Fridrich A. Hayek osztrák származású liberális közgazdász ebben a könyvében a gazdasági tervezés ellen száll síkra, amely a korabeli kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák gyakorlata volt, és ami szerinte megfosztja az embereket a szabadságtól. Teszi ezt a modern liberális, individualista ideológia egyértelmű támogatásával, amit ő a reneszánsz óta az európai kultúra alapjellegzetességének tart, amiből arra a következtetésre jut, hogy a szocialista diktatúrák léte valójában az egész európai kultúrkör elleni támadásként értelmezhető.
Mielőtt belekezdenék a könyv elemzésébe, szeretném leszögezni, hogy a gazdasági tervezés kommunista és nemzetiszocialista gyakorlatát én sem helyeslem. Az én álláspontom a kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák mindent egy kézben tartó totalitarizmusa, és a modern kornak az emberek számára minden jogot válogatás nélkül megadni akaró liberalizmusa között helyezkedik el.
Meg akarom hagyni az embereknek a választás szabadságát, de ez a választási szabadság csak az egyéni és közösségi szellemet valóban építő és előbbre vivő választási lehetőségek részére maradna meg. Vallás, család, igazi szépséget és vallásos szellemiséget tükröző kultúra, és ennek megfelelő szakmaválasztási szabadság, mert a mai liberalizmus az egyéni és közösségi szellemre káros választási lehetőségeknek is teret akar engedni, és ez a fő probléma vele. A vallásos, szakrális kultúrára különösen nagy súlyt fektetek, mert véleményem szerint csak ennek segítségével lehet megvalósítani azt a rendszert, amely kiküszöböli mind a totalitarizmust, mind pedig a liberális individualista rendszert, és megvalósítja az igazi szabadságot, amely a kettő között helyezkedik el. Az mindjárt kiderül, hogy miért gondolom ezt.
A vallásos, szakrális kultúra újjáéledésének legfőbb feltétele a modern ipari tömegtermelés megszűntetése és a régi kézműves hagyományok újjáéledése. Erre Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt című könyve szerint ma az információs korban jött el az idő. Cséfalvay könyve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet.
A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon. A vallásos és szakrális kultúra újjáéledésének a régi kézműves hagyományok életre hívásán kívül még alapvető feltétele az is, hogy a kézműves vállalkozások vallásos szellemmel teljenek meg. Erre szolgálna a középkori céhrendszer, vagy a két világháború közötti hivatásrendiség újjáélesztése.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Hayek könyvében sok mindenről szó esik, én most csak azokat a részeket akarom elemezni, amelyekben konkrét érveket hoz fel a gazdasági tervezéssel szemben. „A tervezés és demokrácia” című fejezetben a totalitárius diktatúrák azon gyakorlatát bírálja, hogy a gazdasági tervezés során a társadalom egészét egyetlen cél felé akarja irányítani. Szerinte ez azért képtelenség, mert a tömegek jóléte és boldogsága igen sok dologtól függ, amelyeknek végtelen sok kombinációját lehet létrehozni. Ahogy írja: „Ezt nem lehet megfelelően kifejezni egyetlen célként, hanem csak célok hierarchiájaként, értékek olyan átfogó skálájaként, amelyen minden egyes ember minden szükségletének megvan a maga helye.”.
Ha az emberek minden tevékenységüket egyetlen célnak megfelelően irányítanák, akkor szükséges lenne arra, hogy az összes szükségletünk rangsorolva legyen egy értékrendben, és ennek olyannyira teljesnek kellene lennie, hogy a tervező számára lehetséges legyen a különféle irányok közötti döntés. Tehát léteznie kellene egy egységes etikai kódexnek, amelyben az összes emberi érték helyet kap.
Hayek szerint nincs ilyen etikai kódex, és a társadalom és gazdaság minél inkább differenciáltabbá válásával párhuzamosan egyre kevesebb az esélye, hogy legyen, mert egyre több kérdésre kellene választ adnia. Az emberi elme nem is tudja „megérteni a különböző emberek különböző szükségleteinek végtelen változatosságát”. Senki sem tudja áttekinteni az összes emberi szükségletet. Ennek megfelelően meg kell engedni az egyéneknek, hogy bizonyos határok betartásával a saját értékeiket tarthassák szem előtt.
Hayek érve csak abban az esetben igaz, ha a társadalom egy cél felé való terelése, vagyis az emberi szükségletek egy értékrend szerint való kielégítése és irányítása nem a vallásos és szakrális kultúrán keresztül történik. A vallásos és szakrális kultúra mindig sokszínű, változatos. Ha megnézünk egy középkori belvárost, akkor mindig változatosabbnak találjuk, mind a modern külvárosi részeket, és ehhez a változatossághoz mindig hozzá lehet tenni valami újat, aminek következtében a kultúra változatos, mégis egységek organizmusként épül tovább. Ezért bár a középkorban az emberek kevesebb szakma között választhattak, mint manapság, a kézműves foglalkozásokban mégis több lehetőségük volt arra, hogy a közösségi kultúrához munkájuk által hozzáadják saját egyéniségüket, saját céljaikat pedig ennek folytatásaként hozzáintegrálják a közösség céljához.
Tehát ha az emberek szükségleteiket a vallásos és szakrális kultúra által elégítik ki, foglalkozásukat, megélhetési lehetőségeiket, és szabadidejük eltöltésének módját, továbbá családi életük gyakorlásának módját a vallásos, szakrális kultúra szükségletei szerint választják meg, akkor mivel a vallásos és szakrális kultúra egy változatos és folyamatosan továbbépíthető organizmus, lehetőségük lesz arra, hogy munkájukban és családi életükben kibontakoztassák személyiségüket. Tehát, hogy Hayek szavaival élve kielégítsék szükségleteiket úgy, hogy hozzá tudják igazítani céljaikat a közösség közös céljához, ha a közösség egységes célja is a folyamatos kultúrmunkában teljesedik ki.
Ennek következtében lehetőség nyílik arra, hogy az egyéni szükségletek mind külön, is kielégítésre kerüljenek úgy, hogy a társadalom mégis egy cél felé van irányítva. A nemzetiszocialista és kommunista diktatúrákban éppen az volt a probléma, hogy a társadalom egy cél felé való irányítása nem a folyamatos kultúrmunkában, a vallásos és szakrális kultúra művelésében teljesedett ki. A szovjet kommunista és a német nemzetiszocialista rendszerek sivár, egyhangú tömegtermelésre épülő ipari társadalmak voltak, híján a kultúra minden szellemi erejének. Egyébként ez a helyzet modern liberális társadalmakkal is. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy az emberek rabságnak érzik ezeket a rendszereket.
„A gazdaság ellenőrzése és a totalitarizmus” című fejezetben arról ír, hogy sokan azért részesítik előnyben a totalitárius rendszert a liberális rendszerrel szemben, mert az a gazdasági tervezés által csak az ember alacsonyabb rendű, gazdasági szükségleteit veszi kontroll alá, mintegy megszabadítva az embert mindennapi kenyérkereset alantas gondjaitól, a biztos megélhetés nyújtása által, hogy így az emberek magasabb rendű törekvések szolgálatába állíthassák a rendelkezésre álló összes szabadidejüket, amely így felszabadul.
Az egyik érv tehát a totalitarizmus mellett, hogy miért mondjunk le róla, ha az csak alacsonyabb rendű, gazdasági szükségleteinket veszi kontroll alá. Hayek erre az érvre azt a választ adja, hogy a gazdasági szükségleteket, amelyeket a pénz segítségével elégítünk ki, csak azért tartjuk alantas szükségleteknek, mert mindennapi, magától értetődő tapasztalat számunkra, hogy mi döntjük el, hogy a pénzt milyen célra használjuk fel. A gazdasági szükségletek ugyanis sohasem önmagáért valóak, hanem mindig valamiféle magasabb rendű szükséglet kielégítésének az alapjai. A pénzt sohasem önmagáért akarjuk megszerezni, hanem, hogy azt valamilyen más cél megvalósítása érdekében használjuk.
Hiszen mindenki tudja, hogy pénz nélkül korunkban már semmibe nem lehet belekezdeni. Ennek következtében pedig aki gazdasági szükségleteinket veszi kontroll alá, vagyis eldönti, hogy milyen javadalmazásban, jutalomban részesít minket, hogy pénzünket mire költsük, az nemcsak alantas szükségleteinket, hanem lényegében az összes többi célunkat és szükségletünket is kontroll alá veszi, és teljesen megfoszt szabadságunktól.
Erre az ellenérvre én azt a választ tudom adni, hogy abban igaza van, hogy nem szabad teljes kontroll alá venni az ember gazdasági szükségleteit, ahogy azt a kommunista és a nemzetiszocialista diktatúrák teszik, viszont azt sem szabad hagyni, hogy az ember bármilyen szükségletét szabadon kiélhesse, ahogy azt a modern liberális rendszerek megengedik az embereknek. Csak azokat a szükségleteket szabad hagyni, hogy az emberek kielégíthessék, amelyek építő hatással vannak az egyénre és a közösségre. Ezek pedig a vallásos és szakrális kultúra művelésével kapcsolatosak. A szakrális és vallásos kultúra termékeit kell munkánkkal előállítani, és azokat kell vásárolni. Így mivel a vallásos és szakrális kultúra önmagában sokszínű és változatos, az ember sokrétű választási szabadsága is megmarad annak művelése és vásárlása során, ugyanakkor elkerüljük, hogy az ember olyan szükségletek kielégítését válassza, amelyek rombolják személyiségét, vagy más szóval: amelyek bűnösek.
A „Ki, kit ellenőriz?” című fejezetben arról ír, hogy a magántulajdon az állami tulajdonnal szemben a szabadság biztosítéka. Az állami tulajdonban a diktátor, gyakorlatilag mindenek felett hatalommal bír, hiszen ha minden az állam tulajdonában van, és az állam az ő irányítása alatt áll, akkor minden hatalom az ő kezében fut össze, így az emberek kiszolgáltatottsága teljes a diktátor irányában. Ha viszont magántulajdonra épülő rendszer van érvényben, akkor a hatalom megoszlik a termelő eszközök tulajdonosai között, így az emberek nagyobb szabadságra tesznek szert, még ha a megélhetés bizonytalanabb is, vagy ha a jövedelemkülönbség nagyobb is a gazdagok és a szegények között, mert a hatalmat gyakorló magáncégek egyenként kisebb hatalommal bírnak irányukban, mint a hatalmat egy kézben tartó totalitárius diktátor.
Erre azt tudom mondani, hogy abban igaza van, hogy magántulajdon esetén az embereknek nagyobb a szabadsága a hatalom megoszlása miatt, mint az állami tulajdonra épülő rendszerekben, azonban nyilvánvaló, hogy az emberek kiszolgáltatottsága mind a két esetben fennáll, ha mindent egy kézben tartó diktátornak nem, akkor a piacnak a magántulajdonra épülő rendszerben. A kiszolgáltatottság csak abban az esetben szüntethető meg, ha a tömegtermelésről a vallásos és szakrális kultúra művelésére és terjesztésére térünk át, hiszen a piac mozgatórugója az érdek, pontosabban az alantas, és bűnös, az emberi személyiséget romboló szükségletek.
Csak a silány tömegtermelésre épülő vállalatoknak van szüksége arra, hogy mesterségesen felkeltse a vevők alantas szükségleteit, hogy minél többet el tudjon adni, hogy elbocsátja alkalmazottait, ha azok nem teljesítenek, hogy szükség esetén becsapja vevőit. A vallásos és szakrális kultúra művelése és vásárlása esetében a vásárlás és a munkavégzés célja sohasem az érdek, vagy az alantas szükségletek, sem a vásárló, sem a vevő részéről, hanem a vallásos kiteljesedés, így a piac megszűnik, és ezzel együtt az emberek kiszolgáltatottsága megszűnik létezni.
A „Biztonság és szabadság” című fejezetben arról ír, hogy az embereknek lehet a társadalombiztosítás és más szociális intézmények létesítése által minimális megélhetést biztosítani, de nem lehet abszolút biztonságot, vagyis garantált munkahelyet és jövedelmet biztosítani. Ez egyrészt a szakmaválasztás szabadságának feladásával jár együtt, másrészt pedig fegyelmezési problémák merülnek fel, mert a munkavállaló érdektelenné válik a minőségi és fegyelmezett munkavégzésben.
Harmadrészt a piacgazdaságban egy vállalkozónak, vagy munkavállalónak csak úgy lehet garantált jövedelmet biztosítani, hogy megakadályozzák, hogy versenytársai árban alája ajánljanak, ez viszont a többieket hozza hátrányos helyzetbe. Végül egy fejlődő társadalomnak a technológiai fejlődés következtében természetes velejárója, hogy munkahelyek szűnnek meg, és újjak létesülnek, emiatt ha biztos munkahelyet tartunk fent az embereknek, akkor lehetetlenné válik a technológiai fejlődéshez való rugalmas alkalmazkodás.
A második érvre azt tudom mondani, hogy mivel a szakrális és vallásos kultúra művelése esetében a munkavégzés célja nem az anyagi érdek, hanem a személyiség kiteljesedése a munkában, ezért garantált jövedelem esetén is biztosítva van a fegyelmezett munkavégzés. A negyedik érvre azt tudom válaszolni, hogy korunkban a technológiai fejlődés olyan mérvű lett, hogy nem egyszerűen azt éljük meg, hogy megszűnnek munkahelyek, és újjak létesülnek, hanem kezd teljesen feleslegessé válni az emberi munkaerő a tömegtermelésben, ezért vált szükségessé a tömegtermelés megszűntetése, és a régi kézműves tradíciókhoz való visszatérés, ahol már a technológia fejlődés nem befolyásolhatja tovább a munkahely meglétét. Tehát korunkban, ha a régi kézműves tradíciók valóban újjáélednek, ez a kérdés is megoldódik.
A harmadik érv az érdekre épülő gazdaság, és a piac előbb említett megszűnésével indifferenssé válik. A szakmaválasztás szabadsága pedig a piac és az érdekre épülő társadalom megszűnésével értelemszerűen garantált munkahely esetében is megmarad, hiszen egy ilyen társadalomban a munkahely magától értetődően garantált. A totalitarizmust, és az individualista liberalizmust, amit Hayek hirdet, tehát csak a vallásos és szakrális kultúra művelése által lehet kiküszöbölni a társadalomból. Ehhez nagyban közel álló gyakorlatot folytattak a mediterrán diktatúrák.
Kisebb mértékben az olasz fasizmus, nagyobb mértékben a spanyol falangizmus és az Antonio Oliveira de Salazar vezette Portugál fasizmus. Ezeket sokan összemossák a német nemzetiszocializmussal teljesen tévesen és érdemtelenül. A német nemzetiszocializmus és a szovjet kommunizmus nemcsak azért tekinthetőek totalitárius diktatúrának mert szocialisták, hanem mert nem a vallásos és szakrális kultúra művelésében vélték megtalálni hivatásukat, hanem sivár és egyhangú tömegtermelésre épülő ipari társadalmak voltak. Ez ugyanígy elmondható a liberalizmusról is, ami azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nem az erősen konzervatív beállítottságú mediterrán fasiszta és falangista rendszerek, hanem az individualista liberalizmus áll közelebb a német nemzetiszocializmushoz.
Felhasznált Irodalom:
Cséfalvay Zoltán: Magyarország és Budapest a globalizáció korában, Kairosz Kiadó, 1999.
Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz, Budapest, 1991.
Mihelics Vid: Világproblémák és katolicizmus. DOM, 1934.
2011. december 25., vasárnap
2011. december 20., kedd
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)
Mircea Eliade ebben a könyvében a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.
Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejötték ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.
Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszűnteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.
A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.
Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.
Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.
Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.
A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.
Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Az iszlám történeti szemléletet Ibn Khaldun dolgozta ki a „Bevezetés a történelembe” című könyvében, ahol szerinte a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után, majd ennek következtében újra meghódítják őket a Beduinok, és minden kezdődik előröl.
Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul. Oswald Spengler többek között Khaldun könyvéből merítette a kultúrkörök elméletét. Tehát az iszlám, amely az ősi természetvallásokhoz hasonlító Perzsa kultúra területén fejlődött ki, a ciklikus történeti szemléletet vallja, annak ellenére, hogy az Isten és az ember távolságára épül, mint a zsidó vallás. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet.
A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.
Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val.
A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.
Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A történeti szellem egyébként valamiképp a kereszténység előtti nyugati kultúrkörökben is jelen kellett, hogy legyen, hiszen azok is lehanyatlottak.
Abban egyet értek Eliade-val, hogy az embert csak a kereszténység mentheti meg a történelem rémületétől, de ennek semmiképpen sem abban kell megmutatkoznia, hogy valamiféle új ciklikus szemléletet hívjunk életre a kereszténység keretei között, hiszen a kereszténységnek Berdjajev szavaival élve éppen az a hivatása, hogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól, amelyeknek egyik folyománya a ciklikus szemlélet. A megoldás csakis az új középkor lehet, ahol a keresztény szellem mintegy áthatja a tiszta szellemi léten alapuló lineáris zsidó történeti szellemet.
A keresztény dualizmusban Isten, és az úgynevezett szellem nem az anyag ellentéte, mint a keleti gnosztikus és panteista tanokban, mivel csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, az erkölcs pedig nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ennek a keresztény szellemnek kell áthatnia a ma nyugaton érvényben lévő lineáris zsidó történeti szellemet, hogy létrejöjjön az új középkor, ami egyben a történelem végét is jelenti. Erről írtam részletesen a „Miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak?” http://ujkozepkor.blogspot.com/2011/09/miert-van-szakralis-jellege-az-orosz.html és az „Isten célja a történelemben” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/isten-celja-a-tortenelemben.html című cikkeimben. Ezeket nem írom le ide újra, a fenti linkre kattintva el lehet olvasni őket.
Felhasznált Irodalom:
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus #
Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejötték ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.
Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszűnteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.
A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.
Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.
Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.
Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.
A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.
Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Az iszlám történeti szemléletet Ibn Khaldun dolgozta ki a „Bevezetés a történelembe” című könyvében, ahol szerinte a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után, majd ennek következtében újra meghódítják őket a Beduinok, és minden kezdődik előröl.
Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul. Oswald Spengler többek között Khaldun könyvéből merítette a kultúrkörök elméletét. Tehát az iszlám, amely az ősi természetvallásokhoz hasonlító Perzsa kultúra területén fejlődött ki, a ciklikus történeti szemléletet vallja, annak ellenére, hogy az Isten és az ember távolságára épül, mint a zsidó vallás. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet.
A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.
Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val.
A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.
Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A történeti szellem egyébként valamiképp a kereszténység előtti nyugati kultúrkörökben is jelen kellett, hogy legyen, hiszen azok is lehanyatlottak.
Abban egyet értek Eliade-val, hogy az embert csak a kereszténység mentheti meg a történelem rémületétől, de ennek semmiképpen sem abban kell megmutatkoznia, hogy valamiféle új ciklikus szemléletet hívjunk életre a kereszténység keretei között, hiszen a kereszténységnek Berdjajev szavaival élve éppen az a hivatása, hogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól, amelyeknek egyik folyománya a ciklikus szemlélet. A megoldás csakis az új középkor lehet, ahol a keresztény szellem mintegy áthatja a tiszta szellemi léten alapuló lineáris zsidó történeti szellemet.
A keresztény dualizmusban Isten, és az úgynevezett szellem nem az anyag ellentéte, mint a keleti gnosztikus és panteista tanokban, mivel csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, az erkölcs pedig nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ennek a keresztény szellemnek kell áthatnia a ma nyugaton érvényben lévő lineáris zsidó történeti szellemet, hogy létrejöjjön az új középkor, ami egyben a történelem végét is jelenti. Erről írtam részletesen a „Miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak?” http://ujkozepkor.blogspot.com/2011/09/miert-van-szakralis-jellege-az-orosz.html és az „Isten célja a történelemben” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/isten-celja-a-tortenelemben.html című cikkeimben. Ezeket nem írom le ide újra, a fenti linkre kattintva el lehet olvasni őket.
Felhasznált Irodalom:
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus #
Stornó-ház belső terei (saját videóval) Közkívánatra!!!
Sopron egyik legszebb épülete, a Fő tér egyik ékessége ez a palotaszerű barokk sarokház. A XV. században a Haberleiter család tulajdona volt, akik 1482-83 telén Mátyás királyt is vendégül látták, midőn Bécset ostromolta. A XVIII. században a ház a Festetics család birtokába került, ekkor nyerte el végleges formáját. A Storno család 1872-ben vásárolta meg az épületet, ahol vendégként 1840-ben és 1881-ben Liszt Ferenc adott hangversenyt. A ház jellegzetessége a kétemeletes, gazdag díszítésű, kerek, zárt sarokerkély és a Festetics címerrel díszített toszkán féloszlopokkal közrefogott kosáríves kapu és a remekmívű Pelikános kopogtató. A XV. században a házban Sopron első gyógyszertára, a Fekete Elefánt működött.
A család Svájc Tessin tartományából származik. Idős Storno Ferenc 1821-ben Kismartonban született és Landshutban nevelkedett. Korán megmutatkozott rajztehetsége, ám a szegény kéményseprő család nem tudta taníttatni, így folytatni kényszerült apja mesterségét, de minden szabadidejét rajzolással töltötte. Vándorlásai során 1845-ben telepedett le Sopronban, ahol azonnal munkába állt egy kéményseprő mesternél. Annak halála után az özvegyet feleségül vette, így a vállalkozás megélhetését biztosította. Pártfogói révén, akik felismerték és méltányolták művészi tehetségét, csakhamar a Monarchia egyik legkeresettebb restaurátora lett. Az 1850-es években hónapokat dolgozhatott Bécsben, ahol műemlékek felmérésével, tárgyak tervezésével foglalkozott, többek között Habsburg Lipót főherceg részére. Az 1860-as évektől bekapcsolódott a hazai műemlékfeltáró munkákba.
Nevéhez fűződik többek között a soproni Szt. Mihály templom, valamint a pannonhalmi bencés apátság kriptájának, majd templomának restaurálása. A hetvenes évektől már fiaival - Ferenccel és Kálmánnal – dolgozott együtt, akik a családi hagyománynak megfelelően kitanulták a kéményseprést, majd külföldi akadémiákon a művészi mesterséget is elsajátították. Storno Ferenc több pusztulásra ítélt műértéket mentett meg, mellyel megteremtette a híres Storno-gyűjtemény alapjait. A régiségekkel és a családtagok alkotásaival berendezett enteriőrök képet adnak a XIX. század végének lakáskultúrájáról. A kiállítás darabjait értékes bútorok, fegyverek, porcelán és üvegmunkák képezik, amelyek a második emeleti szobákban tekinthetők meg, ahol 1875-1984-ig a család lakott.
A cikk forrása:
http://www.sopron.hu/Sopron/portal/tourism_show?contentId=1105
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=7egtKHicOOk
Aláfestő zene: Guillaume Dufay: Mon chier amy és Ecclesiae militantis
A ráközelítések miatt elnézést kérek, több dologra is ráközelítettem volna, de a youtube csak maximum 10 perces videót enged egyben feltölteni, és ha a lemaradó kis részt egy külön videóban raktam volna fel, az úgy nem lett volna szép.
A család Svájc Tessin tartományából származik. Idős Storno Ferenc 1821-ben Kismartonban született és Landshutban nevelkedett. Korán megmutatkozott rajztehetsége, ám a szegény kéményseprő család nem tudta taníttatni, így folytatni kényszerült apja mesterségét, de minden szabadidejét rajzolással töltötte. Vándorlásai során 1845-ben telepedett le Sopronban, ahol azonnal munkába állt egy kéményseprő mesternél. Annak halála után az özvegyet feleségül vette, így a vállalkozás megélhetését biztosította. Pártfogói révén, akik felismerték és méltányolták művészi tehetségét, csakhamar a Monarchia egyik legkeresettebb restaurátora lett. Az 1850-es években hónapokat dolgozhatott Bécsben, ahol műemlékek felmérésével, tárgyak tervezésével foglalkozott, többek között Habsburg Lipót főherceg részére. Az 1860-as évektől bekapcsolódott a hazai műemlékfeltáró munkákba.
Nevéhez fűződik többek között a soproni Szt. Mihály templom, valamint a pannonhalmi bencés apátság kriptájának, majd templomának restaurálása. A hetvenes évektől már fiaival - Ferenccel és Kálmánnal – dolgozott együtt, akik a családi hagyománynak megfelelően kitanulták a kéményseprést, majd külföldi akadémiákon a művészi mesterséget is elsajátították. Storno Ferenc több pusztulásra ítélt műértéket mentett meg, mellyel megteremtette a híres Storno-gyűjtemény alapjait. A régiségekkel és a családtagok alkotásaival berendezett enteriőrök képet adnak a XIX. század végének lakáskultúrájáról. A kiállítás darabjait értékes bútorok, fegyverek, porcelán és üvegmunkák képezik, amelyek a második emeleti szobákban tekinthetők meg, ahol 1875-1984-ig a család lakott.
A cikk forrása:
http://www.sopron.hu/Sopron/portal/tourism_show?contentId=1105
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=7egtKHicOOk
Aláfestő zene: Guillaume Dufay: Mon chier amy és Ecclesiae militantis
A ráközelítések miatt elnézést kérek, több dologra is ráközelítettem volna, de a youtube csak maximum 10 perces videót enged egyben feltölteni, és ha a lemaradó kis részt egy külön videóban raktam volna fel, az úgy nem lett volna szép.
Himnikus fény
Himnikus fény,
A teremtés utolsó napján,
Ahogy felcsendül
Az Úr dicsérete
A mindenségben.
Gyönyörű.
Ébredő hang,
Mel y új világossággal
Dicsér.
Égbe emelkedő kard,
Szent neved fénylik
Benne.
Himnusz zeng lelkünkben,
Dallama az egekig ér,
És a fény szava
Kiontott vérünkben lángol,
Mikor majd felesküszünk
Védelmedre.
Himnikus fény
Égig érő vallomás,
Hol neked gyónom vétkeim,
És távoli hangod
Lelkembe súlyt.
Sírnék szent neved
Láttán, és leborulnék
Előtted,
Hogy angyali
Seregeid éneke
Az égig érjen,
Mint az égig érő
Himnusz.
De nem merem.
Nem merem látni,
Nem merem megérinteni.
Csak kardom rántom elő
Hogy mennyei seregek robaja
Hallatsszon a távolból,
És mindent betöltsön a fény.
Himnikus fény.
A vers Arcana: Autumnal című művére készült. A zene itt meghallgatható:
http://www.youtube.com/watch?v=KWeBIfGOdkw&feature=related
A teremtés utolsó napján,
Ahogy felcsendül
Az Úr dicsérete
A mindenségben.
Gyönyörű.
Ébredő hang,
Mel y új világossággal
Dicsér.
Égbe emelkedő kard,
Szent neved fénylik
Benne.
Himnusz zeng lelkünkben,
Dallama az egekig ér,
És a fény szava
Kiontott vérünkben lángol,
Mikor majd felesküszünk
Védelmedre.
Himnikus fény
Égig érő vallomás,
Hol neked gyónom vétkeim,
És távoli hangod
Lelkembe súlyt.
Sírnék szent neved
Láttán, és leborulnék
Előtted,
Hogy angyali
Seregeid éneke
Az égig érjen,
Mint az égig érő
Himnusz.
De nem merem.
Nem merem látni,
Nem merem megérinteni.
Csak kardom rántom elő
Hogy mennyei seregek robaja
Hallatsszon a távolból,
És mindent betöltsön a fény.
Himnikus fény.
A vers Arcana: Autumnal című művére készült. A zene itt meghallgatható:
http://www.youtube.com/watch?v=KWeBIfGOdkw&feature=related
Sopron, Rákóczi utca és környéke
Esős utcán járok,
Dohos szagú ódon történelem
Néz felém a sötétre mosott
Kopottas aszfaltból.
Padlásszobák fénnyel
Övezett, sötét terében
Álló huszár karcolat
rémlik fel a csöndben.
Melléktér nyílik
És magához emel a fény
A bronzba fagyott emlékmű
Homályba vesző
Csöndjében.
Melléktér nyílik
És magához emel a fény
A régi kerítések mögött
Meghúzódó terek
Titokzatos nyugalmában.
Hol mintha táncolna
elmémben az őrület.
Csönd, gnózis, történelem,
Csönd, gnózis, őrület.
Rézbe fagyott viszolygó arcok
Rémlenek fel a holt utcák
Titokzatos nyugalmából.
Ami ezután történt arra
nem emlékszem.
Sok tiszta pillanat,
Élénk benyomás
Villan fel emlékezetemben,
De összefüggésük kitörlődött
Elmémből.
Fényes melléktér nyílt
A fehér márványtemető
Homályos mezején.
Sötét padlásszobák mélyén
feküdtem, elhagyottan,
mégis repültem
A nagyvárosok
Szürke házmonstrumai
között a fényben, és az elhaló
Őrületben szabadnak
Éreztem magam.
A vers Sopron Rákóczi utca, illetve a Deák tér éd környéke látképének hatására, és Giya Kancheli: Caris Mere című művének hatására készült. A zenemű és a látképek itt megtekinthetőek, illetve meghallgathatóak:
http://www.youtube.com/watch?v=rpGWkur5zRM
http://www.youtube.com/watch?v=cNzi9NxcfWI
http://www.youtube.com/watch?v=V0KR8pYHrNU
http://www.youtube.com/watch?v=yzQ4NAXHlww
Dohos szagú ódon történelem
Néz felém a sötétre mosott
Kopottas aszfaltból.
Padlásszobák fénnyel
Övezett, sötét terében
Álló huszár karcolat
rémlik fel a csöndben.
Melléktér nyílik
És magához emel a fény
A bronzba fagyott emlékmű
Homályba vesző
Csöndjében.
Melléktér nyílik
És magához emel a fény
A régi kerítések mögött
Meghúzódó terek
Titokzatos nyugalmában.
Hol mintha táncolna
elmémben az őrület.
Csönd, gnózis, történelem,
Csönd, gnózis, őrület.
Rézbe fagyott viszolygó arcok
Rémlenek fel a holt utcák
Titokzatos nyugalmából.
Ami ezután történt arra
nem emlékszem.
Sok tiszta pillanat,
Élénk benyomás
Villan fel emlékezetemben,
De összefüggésük kitörlődött
Elmémből.
Fényes melléktér nyílt
A fehér márványtemető
Homályos mezején.
Sötét padlásszobák mélyén
feküdtem, elhagyottan,
mégis repültem
A nagyvárosok
Szürke házmonstrumai
között a fényben, és az elhaló
Őrületben szabadnak
Éreztem magam.
A vers Sopron Rákóczi utca, illetve a Deák tér éd környéke látképének hatására, és Giya Kancheli: Caris Mere című művének hatására készült. A zenemű és a látképek itt megtekinthetőek, illetve meghallgathatóak:
http://www.youtube.com/watch?v=rpGWkur5zRM
http://www.youtube.com/watch?v=cNzi9NxcfWI
http://www.youtube.com/watch?v=V0KR8pYHrNU
http://www.youtube.com/watch?v=yzQ4NAXHlww
XVIII. Országos Érembiennálé Sopron (saját videóval)
Megnyílt a XVIII. Országos Érembiennále vasárnap Sopronban, a tárlat 70 művész kétszáznál több munkáját vonultatja fel a Lábasházban.
L. Kovásznai Viktória művészettörténész, a biennále kurátora a megnyitót megelőzően úgy fogalmazott: ismét sok fiatal jelentkezett alkotásaival a megméretésre, ez azt jelzi, hogy az előző biennálén tapasztalható kedvező tendencia az idén is folytatódott. ˝Nemzedékváltás küszöbén állunk˝ – mondta az MTI-nek szakember, utalva arra, hogy a fiatal alkotók is meg akarják mutatni művészi képességeiket a nagyérdeműnek. Elmondása szerint vannak kísérletezők, akik keresik az új, a modern megoldásokat, alapvetően mégis az érmészet tradíciói iránti kötődés dominál a kiállításon. Legtöbben bronz érmekkel jelentkeztek, de nem hiányoznak a fa, a márvány, a beton, sőt az újfajta műanyagok felhasználásával készült vegyes technikájú munkák sem.
A művészettörténész elmondta, hogy anyagi bizonytalanságok miatt a biennálét a szokásostól eltérően két hónap késéssel hirdették meg. A szponzorok jóvoltából azonban mégiscsak sikerült elérni, hogy ne szakadjon meg az éremművészet seregszemléjének több évtizedes hagyománya.
A megnyitón adták át a biennále díjait. Kalmár János nyerte el Győr-Moson-Sopron Megye Önkormányzatának nagydíját, a Ferenczy Béni-díjat. Varga Éva a Nemzeti Erőforrás Minisztérium díjában, Péter Ágnes a soproni önkormányzat díjában részesült. Soltra E. Tamás a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének díját kapta. Ifj. Szlávics László a rendezőbizottság díját, Bakos Ildikó a Magyar Éremművészetért Alapítvány díját nyerte el. Gáti Gábor kapta a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete díját a legszebb emlékérem tervezéséért, Erőss Ildikónak pedig a Kiss Nagy András Emlékdíjat ítélte oda a bíráló bizottság. A hagyományoknak megfelelően önálló kamara kiállítás is nyílt a két évvel ezelőtti biennále fődíjasának, Szunyogh László éremművésznek munkáiból a Lábasházban.
Cikk forrása:
http://www.nyugatmagyar.hu/soproni_hirek/megnyilt_a_xviii_orszagos_erembiennale_so pronban/2226046/
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=wlh-DMsZXws&feature=channel_video_title
L. Kovásznai Viktória művészettörténész, a biennále kurátora a megnyitót megelőzően úgy fogalmazott: ismét sok fiatal jelentkezett alkotásaival a megméretésre, ez azt jelzi, hogy az előző biennálén tapasztalható kedvező tendencia az idén is folytatódott. ˝Nemzedékváltás küszöbén állunk˝ – mondta az MTI-nek szakember, utalva arra, hogy a fiatal alkotók is meg akarják mutatni művészi képességeiket a nagyérdeműnek. Elmondása szerint vannak kísérletezők, akik keresik az új, a modern megoldásokat, alapvetően mégis az érmészet tradíciói iránti kötődés dominál a kiállításon. Legtöbben bronz érmekkel jelentkeztek, de nem hiányoznak a fa, a márvány, a beton, sőt az újfajta műanyagok felhasználásával készült vegyes technikájú munkák sem.
A művészettörténész elmondta, hogy anyagi bizonytalanságok miatt a biennálét a szokásostól eltérően két hónap késéssel hirdették meg. A szponzorok jóvoltából azonban mégiscsak sikerült elérni, hogy ne szakadjon meg az éremművészet seregszemléjének több évtizedes hagyománya.
A megnyitón adták át a biennále díjait. Kalmár János nyerte el Győr-Moson-Sopron Megye Önkormányzatának nagydíját, a Ferenczy Béni-díjat. Varga Éva a Nemzeti Erőforrás Minisztérium díjában, Péter Ágnes a soproni önkormányzat díjában részesült. Soltra E. Tamás a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének díját kapta. Ifj. Szlávics László a rendezőbizottság díját, Bakos Ildikó a Magyar Éremművészetért Alapítvány díját nyerte el. Gáti Gábor kapta a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete díját a legszebb emlékérem tervezéséért, Erőss Ildikónak pedig a Kiss Nagy András Emlékdíjat ítélte oda a bíráló bizottság. A hagyományoknak megfelelően önálló kamara kiállítás is nyílt a két évvel ezelőtti biennále fődíjasának, Szunyogh László éremművésznek munkáiból a Lábasházban.
Cikk forrása:
http://www.nyugatmagyar.hu/soproni_hirek/megnyilt_a_xviii_orszagos_erembiennale_so pronban/2226046/
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=wlh-DMsZXws&feature=channel_video_title
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)