2012. augusztus 21., kedd

Miért csak a puritán országok mutatnak gazdasági növekedést a válság idején?

A médiában megjelenő gazdasági elemzésekből és híradásokból egyértelműen kitűnik, hogy a napjainkban létrejött pénzügyi világválság idején egyedül a puritán erkölcsű protestáns országokban nő valamennyire a gazdaság Európában. Gondolok itt a skandináv országokra, Németországra, illetve a katolikus vallású, de protestáns erkölcsű Ausztriára. Míg a katolikus vallású mediterrán országok gazdaságilag hanyatlanak. Így Olaszország, Spanyolország, és az ortodox keresztény Görögország. Ha kitekintünk Európán kívülre, akkor is csak a puritán erkölcsű országok fokozott gazdasági növekedését láthatjuk. Gondolok itt Kínára, illetve a többi távol-keleti sárga államra.

Mi lehet ennek az oka? Egyesek alapból rávágnák erre, hogy a protestáns munkaerkölcs lehet ennek az oka, miszerint a protestáns országokban többet dolgoznak az emberek. Max Weber írta le a protestáns erkölcsiségnek a munkavégzés intezítására való fokozott hatását. A statisztikai és tapasztalati adatok azonban nem erre utalnak. Az ázsiai Kínát szemlélve még lehet ebben némi igazság, de a puritán erkölcsű európai országokban nem azt mutatják a statisztikai adatok, hogy az ott élő emberek többet dolgoznának, mint a katolikus vallású mediterrán országokban.

Az éves alapszabadság például éppen egy puritán erkölcsű országban, vagyis Finnországban a legmagasabb: 44 nap. A katolikus Spanyolország, és a protestáns Németország a középmezőnyben van 34, illetve 36 nappal. A legkevesebb éves alapszabadsággal rendelkező európai országok között pedig éppen egy katolikus ország: Olaszország nevét találjuk. A puritán erkölcsű, aránylag jó gazdasági mutatókkal rendelkező országokról, mint például Ausztriáról, vagy Németországról rendszeresen azt hallhatjuk, hogy az ott élő emberek nem szívesen piszkolják be a kezüket alantas fizikai munkával, inkább otthon ülnek a magyar viszonyokhoz képest kiugróan magas összegű segélyeken, az alantas munkákat pedig kelet-európai vendégmunkásokkal, mint például magyarokkal végeztetik el.

Tehát a tapasztalat nem azt mutatja, hogy ezekben az országokban többet dolgoznának az emberek, mint akár nálunk, és európai viszonylatokban éppen, hogy a protestáns munkaerkölcs fokozott hanyatlásáról beszélnek az emberek. Akkor viszont mi lehet ennek az oka? Ha nem is a protestáns munkaerkölcs ennek az oka, ez még nem jelenti azt, hogy a protestáns vallásosságnak semmi köze nincs ehhez a jelenséghez. A kérdés megválaszolásához először egy régebbi cikkemet kell leírnom ide.

„Mi van a vörös határon kívül, és hogyan kapcsolható ez össze a társadalom működésével?” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/07/mi-van-voros-hataron-kivul-es-hogyan.html című cikkemben arról írtam, hogy a természeti és társadalmi gazdasági folyamatok között analógiák állhatnak fenn, és ezek egyszer majd akár segítségünkre is lehetnek a társadalmi és gazdasági folyamatok előrejelzésében. Ahhoz, hogy a társadalmi és gazdasági folyamatok ilyenképpen való előrejelzéséhez, továbbá a cikkben kitűzött feladat teljesítéséhez közelebb jussunk, először egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. A kultúra és a gazdaság, és főképp a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései kevésbé kutatott területnek számít a nemzetközi gazdasági szakirodalomban. Most arra teszek kísérletet, hogy valamennyit feltárjak a három terület egymáshoz való viszonyáról.

Sokan leírták már korunkban, hogy a modern technika fejlődése háttérbe szorítja a régi korok tradicionális művészetét, ami korunkban oda vezetett, hogy sokak szerint a művészet végét éljük. Ha ezt a jelenséget meg akarjuk érteni, akkor meg kell találnunk azt a belső jellegzetességet a modern technikában, ami ezt előidézi, vagyis ami a modern technikai eszközöket a technika rohamos fejlődésével minél inkább megfosztja a művészet organikus formáitól.

Ha összehasonlítjuk a régi korok művészeti alkotásait, és korunk modern technikai eszközeit, akkor azt látjuk, hogy a régi művészeti alkotások előállításához általában csak egy, vagy csak nagyon kevés természeti jelenséget használtak fel, és csak egy, vagy kevésféleképpen. Például a szobrok elkészítéséhez elég volt csak egy darab nyers kőtömböt felhasználni, amit csak vésni kellett. A festmények elkészítéséhez csak papír kellett és festék, és csak festeni kellett. A gótikus katedrálisok építéséhez is csak követ használtak fel, amit csak vésni kellett, és egymásra kellett rakni őket.

A modern technikai eszközök gyártásához viszont már nagyon sokféle természeti jelenséget kell felhasználni, és ezeket nagyon sokféleképpen kell megmunkálni bonyolult felépítésük miatt. Például egy számítógép gyártásánál sokféle fémet kell felhasználni az alkatrészek gyártásához, műagyagot a számítógép legyártásához, elektromosság kell a működéséhez. Továbbá ezeket a természeti jelenségeket sokféleképpen kell megmunkálni, hiszen a számítógépben minden alkatrészt másképp kell legyártani, ahogy a házat is. Ez pedig nyilvánvalóan az esztétikai jelleg rovására megy, mert egy olyan munkadarabot, ami csak egyféle természeti jelenségből áll, mint például egy kőtömb, könnyű esztétikusan megmunkálni.

De egy olyan munkadarabot, ami sok eltérő anyagból, és eltérő formájú alkotóelemből áll, már nehéz esztétikusan összeállítani, hiszen egy számítógépben az alkatrészeket, és a vezetékeket nehéz esztétikusan elrendezni, továbbá a számítógép házát nehéz úgy esztétikusan megalkotni, hogy belül az alkatrészek elrendezése is hozzáigazítható legyen a számítógép működésének műszaki követelményeihez.

Tehát a technikai eszközök struktúrájának egyre bonyolultabbá válása az esztétikai követelmények rovására megy, vagy ahogy Nyikolaj Bergyajev írta: a technika fejlődése egyre inkább háttérbe szorítja a kultúra organikus alkotóelemeit. Mi lehet erre a megoldás? Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében helyteleníti a modern ipari rendszer automatizált tömegtermelését, amely megfosztja a munkást attól az élménytől, hogy alkotóképességét, kreativitását belevigye a munkájába, hiszen a gépek megjelenésével egyszerű mechanikus összeszerelővé, vagy gépkezelővé fokozza le, és a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést szorgalmazza úgy, hogy a régi kézműves munkamódszereket ötvözné a modern ipari technológiával.

Ő sem írja le részletesen, hogy azt hogyan képzelné el, csak mintegy utalást tesz arra, hogy a modern mérnöki kutatás már a kezdetektől fogva mindig az egyszerűtől halad a bonyolultabb felé, és szerinte ezt az irányt meg kellene fordítani úgy, hogy a modern mérnöki kutatás ezután a bonyolult felől haladjon az egyszerű felé. Ez valóban megoldaná a művészet válságának problémáját, hiszen mint ahogy az imént kifejtettük a modern technikai eszközöket éppen az egyre bonyolultabb struktúrák megjelenése fosztja meg a művészet organikus formáitól, azonban én ehhez hozzá tenném, hogy Schumacher gondolatát úgy kellene megvalósítani, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságénak a rovására, hiszen ez korunk modern társadalmában óriási problémákat okozna.

Tehát ez az egyik legnagyobb kihívása korunkban a mérnöki kutatásnak, hogy egyszerűbb technikát hozzon létre úgy, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságának a rovására. Itt még érdemes megemlíteni, hogy a technika struktúráinak egyre komplexebbé válása az energetika fejlődésével párhuzamosan megy végbe. A régi gőzmozdonyok például, amelyek szénnel működtek, még műszakilag kevésbé voltak összetettek, ezért aránylag esztétikusak is voltak. Aztán az elektromosság megjelenésével az új technikai eszközök szinte teljesen elvesztették esztétikai jellegüket. Ezzel a technika és a kultúra összefüggését tisztáztuk, de még hátra van mindennek a gazdasággal való összefüggése. Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.

Leírja, amit már az imént leírtam, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épül fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.

Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalúan tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.

Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.

Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.

Tehát a kultúra organikus formái, vagyis a művészet egyértelmű összefüggésben van a modern technikai eszközök bonyolultságával, és lényegében a modern technikai eszközök bonyolultsága, vagyis a bennük megtestesülő természeti jelenségek száma, és az őket alkotó tulajdonságok száma és ezeknek az összefüggései határozzák meg az egész gazdasági rendszer felépítményét. Ezzel tehát bizonyítottuk a kultúra, a gazdaság és a technika szoros összefüggését. Ha pedig megvalósítanánk a Roób Gusztáv által javasolt áruhatározó kategóriarendszert, akkor a különféle áruk összefüggéseit átlátva talán még számszerűsíthetnénk is a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggéseit.

Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.

Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.

A liberális piacgazdaságban már más a helyzet.  Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.

Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.

A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.

A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.

A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.

Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.

A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.

Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.

Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kulturális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.

Schilling Zoltán: Az energiatanra épített közgazdaság című cikkében a mechanika és a fizika fogalomkörében tárgyalja a közgazdaságtant. Elgondolásában a gazdaság objektumai: az áru, a pénz hatóerőként vannak jelen. A hatóerő értelemszerűen analógiában áll az energia fogalmával. Értelmezésében az áruk potenciális energiákként vannak jelen. A pénz pedig aktív energiákként, hiszen a pénz az, amellyel a gazdaságban cselekedni tudunk (adni, venni), az áru pedig lényegében a cselekvés alanya, amely a cselekvés által válik hatóerővé. Ez az elgondolás véleményem szerint analógiába állítható a fizikával, ahol az energia jelképezi a mozgást, vagyis az aktív hatóképességet. Az anyag pedig mivel tömege van, a tehetetlenség, vagyis a tömeg által lefékezett energiát, mozgást, amely Einstein relativitáselmélete szerint, ha mozgásba lendül, akkor megszabadul tömegétől és energiává válik, tehát potenciális energiának tekinthető, amely a mozgás által alakítható át aktív energiává.

Schilling szerint a gazdasági érték csak akkor tárgyiasul tényleges értékként, ha hatóképességként, cselekvésként, tehát energiaként van jelen. Ezt a gondolatot, ha továbbvisszük, akkor arra jutunk, hogy egy országban jelenlévő pénz értékét megkapjuk a következő képlettel: e = Q/P. Ahol (e) a pénz értéke, (Q) az országban jelen lévő aktív energia, vagyis éppen folyamatban lévő gazdasági cselekvés (P) pedig az adott országban forgalomban lévő pénz mennyisége. Ez a képlet azonban csak a papírpénzre vonatkozik, ahol a pénz értéke független a pénz anyagától, mert csak ez tekinthető aktív energiának. Ha a pénz arany formájában van jelen, akkor árunak, vagyis potenciális energiának tekinthető, és ilyenkor a forgalomban lévő pénz mennyisége és az aktív energia között nincs különbség, a kettő egyenlő, amit Schilling az x = Qn/Pn képlettel fejez ki. Ez más képlettel kifejezve Qn = x Pn.

Papírpénz esetén viszont az aktív energia, vagyis a pénz értékét nagyon nehéz kiszámolni, mert az minden pillanatban változik. Az energiatanra támaszkodva viszont Schilling szerint meg lehet oldani ezt a problémát. Ha a fenti egyenlet megoldásának lehetőségeit keressük, akkor a következő egyenlethez jutunk: e = (x/a) x (x), ahol (x) a teljes gazdasági egyensúly esetében jelen lévő pénzértéket jelenti, amit az imént az aranypénz teljes dominanciája esetén is elemeztünk, (a) pedig azt az pénzértéket, ami a papírpénz többszörözése, vagy egyéb más okból fellépő pénzelértéktelenedés esetén kapunk.

Ha ezt valamely tetszés szerinti értékre behelyettesítjük, akkor kapjuk az ex x a = Qx/Px képletet, amely azt jelenti, hogy a pénz értékét, mivel az mindig változik, csak akkor kapjuk meg, ha a gazdasági élet minden eseményének bekövetkeztével az elértéktelenedési tényezőt a pénz csökkent értékével szorozzuk. Az állandóan változó érték csak így válik követhetővé, és így kapjuk meg minden alkalommal azt a helyes értéket, amelyet a gazdasági egyensúly érdekében fenn kell tartani. Ez a számítási módszer Schilling szerint eszközt ad a mindenkori kormány kezébe a pénz értékének követésére, és ezáltal az inflációs folyamatok teljes ellenőrzésére, aminek következtében a kormány nagyobb beavatkozási teret kap az ország gazdaságpolitikájába.

Prohászka Ottokár: Produktív e a pénz című könyvében a kamat kialakulását elemzi a nyugati társadalomban. A kamat kialakulását a középkori keresztény kánonjogból vezeti le, amely tiltotta a kamatot, viszont nem mondta ki, hogy egyedül a munka produktív, vagyis csak a munka termel új értéket, és sem a pénz, sem pedig a termelőeszközök nem termelnek új értéket. Azt kimondta, hogy a pénz nem produktív, hiszen a pénz önmagában nem fialhat új pénzt, és a kamat tilos a kánonjog szerint, viszont azt is kimondta, hogy nem csak a munka, hanem a termelőeszközök is produktívak, vagyis termelhetnek új értéket. Így például, ha valaki a földjét, vagy a gépét bérbe adja pénzért, akkor ezt az ügyletet értékteremtő tevékenységnek tekintették. Pedig a bérbe adott földért kapott jövedelem egyetlen forrása a földet bérbevevő munkája, hiszen ha ő nem dolgozna, akkor nem termelődne a földből új érték, jövedelem, és akkor a bérbeadó sem kapná meg jutalékát a földért cserébe.

A kánonjognak ez a tétele Prohászka szerint törvényszerűen maga után vonta a kamat kialakulását annak ellenére, hogy a kánonjog a kamatot tiltotta. A kamattal Prohászka szerint végeredményben nem is az a baj, hogy létezik, mert a mai gazdaság már nem létezhetne pénzgazdaság nélkül, hanem az, hogy nincs hozzákapcsolva a munkához, ami az új érték előállításának egyetlen forrása. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nyugaton pénzt ad kölcsön kamatért cserébe, akkor pénzét a kamattal együtt akkor is követelheti az ügyfelétől, ha annak munkájával nem sikerült új értéket előteremtenie, amiből visszafizethetné a kölcsönkért pénzt és a kamatot. Így például, ha egy mezőgazdasági termelőnek elvitte a termését az eső, a kölcsönkért pénzt és a kamatot akkor is vissza kell fizetnie.

Annak, hogy a mai gazdaság nem létezhetne külön pénzgazdaság nélkül, ami hitelt nyújt a vállalkozáshoz, a technológiai fejlődés az oka. Az ókorban a gazdaság a rabszolgatartáson alapult, ahol csak a rabszolgák dolgoztak, akik lényegében gazdáik tulajdonai voltak. Modern termelőeszközök ebben a korban még nem léteztek. A középkorban a rabszolgaság megszűnt. Arisztokrácia ebben a korban is létezett, de azok lényegében a földbirtok, vagy a középkori város politikai képviselői, és ügyintézői voltak, nem tejhatalmú tulajdonosai, mint az ókorban. Ennek megfelelően a nekik járó tizedet sem úgy tekintették, mint erőszakkal lefölözött terméktöbbletet, hanem mint ugyanolyan adót, amit manapság az államnak fizetünk az állami szolgáltatásokért cserébe. Modern termelőeszközök ebben a korban sem léteztek még.
Prohászka szerint ez volt az a kor, amikor valóban szabadok voltak a munkavállalók, hiszen a középkori céhek tagjai teljesen önállóan dolgozó magánvállalkozók voltak a rabszolgaság, és a munkát elszemélytelenítő technológia nélkül.

A modern korban megjelent a modern ipari technológia, ami azzal járt, hogy az áru létrehozásának kezdete, és az értékesítés befejezése között eltelt idő nagyon megnőtt. A termeléshez manapság modern gépeket kell beszerezni és beüzemelni, munkaerőt kell felvenni, akiket időben ki kell fizetni. Az elkészült terméket nem lehet rögtön értékesíteni. Így a modern termelés nem nélkülözheti a hitel vásárlását, amivel tulajdonképpen időt vásárolunk, hogy kitöltsük vele a termelés és az értékesítés meghosszabbított folyamatát.

A modern kapitalizmusban egyrészt a tőkés már nem a földbirtok, vagy a város kötelességtudó politikai képviselője, mint a középkorban, hanem a gyár tejhatalmú tulajdonosa, akit csak a profit érdekel, és a munkás munkaerejét is csak árunak tekinti, ami az ókori rabszolgaság újkori feltámadását jelenti. Másrészt a gépek, és a modern technológia megjelenésével a munka elszemélytelenedik, tehát a modern kapitalista szellem duplán sújtja a munkavállalókat. Prohászka szerint a régi céhes korokat már nem lehet újra feltámasztani, mert a modern technológiát nem lehet visszafejleszteni, viszont a kamat kérdését is meg kell oldani. Ezt pedig csak úgy lehet megtenni, ha a kamatot összekapcsoljuk a munkával, amely az új érték egyetlen forrása, hogy a pénzt kölcsönbe adó személy ne követelhesse a kamatot akkor, ha a hitelfelvevő személy nem tudott munkájával új értéket létrehozni. Csak akkor, ha a munka új értéket hozott létre.
Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a modern kapitalista ipari struktúrát organikussá tesszük, vagyis ha a tőkés, és a pénzt bérbe adó bankár, nem csak a gyár személytelen tulajdonosa, aki a munkaerőt is csak árunak tekinti, hanem a középkori hűbéri rendszerhez hasonlóan a gyár kötelességekkel felruházott képviselője. Ez pedig csak az úgynevezett hivatásrendi testületek életre hívásával lehetséges. Ennek részletes ismertetése most nem tartozik a tárgyhoz.

Prohászka könyvéből tehát kiderül, hogy az áruban megtestesült munka az érték egyetlen forrása, amit Schilling, minthogy az áruban testesül meg, potenciális energiának tekintett. A cikk elején kifejtettük, hogy a munka a technológiai fejlődés előrehaladtával egyre inkább elveszti a kultúra organikus formáiba való beágyazottságát, tehát megszűnik kultúrateremtő tevékenység lenni. Ezzel együtt pedig a technológia fejlődésével egyre inkább előtérbe kerül a pénzgazdaság, ahogy azt Prohászka kifejtette. Tehát a kultúra háttérbe szorulásával egyenes arányban kerül előtérbe a pénzgazdaság. Manapság pedig már nemcsak a munka kulturális jellege szorul háttérbe, hanem maga a munka is, hiszen az ipari automatizálás a munkaerő nagy részét feleslegessé teszi.

Tehát a kultúra és végül maga a munka is, mint az áruban megtestesült érték, potenciális energiának tekinthető, Schilling szavaival élve, és ez a technológia fejlődésével egyre inkább aktív energiává, vagyis pénzé, hitellé és kamattá alakul át, amit csak külön energia befektetéssel lehet újra potenciális energiává alakítani, ha a modern ipari struktúrát újra organikussá tesszük, és a munkát újra összekapcsoljuk a kultúrával a technológia újragondolásának segítségével. Aki kicsit is jártas a fizikában az már rájöhetett, hogy ez milyen fizikai fogalommal van analógiában. Nyilvánvalóan az entrópiával.

Az entrópia a rendezetlenség fogalma a fizikában, és olyan spontán energiaátalakulást jelent, ami önmagától nem fordítható vissza, csak újabb energia befektetés árán. Például, ha sót vízben feloldunk, akkor ez a folyamat csak újabb hőbefektetés árán fordítható vissza, ha a vízben oldott sót hő segítségével lepároljuk. Az entrópiát a fizikában gyakran kapcsolatba hozzá a káosszal, ebből pedig érdekes következtetéseken vonhatunk le. Jelent továbbá egyfajta információvesztést is. Az anyagi rendszerek tömegének, részekre tagolódásának elvesztését is, hiszen „Végtelen entrópiánál eltűnnek az anyagi részecskék és a köztük levő erők is, és tiszta, rendezetlen energia marad 0 információval.”

A cikk elején kifejtettük, hogy a liberális kapitalizmusban a munkaérték szubjektív hasznosságértékké alakul át. Ez pedig, ahogy azt Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében leírta kaotikussá teszi a gazdaságot, mert a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete, vagyis hajlandóságuk, hogy megvegyenek egy terméket vagy sem, könnyen és kiszámíthatatlanul változik, és mivel a gazdaság szereplőinek, vagyis a vállalatoknak a helyzete attól függ, hogy megveszik e a termékeiket, vagy sem a gazdaság működése értelemszerűen kaotikus a mai gazdasági viszonyok között.

A munkaérték szubjektív hasznosságértékké való átalakulása egyébként párhuzamosan folyik a munkaérték aktív energiává, vagyis pénzé való átalakulásával, ami jól látható a mai magyar viszonyok között is, konkrétan a devizahitelesek problémáján keresztül, akik rendkívül sok és drága hitelt vettek fel, hogy a termékek iránt érzett szubjektív hasznosságérzetüket kielégítsék. Ezt úgy is értelmezhetjük az entrópia fogalmának fent elemzett tulajdonságai alapján, hogy az információ, amit itt az emberi munka által létrehozott kultúra tagolt szimbolikája testesít meg tiszta energiává, vagyis pénzé alakul. Eljutottunk tehát a fő kérdéshez, hogy hogyan számszerűsíthető a kultúra értéke a gazdaság viszonylatában. Ha a kultúra, mint potenciális energia a technológiai fejlődéssel párhuzamosan aktív energiává, vagyis pénzzé alakul, akkor értelemszerűen az aktív energiának a potenciális energiával való egyensúlyi helyzetében mért mennyisége kivonva az aktív energia jelenlegi mennyiségéből, amikor a potenciális energia már nagyrészt aktív energiává alakult, megadja a technológiai fejlődés következtében elveszett, tehát aktív energiává alakult kultúra értékét, amely egyben a gazdasági egyensúly újjáépítéséhez is szükséges.

Ha Schilling gondolatmenetét felhasználjuk, akkor ez a (P+K)–Q képlettel fejezhető ki, ahol (K) a kamatot jelképezi, (P) pedig Schilling gondolatmenetét követve a forgalomban lévő pénz mennyiségét, ahogy (Q) az aktív energia mennyiségét. Még egy dologról is beszélnünk kell. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html című cikkemben írtam az úgynevezett hosszú ciklusokról a gazdaságban, amelyeket Kondratyev szovjet közgazdász fedezett fel, és a technológiai fejlődés ciklikus átmenetei és váltakozásai nyomán fellépő gazdasági kríziseket és fellendüléseket jelképezi. Ezeket az anyag és a szellem váltakozásával hoztam összefüggésbe a kapitalizmus történetében.

Az anyag és a szellem Einstein relativitáselméletét követve egyértelmű összefüggésbe hozható az anyaggal, amelynek tömege van, és az energiával, amelynek nincs tömege. Ezen keresztül pedig a potenciális energiával és az aktív energiával, ahogy azt a cikk elején kifejtettük. A kérdés az, hogy az úgynevezett rövid ciklusok is összefüggésbe hozhatóak e az anyag és a szellem váltakozásával. A rövid ciklusokról Navratil Ákos: Hogyan szűnik meg a gazdasági válság című könyvében olvashatunk.

A ciklus kezdetén a gazdasági válság végeztével az alacsony árak következtében újraindul a fogyasztók vásárlókedve, ennek következtében beindul a termelés, az árak növekedésnek indulnak, csökken a munkanélküliség, a gazdaság fellendül. Végül az árak és a megtermelt készletek mennyiségének emelkedése miatt túltermelés következik, ami miatt feltorlódnak az eladhatatlan árukészletek. Nőni kezd a munkanélküliség, cégek mennek csődbe, a gazdaság újra válságba kerül. Mindennek következtében azonban újra leesnek az árak, aminek köszönhetően a gazdasági válság végén újra megjön a vásárlókedv, és a gazdaság újra beindul, és így tovább.

Tehát a rövid ciklusok esetében is árak és termékek, vagyis pénz és jószág, aktív és potenciális energia, szellem és anyag folyamatos küzdelméről, és az ebből következő ciklikus váltakozásról van szó. Ezzel tehát reményeim szerint két dolgot is véghez vittünk egyszerre. Egyrészt megállapítottuk, hogy hogyan lehet számszerűsíteni a kultúrát a gazdaság viszonylatában, másrészt pedig közelebbi viszonyba hoztuk a gazdaságtudományt a fizikával az entrópia fogalmának pénzelméleti alkalmazásával.

Jánossy Ferenc: „A gazdasági fejlődés trendvonaláról” című könyvét elemezve el kell mondanunk, hogy a gazdasági fejlődés trendvonala nem más, mint egy ország több éves gazdasági növekedését bemutató grafikonba húzott egyenes, amelynek az irányába a gazdasági növekedést prezentáló vonal minden kisebb, vagy nagyobb ingadozás után visszatér az idő előrehaladtával. A gazdasági növekedésnek a trendvonaltól való nagyobb eltérése általában a háborús időszakokban szokott életbe lépni, amikor a gazdaság értelemszerűen recesszióba süllyed a külső hatásoknak köszönhetően.

A szerző is a gazdasági növekedést prezentáló vonalnak, a háborús időszakok nagy recessziói után, a trendvonal irányába való gyors visszatérésére felfigyelve fedezte fel azt a tényt, hogy a gazdasági növekedésnek szinte minden ország esetében van egy meghatározott trendvonala. Vajon mi határozza meg egy ország trendvonalának a meredekségét, és minek köszönhető a trendvonal állandósága? Két tényezőt is megvizsgál, amely ezt a jelenséget okozhatja, egyrészt a kutatás-fejlesztést, másrészt pedig a beruházási hányad nagyságát.

A kutatás-fejlesztés önmagában nem határozhatja meg a trendvonal meredekségét, mert a technológiai fejlődés csak az előállított áruk termelékenységének volumenét, vagyis mennyiségét növeli. Mivel pedig a technológiai vívmányok gyorsan elterjednek a fejlett országok között, ami azt jelenti, hogy a fejlett országok technológiai fejlettsége nagyjából minden időben azonos, ha csak a technológiai fejlettség határozná meg a trendvonal meredekségét, akkor a trendvonal meredekségének minden országban azonosnak kellene lennie, mert minden országban egyformán növelné a termelékenység volumenét.

A beruházási hányad nagysága sem okozhatja a trendvonal meredekségét, mert a beruházásokkal általában korszerűbb gépeket vásárolnak a különféle ipari üzemek, amelyek mint ahogy már leírtam csak a termelékenység volumenét növelik. Amit pedig egy bizonyos határon túl nem lehet növelni, mert azzal értékesítési nehézségekbe ütközünk, így egyáltalán nem a beruházási hányad határozza meg a trendvonal meredekségét, hanem fordítva a trendvonal meredekségéhez igazodik a beruházási hányad.
Ez pedig azért lehet így, mert a trendvonal meredekségét a szerző szerint az adott országban az ország munkaereje által generációról generációra felhalmozott tudás, tapasztalat határozza meg, amelynek értelemszerűen az ország gazdasági és technológiai szerkezete is függvényét képezi. Egy ország termelékenysége pedig nem haladhat túl azon, amit a gazdasági és technológiai struktúra arányai megengednek, mert az túltermelési válsághoz vezet. A munkaerő által a jelenben felhalmozott munkatapasztalat mindig az előző generáció felhalmozott munkatapasztalatának a függvénye, mindig az előző generáció munkatapasztalatából nő ki a generációk láncolatában, és ez okozza, hogy a trendvonal meredeksége állandó.

Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia című könyvének egyik fejezetében arról ír, hogy bár a liberális kapitalista világrend forradalmak árán jött létre. A kifejlődött demokráciában az emberek semmitől sem félnek úgy, mint a forradalomtól, mert szétmállottak a régi társadalom szerves kötelékei, az emberek függetlenné váltak egymástól, így nehezen fognak össze, hogy forradalmat csináljanak, és csak a nehezen megszerzett vagyonuk megőrzésével, és gyarapításával foglalkoznak, amit egyrészt féltenek, ezért sem hajlanak a forradalomra, továbbá idejük sincs rá az állandó pénzharácsolás miatt.

Ez pedig Tocqueville szerint azzal fenyeget, hogy a liberális demokráciában megszűnik a fejlődés, és egyfajta állandóság fogja uralni, mert az emberek már nem lesznek fogékonyak az új eszmékre. Pontosabban lesz fejlődés, de az nagyon egysíkú lesz, mert egyedül a pénzszerzés szükségletéhez fog kötődni. Ez jól látható korunk Amerikáján, amire ha rápillantunk, akkor először állandó változást és forrongást észlelünk társadalmában. Ha azonban hosszú ideig szemléljük ezt a társadalmat, akkor óhatatlanul a monotonitás érzése fog el minket, mert mindig ugyanazok a dolgok változnak benne. Ugyanazt a mindennapos gazdasági harcot láthatjuk, ahol a pénz körül forog minden. Tocqueville beszél még a despotizmus veszélyéről is, ami szintén a demokráciákra jellemző. Mivel az társadalom régi kötelékei szétbomlottak, az emberek már nem számíthatnak egymásra, viszont nehezen megszerzett vagyonukat jobban féltik, mint bármikor, így csak egyetlen intézmény marad, akire támaszkodhatnak. Ez pedig az állam, és annak irányítói.

Viszont ha az állam védelmét akarják igénybe venni, akkor egyre több jogot kénytelenek ráruházni az államra, és annak irányítóira, ez pedig egyértelműen a despotizmust, vagyis az államnak, és annak irányítóinak a társadalom feletti korlátlan hatalmát segíti elő. Tocqueville ír még arról a ma már közismert tényről is, hogy a demokráciában a társadalom mennyire egyöntetűvé, egyformává válik. A régi európai tradicionális társadalmakban a különféle kisközösségek: céhek, lovagrendek, papi és szerzetesi közösségek tarka sokszínűségével találkozhattunk. Amerikában viszont a kézműves ipar kihalásával a nagyipar monoton egyhangúságát, a fogyasztói kultúra uniformizáltságát tapasztalhatjuk. Tehát a liberális kapitalista társadalmi rend legfőbb jellemzői közé tartoznak az állandóság, a despotizmus és az egyöntetűség.

Tocqueville kapitalizmuselemzéséből az egyöntetűséget emelném ki, ami a katolikus vallásosság hanyatlásával, a protestantizmus megjelenésével, és ezzel együtt a régi kézműves tradíciók megszűnésével, továbbá az ipari tömegtermelés előtérbe kerülésével ütötte fel a fejét a modern európai iparban. A katolikus mediterrán országok gazdasági és technológiai szerkezete még korunkban is sokat megőrizhetett a régi kézműves tradíciók világából. Ott inkább jellemző az idegenforgalomnak a gazdaságban betöltött fokozott szerepe miatt például a szakácsművészet, a kisipar jelenléte. Míg a protestáns hagyományú országokra inkább a nagyipar, a tömegtermelés fokozott jelenléte a jellemző.

Jánossy leírta, hogy a gazdasági növekedés trendvonalát egy ország munkaerejének generációról generációra felhalmozott tudása és tapasztalata határozza meg, ami értelemszerűen erősen kötődik az adott ország gazdasági és technológiai szerkezetéhez. Egy olyan országban, ahol a gazdaság és a technológia szerkezetét jobban áthatják a régi kulturális hagyományok, ott a gazdaság szerkezetét jobban megviseli a modern globalizációra jellemző automatizált tömegtermelés megjelenése, ami fokozott munkanélküliséget okoz még a protestáns országokban is. Egy ilyen ország kevésbé tud alkalmazkodni a modern globalizált gazdaság követelményeihez, amely a nagyipari tömegtermelés szükségleteit tolja előtérbe. Az ipari automatizálódás a gazdaság tradicionális szerkezete miatt a protestáns országokénál is nagyobb munkanélküliséget okoz, amit úgy is értelmezhetünk, hogy a munkatapasztalat és tudás generációról generációra való felhalmozódása, ami a gazdasági növekedés motorja, a fokozott munkanélküliség miatt megszakad.

Ezzel ellentétben a protestáns hagyományú országokban, ahol évszázadok óta a nagyipar és a tömegtermelés, vagyis a gazdasági és technológiai rendszer fokozott egyöntetűsége a jellemző, az ország gazdasága könnyebben tud alkalmazkodni a globalizált ipari struktúra újabb követelményeihez, vagyis a fokozott ipari automatizálódáshoz is, ami náluk kisebb munkanélküliséget okoz. Tehát a munkatapasztalat generációról generációra való felhalmozódása, mivel az előző generációk munkafolyamatai is egyöntetűek voltak, a jelenben is töretlenül folytatódik. Ezt az entrópia fent leírt fogalomkörét felhasználva úgy is értelmezhetjük, hogy a mediterrán országokban, mivel a gazdasági és technológiai rendszer szerkezetét fokozottabban áthatják a régi kulturális hagyományok, a tagolt kulturális rendszer információja tiszta energiává, pénzzé, kamattá alakulhat. Míg a protestáns országokban, ahol a gazdasági és technológiai rendszert nem hatják át a régi kulturális hagyományok, tehát eleve az egyöntetűség, az információ hiánya a jellemző, hogy úgy mondjam, nincs minek tiszta energiává, pénzé, kamattá átalakulnia az entrópia törvényeinek értelmében.


Felhasznált irodalom:

Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk  http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
Karikó Sándor szerk.: Kultúra és/vagy gazdaság, Gondolat Kiadó, 2007. – Garaczi Imre: Gazdaság és kultúra a technika és a sebesség bűvöletében (tanulmány)
Navratil Ákos: Hogyan szűnik meg a gazdasági válság, MAGYAR COBDEN SZÖVETSÉG KIADÁSA, BUDAPEST, 1934.
Dr. Prohászka Ottokár: Produktív e a pénz, Szent-lstván-Társulat, BUDAPEST, 1897.
Schelling Zoltán „az energiatanra épített közgazdaság” (Magyar Mérn. és Ép Egyl. Közl. 1933. ápr. 16.)
Plenter János: Gazdaság és államhatalom, Kapu Kiadó, 2001.
Az entrópia és az információ összefüggése http://www.bibl.u-szeged.hu/~drotos/informatikai-jegyzetek/mat/mat01.html
Felannyi szabadság jár a magyaroknak, mint a finneknek http://www.mfor.hu/cikkek/Felannyi_szabadsag_jar_a_magyaroknak__mint_a_finneknek.html
Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról, Magvető könyvkiadó, Budapest, 1975.
Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia, Európa könyvkiadó, Budapest, 1993.
Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (tanulmány) http://www.ccg.hu/pub/szoc/tarsvalt.iii-5/Weber%20-%20Protestans%20Etika.doc

2012. augusztus 18., szombat

Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról (könyvismertető)

A gazdasági fejlődés trendvonala nem más, mint egy ország több éves gazdasági növekedését bemutató grafikonba húzott egyenes, amelynek az irányába a gazdasági növekedést prezentáló vonal minden kisebb, vagy nagyobb ingadozás után visszatér az idő előrehaladtával. A gazdasági növekedésnek a trendvonaltól való nagyobb eltérése általában a háborús időszakokban szokott életbe lépni, amikor a gazdaság értelemszerűen recesszióba süllyed a külső hatásoknak köszönhetően.

A szerző is a gazdasági növekedést prezentáló vonalnak, a háborús időszakok nagy recessziói után, a trendvonal irányába való gyors visszatérésére felfigyelve fedezte fel azt a tényt, hogy a gazdasági növekedésnek szinte minden ország esetében van egy meghatározott trendvonala. Vajon mi határozza meg egy ország trendvonalának a meredekségét, és minek köszönhető a trendvonal állandósága? Két tényezőt is megvizsgál, amely ezt a jelenséget okozhatja, egyrészt a kutatás-fejlesztést, másrészt pedig a beruházási hányad nagyságát.

A kutatás-fejlesztés önmagában nem határozhatja meg a trendvonal meredekségét, mert a technológiai fejlődés csak az előállított áruk termelékenységének volumenét, vagyis mennyiségét növeli. Mivel pedig a technológiai vívmányok gyorsan elterjednek a fejlett országok között, ami azt jelenti, hogy a fejlett országok technológiai fejlettsége nagyjából minden időben azonos, ha csak a technológiai fejlettség határozná meg a trendvonal meredekségét, akkor a trendvonal meredekségének minden országban azonosnak kellene lennie, mert minden országban egyformán növelné a termelékenység volumenét.

A beruházási hányad nagysága sem okozhatja a trendvonal meredekségét, mert a beruházásokkal általában korszerűbb gépeket vásárolnak a különféle ipari üzemek, amelyek mint ahogy már leírtam csak a termelékenység volumenét növelik. Amit pedig egy bizonyos határon túl nem lehet növelni, mert azzal értékesítési nehézségekbe ütközünk, így egyáltalán nem a beruházási hányad határozza meg a trendvonal meredekségét, hanem fordítva a trendvonal meredekségéhez igazodik a beruházási hányad.

Ez pedig azért lehet így, mert a trendvonal meredekségét a szerző szerint az adott országban az ország munkaereje által generációról generációra felhalmozott tudás, tapasztalat határozza meg, amelynek értelemszerűen az ország gazdasági és technológiai szerkezete is függvényét képezi. Egy ország termelékenysége pedig nem haladhat túl azon, amit a gazdasági és technológiai struktúra arányai megengednek, mert az túltermelési válsághoz vezet. A munkaerő által a jelenben felhalmozott munkatapasztalat mindig az előző generáció felhalmozott munkatapasztalatának a függvénye, mindig az előző generáció munkatapasztalatából nő ki a generációk láncolatában, és ez okozza, hogy a trendvonal meredeksége állandó.

2012. augusztus 11., szombat

Pierre Francastel: Művészet és társadalom (könyvismertető)

Művészetszociológiai válogatott tanulmánygyűjteményről van szó az egyik legismertebb francia művészettörténésztől. A könyv nagy hatással volt nálunk Magyarországon a kádár-rendszer kultúrpolitikai gondolkodására. A tanulmányok középpontjában a modern művészet és a társadalom kapcsolata áll. Ezen belül is lényeges helyet foglal el a modern technika és a művészet kapcsolatának témája.

Francastel a modern művészet és a technika kapcsolatát a különböző művészettörténeti korok egymást követő térszemléletéből vezeti le. A középkor térszemléletét objektív-projektív térszemléletnek nevezi, ami azt jelent, hogy ez mentes volt a természet festőiségétől, ahol az alkotást felépítő elemek egymáshoz való viszonyainak kidomborítása és matematikai eszközökkel való prezentálása dominál, és egyedül a keresztény Isteneszme közvetítése volt a fő cél.

A reneszánsz térszemléletében már dominálni kezdett a természet festőiségének jelenvalósága, hiszen a reneszánsz művészetben a művészeti alkotások különféle elemei között különféle matematikai viszonyokat, kapcsolatokat fedezhetünk fel. Ez pedig Francastel szerint mintegy alapot adott a modern technika kialakulásának a művészet terén, ahol a különféle műszaki építmények, és szerkezetek elemei között a technika sajátos jellegéből adódóan matematikai viszonyoknak kell jelen lenniük.

A modern művészet pedig a reneszánsz továbbfejlesztésének tekinthető Francastel szerint, ahol megjelent a pluralitás, vagyis a többszempontú megközelítés, és a szimultán jelleg. A fő kérdés, ami Francastelt érdekli, és amit a modernelméleti irodalom is minduntalan feltesz, hogy a modern technika fejlődésével háttérbe szorítja e a hasznosság kritériuma, amely a modern technikai eszközök legfőbb ismérve, a szépség esztétikai kritériumát, ami viszont a művészeti alkotások legfőbb követelménye.

Francastel válasza az, hogy nem. A modern technikai eszközök esetében a hasznosság és az esztétikai jelleg ma is ugyanúgy egymásba van ágyazva, és egymástól elválaszthatatlanok, mint a reneszánsz korában, és az azt megelőző archaikus művészeti korokban a középkor kivételével. Ez jól látható például a modern autók felépítésén, ahol a karosszériába mindig beépítenek olyan technikai elemeket, amelyek az ülőtér komfortos berendezését teszik lehetővé, ami a művészi tervezéshez kapcsolódik. Ha ezeket nem építenék bele, akkor az autó egy semmire sem jó ócskavas lenne, hiába tudna nagy sebességgel haladni az utakon.

Ugyanígy, ha filmezés és annak technikai kivitelezése csak és egyedül a mozgókép rögzítéséről szólna, és nem venne benne részt benne a képzelet és a fantázia, amely minél jobb képminőségű, és minél több egyéb más technikai elemekkel ellátott kamerák kivitelezésére ösztökéli a mérnököket, akkor a technikai fejlődés egyszerűen megállna ezen a területen. Tehát a technika hasznossága és a művészet esztétikussága egymásba van ágyazva, és elválaszthatatlan egymástól. A kettő nem létezhetne egymás nélkül manapság ugyanúgy, ahogy a reneszánsz korában.

A könyvről nekem megint csak a 2001 Űrodüsszeia című film jutott az eszembe, amiről már sokszor írtam különféle egyéb más írásaimban. A film az űrhajózásról szól, és a technika dicséretét zengi grafikailag jól kivitelezett képeken keresztül, amelyek a jövő űrhajóit mutatják be. Véleményem szerint ennek a filmnek a képei ötvözik leginkább a Francastel által leírt középkori térszemlélet a reneszánsz térszemlélettel. A középkori katedrálisok égbetörő csúcsaiban, mint ahogy a szerző leírta nincs technológiai hasznosságigény, csak a keresztény Isteneszme közvetítését szolgálják.

A reneszánsz térszemléletben viszont a természet festőiségének megjelenésével, a műalkotások elemeinek egymással való matematikai viszonyában a hasznosság mintegy összekapcsolódik a művészeti esztétikummal. A 2001 Űrodüsszeia című film monumentális űrhajóiban pedig egységben van a kettő, vagyis a technológiai hasznosságba ágyazott esztétikum és a középkori építészet monumentalitása.