Ebben a cikkemben a Fidesz és az MSZP harcát, mint marxi értelemben vett osztályharcot szeretném meghatározni. Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.
Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet. Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.
Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.
A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.
A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.
A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.
Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.
A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.
Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.
Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.
Akkor tehát hogyan értelmezhetjük az osztályharc fogalmát a kultúrális gazdaság kontextusában, és a Fidesz és az MSZP ellentétében? Itt a marxi munkásosztály fogalma kiszélesedik, vagy inkább azzal helyet cserél a kultúrosztály fogalma. A kultúrosztály a modern szociológia fogalomhasználatában nem annyira osztály, hanem inkább réteg, de én inkább had maradjak meg a marxi osztály fogalmánál, egyrészt mert tetszik, másrészt mert így jobban tudom szemléltetni a mondanivalómat.
Melyik párthoz köthető Magyarországon a kultúrosztály? Hát nyilvánvalóan a Fideszhez, hiszen e köré a párt köré csoportosul Magyarországon az igazi kultúra (hangsúlyozom az igazi kultúra, mert sokak szerint a kapitalista és a szocialista kultúra nem igazi kultúra) apraja, nagyja. Kézművesek, zenészek, művészek, tudósok stb., és ilyen értelemben csak a kultúrosztály döntheti meg a tőkésosztályt, nem pedig a munkásosztály, ahogy Marx írta. A munkásosztály a tőkésosztályhoz hasonlóan az nem kötődik az igazi kultúrához, amiben megegyezik a szocializmus és a kapitalizmus, tehát profitmaximalizáláshoz kötődő indusztriális kultúra képviselője, így a legtöbb esetben inkább szövetségese a tőkésosztálynak, mintsem ellenfele. A magyarországi baloldal, vagyis az MSZP szavazótábora, akiket a nagytőkéhez kötnek a topmenedzsreken kívül éppen a képzetlen betanított és segédmunkás rétegből, munkanélküliekből, és nyugdíjasokból áll össze, tehát a munkásosztályból.
Ebből kifolyólag, ha a munkásosztály, vagy pontosabban a kommunista párt, eddig a történelemben valamikor megdöntötte a tőkésosztályt, akkor mindig a párt vette át a tőkésosztály helyét, és a szocializmus helyett államkapitalizmussá vált a rendszer, éppen a hatalmat átvett munkásosztálynak a profitmaximalizáló, indusztriális kultúrához való kötődése miatt. Tehát a munkásosztály sohasem fogja megdönteni a tőkésosztályt, és ezáltal a kapitalizmust, a kapitalizmust csak a kultúrosztály döntheti meg, azáltal, hogy egyensúlyba hozza a munkaértéket és a szubjektív hasznosságértéket az áru összértékében.
Ha pedig a kultúrosztály veszi át a tőkésosztály helyét, akkor el fog tűnni a kapitalizmusból annak lényege, vagyis a mindenáron való profitmaximalizálás, hiszen tulajdonképpen ez a kapitalizmus lényege, mert a kapitalizmus többi eleme: tehát a pénzbefektetés, vagy a befektető uralma a dolgozók felett a történelem előző koraiban is létezett. Éppen a mindenáron való profitmaximalizálás sarkalja a tőkést a munkaérték minimalizálására, és a szubjektív hasznosságérték maximalizálására.
Ennek a programját ki is dolgozta Cséfalvay Zoltán a Fidesz egyik frontembere, aki „Helyünk a nap alatt” című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a Fidesz és az MSZP harca új osztályharcként is értelmezhető. A kultúrosztály, és a nagytőke harcaként, ahol az újjászülető kultúrosztály egyensúlyba igyekszik hozni a munkaértéket és a szubjektív hasznosságétéket az áru összértékében, és ezáltal immár valóban megdönteni igyekszik a kapitalizmust, ahogy azt Marx megálmodta.
Felhasznált irodalom:
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt... Kairosz Kiadó, 1999.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Báró Brandenstein Béla: Az Ember a mindenségben, Magyar Tudományos Akadémia, 1937.
Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
2012. március 21., szerda
Schütz Antal: Kezdet és vég a világfolyamatban (könyvajánló)
Ez a könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.
A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
A cikket beépítettem "Az idő kérdése a ciklusszemléletben" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=112515 című cikkembe
A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
A cikket beépítettem "Az idő kérdése a ciklusszemléletben" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=112515 című cikkembe
2012. március 11., vasárnap
Az anyag és a szellem váltakozása a kapitalizmus fejlődésében
Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása
http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Az íráshoz ajánlott további cikkeim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása
http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Az íráshoz ajánlott további cikkeim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223
A gazdaság, a technika a kultúra és a káosz összefüggései
Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
A szerző szerint tehát a stimuláció orientált fogyasztás esetében, ami a kultúrához kötődik, a hasznosságérzet sohasem csökken, és ezeknek az áruknak a fogyasztása mindig biztosított marad, pedig túlnyomórészt ezek is azok közé a javak közé tartoznak, amelyek nem feltétlenül szükségesek az ember életben maradásához. Így tehát, ha az embereket rászoktatjuk a stimuláció orientált fogyasztásra, akkor a gazdaság kaotikus jellege megszűnik, mert a gazdaság által előállított termékek elfogyasztása biztosítottá válik. Csak a kultúra lehet tehát a megoldás erre a problémára.
Felhasznált Irodalom:
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111727
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
A szerző szerint tehát a stimuláció orientált fogyasztás esetében, ami a kultúrához kötődik, a hasznosságérzet sohasem csökken, és ezeknek az áruknak a fogyasztása mindig biztosított marad, pedig túlnyomórészt ezek is azok közé a javak közé tartoznak, amelyek nem feltétlenül szükségesek az ember életben maradásához. Így tehát, ha az embereket rászoktatjuk a stimuláció orientált fogyasztásra, akkor a gazdaság kaotikus jellege megszűnik, mert a gazdaság által előállított termékek elfogyasztása biztosítottá válik. Csak a kultúra lehet tehát a megoldás erre a problémára.
Felhasznált Irodalom:
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111727
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)