Miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak?

Mert az anyag a gnosztikus szemlélet sajátja.

Nikolaj Berdjajev írta le az „Új középkör” című könyvében, hogy a pravoszláv vallásosságnak köszönhető, hogy náluk Oroszországban még a szocializmusnak is olyan szakrális jellege van, aminek következtében majdnem egyházzá, Isten országává vált. Berdjajev az orosz kommunizmust az egykor volt középkor szakrális jellegétől megfosztott, modern változatának nevezte, mert megszüntette a reneszánsz humanizmusát és individualizmusát, ahol az ember van a középpontban, és az emberiséget a régi középkorhoz hasonlóan magasabb elvek alá rendelte. Csak ezek az elvek nem szakrális, tehát nem vallásos elvek voltak, ellentétben a régi középkorral, hanem Istentelen elvek, hiszen a kommunizmus ateista eszmerendszer.


Az új középkor valódi eljöveteléhez arra van szükség Berdjajev szerint, hogy a kommunizmust vallásos szellemiséggel töltsük meg. A kommunizmus undorító ipari monstrumai helyett vissza kell térni a céhes iparra, ahol a minőségi munka a fő, illetve vissza kell térni a vallásos Istenhithez stb. Így jöhet el az új szabadság. Ez Oroszországban félig-meddig meg is történt Berdjajev szerint, hiszen ott magának a szocializmusnak is erősen szakrális jellege van a pravoszláv vallásosságnak köszönhetően. A kérdés, hogy mi az a vallási elem a keleti kereszténységben, ami még a kommunizmust is szakrális jelleggel ruházza fel. Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide, ami a világmindenség Isteni teremtését bizonyítja.


Az úgynevezett anyagi világot tehát a tudomány mai állása szerint a keresztény Isten teremtette. Azért írtam „úgynevezett” anyagi világot, mert az anyag valójában nem létezik, mint ahogy az a cikkből ki fog derülni. A legfőbb kérdés ugyanis magának az anyagnak a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.


Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?


Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.


A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.


Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, formanélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.


Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.


Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.


Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!


Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.


Anyag tehát önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek. A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:


„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”


Erre a problémára több elméletet is kitaláltak a filozófusok, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni rá. Az elméletekről részletesebben ezen az oldalon tud olvasni: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1047&tip=0 A másik kérdés, hogy mi rendezi egységbe ezeket a tulajdonságokat a különféle partikulárékban? Mitől lehet egy alma egyszerre piros és kerek? Erre is több elmélet született a modern metafizikában, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni. Ezekről részletesebben: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1055&tip=0


A különféle tulajdonságokkal, vagyis univerzálékkal tehát a metafizika foglalkozik. Egyes természettudósok azt állítják, hogy tulajdonságokat önmagukban elemezni értelmetlen, mert a tárgyak tulajdonságai az anyag fizikai kölcsönhatásai következtében jönnek létre. Tehát nem választhatók el magától az anyagtól. Ez csak akkor lehetne igaz, ha az anyag egyáltalán létezne, de az imént bebizonyítottuk, hogy a természettudomány még nem fedezte fel az anyagot, ezért ettől a lehetőségtől eltekinthetünk.


A metafizikában tehát két fő kérdés merül fel a tulajdonságokkal kapcsolatban, amelyek közül az egyik, vagyis, hogy mi rendezi egységbe a partikulárékban a tulajdonságokat, a cikk témája szempontjából nem érdekes. Egyébként ezt a kérdést is részletesen megtárgyaltam a „Válaszok korunk fő metafizikai problémáira” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/valaszok-korunk-fo-metafizikai-problemaira.html című cikkemben, aki akarja, a linkre kattintva elolvashatja. A fő kérdés, most az, hogy hogyan értelmezhető az univerzálékban, vagyis a tulajdonságokban a rész-egész viszony.


Sok írást olvastam már a keresztény teológia és a természettudományok összekapcsolásának lehetőségeiről. Ezek legtöbbje leginkább arról szól, hogy a tudomány racionalitása, és a vallás (állítólagos) irracionalitása összeegyeztethető e egymással vagy sem.


Én most egy kicsit más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. A vizsgálatba szeretném belevenni a keleti vallások tanait is. A távol-keleti vallásokban, illetve a nyugati gnosztikus tanokban a természet, a kozmosz, vagyis az anyagi világ vagy ellentéte a szellemi világnak, mint a manicheus dualizmus esetében, vagy legalábbis minőségileg valamennyire lefokozott megnyilvánulása, mint a neoplatonizmusban. Meg kell jegyezni, hogy a keleti vallások mindig is sok helyütt összefonódtak a nyugati természettudományokkal, amiket azok egyébként sok megnyilatkozásukban elutasítanak, mint például a paratudományok körében, vagy abban, hogy sok természettudós, és műszaki szakember érdeklődött a keleti tanok iránt, és éppen azért, mert ott a szellemi világ nem független az anyagi világtól, hanem annak ellentéte, vagy lefokozott megnyilvánulása. A keresztény gondolkodásban Isten, és az égi világ teljesen független az anyagi világtól, és ebből következően, Isten szabad akaratából teremtette az anyagi világot, és szabad akaratából testesült meg az anyagi világban, Jézus Krisztusban. Azonban mind később látni fogjuk a keresztény teológiában a szellemi dimenzió, vagyis Isten, és a mennyei világ nemcsak hogy független az anyagi világtól, hanem egyáltalán nem is értelmezhető az anyagi világ síkján.


Tudjuk, hogy minden vallásnak van metafizikája. A metafizika a léten túli, az érzékelhető világon túli jelenségekkel foglalkozik. Én mindig is kissé használhatatlannak éreztem ezt a kifejezést a keresztény teológiára, mert a metafizika jelentése is az, hogy léten túli, ami leginkább arra utal, hogy ellentétes a léttel, vagyis az anyagi világgal, a keresztény teológiára viszont ez a fogalom véleményem szerint nem alkalmazható. A keresztény teológiában, vagy legalábbis a klasszikus keresztény teológiában, vagyis a katolikus teológiában üdvözülni csakis jócselekedet gyakorlásával, vagy legalábbis bűnbánattal, tehát erkölcsi megtisztulással lehet. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a keresztény vallásban a túlvilág, a mennyei világ, vagyis a szellemi dimenzió is csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik. Sok esetben olvashatunk olyan írásokat a bibliából, vagy keresztény teológusok tollából, hogy csak az igazak láthatják meg az Isten országát, vagyis az erkölcsileg tiszták. Még a hit is Molnár Tamás szavaival az Isteni akaratban való bizalmat, vagy tovább gondolva az Isteni akaratnak való önátadást, vagyis tulajdonképpen Isten szeretetét jelenti, tehát erkölcsi vonzata van. Ebben az érdekes az, hogy az erkölcs, vagyis az emberi jóság, a jóra való hajlam, mint olyan, nem értelmezhető az anyagi világ síkján.


Ez tulajdonképpen nem más, mint az emberi lélek egy tulajdonsága, az emberi lélek pedig nem anyagi létező, mint tudjuk, bár nem tudjuk, hogy pontosan mi is a lélek. Az anyagi világ síkján pedig csak maga az anyag, vagy annak valamilyen tulajdonsága értelmezhető, ami csakis a forma kategóriájába tartozhat, hiszen az anyagnak önmagán kívül csak formája van. Vagy a szellem, mint az anyag ellentéte, illetve fokozatilag magasabbrendű megnyilvánulása, ahogy a keleti gondolkodásban láttuk. Egy nem anyagi létező tulajdonsága nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ebből pedig az következik, hogy ha az erkölcs, mint olyan nem értelmezhető az anyagi világ síkján, akkor az sem, ami csak annak viszonylatában létezik, vagyis a kereszténység szellemi dimenziója, a mennyei világ és Isten.




Ez az egyik oka egyébként annak, hogy a keresztény transzcendencia a legtisztább, a legfényesebb, és legszebb. Egyrészt, mert csak az erkölcs viszonylatában létezik, ami eleve egyfajta tisztaságot kölcsönöz neki, továbbá, mert semmilyen viszonyban nincs az anyagi világgal, sem nem ellentéte, sem nem fokozatilag magasabb rendű megnyilvánulása, sem nem része az anyagi világnak. Miben nyilvánul ez meg a keresztény teológiában? Azok a keresztény szentek és teológusok, akik szerették a természetet, többek között Szent Ágoston, illetve Assisi Szent Ferenc azt állították írásaikban, hogy a természet szépsége; a rétek, az erdők, a mezők szépsége valójában a teremtő nagyságát prezentálják az ember előtt, vagyis tulajdonképpen szimbólumai a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak. Ez egyébként megmutatkozik egyes újkori barokk zeneművekben is, amelyeket halva szinte egyszerre látjuk magunk előtt a természet, és Isten trónjának szépségét.


Ez a jelenség pedig, hogy a természet, vagyis az anyagi világ, mintegy szimbólumává vált a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak, szerintem csakis a keresztény teológiában valósulhatott meg, és pedig azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá. Ugyanis a szimbólumok általában olyan formák, amelyeknek csak átvitt értelmű, vagy egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, amit jelképeznek. Az (a) betű például az (a) hangot jelképezi, de formájának lényegében semmi köze sincs az a hanghoz, csak az emberi társadalom közmegegyezéssel úgy döntött, hogy ez a szimbólum fogja jelképezni az (a) hangot.


Mégis, amikor meglátjuk az (a) betűt mindig azt érezzük, hogy valódi kapcsolat van az (a) betű, és az (a) hang között, ami lehet az (a) betű állandó nyelvi, és írásbeli használatából következő belénk vésődés következménye. Illetve lehet annak a következménye is, hogy eleve van valamiféle minta a tudatunkban, ami az (a) hang és az (a) betű között kapcsolatot tételez fel. Érdekes, hogy egyes keresztény teológusok, és szentek a természet szépsége, és a teremtő nagysága között ilyen kapcsolatot vélnek felfedezni, pedig ebben nincs társadalmi közmegegyezés, továbbá érdekes, hogy általában csak Európa természeti világára érvényes ez. Óceánia pálmafákkal borított lakatlan szigeteire, vagy Dél-Amerika őserdeire már nem. Legalább is én nem érzek kapcsolatot a Dél-Amerikai esőerdő, és a teremtő nagysága között a keresztény mennyei világban. A természet, vagyis az anyagi világ tehát csak a keresztény vallásban válhatott a teremtő nagyságának szimbólumává, és éppen azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá, ott ahol az anyagi világ a szellemi világ ellentéte, vagy fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása, mint a keleti vallásokban, ez nem valósulhatott meg. Itt még egy teológiai kérdés is felvetődik, amelynek már természettudományos vonatkozásai is vannak, mégpedig az, hogy hogyan tudta egy olyan szellemi dimenzióban létező lény (gondolok itt Istenre) megteremteni az anyagi világot, amely szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, így maga Isten sem.


A földi világ tehát mintegy szimbóluma a mennyei világnak, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, mert csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, ez pedig mindjárt választ is ad a kérdésünkre kérdésre. Az univerzálék, vagyis a tulajdonságok azért tudnak mindenütt jelen lenni a térben, úgy hogy nem értelmezhető rájuk az egész rész viszony, mert olyan létezőnek a szimbólumai, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, tehát nem érvényes rá az egész-rész viszony sem, ellentétben az anyagi tárgyakkal. A természettudósok tehát az univerzálék kiiktatásával igyekszenek orvosolni ezt a metafizikai problémát, ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha létezne maga az anyag, én nem akarom megszüntetni az univerzálékat, hanem tudomásul veszem, hogy ilyenek, és azért ilyenek, mert egy olyan világnak a szimbólumai, ahol a létezők szerkezete ilyen.


Ez pedig véleményem szerint a modern természettudományok mai állása szerint is egyértelmű bizonyíték arra, hogy az anyagi világot Isten, és konkrétan a keresztény Isten teremtette. Ha ugyanis anyag önmagában nem létezik, akkor csak tulajdonságok, vagyis univerzálék léteznek, ha pedig az univerzálékra nem értelmezhető a rész-egész viszony, ez csak úgy lehetséges, hogy egy olyan világnak a szimbólumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik, tehát egy olyan Isten teremtő tevékenységének a produktumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik. Mivel pedig a kereszténység az egyetlen teljes mértékben etikai vallás, amely minden más vallásnál többre tartja az erkölcsi kérdéseket, csak a keresztény Isten teremthette az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat. Tehát ameddig a modern természettudományok meg nem találják a tiszta anyagot, addig az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat a tudomány mai állása szerint is bizonyíthatóan Isten teremtette.


Mint ahogy a cikk elején leírtam, az anyag nem létezik, pontosabban nem a természettudományok hatáskörébe tartozik, hanem a filozófiáéba. Filozófiai fogalomként viszont azt kell mondanunk, hogy valóban létezik, csak nem fizikai valóságként, hanem a szimbólumok birodalmába utalva. Mit jelent ez? Mikor csak az erkölcs viszonylatában létező univerzálékról írtam, akkor említettem a gnosztikus és a neoplatonikus szemléletet. A gnosztikus szemlélet azt vallja, hogy létezik a szellemi világ, ami jó, és az anyagi világ, ami gonosz. Az emberi lélek pedig sajátos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, és az emberi élet célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát szembeállítja egymással az anyagot és a szellemet, az anyagot a sátán művének tekinti.


A neoplatonikus szemlélet pedig azt mondja, hogy az anyagi világ az egyből, ebből a személytelen, szellemi ősszubsztanciából emanáció, túlcsordulás következtében keletkezett, amelynek következtében a szellem a legfelsőbb létszintről, vagyis az egyről mindig alacsonyabb létszintre került, és ennek következtében megromlott, míg végül eljutott a legalsó anyagi létszintre, és létének egyetlen célja, hogy visszajusson a legfelsőbb létszintre, vagyis hogy újra beleolvadjon az egybe. Tehát a neoplatonikus szemlélet szerint az anyagi világ a szellem létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulása, így nem a sátán műve ugyan, mint a gnosztikusoknál, de léte itt is negatív színben van feltűntetve, hiszen alacsonyabb rendű megnyilvánulása a szellemnek.


Azt kell, hogy mondjuk tehát, hogy ez a két szemlélet az, amely szembeállítja egymással az anyagot és a szellemet, hiszen az egyik szerint az anyag a sátán műve, és ellentéte a szellemnek, a másik szerint létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Paradox módon mégis ez a két szemlélet az, amelynek szüksége van az anyagra, mint filozófiai fogalomra, amelyről már leírtuk, hogy mint fizikai valóság nem létezik, hogy a szellemet az anyaggal szemben tételezni tudja. Hiszen a keresztény szemlélet esetében, amely nem állítja szembe egymással az anyagot és a szellemet, nem tekinti negatív dolognak az anyagi világot, nem minden keresztény bölcselőnél ugyan, de némelyiknél magának az anyagnak a fogalma is elolvad.


Mint, ahogy én is kifejtettem, hogy nem létezik olyan, hogy anyag, csak univerzálék léteznek, amelyek csak a keresztény erkölcs viszonylatában léteznek. A kommunizmus, mint politikai ideológia sokak szerint a gnosztikus szemléletből ered, mint ahogy Eric Voegelin szerint is. Eric Voegelin német filozófus politikai filozófiája a nemrég megjelent G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom című könyvében olvasható magyarul. Voegelin filozófiájával kevesen foglalkoznak, mint magyar, mint pedig nemzetközi tekintetben. Lényege, hogy a politikai rend csak a transzcendens Isteni, vagy kompakt kozmikus létrend mintájára építhető fel és mielőtt felépítjük ezt a létrendet meg kell ismernünk. Ennek egyetlen eszköze pedig csak a kontempláció (meditatív elmélyedés) és az evokáció (szellemi teremtés) lehet.


Csak a kontempláció által nyílhatunk meg a transzcendens isteni létalapok felé, és teremthetjük meg azt (evokáció) szellemi szimbólumok leírása által. Ezt nevezi Voegelin noetikus megismerésnek. (Noetika: belső, intuitív megismerés.) A szimbólumokat nem véletlenül említettem, hiszen az evilági hierarchia csak szimbólumai által mintázhatja meg hitelesen a transzcendens hierarchia világát. A modern ideológiákkal (kommunizmus, nemzetiszocializmus) Voegelin szerint éppen az a probléma, hogy nem a noetikus megismerés, hanem a természettudományos megismerés eszközeit használják fel a társadalom átalakítására.


A modern pozitivista természettudományos megismerés pedig köztudottan száműzte magából a szellemi megismerés minden formáját, ami oda vezetett, hogy a modern ideológiák, amelyek csak ezt a megismerési formát követik, egyoldalúan közelítik meg az embert és a társadalmat. A marxizmus például csak a gazdaság, a nemzetiszocializmus pedig csak a fajiság szempontjából, pedig az ember rendkívül összetett lény, ezért nem lehet csak egy szempontból megközelíteni.


Éppen ezért Voegelin oda jut, hogy a modern ideológiák és filozófiák megteremtői nem is megismerni akarják az embert és a társadalmat, hanem egyszerűen birtokba venni és átalakítani, hogy az eszkatalógikus megvalósításban felépítsék az új világot. Ezért mondja Voegelin a modernitás karakterét gnosztikusnak. Ahogy az ókori gnosztikus szekták számára létezett a gonosz anyagi és a jó szellemi világ, és az egyetlen lehetséges céljuk az volt, hogy a gonosz anyagi világból a jó szellemi világba kerüljenek, úgy a modern gnosztikusok számára létezik a gonosz jelen, és a boldog jövő, ahova csak a gonosz jelen lerombolása által kerülhetünk.


Az anyag, mint filozófiai fogalom pedig, mint ahogy azt kifejtettük egyedül a gnosztikus, és a neoplatonikus szemlélet sajátja. Mindebből, pedig egyenesen következik a kérdés, hogy hogyan kapcsolható az anyag fogalma a modern gnosztikus ideológiákhoz, mint a liberalizmus, vagy a kommunizmus? Czakó Gábor mondta a DUNA TV Beavatás című műsorának egyik epizódjában, hogy a neon, amely a modern liberális reklámipar egyik szimbóluma nem más, mint anyaggá lecsupaszított fény. Ezzel a keresztény meggyőződésű közszereplő azt akarta mondani, hogy nincs szakrális jellege, továbbá, hogy nem szép, hanem csúnya.


Tehát a gnosztikus ihletettségű liberális ideológia egyik szimbóluma, ahol a gnoszticizmus egyébként a sátán művének tekinti az anyagot, anyagi jelleget ölt a keresztény szakralitással szemben, vagyis nem szép. Ugyanez mondható el a kommunista ipari létesítményekről is, amelyek szintén nem szépek, vagyis szimbolikus értelemben anyagi jelleget öltenek. Az anyag szimbolikus értelemben vett létezését tehát így kell értenünk. Olyan modern gnosztikus ideológiák által életre hívott mesterséges kulturális produktumok, amelyek ugyanúgy univerzálékból felépülő partikuláréknak tekinthetőek, mint például a természeti képződmények, vagy a középkori művészet alkotásai, amelyek egyértelműen az Isteni teremtés illetve sugallat produktumai, mivel anyag fizikai értelemben nem létezik.


Mivel azonban gnosztikus ihletettség játszott szerepet a létrejöttükben, amelynek egyedüli velejárója az anyag fogalma, szimbolikusan anyagi formát öltenek, amit úgy is értelmezhetünk, hogy nem szépek, vagyis ellenkeznek a keresztény szakralitással, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik. Tehát ilyen értelemben az anyag, mint filozófiai fogalom betör az univerzálék világába, és ott megtestesül, hogy úgy mondjam.


Most pedig rá kell térnünk a keleti kereszténység tárgyalására, amely Berdjajev szerint szakrális jelleget ad a kommunizmusnak, amely gnosztikus ihletettségű, ahol a gnosztikus ideológia az egyike annak a szemléletnek, amely igényli az anyag létét. Jean Meyendorff: „A reformáció a keresztény egyházi hagyomány tükrében” című művében keleti keresztény szemszögből vizsgálja a nyugati reformációt, vagyis a protestantizmust, annak kialakulását, előtörténetét és lényegében arra a következtetésre jut, hogy a reformáció a nyugati egyház manicheus, vagyis gnosztikus gyökereinek köszönhetően fejlődött ki, ami Szent Ágoston teológiájában érhető tetten. Tudvalévő, hogy Szent Ágoston manicheus volt, mielőtt megtért volna a katolikus egyházba, és sokak szerint a manicheus tanok a manicheusokkal való szakítása után is hatással voltak teológiájára.


Meyendorff szerint, ami a manicheusoknál az anyagi és a szellemi világ ellentét jelenti, vagyis a manicheus dualizmust, az Szent Ágostonnál a bukott embernek, és Istennek, mint a legfőbb jónak, az ellentétében nyilvánul meg, vagyis egyfajta platonikus dualizmusban. Ez az elgondolás pedig az üdvözülés keresésének szempontjából mintegy passzivításra kárhoztatja az embert, aki a legfőbb jó kegyelmére szorul az üdvözülés elnyerése szempontjából, aki a földi ember számára teljesen felfoghatatlan, elérhetetlen, és akit csak halála után, vagyis a földi test kötöttségéből való szabadulás után ismerhet meg az ember. A skolasztikus teológia ezt az érdemszerző cselekedetek deklarálásával ellensúlyozta.”A skolasztikus teológia az üdvöt az ágostoni irányvonal szerint fogja fel, azt még inkább jogilag értelmezve.


A kiengesztelés anzelmi gondolata, amely rövidesen egyetemesen elfogadottá válik, Krisztus megváltó áldozatának olyan értelmezését adja, hogy Isten előtt mindnyájan megigazultunk általa. Ennek az áldozatnak a gyümölcseit a kegyelem ajándékozza, amely először is megigazít, majd egy olyan állapotot vagy habitust teremt bennünk, amelynek révén cselekedeteink vagy műveink érdemi jelleget nyernek. A kegyelem így egyszerre előzi meg és követi szabad akaratunkból származó tevékenységét /cselekedeteinket. Az Egyháznak, amely ezen a világon a kegyelem adományaival rendelkezik, vikáriusi (Istent képviselő) hatalma van arra, hogy érdemi jelleggel ruházza fel szabad akaratunk tetteit, ez a szentségi hatalomnak és a bűnbocsánatok gyakorlatának alapja.”


Meyendorff szerint a reformáció később megszűntette az érdemszerző cselekedetek tanát, és ezzel, teljességgel elutasított minden közvetítő elemet, és önálló emberi tevékenységet, amely közelebb viheti az embert Istenhez, vagyis a jócselekedeteket, magát az egyházat, mint közvetítőt ember és Isten között, a szentségeket stb., és így lényegében a Szent Ágostoni tanítás legszélsőségesebb formáját vette alapul. Ez engem mintha emlékeztetne Prohászka Lajos: A mai élet erkölcse című könyvében leírtakra, ő is az erkölcs gyakorlásának nyugati formáira vezeti vissza a protestantizmus kialakulását.


Meyendorff hangsúlyozza, hogy az Isteni kegyelem fontosságának tana a keleti kereszténységben is jelen van, továbbá az emberi természet ott sem keveredhet semmilyen formában sem az Isteni természettel. De ott az Isteni kegyelem valójában nem más, mint részesülés Isten „életéből”, vagyis egyfajta Istennel levést, Istennel való közösséget, jelent, amit a keleti keresztény szóhasználatban átistenülésnek is hívnak. Ezt pedig nyugaton gyakran azonosítják a neoplatonikus panteizmussal, amely lényegében a gnoszticizmus egy másik ága a manicheusok mellérendelő dualizmusa mellett, egyfajta alárendelő dualizmust képvisel, és alapvetően egy távol-keleti ihletésű tan sokak szerint.


Ez a tan hangsúlyozza az ember megistenülését, az emberi lélek visszatérését, vagyis bekebeleződését a személytelen „egy”-be. Meyendorff szerint ez csak akkor lenne igaz, ha a keleti kereszténység csak és kizárólag azon a sokkal inkább görög gondolaton alapulna, hogy Isten egy egyszerű lényeg. „Valójában a patrisztikus teológiában az ember megistenülése érintetlenül hagyja Isten abszolút transzcendenciáját, abszolút szabadságát: Isten adja nekünk az Ő életét. Ezt elnyervén az ember nem „birtokolja” Istent, nem válik lényege szerint Istenné. Részesül abban, amit kapott, és köszönetet mond Istennek kimondhatatlan kegyelméért.” Vagyis az ember a keleti keresztény teológiában az átistenülés során csupán Isten életéből részesül, és nem lényegéből, így valójában nem válik Istenné, tehát a keleti kereszténységnek semmi köze a gnózis egyik ágához sem. „Ez a kegyelem nem a tomista értelemben vett valamiféle teremtett „habitus”, amely az emberi tetteknek érdemi jelleget kölcsönöz; itt Isten maga valósítja meg saját üdvösségét az emberben.”


A keleti kereszténység tehát részekre osztja az isteni valóságot, mint például a lényeg, energia, élet stb., és azt mondja, hogy az ember a megistenülés során a neoplatonikus szemlélettel ellentétben nem Isten lényegével egyesül, hanem csak az életével. Ezzel átmenetet képez a neoplatonikus szemlélet, és a hagyományos kereszténység között, amely azt mondja ki, hogy az ember semmilyen formában nem egyesülhet az isteni valósággal, és amely ahogy azt már kifejtettem az egyetlen etikai vallás a világon. Mint ahogy azt kifejtettük a gnosztikus szemlélet mellett a neolplatonikus szemléletnek is sajátja az anyag. Ezzel pedig magyarázatot is kaptunk arra, hogy miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak.


A hagyományos keresztény szemlélet estében, mint ahogy láttuk eltűnik az anyag fogalma. A gnosztikus és neoplatonikus szemlélet, és ezeknek a szemléleteknek az ideológiai megvalósulása (kommunizmus) esetében megjelenik. A keleti keresztény vallásosság esetében pedig, amely átmenetet képez a neoplatonikus szemlélet, és a hagyományos kereszténység között, egyrészt mivel a neoplatonikus szemlélethez is közel áll, megmarad az anyag szimbolikusan vett értelme, de mivel a hagyományos kereszténységhez is közel áll az anyag szimbolikus értelme a keresztény szakralitás belső jellegét veszi fel, ami elvben idegen az anyag szimbolikus értelmétől. Tehát így ad szakrális jelleget a keleti keresztény szellemiség a kommunizmusnak létrehozva a berdjajevi új középkort. Ez jól látható az orosz filmrendező: Andrej Tarkovszkij: Stalker című filmjében is, amelynek a főhősei egy az ipari civilizáció romjaiból álló szakrális hely: a zóna ösvényein vándorolnak végig, és az ipari civilizáció romjai, vagyis átvitt értelemben az anyag szimbólikus értelme, valósággal keresztény templommá magasztosul a filmben.


Tehát, ahogy azt már Berdjajev és sokan mások is leírták, az orosz kommunista diktatúra örökölte az ortododox vallási alapokon nyugvó cári rendszer keleti, despotikus jellegét, de mint ahogy itt kifejtettük, az orosz kommunizmus nem csak az ortodoxia szervezeti felépítményének volt az örököse, hanem szakrális jellegét is átvette. Ahhoz, hogy nyugaton is megvalósuljon az új középkor, a hagyományos nyugati kereszténység és a keleti kereszténység között kell szintézist alkotnunk, tehát a hagyományos kereszténység és a neoplatonikus szemlélet között átmenetet képező keleti kereszténység, és a hagyományos nyugati kereszténység között kell átmenetet képeznünk, mert a keleti kereszténység teljes valójában nem importálható a nyugati világba. Hogy ezt hogyan valósíthatjuk meg, erről írtam „Az erkölcsi önkifejtés immanens és transzcendens végső cél problémája” című cikkemben. http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/az-erkolcsi-onkifejtes-immanens-es-transzcendens-vegso-cel-problemaja.html


Felhasznált Irodalom:


Dr. Trikál József: A lélek rejtett élete, Szent István Társulat, Budapest, 1931.


Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009.


Derrida, Jacques: Hit és tudás - A "vallás" két forrása a puszta ész határain Branbauer Kiadó, 2006.


Jean Meyendorff: A reformáció a keresztény egyházi hagyomány tükrében http://www.patriarchatus.hu/meyendorff.html


G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom - Eric Voegelin politikai fiozófiája L'Harmattan Kiadó, 2005


Nikolaj Berdjajev: Az új középkor, Budapest : Pro Christo Diákszöv. Szövetének Kiadó : Ábrahám és Sugár, 1935.