Fridrich A. Hayek osztrák származású liberális közgazdász ebben a könyvében a gazdasági tervezés ellen száll síkra, amely a korabeli kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák gyakorlata volt, és ami szerinte megfosztja az embereket a szabadságtól. Teszi ezt a modern liberális, individualista ideológia egyértelmű támogatásával, amit ő a reneszánsz óta az európai kultúra alapjellegzetességének tart, amiből arra a következtetésre jut, hogy a szocialista diktatúrák léte valójában az egész európai kultúrkör elleni támadásként értelmezhető.
Mielőtt belekezdenék a könyv elemzésébe, szeretném leszögezni, hogy a gazdasági tervezés kommunista és nemzetiszocialista gyakorlatát én sem helyeslem. Az én álláspontom a kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák mindent egy kézben tartó totalitarizmusa, és a modern kornak az emberek számára minden jogot válogatás nélkül megadni akaró liberalizmusa között helyezkedik el.
Meg akarom hagyni az embereknek a választás szabadságát, de ez a választási szabadság csak az egyéni és közösségi szellemet valóban építő és előbbre vivő választási lehetőségek részére maradna meg. Vallás, család, igazi szépséget és vallásos szellemiséget tükröző kultúra, és ennek megfelelő szakmaválasztási szabadság, mert a mai liberalizmus az egyéni és közösségi szellemre káros választási lehetőségeknek is teret akar engedni, és ez a fő probléma vele. A vallásos, szakrális kultúrára különösen nagy súlyt fektetek, mert véleményem szerint csak ennek segítségével lehet megvalósítani azt a rendszert, amely kiküszöböli mind a totalitarizmust, mind pedig a liberális individualista rendszert, és megvalósítja az igazi szabadságot, amely a kettő között helyezkedik el. Az mindjárt kiderül, hogy miért gondolom ezt.
A vallásos, szakrális kultúra újjáéledésének legfőbb feltétele a modern ipari tömegtermelés megszűntetése és a régi kézműves hagyományok újjáéledése. Erre Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt című könyve szerint ma az információs korban jött el az idő. Cséfalvay könyve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet.
A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon. A vallásos és szakrális kultúra újjáéledésének a régi kézműves hagyományok életre hívásán kívül még alapvető feltétele az is, hogy a kézműves vállalkozások vallásos szellemmel teljenek meg. Erre szolgálna a középkori céhrendszer, vagy a két világháború közötti hivatásrendiség újjáélesztése.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Hayek könyvében sok mindenről szó esik, én most csak azokat a részeket akarom elemezni, amelyekben konkrét érveket hoz fel a gazdasági tervezéssel szemben. „A tervezés és demokrácia” című fejezetben a totalitárius diktatúrák azon gyakorlatát bírálja, hogy a gazdasági tervezés során a társadalom egészét egyetlen cél felé akarja irányítani. Szerinte ez azért képtelenség, mert a tömegek jóléte és boldogsága igen sok dologtól függ, amelyeknek végtelen sok kombinációját lehet létrehozni. Ahogy írja: „Ezt nem lehet megfelelően kifejezni egyetlen célként, hanem csak célok hierarchiájaként, értékek olyan átfogó skálájaként, amelyen minden egyes ember minden szükségletének megvan a maga helye.”.
Ha az emberek minden tevékenységüket egyetlen célnak megfelelően irányítanák, akkor szükséges lenne arra, hogy az összes szükségletünk rangsorolva legyen egy értékrendben, és ennek olyannyira teljesnek kellene lennie, hogy a tervező számára lehetséges legyen a különféle irányok közötti döntés. Tehát léteznie kellene egy egységes etikai kódexnek, amelyben az összes emberi érték helyet kap.
Hayek szerint nincs ilyen etikai kódex, és a társadalom és gazdaság minél inkább differenciáltabbá válásával párhuzamosan egyre kevesebb az esélye, hogy legyen, mert egyre több kérdésre kellene választ adnia. Az emberi elme nem is tudja „megérteni a különböző emberek különböző szükségleteinek végtelen változatosságát”. Senki sem tudja áttekinteni az összes emberi szükségletet. Ennek megfelelően meg kell engedni az egyéneknek, hogy bizonyos határok betartásával a saját értékeiket tarthassák szem előtt.
Hayek érve csak abban az esetben igaz, ha a társadalom egy cél felé való terelése, vagyis az emberi szükségletek egy értékrend szerint való kielégítése és irányítása nem a vallásos és szakrális kultúrán keresztül történik. A vallásos és szakrális kultúra mindig sokszínű, változatos. Ha megnézünk egy középkori belvárost, akkor mindig változatosabbnak találjuk, mind a modern külvárosi részeket, és ehhez a változatossághoz mindig hozzá lehet tenni valami újat, aminek következtében a kultúra változatos, mégis egységek organizmusként épül tovább. Ezért bár a középkorban az emberek kevesebb szakma között választhattak, mint manapság, a kézműves foglalkozásokban mégis több lehetőségük volt arra, hogy a közösségi kultúrához munkájuk által hozzáadják saját egyéniségüket, saját céljaikat pedig ennek folytatásaként hozzáintegrálják a közösség céljához.
Tehát ha az emberek szükségleteiket a vallásos és szakrális kultúra által elégítik ki, foglalkozásukat, megélhetési lehetőségeiket, és szabadidejük eltöltésének módját, továbbá családi életük gyakorlásának módját a vallásos, szakrális kultúra szükségletei szerint választják meg, akkor mivel a vallásos és szakrális kultúra egy változatos és folyamatosan továbbépíthető organizmus, lehetőségük lesz arra, hogy munkájukban és családi életükben kibontakoztassák személyiségüket. Tehát, hogy Hayek szavaival élve kielégítsék szükségleteiket úgy, hogy hozzá tudják igazítani céljaikat a közösség közös céljához, ha a közösség egységes célja is a folyamatos kultúrmunkában teljesedik ki.
Ennek következtében lehetőség nyílik arra, hogy az egyéni szükségletek mind külön, is kielégítésre kerüljenek úgy, hogy a társadalom mégis egy cél felé van irányítva. A nemzetiszocialista és kommunista diktatúrákban éppen az volt a probléma, hogy a társadalom egy cél felé való irányítása nem a folyamatos kultúrmunkában, a vallásos és szakrális kultúra művelésében teljesedett ki. A szovjet kommunista és a német nemzetiszocialista rendszerek sivár, egyhangú tömegtermelésre épülő ipari társadalmak voltak, híján a kultúra minden szellemi erejének. Egyébként ez a helyzet modern liberális társadalmakkal is. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy az emberek rabságnak érzik ezeket a rendszereket.
„A gazdaság ellenőrzése és a totalitarizmus” című fejezetben arról ír, hogy sokan azért részesítik előnyben a totalitárius rendszert a liberális rendszerrel szemben, mert az a gazdasági tervezés által csak az ember alacsonyabb rendű, gazdasági szükségleteit veszi kontroll alá, mintegy megszabadítva az embert mindennapi kenyérkereset alantas gondjaitól, a biztos megélhetés nyújtása által, hogy így az emberek magasabb rendű törekvések szolgálatába állíthassák a rendelkezésre álló összes szabadidejüket, amely így felszabadul.
Az egyik érv tehát a totalitarizmus mellett, hogy miért mondjunk le róla, ha az csak alacsonyabb rendű, gazdasági szükségleteinket veszi kontroll alá. Hayek erre az érvre azt a választ adja, hogy a gazdasági szükségleteket, amelyeket a pénz segítségével elégítünk ki, csak azért tartjuk alantas szükségleteknek, mert mindennapi, magától értetődő tapasztalat számunkra, hogy mi döntjük el, hogy a pénzt milyen célra használjuk fel. A gazdasági szükségletek ugyanis sohasem önmagáért valóak, hanem mindig valamiféle magasabb rendű szükséglet kielégítésének az alapjai. A pénzt sohasem önmagáért akarjuk megszerezni, hanem, hogy azt valamilyen más cél megvalósítása érdekében használjuk.
Hiszen mindenki tudja, hogy pénz nélkül korunkban már semmibe nem lehet belekezdeni. Ennek következtében pedig aki gazdasági szükségleteinket veszi kontroll alá, vagyis eldönti, hogy milyen javadalmazásban, jutalomban részesít minket, hogy pénzünket mire költsük, az nemcsak alantas szükségleteinket, hanem lényegében az összes többi célunkat és szükségletünket is kontroll alá veszi, és teljesen megfoszt szabadságunktól.
Erre az ellenérvre én azt a választ tudom adni, hogy abban igaza van, hogy nem szabad teljes kontroll alá venni az ember gazdasági szükségleteit, ahogy azt a kommunista és a nemzetiszocialista diktatúrák teszik, viszont azt sem szabad hagyni, hogy az ember bármilyen szükségletét szabadon kiélhesse, ahogy azt a modern liberális rendszerek megengedik az embereknek. Csak azokat a szükségleteket szabad hagyni, hogy az emberek kielégíthessék, amelyek építő hatással vannak az egyénre és a közösségre. Ezek pedig a vallásos és szakrális kultúra művelésével kapcsolatosak. A szakrális és vallásos kultúra termékeit kell munkánkkal előállítani, és azokat kell vásárolni. Így mivel a vallásos és szakrális kultúra önmagában sokszínű és változatos, az ember sokrétű választási szabadsága is megmarad annak művelése és vásárlása során, ugyanakkor elkerüljük, hogy az ember olyan szükségletek kielégítését válassza, amelyek rombolják személyiségét, vagy más szóval: amelyek bűnösek.
A „Ki, kit ellenőriz?” című fejezetben arról ír, hogy a magántulajdon az állami tulajdonnal szemben a szabadság biztosítéka. Az állami tulajdonban a diktátor, gyakorlatilag mindenek felett hatalommal bír, hiszen ha minden az állam tulajdonában van, és az állam az ő irányítása alatt áll, akkor minden hatalom az ő kezében fut össze, így az emberek kiszolgáltatottsága teljes a diktátor irányában. Ha viszont magántulajdonra épülő rendszer van érvényben, akkor a hatalom megoszlik a termelő eszközök tulajdonosai között, így az emberek nagyobb szabadságra tesznek szert, még ha a megélhetés bizonytalanabb is, vagy ha a jövedelemkülönbség nagyobb is a gazdagok és a szegények között, mert a hatalmat gyakorló magáncégek egyenként kisebb hatalommal bírnak irányukban, mint a hatalmat egy kézben tartó totalitárius diktátor.
Erre azt tudom mondani, hogy abban igaza van, hogy magántulajdon esetén az embereknek nagyobb a szabadsága a hatalom megoszlása miatt, mint az állami tulajdonra épülő rendszerekben, azonban nyilvánvaló, hogy az emberek kiszolgáltatottsága mind a két esetben fennáll, ha mindent egy kézben tartó diktátornak nem, akkor a piacnak a magántulajdonra épülő rendszerben. A kiszolgáltatottság csak abban az esetben szüntethető meg, ha a tömegtermelésről a vallásos és szakrális kultúra művelésére és terjesztésére térünk át, hiszen a piac mozgatórugója az érdek, pontosabban az alantas, és bűnös, az emberi személyiséget romboló szükségletek.
Csak a silány tömegtermelésre épülő vállalatoknak van szüksége arra, hogy mesterségesen felkeltse a vevők alantas szükségleteit, hogy minél többet el tudjon adni, hogy elbocsátja alkalmazottait, ha azok nem teljesítenek, hogy szükség esetén becsapja vevőit. A vallásos és szakrális kultúra művelése és vásárlása esetében a vásárlás és a munkavégzés célja sohasem az érdek, vagy az alantas szükségletek, sem a vásárló, sem a vevő részéről, hanem a vallásos kiteljesedés, így a piac megszűnik, és ezzel együtt az emberek kiszolgáltatottsága megszűnik létezni.
A „Biztonság és szabadság” című fejezetben arról ír, hogy az embereknek lehet a társadalombiztosítás és más szociális intézmények létesítése által minimális megélhetést biztosítani, de nem lehet abszolút biztonságot, vagyis garantált munkahelyet és jövedelmet biztosítani. Ez egyrészt a szakmaválasztás szabadságának feladásával jár együtt, másrészt pedig fegyelmezési problémák merülnek fel, mert a munkavállaló érdektelenné válik a minőségi és fegyelmezett munkavégzésben.
Harmadrészt a piacgazdaságban egy vállalkozónak, vagy munkavállalónak csak úgy lehet garantált jövedelmet biztosítani, hogy megakadályozzák, hogy versenytársai árban alája ajánljanak, ez viszont a többieket hozza hátrányos helyzetbe. Végül egy fejlődő társadalomnak a technológiai fejlődés következtében természetes velejárója, hogy munkahelyek szűnnek meg, és újjak létesülnek, emiatt ha biztos munkahelyet tartunk fent az embereknek, akkor lehetetlenné válik a technológiai fejlődéshez való rugalmas alkalmazkodás.
A második érvre azt tudom mondani, hogy mivel a szakrális és vallásos kultúra művelése esetében a munkavégzés célja nem az anyagi érdek, hanem a személyiség kiteljesedése a munkában, ezért garantált jövedelem esetén is biztosítva van a fegyelmezett munkavégzés. A negyedik érvre azt tudom válaszolni, hogy korunkban a technológiai fejlődés olyan mérvű lett, hogy nem egyszerűen azt éljük meg, hogy megszűnnek munkahelyek, és újjak létesülnek, hanem kezd teljesen feleslegessé válni az emberi munkaerő a tömegtermelésben, ezért vált szükségessé a tömegtermelés megszűntetése, és a régi kézműves tradíciókhoz való visszatérés, ahol már a technológia fejlődés nem befolyásolhatja tovább a munkahely meglétét. Tehát korunkban, ha a régi kézműves tradíciók valóban újjáélednek, ez a kérdés is megoldódik.
A harmadik érv az érdekre épülő gazdaság, és a piac előbb említett megszűnésével indifferenssé válik. A szakmaválasztás szabadsága pedig a piac és az érdekre épülő társadalom megszűnésével értelemszerűen garantált munkahely esetében is megmarad, hiszen egy ilyen társadalomban a munkahely magától értetődően garantált. A totalitarizmust, és az individualista liberalizmust, amit Hayek hirdet, tehát csak a vallásos és szakrális kultúra művelése által lehet kiküszöbölni a társadalomból. Ehhez nagyban közel álló gyakorlatot folytattak a mediterrán diktatúrák.
Kisebb mértékben az olasz fasizmus, nagyobb mértékben a spanyol falangizmus és az Antonio Oliveira de Salazar vezette Portugál fasizmus. Ezeket sokan összemossák a német nemzetiszocializmussal teljesen tévesen és érdemtelenül. A német nemzetiszocializmus és a szovjet kommunizmus nemcsak azért tekinthetőek totalitárius diktatúrának mert szocialisták, hanem mert nem a vallásos és szakrális kultúra művelésében vélték megtalálni hivatásukat, hanem sivár és egyhangú tömegtermelésre épülő ipari társadalmak voltak. Ez ugyanígy elmondható a liberalizmusról is, ami azt jelenti, hogy bizonyos szempontból nem az erősen konzervatív beállítottságú mediterrán fasiszta és falangista rendszerek, hanem az individualista liberalizmus áll közelebb a német nemzetiszocializmushoz.
Felhasznált Irodalom:
Cséfalvay Zoltán: Magyarország és Budapest a globalizáció korában, Kairosz Kiadó, 1999.
Friedrich August von Hayek: Út a szolgasághoz, Budapest, 1991.
Mihelics Vid: Világproblémák és katolicizmus. DOM, 1934.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése