Korunkban, a politikai közbeszédben, és a különféle történelmi elemzésekben nagy divatja van annak, hogy az 1789-ben kitört francia forradalmat az 1919-es oroszországi bolsevik forradalommal, vagy a mai baloldal szellemiségével hozzák párhuzamba, és ezeknek az elemzéseknek olyan áthallásaik vannak, mintha azt akarnák mondani, hogy a francia forradalom minden későbbi baloldali gondolat szülőatyja. De vajon valóban megállja e a helyét ez az összehasonlítás? Tekinthetjük e a francia forradalmat minden későbbi baloldali mozgalom és ideológia eszmei forrásának? Elemzésemben megmutatom, hogy a francia forradalom viszonya a későbbi baloldali ideológiákkal ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb.
Mint tudjuk a francia forradalom a XVIII. századi francia felvilágosodás eszméiből nyerte ideológiai gyökereit, aminek a lényegét Immanuel Kant úgy fogalmazta meg, hogy „A felvilágosodás kilábalás a magunk teremtette kiskorúságból, merészség arra, hogy ne mások vezessenek, hanem a saját értelmünkre támaszkodjunk”. Tehát a felvilágosodásnak a lényege, ha Kant megfogalmazására támaszkodunk, akkor semmi más nem lenne, mint egyfajta tekintélyellenesség, ahol a tekintélyt általában a katolikus egyház dogmáival szokták azonosítani. Valóban csak ennyi lenne a francia felvilágosodás lényege? A katolikus egyház dogmái alól való önfelszabadítás, hogy az ember önállóan rendezhesse be életét?
Ahogy azt a történelemkönyvekből kihámozhatjuk, a francia forradalomban a forradalom győzelme után a mozgalom két tábora állt egymással szemben a francia kormányban, egyrészt a girondisták, másrészt pedig a jakobinusok. Ennek a két iránynak a szellemisége radikálisan elütött egymástól, olyannyira, hogy a jakobinusok a forradalom második szakaszában guillotine alá küldték a girondistákat. A felvilágosodás filozófiai irányvonalát pedig két részre oszthatjuk, egyrészt a Voltaire, D’alambert, Condorcet stb., képviselte irányvonalra, akiknek a francia forradalomban a girondisták voltak az eszmei képviselői. Másrészt pedig Rousseau irányvonalára, akiknek a forradalomban a jakobinusok voltak az eszmei képviselői.
Voltaire filozófiai irányvonala képviselte a felvilágosodásban azt az eszmei forrásvidéket, amit úgy definiálhatunk, hogy a klasszikus demokrácia. Voltaire valóban fennen hirdette az emberi szabadságjogokat, a vélemény, a sajtó és gyülekezési szabadság jogát, fennen hirdette, hogy ha valakivel semmiben nem is ért egyet, azonnal meghalna, hogy az illető ennek ellenére elmondhassa véleményét. Ennek érdekében pedig valóban szembeszállt a katolikus egyház dogmáival, amelyek szerinte egyetlen igazságot akarnak ráerőltetni mindenkire, és ezzel elnyomják az emberi véleményszabadságot. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a fajta törekvés Voltaire-nél egyáltalán nem csak a katolikus egyházzal szemben volt jelen, hanem minden olyan vallással vagy politikai mozgalommal szemben, amelyek Voltaire szerint a katolikus egyházhoz hasonlóan elnyomják a véleményszabadságot.
Így Voltaire az iszlám fanatizmust is bírálat alá vette, és minden más diktatórikus politikai berendezkedést is bírálat alá vett, így például a francia forradalomban életre hívott jakobinus diktatúrát is bírálat alá vette volna, mint ahogy a katolikus egyházat. Voltaire eszmeisége tehát nem csak a katolikus egyház, hanem mindenféle tekintélyelvű diktatórikus ideológia és politikai mozgalom ellen irányult. Továbbá meg kell állapítanunk még egy jellegzetességet is a Voltaireiánus gondolatvilágban, ez pedig az, hogy a látszólagos dogmaellenesség mögött volt mégis egyfajta dogmatikus álláspont Voltaire-nél, ez pedig nem más, mint a polgári kapitalista, és a tudományos és technikai fejlődés preferálása. Voltaire ugyanis legfőképpen azért preferálta azt, hogy mindenfajta vélemény és gondolat helyet kaphasson az új demokratikus rendszerben, hogy ezek versenyezhessenek egymással, és ennek a versenynek a következtében minél inkább kibontakozhasson a tudományos és technikai fejlődés, illetve ezek nyomán a kapitalista-polgári fejlődés.
Tehát Voltaire szellemisége alapvetően dogmaellenes volt, de emögött a dogmaellenesség mögött mégis egy dogmatikus álláspont rejlett, mégpedig a tudományos technikai fejlődés, és a polgári, kapitalista fejlődés preferálása. Ez annak a fényében érdekes, hogy korunkban amikor Európát az iszlám bevándorlás és az iszlamizálódás réme fenyegeti sokan demokráciaellenesnek tartják azt a törekvést, hogy ne engedjük be a muszlimokat Európába, ami nem tudom, hogy megfelel e a Voltaire-i demokrácia értelmezésnek. Mivel az igaz, hogy az iszlám is egy külön álláspontot és véleménytípust képvisel, amit ha a demokráciát dogmaellenességként értelmezzük, akkor meg kell, hogy tűrjünk a demokráciában, ha viszont a demokrácia fogalmát Voltaire-i értelemben használjuk. Azaz a dogmaellenesség mögött egy dogmatikus álláspontot is felvetünk.
Mégpedig a tudományos és technikai, illetve a polgári fejlődés dogmáját, akkor az iszlám bevándorlást el kell vetnünk, mert az hiába képvisel egy külön véleményt a vélemények között, erősen vitatható, hogy bármiben is hozzájárulna az európai polgári fejlődéshez. Voltaire korában még nem fenyegette Európát az iszlám bevándorlás, ezért abban a korban még magától értetődőnek látszott az a feltevés, hogy a teljes dogmaellenesség a polgári kapitalista, és a tudományos technikai fejlődést szolgálja, nem pedig esetlegesen egyfajta visszafejlődést, ez viszont ma már egyáltalán nem ilyen egyértelmű, így nem tudom, hogy Voltaire ma is a teljes dogmamentesség álláspontján állna e.
A Rousseau által képviselt irányvonal egy nagyon érdekes szelete az európai filozófiatörténetnek. Rousseau gondolatvilágának a közepén az emberi erkölcsök fejlődéstörténete és fejlesztése áll az emberi civilizáció fejlődésének vonatkozásában. Rousseau az emberi civilizáció fejlődéstörténetét az emberi erkölcsök fejlődésének a szempontjából három részre osztja. Az első a civilizáció előtti kor, a második a pátriárkák kora, a harmadik pedig Rousseau korának az ideje. A civilizáció előtti korban még nem léteztek erkölcsök Rousseau értelmezésében, mert akkor az ember még úgy élt, mint az állatok, és nem tudta, hogy mi az a jó és mi az a rossz. Ösztöneinek engedelmeskedve élte az életét, ami az élelemszerzésből és az utódnemzésből állt. A gyilkolás, ami a zsákmány elejtéséhez, és a táplálkozáshoz, illetve a szexuális élet, ami az utódnemzéshez szükségeltetik nyilvánvalóan bűnös tevékenységnek tekinthető a kifejlett emberi civilizáció korában, de erről az állati sorban tengődő ember még mit sem tudott, ezért az ilyen lény alapvetően se nem jó, se nem rossz, mert nem is tudja, hogy ezek a szavak mit jelentenek, az ilyen lény erkölcs nélkül való.
Bár Rousseau-t valóban egyfajta civilizációellenesség jellemezte, tévedés lenne azt mondani, hogy a civilizáció előtti állapotokat valamiféle idilli aranykornak tekintette volna. Hiszen ebben a korban is jelen volt a rossz a világban, csak az akkori lények nem tudtak erről, mert nem tudták külön választani a jót a rossztól. Az emberben csak a civilizációban, az az emberi társadalom megjelenésével tudatosodott igazán, hogy mi a jó és mi a rossz, hiszen az emberek az árucsere és a munkamegosztás megjelenésével közelebbi kapcsolatba kerültek egymással, életük immár egymástól függött, és ezért egymáshoz való viszonyukat, és egymással szembeni viselkedésüket írott és íratlan szabályokkal kellett rendezni, ahol az íratlan szabályok jelentették az erkölcsöket. Ugyanakkor az ember a civilizáció korában sem tudta levedleni magáról az állatvilágból magával hozott állati ösztönöket, amelyek az önzés és a bűn mozgatórugói. Tehát a bűnös hajlamok a civilizáció korában is jelen vannak az embernél, ugyanakkor a civilizáció intézményei egyáltalán nem szűntették meg annak lehetőségét, hogy az ember bűnöket kövessen el, csak más formát adtak neki a civilizáció keretei között Rousseau szerint.
A modern polgári társadalomban a bűnelkövetés lehetősége a civilizáció és a tudományos technikai fejlődés által a társadalom élére emelt pénzarisztokrácia kezébe került, akik korlátlan mértékben zsákmányolhatják ki a kiszolgáltatott alsóbb rétegeket önzésüknek és az állatvilágból itt maradt állati ösztöneiknek engedelmeskedve. A tudomány és a technika fejlődése, amely életre hívta az emberi civilizációt tudatosította az emberben a jó és a rossz fogalmát, de nem végezte el az ember erkölcsi nemesítését, hanem csak új formákat adott a bűnök elkövetésére a polgári kapitalista társadalom keretei között ahol az állatvilághoz hasonlóan az egyéni individualizmus érvényesül, de az ember ember általi kizsákmányolására és megalázására már új módszerek vannak, amelyekre csak a civilizált ember tett szert.
Így Rousseau szerint sem a civilizált ember, sem pedig a civilizáció előtti ember kora nem tekinthető aranykornak, mert az elsőben nincs erkölcs, a másodikban pedig nem tud nemesedni az emberi erkölcs, csak a pátriárkák kora tekinthető aranykornak, ami azonosítható a spártai katonaállammal, amikor is az ember nem önmagáért élt, hanem a közösségért. Rousseau szerint csak egy olyan társadalmi rendben nemesedhetnek az emberi erkölcsök, ahol az emberek teljesen feladják minden individuális törekvésüket, amelyek általában az önzés és más bűnös hajlamok egyéni kiélését irányozzák elő, és minden egyéni törekvésüket a közösség szolgálatába állítják, mert akkor saját érdekeikről megfeledkeznek, és így a természetből rámaradt egyéni ösztönök elhalnak benne. Ilyen volt a spártai katonaállam is, ahol az egyén teljesen alá volt rendelve a nemzeti közösségnek, az egyének minden cselekedete csakis a haza érdekeit szolgálhatta a kötelező katonáskodástól a családalapításig bezárólag.
Éppen ezért Rousseau nagyra értékelte a hazafiságot, a nacionalizmust nem éppen azért, mintha saját nemzetét annyira szerette volna, hanem mert az emberi erkölcsök szerinte csak a nemzetközösség érdekeinek való önalárendelés folyamatában nemesedhetnek. A tudományos és technikai fejlődést ennek következtében, ha nem is utasítja el teljesen, de korlátozni akarja, mert az maximális kifejlődésében az individualista polgári-kapitalista állam létrejöttét segíti elő. Ő pedig a spártai viszonyok keretét a paraszti jellegű földműves államban látja szerinte tudományra és technikára csak annyiban van szükség, amennyire a földművelés, mint gazdasági szektor ezt igényli.
A Voltaireizmusnak voltak tehát a képviselői a forradalomban a girondisták, a Rousseauizmusnak pedig a Maximillian Robespierre vezette jakobinusok. Nemcsak társadalmi, hanem kormányzati elképzeléseik is teljesen eltérőek voltak, mert míg a girondisták a véleményszabadságra épülő polgári kapitalista fejlődést csakis a parlamentális demokrácia keretei között gondolták megvalósíthatónak, addig a jakobinusok az emberi erkölcsök nemesítését az egyén érdekeit teljes mértékben a közösség alá rendelő totális államban látták megvalósíthatónak. Mind a ketten egyfajta új katolicizmust láttak a másikban. A girondisták a jakobinusokat azért hasonlították ősellenségükhöz a katolikus egyházhoz, mert ugyanúgy elfojtják a véleményszabadságot, mint a katolikus egyház, és egy totális diktatúrát kényszerítenek az emberekre, ahogy a katolikus egyház a dogmáit kényszerítette az emberekre, és ezzel ugyanúgy gátat vetnek a kapitalista-polgári fejlődésnek.
A jakobinusok pedig azért tekintették a katolikus egyház örökösének a girondistákat, mert azzal, hogy elősegítik a kapitalista-polgári fejlődést a feudális-papi arisztokrácia helyett egy új pénzarisztokráciát hoznak létre, amely ugyanúgy bűnös módon kizsákmányolja, és elnyomja a kiszolgáltatott alsóbb rétegeket, mint ahogy azt egykor a feudális-papi arisztokrácia tette. Tehát ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi az a francia felvilágosodás, akkor kijelenthetjük, hogy az egyáltalán nem csak egyfajta tekintélyellenességet jelent a katolikus egyház irányában. Hanem alapvetően két filozófiai áramlat érhető benne tetten, amelyik közül az egyik valóban tekintélyellenes és antidogmatikus. Viszont ebben az antidogmatizmusban egy újfajta dogmatizmus kezd felsejleni, mégpedig a tudományos-technikai és a polgári-kapitalista fejlődés dogmája, a másik pedig egy alapvetően fejlődésellenes és kollektivista eszmerendszer, amelyet sokan a XX. századi szocialista diktatúrákhoz hasonlítanak, majd mindjárt kielemezzük, hogy okkal e vagy sem.
Miután kielemeztük a francia felvilágosodás ideológiai hátterét, rátérhetünk a fő kérdésre, hogy valóban analógiába állítható e XX. századi orosz kommunista forradalom az 1789-es francia forradalommal, vagy sem. Mivel pedig az orosz forradalom alapvetően a marxista ideológián alapult, így inkább azt a kérdést kell feltennünk, hogy mennyire állítható párhuzamba a marxista ideológia a francia felvilágosodás eszmerendszereivel. Sokaknak ezek után egyértelműnek tűnhet, hogy a girondisták ideológiai rendszerével nem, hiszen a girondisták a polgári kapitalista fejlődés hívei voltak, a marxisták pedig egyértelműen elutasították a polgári szellemet.
A jakobinusokkal kapcsolatban viszont sokaknak talán egyértelműnek tűnhet a párhuzam megléte, hiszen mind a két eszmerendszer kollektivista volt, vagy másként egyenlőségre törekedett, ahogy a francia felvilágosodás hármas jelszava is a szabadság-egyenlőség-testvériség. Azonban akik így gondolják, általában nem veszik figyelembe, hogy egyenlőség és egyenlőség között óriási különbség lehet, ezért is szoktam én használni az elcsépelt egyenlőség fogalma helyett a kollektivizmus kifejezést. Hogy megértsük, mi a különbség a marxista kollektivizmus és a jakobinus kollektivizmus között a marxista ideológiát kell most közelebbről megismernünk.
Marx filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabb rendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, és így az emberi történelem osztályharcok története.
A fejlődés dialektikus materialista értelmezése, amely az ipari társadalmat tartja a fejlődés csúcsának, hozta magával Marxnál az ipari kollektivizmus iránti csodálatot, vagyis a munkásosztálynak a gyáripari munkamegosztás körülményei között való együttes munkavégzését, amely a közös, kollektív tulajdonforma idealizálását, és a magántulajdon elvetését is implikálta. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért is vetette el Marx a magántulajdont, és miért csodálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát.
Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.
De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.
A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.
Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Ebből kiviláglik, hogy Marx azért idealizálta az ipari kollektivizmust, mert egy magasabb rendű emberi minőség, vagyis a sokoldalúan kiképzett embertípus gyökereit látta a munkásosztályban, amelynek forradalmi tevékenysége a fejlődés magasabb lépcsőfokára repítheti az emberiséget. Minden látszattal ellentétben Marx nem a proletariátus nyomora iránti együttérzés miatt hirdette meg a munkásosztály forradalmi átalakulásának szükségességét, és belső indítékai semmilyen módon nem rokoníthatóak a szegények pápájának nevezett I. Ferenc szentimentális szeretetével a szegények iránt. Idegen volt tőle az a gondolat, hogy csak úgy öncélúan megtöltse egy embercsoport (a munkásosztály) üres gyomrát egy másik embercsoport (a tőkések) pénzéből. Az ő számára a proletariátus nyomorának enyhítése csak eszköz volt az emberiség fejlődésének magasabb szintre emeléséhez, aminek gyökereit és előrehajtó energiáit egyedül a proletariátusban látta, pontosabban az ipari kollektivizmusban. Csak az ipari kollektivizmusban tevékenykedő ember életmódjából sarjadhat ki a sokoldalúan képzett embertípus.
Érdekesek Marx nézetei a technikai fejlődésről is. Marx szerint a fölművesek és a céhes iparosok tulajdonképpen közelebb álltak saját korukban a sokoldalúan képzett embertípushoz, hiszen a földművelés, vagy a régi kézművesség a maga korában sok egymástól eltérő tudásréteg ötvözését követelte. Ehhez képest pedig a gyáripari munkamegosztás éppen, hogy szétszabdalta a munkafolyamatokat kis részekre ahol a munkásoknak tulajdonképpen mindig csak egyfajta mozdulatot kell végezniük folyamatosan, és így szellemi és fizikai képességeik nagyon egyoldalúan vannak igénybe véve.
Azonban ez csak átmeneti állapot, mert az ipari automatizálás, amely lehetővé teszi, hogy mindenfajta fizikai munkát, amiket eddig emberek végeztek, gépek végezzenek, a jövőben eltörli majd az egyoldalú, egy mozdulatra épülő fizikai munkát. A munkások pedig tervezőkké és gépkezelőkké lépnek elő, a mérnöki tervezőmunka lesz a feladatuk, ami ismét sokoldalúan képzett embertípust követel, csak sokkal magasabb szinten, mint a kézművesség és a földművelés. Tehát az ipar és az ipari proletariátus megjelenése, először egyoldalúvá tette az embert, hogy aztán újra sokoldalúvá tegye csak a réginél sokkal magasabb szinten, ami az emberiség igazi fejlődését jelenti, és ez a fejlődés pedig Marx szerint az ipari kollektivizmusból kell, hogy kisarjadjon.
Azt hiszem, ezek után mindjárt szembetűnik a különbség a marxista, és a jakobinus kollektivizmus között. Míg a jakobinus kollektivizmus egy alapvetően fejlődés és technika ellenes kollektivizmus, addig a marxista kollektivizmus egy történeti keretbe ágyazott, haladó és technika barát kollektivizmus. Mint haladó eszme, sok tekintetben a girondizmussal is rokonítható, annak ellenére, hogy a girondizmus polgárbarát, a marxizmus pedig polgárságellenes eszmerendszer volt. Ellentétben áll a jakobinus gondolkodással az is, hogy Marx az ipari kollektivizmust nemzetközi keretekben képzelte el, míg a jakobinusok alapvetően nemzeti keretekben gondolkodtak, és a hazafiság elkötelezett hívei voltak. Továbbá ellentétes a marxizmussal az is, hogy a jakobinusok a fejlődést csak az erkölcsi nemesedés keretei között tudták elképzelni, amit a fejlődés korlátozására vezettek vissza, míg a marxisták nem vártak semmiféle erkölcsi nemesedést a kollektivizmustól.
A marxista és a jakobinus kollektivizmus között tehát azon kívül, hogy mind a kettő kollektivizmus, gyakorlatilag semmiféle rokonság nincs. Ha a jakobinizmussal rokon politikai mozgalmakat akarunk keresni a jelenkorban, akkor azt nem egy baloldali, hanem akármilyen furcsa, de egy szélsőjobboldali mozgalomban fogjuk megtalálni, mégpedig a Corneliu Zelea Codreanu vezette román vasgárda szellemiségében, illetve az azzal rokon szellemiségűnek tekinthető magyar Jobbikban. A görög spártai állam férfias militarizmusa iránti csodálat, a földműves állam preferálása, a hazafiság és a nacionalizmus hangoztatása, az erkölcsökben való fejlődés gondolata, és az erkölcsi romlottság visszavezetése a technikai és a gazdasági fejlődésre, ezek mind olyan momentumok, amelyeket csak a román vasgárdánál és a Jobbiknál találunk meg. Tehát nem Marx és Robespierre, hanem Robespierre és Corneliu Zelea Codreanu összevetése az indokolt.
Beszélnünk kell még arról is, hogy vajon összevethetőek e a mai baloldal eszméi a felvilágosodás eszmevilágával. Ehhez pedig ismét csak elemzés alá kell vennünk a mai baloldal eszmevilágát, amely azonosítható az úgynevezett kulturális marxizmussal. Lukács György: Történelem és osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt körülvevő társadalom egészének működését.
A technika fejlődésével, az iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal, és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki. Ekkor két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a burzsuázia a marxista terminológia szerint. A proletariátusnak pedig mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a történelmi fejlődés során alakult ki.
Mivel pedig a történelemben először a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse, eltüntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is, hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot ezzel egy szintre hozta.
Max Horkheimer sokat merített Lukács gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora, aminek még Marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra, akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre hívhatná a proletárforradalmat.
Ezért Horkheimer saját rendszerében meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése. Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az osztályharc marxista terminológiáját is igyekszik elvetni. A burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe pedig a modern technikát állítja. Ez az emberi tudomány fejlődésével alakult ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította a társadalom működését. Apró fogaskerékké téve az embert az ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.
Tehát Horkheimer szerint a proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által életre hívott fogyasztói jólét következtében.
Horkheimer mindebből levezetve elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus megdöntése az összes emberi individuum küldetése, akik alá vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a technikai civilizáció, és az általa életre hívott fogyasztói társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni ellene.
Horkheimernek ezzel a gondolatával vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális marxista mozgalom működése, amely a neomarxista kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés gondolata, hiszen, ha a modern ember szenvedéseinek az oka a technikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis a technikai civilizáció lerombolása és a természethez való visszatérés lehet.
Majd ezt továbbgondolva kezdődött el a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát, mint az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális marxisták a szexuális és etnikai kisebbségek, a multikulturalizmus legfőbb támogatóivá váltak Európában, amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a küldetésük, hogy lerombolják a technikai civilizációt. A mai európai multikulturális társadalom támogatásának, vagyis a kulturális marxizmusnak a legfőbb motivációja tehát a technikaellenesség, a technikai civilizáció lerombolásának a szándéka, vagy másként a technikai fejlődés megállítása és visszatérés az ipari kort megelőző időkbe, amit ők aranykornak tekintenek, mert az emberiség úgymond harmóniában élt a természettel.
Bár Horkheimer elutasítja a kereszténységet kritikájának középpontjában mégsem a középkori keresztény kultúra áll, hanem a felvilágosodás haladó eszmevilága, amit a kereszténység örököseként definiál, ahogy az a felvilágosodás dialektikája című művéből is kiderül. A felvilágosodás az ő gondolkodásában ugyan megdöntötte a középkori katolikus egyház szupremáciáját az emberiség felett, de az általa hirdetett haladó eszmékkel egy újfajta szupremáciát teremtett a tudományos és technikai gondolkodás képében, továbbá folyamatos haladás dogmájában, amelyek mint dogmák ugyanúgy uralkodnak az emberiség felett, mint a középkorban a katolikus egyház, egyfajta új középkort képezve (Nyikolaj Bergyajev szavaival élve) az emberiség felett elnyomva annak szabadságát.
Ebben a fajta újmarxizmusban lényegében ki lettek iktatva Marx haladó gondolatai a dialektikus materializmusról, hogy az anyag önfejlődése az ipari kollektivizmusban éri el a csúcspontját, és egyedül a kapitalizmus elleni harc gondolata maradt meg, ami immáron éppen az ipari kollektivizmus ellen irányul. Ebből kifolyólag pedig már nyilván mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy ez az eszmerendszer sem azonosítható teljes mértékben sem a girondizmussal, sem a jakobinizmussal. A girondizmussal elvileg azonosítható lehetne annak látszólagos dogmaellenessége miatt, de ahogy fent utaltunk rá a girondizmus dogmaellenessége mögött egy újfajta dogmatizmus kelt életre, mégpedig a tudományos-technikai és a kapitalista haladás dogmája, és a mai baloldal pedig részben ezt a fajta dogmatizmust is elutasítja.
A jakobinizmussal is elvileg azonosítható lehetne fejlődésellenessége folytán, de míg a jakobinizmus a fejlődés megállítását a hazafias kollektivizmus keretei között képzeli el, addig a mai baloldal a fejlődés megállítását anarchista és individualista alapokon képzeli el, úgy hogy minden emberi egyénnek önálló egzisztenciát ad, és biztosítja nekik saját életmódjuk önálló berendezését. A régi kézműves, illetve földműves munkamódszerek felelevenítésével, saját vállalkozóként, vagy manapság már az információs társadalom fejlődésének következtében, az internet lehetőségeit kihasználva, önálló Start-Up vállalkozóként, amely az információs társadalom új vállalkozási formája. Tehát a mai baloldali eszmék, és a francia forradalom viszonya sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint hogy azt mondhatnánk, hogy a mai baloldal eszméi egy az egyben levezethetőek lennének a francia forradalom és a francia felvilágosodás eszméiből.
Felhasznált irodalom:
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
M. Horkheimer, Th. W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája, Atlantisz Könyvkiadó, 2011.
Ludassy Mária: Négy arckép (Voltaire, Rousseau, Condorcet, Robespierre), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.
Miskolczy Ambrus: A Vasgárda (1927-1937) - Antiszemitizmus, mitológia, vallás, Gondolat Kiadói Kör, 2015.
Marx-Engels: Technika és társadalom, Kossuth Könyvkiadó, 1969.
Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése