Az ivaros szaporodás genetikájának modellje a matematikában a Fibonacci számok, és a szürreális számok segítségével

Mint tudjuk az ivaros szaporodásnak két jellegzetessége van a biológiában, egyrészt az, hogy az utódok egy férfi és egy nőnemű egyed egyesüléséből jönnek létre továbbá, hogy a nemek egyesülése miatt a szülők génjei minden generációváltáskor összekeverednek egymással. Mi a modellje ennek a két jelenségnek a matematikában? Jól ismert számok a matematika történetében az úgynevezett Fibonacci számok, amelyek olyan számsort jelölnek, amelynek számait úgy képezzük, hogy a sorozatban mindig a legutolsó két számot adjuk össze. Így például: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144 stb. Ezt a számsorozatot egy Fibonacci nevű olasz matematikus fedezte fel a középkorban. Majd 700 évvel később egy Ferdinand Lucas nevű francia matematikus felfedezett fel egy ehhez hasonló számsort, amit ugyanígy képzünk, csak ennél a legutolsó két szám összeadását nem 2-vel és 3-al, hanem 3-al és 4-el kezdjük. Így például: 1, 2, 3, 4, 7, 11, 18, 29 stb. Tegnap csak úgy szórakozásból megpróbálkoztam a Fibonacci számok kettő hatványaira, és bizonyos egész számok összegeire bontani, és érdekes felfedezéseket tettem, amiket nem tudom, hogy más felfedezett e már, minden esetre az interneten nem találtam ilyesmit sehol sem.

1
1
2
3
5
8 = (2^2 + 3)
13 = (2^3 + 5) A kettő hatványainak összege 3, vagyis egy Lucas szám.
21 = (2^4 + 5) A kettő hatványainak összege 4, vagyis egy Lucas szám, az 5-ös együtthatók összege 5.
34 = (2^3 + 5) + (2^4 + 5) A kettő hatványainak összege 7, vagyis egy Lucas szám, az 5-ös együtthatók összege 10, (vagyis az előző kettő összege).
55 = (2^3 + 5) + (2^4 + 5) + (2^4 + 5) A kettő hatványainak összege 11, vagyis egy Lucas szám, az 5-ös együtthatók összege 15, (vagyis az előző kettő összege).
89 = (2^3 + 5) + (2^4 + 5) + (2^4 + 5) + (2^3 + 5) + (2^4 + 5) A kettő hatványainak összege 18, vagyis egy Lucas szám, az 5-ös együtthatók összege 25, (vagyis az előző kettő összege).
144 = (2^3 + 5) + (2^4 + 5) + (2^4 + 5) + (2^3 + 5) + (2^4 + 5) + (2^3 + 5) + (2^4 + 5) + (2^4 + 5) A kettő hatványainak összege 29, vagyis egy Lucas szám, az 5-ös együtthatók összege 40, (vagyis az előző kettő összege).

Tehát ha a Fibonacci számokat kettő hatványainak és ötnek az összegeire bontjuk, akkor a kettő hatványkitevőinek az összege mindig egy Lucas számot ad ki, az ötnek az összegei pedig az előző két összegnek az összegei a Fibonacci számok logikájának megfelelően. Ezen felbuzdulva megpróbáltam ugyanígy elemeire bontani a Lucas számokat is, ezúttal a kettő hatványainak és a háromnak az összegeire.


3
4
7 = (2^2 + 3) A kettő hatványainak összege 2, vagyis egy Fibonacci szám.
11 = (2^3 + 3) A kettő hatványainak összege 3, vagyis egy Fibonacci szám.
18 = (2^2 + 3) + (2^3 + 3) A kettő hatványainak összege 5, vagyis egy Fibonacci szám, a hármas együtthatók összege 6, vagyis az előző két szám összege.
29 = (2^2 + 3) + (2^3 + 3) + (2^3 + 3) A kettő hatványainak összege 8, vagyis egy Fibonacci szám, a hármas együtthatók összege 9, vagyis az előző két szám összege.
47 = (2^2 + 3) + (2^3 + 3) + (2^3 + 3) + (2^2 + 3) + (2^3 + 3) A kettő hatványainak összege 13, vagyis egy Fibonacci szám, a hármas együtthatók összege 14, vagyis az előző két szám összege.

Tehát a kettő hatványkitevőinek összegei itt mindig egy Fibonacci számot adnak ki a hármas szám összegei pedig mindig az előző két összeg összegei, mint az imént. Ezután a 3-nál egyel nagyobb 4-es szám összegeit próbáltam hozzáadni a kettő így képzett hatványainak az összegeihez.

8 = (2^2 + 4)
12 = (2^3 + 4)
20 = (2^3 + 4) + (2^2 + 4)
32 = (2^3 + 4) + (2^2 + 4) + (2^3 + 4)
52 = (2^3 + 4) + (2^2 + 4) + (2^3 + 4) + (2^3 + 4) + (2^2 + 4)
Amint láthatjuk kaptunk egy a Fibonacci és a Lucas számokhoz hasonló számsorozatot, ahol szintén mindig a legutolsó két szám összegéből képezzük a következő számot, és ami így egy magasabb rendű Lucas számnak tekinthető mindjárt mondom, hogy miért. Először azonban tegyük meg még egyszer ugyanezt 5 összegeivel is:



9 = (2^2 + 5)
13 = (2^3 + 5)
22 = (2^3 + 5) + (2^2 + 5)
35 = (2^3 + 5) + (2^2 + 5) + (2^3 + 5)
57 = (2^3 + 5) + (2^2 + 5) + (2^3 + 5) + (2^3 + 5) + (2^2 + 5)
Láthatjuk, hogy itt is hasonló eredményre jutottunk, de vajon miért tekinthetőek ezek a számok magasabb rendű Lucas számoknak, és nem csupán önkényesen képzett Fibonacci szerű számsorozatoknak? Ennek a megértéséhez próbáljuk meg kivonni a Fibonacci számokat a Lucas számokból.
3 – 2 = 1
4 – 3 = 1
7 – 5 = 2
11 – 8 = 3
18 – 13 = 5
29 – 21 = 8
47 – 34 = 13

Láthatjuk, hogy Fibonacci számokat kaptunk eredményül, tehát a Lucas számok nem mások, mint két egymásra rétegzett Fibonacci számsor összegei. Most vonjuk ki az általunk képzett magasabb rendű Lucas számokból először a Lucas számokat, majd a második magasabb rendű Lucas számsorból az első magasabb rendű Lucas számsort.

8 – 3 = 5
12 – 4 = 8
20 – 7 = 13
32 – 11 = 21
52 – 18 = 34



9 – 8 = 1
13 – 12 = 1
22 – 20 = 2
35 – 32 = 3
57 – 52 = 5

Láthatjuk, hogy ugyancsak Fibonacci számokat kaptunk eredményül, tehát az így képzett számsorok azért tekinthetőek magasabb rendű Lucas számoknak, mert a Lucas számokhoz hasonlóan szintén egymásra rétegzett Fibonacci számok összegeinek tekinthetőek, és ezt nyilvánvalóan egészen a végtelenségig folytathatjuk, mindig új magasabb rendű Lucas számokat képezve. A magasabb rendű Lucas számok képzésének módszere általam képletbe foglalva, talán nem túl szakszerűen, tehát:

(F2^1 + Fn) = F → ∞ Ahol (F) a Fibonacci számokat jelöli, (n) pedig egy mindig egyel növekvő, változó számot.

Ha pedig a Fibonacci számok felbontásával kapott sorozatok együtthatóihoz adunk hozzá egyet, akkor pedig egészen újfajta sorozatokat kapunk, amelyeket én nem tudok hová tenni.

 8 = (2^2 + 4)
14 = (2^3 + 6)
22 = (2^4 + 6)
36 = (2^3 + 6) + (2^4 + 6)

9 = (2^2 + 5)
15 = (2^3 + 7)
23 = (2^4 + 7)
38 = (2^3 + 7) + (2^4 + 7)

Az úgynevezett szürreális számokat egy John Convay nevű amerikai matematikus fedezte fel, és lényege az, hogy kitalált egy sajátos matematikai módszert, amivel sajátos sorrendben állította elő az összes valós számot a természetes számoktól a transzcendens számokig a természetes számok, és az úgynevezett üres halmaz kombinálásával, ahol ez a sorrend egy sajátos családfa struktúrát alkot, ahogy az az alábbi ábrákon is látható.

Jól látható, hogy ez a családfa struktúra a családfa legszélén helyezi el az egész számokat, majd attól jobbra, illetve balra a számok racionális, irracionális, majd transzcendens részei következnek, és egyre inkább közelednek a végtelenül kicsi felé. A következőekben azt kell kifejtenünk, hogy mi is a racionális, irracionális, és a transzcendens számok lényege.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető.
Mindenki tanulta az iskolában a negatív és pozitív számok közötti alapműveleteket. Ha negatív számot szorzunk vagy osztunk pozitív számmal negatív számot kapunk eredményük Tehát -2 * +2 = -4. A hatványozás azt jelenti, hogy egy bizonyos számot valahányszor megszorzunk önmagával, például 4 * 4-re azt mondjuk, hogy az a 4-es szám második hatványa, mert kétszer szoroztuk meg önmagával a négyet. A gyökvonás ennek az ellentéte. Egy adott számból fejtjük vissza vele azt a számot, amit ha önmagával megszoroznánk, megkapnánk azt az adott számot. 16 négyzetgyöke például 4, mert 4-et kell megszorozni önmagával, hogy tizenhatot kapjunk.

Mivel pedig a hatványozás törvényei szerint egy számot csak önmagával megszorozva lehet hatványozni a matematikusokat zavarba ejtette az a kérdés, hogy mennyi lehet -1 négyzetgyöke, hiszen mint ahogy fent leírtuk a -1-et szorzatként csak úgy kaphatjuk meg, hogy -1-et és +1-et szorozzuk össze, amelyek egymástól eltérő számok. Ezt a paradoxont pedig csak úgy oldhatjuk fel, ha azt mondjuk, hogy -1 négyzetgyöke nem egy bizonyos szám, hanem egyszerre +1 is és -1 is. Ezeket a számokat nevezték el a matematikusok képzetes, vagy imaginárius számoknak vagy komplex számoknak, amelyek egy negatív szám négyzetgyökei, tehát egyszerre negatívok is és pozitívok is, és Riemann ezek segítségével jutott közelebb a prímszámok természetes számok közötti eloszlásának kérdéséhez. Mire emlékeztetnek minket a fent leírtakból a képzetes számok. Nyilvánvalóan a kvantummechanikára, hiszen fent már leírtuk, hogy a kvantummechanikai jelenségek a lét és nemlét egységére épülnek, ami a képzetes számokban a negatív és a pozitív számok egységében mutatkoznak meg, és valóban manapság már a Riemann sejtés kutatásában is nagy szerepet kap fizika és azon belül is a kvantummechanika. Tehát ha a valós számok kapcsolatba hozhatóak a kvantummechanikával, akkor a prímszámok is, vagy másként a prímszámok a valós számok folytatásának tekinthetőek a természetes számok között.
Az irracionális számok a mai matematika fogalomhasználata szerint olyan végtelenül hosszú tizedes törtek, amelyeknek a számjegyeiben nincs ismétlődés. Például 0,090909... esetében a 0 és a 9 a végtelenségig ismétlődik, de például a Pí számjegyei esetében 3,14159.. a számjegyek sohasem ismétlődnek. Tehát a Pí irracionális számnak tekinthető. Azonban van még egy tulajdonsága is az irracionális számoknak mégpedig, hogy felírhatóak egy másodfokú egyenlet megoldásaiként. A kettőnek a négyzetgyöke: sqrt(2) például irracionális, de felírható egy egyenlet, az x^2 = 2 megoldásaként. A transzcendens számok viszont olyan irracionális számok, amelyek nem írhatóak fel végesen hosszú egyenlet megoldásaiként.

A nem transzcendens irracionális számok tehát bizonyos egész számok gyökeiként állnak elő, ahol a gyökvonás eredményeként nem egy újabb egész számot kapunk, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedes törtet. A komplex számok példáján már láthattuk, hogy a hatványozás esetén, vagyis két egyenlő nagyságú szám összeszorzásakor lényegében a kvantummechanikai valóság létszintjein jelen lévő objektumok tulajdonságaihoz hasonló új számot hozunk létre, ahol az új számban a már összeszorzott két szám egymást áthatva és egymást kioltva vibrál, akárcsak a kvantummechanikai valóságban a lét és a nemlét. Ha pedig gyököt vonunk az így keletkezett számból, akkor a már összeszorzott két szám elválik egymástól, és a kvantumvibráció, ahol a két szám egymást folyamatosan áthatotta és kioltotta megszűnik. Az irracionális számoknál az a jelenség, hogy a gyökvonás nem egész számot, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedes törtet ad ki. Ez azt jelenti, hogy az irracionális szám számjegyei miközben folyamatosan kitöltik az egyre kisebb számértékeket fémjelző tizedes jegyeket a tizedeken, századokon és ezredeken keresztül. Egészen a végtelenségig egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva közelítenek ehhez a végtelenül kicsi értékhez sqrt(2) = 1,41421 35623 irracionális számmal szemléltetve valahogy így:

Mint ahogy fent azt már leírtuk a prímeket a kvantummechanikával kapcsolhatjuk össze, a kvantummechanikához kötődő prímszámokból gyökvonással képzett irracionális számok pedig tovább kvantumosodnak, hiszen az atomi szintek kvantumvibrációihoz hasonló ingadozásaik a végtelenbe nyúlnak, amikor egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva tartanak a végtelen, pontosabban a végtelenül kicsi felé. Tehát itt tulajdonképpen a kvantumos prímszámok tovább kvantumosodásáról van szó. A transzcendens számok pedig mintha végleg elszakadnának a természetes számoktól, amiatt, hogy nem értelmezhetőek egy természetes szám négyzetgyökeként, és a természetes számokat is túlhaladva a megszámlálhatatlanul végtelenbe nyúlnak, tehát a transzcendens számok már valamiképp a végtelenül kicsi megtestesítői, vagyis a fentiek alapján a leginkább kvantumos számok. A szürreális számok tehát egy sajátos családfarendszerben tartanak az egész számoktól a végtelenül kvantumos transzcendens számokig. A következőekben azt kell megvizsgálnunk, hogy minek a reprezentációi a szürreális számok családfarendszerében az egész számok, a transzcendens számok, és a kettő közti átmenetek.
A Wikipédia összefoglalása a dialektikus materializmusról: „A dialektikus materializmus alapgondolatait Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.”

Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.

Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való súrlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.

Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. A kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, ahogy azt fent kifejtettük és ez nagyon fontos most a számunkra, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.

Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.

A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.

Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.

Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.

Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Az evolúció folyamatában tehát két mozgásforma fejlődik egymással párhuzamosan a fizikum, és a kémikum, illetve a biologikum. Visszatérve a Fibonacci számokra, fel kell tennünk a kérdést, hogy melyik mozgásforma reprezentánsai ezek közül Fibonacci számok. A Fibonacci számok esetében „Az első két elem 0 és 1, a további elemeket az előző kettő összegeként kapjuk.” Az 1 és a 0 itt egyértelműen a lét és a nemlét, vagyis a kvantummechanikai valóság reprezentánsai, a Fibbonaci számok további elemeinél pedig lényegében a lét és a nemlét összegződik minél nagyobb számokban, vagyis a kvantummechanikai valóság összegződik és haladja meg önmagát mindig magasabb szinteken.
Fent pedig kifejtettük, hogy a kémiai és biológiai mozgásformák legfőbb tulajdonsága, hogy a kvantummechanikai valóság hatja át őket és készteti őket minél magasabb rendű fejlődésre, így tehát kimondhatjuk, hogy a Fibonacci számok a kémiai és biológiai mozgásformák reprezentánsai. Mint ahogy ezek alapján a transzcendens számok, illetve kisebb mértékben az irracionális számok is. Hiszen azok is a kvantummechanikai valósághoz köthetőek, ahogy azt fent kifejtettük, ha pedig a kvantummechanikai valóság a kémikumhoz, illetve a biológikumhoz köthető, akkor a transzcendens, és az irracionális számok is azokhoz köthetőek.
Mivel pedig a biológiai nemek közül a női nem az, amelyet inkább szoktak az organikus, biológiai létformákhoz kötni az emberi kultúrákban, a női nem az ember fokozottan biológiai része, kimondhatjuk, hogy a Fibonacci számok, az irracionális számok és a transzcendens számok inkább a női nemhez köthetőek. Tehát a szürreális számok családfájának esetében az egész számoktól jobbra és balra, a végtelenül kicsi felé haladva, a számok egyre inkább nőiessé válnak, és így kimondhatjuk, hogy a szürreális számok egyértelműen a családfa reprezentánsai, hiszen benne férfi és a női nem úgy jelenik meg és vegyül egymással, mint ahogy egy családfában, csak ez a számok nyelvén van megjelenítve benne.

A szürreális számok tehát egyértelműen az ivaros szaporodás modelljei a biológiában, hiszen a férfi és a női nem különválva jelennek meg bennük, a Fibonacci számok pedig magában a biológiai, vagy kémiai mozgásformáknak a reprezentánsai, vagy másként a női nemnek. Magának a biológiai mozgásforma megjelenésének, tehát a biológiai fejlődés elkezdődésének a kibontakozása reprezentálható egy végtelenbe tartó Fibonacci szám sorozattal, hiszen az egy végtelen családfát eredményez. Ugyanakkor a biológiai fejlődés során minden élő egyed megjelenése is reprezentálható egy végtelenbe tartó Fibonacci számsorozattal, hiszen minden élő egyed képes lehet egy végtelen családfát produkálni maga alatt utódjaiból.
Az ivaros szaporodásnak pedig nem csak az a jellemzője, hogy férfiak és nők egyesülése szükséges hozzá hanem, hogy minden generációban az elődök generációinak egyedei által képviselt genetikai tulajdonságok egyesülnek egymással, amely mint ahogy azt fent kifejtettük reprezentálható egy Fibonacci számmal, hiszen minden egyed egy végtelen családfát tud maga alatt produkálni utódaiból. Ahol viszont a generációk váltakozásának előrehaladásával már több egyed genetikai tulajdonságai egyesülnek egymással, ott már egyértelműen csak egy magasabb rendű Fibonacci számmal reprezentálhatóak az egyedek tulajdonságai, hiszen a magasabb rendű Fibonacci számok nem mások, mint Fibonacci számok egymásra rétegződései, ahogy azt a cikk elején kifejtettük. Ha pedig egy élő egyed megjelenése reprezentálható egy Fibonacci számsorozattal, akkor több élő egyed genetikai információjának kombinálódása csak egy magasabb rendű Fibonacci számsorozattal reprezentálható.
Az ivaros szaporodás így véleményem szerint legjobban úgy reprezentálható a matematikában, ha a szürreális számok családfája egyes szintjeinek számait, amelyek a mindig újabb generációkat reprezentálják a biológiai mozgásformákra rávetítve, mindig megszorozzuk a generáció számának megfelelő magasabb rendű Fibonacci számokkal, és így képezünk új magasabb rendű Fibonacci számsorozatokat, vagy Lucas számsorozatokat. Vajon milyen matematikai tulajdonságai lennének az így képzett Fibonacci számsorozatoknak? Ezt csak a jövő matematikája döntheti el.

Felhasznált irodalom:

Wikipédia: Komplex számok https://hu.wikipedia.org/wiki/Komplex_sz%C3%A1mok
Wikipédia: Transzcendens számok https://hu.wikipedia.org/wiki/Transzcendens_sz%C3%A1mok
Wikipédia: Irracionális számok https://hu.wikipedia.org/wiki/Irracion%C3%A1lis_sz%C3%A1mok
Surreal number https://www.youtube.com/watch?v=mPn2AdMH7UQ
Marcus du Sautoy: A prímszámok zenéje, Park Könyvkiadó (Budapest) , 2014.
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.

Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.

Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus

Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
Wikipédia: Fibonacci-számok https://hu.wikipedia.org/wiki/Fibonacci-sz%C3%A1mok

Ha a középkori egyház és a XIX. századi materialista tudomány egyesül, akkor a katolicizmus visszanyeri erejét?

Bornai Péter nevét én megmondom őszintén nem ismertem, míg el nem olvastam a könyvét. Mint ahogy a könyvéből kiderül a civil foglalkozása zenész, meggyőződésében pedig a populáris ezoterika magyarországi nagymesterének: Müller Péternek a követője, vagyis okkultista. Bornai Péter: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai sejtés című könyvében a modern tudomány fokozott ezoterizálódásáról ír. Ez a XX. század elején kezdődött el, amikor megjelent a modern fizikát máig meghatározó két nagy fizikai elmélet, a relativitáselmélet és a kvantummechanika. Előtte, a XIX. században a tudomány tisztán materialista volt a szerző szerint, a mechanikai gondolkodás uralta a tudományt, amely az ember természetfeletti uralmának gépek által való megvalósításában csúcsosodott ki. A tudomány természet feletti hatalmának örök fejlődésében és előrehaladásában való hit jellemezte ezt a korszakot, és ezt dogmatikusan kezelték, igyekeztek rákényszeríteni az egész emberiségre.

A szerző szerint a XIX. század tudománya ebben hasonlított a középkori katolikus egyházra, amely szintén erőszakosan kényszerítette rá dogmáit az emberekre, hogy az egy igaz hit által uniformizálja őket. Ebben azonnal látható a szerző anarchista beállítottsága, hogy minden ellen lázad, ami dogmatikusan csak egyfajta igazságot akar rákényszeríteni az emberekre, és az emberi meggyőződések és életmódok egyfajta autonómiáját hirdeti, hogy mindenki kedve szerint rendezhesse be saját életét. Az egyik érdekes gondolata az, hogy a középkori egyház akkoriban a kibontakozó materialista tudományt is üldözte, amely később a középkori egyház mintájára szintén dogmatikusan rendezkedett be. Pedig ha akkoriban a középkori egyház szövetkezett volna a materialista tudománnyal, akkor még hosszú időre uralmat szerezhetett volna a lelkek felett. Így viszont óriási hatalomvesztést szenvedett el.

Visszatérve a XIX. századi tudomány XX. századi ezoterizálódásához, ezt ő üdvözli, mert megbontja a XIX. századi materialista tudomány dogmatikus építményét, és egy sokkal szellemibb, ezoterikusabb, az emberhez és a természethez közelebb álló tudományt hív életre. (Szerinte.) A relativitáselmélet is, de különösképpen a kvantummechanika, amely azt vallja, hogy az általunk érzékeinkkel tapasztalható anyagi világ mögött anyagtalan hullámjelenségek, kvantumfluktuációk rejlenek, amelyek szelleminek mondhatóak a nyers matériához képest. Ennek az új tudományos paradigmának az előretörése pedig a társadalmi jelenségekben is érezteti hatását, hiszen a XIX. századi környezetpusztításhoz képest manapság egyre nagyobb szerepet kap a környezetvédelem. Az akkori homogén nemzetállamokat kezdi egyre inkább felváltani a multikulturalizmus, ami sokkal jobban megfelel a szerző anarchista beállítottságának. Hiszen a multikulturalizmusban mindenki a saját maga igényei szerint rendezheti be saját életét, ahol az eltérő etnikumok befogadása is alapkövetelmény, hiszen azoknak az életmódja is egy a sok közül.

Tehát ez az újfajta ezoterikus tudomány, ami korunkban kezd kibontakozni üdvözlendő a szerző szerint, mert egyszerre rombolja le a középkori katolikus egyház és a XIX. századi materialista tudomány dogmatikus építményét, hogy megvalósítsa az általa megálmodott anarchista társadalmi rendet. Az lenne a kérdésem a katolikus emberekhez, hogy ha ez a nyilvánvalóan okkultista, gnosztikus és eretnek ember ilyeneket ír, hogy őneki a legfőbb félnivalója az, hogy a XIX. századi materialista tudomány és a katolikus egyház egyesíti erőit. Mert akkor a katolikus egyház esetleg visszanyeri erejét, és újra hatalmat nyer az emberek lelke felett, és megvalósul az új középkor, akkor miért nem mozdul el ebbe az irányba a katolikus egyház, amit én egyébként már régóta teljes erőből harsogok az internet minden csatornáján?

Az anyag atomjainak és molekuláinak összetartó erejét megcsapoló energia termelő szerkezet

A szerkezet alapgondolatát az utasszállító repülőgépek futóművének felépítése szolgáltatta számomra, továbbá az az évszázadok óta megfigyelt fizikai tény, hogy ha a levegőt egy tartályban összenyomjuk, és nyomva tartjuk, hogy a levegő mozgó molekulái egyre erősebben csapkodják a tartály falát, akkor a nyomás által létrejött ellenhatás útján hő, vagyis energia termelődik. Továbbá fizikai törvény mondja ki, hogy a légnemű anyagok részecskéinek mozgása örök, és az soha meg nem áll. Az utasszállító repülőgépek futóművének felépítése és működése az alábbi rajzon látható.

A futómű úgy működik, hogy van benne egy réteg folyadék, és egy réteg rugalmas gáz, továbbá egy szelep. Amikor a repülőgép földet ér, a gép súlya összetömöríti a rugalmas gázt. Majd azután az így képződött rugalmas energia visszalöki a gép testét a föld feletti stabil egyensúlyi állapotba, de ahhoz, hogy ez az állapot valóban egyensúlyi legyen, és az összenyomott gáz ereje ne gumilabdaként lökje vissza a gépet a levegőbe, a folyadék csak egy szűk nyíláson át folyhat, és erre szolgál az összezáródó szelep, ami késlelteti a folyadék felfelé áramlását.
Két dolog van itt tehát, amit felhasználtam a szerkezet megtervezésénél, ez a gáz rugalmas ereje, és a késleltetés mechanizmusa. Van még egy dolog is, amit felhasználtam a szerkezet megtervezésekor, ez pedig az új áramfejlesztési technikák, amelyek a mechanikai erőhatás által kifejtett munkát is képesek átalakítani elektromos energiává. Ma már léteznek olyan szerkezetek, amelyek képesek energiát termelni az által is, hogy például valaki megnyom rajtuk egy gombot. A gomb lenyomása által kifejtett munka a szerkezet másik oldalán elektromos energia formájában távozik.
A mechanikai munka elektromos energiává való átalakításának gyakorlata ma még azért nem elég hatékony az energiatermelés terén, mert csak a mechanikai munkát, vagyis az erőhatás által életre hívott elmozdulást lehet elektromos energiává átalakítani, és nem a mechanikai erőhatást. Így például, ha valaki lenyom egy gombot, akkor csak az alatt az idő alatt termelődik elektromos energia, amíg a lenyomást végrehajtja, ha pedig a továbbiakban is nyomva tartja a gombot, akkor már nem. Így ha valaki gombnyomással folyamatosan energiát akar termelni, akkor egyfolytában nyomogatnia kell a gombot.
A szerkezetnek tehát olyannak kell lennie, ahol a mechanikus munkavégzés folyamatosan biztosítva van, és ezt a folyamatos munkavégzést a rugalmas gáz atomjainak és molekuláinak mozgási energiája kell, hogy biztosítsa, ami hosszú távon kiapadhatatlan energiaforrást kel, hogy jelentsen. A szerkezet felépítése az alábbi sematikus rajzon látható.

Van egy tartályunk, amelynek a középső részében egy dugattyú található, ahol a dugattyú alsó és felső része korong alakban teljesen hozzáilleszkedik a tartály üregének a falához, a dugattyú középső része pedig elvékonyodik. A dugattyú nem tölti ki teljesen a tartály üregét, hanem alul és fölül marad valamennyi hely, amit egy réteg folyadék, és egy réteg rugalmas gáz tölt ki, akárcsak a repülőgép futóművében. A tartály közepe táján két oldalon van egy-egy rés, ahol a dugattyú elvékonyodó része össze van kötve valamilyen rugalmas eszközzel, mint például egy nagyobb méretű rugóval, egy áram termelő és elosztó szerkezettel, amely a fent leírtak értelmében képes a mechanikai húzóerő hatására áramot termelni, és azt különböző irányokba elosztani. Van néhány szelep is beépítve a tartály falába. Ez a fenti képen még nem látható, ezekről később lesz szó. A dugattyúnak meg kell adni egy kezdőnyomást, hogy alul, vagy felül összenyomja a gázt. Ez történhet akár emberi erővel is, vagy másképp. Ennek hatására az áramfejlesztő és elosztó is elkezd áramot termelni, amivel a dugattyú össze van kötve valamilyen rugalmas eszközzel, hiszen a dugattyú elmozdulása rá is húzóerőt gyakorolt.

Ha most a dugattyút elengedjük, akkor az összenyomott gáz rugalmas lökő ereje átlendíti a dugattyút a tartály aljára, ahol az ott lévő gázréteget tömöríti össze, és természetesen az elmozdulás hatására ismét munkát fog végezni az a rugalmas eszköz is, amely az áramfejlesztő és elosztó eszközzel van összekötve, és megint áram fog termelődni. Ha pedig ez a folyamat tovább folytatódik minden beavatkozás nélkül, vagyis a dugattyú megint előre lendül, és vissza, és így tovább, akkor a fizika törvényei szerint a rugalmas erőhatások előbb-utóbb kiegyenlítődnek, és a dugattyú mozgása, vagy másképp a munkavégzés megáll, és az áramtermelő és elosztó rendszer nem fog több áramot termelni. Ennek a problémának a megoldásához van szükség a tartály falába épített szelepre, ahogy az a fenti képen már látható.
Amikor a dugattyút a kezdeti erőhatással felfelé nyomjuk, akkor áram termelődik az áramfejlesztő és elosztó szerkezetben. Ennek egy részét az áramfejlesztő és elosztó továbbíthatja egy külső áramgyűjtőnek, ami a fenti képeken is látható, egy másik részét pedig egy áramelvezetővel a tartály falába épített szelepek kioldására, és visszahúzására továbbíthatja, amelyek így egy ideig megtartják a dugattyút abban a helyzetben, ahol a fenti gázréteg össze van nyomva, vagyis késleltetik, hogy a gáz lökő ereje azonnal visszalökje a dugattyút a tartály másik végébe. Egy idő után persze a termelt és elosztott áram a szelepet visszahúzza a tartály falába, és a dugattyú átlendül a tartály másik végébe.

Viszont az újonnan termelt és elosztott áram ott is kioldja, majd visszahúzza a szelepet, hogy megtartsa egy ideig a dugattyút, és késleltesse a gáz lökő erejének működésbe lépését. Ezek alatt a késleltetések alatt a gáz molekuláinak mozgási energiáját alapul véve, amelyek folyamatosan hozzácsapódnak a dugattyú korongjaihoz plusz energia termelődik, ami miatt a rugalmas erőhatások nem egyenlítődnek ki, a dugattyú mozgása nem áll le, és a munkavégzés elméletileg folyamatos maradhat. A kritikus kérdés az, hogy a kezdeti energia, amivel felnyomjuk a dugattyút a tartály felső végébe összetömörítve az ott lévő gázt, és elindítva az áramfejlesztő és elosztó szerkezetben az áramtermelést nagyobb húzóerőt fejtsen ki az áramtermelő és elosztó szerkezetre, mint amennyi energia a szelepek kioldásához és visszahúzásához szükséges. Továbbá a kezdeti erőhatással a gázt is olyan mértékben kell összenyomni, hogy a szelepek visszahúzódása után a gáz lökő ereje nagyobb húzóerőt adjon át az áramtermelő és elosztó szerkezetnek, mint amennyi az alsó szelepek kioldásához és visszahúzásához szükséges, hiszen ebből adódik az az energiatöbblet, amit az áramfejlesztő és elosztó továbbít a külső energiatárolónak.
Ha ez a két feltétel teljesül, már pedig a józan ész azt mondja, hogy teljesülhet, hiszen a dugattyúnak lehet nagyobb kezdeti energiát adni, mint ami egy szelep kioldásához és visszahúzásához szükséges, és a gáz lökő ereje is lehet nagyobb annál, akkor a munkavégzés, és az energiatermelés ebben az esetben folyamatos maradhat, és a megtartó szelep anyagának részecskéit összetartó energiák elméletileg megcsapolhatóak. Itt az a gondolat, hogy a többletenergia az anyag részecskéit összetartó energiák megcsapolásából ered arra vezethető vissza, hogy egyrészt fizikai törvény írja elő, hogy a légnemű gázok részecskéinek mozgása örök, tehát azt leállítani nem lehet, továbbá fizikai törvény mondja ki azt is, hogy az energia megmaradás is örök. Márpedig ha itt a többletenergia a gázok részecskéiből eredne, akkor azok mozgásának le kellene lassulnia, majd meg kellene állnia, ha pedig ezt nem tennék meg, az ellentmondana az energia megmaradás törvényének. Így tehát a többletenergia csakis a dugattyúk mozgását késleltető szelepek anyagának részecskéit összetartó erőkből származhat.

Felhasznált irodalom:

Jean Perrin: Brown-mozgás és molekuláris valóság http://www.kfki.hu/~cheminfo/hun/olvaso/histchem/mol/perrin.html

Áramtermelés a környezeti rezgésekből, nyomás- és hőmérséklet-különbségekből http://zoldtech.hu/cikkek/20090715-energiaaratas/

Háy György: Amit a repülésről tudni kell, Typotex, 2005.

Szemben állt e Marx dialektikus materialista társadalomszemlélete az organikus társadalomszemlélettel?

Én már többször kifejtettem, Nyikolaj Bergyajev híve vagyok, aki az új középkor apostola volt. Róla tudni kell, hogy keresztény marxista volt. A keresztény hit újjászületését a marxizmustól várta, pontosabban az Orosz kommunizmustól. Aminek viszont a legtöbb konzervatív gondolkodó azt veti a szemére, hogy felszámolta az újkor előtti társadalmak, így a középkor és az ókor úgynevezett organikus struktúráit, ahol a céhek, lovagrendek, papi és szerzetesi intézmények mondhatni anarchikus sokfélesége alkotta a társadalmat, és helyébe az ipari kollektivizmus sivár uniformizáltságát állította. Azonban úgy veszem észre, hogy ma Magyarországon az a csekély kisebbség aki Bergyajev hívének vallja magát, mégis az ő eszméitől várja, hogy ez az anarchikus sokféleséget és kasztszerű hierarchiát magában foglaló középkori társadalomszerkezet újjáéledjen, és tulajdonképpen ezt tekintik új középkornak. Hogy lehet, hogy éppen egy marxista gondolkodó nézeteitől várják ezt, amikor a marxizmust egy alapvetően kollektivista társadalmi modellként értelmezik a legtöbben?

Tény, hogy az úgynevezett organikus társadalomszerkezet megvalósulásához mindenképpen szükség van a társadalom tagjainak egyfajta individualizáltságára, hiszen egy céhben dolgozó kézműves, vagy egy birtokán dolgozó földműves az ipari munkással szemben önállóan dolgozó egyedi individuumnak tekinthető, mint ahogy a plébánián tevékenykedő pap, vagy az önállóan katonáskodó lovag is, amely alapjaiban szemben áll mindenféle kollektivizmussal, azonban a következőekben megmutatom, hogy Marx az kollektivizmust csak átmeneti létformának tekintette az emberi társadalom történetében.

Marx filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabb rendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, és így az emberi történelem osztályharcok története.

A fejlődés dialektikus materialista értelmezése, amely az ipari társadalmat tartja a fejlődés csúcsának, hozta magával Marxnál az ipari kollektivizmus iránti csodálatot, vagyis a munkásosztálynak a gyáripari munkamegosztás körülményei között való együttes munkavégzését, amely a közös, kollektív tulajdonforma idealizálását, és a magántulajdon elvetését is implikálta. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért is vetette el Marx a magántulajdont, és miért csodálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát.

Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.

De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.

A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.

Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Ebből kiviláglik, hogy Marx azért idealizálta az ipari kollektivizmust, mert egy magasabb rendű emberi minőség, vagyis a sokoldalúan kiképzett embertípus gyökereit látta a munkásosztályban, amelynek forradalmi tevékenysége a fejlődés magasabb lépcsőfokára repítheti az emberiséget. Minden látszattal ellentétben Marx nem a proletariátus nyomora iránti együttérzés miatt hirdette meg a munkásosztály forradalmi átalakulásának szükségességét, és belső indítékai semmilyen módon nem rokoníthatóak a szegények pápájának nevezett I. Ferenc szentimentális szeretetével a szegények iránt. Idegen volt tőle az a gondolat, hogy csak úgy öncélúan megtöltse egy embercsoport (a munkásosztály) üres gyomrát egy másik embercsoport (a tőkések) pénzéből. Az ő számára a proletariátus nyomorának enyhítése csak eszköz volt az emberiség fejlődésének magasabb szintre emeléséhez, aminek gyökereit és előrehajtó energiáit egyedül a proletariátusban látta, pontosabban az ipari kollektivizmusban. Csak az ipari kollektivizmusban tevékenykedő ember életmódjából sarjadhat ki a sokoldalúan képzett embertípus.

Érdekesek Marx nézetei a technikai fejlődésről is. Marx szerint a fölművesek és a céhes iparosok tulajdonképpen közelebb álltak saját korukban a sokoldalúan képzett embertípushoz, hiszen a földművelés, vagy a régi kézművesség a maga korában sok egymástól eltérő tudásréteg ötvözését követelte. Ehhez képest pedig a gyáripari munkamegosztás éppen, hogy szétszabdalta a munkafolyamatokat kis részekre ahol a munkásoknak tulajdonképpen mindig csak egyfajta mozdulatot kell végezniük folyamatosan, és így szellemi és fizikai képességeik nagyon egyoldalúan vannak igénybe véve.

Azonban ez csak átmeneti állapot, mert az ipari automatizálás, amely lehetővé teszi, hogy mindenfajta fizikai munkát, amiket eddig emberek végeztek, gépek végezzenek, a jövőben eltörli majd az egyoldalú, egy mozdulatra épülő fizikai munkát. A munkások pedig tervezőkké és gépkezelőkké lépnek elő, a mérnöki tervezőmunka lesz a feladatuk, ami ismét sokoldalúan képzett embertípust követel, csak sokkal magasabb szinten, mint a kézművesség és a földművelés. Tehát az ipar és az ipari proletariátus megjelenése, először egyoldalúvá tette az embert, hogy aztán újra sokoldalúvá tegye csak a réginél sokkal magasabb szinten, ami az emberiség igazi fejlődését jelenti, és ez a fejlődés pedig Marx szerint az ipari kollektivizmusból kell, hogy kisarjadjon.

Tehát Marx az ipari kollektivizmust csak átmenetinek tekintette a társadalom történetében, ami után újra egyfajta individualizálódás fog bekövetkezni a társadalom életében, amely alapja lehet akár egy új organikus társadalomstruktúrának is. Ha ugyanis az ipar eléri az automatizáltság maximumát, (amely éppen napjainkban kezd kiteljesedni) és a munkásosztály megszűnik egyoldalú munkát végezni, hogy sokoldalú tudást igénylő mérnöki tervezővé váljon, akkor ez a munkavégzés individualizálódását is jelenti egyben. Hiszen egy mérnöki tervező nem egy gyári futószalag mellett dolgozik, hanem általában önálló vállalkozásban, hasonlóan egy céhes kézműveshez, és ez alapját jelentheti a céhek újjáéledésének. Csak most már az új céhtagok a modern technika eszközeit fogják felhasználni munkájuk során, tehát a kézművességet magasabb szinten fogják űzni. Vagy ha a technika odáig fejlődik, hogy a repülőgépekkel való repülés mindenki számára megfizethetővé, és elérhetővé válik, akkor ez magával vonhatja a katonáskodás individualizálódását, és ez új alapot adhat a harcos lovagrendek újjászületésének. Csak ebben az esetben már ők is a modern technika eszközeit fogják alkalmazni a lovagi életvitelben. Tehát a marxi dialektikus materializmus nem áll feltétlenül szemben az organikus társadalomszemlélet gondolatával, mert az ipari kollektivizmust csak átmenetinek tartja a társadalom életében. A lényege éppen az, hogy az organikus társadalomstruktúrákat a modern technika struktúráival akarja ötvözni és szintézisbe hozni.

Felhasznált irodalom:

Marx-Engels: Technika és társadalom, Kossuth Könyvkiadó, 1969.

Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.

Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus

(Bergyajev) Berdjajev, (Nyikolaj) Nikolaj: Az uj középkor Szemlélődések Oroszország és Európa sorsán Bp. 1935. Pro Christo Diákszöv. 122 l. 2 sztl. lev. Kiadói kartonálásban.

Maximillian Robespierre és Corneliu Zelea Codreanu, avagy a francia forradalomból eredeztethető e a mai baloldal szellemisége?

Korunkban, a politikai közbeszédben, és a különféle történelmi elemzésekben nagy divatja van annak, hogy az 1789-ben kitört francia forradalmat az 1919-es oroszországi bolsevik forradalommal, vagy a mai baloldal szellemiségével hozzák párhuzamba, és ezeknek az elemzéseknek olyan áthallásaik vannak, mintha azt akarnák mondani, hogy a francia forradalom minden későbbi baloldali gondolat szülőatyja. De vajon valóban megállja e a helyét ez az összehasonlítás? Tekinthetjük e a francia forradalmat minden későbbi baloldali mozgalom és ideológia eszmei forrásának? Elemzésemben megmutatom, hogy a francia forradalom viszonya a későbbi baloldali ideológiákkal ennél sokkal bonyolultabb és összetettebb.

Mint tudjuk a francia forradalom a XVIII. századi francia felvilágosodás eszméiből nyerte ideológiai gyökereit, aminek a lényegét Immanuel Kant úgy fogalmazta meg, hogy „A felvilágosodás kilábalás a magunk teremtette kiskorúságból, merészség arra, hogy ne mások vezessenek, hanem a saját értelmünkre támaszkodjunk”. Tehát a felvilágosodásnak a lényege, ha Kant megfogalmazására támaszkodunk, akkor semmi más nem lenne, mint egyfajta tekintélyellenesség, ahol a tekintélyt általában a katolikus egyház dogmáival szokták azonosítani. Valóban csak ennyi lenne a francia felvilágosodás lényege? A katolikus egyház dogmái alól való önfelszabadítás, hogy az ember önállóan rendezhesse be életét?

Ahogy azt a történelemkönyvekből kihámozhatjuk, a francia forradalomban a forradalom győzelme után a mozgalom két tábora állt egymással szemben a francia kormányban, egyrészt a girondisták, másrészt pedig a jakobinusok. Ennek a két iránynak a szellemisége radikálisan elütött egymástól, olyannyira, hogy a jakobinusok a forradalom második szakaszában guillotine alá küldték a girondistákat. A felvilágosodás filozófiai irányvonalát pedig két részre oszthatjuk, egyrészt a Voltaire, D’alambert, Condorcet stb., képviselte irányvonalra, akiknek a francia forradalomban a girondisták voltak az eszmei képviselői. Másrészt pedig Rousseau irányvonalára, akiknek a forradalomban a jakobinusok voltak az eszmei képviselői.
Voltaire filozófiai irányvonala képviselte a felvilágosodásban azt az eszmei forrásvidéket, amit úgy definiálhatunk, hogy a klasszikus demokrácia. Voltaire valóban fennen hirdette az emberi szabadságjogokat, a vélemény, a sajtó és gyülekezési szabadság jogát, fennen hirdette, hogy ha valakivel semmiben nem is ért egyet, azonnal meghalna, hogy az illető ennek ellenére elmondhassa véleményét. Ennek érdekében pedig valóban szembeszállt a katolikus egyház dogmáival, amelyek szerinte egyetlen igazságot akarnak ráerőltetni mindenkire, és ezzel elnyomják az emberi véleményszabadságot. Azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a fajta törekvés Voltaire-nél egyáltalán nem csak a katolikus egyházzal szemben volt jelen, hanem minden olyan vallással vagy politikai mozgalommal szemben, amelyek Voltaire szerint a katolikus egyházhoz hasonlóan elnyomják a véleményszabadságot.

Így Voltaire az iszlám fanatizmust is bírálat alá vette, és minden más diktatórikus politikai berendezkedést is bírálat alá vett, így például a francia forradalomban életre hívott jakobinus diktatúrát is bírálat alá vette volna, mint ahogy a katolikus egyházat. Voltaire eszmeisége tehát nem csak a katolikus egyház, hanem mindenféle tekintélyelvű diktatórikus ideológia és politikai mozgalom ellen irányult. Továbbá meg kell állapítanunk még egy jellegzetességet is a Voltaireiánus gondolatvilágban, ez pedig az, hogy a látszólagos dogmaellenesség mögött volt mégis egyfajta dogmatikus álláspont Voltaire-nél, ez pedig nem más, mint a polgári kapitalista, és a tudományos és technikai fejlődés preferálása. Voltaire ugyanis legfőképpen azért preferálta azt, hogy mindenfajta vélemény és gondolat helyet kaphasson az új demokratikus rendszerben, hogy ezek versenyezhessenek egymással, és ennek a versenynek a következtében minél inkább kibontakozhasson a tudományos és technikai fejlődés, illetve ezek nyomán a kapitalista-polgári fejlődés.

Tehát Voltaire szellemisége alapvetően dogmaellenes volt, de emögött a dogmaellenesség mögött mégis egy dogmatikus álláspont rejlett, mégpedig a tudományos technikai fejlődés, és a polgári, kapitalista fejlődés preferálása. Ez annak a fényében érdekes, hogy korunkban amikor Európát az iszlám bevándorlás és az iszlamizálódás réme fenyegeti sokan demokráciaellenesnek tartják azt a törekvést, hogy ne engedjük be a muszlimokat Európába, ami nem tudom, hogy megfelel e a Voltaire-i demokrácia értelmezésnek. Mivel az igaz, hogy az iszlám is egy külön álláspontot és véleménytípust képvisel, amit ha a demokráciát dogmaellenességként értelmezzük, akkor meg kell, hogy tűrjünk a demokráciában, ha viszont a demokrácia fogalmát Voltaire-i értelemben használjuk. Azaz a dogmaellenesség mögött egy dogmatikus álláspontot is felvetünk.

Mégpedig a tudományos és technikai, illetve a polgári fejlődés dogmáját, akkor az iszlám bevándorlást el kell vetnünk, mert az hiába képvisel egy külön véleményt a vélemények között, erősen vitatható, hogy bármiben is hozzájárulna az európai polgári fejlődéshez. Voltaire korában még nem fenyegette Európát az iszlám bevándorlás, ezért abban a korban még magától értetődőnek látszott az a feltevés, hogy a teljes dogmaellenesség a polgári kapitalista, és a tudományos technikai fejlődést szolgálja, nem pedig esetlegesen egyfajta visszafejlődést, ez viszont ma már egyáltalán nem ilyen egyértelmű, így nem tudom, hogy Voltaire ma is a teljes dogmamentesség álláspontján állna e.

A Rousseau által képviselt irányvonal egy nagyon érdekes szelete az európai filozófiatörténetnek. Rousseau gondolatvilágának a közepén az emberi erkölcsök fejlődéstörténete és fejlesztése áll az emberi civilizáció fejlődésének vonatkozásában. Rousseau az emberi civilizáció fejlődéstörténetét az emberi erkölcsök fejlődésének a szempontjából három részre osztja. Az első a civilizáció előtti kor, a második a pátriárkák kora, a harmadik pedig Rousseau korának az ideje. A civilizáció előtti korban még nem léteztek erkölcsök Rousseau értelmezésében, mert akkor az ember még úgy élt, mint az állatok, és nem tudta, hogy mi az a jó és mi az a rossz. Ösztöneinek engedelmeskedve élte az életét, ami az élelemszerzésből és az utódnemzésből állt. A gyilkolás, ami a zsákmány elejtéséhez, és a táplálkozáshoz, illetve a szexuális élet, ami az utódnemzéshez szükségeltetik nyilvánvalóan bűnös tevékenységnek tekinthető a kifejlett emberi civilizáció korában, de erről az állati sorban tengődő ember még mit sem tudott, ezért az ilyen lény alapvetően se nem jó, se nem rossz, mert nem is tudja, hogy ezek a szavak mit jelentenek, az ilyen lény erkölcs nélkül való.

Bár Rousseau-t valóban egyfajta civilizációellenesség jellemezte, tévedés lenne azt mondani, hogy a civilizáció előtti állapotokat valamiféle idilli aranykornak tekintette volna. Hiszen ebben a korban is jelen volt a rossz a világban, csak az akkori lények nem tudtak erről, mert nem tudták külön választani a jót a rossztól. Az emberben csak a civilizációban, az az emberi társadalom megjelenésével tudatosodott igazán, hogy mi a jó és mi a rossz, hiszen az emberek az árucsere és a munkamegosztás megjelenésével közelebbi kapcsolatba kerültek egymással, életük immár egymástól függött, és ezért egymáshoz való viszonyukat, és egymással szembeni viselkedésüket írott és íratlan szabályokkal kellett rendezni, ahol az íratlan szabályok jelentették az erkölcsöket. Ugyanakkor az ember a civilizáció korában sem tudta levedleni magáról az állatvilágból magával hozott állati ösztönöket, amelyek az önzés és a bűn mozgatórugói. Tehát a bűnös hajlamok a civilizáció korában is jelen vannak az embernél, ugyanakkor a civilizáció intézményei egyáltalán nem szűntették meg annak lehetőségét, hogy az ember bűnöket kövessen el, csak más formát adtak neki a civilizáció keretei között Rousseau szerint.

A modern polgári társadalomban a bűnelkövetés lehetősége a civilizáció és a tudományos technikai fejlődés által a társadalom élére emelt pénzarisztokrácia kezébe került, akik korlátlan mértékben zsákmányolhatják ki a kiszolgáltatott alsóbb rétegeket önzésüknek és az állatvilágból itt maradt állati ösztöneiknek engedelmeskedve. A tudomány és a technika fejlődése, amely életre hívta az emberi civilizációt tudatosította az emberben a jó és a rossz fogalmát, de nem végezte el az ember erkölcsi nemesítését, hanem csak új formákat adott a bűnök elkövetésére a polgári kapitalista társadalom keretei között ahol az állatvilághoz hasonlóan az egyéni individualizmus érvényesül, de az ember ember általi kizsákmányolására és megalázására már új módszerek vannak, amelyekre csak a civilizált ember tett szert.

Így Rousseau szerint sem a civilizált ember, sem pedig a civilizáció előtti ember kora nem tekinthető aranykornak, mert az elsőben nincs erkölcs, a másodikban pedig nem tud nemesedni az emberi erkölcs, csak a pátriárkák kora tekinthető aranykornak, ami azonosítható a spártai katonaállammal, amikor is az ember nem önmagáért élt, hanem a közösségért. Rousseau szerint csak egy olyan társadalmi rendben nemesedhetnek az emberi erkölcsök, ahol az emberek teljesen feladják minden individuális törekvésüket, amelyek általában az önzés és más bűnös hajlamok egyéni kiélését irányozzák elő, és minden egyéni törekvésüket a közösség szolgálatába állítják, mert akkor saját érdekeikről megfeledkeznek, és így a természetből rámaradt egyéni ösztönök elhalnak benne. Ilyen volt a spártai katonaállam is, ahol az egyén teljesen alá volt rendelve a nemzeti közösségnek, az egyének minden cselekedete csakis a haza érdekeit szolgálhatta a kötelező katonáskodástól a családalapításig bezárólag.

Éppen ezért Rousseau nagyra értékelte a hazafiságot, a nacionalizmust nem éppen azért, mintha saját nemzetét annyira szerette volna, hanem mert az emberi erkölcsök szerinte csak a nemzetközösség érdekeinek való önalárendelés folyamatában nemesedhetnek. A tudományos és technikai fejlődést ennek következtében, ha nem is utasítja el teljesen, de korlátozni akarja, mert az maximális kifejlődésében az individualista polgári-kapitalista állam létrejöttét segíti elő. Ő pedig a spártai viszonyok keretét a paraszti jellegű földműves államban látja szerinte tudományra és technikára csak annyiban van szükség, amennyire a földművelés, mint gazdasági szektor ezt igényli.
A Voltaireizmusnak voltak tehát a képviselői a forradalomban a girondisták, a Rousseauizmusnak pedig a Maximillian Robespierre vezette jakobinusok. Nemcsak társadalmi, hanem kormányzati elképzeléseik is teljesen eltérőek voltak, mert míg a girondisták a véleményszabadságra épülő polgári kapitalista fejlődést csakis a parlamentális demokrácia keretei között gondolták megvalósíthatónak, addig a jakobinusok az emberi erkölcsök nemesítését az egyén érdekeit teljes mértékben a közösség alá rendelő totális államban látták megvalósíthatónak. Mind a ketten egyfajta új katolicizmust láttak a másikban. A girondisták a jakobinusokat azért hasonlították ősellenségükhöz a katolikus egyházhoz, mert ugyanúgy elfojtják a véleményszabadságot, mint a katolikus egyház, és egy totális diktatúrát kényszerítenek az emberekre, ahogy a katolikus egyház a dogmáit kényszerítette az emberekre, és ezzel ugyanúgy gátat vetnek a kapitalista-polgári fejlődésnek.

A jakobinusok pedig azért tekintették a katolikus egyház örökösének a girondistákat, mert azzal, hogy elősegítik a kapitalista-polgári fejlődést a feudális-papi arisztokrácia helyett egy új pénzarisztokráciát hoznak létre, amely ugyanúgy bűnös módon kizsákmányolja, és elnyomja a kiszolgáltatott alsóbb rétegeket, mint ahogy azt egykor a feudális-papi arisztokrácia tette. Tehát ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi az a francia felvilágosodás, akkor kijelenthetjük, hogy az egyáltalán nem csak egyfajta tekintélyellenességet jelent a katolikus egyház irányában. Hanem alapvetően két filozófiai áramlat érhető benne tetten, amelyik közül az egyik valóban tekintélyellenes és antidogmatikus. Viszont ebben az antidogmatizmusban egy újfajta dogmatizmus kezd felsejleni, mégpedig a tudományos-technikai és a polgári-kapitalista fejlődés dogmája, a másik pedig egy alapvetően fejlődésellenes és kollektivista eszmerendszer, amelyet sokan a XX. századi szocialista diktatúrákhoz hasonlítanak, majd mindjárt kielemezzük, hogy okkal e vagy sem.

Miután kielemeztük a francia felvilágosodás ideológiai hátterét, rátérhetünk a fő kérdésre, hogy valóban analógiába állítható e XX. századi orosz kommunista forradalom az 1789-es francia forradalommal, vagy sem. Mivel pedig az orosz forradalom alapvetően a marxista ideológián alapult, így inkább azt a kérdést kell feltennünk, hogy mennyire állítható párhuzamba a marxista ideológia a francia felvilágosodás eszmerendszereivel. Sokaknak ezek után egyértelműnek tűnhet, hogy a girondisták ideológiai rendszerével nem, hiszen a girondisták a polgári kapitalista fejlődés hívei voltak, a marxisták pedig egyértelműen elutasították a polgári szellemet.

A jakobinusokkal kapcsolatban viszont sokaknak talán egyértelműnek tűnhet a párhuzam megléte, hiszen mind a két eszmerendszer kollektivista volt, vagy másként egyenlőségre törekedett, ahogy a francia felvilágosodás hármas jelszava is a szabadság-egyenlőség-testvériség. Azonban akik így gondolják, általában nem veszik figyelembe, hogy egyenlőség és egyenlőség között óriási különbség lehet, ezért is szoktam én használni az elcsépelt egyenlőség fogalma helyett a kollektivizmus kifejezést. Hogy megértsük, mi a különbség a marxista kollektivizmus és a jakobinus kollektivizmus között a marxista ideológiát kell most közelebbről megismernünk.

Marx filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabb rendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, és így az emberi történelem osztályharcok története.

A fejlődés dialektikus materialista értelmezése, amely az ipari társadalmat tartja a fejlődés csúcsának, hozta magával Marxnál az ipari kollektivizmus iránti csodálatot, vagyis a munkásosztálynak a gyáripari munkamegosztás körülményei között való együttes munkavégzését, amely a közös, kollektív tulajdonforma idealizálását, és a magántulajdon elvetését is implikálta. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért is vetette el Marx a magántulajdont, és miért csodálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát.

Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.
De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.
A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.
Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Ebből kiviláglik, hogy Marx azért idealizálta az ipari kollektivizmust, mert egy magasabb rendű emberi minőség, vagyis a sokoldalúan kiképzett embertípus gyökereit látta a munkásosztályban, amelynek forradalmi tevékenysége a fejlődés magasabb lépcsőfokára repítheti az emberiséget. Minden látszattal ellentétben Marx nem a proletariátus nyomora iránti együttérzés miatt hirdette meg a munkásosztály forradalmi átalakulásának szükségességét, és belső indítékai semmilyen módon nem rokoníthatóak a szegények pápájának nevezett I. Ferenc szentimentális szeretetével a szegények iránt. Idegen volt tőle az a gondolat, hogy csak úgy öncélúan megtöltse egy embercsoport (a munkásosztály) üres gyomrát egy másik embercsoport (a tőkések) pénzéből. Az ő számára a proletariátus nyomorának enyhítése csak eszköz volt az emberiség fejlődésének magasabb szintre emeléséhez, aminek gyökereit és előrehajtó energiáit egyedül a proletariátusban látta, pontosabban az ipari kollektivizmusban. Csak az ipari kollektivizmusban tevékenykedő ember életmódjából sarjadhat ki a sokoldalúan képzett embertípus.

Érdekesek Marx nézetei a technikai fejlődésről is. Marx szerint a fölművesek és a céhes iparosok tulajdonképpen közelebb álltak saját korukban a sokoldalúan képzett embertípushoz, hiszen a földművelés, vagy a régi kézművesség a maga korában sok egymástól eltérő tudásréteg ötvözését követelte. Ehhez képest pedig a gyáripari munkamegosztás éppen, hogy szétszabdalta a munkafolyamatokat kis részekre ahol a munkásoknak tulajdonképpen mindig csak egyfajta mozdulatot kell végezniük folyamatosan, és így szellemi és fizikai képességeik nagyon egyoldalúan vannak igénybe véve.

Azonban ez csak átmeneti állapot, mert az ipari automatizálás, amely lehetővé teszi, hogy mindenfajta fizikai munkát, amiket eddig emberek végeztek, gépek végezzenek, a jövőben eltörli majd az egyoldalú, egy mozdulatra épülő fizikai munkát. A munkások pedig tervezőkké és gépkezelőkké lépnek elő, a mérnöki tervezőmunka lesz a feladatuk, ami ismét sokoldalúan képzett embertípust követel, csak sokkal magasabb szinten, mint a kézművesség és a földművelés. Tehát az ipar és az ipari proletariátus megjelenése, először egyoldalúvá tette az embert, hogy aztán újra sokoldalúvá tegye csak a réginél sokkal magasabb szinten, ami az emberiség igazi fejlődését jelenti, és ez a fejlődés pedig Marx szerint az ipari kollektivizmusból kell, hogy kisarjadjon.

Azt hiszem, ezek után mindjárt szembetűnik a különbség a marxista, és a jakobinus kollektivizmus között. Míg a jakobinus kollektivizmus egy alapvetően fejlődés és technika ellenes kollektivizmus, addig a marxista kollektivizmus egy történeti keretbe ágyazott, haladó és technika barát kollektivizmus. Mint haladó eszme, sok tekintetben a girondizmussal is rokonítható, annak ellenére, hogy a girondizmus polgárbarát, a marxizmus pedig polgárságellenes eszmerendszer volt. Ellentétben áll a jakobinus gondolkodással az is, hogy Marx az ipari kollektivizmust nemzetközi keretekben képzelte el, míg a jakobinusok alapvetően nemzeti keretekben gondolkodtak, és a hazafiság elkötelezett hívei voltak. Továbbá ellentétes a marxizmussal az is, hogy a jakobinusok a fejlődést csak az erkölcsi nemesedés keretei között tudták elképzelni, amit a fejlődés korlátozására vezettek vissza, míg a marxisták nem vártak semmiféle erkölcsi nemesedést a kollektivizmustól.

A marxista és a jakobinus kollektivizmus között tehát azon kívül, hogy mind a kettő kollektivizmus, gyakorlatilag semmiféle rokonság nincs. Ha a jakobinizmussal rokon politikai mozgalmakat akarunk keresni a jelenkorban, akkor azt nem egy baloldali, hanem akármilyen furcsa, de egy szélsőjobboldali mozgalomban fogjuk megtalálni, mégpedig a Corneliu Zelea Codreanu vezette román vasgárda szellemiségében, illetve az azzal rokon szellemiségűnek tekinthető magyar Jobbikban. A görög spártai állam férfias militarizmusa iránti csodálat, a földműves állam preferálása, a hazafiság és a nacionalizmus hangoztatása, az erkölcsökben való fejlődés gondolata, és az erkölcsi romlottság visszavezetése a technikai és a gazdasági fejlődésre, ezek mind olyan momentumok, amelyeket csak a román vasgárdánál és a Jobbiknál találunk meg. Tehát nem Marx és Robespierre, hanem Robespierre és Corneliu Zelea Codreanu összevetése az indokolt.

Beszélnünk kell még arról is, hogy vajon összevethetőek e a mai baloldal eszméi a felvilágosodás eszmevilágával. Ehhez pedig ismét csak elemzés alá kell vennünk a mai baloldal eszmevilágát, amely azonosítható az úgynevezett kulturális marxizmussal. Lukács György: Történelem és osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt körülvevő társadalom egészének működését.

A technika fejlődésével, az iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal, és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki. Ekkor két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a burzsuázia a marxista terminológia szerint. A proletariátusnak pedig mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a történelmi fejlődés során alakult ki.

Mivel pedig a történelemben először a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse, eltüntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is, hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot ezzel egy szintre hozta.

Max Horkheimer sokat merített Lukács gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora, aminek még Marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra, akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre hívhatná a proletárforradalmat.

Ezért Horkheimer saját rendszerében meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése. Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az osztályharc marxista terminológiáját is igyekszik elvetni. A burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe pedig a modern technikát állítja. Ez az emberi tudomány fejlődésével alakult ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította a társadalom működését. Apró fogaskerékké téve az embert az ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.

Tehát Horkheimer szerint a proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által életre hívott fogyasztói jólét következtében.

Horkheimer mindebből levezetve elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus megdöntése az összes emberi individuum küldetése, akik alá vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a technikai civilizáció, és az általa életre hívott fogyasztói társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni ellene.

Horkheimernek ezzel a gondolatával vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális marxista mozgalom működése, amely a neomarxista kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés gondolata, hiszen, ha a modern ember szenvedéseinek az oka a technikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis a technikai civilizáció lerombolása és a természethez való visszatérés lehet.

Majd ezt továbbgondolva kezdődött el a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát, mint az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális marxisták a szexuális és etnikai kisebbségek, a multikulturalizmus legfőbb támogatóivá váltak Európában, amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a küldetésük, hogy lerombolják a technikai civilizációt. A mai európai multikulturális társadalom támogatásának, vagyis a kulturális marxizmusnak a legfőbb motivációja tehát a technikaellenesség, a technikai civilizáció lerombolásának a szándéka, vagy másként a technikai fejlődés megállítása és visszatérés az ipari kort megelőző időkbe, amit ők aranykornak tekintenek, mert az emberiség úgymond harmóniában élt a természettel.

Bár Horkheimer elutasítja a kereszténységet kritikájának középpontjában mégsem a középkori keresztény kultúra áll, hanem a felvilágosodás haladó eszmevilága, amit a kereszténység örököseként definiál, ahogy az a felvilágosodás dialektikája című művéből is kiderül. A felvilágosodás az ő gondolkodásában ugyan megdöntötte a középkori katolikus egyház szupremáciáját az emberiség felett, de az általa hirdetett haladó eszmékkel egy újfajta szupremáciát teremtett a tudományos és technikai gondolkodás képében, továbbá folyamatos haladás dogmájában, amelyek mint dogmák ugyanúgy uralkodnak az emberiség felett, mint a középkorban a katolikus egyház, egyfajta új középkort képezve (Nyikolaj Bergyajev szavaival élve) az emberiség felett elnyomva annak szabadságát.

Ebben a fajta újmarxizmusban lényegében ki lettek iktatva Marx haladó gondolatai a dialektikus materializmusról, hogy az anyag önfejlődése az ipari kollektivizmusban éri el a csúcspontját, és egyedül a kapitalizmus elleni harc gondolata maradt meg, ami immáron éppen az ipari kollektivizmus ellen irányul. Ebből kifolyólag pedig már nyilván mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy ez az eszmerendszer sem azonosítható teljes mértékben sem a girondizmussal, sem a jakobinizmussal. A girondizmussal elvileg azonosítható lehetne annak látszólagos dogmaellenessége miatt, de ahogy fent utaltunk rá a girondizmus dogmaellenessége mögött egy újfajta dogmatizmus kelt életre, mégpedig a tudományos-technikai és a kapitalista haladás dogmája, és a mai baloldal pedig részben ezt a fajta dogmatizmust is elutasítja.

A jakobinizmussal is elvileg azonosítható lehetne fejlődésellenessége folytán, de míg a jakobinizmus a fejlődés megállítását a hazafias kollektivizmus keretei között képzeli el, addig a mai baloldal a fejlődés megállítását anarchista és individualista alapokon képzeli el, úgy hogy minden emberi egyénnek önálló egzisztenciát ad, és biztosítja nekik saját életmódjuk önálló berendezését. A régi kézműves, illetve földműves munkamódszerek felelevenítésével, saját vállalkozóként, vagy manapság már az információs társadalom fejlődésének következtében, az internet lehetőségeit kihasználva, önálló Start-Up vállalkozóként, amely az információs társadalom új vállalkozási formája. Tehát a mai baloldali eszmék, és a francia forradalom viszonya sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint hogy azt mondhatnánk, hogy a mai baloldal eszméi egy az egyben levezethetőek lennének a francia forradalom és a francia felvilágosodás eszméiből.

Felhasznált irodalom:

Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.

M. Horkheimer, Th. W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája, Atlantisz Könyvkiadó, 2011.
Ludassy Mária: Négy arckép (Voltaire, Rousseau, Condorcet, Robespierre), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.
Miskolczy Ambrus: A Vasgárda (1927-1937) - Antiszemitizmus, mitológia, vallás, Gondolat Kiadói Kör, 2015.
Marx-Engels: Technika és társadalom, Kossuth Könyvkiadó, 1969.
Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus