Magányosan állsz
Messze néző
Mezők, rétek,
Utak, vagy talán
Magának a létnek
Közepén, égnek
Törő templomoddal,
Mely mintha te
Magad lennél, és
Mely előtt hegynyi
Tengerként nyújtja
Kezét a magasba
A legnagyobb magyar,
Mintha égbe akarná
Emelni e lapos,
Kertekkel, virágokkal
Tarkított földet.
Patyolat tiszta
Templomod falai,
Akár a hárfa húrjai,
Vagy az orgona
Sípjai merednek
Az elíziumi mezőkre,
Hogy magas hangjuk
Menny szava hallatszon
A tág világosságban,
És én látom, ahogy
Az ég karja nullát
Varr a templom
Orgona sípra
Rajzolt falára, mely
Hosszában lendületet
Sejtet, ami
Perdületként mindig
Visszacsap magába.
Látom napsütötte
Kertjeidet, mezőidet,
Takaros házaidat,
Rétjeidet, és temetődet,
Melyek nagy embered
Heggyé magasodó
Férfias erejében
Találják forrásukat,
És önmaguk megváltását,
Hogy mindig újra
Szülessenek, és újra
Megváltsák benne
Önmagukat, ott a nulla
Perdületén, hol
Az ember örlődik
A történelem kerekén.
Égbe száll és földre hull
A nagy ember ereje,
Mint az inga lendülete,
És mezők szülte szende
Lánykák kínálják
A szabadságot,
Mindig újra születve,
Majd újra révbe érve,
Akárcsak a nulla
Perdülete, de csak
Az ember erejében
Teljesedhetnek ki,
Mint igaz szabadság,
Csak a nagy férfiak
Izmaiban válhatik
Mindent megérlelő
Vízsugárrá, mely
Hatalmat ad az örök
Alkotásra és teremtésre,
Hogy magához ölelje
A Földet és egyesítse
A nagy embereket,
És téged nemzet e hazám
Jövőbe mutat ott
A nagy ember karja
Hol minden halandó
Robosztus lesz, kiknek
Gigászi hatalma messzi
Hat, és mindent felemel
És e Herkulesi, messze
Csapó égtelen erőben
Egyesül majd az ember
Kinek alkotásában
A haza fényre derül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése