lim n→∞ ∑ n→∞ 1/(((n*20)+1)/((n*10)+1))
Wolfram Alpha-ban kiszámítva:
2016. június 26., vasárnap
Új komplex végtelen egy képletből
Új komplex végtelen egy képletből:
lim n→∞ ∑ n→∞ 1/(((n*20)+1)/((n*10)+1))
Wolfram Alpha-ban kiszámítva:
lim n→∞ ∑ n→∞ 1/(((n*20)+1)/((n*10)+1))
Wolfram Alpha-ban kiszámítva:
2016. június 19., vasárnap
Nagycenk és Széchenyi
Magányosan állsz
Messze néző
Mezők, rétek,
Utak, vagy talán
Magának a létnek
Közepén, égnek
Törő templomoddal,
Mely mintha te
Magad lennél, és
Mely előtt hegynyi
Tengerként nyújtja
Kezét a magasba
A legnagyobb magyar,
Mintha égbe akarná
Emelni e lapos,
Kertekkel, virágokkal
Tarkított földet.
Patyolat tiszta
Templomod falai,
Akár a hárfa húrjai,
Vagy az orgona
Sípjai merednek
Az elíziumi mezőkre,
Hogy magas hangjuk
Menny szava hallatszon
A tág világosságban,
És én látom, ahogy
Az ég karja nullát
Varr a templom
Orgona sípra
Rajzolt falára, mely
Hosszában lendületet
Sejtet, ami
Perdületként mindig
Visszacsap magába.
Látom napsütötte
Kertjeidet, mezőidet,
Takaros házaidat,
Rétjeidet, és temetődet,
Melyek nagy embered
Heggyé magasodó
Férfias erejében
Találják forrásukat,
És önmaguk megváltását,
Hogy mindig újra
Szülessenek, és újra
Megváltsák benne
Önmagukat, ott a nulla
Perdületén, hol
Az ember örlődik
A történelem kerekén.
Égbe száll és földre hull
A nagy ember ereje,
Mint az inga lendülete,
És mezők szülte szende
Lánykák kínálják
A szabadságot,
Mindig újra születve,
Majd újra révbe érve,
Akárcsak a nulla
Perdülete, de csak
Az ember erejében
Teljesedhetnek ki,
Mint igaz szabadság,
Csak a nagy férfiak
Izmaiban válhatik
Mindent megérlelő
Vízsugárrá, mely
Hatalmat ad az örök
Alkotásra és teremtésre,
Hogy magához ölelje
A Földet és egyesítse
A nagy embereket,
És téged nemzet e hazám
Jövőbe mutat ott
A nagy ember karja
Hol minden halandó
Robosztus lesz, kiknek
Gigászi hatalma messzi
Hat, és mindent felemel
És e Herkulesi, messze
Csapó égtelen erőben
Egyesül majd az ember
Kinek alkotásában
A haza fényre derül.
Széchenyi eszmerendszerének mondanivalója korunk számára, és a Széchenyi eszmerendszere mögött álló filozófiai tanok
Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása című könyvében Széchenyi ideológiájának, gondolatvilágának megszilárdulásáig követi nyomon a legnagyobb magyar életútját. Hogy mit kapott útravalóul a művelt, királyhű arisztokrata családi környezetből, hogyan hatottak rá katonaévei, ahol megtapasztalta kora problémáit, vagyis Európa népeinek, és társadalmi osztályainak szétesettségét, szétzilálódását. Majd később hogyan hatottak rá olvasmányai, szerelmi csalódásai és keleti-nyugati irányba tett utazásai. Végül eljut Széchenyi fő művének a Hitel-Világ-Stádiumnak az elemzéséhez.
Széchenyi: Hitel című munkájának tartalma kevéssé ismert a magyar olvasó előtt, sokakban csak annyi él e mű tartalmáról, hogy a magyar gazdaság kapitalizálásához hitelre van szükség, pedig ha csak ennyi lenne a könyv mondanivalója, akkor nem lehetne sokra értékelni, mert azt a kisiskolás is tudja, hogy a kapitalista fejlődéshez hitelre van szükség. Miről szól valójában ez a könyv? A mű központi kérdése, hogy a magyar földesúr, gazda és egyéb más gazdálkodók miért nem tudnak úgy gazdálkodni a földjükön, vagy egyéb más jószágaikon, hogy azt maximálisan tudják hasznosítani, és maximális hasznuk legyen belőle. Széchenyi sok okot felsorol, amelyeket mindig körkörösen visszavezet egy problémára: a Hitel hiányára, a könyvnek mégsem a Hitel hiánya a fő mondanivalója, hanem ezeknek az okoknak az elemzése. Az egyik legfontosabb ok, hogy a gazdálkodóknak nincs elég információjuk és tudásuk arról, hogy hogyan hasznosíthatnák birtokukat, vagy a környezetükben felmerülő egyéb gazdasági lehetőségeket, hogy a körülöttük lévő kis világot maximálisan használatba vegyék, és maximális hasznot sajtoljanak ki belőle.
A megoldás Széchenyi szerint erre is a Hitel, hiszen a magyar gazdálkodó csak pénz segítségével tudja kiművelni önmagát és fejleszteni képességeit, hogy minden a környezetében felmerülő gazdasági lehetőséget meglásson, és hogy tudjon belőlük hasznot hajtani magának. A fő mondanivaló mégsem a Hitel hiánya, hanem ennek a problémának a felvetése, mert ez elvezet ahhoz, hogy az általános gazdasági fejlődéshez közértelmességre, a szellemi képességek maximális kifejlesztésére, van szükség, hogy mindenki minden gazdasági lehetőséget meglásson, és tudja azt hasznosítani. Beszél természetesen a magyar gazdálkodók erkölcsi hiányosságairól is, így a felfuvalkodottságról, a bárdolatlanságról, amiről mások is sokat írtak már Széchenyi eszmerendszerével kapcsolatban, és amit megint csak hitellel lehet orvosolni, hiszen a magyar ember csak pénz segítségével tanulhat jó modort, polgári kultúrát és erényt.
A fő mondanivalója Széchenyinek azonban mégsem a magyarság erkölcsi vagy értelmi nemesítésének szükségessége, vagy, hogy ehhez hitel szükségeltetik, hanem hogy minderre azért van szükség, hogy a magyar gazdálkodó maximálisan ki tudja használni birtokait, és minden gazdasági lehetőséget, ami az útjába kerül. De vajon miért olyan fontos ez Széchenyi szerint? Egyrészt azért, mert csak ez szavatolja a jövőbeni kapitalista fejlődés maximális kiteljesedését, másrészt pedig azért, mert ennek közösségteremtő ereje van. Csak ez az alapelv tudja összekovácsolni Magyarország és Európa széttagolt nemzeteit és osztályait, amelyeknek szétziláltságát Széchenyi katonáskodása alatt tapasztalta meg. Ha például egy iparos meglátja, hogy hogyan húzhat hasznot egy a környezetében tevékenykedő földműves munkájából, akkor az iparos és a földművelő osztály nem fog többé háborúzni egymással.
Ha a földbirtokosok meglátják, hogy milyen haszon származik abból, hogy a jobbágy saját hasznára is dolgozhat, aminek hála többet termel, és így a földesúrnak is több terményadót tud beszolgáltatni, akkor a földesúri elnyomás a jobbágy felett megszűnik, és így beindul a kapitalista fejlődés, és egyesülnek Európa széttagolt nemzetei és osztályai a polgárosodás által. Az egyes gazdasági teoretikusok gondolatai ellenében, tehát akik szerint a haszonra való törekvés, vagyis az önzés széttagolja a társadalmat, Széchenyi éppen a haszonra való törekvésben látja a közösség összetartó erejét. Csakhogy nem a passzív haszonra való törekvésben, ahol az ember alkalmanként felmerülő kicsinyes vágyait követi, hanem az aktív haszonra való törekvésben, ahol a gazdálkodó folyamatosan keresi, és kutatja, hogy milyen úton, módon tudna nyereséget sajtolni a környezetében felmerülő gazdasági lehetőségekből, és ennek okán folyamatosan fejleszti és tökéletesíti önmagát.
Széchenyi számára a legjobb közösségi forma, amit el tud képzelni nemzete és Európa számára az a polgári egyesület, ahol a tagok folyamatosan művelik, fejlesztik egymást, közvetítik egymásnak a különféle információkat művelődési, gazdasági lehetőségekről. Tehát egyfajta közösségi polgárosodást kíván életbe léptetni, ahol minden ember megtalálja annak útját-módját, hogy hogyan húzhat hasznot polgártársa tevékenységéből, képességeiből, és így a polgári fejlődés a közösségi együttműködésben valósul meg. Ennek nyomán Széchenyi tételei közé tartozik a különféle közösségi javak, mint például a nemzeti nyelv, vagy a nemzeti művészet hasznossá tétele is, ahol hasznosságon nem feltétlenül közvetlen anyagi hasznot ért, hanem konkrétan használhatóságot, mint például hogy a magyar nyelv használható legyen a különféle tudományok művelésére, mert ha ennek nyomán a magyar hasznot tud hajtani a polgártársaival való anyanyelvi kommunikációból az csak a nemzeti összetartást erősíti.
A másik legfőbb ok Széchenyi számára a haszonra épülő közösségi polgárosodás elősegítése szempontjából nem más, mint szubjektivizmusa. Csak akkor nyerheti el az ember külső és belső függetlenséget, ha közösségben fejtheti ki képességeinek legjavát. Hiszen az anarchisták ideálja, ahol az ember teljesen függetleníti magát a körülötte lévő társadalomi környezettől, hogy minden szempontból maga rendezze be saját életmódját az nem feltétlenül belső függetlenséget, hanem teljes magányt és visszafejlődést szül. Az a társadalmi rend pedig ahol az emberek önkiteljesedése másoktól radikálisan függ és az emberek ebben egymást akadályozzák, természetesen rabságot szül.
Csak az aktív, egyéni haszonra épülő közösségi polgárosodás segítheti elő az ember teljes belső függetlenségét. A következő kérdés, hogy mi a mondanivalója ennek az eszmerendszernek korunk számára, és hogy milyen gazdasági program feleltethető meg ma ennek az eszmerendszernek? Korunk nem más, mint az információs társadalom kora, amit egy új technológiai és gazdasági paradigmának tekintenek a gazdasági és műszaki tudományokban. A hagyományos XX. századi ipari struktúrák radikális átalakulását hozza magával a műszaki tudományok terén, illetve nagyfokú individualizálódást hoz magával a társadalmi életben. Ezt a folyamatot Alvin Toffler: Harmadik hullám című könyvében követhetjük nyomon a legplasztikusabban, amely az információs társadalom egyik alapművének tekinthető.
Alvin Toffler, a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparosítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kis család, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A fosszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Továbbá magával hozta ez az individuum felértékelődését is, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak. Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Toffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló, más bőrszínű emberek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Ennek a jele például, hogy az egészségügyben megszűnt az orvosi tekintély mindenhatósága, és egyre inkább terjed az öngyógyítás gyakorlata. Egyes cégek, késztermékek gyártása helyett, egyre többször olyan gépeket és eljárásokat ajánlanak a vásárlóknak, amelyekkel saját maguk készíthetik el a kívánt fogyasztási cikket, és így tovább.
Az új technológiai paradigma tehát nagyon sok negatívnak ítélhető következménnyel is együtt jár, mint például a családok szétesése, vagy a multikulturalizmus megjelenése. A könyv végszava utal az önálló, vagy önellátó gazdálkodás térnyerésére, amely az információs kor előrehaladásával napjainkban kezd kiteljesedni leginkább. A hagyományos munkahelyek ahol bejárunk egy gyári, vagy irodai munkaközösségbe, ledolgozzuk a napi 8 óránkat, és haza megyünk, egyre inkább kezd eltűnni és helyüket kezdik átvenni a kreatív iparágak, amelyeket önálló vállalkozás formájában lehet csak űzni. Start-Up vállalkozásoknak nevezik ezeket az új gazdálkodási formákat, ahol az egyén előáll valamilyen új üzleti ötlettel az információ technológia világában. Egy új webes, vagy mobilszolgáltatással, szoftverrel; vagy technikai szerkezettel, speciális tudású digitális fényképezőgéppel és nyomtatóval, és az új, már olcsóbb, információs technológiákra épülő gyártási eszközökkel vállalkozásban kezdi el a gyártását és értékesítését annak a piaci szegmensnek, akik ezután érdeklődnek.
Korunkban a magyar politika világában óriási viták vannak akörül, hogy a hagyományos iparágakban teremtsünk új munkahelyeket állami eszközökkel, ahol a bérből és fizetésből élő alkalmazottak táborát szaporítjuk, vagy inkább az önálló egzisztenciával rendelkező Start-Up vállalkozók táborát gyarapítsuk e. Tehát hogy a régi technológiai paradigmát, vagy az újat támogassuk e, és akörül is viták vannak, hogy ezt hogyan tegyük. A hagyományos munkahelyek teremtésével való gazdaságfejlesztésnek a jobboldali Fidesz-KDNP pártszövetség a legfőbb híve. Az önálló egzisztenciára épülő Start-Up vállalkozások gyarapításának, vagyis az új technológiai paradigmának a baloldal a legfőbb híve, de olyan formában, hogy a hagyományos munkahelyeket és szociális szolgáltatásokat teljes egészében le kell építeni, és az állampolgárokat gazdasági értelemben magukra kell hagyni. Tehát teljes egészében utat kell engedni a szabadpiaci folyamatoknak a hagyományos ipari struktúrák leépítésével, mert akkor a gazdaságilag magukra hagyott állampolgárok rákényszerülnek, hogy önállóan alkossanak maguknak egzisztenciát új Start-Up vállalkozások formájában.
Továbbá volt régen egy centrumpártinak nevezhető irányzat is a magyar politikai életben Antall József vezetésével, akik elfogadták a baloldal azon tételét, hogy a hagyományos munkahelyeket le kell építeni. Ebben részt is vállaltak, és ezért bírálták is Antall Józsefet a jobboldalon. Viszont úgy gondolták, hogy az embereket mégsem kellene teljesen magára hagynia az államnak, hanem állami segítséggel támogatni kellene őket abban, hogy az új technológiai paradigmát művelő Start-Up vállalkozóvá váljanak. Például minden személynek alanyi jogon járó kamatmentes vállalkozói hitelekkel, vagy azzal az oktatási stratégiával, amely azt irányozza elő, hogy minden a közoktatásból kikerülő érettségizett állampolgárnak legyen már egy a Start-Up világban kamatoztatható üzleti ötlete.
Hol helyezhető el Széchenyi eszmerendszere ezekben a különféle gazdaságfilozófiai irányzatokban? A baloldal területén egyértelmű, hogy nem, egész egyszerűen azért, mert a baloldal koncepció nem felel meg a polgárosodást elősegítő ideának, hiszen a gazdaságilag magára hagyott állampolgárok többsége szegénységbe süllyed, a szegénység pedig a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem motivál arra, hogy gazdaságilag önállósodjunk. Ezt már a különféle gazdaságpszichológiai kutatások rég kimutatták, hogy téves az az álláspont, miszerint az anyagi és szellemi javak hiánya arra ösztökéli az embert, hogy dolgozzon, és kiemelkedjen a szegénységből, mert ezeknek a hiánya inkább még jobban leépíti az emberi személyiséget és képességeket.
Véleményem szerint leginkább a jobboldali Fidesz-KDNP, és a centrumpárti MDF elképzeléseinek ötvözetében találhatjuk meg Széchenyi eszmerendszerének mai helyét. Ami véleményem szerint megvalósítható lehetne, hiszen miért ne adhatnánk alanyi jogon járó, kamatmentes vállalkozói hiteleket minden emberi személynek, és miért ne köthetnénk az érettségihez egy saját Start-Up ötlet kidolgozását amellett, hogy támogatjuk a hagyományos munkahelyek teremtését is. Azért gondolom ezt, mert Széchenyi kategorikusan kijelentette, hogy az embernek mindenben meg kell látnia saját hasznát ez pedig a mai körülmények között, éppen úgy vonatkozik egy hagyományos munkahelyre, mint egy Start-Up vállalkozásra.
A hagyományos munkahely megléte nem feltétlenül gátolja egy Start-Up vállalkozás meglétét, hanem alapjául is szolgálhat annak azzal, hogy biztos jövedelmet, rendszeres életmódot biztosít, ami előfeltétele lehet például annak, hogy egy üzleti ötletet nyugodt, magányos információgyűjtéssel és elmélkedéssel összeállítsunk, szemben a tiszta vállalkozói életmód állandó bizonytalanságával és gyorsaságával. Továbbá a hagyományos munkavégzés mindig közösségben zajlik, ami pedig mindenképpen egyfajta keretet ad Széchenyi közösségi polgárosodásáról szóló gondolatának. Tehát leginkább ez felel meg annak a gondolatnak, hogy mindenben meg kell látnunk a saját hasznunkat, és hogy közösségben kell polgárosodnunk. Megjegyezném továbbá, hogy éppen az új technológiai paradigmában kap nagy jelentőséget Széchenyi azon gondolata, hogy mindenki más ember tevékenységeiben és képességeiben meg kell látnunk azt a lehetőséget, hogy hogyan csináljunk belőle hasznot.
Ugyanis éppen az információs technológia fejlesztése, egy új webes, vagy mobilszolgáltatás, vagy technikai kütyü létrehozása az, amely a leginkább megköveteli a különféle régi, már meglévő technológiai újítások, művészi, és egyéb más mintázatok rendszeres gyűjtését és egymással való kombinálását, mert a mai kor felduzzadt információmennyisége, és az információs technológia követelményei erre különösen nagy alapot adnak. Ez pedig különösen jó alapot ad polgártársaink szakmai munkásságára és tevékenységeire való állandó és fokozott odafigyelésre, és az abból való okulásra. Továbbá a hagyományos munkahelyek teremtése által létrejövő közösségi térben ez különösen jó alapot ad a közösségi polgárosodásnak.
Széchenyi eszmerendszere, és annak a mai korra alkalmazása, vagyis a jobboldali és centrumpárti gazdasági elképzelések ötvözete az, amely által kiküszöbölhetnénk az új technológiai paradigma káros, közösségromboló hatásait, amelyekre Alvin Toffler utalt, mint például a családok szétesését, vagy a multikulturalizmus megjelenését ahol Európát ellepik a délről és keletről jött bevándorlók. Hogy az új technológiai paradigmát közösség összetartó és közösségfejlesztő erővé tegyük, mert ha az információs korban végbemenő polgárosodás közösségi formát ölt, akkor a társadalom védve lesz az információs korral együtt járó fokozott individualizálódási tendenciáktól, úgy, hogy emellett mégis megőrizheti belső függetlenségét. Ez lenne véleményem szerint Széchenyi eszmerendszerének legfőbb mondanivalója korunk számára.
Végül rá kell térnünk a Széchenyi eszmerendszere mögött meghúzódó filozófiai alapelvekre, amelyeket én egyfajta korrigált dialektikus materializmusként gondolok el Karl Marx szóhasználatával élve. A Wikipédia összefoglalása a dialektikus materializmusról: „A dialektikus materializmus alapgondolatait Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.”
Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.
Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való surlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.
Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.
Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.
A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.
Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.
Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.
Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Ha pedig az emberi társadalom kialakulása, amely a földművelés kialakulásával vette kezdetét a fizika valóságszintjének kémizálását, illetve biologizálását jelenti, akkor felmerül a kérdés, hogy nem ismétlődött e meg ez a folyamat, az emberi társadalom kialakulását követő technológiai fejlődésben, amit Alvin Toffler a három hullám kifejezésével illet. Tudjuk, hogy a régi XX. századi ipari struktúrák technológiája, amit Alvin Toffler második hullámnak nevez, lényegében a mechanika alapelvei szerint működött, ahol az egyik alkatrész, vagy fogaskerék meglöki a másikat, és az így előálló együttmozgás működteti a gépeket. Ez lényegében a fizikai mozgásforma tulajdonságainak feleltethető meg, ahol az egymást követő erőhatás pillanatok egymásutánja biztosítja a mozgást.
A modern információtechnológia viszont már az elektronika és a kvantummechanika alapelvei szerint működik, ahol az elektrotechnika tudománya által előállított szerkezetek a mechanikus szerkezeteknél sokkal bonyolultabbak, összetettebbek. Olyannyira, hogy egyre inkább kezdenek hasonlítani a különféle élő szervezetekhez. Az információ technológia tudományából nőtt ki például a mesterséges intelligencia kutatás, amely már az emberi organizmusokhoz, konkrétan az emberi agyhoz hasonló szerkezeteket próbál létrehozni. Így pedig egyértelmű, hogy míg a hagyományos ipari struktúrák a fizikai mozgásformával állnak analógiában, addig az információs technológiák a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival állnak analógiában. Tehát ahogy a valóság létszintjeinél a kémiai, illetve biológiai mozgásformák a fizikai mozgásformák kémizálását, illetve biologizálását jelentette, úgy a műszaki tudományok területén az információs tudományok megszületése a műszaki tudományok kémizálását, illetve biologizálását jelenti.
Ebből kifolyóan pedig észrevehető a történelemben egyfajta ciklikusan visszatérő hullámzás. Hogy a biológiai és kémiai mozgásformák ciklikusan megszületnek a fizikai mozgásformákból, majd egyfajta párhuzamos fejlődés után a kétfajta mozgásforma szintézisbe kerül egymással. Majd a kémiai és biológiai mozgásforma ismét megszületik a fizikai mozgásformából, immár más formában (esetünkben a műszaki tudományok területén, ahol az információ technika születik a hagyományos technológiából), majd újra szintézisbe kerül vele, és így tovább a végtelenségig. Egy új történelemfilozófiai koncepciót is építhetnénk erre, ahol az új szintézist az információs technológia és a hagyományos technológia között Széchenyi eszmerendszere jelentené, ahogy azt a cikk első felében kifejtettem. A közösségi polgárosodás, ahol hagyományos munkahelyekre épülő közösségekben, közösségi módon műveljük az információs technológia iparágait, hogy aztán a jövőben újra megszülessen a fizikai, majd belőle a kémiai és biológiai mozgásforma valamilyen más formában, és újra szintézisre jussanak abban a más formában.
Ez a filozófiai mondanivaló húzódik meg tehát szerintem Széchenyi eszmerendszere mögött, a fizikai mozgásformák, és a kémiai, illetve biológiai mozgásformák folyamatos szintézise egyfajta korrigált dialektikus materializmusként. Nekem a számok közül a nulla jut eszembe a filozófiai mondanivaló nyomán. A nulla, amely a pozitív és a negatív számok, tehát a lét és nemlét határán helyezkedik el, ahogy az általunk ismert fizikai létszint is egyfajta köztes állapot a kvantummechanikai valóság, és a makro világ végtelen sötétje között, mert mind a kettő belehatol valamiképpen. Így a nulla egyértelműen megfeleltethető a fizikai mozgásforma világának. Ugyanakkor a nulla alakjában, amely egyértelműen az ellipszis, tetten érhető egyfajta ciklikusság is, hiszen az ellipszis hosszában való haladáskor mindig érezhetünk valamiféle nyújtott lendületet, amely aztán a fordulatnál mindig visszacsap önmagába, mint valamiféle nyújtott inga.
Az általam vázolt történelmi jelenségeknél is ez észlelhető, ahol a fizikai mozgásforma önmagát meghaladva, és felülmúlva kémiai, majd biológiai mozgásformává alakul, hogy aztán önmagával szintézisbe kerülve újra visszahasson önmagára. Van erre példa a matematika világában, méghozzá az úgynevezett Fibonacci számok területén, amelyeket úgy képzünk, hogy az első számok a nulla és az egy, és a sorozat összes többi számát az előző kettő összegeként kapjuk. A Fibbonaci számok jól analógiába állíthatók a kémiai és a biológiai mozgásformákkal, hiszen bennük az erőhatás pillanat, amely a kvantumhatás analógiájára a lét és nemlét egységként gondolható el, mindig egy energiafolyamat, energiafolyam egységében haladja meg önmagát, mint ahogy a Fibonacci számok is a nulla és egy (nemlét és lét) számaival kezdődnek, amelyek egymással összegződve egy matematikai sorozat végtelenjében haladják meg önmagukat.
A Fibonacci számok valóban helyet is kaptak a biológia tudományában, így a virágszirmok számának meghatározásában éppúgy, mint a genetikában. Ezeknek a kutatásáról mindenki tájékozódhat az internetről és a természettudományos folyóiratokból. A példát, amit említettem mégsem a Fibonacci számok jelentik, hanem az általuk felfedezett Pisano periódus. Ennek megismeréséhez alul felsorolom egymás után a Fibonacci számok első néhány példányát, majd a számok között az első olyan számnál, ami nagyobb, mint hét, vagyis a nyolcnál a hetet kivonom az adott Fibonacci számból, és a rákövetkezőekből is, majd alájuk írom a maradékot.
0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55
0, 1, 1, 2, 3, 5, 1, 6, 0, 6, 6
Láthatjuk, hogy 21-nél nullát kaptunk, vagyis azt a számot, amit előbb megfeleltettünk a fizikai mozgásformákkal, amiből a kémiai és a biológiai mozgásformák is megszületnek, ahogy a matematikával való analógiában a nullából születnek meg a Fibonacci számok. Ezt a kísérletet folytatva egy idő után mindig periódikusan nullát kaptunk volna, mint ahogy, ha más olyan számmal kísérleteztünk volna, amely valamelyik Fibonacci számnál egyel kisebb, akkor is ezt az eredményt kaptuk volna. Te hát a Fibonacci számok mindig periódikusan visszatérnek a nullához, mint ahogyan a kémiai és biológiai mozgásformák is mindig periódikusan újra szintézisbe kerülnek a fizikai mozgásformákkal, amelyekből megszülettek. Ez véleményem szerint az a filozófiai mondanivaló, ami az alapját képezi Széchenyi eszmerendszerének, és ami korunk számára is jelentős mondanivalóval bír.
Felhasznált irodalom:
Fibonacci számok a természetben http://www.nigro.hu/2011/08/08/fibonacci-szamok-a-termeszetben/
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Kiadó, 2004.
Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, Akadémiai Kiadó (Budapest) , 1972.
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.
Fibonacci Mystery – Numberphile https://www.youtube.com/watch?v=Nu-lW-Ifyec
Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
Csutak Magda: A nulla megközelítése, Budapest, 2011.
Jólét és szabadság demokrata közösség (program) http://jesz.hu/ujpolgarimagyarorszag2014
Széchenyi: Hitel című munkájának tartalma kevéssé ismert a magyar olvasó előtt, sokakban csak annyi él e mű tartalmáról, hogy a magyar gazdaság kapitalizálásához hitelre van szükség, pedig ha csak ennyi lenne a könyv mondanivalója, akkor nem lehetne sokra értékelni, mert azt a kisiskolás is tudja, hogy a kapitalista fejlődéshez hitelre van szükség. Miről szól valójában ez a könyv? A mű központi kérdése, hogy a magyar földesúr, gazda és egyéb más gazdálkodók miért nem tudnak úgy gazdálkodni a földjükön, vagy egyéb más jószágaikon, hogy azt maximálisan tudják hasznosítani, és maximális hasznuk legyen belőle. Széchenyi sok okot felsorol, amelyeket mindig körkörösen visszavezet egy problémára: a Hitel hiányára, a könyvnek mégsem a Hitel hiánya a fő mondanivalója, hanem ezeknek az okoknak az elemzése. Az egyik legfontosabb ok, hogy a gazdálkodóknak nincs elég információjuk és tudásuk arról, hogy hogyan hasznosíthatnák birtokukat, vagy a környezetükben felmerülő egyéb gazdasági lehetőségeket, hogy a körülöttük lévő kis világot maximálisan használatba vegyék, és maximális hasznot sajtoljanak ki belőle.
A megoldás Széchenyi szerint erre is a Hitel, hiszen a magyar gazdálkodó csak pénz segítségével tudja kiművelni önmagát és fejleszteni képességeit, hogy minden a környezetében felmerülő gazdasági lehetőséget meglásson, és hogy tudjon belőlük hasznot hajtani magának. A fő mondanivaló mégsem a Hitel hiánya, hanem ennek a problémának a felvetése, mert ez elvezet ahhoz, hogy az általános gazdasági fejlődéshez közértelmességre, a szellemi képességek maximális kifejlesztésére, van szükség, hogy mindenki minden gazdasági lehetőséget meglásson, és tudja azt hasznosítani. Beszél természetesen a magyar gazdálkodók erkölcsi hiányosságairól is, így a felfuvalkodottságról, a bárdolatlanságról, amiről mások is sokat írtak már Széchenyi eszmerendszerével kapcsolatban, és amit megint csak hitellel lehet orvosolni, hiszen a magyar ember csak pénz segítségével tanulhat jó modort, polgári kultúrát és erényt.
A fő mondanivalója Széchenyinek azonban mégsem a magyarság erkölcsi vagy értelmi nemesítésének szükségessége, vagy, hogy ehhez hitel szükségeltetik, hanem hogy minderre azért van szükség, hogy a magyar gazdálkodó maximálisan ki tudja használni birtokait, és minden gazdasági lehetőséget, ami az útjába kerül. De vajon miért olyan fontos ez Széchenyi szerint? Egyrészt azért, mert csak ez szavatolja a jövőbeni kapitalista fejlődés maximális kiteljesedését, másrészt pedig azért, mert ennek közösségteremtő ereje van. Csak ez az alapelv tudja összekovácsolni Magyarország és Európa széttagolt nemzeteit és osztályait, amelyeknek szétziláltságát Széchenyi katonáskodása alatt tapasztalta meg. Ha például egy iparos meglátja, hogy hogyan húzhat hasznot egy a környezetében tevékenykedő földműves munkájából, akkor az iparos és a földművelő osztály nem fog többé háborúzni egymással.
Ha a földbirtokosok meglátják, hogy milyen haszon származik abból, hogy a jobbágy saját hasznára is dolgozhat, aminek hála többet termel, és így a földesúrnak is több terményadót tud beszolgáltatni, akkor a földesúri elnyomás a jobbágy felett megszűnik, és így beindul a kapitalista fejlődés, és egyesülnek Európa széttagolt nemzetei és osztályai a polgárosodás által. Az egyes gazdasági teoretikusok gondolatai ellenében, tehát akik szerint a haszonra való törekvés, vagyis az önzés széttagolja a társadalmat, Széchenyi éppen a haszonra való törekvésben látja a közösség összetartó erejét. Csakhogy nem a passzív haszonra való törekvésben, ahol az ember alkalmanként felmerülő kicsinyes vágyait követi, hanem az aktív haszonra való törekvésben, ahol a gazdálkodó folyamatosan keresi, és kutatja, hogy milyen úton, módon tudna nyereséget sajtolni a környezetében felmerülő gazdasági lehetőségekből, és ennek okán folyamatosan fejleszti és tökéletesíti önmagát.
Széchenyi számára a legjobb közösségi forma, amit el tud képzelni nemzete és Európa számára az a polgári egyesület, ahol a tagok folyamatosan művelik, fejlesztik egymást, közvetítik egymásnak a különféle információkat művelődési, gazdasági lehetőségekről. Tehát egyfajta közösségi polgárosodást kíván életbe léptetni, ahol minden ember megtalálja annak útját-módját, hogy hogyan húzhat hasznot polgártársa tevékenységéből, képességeiből, és így a polgári fejlődés a közösségi együttműködésben valósul meg. Ennek nyomán Széchenyi tételei közé tartozik a különféle közösségi javak, mint például a nemzeti nyelv, vagy a nemzeti művészet hasznossá tétele is, ahol hasznosságon nem feltétlenül közvetlen anyagi hasznot ért, hanem konkrétan használhatóságot, mint például hogy a magyar nyelv használható legyen a különféle tudományok művelésére, mert ha ennek nyomán a magyar hasznot tud hajtani a polgártársaival való anyanyelvi kommunikációból az csak a nemzeti összetartást erősíti.
A másik legfőbb ok Széchenyi számára a haszonra épülő közösségi polgárosodás elősegítése szempontjából nem más, mint szubjektivizmusa. Csak akkor nyerheti el az ember külső és belső függetlenséget, ha közösségben fejtheti ki képességeinek legjavát. Hiszen az anarchisták ideálja, ahol az ember teljesen függetleníti magát a körülötte lévő társadalomi környezettől, hogy minden szempontból maga rendezze be saját életmódját az nem feltétlenül belső függetlenséget, hanem teljes magányt és visszafejlődést szül. Az a társadalmi rend pedig ahol az emberek önkiteljesedése másoktól radikálisan függ és az emberek ebben egymást akadályozzák, természetesen rabságot szül.
Csak az aktív, egyéni haszonra épülő közösségi polgárosodás segítheti elő az ember teljes belső függetlenségét. A következő kérdés, hogy mi a mondanivalója ennek az eszmerendszernek korunk számára, és hogy milyen gazdasági program feleltethető meg ma ennek az eszmerendszernek? Korunk nem más, mint az információs társadalom kora, amit egy új technológiai és gazdasági paradigmának tekintenek a gazdasági és műszaki tudományokban. A hagyományos XX. századi ipari struktúrák radikális átalakulását hozza magával a műszaki tudományok terén, illetve nagyfokú individualizálódást hoz magával a társadalmi életben. Ezt a folyamatot Alvin Toffler: Harmadik hullám című könyvében követhetjük nyomon a legplasztikusabban, amely az információs társadalom egyik alapművének tekinthető.
Alvin Toffler, a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparosítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kis család, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A fosszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Továbbá magával hozta ez az individuum felértékelődését is, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak. Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Toffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló, más bőrszínű emberek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Ennek a jele például, hogy az egészségügyben megszűnt az orvosi tekintély mindenhatósága, és egyre inkább terjed az öngyógyítás gyakorlata. Egyes cégek, késztermékek gyártása helyett, egyre többször olyan gépeket és eljárásokat ajánlanak a vásárlóknak, amelyekkel saját maguk készíthetik el a kívánt fogyasztási cikket, és így tovább.
Az új technológiai paradigma tehát nagyon sok negatívnak ítélhető következménnyel is együtt jár, mint például a családok szétesése, vagy a multikulturalizmus megjelenése. A könyv végszava utal az önálló, vagy önellátó gazdálkodás térnyerésére, amely az információs kor előrehaladásával napjainkban kezd kiteljesedni leginkább. A hagyományos munkahelyek ahol bejárunk egy gyári, vagy irodai munkaközösségbe, ledolgozzuk a napi 8 óránkat, és haza megyünk, egyre inkább kezd eltűnni és helyüket kezdik átvenni a kreatív iparágak, amelyeket önálló vállalkozás formájában lehet csak űzni. Start-Up vállalkozásoknak nevezik ezeket az új gazdálkodási formákat, ahol az egyén előáll valamilyen új üzleti ötlettel az információ technológia világában. Egy új webes, vagy mobilszolgáltatással, szoftverrel; vagy technikai szerkezettel, speciális tudású digitális fényképezőgéppel és nyomtatóval, és az új, már olcsóbb, információs technológiákra épülő gyártási eszközökkel vállalkozásban kezdi el a gyártását és értékesítését annak a piaci szegmensnek, akik ezután érdeklődnek.
Korunkban a magyar politika világában óriási viták vannak akörül, hogy a hagyományos iparágakban teremtsünk új munkahelyeket állami eszközökkel, ahol a bérből és fizetésből élő alkalmazottak táborát szaporítjuk, vagy inkább az önálló egzisztenciával rendelkező Start-Up vállalkozók táborát gyarapítsuk e. Tehát hogy a régi technológiai paradigmát, vagy az újat támogassuk e, és akörül is viták vannak, hogy ezt hogyan tegyük. A hagyományos munkahelyek teremtésével való gazdaságfejlesztésnek a jobboldali Fidesz-KDNP pártszövetség a legfőbb híve. Az önálló egzisztenciára épülő Start-Up vállalkozások gyarapításának, vagyis az új technológiai paradigmának a baloldal a legfőbb híve, de olyan formában, hogy a hagyományos munkahelyeket és szociális szolgáltatásokat teljes egészében le kell építeni, és az állampolgárokat gazdasági értelemben magukra kell hagyni. Tehát teljes egészében utat kell engedni a szabadpiaci folyamatoknak a hagyományos ipari struktúrák leépítésével, mert akkor a gazdaságilag magukra hagyott állampolgárok rákényszerülnek, hogy önállóan alkossanak maguknak egzisztenciát új Start-Up vállalkozások formájában.
Továbbá volt régen egy centrumpártinak nevezhető irányzat is a magyar politikai életben Antall József vezetésével, akik elfogadták a baloldal azon tételét, hogy a hagyományos munkahelyeket le kell építeni. Ebben részt is vállaltak, és ezért bírálták is Antall Józsefet a jobboldalon. Viszont úgy gondolták, hogy az embereket mégsem kellene teljesen magára hagynia az államnak, hanem állami segítséggel támogatni kellene őket abban, hogy az új technológiai paradigmát művelő Start-Up vállalkozóvá váljanak. Például minden személynek alanyi jogon járó kamatmentes vállalkozói hitelekkel, vagy azzal az oktatási stratégiával, amely azt irányozza elő, hogy minden a közoktatásból kikerülő érettségizett állampolgárnak legyen már egy a Start-Up világban kamatoztatható üzleti ötlete.
Hol helyezhető el Széchenyi eszmerendszere ezekben a különféle gazdaságfilozófiai irányzatokban? A baloldal területén egyértelmű, hogy nem, egész egyszerűen azért, mert a baloldal koncepció nem felel meg a polgárosodást elősegítő ideának, hiszen a gazdaságilag magára hagyott állampolgárok többsége szegénységbe süllyed, a szegénység pedig a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem motivál arra, hogy gazdaságilag önállósodjunk. Ezt már a különféle gazdaságpszichológiai kutatások rég kimutatták, hogy téves az az álláspont, miszerint az anyagi és szellemi javak hiánya arra ösztökéli az embert, hogy dolgozzon, és kiemelkedjen a szegénységből, mert ezeknek a hiánya inkább még jobban leépíti az emberi személyiséget és képességeket.
Véleményem szerint leginkább a jobboldali Fidesz-KDNP, és a centrumpárti MDF elképzeléseinek ötvözetében találhatjuk meg Széchenyi eszmerendszerének mai helyét. Ami véleményem szerint megvalósítható lehetne, hiszen miért ne adhatnánk alanyi jogon járó, kamatmentes vállalkozói hiteleket minden emberi személynek, és miért ne köthetnénk az érettségihez egy saját Start-Up ötlet kidolgozását amellett, hogy támogatjuk a hagyományos munkahelyek teremtését is. Azért gondolom ezt, mert Széchenyi kategorikusan kijelentette, hogy az embernek mindenben meg kell látnia saját hasznát ez pedig a mai körülmények között, éppen úgy vonatkozik egy hagyományos munkahelyre, mint egy Start-Up vállalkozásra.
A hagyományos munkahely megléte nem feltétlenül gátolja egy Start-Up vállalkozás meglétét, hanem alapjául is szolgálhat annak azzal, hogy biztos jövedelmet, rendszeres életmódot biztosít, ami előfeltétele lehet például annak, hogy egy üzleti ötletet nyugodt, magányos információgyűjtéssel és elmélkedéssel összeállítsunk, szemben a tiszta vállalkozói életmód állandó bizonytalanságával és gyorsaságával. Továbbá a hagyományos munkavégzés mindig közösségben zajlik, ami pedig mindenképpen egyfajta keretet ad Széchenyi közösségi polgárosodásáról szóló gondolatának. Tehát leginkább ez felel meg annak a gondolatnak, hogy mindenben meg kell látnunk a saját hasznunkat, és hogy közösségben kell polgárosodnunk. Megjegyezném továbbá, hogy éppen az új technológiai paradigmában kap nagy jelentőséget Széchenyi azon gondolata, hogy mindenki más ember tevékenységeiben és képességeiben meg kell látnunk azt a lehetőséget, hogy hogyan csináljunk belőle hasznot.
Ugyanis éppen az információs technológia fejlesztése, egy új webes, vagy mobilszolgáltatás, vagy technikai kütyü létrehozása az, amely a leginkább megköveteli a különféle régi, már meglévő technológiai újítások, művészi, és egyéb más mintázatok rendszeres gyűjtését és egymással való kombinálását, mert a mai kor felduzzadt információmennyisége, és az információs technológia követelményei erre különösen nagy alapot adnak. Ez pedig különösen jó alapot ad polgártársaink szakmai munkásságára és tevékenységeire való állandó és fokozott odafigyelésre, és az abból való okulásra. Továbbá a hagyományos munkahelyek teremtése által létrejövő közösségi térben ez különösen jó alapot ad a közösségi polgárosodásnak.
Széchenyi eszmerendszere, és annak a mai korra alkalmazása, vagyis a jobboldali és centrumpárti gazdasági elképzelések ötvözete az, amely által kiküszöbölhetnénk az új technológiai paradigma káros, közösségromboló hatásait, amelyekre Alvin Toffler utalt, mint például a családok szétesését, vagy a multikulturalizmus megjelenését ahol Európát ellepik a délről és keletről jött bevándorlók. Hogy az új technológiai paradigmát közösség összetartó és közösségfejlesztő erővé tegyük, mert ha az információs korban végbemenő polgárosodás közösségi formát ölt, akkor a társadalom védve lesz az információs korral együtt járó fokozott individualizálódási tendenciáktól, úgy, hogy emellett mégis megőrizheti belső függetlenségét. Ez lenne véleményem szerint Széchenyi eszmerendszerének legfőbb mondanivalója korunk számára.
Végül rá kell térnünk a Széchenyi eszmerendszere mögött meghúzódó filozófiai alapelvekre, amelyeket én egyfajta korrigált dialektikus materializmusként gondolok el Karl Marx szóhasználatával élve. A Wikipédia összefoglalása a dialektikus materializmusról: „A dialektikus materializmus alapgondolatait Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.”
Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.
Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való surlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.
Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.
Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.
A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.
Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.
Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.
Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Ha pedig az emberi társadalom kialakulása, amely a földművelés kialakulásával vette kezdetét a fizika valóságszintjének kémizálását, illetve biologizálását jelenti, akkor felmerül a kérdés, hogy nem ismétlődött e meg ez a folyamat, az emberi társadalom kialakulását követő technológiai fejlődésben, amit Alvin Toffler a három hullám kifejezésével illet. Tudjuk, hogy a régi XX. századi ipari struktúrák technológiája, amit Alvin Toffler második hullámnak nevez, lényegében a mechanika alapelvei szerint működött, ahol az egyik alkatrész, vagy fogaskerék meglöki a másikat, és az így előálló együttmozgás működteti a gépeket. Ez lényegében a fizikai mozgásforma tulajdonságainak feleltethető meg, ahol az egymást követő erőhatás pillanatok egymásutánja biztosítja a mozgást.
A modern információtechnológia viszont már az elektronika és a kvantummechanika alapelvei szerint működik, ahol az elektrotechnika tudománya által előállított szerkezetek a mechanikus szerkezeteknél sokkal bonyolultabbak, összetettebbek. Olyannyira, hogy egyre inkább kezdenek hasonlítani a különféle élő szervezetekhez. Az információ technológia tudományából nőtt ki például a mesterséges intelligencia kutatás, amely már az emberi organizmusokhoz, konkrétan az emberi agyhoz hasonló szerkezeteket próbál létrehozni. Így pedig egyértelmű, hogy míg a hagyományos ipari struktúrák a fizikai mozgásformával állnak analógiában, addig az információs technológiák a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival állnak analógiában. Tehát ahogy a valóság létszintjeinél a kémiai, illetve biológiai mozgásformák a fizikai mozgásformák kémizálását, illetve biologizálását jelentette, úgy a műszaki tudományok területén az információs tudományok megszületése a műszaki tudományok kémizálását, illetve biologizálását jelenti.
Ebből kifolyóan pedig észrevehető a történelemben egyfajta ciklikusan visszatérő hullámzás. Hogy a biológiai és kémiai mozgásformák ciklikusan megszületnek a fizikai mozgásformákból, majd egyfajta párhuzamos fejlődés után a kétfajta mozgásforma szintézisbe kerül egymással. Majd a kémiai és biológiai mozgásforma ismét megszületik a fizikai mozgásformából, immár más formában (esetünkben a műszaki tudományok területén, ahol az információ technika születik a hagyományos technológiából), majd újra szintézisbe kerül vele, és így tovább a végtelenségig. Egy új történelemfilozófiai koncepciót is építhetnénk erre, ahol az új szintézist az információs technológia és a hagyományos technológia között Széchenyi eszmerendszere jelentené, ahogy azt a cikk első felében kifejtettem. A közösségi polgárosodás, ahol hagyományos munkahelyekre épülő közösségekben, közösségi módon műveljük az információs technológia iparágait, hogy aztán a jövőben újra megszülessen a fizikai, majd belőle a kémiai és biológiai mozgásforma valamilyen más formában, és újra szintézisre jussanak abban a más formában.
Ez a filozófiai mondanivaló húzódik meg tehát szerintem Széchenyi eszmerendszere mögött, a fizikai mozgásformák, és a kémiai, illetve biológiai mozgásformák folyamatos szintézise egyfajta korrigált dialektikus materializmusként. Nekem a számok közül a nulla jut eszembe a filozófiai mondanivaló nyomán. A nulla, amely a pozitív és a negatív számok, tehát a lét és nemlét határán helyezkedik el, ahogy az általunk ismert fizikai létszint is egyfajta köztes állapot a kvantummechanikai valóság, és a makro világ végtelen sötétje között, mert mind a kettő belehatol valamiképpen. Így a nulla egyértelműen megfeleltethető a fizikai mozgásforma világának. Ugyanakkor a nulla alakjában, amely egyértelműen az ellipszis, tetten érhető egyfajta ciklikusság is, hiszen az ellipszis hosszában való haladáskor mindig érezhetünk valamiféle nyújtott lendületet, amely aztán a fordulatnál mindig visszacsap önmagába, mint valamiféle nyújtott inga.
Az általam vázolt történelmi jelenségeknél is ez észlelhető, ahol a fizikai mozgásforma önmagát meghaladva, és felülmúlva kémiai, majd biológiai mozgásformává alakul, hogy aztán önmagával szintézisbe kerülve újra visszahasson önmagára. Van erre példa a matematika világában, méghozzá az úgynevezett Fibonacci számok területén, amelyeket úgy képzünk, hogy az első számok a nulla és az egy, és a sorozat összes többi számát az előző kettő összegeként kapjuk. A Fibbonaci számok jól analógiába állíthatók a kémiai és a biológiai mozgásformákkal, hiszen bennük az erőhatás pillanat, amely a kvantumhatás analógiájára a lét és nemlét egységként gondolható el, mindig egy energiafolyamat, energiafolyam egységében haladja meg önmagát, mint ahogy a Fibonacci számok is a nulla és egy (nemlét és lét) számaival kezdődnek, amelyek egymással összegződve egy matematikai sorozat végtelenjében haladják meg önmagukat.
A Fibonacci számok valóban helyet is kaptak a biológia tudományában, így a virágszirmok számának meghatározásában éppúgy, mint a genetikában. Ezeknek a kutatásáról mindenki tájékozódhat az internetről és a természettudományos folyóiratokból. A példát, amit említettem mégsem a Fibonacci számok jelentik, hanem az általuk felfedezett Pisano periódus. Ennek megismeréséhez alul felsorolom egymás után a Fibonacci számok első néhány példányát, majd a számok között az első olyan számnál, ami nagyobb, mint hét, vagyis a nyolcnál a hetet kivonom az adott Fibonacci számból, és a rákövetkezőekből is, majd alájuk írom a maradékot.
0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55
0, 1, 1, 2, 3, 5, 1, 6, 0, 6, 6
Láthatjuk, hogy 21-nél nullát kaptunk, vagyis azt a számot, amit előbb megfeleltettünk a fizikai mozgásformákkal, amiből a kémiai és a biológiai mozgásformák is megszületnek, ahogy a matematikával való analógiában a nullából születnek meg a Fibonacci számok. Ezt a kísérletet folytatva egy idő után mindig periódikusan nullát kaptunk volna, mint ahogy, ha más olyan számmal kísérleteztünk volna, amely valamelyik Fibonacci számnál egyel kisebb, akkor is ezt az eredményt kaptuk volna. Te hát a Fibonacci számok mindig periódikusan visszatérnek a nullához, mint ahogyan a kémiai és biológiai mozgásformák is mindig periódikusan újra szintézisbe kerülnek a fizikai mozgásformákkal, amelyekből megszülettek. Ez véleményem szerint az a filozófiai mondanivaló, ami az alapját képezi Széchenyi eszmerendszerének, és ami korunk számára is jelentős mondanivalóval bír.
Felhasznált irodalom:
Fibonacci számok a természetben http://www.nigro.hu/2011/08/08/fibonacci-szamok-a-termeszetben/
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Kiadó, 2004.
Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, Akadémiai Kiadó (Budapest) , 1972.
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.
Fibonacci Mystery – Numberphile https://www.youtube.com/watch?v=Nu-lW-Ifyec
Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
Csutak Magda: A nulla megközelítése, Budapest, 2011.
Jólét és szabadság demokrata közösség (program) http://jesz.hu/ujpolgarimagyarorszag2014
2016. június 18., szombat
A fizikum és a biologikum találkozása a történelemben a dialektikus materializmus tükrében
A Wikipédia összefoglalása a dialektikus materializmusról: „A dialektikus materializmus alapgondolatait Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.”
Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.
Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való surlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.
Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.
Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.
A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.
Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.
Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.
Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Felhasznált irodalom:
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.
Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.
Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való surlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.
Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.
Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.
A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.
Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.
Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.
Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Felhasznált irodalom:
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.
Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
2016. június 14., kedd
A HVG nevű baloldali hetilap abszurdítása
Ma ismét beleolvasgattam a különféle baloldali hetilapok, mint például a HVG cikkeibe. A HVG-ben hétről-hétre különféle előre gyártott recepteket, üzleti ötleteket stb. olvashatunk arról, hogy hogyan váljunk milliomos Start-Up vállalkozóvá. Hogyan gondoljunk ki új üzleti ötleteket a számítástechnika és az internet világában, hogyan vigyük az internetre a vállalkozásunkat stb. Emellett pedig folyamatosan szidják a Fideszt, hogy miért nem azon van, hogy olyan társadalmat építsen, ahol mindenki ilyen milliomos Start-Up vállalkozó, és miért a bérből és fizetésből élők táborát szaporítja akiknek az egyetlen életcéljuk a megélhetés. Mindemellett pedig természetesen a baloldalt éltetik, akik szerintük ha hatalomra kerülnének olyan politikát folytatnának, ami elősegíteni annak az utópikus társadalomnak a kialakulását, ahol mindenki milliomos Start-Up vállalkozó, vagyis ugyanazt a politikát folytatnák, amit 2002 és 2010 között folytattak.
Ebben az időszakban emlékeim szerint a baloldal leépítette Magyarországon a termelő munkahelyek jó részét, ahol bérből és fizetésből élők dolgoztak, továbbá az állami szociális szolgáltatások jó részét is azon címszó alatt, hogy ha az állam elengedi azoknak a kezét, akik eddig bérből és fizetésből, vagy szociális szolgáltatásokból éltek, akkor azok rákényszerülnek majd, hogy egyedül gondoskodjanak magukról, vagyis hogy önállóan milliomos Start-Up vállalkozóvá váljanak. Azonban szerény emlékeim szerint egyetlen emberből sem lett ettől milliomos Start-Up vállalkozó Magyarországon, csak majdnem összeomlott a gazdaság. Kérdem én, hogy a HVG miből gondolja, hogy ha most hatalomra jutna megint a baloldal és elkezdené ugyanazt a politikát, amit eddig, akkor most lennének Start-Up vállalkozók Magyarországon?
Attól, hogy a Fidesz hagyományos munkahelyeket teremt ma Magyarországon még mindenki nyugodtan hozhatna létre Start-Up vállalkozásokat Magyarországon, de senki nem hoz létre, mert a magyar lakosság túlnyomó többségében nincsenek meg ehhez sem a képességek, sem a vállalkozási kedv. Én például szinte minden hónapban előrukkolok a blogomon egy-egy megvalósításra váró üzleti ötlettel, de mindenki magasról tojik rá, a kutyát nem érdekli, egy ilyen társadalmi környezetben, mégis hogyan gondolja a HVG, hogy tömegével termelhetőek ki a Start-Up vállalkozók? Én jómagam örülök neki, ha azon a nyomorult összeszerelő-segédmunkás munkahelyemen megtűrnek valahogy. Arról, hogy nem tudunk a saját lábunkra állni rohadtul nem a Fidesz tehet, hanem egyedül mi magunk, meg a társadalmi környezet amiben élünk.
Ebben az időszakban emlékeim szerint a baloldal leépítette Magyarországon a termelő munkahelyek jó részét, ahol bérből és fizetésből élők dolgoztak, továbbá az állami szociális szolgáltatások jó részét is azon címszó alatt, hogy ha az állam elengedi azoknak a kezét, akik eddig bérből és fizetésből, vagy szociális szolgáltatásokból éltek, akkor azok rákényszerülnek majd, hogy egyedül gondoskodjanak magukról, vagyis hogy önállóan milliomos Start-Up vállalkozóvá váljanak. Azonban szerény emlékeim szerint egyetlen emberből sem lett ettől milliomos Start-Up vállalkozó Magyarországon, csak majdnem összeomlott a gazdaság. Kérdem én, hogy a HVG miből gondolja, hogy ha most hatalomra jutna megint a baloldal és elkezdené ugyanazt a politikát, amit eddig, akkor most lennének Start-Up vállalkozók Magyarországon?
Attól, hogy a Fidesz hagyományos munkahelyeket teremt ma Magyarországon még mindenki nyugodtan hozhatna létre Start-Up vállalkozásokat Magyarországon, de senki nem hoz létre, mert a magyar lakosság túlnyomó többségében nincsenek meg ehhez sem a képességek, sem a vállalkozási kedv. Én például szinte minden hónapban előrukkolok a blogomon egy-egy megvalósításra váró üzleti ötlettel, de mindenki magasról tojik rá, a kutyát nem érdekli, egy ilyen társadalmi környezetben, mégis hogyan gondolja a HVG, hogy tömegével termelhetőek ki a Start-Up vállalkozók? Én jómagam örülök neki, ha azon a nyomorult összeszerelő-segédmunkás munkahelyemen megtűrnek valahogy. Arról, hogy nem tudunk a saját lábunkra állni rohadtul nem a Fidesz tehet, hanem egyedül mi magunk, meg a társadalmi környezet amiben élünk.
2016. június 12., vasárnap
A koncentrikus körök matematikai tulajdonságai a magasabb dimenziókban (újragondolt cikk)
Az előző cikkemben: Egy új matematikai művelet a koncentrikus körök tulajdonságai alapján, azaz a hiperhatványozás http://ujkozepkor.blogspot.hu/2016/06/egy-uj-matematikai-muvelet-koncentrikus.html megpróbáltam körvonalazni a koncentrikus körök koncentrikus középpontjainak matematikai számarányait. Átgondoltam a cikkemben leírtakat, hogy pontosabban és biztosabban meg tudjam állapítani, hogy hány koncentrikus középpontja van a koncentrikus köröknek és gömböknek a magasabb dimenziókban. Ehhez ismét le kell írnom ide az előző cikkem első felét.
Az általános iskolai matematika tanulmányai alapján mindenki tudhatja, hogy a matematikában hat alapművelet van, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás. A kérdés, hogy vajon valóban ezek jelentik e az összes alapműveletet, vagy létezik még több is?
A koncentrikus körökről mindenki tudja, hogy egy adott körbe rajzolt folyamatosan kisebbedő köröket jelentenek, amelyek végül egy kiterjedés nélküli pontba zsugorodnak össze. Egy kétdimenziós korongnak, amibe koncentrikus köröket rajzolunk, nyilván egy ilyen középpontja van, tehát egy koncentrikus középpontja van.
Viszont nézzük meg egy háromdimenziós gömb felületét? A Föld is egy ilyen háromdimenziós gömb, aminek kétdimenziós felülete van, és van egy egyenlítője, ami egy olyan körvonal, ami a gömbfelületet annak középen két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja. Egy alsóra és egy felsőre. A két félgömb felületére a fenti koronghoz hasonlóan szintén folyamatosan kisebbedő koncentrikus körök rajzolhatóak mind alul, mind pedig felül, és mind a két félgömbfelületen a koncentrikus körök egy pontba fognak összezsugorodni akárcsak a kétdimenziós korong esetében. Így a háromdimenziós gömb felületének már két koncentrikus középpontja lesz.
A két koncentrikus középpont azonban csak abban az esetben igaz, ha az egyenlítő helyét rögzítettnek tekintjük a gömbfelületen, vagyis ha egyenlítőből csak egyetlen egyet gondolunk el. Ez az elgondolás azonban teljesen téves, hiszen a gömbfelületre végtelen sokfajta módon rajzolhatunk olyan egyenlítőt, ami azt két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja, és minden ilyen egyenlítőhöz tartozni fog két koncentrikus középpont a kettéosztott alsó és felső félgömbfelületen. Így tehát azt kell mondanunk, hogy a háromdimenziós gömb felületének, ha annak egyenlítőjét nem rögzítettként gondoljuk el, akkor végtelen sok koncentrikus középpontja van, pontosabban (végtelen x 2) ilyen pontja van, hiszen minden egyenlítőhöz pontosan két koncentrikus középpont tartozik.
A kérdés, hogy mi a helyzet a négydimenziós gömbbel? Hány koncentrikus középpontja lesz, ha egyenlítőjét rögzítettként, és hány lesz, ha nem rögzítettként gondoljuk el. Vegyük ehhez példának a háromdimenziós gömb belsejét, az ugyanúgy kitölthető kétdimenziós koncentrikus gömbfelületekkel, mint ahogy a háromdimenziós gömb felülete is kitölthető egydimenziós koncentrikus körvonalakkal. Egy négydimenziós gömbnek pedig nyilván a háromdimenziós gömb egésze képezi a felületét, ahogy a háromdimenziós gömbnek a kétdimenziós gömbfelület. Így a négydimenziós gömb felületének az esetében az egydimenziós koncentrikus körvonalak nyilván már nemcsak a négydimenziós gömb felületét képező háromdimenziós gömbnek a kétdimenziós felületét fogják kitölteni, hanem a belsejét kitöltő kétdimenziós koncentrikus gömbfelületek végtelen sokaságának a felületeit is.
Így ezek a végtelen számú kétdimenziós gömbfelületek mind a négydimenziós gömb koncentrikus középpontjait fogják képezni, egyenként kettőt, ha a koncentrikus középpontokat rögzítettnek gondoljuk el, és egyenként (végtelen x 2)-t, ha a koncentrikus középpontokat nem rögzítettnek gondoljuk el. Így tehát a négydimenziós gömb esetében, ha koncentrikus középpontjait rögzítettként gondoljuk el, akkor azok száma (végtelen x 2) lesz, ha pedig nem rögzítettként gondoljuk el őket, akkor (végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) lesz. Ezt tovább gondolva az ötdimenziós gömb esetében a rögzített koncentrikus körök száma (végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) lesz, a nem rögzítetteké pedig ((végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) + (végtelen x (végtelen x 2))), és így tovább.
A végtelenek helyére bármilyen véges számot behelyettesíthetünk, és akkor matematikai módszerekkel is vizsgálhatjuk a koncentrikus gömbök koncentrikus középpontjainak számszerű értékeit. Én például vettem az így kapott koncentrikus körök reciprokainak az összegzését a végtelenségig növekvő ismeretlennel, és megnéztem, hogy mi a határértéke.
lim n›∞ ∑ n›∞ 1/((((n*2)+(n*(n*2))
Láthatjuk, hogy ½-őt kaptam. Majd megnéztem rögzített és nem rögzített koncentrikus körök számainak az arányából vett reciprokok összegzésének a határértékét, és alul láthatjuk, hogy végtelent kaptam fölötte egy hullámvonallal, ami azt jelenti, hogy komplex végtelen, vagyis egy ismeretlen irracionális, transzcendens, vagy komplex szám. Tehát ennek a határértéke egy új ismeretlen speciális szám, amit véleményem szerint érdemes lenne tovább vizsgálni a matematikában.
lim n›∞ ∑ n›∞ 1/((((n*2)+(n*(n*2))+(n*(n*2)))/((n*2)+(n*(n*2)))
Az általános iskolai matematika tanulmányai alapján mindenki tudhatja, hogy a matematikában hat alapművelet van, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás. A kérdés, hogy vajon valóban ezek jelentik e az összes alapműveletet, vagy létezik még több is?
A koncentrikus körökről mindenki tudja, hogy egy adott körbe rajzolt folyamatosan kisebbedő köröket jelentenek, amelyek végül egy kiterjedés nélküli pontba zsugorodnak össze. Egy kétdimenziós korongnak, amibe koncentrikus köröket rajzolunk, nyilván egy ilyen középpontja van, tehát egy koncentrikus középpontja van.
Viszont nézzük meg egy háromdimenziós gömb felületét? A Föld is egy ilyen háromdimenziós gömb, aminek kétdimenziós felülete van, és van egy egyenlítője, ami egy olyan körvonal, ami a gömbfelületet annak középen két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja. Egy alsóra és egy felsőre. A két félgömb felületére a fenti koronghoz hasonlóan szintén folyamatosan kisebbedő koncentrikus körök rajzolhatóak mind alul, mind pedig felül, és mind a két félgömbfelületen a koncentrikus körök egy pontba fognak összezsugorodni akárcsak a kétdimenziós korong esetében. Így a háromdimenziós gömb felületének már két koncentrikus középpontja lesz.
A két koncentrikus középpont azonban csak abban az esetben igaz, ha az egyenlítő helyét rögzítettnek tekintjük a gömbfelületen, vagyis ha egyenlítőből csak egyetlen egyet gondolunk el. Ez az elgondolás azonban teljesen téves, hiszen a gömbfelületre végtelen sokfajta módon rajzolhatunk olyan egyenlítőt, ami azt két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja, és minden ilyen egyenlítőhöz tartozni fog két koncentrikus középpont a kettéosztott alsó és felső félgömbfelületen. Így tehát azt kell mondanunk, hogy a háromdimenziós gömb felületének, ha annak egyenlítőjét nem rögzítettként gondoljuk el, akkor végtelen sok koncentrikus középpontja van, pontosabban (végtelen x 2) ilyen pontja van, hiszen minden egyenlítőhöz pontosan két koncentrikus középpont tartozik.
A kérdés, hogy mi a helyzet a négydimenziós gömbbel? Hány koncentrikus középpontja lesz, ha egyenlítőjét rögzítettként, és hány lesz, ha nem rögzítettként gondoljuk el. Vegyük ehhez példának a háromdimenziós gömb belsejét, az ugyanúgy kitölthető kétdimenziós koncentrikus gömbfelületekkel, mint ahogy a háromdimenziós gömb felülete is kitölthető egydimenziós koncentrikus körvonalakkal. Egy négydimenziós gömbnek pedig nyilván a háromdimenziós gömb egésze képezi a felületét, ahogy a háromdimenziós gömbnek a kétdimenziós gömbfelület. Így a négydimenziós gömb felületének az esetében az egydimenziós koncentrikus körvonalak nyilván már nemcsak a négydimenziós gömb felületét képező háromdimenziós gömbnek a kétdimenziós felületét fogják kitölteni, hanem a belsejét kitöltő kétdimenziós koncentrikus gömbfelületek végtelen sokaságának a felületeit is.
Így ezek a végtelen számú kétdimenziós gömbfelületek mind a négydimenziós gömb koncentrikus középpontjait fogják képezni, egyenként kettőt, ha a koncentrikus középpontokat rögzítettnek gondoljuk el, és egyenként (végtelen x 2)-t, ha a koncentrikus középpontokat nem rögzítettnek gondoljuk el. Így tehát a négydimenziós gömb esetében, ha koncentrikus középpontjait rögzítettként gondoljuk el, akkor azok száma (végtelen x 2) lesz, ha pedig nem rögzítettként gondoljuk el őket, akkor (végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) lesz. Ezt tovább gondolva az ötdimenziós gömb esetében a rögzített koncentrikus körök száma (végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) lesz, a nem rögzítetteké pedig ((végtelen x 2) + (végtelen x (végtelen x 2)) + (végtelen x (végtelen x 2))), és így tovább.
A végtelenek helyére bármilyen véges számot behelyettesíthetünk, és akkor matematikai módszerekkel is vizsgálhatjuk a koncentrikus gömbök koncentrikus középpontjainak számszerű értékeit. Én például vettem az így kapott koncentrikus körök reciprokainak az összegzését a végtelenségig növekvő ismeretlennel, és megnéztem, hogy mi a határértéke.
lim n›∞ ∑ n›∞ 1/((((n*2)+(n*(n*2))
Láthatjuk, hogy ½-őt kaptam. Majd megnéztem rögzített és nem rögzített koncentrikus körök számainak az arányából vett reciprokok összegzésének a határértékét, és alul láthatjuk, hogy végtelent kaptam fölötte egy hullámvonallal, ami azt jelenti, hogy komplex végtelen, vagyis egy ismeretlen irracionális, transzcendens, vagy komplex szám. Tehát ennek a határértéke egy új ismeretlen speciális szám, amit véleményem szerint érdemes lenne tovább vizsgálni a matematikában.
lim n›∞ ∑ n›∞ 1/((((n*2)+(n*(n*2))+(n*(n*2)))/((n*2)+(n*(n*2)))
2016. június 9., csütörtök
Egy új matematikai művelet a koncentrikus körök tulajdonságai alapján, azaz a hiperhatványozás
Az általános iskolai matematika tanulmányai alapján mindenki tudhatja, hogy a matematikában hat alapművelet van, összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás. A kérdés, hogy vajon valóban ezek jelentik e az összes alapműveletet, vagy létezik még több is?
A koncentrikus körökről mindenki tudja, hogy egy adott körbe rajzolt folyamatosan kisebbedő köröket jelentenek, amelyek végül egy kiterjedés nélküli pontba zsugorodnak össze. Egy kétdimenziós korongnak, amibe koncentrikus köröket rajzolunk, nyilván egy ilyen középpontja van, tehát egy koncentrikus középpontja van.
Viszont nézzük meg egy háromdimenziós gömb felületét? A Föld is egy ilyen háromdimenziós gömb, aminek kétdimenziós felülete van, és van egy egyenlítője, ami egy olyan körvonal, ami a gömbfelületet annak középen két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja. Egy alsóra és egy felsőre. A két félgömb felületére a fenti koronghoz hasonlóan szintén folyamatosan kisebbedő koncentrikus körök rajzolhatóak mind alul, mind pedig felül, és mind a két félgömbfelületen a koncentrikus körök egy pontba fognak összezsugorodni akárcsak a kétdimenziós korong esetében. Így a háromdimenziós gömb felületének már két koncentrikus középpontja lesz.
A két koncentrikus középpont azonban csak abban az esetben igaz, ha az egyenlítő helyét rögzítettnek tekintjük a gömbfelületen, vagyis ha egyenlítőből csak egyetlen egyet gondolunk el. Ez az elgondolás azonban teljesen téves, hiszen a gömbfelületre végtelen sokfajta módon rajzolhatunk olyan egyenlítőt, ami azt két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja, és minden ilyen egyenlítőhöz tartozni fog két koncentrikus középpont a kettéosztott alsó és felső félgömbfelületen. Így tehát azt kell mondanunk, hogy a háromdimenziós gömb felületének, ha annak egyenlítőjét nem rögzítettként gondoljuk el, akkor végtelen sok koncentrikus középpontja van, pontosabban (végtelen x 2) ilyen pontja van, hiszen minden egyenlítőhöz pontosan két koncentrikus középpont tartozik.
A kérdés, hogy mi a helyzet a négydimenziós gömbbel? Hány koncentrikus középpontja lesz, ha egyenlítőjét rögzítettként, és hány lesz, ha nem rögzítettként gondoljuk el. Ha egyenlítőjét rögzítettként gondoljuk el, akkor feltételezem, hogy 4 koncentrikus középpontja lesz, ha pedig nem rögzítettként, akkor lehet, hogy (végtelen x 4), de én inkább afelé hajlok, hogy ((végtelen x 2) x (végtelen x 2)). Az ötdimenziós gömbnek pedig (((végtelen x 2) x (végtelen x 2)) x ((végtelen x 2) x (végtelen x 2))), és így tovább. Láthatjuk, hogy a mindig magasabb dimenziószámú gömbfelületek koncentrikus középpontjainak számát úgy kaptuk meg, hogy a (végtelen x 2)-t önmagával szoroztuk meg, majd az így kapott szorzatot megint önmagával, majd így tovább a végtelenségig, és így a szorzatokban szereplő (végtelen x 2) tényezők száma mindig duplájára nőtt, mintha mindig kettes hatványra emelnénk.
Ha letérünk a többdimenziós gömbök koncentrikus középpontjainak vizsgálatáról, és ezeket a szorzatokat önmagukban, mint műveleteket vizsgáljuk, akkor a végtelen helyébe bármilyen számot behelyettesíthetünk, így például 8-at is. Ekkor a szorzatunk: ((2 x 8) x (2 x 8)). Majd (((2 x 8) x (2 x 8)) x ((2 x 8) x (2 x 8))) lesz, és így tovább. De vajon hogyan alkalmazhatjuk ezt a műveletet a hármas, vagy a négyes szám esetén? A hármas szám esetén a szorzat nyilván ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)). Majd (((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)) x ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)) x ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8))) lesz, és így tovább. Vagyis a (3 x 8)-as tényezőknek a hármas szám hatványai szerint kell tagolódniuk és sokszorozódniuk.
Ezt az új műveletet hiperhatványozásnak nevezem el. A végtelen behelyettesítése utáni első esetben a nyolcat emeltem kettes hiperhatványra, először kettes majd harmadfokon. Ennek jelölésére a DOS operációs rendszerből ismert visszaper jelet fogom használni a következőképpen; kettes hiperhatványra emelés kettes fokon: 8^2\2, kettes hiperhatványra emelés harmad fokon 8^2\3. Ennek megfelelően a hármas hiperhatványra emelés kettes fokon: 8^3\2, illetve a hármas hiperhatványra emelés hármas fokon 8^3\3.
Ha létezik hiperhatvány, akkor nyilván hipergyökvonásnak is kell léteznie. A 8-as szám kettes hiperhatványa kettes fokon, vagyis 8^2\2, azaz ((2 x 8) x (2 x 8)) = 256. A 256 kettes hipergyöke kettes fokon azt a számot írja le, amelyet a ((2 x a) x (2 x a)) szorzat (a) ismeretlenjének a helyére kell behelyettesítenünk, hogy 256-ot kapjunk. Ez esetünkben nyilvánvalóan 8 lesz. A 256 kettes hipergyökét kettes fokon én a fentiek alapján így jelölném: 2\2√256. Én még annyit fűznék hozzá az új művelet bevezetéséhez, hogy sejtésem szerint érdemes lenne alkalmazni a Fibonacci számokra is. Kísérletként, hogy milyen eredményt kapnánk, ha a szorzatokba nem egy számot, hanem a Fibonacci számokat helyettesítenénk be. Például így: (((3 x 1) x (3 x 1) x (3 x 2)) x ((3 x 3) x (3 x 5) x (3 x 8)) x ((3 x 13) x (3 x 21) x (3 x 34))), és így tovább.
A koncentrikus körökről mindenki tudja, hogy egy adott körbe rajzolt folyamatosan kisebbedő köröket jelentenek, amelyek végül egy kiterjedés nélküli pontba zsugorodnak össze. Egy kétdimenziós korongnak, amibe koncentrikus köröket rajzolunk, nyilván egy ilyen középpontja van, tehát egy koncentrikus középpontja van.
Viszont nézzük meg egy háromdimenziós gömb felületét? A Föld is egy ilyen háromdimenziós gömb, aminek kétdimenziós felülete van, és van egy egyenlítője, ami egy olyan körvonal, ami a gömbfelületet annak középen két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja. Egy alsóra és egy felsőre. A két félgömb felületére a fenti koronghoz hasonlóan szintén folyamatosan kisebbedő koncentrikus körök rajzolhatóak mind alul, mind pedig felül, és mind a két félgömbfelületen a koncentrikus körök egy pontba fognak összezsugorodni akárcsak a kétdimenziós korong esetében. Így a háromdimenziós gömb felületének már két koncentrikus középpontja lesz.
A két koncentrikus középpont azonban csak abban az esetben igaz, ha az egyenlítő helyét rögzítettnek tekintjük a gömbfelületen, vagyis ha egyenlítőből csak egyetlen egyet gondolunk el. Ez az elgondolás azonban teljesen téves, hiszen a gömbfelületre végtelen sokfajta módon rajzolhatunk olyan egyenlítőt, ami azt két egyenlő nagyságú félgömbfelületre osztja, és minden ilyen egyenlítőhöz tartozni fog két koncentrikus középpont a kettéosztott alsó és felső félgömbfelületen. Így tehát azt kell mondanunk, hogy a háromdimenziós gömb felületének, ha annak egyenlítőjét nem rögzítettként gondoljuk el, akkor végtelen sok koncentrikus középpontja van, pontosabban (végtelen x 2) ilyen pontja van, hiszen minden egyenlítőhöz pontosan két koncentrikus középpont tartozik.
A kérdés, hogy mi a helyzet a négydimenziós gömbbel? Hány koncentrikus középpontja lesz, ha egyenlítőjét rögzítettként, és hány lesz, ha nem rögzítettként gondoljuk el. Ha egyenlítőjét rögzítettként gondoljuk el, akkor feltételezem, hogy 4 koncentrikus középpontja lesz, ha pedig nem rögzítettként, akkor lehet, hogy (végtelen x 4), de én inkább afelé hajlok, hogy ((végtelen x 2) x (végtelen x 2)). Az ötdimenziós gömbnek pedig (((végtelen x 2) x (végtelen x 2)) x ((végtelen x 2) x (végtelen x 2))), és így tovább. Láthatjuk, hogy a mindig magasabb dimenziószámú gömbfelületek koncentrikus középpontjainak számát úgy kaptuk meg, hogy a (végtelen x 2)-t önmagával szoroztuk meg, majd az így kapott szorzatot megint önmagával, majd így tovább a végtelenségig, és így a szorzatokban szereplő (végtelen x 2) tényezők száma mindig duplájára nőtt, mintha mindig kettes hatványra emelnénk.
Ha letérünk a többdimenziós gömbök koncentrikus középpontjainak vizsgálatáról, és ezeket a szorzatokat önmagukban, mint műveleteket vizsgáljuk, akkor a végtelen helyébe bármilyen számot behelyettesíthetünk, így például 8-at is. Ekkor a szorzatunk: ((2 x 8) x (2 x 8)). Majd (((2 x 8) x (2 x 8)) x ((2 x 8) x (2 x 8))) lesz, és így tovább. De vajon hogyan alkalmazhatjuk ezt a műveletet a hármas, vagy a négyes szám esetén? A hármas szám esetén a szorzat nyilván ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)). Majd (((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)) x ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8)) x ((3 x 8) x (3 x 8) x (3 x 8))) lesz, és így tovább. Vagyis a (3 x 8)-as tényezőknek a hármas szám hatványai szerint kell tagolódniuk és sokszorozódniuk.
Ezt az új műveletet hiperhatványozásnak nevezem el. A végtelen behelyettesítése utáni első esetben a nyolcat emeltem kettes hiperhatványra, először kettes majd harmadfokon. Ennek jelölésére a DOS operációs rendszerből ismert visszaper jelet fogom használni a következőképpen; kettes hiperhatványra emelés kettes fokon: 8^2\2, kettes hiperhatványra emelés harmad fokon 8^2\3. Ennek megfelelően a hármas hiperhatványra emelés kettes fokon: 8^3\2, illetve a hármas hiperhatványra emelés hármas fokon 8^3\3.
Ha létezik hiperhatvány, akkor nyilván hipergyökvonásnak is kell léteznie. A 8-as szám kettes hiperhatványa kettes fokon, vagyis 8^2\2, azaz ((2 x 8) x (2 x 8)) = 256. A 256 kettes hipergyöke kettes fokon azt a számot írja le, amelyet a ((2 x a) x (2 x a)) szorzat (a) ismeretlenjének a helyére kell behelyettesítenünk, hogy 256-ot kapjunk. Ez esetünkben nyilvánvalóan 8 lesz. A 256 kettes hipergyökét kettes fokon én a fentiek alapján így jelölném: 2\2√256. Én még annyit fűznék hozzá az új művelet bevezetéséhez, hogy sejtésem szerint érdemes lenne alkalmazni a Fibonacci számokra is. Kísérletként, hogy milyen eredményt kapnánk, ha a szorzatokba nem egy számot, hanem a Fibonacci számokat helyettesítenénk be. Például így: (((3 x 1) x (3 x 1) x (3 x 2)) x ((3 x 3) x (3 x 5) x (3 x 8)) x ((3 x 13) x (3 x 21) x (3 x 34))), és így tovább.
2016. június 8., szerda
A végtelenben
Repülünk,
Messzi távolban
Leonidász
Szárnyán
Végtelenbe.
Földöntúli
Gyönyörűség
Mit megtaláltam
Benned lelkem
Szunnyadó
Árján, dalriádák
Zengő akkordjain.
Szállok feléd
Pszichém
Mélységeiből,
Végeláthatatlan
Tengerek
Morajló habjain,
Hogy ott
A végtelenben
Álmok elvesző
Ábrándjain,
Mit nem ismerhet
Sem szív
Sem lélek
Meglássa egymást
Lelkünk
Elválva, mégis
Összenőve
Fényre nézve, mégis
Nyugalomra térve.
Fennkölt dallamain
A létnek.
A vers Carl Reinecke: Hárfaverseny című zeneművének hatására készült. A zene itt meghallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=w6ONbzTWjVM
Messzi távolban
Leonidász
Szárnyán
Végtelenbe.
Földöntúli
Gyönyörűség
Mit megtaláltam
Benned lelkem
Szunnyadó
Árján, dalriádák
Zengő akkordjain.
Szállok feléd
Pszichém
Mélységeiből,
Végeláthatatlan
Tengerek
Morajló habjain,
Hogy ott
A végtelenben
Álmok elvesző
Ábrándjain,
Mit nem ismerhet
Sem szív
Sem lélek
Meglássa egymást
Lelkünk
Elválva, mégis
Összenőve
Fényre nézve, mégis
Nyugalomra térve.
Fennkölt dallamain
A létnek.
A vers Carl Reinecke: Hárfaverseny című zeneművének hatására készült. A zene itt meghallgatható:
https://www.youtube.com/watch?v=w6ONbzTWjVM
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)