Nemrég tettem közzé a „A kör pontjainak matematikai leképezése képzetes számok segítségével című cikkem újragondolt javítása” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/12/a-kor-pontjainak-matematikai-lekepezese.html című cikkemet, amiben így újragondolva sok kiegészítésre szoruló állítás van. Ezeket a kiegészítéseket szeretném most megtenni. Először is forma kérdését kell megválaszolnunk ehhez pedig egy másik tudományhoz: a geometriához és a matematikához kell hozzányúlnunk, amelyek olyan térbeli objektumokkal foglalkoznak, mint a pont a vonal, vagy a test, illetve a halmazok. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés:
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább a végtelenségig. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg:
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
és így tovább a végtelenségig. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.
0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …
Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. A természetes számok számosságát elnevezte megszámlálhatóan végtelennek, az annál nagyobb valós számok számosságát pedig megszámlálhatatlanul végtelennek.3
A pontra a matematikusok azt mondják, hogy az nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de meg is lehet cáfolni. A következőkben leírandó számoknál a (...) mindig a számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizedes jel után.
Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:
„1,9999999...
Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:
19,9999999....
Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel való szorzás után is a végtelenbe fognak folytatódni.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:
19,9999999.... - 1,99999999... = 18
A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Ami nem más, mint a 18.
18/9=2
Most akkor mi is történt?
Igen, jól láthatjuk az 1, 9999.... = 2.
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látunk a két szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.
Mivel 1,999... = 2
Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kellene kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.
Furcsa ugye?”
Ez azt sugallja, hogy létezik is olyan, hogy végtelenül kicsi, meg nem is. Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Viszont, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal? 10 vagy 20? Illetve, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? Ez lehetetlen, mert a pont mérete mindenképpen egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenképpen végtelen marad.
Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.
Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111... is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.
A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.
Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzelni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.
Ha ezt halljuk, és megerőltetjük vizuális képességeinket, agyunkban egy olyan képzet alakulhat ki, mintha belelátnánk egy természetes szám belsejébe, és ott, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, azt látnánk, hogy a valós számok folyamatosan, egymás között szaporodnak. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelenül nagy méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis megszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kisebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kisebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?
A végtelenül kicsi számokat úgy képzelhetjük el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módon, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam az indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.
A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Továbbá az a tény, hogy a valós számok egyszerre létezhetnek is, és nem is, egyértelműen dinamikus jellegükre utal, ami a keleti vallásokban, mint például a taoizmusban a lét alapját képező személytelen ősszubsztancia sajátossága.
A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.
Telcs Máté László: Térmetszetek című cikkében a fraktálok felfedezése előtt kidolgozta a tört dimenziós terek fogalmát, bár nem ugyanazt értette rajta, mint Mandelbrot. A teret Telcs olyan objektumként gondolja el, amely semmilyen irányban nincs határolva, tehát nincs felülete. Így térnek tekinthető a vonal, amely egydimenziós, és sem előrefelé, sem hátrafelé nincs határa. A sík, amelynek előre, hátra, felfelé, lefelé, illetve a kör 360 fokának egyik irányába sincs határa. Továbbá a test, amely háromdimenziós, és a három dimenzió egyik irányában sincsen határa. A vonalat, a síkot, és a testet külön-külön térelemeknek hívja, így tehát a tér olyan térelemnek tekinthető az ő értelmezésében, amelynek az általa birtokolt irányok közül egyik felé sincs felülete, határa.
Két tér metszése alatt lényegében azt a dimenziószámot érti, amelyet a kétfajta tér találkozásakor közös pontjaik alkotnak. Ha például egy vonalat egy sík felületének irányába tájolunk a háromdimenziós térben, akkor az a pont át fog hatolni a sík felületén, és találkozásuk egy pontot, vagyis nulldimenziós teret fog alkotni. A vonal és a sík metszése tehát a pont. Ugyanígy, ha két egymással párhuzamos sík közül az egyiket 90 fokkal elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor az elforgatott sík oldalával metszeni fogja a másik sík felületét, és találkozásuk egy vonalat: egydimenziós teret fog alkotni. Ha pedig vonal halad át a háromdimenziós téren, akkor közös részük értelemszerűen vonal lesz.
Két egyenes csak akkor metszi egymást, ha egy síkban fekszenek. Az egyenes és a pont csak akkor metszik egymást, ha egy vonalon fekszenek. Két pont nem metszi egymást csak akkor, ha mind a kettő egy harmadik pontban fekszik stb. Telcs ebből kifolyólag megkülönbözteti a maximális és a minimális metszőteret. A minimális metszőtér az a legalacsonyabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése még létrejöhet. A maximális metszőtér pedig az a legmagasabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése már létrejön. A metszést (X)-el jelöli a szerző.
Két tér metszési eredményét olyan térnek tekinthetjük, melynek dimenziószáma a metszésben résztvevő terek dimenziószámának összege kivonva abból a maximális metszőterüknek dimenziószámát. Ha a metszőtér dimenziószámát a képlet elé írt q-val jelöljük, akkor képletünket a következőképpen írhatjuk fel:
q; Dm X Dn = Dm + n – q
PÉLDÁK:
Pont és pont:
0; D0 X D0 = D0 + 0 = D0
A metszet pont.
Sík és sík:
3; D2 X D2 = D2 + 2 – 3 = D1
A metszet egyenes.
Sík és pont:
2; D2 X D0 = D0 + 2 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és egyenes:
3; D2 X D1 = D2 + 1 – 3 = D0
A metszet pont.
Egyenes és egyenes:
2; D1 X D1 = D1 + 1 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és test:
3; D2 X D3 = D2 + 3 – 3 = D2
A metszet sík.
Egyenes és pont
1; D1 X D0 = D1 + 0 – 1 = D0
A metszet pont.
A minimális metszőtérnek magában kell foglalnia az egymást metsző két teret egész terjedelmükben, így dimenziószáma egyiknél sem lehet alacsonyabb. Ennek megfelelően egy vonal nem foglalhat magában egy síkot vagy egy testet, így ezeknek nem lehet metszőtere sem. Egy sík azonban magában foglalhat egy egyenest és egy síkot is, így ezeknek már lehet metszőtere. Vonal és sík maximális metszőtere a háromdimenziós tér, mert ha a vonalat a háromdimenziós térben a sík felülete felé fordítjuk, akkor már metszik egymást. Minimális metszőtere a sík, mert egy sík magában foglalhat teljes terjedelmében egy másik síkot, és egy vonalat is, ha azok párhuzamos irányúak vele, de háromdimenziós teret már nem.
Ha egy egyenes és egy sík síkban metszik egymást, vagyis ugyanabban a síkban fekszenek, akkor metszésük egyenes lesz, mert a sík az egyenest teljes terjedelmében magába foglalja.
2; D1 X D2 = D1 + 2 – 2 = D1
Ha egy sík és egy másik sík minimális metszőterükben: a síkban metszik egymást, akkor metszőterük a sík lesz, mert ha két sík egy síkban fekszik, akkor kölcsönösen magukba foglalják egymás pontjait.
2; D2 X D2 = D2 + 2 – 2 = D2
A maximális metszőtérben lefektetett tétel tehát a minimális metszőtérben is igaz. A minimális metszőtér dimenziószáma az egymást metsző két tér közül a magasabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. A minimális metszőtérben létrejött metszet dimenziószáma az egymást metsző két tér közül az alacsonyabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. Ha a magasabb dimenziószámú teret Dm-el, az alacsonyabb dimenziószámú teret pedig Dn-el jelöljük, akkor a minimális metszőtér (m) lesz. Képletünk pedig:
m; Dm X Dn = Dm + n – m = Dn
Ha egy egyenest egy ponttal ketté metszünk, két félegyenest kapunk, amely, amelyek egymással ellentétes irányban tekinthetők csak végtelennek. Tehát itt törtdimenziós tereket kapunk, amelyek esetünkben 0,5 dimenziós tereknek tekinthetőek. A két féldimenziós tér maximális metszőtere az egydimenziós egyenes lesz, és csak egy közös nulldimenziós pontjuk lesz, ahol ketté metszettük őket, és találkoznak egymással. Ez megfelel a már lefektetett tételünknek, és a képletnek.
1; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 1 = D0
A két féldimenziós tér minimális metszőterének a félegyenest tekinthetjük és a két félegyenes metszetét úgy kapjuk meg, hogy az egyik félegyenest beleforgatjuk a másik félegyenes pontjaiba, így a két félegyenes közös félegyenesben fog feküdni, és metszetük a félegyenes lesz. Ez is megfelel a képletnek.
0,5; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 0,5 = D0,5
Ha az egydimenziós teret, tehát az egyenest rá merőlegesen meghosszabbítjuk egyik irányban a végtelenbe, akkor egy félsíkot kapunk, ami több mint az egydimenziós egyenes, de kevesebb, mint a kétdimenziós sík, tehát 1,5 dimenziós teret kapunk, amit egy egydimenziós egyenes határol el. Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen.
Két félsík metszése maximális metszőtérben azaz a háromdimenziós térben a pont, hiszen ha párhuzamosak egymással a kétdimenziós térben, akkor közös részük az egyenes lesz, ha viszont az egyiket elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor már csak egy pontban fognak érintkezni.
3; D1,5 X D1,5 = D1,5 + 1,5 – 3 = D0
Ennek megfelelően kétdimenziós metszőtérben az egyenes lesz a kettő metszete, ahogy minimális metszőtérben, azaz 1,5 dimenziós térben a félsík lesz a kettő metszőtere. Mindebből a féltér, vagyis a 2,5 dimenziós tér metszőterei és metszetei már kikövetkeztethetőek.
A gömbfelület nem más, mint azoknak a pontoknak az összessége, amelyek egy álló ponttól egyforma távolságra vannak. Attól függően, hogy milyen térben vesszük fel ezt a távolságot megkülönböztethetünk 0, 1, 2 és 3 dimenziós gömbfelületet. Egy egyenesen kijelölt középponttól mérve csak két pont vehető fel ettől a középponttól egyenlő távolságra (jobbra és balra). Ez a két pont képezi az egydimenziós gömbfelületet. Ehhez hasonló módon képezhető a kétdimenziós körkerület, amely kétdimenziós gömbfelületnek tekinthető, vagy a háromdimenziós gömbfelület. Ha pedig a középpont, és a felületi pontok távolságát nullára csökkentjük, akkor megkapjuk a nulldimenziós gömbfelületet.
Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen. A Bólyai-Lobacsevszkij tétel értelmében, miszerint a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást, a két párhuzamos egyenes metszete két pont lesz a végtelen két szélső pontján, vagy előbbi definíciónk értelmében egy egydimenziós gömbfelület, vagy ha úgy tetszik egydimenziós tér. A képlet azonban ennek ellent mond.
1,5; D1 X D1 = D1 + 1 – 1,5 = D0,5
Ha 2,5 dimenziós térre alkalmazzuk ezt a képletet, akkor is a tételünknek ellentmondó eredményre jutunk. A metszőtér ugyanis nem 2 dimenziós tér, vagy gömbfelület, hanem 1,5 dimenziós tér lesz. Ez az ellentmondás a szerző szerint csak látszólagos. A paradoxont úgy oldja fel, hogy szerinte az egydimenziós gömbfelület, amely két egyenes metszésének tekinthető a 1,5 dimenziós térben több mint a nulldimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint az egydimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen egyenessel szemben, tehát mégis másfajta egyenest alkot. Így itt ténylegesen egy 0,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félegyenes, hanem egy egydimenziós gömbfelület.
Ugyanígy az kétdimenziós gömbfelület, amely két sík metszésének tekinthető a 2,5 dimenziós térben több mint az egydimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint a kétdimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen síkkal szemben, tehát mégis másfajta síkot alkot. Így itt ténylegesen egy 1,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félsík, hanem egy kétdimenziós gömbfelület. Így képletünk:
m + 0,5; Dm X Dm = Dm + m – (m + 0,5) = Dm – 0,5
Itt azonban m + 0,5 nem adott dimenziószámú teret, hanem m dimenziószámú gömbfelületet jelent. Mindebből pedig az következik, hogy:
3,5; D3 X D2 = D6 – 3,5 = D2,5
Ez pedig 3 dimenziós gömbfelületet jelent. Tehát ha a mi háromdimenziós terünkön kívül lenne még egy háromdimenziós tér, és az a mi háromdimenziós terünket a 3,5 dimenziós metszőtérben metszené, akkor egy végtelenül nagy sugarú gömbfelület jönne létre.
A szerző utolsó megjegyzése szerint pedig ilyen metszetnek léteznie kell. Hiszen terünk minden irányban határtalan, vagyis háromdimenziós végtelensugarú gömbnek tekinthető, ami csak két háromdimenziós tér metszeteként jöhet létre a 3,5 dimenziós térben. Ahogy pedig kép pont vonalat, két vonal síkot, két sík pedig teret alkot, két háromdimenziós térnek a négydimenziós teret kell alkotnia, így tehát léteznie kell a negyedik dimenziónak, aminek pedig ötdimenziós teret kell alkotnia a 4,5 dimenziós metszőtérben és így tovább.
A cikk célja tehát végeredményben a négydimenziós, és az annál magasabb dimenziószámú terek létezésének bizonyítása volt. Ez a végcél nem sikerült, ugyanis a cikk végén elkövetett egy logikai hibát. Ahogy fent olvashattuk annál a résznél, ahol a végtelensugarú egydimenziós gömbfelületet két egymással párhuzamos egyenes metszőtereként értelmezi a 1,5 dimenziós térben, megkülönböztette egymástól a végtelen sugarú egydimenziós gömbfelületet, és az abszolút végtelen egydimenziós egyenest. Abban a részben pedig, ahol a negyedik dimenzió létét igyekszik bizonyítani, megfeledkezik erről a megkülönböztetésről, és azt mondja, hogy mivel a mi háromdimenziós terünk mindenfelé végtelen, és határtalan, mindenképpen egy háromdimenziós gömbfelületet kell alkotnia. Pedig az ő értelmezésében a végtelensugarú háromdimenziós gömb, és az abszolút végtelen háromdimenziós tér is végtelent jelent, csak éppen egymástól különböző végteleneket, akkor pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy a végtelen tér miért éppen egy végtelensugarú háromdimenziós gömböt, és miért nem egy abszolút végtelen háromdimenziós teret alkot.
A célját tehát nem érte el a dolgozat, azonban tett egy nagyon fontos felfedezést, megkülönböztetett egymástól két fajta végtelent, akárcsak Georg Cantor, és az egyiket a körhöz, a másikat pedig az egyeneshez kötötte. Ahhoz, hogy innen tovább tudjunk lépni meg kell vizsgálnunk ezt a két fajta végtelent. A körhöz kapcsolódó végtelent fogjuk először megvizsgálni, ehhez pedig meg kell értenünk, hogy mi is az a Bolyai-Lobacsevszkij féle nemeuklidészi geometria, amely alapján Telcs a körhöz kötődő végtelent elhatárolta az abszolút végtelentől, ahogy azt fent olvashattuk.
A Bolyai féle geometria alaptétele, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezt a tételt egy épeszű ember, ha meghallaná, bizonyosan őrültségnek tartaná, vagy olyan mögöttes értelmet gondolna bele, amit ő sohasem érthetne meg, ezért nem is foglalkozna vele többet. Pedig ezt szó szerint kell érteni. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan lehet ez az őrültségnek hangzó állítás igaz, ismerkedjük meg először a függvényekkel. A függvényekről nyilván mindenki tanult már az iskolában. A függvény lényegében egy egyértelmű hozzárendelés a matematikában, ahol egy konstans (állandó) értékhez egy változó értéket rendelünk hozzá valamilyen matematikai művelettel, mint például összeadás, vagy kivonás, és ennek értelmében, minden esetben, ha a változó értéke megváltozik, és ha a függvényben definiált műveletet elvégezzük, akkor a kapott eredmény, vagyis a függvény kimenete is megváltozik. Így például definiálhatjuk a következő függvényt:
f(x) = x + y2
Tehát (x) a konstans érték (y) pedig változó, ami azért változik, mert folyamatosan négyzetre emeljük, és minden esetben, amikor négyzetre emeljük, és elvégezzük a függvényben definiált műveletet, vagyis hozzáadjuk az x-hez, a függvény kimenete változik. Például legyen (x = 3) és (y = 2) Ebben az esetben (3 + 2 a négyzeten = (3 + 4) = 7), a következő menetben (3 + 4 a négyzeten = (3 + 16) = 19), és így tovább. Ezekből a változó függvénykimenetekből aztán érdekes grafikonokat rajzolnak a matematikusok a koordinátarendszerben, amelyek néha különös tulajdonságokkal bírnak. Ilyen például a hiperbola. Hogy a hiperbola milyen függvény eredményeként áll elő az most témánk szempontjából nem érdekes. A lényeg az, hogy egy olyan görbéről van szó, amelynek van egy jobb szára, ami a hiperbola alját elérve elgörbül, és irányt vált, ahogy az ábrán is láthatjuk, majd így lesz egy bal szára, ami felfelé folytatódik.
A hiperbolának a legfontosabb tulajdonsága az, hogy mind a két szára felfelé irányulva folyamatosan közeledik ahhoz az állapothoz, hogy kiegyenesedjen, egyenessé váljon, de sohasem érheti el ezt az állapotot, tehát lényegében csak a végtelenben válnak egyenessé. Egyes matematikusok elgondolkodtak azon, hogy ha létezik egy olyan görbe, amelynek szárai folyamatosan közelednek ahhoz állapothoz, hogy egyenessé váljanak, de azt sohasem érhetik el, és így csak a végtelenben válnak egyenessé, akkor miért ne lehetne az egyenes olyan objektum, ami ennek a fordítottját hajtja végre, vagyis sohasem tér le az útjáról, nem válik görbévé, csak a végtelenben. Ezt bizonyította be Bolyai János, hogy az egyenes olyan objektum, ami a hiperbola tükörképe, és a végtelenben görbévé válik, elpattan eredeti útjától, és a vele párhuzamos egyenest metszi.
Ennek a résznek nem az volt a célja, hogy Bolyai bizonyítását részletes bemutassam, csak annak a szemléltetése, hogy hogyan lehet az, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Mit kell észrevennünk a hiperbola, és vele együtt a végtelen egyenes tulajdonságaiban? Egyértelműen a dinamikus jelleget. A hiperbola szárai, mint ahogy láthatjuk folyamatosan és megszakítás nélkül, vagyis dinamikusan közelítenek ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben egyenessé váljanak, ha pedig az egyenes a hiperbola tükörképe, akkor a végtelen egyenes is dinamikusan közelít ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben görbévé váljon és metssze a vele párhuzamos egyenest. Így a pont ahol a két egyenes metszi egymást dinamikusnak tekinthető. Most pedig emlékezzünk vissza, hogy a cikk elején a Cantor által definiált két végtelen közül melyik végtelent ruháztuk fel dinamikus jelleggel a keleti vallásokra hivatkozva. Egyértelműen a megszámlálhatatlanul végtelent. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelen a két egymással párhuzamos, végtelen nagyságú térelem metszéseként létrejövő körhöz, vagy gömbhöz köthető. Míg a megszámlálhatóan végtelen az abszolút végtelen térelemekhez köthető, mint az egyenes a sík, vagy a tér.
Érdekes, hogy Cantor éppen a megszámlálhatatlanul végtelenről állapította meg, hogy az nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen. Az eddig leírtakból pedig az világlik ki, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen két végtelen térelem metszéséből alakul ki, vagyis vannak végpontjai, míg a megszámlálhatóan végtelen abszolút végtelennek tekinthető, és nincsenek végpontjai, vagyis a megszámlálhatóan végtelen a nagyobb. Ez csak a csalóka látszat. Az a tény, hogy a megszámlálhatatlanul végtelennek vannak végpontjai, a végtelen természetéből adódóan nem azt reprezentálja, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen a kisebb, hanem, hogy annak van formája, míg a megszámlálhatóan végtelennek nincs.
Ahhoz ugyanis, hogy a pont dinamikus legyen formába ágyazottnak kell lennie, hiszen csak így vehet fel egyszerre két egymással ellentétes állapotot, ami a kvantummechanikának, és a keleti vallások valóságértelmezésének is a sajátossága. Ha megnézzük a kör kerületét, akkor láthatjuk, hogy ugyanúgy pontokból áll, mint bármelyik egyenes vagy görbe, és ha a középpontból sugarakat húzunk a kör kerületének pontjaihoz, akkor minden sugár más irányba fog mutatni. Tehát a kör kerületét alkotó minden pont más irányú, vagy ha úgy tetszik állapotú. Mivel pedig ezek a pontok összefüggnek, hiszen a körvonal egységet alkot, a kör kerületének egy adott pontja más állapotú a tőle jobbra lévő pont szempontjából, és megint más állapotú a tőle balra lévő pont szempontjából, másként a pont állapota a két állapot szuperpozícióját alkotja, vagyis egyszerre magában foglalja mind a két állapotot. Tehát ahhoz hogy a kör pontjai dinamikusak jelleggel bírjanak, a körnek formával kellett rendelkeznie, minden végpontjának más állapotúnak kellett lennie.
Ezzel ellentétben az egyenesnek, amely a megszámlálhatóan végtelenhez, vagy másként az abszolút végtelenhez köthető, ha két dimenzióba emeljük, akkor négyzetet kapunk, és a négyzet minden oldala egyenes, vagyis minden oldalának pontjai azonos állapotúak, és így lényegében nincs formája. Ez a tulajdonsága hívja életre azt a jelenséget, hogy végtelen nagyságban úgy tűnik nincsenek végpontjai, és nem az, hogy nagyobb, mint a megszámlálhatatlanul végtelen. Nem véletlen talán, hogy a reneszánsz korának egyik legismertebb európai panteista filozófusa: Nicolaus Cusanus, Istent, akit ő a keleti vallásokhoz hasonlóan személytelen ősszubsztanciaként, vagy egyként gondolt el a körhöz, illetve a gömbhöz hasonlította. Míg Aquinói Szent Tamás, akinek teológiája élesen szemben állt a panteizmussal a végtelenről azt állította, hogy nem lehet formája.
A fent levezetett gondolatmenetből a számunkra legfontosabb gondolat az, hogy a forma kvantumjelenség. A forma lényegében a test felszínének alakja, és az, hogy egy test felszínének van alakja abban mutatkozik meg, hogy a test felszínének minden pontja meghatározott koordinátákkal rendelkezik, és ezek a koordináták minden szomszédos pont szempontjából más értéket vesznek fel, az adott pont helyzete pedig ezeknek az értékeknek a szuperpozícióját veszi fel, ahogy a kvantumrészecskék állapota is két energiaállapot szuperpozíciójának tekinthető, vagyis egyszerre vannak mind a két állapotban.
Mindez érdekes dolgokat mond el számunkra a PÍ-ről, ami egyenlő 3, 14-el. A PÍ, mint tudjuk, a kör kerületének, és átmérőjének hányadosa. Mi pedig megállapítottuk, hogy a kör a megszámlálhatatlanul végtelenhez, az egyenes pedig a megszámlálhatóan végtelenhez köthető. Ezek szerint a megszámlálhatatlanul végtelen 3, 14-szer nagyobb lenne, mint a megszámlálhatóan végtelen? Ez nyilvánvalóan a végtelenben annak sajátos természete miatt nem így van, ez csak egy a végtelenből a végesbe vetített mennyiség.
Vajon hogyan írhatjuk le a kör pontjainak kettős állapotát a számok nyelvén? Nyilvánvalóan a kör pontjai természetükből adódóan valós, és azon belül is transzcendens számoknak tekinthetőek. A transzcendens számokról részletesen majd később. Ezek a számok pedig a matematika tudománya számára lényegében megfoghatatlanok. Egyedül a természetes és a racionális számok megfoghatóak a matematika számára, ezért ahhoz, hogy a kör pontjainak sajátos tulajdonságai megfoghatóak legyenek a matematika számára a természetes számokat kell hasonlatossá tennünk a transzcendens számokhoz, azokat kell transzcendentálnunk. Ennek véghezviteléhez meg kell ismerkednünk a képzetes számokkal. Mindenki tanulta az iskolában a negatív és pozitív számok közötti alapműveleteket. Ha negatív számot szorzunk vagy osztunk pozitív számmal negatív számot kapunk eredményük Tehát -2 * +2 = -4. A hatványozás azt jelenti, hogy egy bizonyos számot valahányszor megszorzunk önmagával, például 4 * 4-re azt mondjuk, hogy az a 4-es szám második hatványa, mert kétszer szoroztuk meg önmagával a négyet. A gyökvonás ennek az ellentéte. Egy adott számból fejtjük vissza vele azt a számot, amit ha önmagával megszoroznánk megkapnánk azt az adott számot. 16 négyzetgyöke például 4, mert 4-et kell megszorozni önmagával, hogy tizenhatot kapjunk.
Mivel pedig a hatványozás törvényei szerint egy számot csak önmagával megszorozva lehet hatványozni a matematikusokat zavarba ejtette az a kérdés, hogy mennyi lehet -1 négyzetgyöke, hiszen mint ahogy fent leírtuk a -1-et szorzatként csak úgy kaphatjuk meg, hogy -1-et és +1-et szorozzuk össze, amelyek egymástól eltérő számok. Ezt a paradoxont pedig csak úgy oldhatjuk fel, ha azt mondjuk, hogy -1 négyzetgyöke nem egy bizonyos szám, hanem egyszerre +1 is és -1 is. Ezeket a számokat nevezték el a matematikusok képzetes, vagy imaginárius számoknak vagy komplex számoknak, amelyek egy negatív szám négyzetgyökei, tehát egyszerre negatívok is és pozitívok is, és Riemann ezek segítségével jutott közelebb a prímszámok természetes számok közötti eloszlásának kérdéséhez. Mire emlékeztetnek minket a fent leírtakból a képzetes számok. Nyilvánvalóan a kvantummechanikára, hiszen fent már leírtuk, hogy a kvantummechanikai jelenségek a lét és nemlét egységére épülnek, ami a képzetes számokban a negatív és a pozitív számok egységében mutatkoznak meg, és valóban manapság már a Riemann sejtés kutatásában is nagy szerepet kap fizika és azon belül is a kvantummechanika. Tehát ha a valós számok kapcsolatba hozhatóak a kvantummechanikával, akkor a prímszámok is, vagy másként a prímszámok a valós számok folytatásának tekinthetőek a természetes számok között.
Láthattuk, hogy a képzetes vagy imaginárius számok képzését gyökvonással tettük meg, ahol a gyökvonás segítségével egységet képeztünk a -1 és a +1 között. Ennek nyomán ha két különböző természetes szám között akarunk egységet vonni a képzetes szám képzésének mintájára, akkor a két számot össze kell adnunk, és az összegből kell gyököt vonnunk. Így például: sqrt(5+6). Mivel pedig a kör pontjai mindig a szomszédos pontokkal alkotnak egységet. Nekünk is mindig a szomszédos természetes számok között kell egységet vonnunk, ami ha a fenti képletben a számokat egy változóra cseréljük úgy néz ki, hogy: sqrt((x-1)+x). Ha az (x) értékét a képletben mindig növeljük egyel az azt jelenti, hogy mindig a következő két természetes szám között képzünk egységet. Így például: sqrt(5+6), sqrt(6+7) stb.
Igen ám, de ha a kör pontjainak kvantumállapotai páronként egységet képeznek egymással, akkor ez oda vezet, hogy lényegében az összes egységet képez az összes többivel, hiszen ha három pont állapotai közül a két szélső egységet képez a középsővel akkor a két szélső egymással is egységet képez, mert a középső közvetíti ezt az egységet a kettő között. Tehát azt mondhatjuk, hogy a kör esetében az összes pont állapota egységet képez az összes többi pont állapotával. Ezt a fenti képletünket felhasználva a természetes számok esetében úgy fejezhetjük ki matematikailag, hogy: sqrt((x-1)+x) … sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1))) … sqrt(sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1)))+sqrt(sqrt(((x-1)+2)+(x+2))+sqrt(((x-1)+3)+(x+3)))) … → ∞. Tehát az összes szomszédos természetes számot össze kell vonnunk gyökvonással, majd az így képzett összevont természetes számokat is egymással, és így tovább a végtelenségig, hogy végül a természetes számok egy nagy egységet képezzenek. Csak így tehetjük hasonlóvá a természetes számokat a kör pontjaihoz, csak így transzcendentálhatjuk a természetes számokat.
Ezzel véleményem szerint megkaptuk azokat a számokat, amelyeknek úgy kell viselkedniük, mint a kör pontjai, vagyis mint a formák. Érdekes kérdésnek tartom, hogy milyen eredményre jutnánk, ha ezt a képletet felhasználnánk az úgynevezett fraktálok képzésénél. A fraktálok a legelterjedtebb meghatározásban önhasonló alakzatokat jelentenek. Véleményem szerint leginkább úgy lehetne meghatározni őket, mint a dinamizmus és a statikusság egységét.
A fraktálok Mandelbrot német matematikus találmányai, aki a következő képlettel állította elő őket: z = z^2 + c, ahol a (c) egy képzetes szám. Ez alapján a képlet alapján hozott létre alakzatokat a képzetes számsíkon, vagy koordinátarendszerben, és ezek fraktálokat adtak eredményül. Ahogy láttuk a képletben a (z) négyzetre van emelve, és ahogy a gyökvonás dinamizálja a számokat, tehát a dinamikus kvantumfolyamatokhoz teszi hasonlatossá őket, úgy annak ellentéte a hatványozás nyilván statikussá teszi őket, tehát beleveti őket a természeti szükségszerűségbe, így a képletben a z^2 nyilván a statikusság megtestesítője. A (c) pedig, ami képzetes szám nyilván a dinamizmus megtestesítője, hiszen a képzetes számok a kvantumfolyamatok megtestesítői, mint ahogy azt fentebb kifejtettük. Ez a képlet tehát azt fejezi ki, hogy a fraktálok a statikus természeti szükségszerűség és a kvantummechanika dinamizmusának szintéziseként állnak elő.
A kérdés az, hogy mi történne, ha a fenti képletben a természeti szükségszerűséget nem a képzetes számok kvantummechanikájával, hanem az imént megfoghatóvá tett transzcendens számok kvantummechanikájával ötvöznénk, amelyek a kör pontjait, tehát a formákat prezentálják. Milyen fraktál jönne létre ekkor?
Ennek kifejtése előtt először is meg kell ismerkednünk az impresszionizmus és az expresszionizmus egymáshoz való viszonyával. Az impresszionizmus és az expresszionizmus két egymással párhuzamosan kialakult művészeti stílusirányzat volt a XIX. században. Az impresszionizmus inkább a francia, míg az expresszionizmus inkább a germán kultúrkörben volt honos. Ez a cikk pedig azt próbálja vizsgálni, hogy milyen összefüggésben van a két művészeti stílusirányzat azzal a két kulturális környezettel, amiben létrejöttek, főképp pedig azt, hogy az expresszionizmus milyen összefüggésben van a germán mitológiával.
M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz című könyvében a skandináv Edda Dalok elemzésén keresztül próbálja bemutatni az ősi mitológiai történetek jellemzőit és főként azoknak tér-idő szerkezetét, végül ebből próbál következtetéseket levonni az emberi tudat történeti fejlődését illetően. Az Edda Dalok történetének térszerkezetét elemezve megállapítja, hogy annak nincs egységes, kompakt tere, hanem különféle térdarabok alkotják. Mint például a világ közepe, ahol az Yggdrasil nevű kőrisfa foglal helyet, és ami az Istenek lakhelye is egyben. A világ széle, ahol egy végtelennek tűnő tenger kezdődik. Az égi világ, ami hasonló a földhöz, mert a lovak ugyanúgy vágtatnak ott, mint a földön, mégis elkülönül a földtől.
Az a jelenség pedig, hogy a tér a mítoszokban nem egységes annak tudható be a szerző szerint, hogy a mitológiai korokban az emberi szubjektum, és az objektív világ, vagyis a külső természet még nem vált ketté, mert csak azok az emberek látják a teret egységesnek és kompaktnak, akik magukat különállónak tekintik az őket körülvevő természettől, hiszen akik a természettel, tehát a növényekkel, állatokkal és természeti jelenségekkel egynek tekintik magukat, azok számára ezek a természeti objektumok egy belső tudati térben foglalnak helyet, ahol eme objektumok nem válnak külön az őket körülvevő tértől, és ha egyik objektum elválik a másiktól, mint például egy hegy a növényektől az a hegy az őt körülvevő térrel együtt külön térdarabot alkot, hiszen az őt körülvevő tér is elválik a másik objektumot körülvevő tértől. Így a szerző szerint a mítoszok tere egyfajta belső tudati térnek tekinthető.
Ehhez hasonló módon elemzi a szerző a mítoszok idejét is. Szerinte a mítoszok idejében nincs egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő, és nincs fejlődés, hanem csak jelen van. A történetben az Istenekkel vagy hősökkel megesett dolgokról nem állapítható meg egyértelműen, hogy időben előbb, vagy később történtek e, a hősök nem öregszenek, mintha egyfajta örök jelenben élnének. Továbbá a mítoszok egyes szófordulatai itt is arra utalnak, hogy a történetben szereplő személyek és természeti objektumok nem válnak el az őket magában foglaló időtől. Így például az Edda Dalokban a világ pusztulását világ végének nevezik, ami arra utal, mintha a világ időbeli elhalását azonosítanák a világ térbeli végpontjával, vagy mintha az idő térként foglalná magába a világ objektumait.
A szerző szerint ez is arra utal, hogy itt egyfajta belső időről van szó, ahol a természet nem vált még el az emberi szubjektumtól, és az idő, mint az emberi tudat belső ideje egy örök jelenben rögzül, mivel nem válik el az őt tartalmazó természeti objektumoktól, amelyek a tudatnak részei, hiszen maga az emberi tudat is a természet része még. Az epikus irodalmi műfajok megjelenését, ahol a történet karakterei fejlődnek és haladnak az időben, mert van egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő a történetben, a szerző már az emberi szubjektum elkülönülésének tekinti a természettől, vagyis az objektív világtól, és az emberi tudat fejlődésének is tekinti egyben.
Gajdenko: Az idő kategóriája a XX. századi Európa polgári történetfilozófiájában című cikkében Henri Bergson francia és Wilhelm Dhiltley német filozófusok történelemszemléletét elemzi és hasonlítja össze. Mind a ketten életfilozófusok voltak koruk szóhasználatában, de az életfilozófia terén az élet fogalmát sokféleképpen értelmezték akkoriban. Így például az élet fogalma jelölhetett organikus biológiai szubsztanciát („élő organizmus”), lelki vagy pszichológiai szubsztanciát („élmények áradata”), vagy kultúrtörténeti szubsztanciát („élő szellem”). Ennek megfelelően az életfilozófiához kapcsolódik az idő fogalmának a biológiával, a pszichológiával és a kultúrtörténettel való összekapcsolása, ami Franciaországban Bergson, Németországban pedig Dhiltley filozófiájában történt meg.
Bergson megkülönbözteti egymástól a fizika és a matematika természettudományos idejét, amit úgy foghatunk fel, mint egymástól elkülönült időatomok, tehát pillanatok egymásutánját és sorozatát, továbbá az élet idejét, amit Bergson tartamnak nevez és ami abban különbözik a természettudományos időtől, hogy itt a pillanatok nem különülnek el egymástól, hanem egymásba hatolnak, organikusan összeszövődnek, és az emberi pszichében egyfajta élményáradatot alkotnak, ahol a fizikai idő egymástól elkülönült pillanatait az emlékezet rendezi egybe, és mint ilyen, a biológiai szervezetek mintájára összeszövődő élményáradat analógiába hozható Bergsonnak egy másik filozófiai fogalmával az életlendülettel „Elan Vital”. Ami arra utal, hogy Bergson szerint a biológiai evolúció előrehaladását egyfajta önmozgó életenergia biztosítja, mint ahogy az egymást ledöntő dominók sorát is egy szakadatlanul előrehaladó lendület hajtja előre. Bergson szerint tehát az emberek pszichés élményeinek áradata egyfajta önmozgó biológiai organizmusnak feleltethető meg, ami nem más, mint az ember belső, pszichológiai ideje.
Bergson ezzel egyértelműen biologizálta, és egyben pszichologizálta az időt, és mindemellett azt is állította egyben, hogy az ember nincs befolyással arra az élményáradatra, ami benne lefolyik és ami a művészeti és a tudományos alkotásnak is az alapja, ahogy a külső tárgyi objektumokat sem tudja befolyásolni csak azáltal, hogy rájuk gondol. Ezek az élmények egyszerűen csak keresztülfolynak az elméjén, ahogy a biológiai életlendület is egy sajátos automatizmus formájában hajtja előre az evolúciót, amit nem befolyásolhatnak külső körülmények. Így tehát, ha az emberi pszichén keresztülfolyó élményáradat felelős a művészi alkotásért, amire az ember nincs befolyással, akkor az ember lényegében úgy hoz létre művészi alkotásokat, ahogy a természetben a fű nő, vagy a baktériumok osztódnak, csak az a különbség, hogy míg a baktérium nincs tudatában annak, hogy osztódik, addig az embernél ez tudatos, hogy festményt, vagy szobrot hoz létre. Bergson ennek megfelelően a művészi alkotótevékenység alapját nem a tudatosságban, hanem az intuícióban jelöli meg, ami azt jelenti, hogy a művész nem a tudatos gondolkodás erejével hozza létre műveit, hanem intuitíve ráérez, hogy mit kell alkotnia, ahogy saját élményáradata a biológiai életlendület mintájára keresztülfolyik a tudatán.
Dhiltley időszemlélete sokban rokonságot mutat a francia szerzőjével, az időt ő is biológiai és pszichológiai szubsztanciákon alapuló élményáradatnak tekinti, de abban különbözik Begrsonétól, hogy ő nem különbözteti meg az időt annak tartalmától, tehát attól ami az időben történik. A kettő nála egységet képez, ami azt jelenti, hogy ha minden időpillanat egységet képez a történésekkel, amiket tartalmaz, akkor minden időpillanatot meghatároz az előző pillanat, hiszen az időbeli történések ok-okozati kapcsolatban vannak egymással, és ha minden történést meghatároz az előző történés, akkor minden pillanatot is meghatároz a megelőző pillanat, hiszen itt a pillanat egy a történéssel.
Ha pedig a történés és a pillanat egységeként felfogott idő az emberi psziché élményáradatának feleltethető meg, az azt jelenti, hogy az ember minden élménye meghatározza a következő élményét, ami csak úgy lehetséges, hogy az ember aktív és alkotó módon használja fel élményeit új élmények, vagy a művészi alkotás fogalomrendszerére áttérve, új művészi alkotások létrehozásához, hiszen az élmény a művészi alkotás folyamatában csak így szülhet mindig új élményt. Így az idő és a történés egysége az emberi psziché rendszerében feltételezi az emberi psziché és az idő egységét is egyben, hiszen ha az idő egy a történéssel, a történés pedig az élménnyel, akkor csak maga a psziché konstruálhatja az élményeket, tehát időt, vagyis az emberi psziché Dhiltley rendszerében maga az idő, és ezzel az idő biologizálása és pszichologizálása után megtörtént az idő kultúrtörténetivé avatása is. Az ember mindig aktív, alkotó módon hozza létre az egyetemes emberi kultúrát alkotó művészi alkotásokat, amelyek ebben a rendszerben azonosak magával a történelmi és pszichológiai idővel. Dhiltley-nél tehát Bergsonnal ellentétben az élmények nem csak úgy átfolynak az emberi pszichén, hanem az ember alkotó módon tudja befolyásolni élményeit, amelyek egyek az idővel és magával a pszichével.
Mind az expresszionizmusról, mind pedig az impresszionizmusról egyértelműen megállapítható, hogy naturalista irányzatok voltak. Az impresszionista festészet nagyon gyakran idillikus és nosztalgikus természetszeretetet sugároz, az expresszionizmus pedig mindig is vonzódott a népművészethez, illetve a primitív kultúrák művészetéhez. Tehát mind a kettőnél jelen van a művészi élmények egyfajta organikus, biologista szemlélete. Művészettörténeti fogalomhasználattal élve „expresszívnek nevezünk minden olyan művészi megnyilvánulást, mely az alkotó szubjektív reflexióinak kifejezésére helyezi a hangsúlyt, expresszionizmusnak pedig azt a művészi irányt, mely a 20. század elejétől a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette, hogy a valóság látszatának puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlenül, minden fegyelmezően közbeiktatott megkötöttség nélkül. … Az expresszionizmus a belső, pszichikai formákat ábrázolja, a szubjektív "valóságot", érzelmeket vetíti rá a külső, tárgyi (objektív) világra. (Ellentétben az impresszionizmussal, amely a pillanatnyi külső benyomások, hangulatok hatásait, reflexióit igyekszik ábrázolni.”
Az expresszionizmus és az impresszionizmus fenti definíciói az impresszionizmust egyértelműen Bergson filozófiájához kötik, míg az expresszionizmust egyértelműen Dhiltley filozófiájához kötik. Az impresszionizmus alapja a pillanatnyi benyomás, ami feltételezi, hogy itt a művészi élmény Bergson gondolataihoz hasonlóan csak úgy átfolyik a művész pszichéjén amit ő így nem is tud befolyásolni, csak intuitív módon megragadni. Tehát az impresszionista művészet alapmódszere az intuíció, ami a bergsoni időfilozófia alapfogalma is egyben. Az pedig, hogy expresszionista művész belső pszichikai formáit és szubjektív valóságát rávetíti a külső, objektív tárgyi valóságra, azt jelenti, hogy az expresszionista aktív, alkotó módon nyúl a külső tárgyi világhoz, amelyek az érzékeken át a pszichébe bejutva a művész saját művészi élményeit képezik, ami pedig feltételezi a művészi élmény és az idő, továbbá az emberi psziché és az idő egységét, amely pedig Dhiltley időfilozófiájának az alapja, ahogy azt fent kifejtettük.
Bergson és Dhiltley időfilozófiája közül nyilvánvalóan Dhiltley időfilozófiája áll közelebb az M. I. Sztyeblin-Kamenszkij által kifejtett mitológiai időszemlélethez, ahol a germán mitológia időszemléletéhez hasonlóan Dhiltley időszemléletében is egységet képez az idő saját tartalmával, vagyis a történésekkel, továbbá magával az emberi pszichével, és ennek nyomán az expresszionista művészet sem jelent mást, mint a germán mitologikus kor szellemének feltámadását a modern korban, talán éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy az expresszionizmus ennyire vonzódik a primitív művészetekhez, hiszen a primitív mitológiai korok szelleméhez nyúlik vissza. Az expresszionizmus tehát a germán mitológia szellemén keresztül kapcsolódik a germán kultúrkörhöz, az impresszionizmus pedig a bergsoni időfilozófián keresztül kapcsolódik a francia szellemhez.
Az expresszionista művészi szemléletben tehát a művész az általa érzékelt külvilágra mintegy rávetíti saját belső reflexióit, ami egyfajta körforgásszerű folyamatot feltételez a külvilágból az emberi pszichébe áramló érzékletek, majd azok feldolgozása, és a külvilágba való kivetítése között új műalkotások formájában. Ennek a körforgásnak a modellje az emberi idegrendszerben a receptorok (érző idegvégződések) és az effektorok (végrehajtó idegvégződések) kapcsolatrendszerének körforgásszerű folyamatai, ahol a receptor felveszi a külvilágból érkező információt, majd az effektor a feldolgozás után végrehajtja a válaszreakciót, mint például amikor egy emberi személy hő hatására elkapja a kezét.
Larry R. Vandervert: Chaos theory and the evolution of consciousness and mind: a thermodinamic-holographic resolution to the mind-body problem című cikkében azt elemzi, hogy az emberi agy és tudat ezeknek az idegrendszeri receptor-effektor köröknek a folyamatos összekapcsolódása folyamán fejlődött ki az evolúció során. Ahogy az élőlények saját fejlődésük folyamatában a környezetük egyre nagyobb részét vették birtokba, ezzel párhuzamosan egyre több benyomás érte őket a külvilágból, amelyeknek azonosításához és feldolgozásához a régi, már meglévő érzetkonstanciákat így: alak, szín stb., konstanciákat is fel kellett használniuk, hiszen a környezetből érkező új érzetminták részben a régieket is tartalmazták, színükben, alakjukban, vagy egyéb más tulajdonságukban, belekódolva ezekbe az egymással összekapcsolódott idegrendszeri receptor-effektor körökbe.
Tehát az élővilág fejlődése során egyre több ilyen receptor-effektor kör kapcsolódik össze az idegrendszerben, és ezeknek az összekapcsolódott receptor-effektor köröknek a kötegei mindig az idegrendszer magasabb fejlődési fokát jelentik, ami azt is jelenti egyben, hogy az élőlények a külvilág mindig nagyobb részét tudják birtokba venni egy-egy ilyen fejlődési szinten, ami újabb receptor-effektor körök összekapcsolódását generálja, méghozzá szintről-szintre haladva egyre gyorsabb ütemben egészen az emberi agy kialakulásáig. Vagyis ez a folyamat a káoszelmélet tudományából ismert pillangó-effektus logikáját követi, ahol a pillangó szárnycsapása a föld egyik helyén tornádót okoz a föld másik helyén, vagyis a kis változás a kezdeti feltételekben nagy hatást eredményez. Esetünkben két receptor-effektor kör összekapcsolódása az evolúció kezdetén egyre gyorsabb és jelentősebb evolúciós ugrásokon keresztül az emberi agy kialakulását generálja hosszú távon az evolúció folyamatában.
Átvetítve ezt az expresszionista művészetszemléletre és Dilthley kultúrtörténeti elméletére a művészet és a kultúra fejlődésében az előbb említett receptor-effektor köröket a külvilágból érkező inspirációk művész vagy tudós általi befogadása, majd saját személyisége által való feldolgozása és átalakítása, végül műalkotások formájában a külvilágba való kivetítése jelenti. Mint tudjuk minden tudós és művész, aki ilyen alkotási körforgás útján hozta létre műveit, bizonyos más művészek vagy tudósok munkáiból merítve hozza létre alkotásait, akik szintén ilyen alkotási körforgások útján hozták létre saját műveiket, vagyis a művészi és tudományos áramlatok kultúrtörténeti összekapcsolódását és a kultúrtörténet fejlődését szintén az idegrendszeri receptor-effektor körök összekapcsolódásának folyamatával hozhatjuk analógiába, és az idegrendszeri evolúció mintájára ugyanígy beszélhetünk kultúrtörténeti evolúcióról.
Hogyan ismerhetjük meg és foghatjuk át a kultúrtörténet teljes evolúcióját? Erre véleményem szerint egy a helytörténet és a családtörténet kutatási módszereit összekapcsoló közösségi oldal lehet a megoldás. A családtörténet vagy genealógia a nemzetségek, családok történetét és leszármazási rendjét vizsgálja. Kik voltak egy-egy személy elődei, mi volt a foglalkozásuk, vagy éppen történeti szerepük, milyen hatással volt egy-egy nemzedék munkássága a közvetlen utódokra a családon belül stb. A helytörténet pedig egy kisebb falu, város vagy régió helyi nevezetességeinek, jelentősebb személyiségeinek, illetve jelentősebb intézményeinek és eseményeinek történetét vizsgálja, mint például egy helyi iskola, gyár történetét vagy éppen egy jelentősebb helyi kézműves vagy művész munkásságát. A családtörténet véleményem szerint azért kapcsolható össze a helytörténettel, mert a helytörténet által vizsgált történeti objektumok, mint például iskolák, gyárak vagy művészi alkotó közösségek mind személyekhez kapcsolhatók, hiszen az iskolában is, illetve a gyárban is, és minden ehhez hasonló intézményben emberi személyek tevékenykednek, az emberi személyek pedig mind kivétel nélkül családokhoz kötődnek valamilyen formában.
Az interneten ma már nagyon sok olyan közösségi oldal található, ahol ismeretségi hálózatokat építenek, amelyeknek a legismertebb példája a facebook. Véleményem szerint a helytörténet és a családtörténet kutatási módszereit összekapcsoló közösségi oldal szintén az ilyen ismeretségi hálózatokhoz lenne hasonlatos, azonban ezen az oldalon nemcsak az egymást közvetlenül ismerő személyek jelölhetnék be egymást ismerősnek, hanem egyrészt lehetőséget kellene biztosítani ezen az oldalon az online és nyilvános családfa építésre, ahol saját kutatásai alapján mindenki elkészíthetné családfáját és azt online és nyilvánosan prezentálhatná ezen az oldalon egy az oldalba beépített családfa szerkesztő programmal. Ebben az online családfa szerkesztő programban lehetőséget kellene biztosítani az elődök személyi adatainak feltüntetése mellett foglalkozásuk, iskolájuk, vagy akár egész életrajzuk ismertetésére is.
Másrészt ezen az oldalon felületet kellene biztosítani helytörténeti objektumok, így iskolák, gyárak, művelődési vagy egyházi intézmények stb., képekben, illetve szövegesen történő ismertetéséhez, ahol ezeket a felületeket szintén a közösségi oldal tagjai szerkesztenék akárcsak saját családfáikat, és az egyes tagok nemcsak saját közvetlen ismeretségük alapján jelölhetnék be egymást, hanem online családfájukban ábrázolt elődeiken keresztül is, mint például akkor, ha két különálló személy online családfáján ábrázolt nagyszülei egy iskolába jártak, közös munkahelyen dolgoztak, egy csatában harcoltak, vagy valamilyen közös alkotómunkát végeztek, de történhet ez akkor is, ha valamilyen távoli rokonságban álltak egymással stb. Tehát az oldal felületén prezentált helytörténeti eseményeken, intézményeken stb., keresztül rajzolódhatnának ki így a ma élő emberek elődeinek kapcsolatai, amelyen keresztül átfogó képet kaphatnánk a kultúrtörténet mikrofolyamatainak szövevényes viszonyairól, az egyes fent leírt alkotási körforgások egybekapcsolódásáról, és végeredményben a kultúrtörténet evolúciójának az egészéről, és mindezt a közösségi oldal tagjainak önálló tevékenységének eredménye nyomán, tehát ezzel a közösségi oldallal tömegeket vonhatnánk be a tudományos munkába.
A kultúrtörténet evolúciója pedig Molnár Antal: Eretnek gondolatok a muzsikáról című könyve szerint véget ért. A szerző ebben a könyvében annak a nézetnek ad hangot, hogy a kultúra korunkban nem szerves része a társadalomnak, nincs meg az egész társadalmat átható szerves kulturális fejlődés, ami régen megvolt, mert az emberek túlnyomó többsége manapság csak addig érintkezik a kultúrával míg beül egy hangversenyterembe, vagy megnéz egy festménykiállítást, de az ott kapott hatások általában nem válnak személyisége részévé és amikor a kiállítóteremből, vagy a hangversenyteremből kijön nem adja tovább azt a világnak új műalkotások formájában. Tehát az alkotói körforgások eredményeinek folyamatos összekapcsolódási folyamatai megálltak korunkban a szerző szerint. Így lehetséges, hogy míg az idegrendszer receptor-effektor köreit folyamatosan egybekapcsoló evolúció végpontja az emberi agy, addig a kultúrtörténet alkotói körforgás köreit folyamatosan egybekapcsoló evolúció végeredménye a mai társadalom? Talán erre is választ adhatna egy ilyen közösségi oldal.
Charles Darwin: Fajunk eredete című könyve az egyik legismertebb tudományos írás a világon, de ez az ismertség inkább csak a mű címére igaz, mivel talán éppen a cím ilyen fokú ismertsége miatt, elég kevés azoknak a száma akik a kezükbe veszik és elejétől a végéig elolvassák ezt a könyvet. Darwinnak a könyvben kifejtett evolúciós elméletéről annyi terjedt el a köztudatban, hogy az élővilágban az állat és növényfajok a természetes kiválasztódás útján fejlődnek, vagyis a természet zord körülményei között csak az arra legrátermettebb egyedek maradnak életben, akik alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, és így mindig a legalkalmazkodóképesebb fajok viszik tovább az evolúció fonalát. Pedig Darwin elmélete ennél sokkal szélesebb látókörrel rendelkezett, ugyanis a természetes kiválasztás csak az egyik eleme volt az elméletnek.
Darwin elmélete lényegében a modern mezőgazdaság fajnemesítési módszereit veszi alapul, ahol az állattenyésztők és a növénytermesztők kiválogatnak bizonyos számukra előnyös tulajdonságú egyedeket az általuk kezelt növény és állatpopulációkból, és ezeket a tulajdonságokat generációkon át felhalmozzák úgy, hogy csak az adott tulajdonságokkal rendelkező egyedeket engedik egymással párosodni.
Darwin szerint a természet is a mezőgazdászokhoz hasonlóan alkalmazza ezt a módszert, vagyis bizonyos állati és növényi egyedek tulajdonságainak kiválogatását és felhalmozását. Ahogy az embereknél úgy az állatoknál is az egyes fajok egyedei a faji egység ellenére kisebb-nagyobb alkati különbségekkel születnek a világra, mint például nagyobb termet, erősebb izomzat stb., és ha a faj, vagy a faj egyedeinek egy-egy csoportja az eredetitől eltérő természeti körülmények közé kerül, mint amikor megváltozik az éghajlat az adott területen, vagy a faj egy meghatározott csoportja más földrajzi körülmények közé vándorol, akkor a fajon vagy fajcsoporton belül nyilvánvalóan csak azok az egyedek maradhatnak életben, akik a megváltozott körülmények között a legtöbb olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz szükséges.
Például, ha az új földrajzi környezetben sok oroszlán van, amelyek az adott faj, vagy fajcsoport egyedeire vadásznak, akkor nyilván csak azok maradnak életben, akik az oroszlán elől a leggyorsabban el tudnak futni. Ha pedig csak ezek az egyedek maradnak életben, akkor az adott földrajzi területen csak a gyorsaság és a többi olyan tulajdonság fog továbböröklődni, ami a túléléshez szükséges, tehát ezek a tulajdonságok a mezőgazdasági fajnemesítéshez hasonlóan kiválogatódnak és felhalmozódnak, és mivel az új körülmények között az adott faj egyedei csak ezeket a tulajdonságait használja, a használat során csak az ezekhez a tulajdonságokhoz kapcsolódó tevékenységeknek a gyakorlásához szükséges szervek fejlődnek, míg más szervek a használat mellőzése során elcsökevényesednek, és így lassan új faj keletkezik.
Tehát Darwin elmélete nemcsak a természetes kiválasztás gondolatán alapul, hanem elméletének éppúgy alapvető eleme az a tudományos eszmerendszer, amit Darwin elődje Lamarck állított fel, aki azt vallotta, hogy a természetben a fajokat nem a természetes kiválasztás, hanem csak a külső hatások alakítják, vagyis ha egy faj hideg időjárási körülmények közé kerül akkor bundát növeszt, ha ragadozók támadják, akkor karmokat növeszt amelyekkel védekezhet, és így tovább. Darwin szerint a fajok kialakulását egyszerre befolyásolja a természetes kiválogatódás, és a külső körülmények, ahol Lamarck gondolatát úgy fejleszti tovább, hogy a külső körülmények a használaton keresztül befolyásolják a fajok fejlődését, és Darwin a használat kapcsán szó szerint statisztikai fogalmakat használ, hogy a gyakran használt szervekkel korrelálva csökevényesednek el a ritkábban használt szervek, mivel kevesebb táplálék vándorol oda a testből.
Köztudott a tudománytörténetben, hogy Darwin evolúciós elméletét főként az angolszász közgazdasági iskolával szokás kapcsolatba hozni. Adam Smith az angol és az egyetemes közgazdaság-tudomány atyja dolgozta ki azt az elméletet, hogy a gazdasági életben a szabadpiac törvényei a darwini természetes kiválasztódás mintájára működnek. A gazdaság szereplőit, közelebbről az egyéneket az önérdek hajtja, tehát minél nagyobb hasznot és minél több profitot akarnak megszerezni a gazdasági versenyben, és ebben a versenyben az erősek győzedelmeskednek, a gyengék pedig elbuknak akárcsak az állatvilágban, de mivel a gazdasági és technológiai fejlődés hajtóereje az állandó verseny, aminek a hajtóereje pedig a gazdasági szereplők önzése, a gazdaság fejlődéséhez Smith szerint elengedhetetlen, hogy a gazdaság a dzsungel törvényeihez hasonlóan működjön, továbbá mivel egy láthatatlan kéz mindig egyensúlyt teremt a gazdasági erők küzdelmében, hosszú távon végeredményben mindenki jól jár azzal, hogy a gazdaság működésének alapja alapja a természetes kiválasztódás.
Láthatjuk, hogy Smith csak a Darwini természetes kiválasztódás elméletét használja fel saját elméletének felépítéséhez, azt viszont már nem használja fel elméletében, hogy Darwin szerint a fajokat nem csak a természetes kiválasztódás alakítja, hanem szerveik használatán keresztül a környezetből eredő küldő hatások is.
Friedrich List volt a német közgazdasági iskola megalapítója „A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere.” című művével, ahol Smith-el ellentétben nem az egyéneket vizsgálja a nemzetgazdaságon belül, hanem az egyes nemzetek gazdaságát a világgazdaságon belül. Smith-től eltérően List nem híve a korlátlan szabadpiacnak a nemzetközi gazdaságban. Szerinte az egyes nemzetek fejlődésben lévő ágazatait, különösképpen a fejlődésben lévő ipari ágazatokat, mivel azok a fejlődés kulcsai, kezdetben védővámokkal, és egyéb gazdasági eszközökkel kell védenie az államnak a nemzetközi gazdasági versenyben, különben áldozatul esnek az iparilag fejlettebb nemzetek kereskedelempolitikájának, csak miután ezek az ágazatok már felfejlődtek a fejlettebb országok színvonalára, akkor kell megnyitni őket a nemzetközi szabadkereskedelem előtt, hogy expanzív kereskedelempolitikát folytatva állni tudják a versenyt a fejlett országokkal szemben és hogy később további, még fejletlen országokat is be tudjanak vonni a fejlődés folyamatába.
List elmélete szerint az iparilag fejlettebb országok mindig kizsákmányolják azokat az országokat, akiknek nincs iparuk, csak mezőgazdaságuk, mert az iparilag fejletlen országok csak az iparilag fejlett országok ipari nyersanyagszállítóiként vehetnek részt a nemzetközi kereskedelemben, és mint ilyenek mindig sokkal szegényebbek lesznek, mint az iparilag fejlett országok. Csak akkor szabadulhatnak fel a kizsákmányolás alól, ha saját ipart építenek ki ennek pedig előfeltétele, hogy fejlődésben lévő iparágaikat először védővámokkal védjék. Miután pedig kellőképpen kifejlődött náluk az ipar, a védővámok lebontása és az expanzív kereskedelempolitika megindítása annak lesz az előfeltétele, hogy a többi még fejletlen országot is bevonják a gazdasági fejlődésbe, hiszen ezután az iparilag már fejlett nemzetek sorába újonnan belépet nemzetnek azok lesznek a nyersanyag beszállítói, hogy aztán azok is megelégeljék a kizsákmányolást, és elkezdjék védővámokkal fejleszteni saját iparukat, és így tovább, míg végül az összes nemzet be nem lép az iparilag fejlett nemzetek sorába, hogy aztán ha a világ nemzetei közül egy ország ismét a technológiai fejlődés magasabb szintjére lép, akkor a fent leírt módon, mondhatni dominóelv szerűen húzza magával az összes többi nemzetet a fejlődés útján így biztosítva az emberiség technikai és gazdasági fejlődését az örökkévalóságig.
Láthatjuk, hogy Listnél is, akárcsak Smith-nél jelen van a gazdasági verseny elmélete, de Smith-el ellentétben nem a nemzetgazdaságon belül az egyes egyének között, hanem a nemzetközi gazdaságon belül az egyes nemzetek között, ami sokkal inkább hasonlít Darwin elméletére, mert ha az egyes nemzeteket megfeleltetjük a természetben az egyes fajoknak, akkor erre az elméletre sokkal inkább alkalmazható a fajokon belüli egyedek tulajdonságainak kiválogatódása és felhalmozódása, hiszen Listnél a nemzetek közötti versenyben, ha egy nemzet elkezdi az iparosítást, akkor csak a nemzetközi versenyben talpon maradni tudó iparágakat preferálhatja, vagyis tulajdonképpen ki kell válogatnia és fel kell halmoznia iparral foglalkozó lakosságának egyes képességeit és tulajdonságait, hogy a nemzetközi versenyben talpon tudjon maradni.
Továbbá ennek az elméletnek sokkal inkább megfeleltethető Darwin elméletének az a része is, hogy a környezethez való alkalmazkodás során a fajok szerveinek egyes részei a fokozottabb használat során jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, hiszen az iparosítás során a nemzetek gazdaságában az ipar fejlesztése erőforrás elvonást jelent a mezőgazdaságtól, tehát ha a nemzetet analógiába hozzuk a természeti fajokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy ipari szerveik jobban kifejlődnek, mezőgazdasági szerveik pedig kissé elsatnyulnak.
List közgazdasági elmélete tehát egyszerre hozható analógiába Darwin természetes kiválasztódásról, és a használat által való alkalmazkodásról szóló nézeteivel, így azt mondhatjuk, hogy nem csak az angolszász közgazdasági iskola hozható analógiába a darwini elmélettel, hanem a német közgazdasági iskola is, sőt az sokkal inkább analógiába hozható vele, mert Darwin elméletének összes jellegzetességét egyesíti magában. A következőkben Darwin és List elméletének filozófiai alapjait kell megvizsgálnunk.
Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.
Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.
Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő.
Ennek alapján pedig kijelenthetjük, hogy Darwin és List nézeteiben a természetes kiválasztás gondolata a spinozai panteizmusnak feleltethető meg, hiszen az egyes fajok tulajdonságai, amelyek aztán kiválogatódnak és felhalmozódnak a gének véletlen kombinálódásával jönnek létre, az egyes nemzeteknél az iparosodás szerkezetének alapjai a gazdasági és kulturális tényezők véletlen kombinálódásával jönnek létre. A véletlenben pedig nincs konkrét célra irányulás és így fejlődés sem, tehát nincs mozgás és idő, ahogy a spinozai panteizmusban sem.
A használat általi alkalmazkodás gondolatának filozófiai alapjait pedig a káoszelmélet jellegzetességeiben kell keresnünk aminek az egyik legfőbb alapja a fraktálgeometria. Erről fent már írtam.
Darvin elméletének az a tétele, hogy a fajok a természetes kiválasztódáson kívül szerveik használatán keresztül is változnak nyilván ennek a filozófiai gondolatnak feleltethető meg, ahol a statikus időtlenség és a mozgás-változás egységben van, hiszen a fajok azzal, hogy a szerveik használata során befogadják környezetük hatásaik, azok által egyrészt időben változnak, hiszen egyes szerveik jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, ugyanakkor változatlanok is maradnak, hiszen nem esnek szét, nem szűnnek meg, nem pusztulnak ki, mint más fajok, akik kihaltak mielőtt előnyös tulajdonságaik kifejlődhettek és felhalmozódtak volna, hanem megőrzik integritásukat mint természeti létezők, így állatok vagy növények.
Tehát ez alapján azt mondhatjuk, hogy Darwinnak az a gondolata, hogy a természeti létezők a természetes kiválogatódáson kívül szerveik használata útján is változnak egyértelműen a káoszelmélet és a fraktálok filozófiai alapjaival, vagyis a statikus időtlenség és a dinamikus mozgás, változás szintézisével hozható kapcsolatba, és mivel mind Darwin, mind pedig List elmélete egyszerre magában foglalja a természetes kiválasztás és a használat útján való változás gondolatát kimondhatjuk, hogy List és Darwin elméletének filozófiai alapjai a spinozai panteizmus időtlenségét és a káoszelmélet filozófiáját, ahol a statikusság és a dinamizmus ötvözve van, egységben foglalja magában.
A relativisztikus kvantummechanikát Paul Dirac angol fizikus dolgozta ki, és lényegében az atomi és szubatomi részecskék viselkedését írja le. Mint ahogy a neve is sugallja ez az elmélet megpróbálta összeegyeztetni a kvantummechanikát a relativitáselmélettel. Ennek az alapját pedig az úgynevezett delta-függvénnyel teremtette meg. A delta-függvény ábrázolása az alábbi képen látható:
Mint látható a delta-függvényt egy teljesen egyenes és végtelenül hosszú felfelé mutató vonal ábrázolja a koordinátarendszerben, amely egyfajta hirtelen szakadást képez a koordináta rendszer vonalán. A képen látható görbék pedig a függvény integrálására tett kísérletet mutatják, ahogy folyamatosan közelítenek a középen lévő egyenes vonal képéhez, vagyis a függvény koordináta rendszerben való ábrázolásához. Arra, hogy mi az integrálás most nem térhetünk ki. Elégedjünk meg annyival, hogy ez a függvény matematikai módszerekkel való megragadása, hogy a matematika eszközeivel kezelni tudjuk a függvényt.
Hogy megtudjuk miképpen alkalmazhatjuk a fizikában a delta-függvényt képzeljük el, hogy vizsgálat alá veszünk egy változó keresztmetszettel bíró rudat, amelyre néhány pontszerű teher van ráerősítve. A delta-függvénynek köszönhetően ezeket a különálló tömegeket bele lehet foglalni egy általánosított sűrűségfüggvénybe és mondhatjuk, hogy a tömegnek a rúd mentén való eloszlását vizsgálva a pontokra rátekintve, ahol a pontszerű terhelések elhelyezkednek, a sűrűség végtelen naggyá válik. A delta-függvény segítségével lehetségessé válik, hogy egységbe olvasszuk a folytonos eloszlású és a pontszerű tömegeket egyetlen általános kifejezésben.
A delta-függvény előbbi leírásában a folytonos eloszlás nyilvánvalóan a relativisztikus kvantummechanika relativitáselmélettel kapcsolatos aspektusait fémjelzi, hiszen a relativitáselmélet is a spinozai panteizmussal hozható kapcsolatba, mivel azt vallja, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, tehát idő és mozgás mint olyan nem létezik, a tér, az idő és az anyag mind egy, és így a világegyetem minden része egyfajta folytonos egységben olvad össze, ahogy maga a tér is kompakt és folytonos egységet képez, ez a relativitáselmélet legfőbb alapgondolata.
A pontszerű tömegek pedig, amelyekkel ez a folytonos egység összeolvad látszólag térbeli objektumokat jelölnek a fenti leírásban, pedig ez arra az atomi és szubatomi jelenségre utal, hogy ezeken a fizikai létszinteken a folyamatok nem folytonos, hanem diszkrét formában zajlanak le, azaz pontszerű pillanatokban lezajló, hirtelen kvantumugrásokkal kerülnek a részecskék egyik energiaszintről a másikra, ahol ezek az energiaszintek az egyedüli virtuális pályák, ahol a részecskék helyet foglalhatnak, mivel az energiaszintek között nincs hely a részecskék számára.
Tehát a pontszerűség ebben a leírásban a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatait fémjelzi, ami pedig közelebbről megint csak a káoszelmélettel hozható kapcsolatba, hiszen mint ahogy fent leírtuk a káosz a természeti determinizmus, és a kvantumfolyamatok által fémjelzett, dinamikus mozgás szabadságának egységét jelenti, és mivel a káosznál a természeti determinizmusban benne rejlik a mozgás, ez magával vonja a kaotikus folyamatok korlátozott előrejelezhetőségét, így például az időjárási folyamatoknál azt, hogy a kismértékű kezdeti változások, mint például egy pillangó szárnycsapása, csak korlátozottan előrejelezhető és ebből következően, nagymértékű változásokat hozhatnak magukkal a jövőben, mint például tornádót valahol távol attól a helytől ahol a pillangó szárnycsapása megtörtént. Ezt hívják pillangó effektusnak a szakirodalomban, és ahogy a szubatomi részecskék kvantumugrásokkal kerülnek egyik energiaszintről a másikra úgy a kaotikus időjárási folyamatok is kvantumugrásokkal terebélyesednek a pillangó szárnycsapása által okozott kis fuvallattól egészen a világot beborító tornádóig.
Tehát a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatai, amiket a delta függvényben a pontszerű tömegek reprezentálnak a káoszelmélet struktúráját tükrözik, ahogy a folytonos eloszlás a relativitáselméletet, és így kimondhatjuk, hogy a relativisztikus kvantummechanika, mint a szubatomi folyamatok leírásának legfőbb módszere, akárcsak a darwini evolúcióelmélet, vagy Friedrich List gazdasági elmélete, filozófiai értelemben egyszerre magában foglalja és ötvözi a spinozai panteizmus természeti determinációját és a káoszelmélet filozófiai alapjait, amelyek egységesítik a természeti determinációt és a kvantummechanika dinamikus kiszámíthatatlanságát és mozgását. A német közgazdasági iskola, a darwini evolúcióelmélet és a relativisztikus kvantummechanika tehát közös filozófiai alapokon nyugszik.
Vandervert fent említett cikkében az idegrendszeri receptor-effektor köröket holoképeknek nevezi, ami a fizikából és a biológiából ismert holgrafikus világegyetem, illetve holografikus agy elméletekkel hozható kapcsolatba. A holografikus világegyetem elmélete azt mondja ki, hogy a kvantummechanikai létszint mögött van egy mélyebb létszint, ahol a mozgó és dinamikus kvantummechanikai valóság teljes egységbe tömörül össze, és ennek a létszintnek minden egyes részében jelen van annak az összes többi része is, ami analóg Gábor Dénes hologramjaival, ahol ha a hologrammot, mint képet megfelezzük, akkor a kapott két újabb kép ismét a már megfelezett nagyobb kép egészét tartalmazza.
A látható világegyetem pedig nem más, mint ennek a holografikus létszintnek a kivetülése, projekciója, ahol ebben a holografikus létszintben a látható világ minden tárgya, objektuma és történése előre rögzítve van, és az általunk tapasztalt történések, tehát a világ egész történelme, és így magának az időnek a folyása is, az ősrobbanástól kezdve napjainkig nem más, mint előre megírt program lefutása ebben a holografikus ősszubsztanciában. Innen a holografikus univerzum elnevezése is. Itt mint ahogy láthatjuk megint csak az idő tériesítéséről van szó, hiszen a holografikus létszinten a kvantummechanikai valóság, mint dinamikus és mozgó, tehát az idővel analógiába hozható szubsztancia önmagába csomósodott, és így mint az idő analógiája megszűnt létezni, mert térré vált, és így minden történés ami a tériesített időben lejátszódik a kiterjedt tér egészében előre lerögzített eseménysorozatnak, vagy előre megírt programnak tekinthető, és így minden időben történés, és az egész történelem egyszerre van, egyszerre létezik, és az idő valójában nem telik, ahogy azt mi magunk körül tapasztaljuk, hanem egyszerűen csak van, ahogy a mozdulatlan tér is.
Ha pedig ezek holoképek, vagyis holografikus idegrendszeri egységek, amiket Vandervert az idegrendszeri receptor-effektor körökkel hozott analógiába a tér és az idő egységeként szemlélhetőek, akkor egyértelműen a relativitáselmélettel hozhatóak kapcsolatba, mint ahogy a holografikus világegyetem elméletének az egésze is, ami nem is meglepő, hiszen fent leírtuk, hogy Dilthleynek az alkotásról és megismerésről szóló elméletében szintén a tér és az idő egysége jelenti az alapját az emberi megismerés és alkotás köreinek, amiket én a receptor-effektor körökkel hoztam analógiába. Ha pedig a receptor-effektor körök, amiket most a relativitáselmélettel hoztunk kapcsolatba a káoszelmélet logikája alapján állnak össze az emberi agy szervezetévé az evolúció során, akkor kimondhatjuk, hogy az emberi agy kialakulása a fentiek alapján egyszerre analógiába hozható a az emberi kultúra fejlődésével Dilthley gondolatai alapján, a relativisztikus kvantummechanikával Dirac gondolatai alapján, a biológiai evolúció egészével Darvin gondolatai alapján, és a német közgazdasági iskola alapelveivel List gondolatai alapján, hiszen azokban is, akárcsak Vandervert elméletében, egyrészt a relativitáselmélet teljes determinációja másrészt a káoszelmélet félig dinamikus, félig determinált jellege van jelen.
Tehát mind a relativisztikus kvantummechanika által fémjelzett atomok és molekulák világában, vagyis a szervetlen természet evolúciójában, mind pedig a darwinizmus által fémjelzett biológiai evolúcióban, mind pedig az emberi társadalom és kultúra fejlődésében egyrészt a relativitáselmélet teljes determinációja másrészt a káoszelmélet félig dinamikus, félig determinált jellege van jelen. Ezek a létszintek pedig a tudomány mai állása szerint egymásra épülnek, az egyik létszint mozgásrendszere feltételezi a másik létszint mozgásrendszerét, és nem csak, hogy feltételezik egymást, hanem analóg elveken is működnek, ahogy azt fent kifejtettük. A kérdés az, hogy ha rendelkezésre állnának számunkra azok az eszközök, amelyekkel rögzíteni tudnánk és fel tudnánk térképezni az egyes létszintekben lejátszódó folyamatokat , akkor lehetővé válna e , hogy az alsóbb létszinten lejátszódó folyamatokból következtetni tudjunk a felsőbb létszinten lejátszódó folyamatokra?
A szervetlen természet fejlődésének végpontja nyilván az égitestek: bolygók csillagok kifejlődése. Ezeknek a fizikai tulajdonságaival a geofizika foglalkozik. A szerves természetben lejátszódó folyamatok adatainak gyűjtésével pedig legrészletesebben az erdészeti ökológia foglalkozik, és korunkban már létrejött egy adatbázis a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, ami a geofizika és az erdészet tudományos adatainak gyűjtését, rögzítését és elemzését segíti elő, és a http://www.foldrendszer.hu/ oldalon érhető el. Az emberi társadalomban folyó mozgások és folyamatok rögzítését és elemzését pedig legjobban az általam leírt családtörténeti és helytörténeti kutatási módszerekre épülő közösségi oldalon végezhetnénk el, és ha a két internetes adatbázis és elemző rendszer adatainak az elemzését egyszer majd össze tudjuk hangolni, akkor mivel ezek az evolúciós létszintek egymásra épülnek, az egyik létszint mozgásformái feltételezik a másik létszint mozgásformáit,, és nem csak hogy feltételezik egymást, de fejlődésük azonos elveket követ, mint ahogy azt fent kifejtettük, és mi nagyjából ismerjük azokat a folyamatokat amik ezeken a létszinteken lejátszódnak, talán az alsóbb lészinteken lejátszódó folyamatokból egyszer következtethetünk a magasabb létszinten lejátszódó folyamatokra. Például ha a geofizikai mérések valamilyen rendellenes jelenséget észlelnek a nap fizikai folyamataiban, akkor ebből következtethetünk arra, hogy mi történik majd a társadalom további történetében, vagy másként az emberi megismerés és alkotáskörök összekapcsolódásának folyamatában, a kultúrtörténetben, és képesek leszünk valamennyire megjósolni a jövőt.
Végezetül a tér fogalmáról szeretnék néhány szót szólni. A fentiekben már kifejtettük, hogy a relativitáselmélet tériesíti az időt, és ezzel tulajdonképpen megszünteti az időt, tehát a mozgást és a dinamizmust, és ilyenformán a modern filozófiában a tér az idő, tehát a mozgás és a szabadság ellentéteként tűnik fel, mintegy a determináció, a szükségszerűség jelképe. A tériesített időben az emberi tapasztalat szerint, egymás után lezajló történések egy előre lerögzített formában vannak jelen mintegy térbeli kiterjedésként, és mint ahogy azt fent kifejtettük Vandervert szerint az emberi agy ilyen determinisztikus tériesített időegységeknek nevezhető holoképekből állt össze az evolúció során, tehát úgy is mondhatjuk, hogy a tér egységeiből. Érdekes, hogy Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógépek című könyvében a felvilágosodás korabeli francia filozófiát, amelyből a modern számítástechnika is és a relativitáselmélet is kinőtt, mint a determinisztikus tér filozófiai diszciplináját elveti az emberi agy szerkezetét, mint az isteni rend keresztény tükörképét pedig preferálja, ugyanakkor az emberi agyat is téries tulajdonságokkal ruházza fel.
Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógép című könyvében igyekszik megcáfolni azt a modern gondolatot, hogy az emberi intelligencia sajátos jellegzetességei a számítástechnika mechanikus eszközeivel reprodukálhatók és egy számítógépbe beépíthetők. Az amit gépi intelligenciának neveznek, így a programozással történő problémamegoldás, alapvetően logikai és aritmetikai műveletekre épülnek. Az aritmetika a valós számok közötti műveletekkel: (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás) foglalkozik, és Gödel nemteljességi tételével bizonyította be, hogy egy logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszer, amit formális rendszernek neveznek, soha nem tudja módosítani önmagát. Soha nem tud beavatkozni saját működésébe, mint az emberi intelligencia, hanem csak azt az előre belekódolt parancsmechanizmust tudja végrehajtani, amit emberi készítője beletáplált. Ezért mondják a számítógépekre és a programokra, hogy rugalmatlanok.
Az emberi agy és intelligencia a számítógépekkel ellentétben azért tudja módosítani önmagát, azért tud beavatkozni saját cselekvésének irányításába, mert működése nem aritmetikai alapelvekre (összedás, kivonás stb.) épül, hanem olyan matematikai fogalmakra, mint a végtelen, vagy a tér. Az emberi agy felépítése, neuronjainak egymással való összekapcsolódásai ugyanis, a számítógépekkel ellentétben, olyanná teszik a az emberi agyat, hogy az teljesen kompakt, összefüggő egészet alkot, akárcsak az üres tér, vagy a végtelen tér. Csak egy ilyen rendszer képes módosítani önmagát, amely teljesen összefüggő egész, és kompakt. A logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszerek, amelyek a természetes számok azon tulajdonságára építenek, hogy egymással kisebb, nagyobb vagy egyenlő viszonyban állnak, hiszen erre épül az összeadás vagy a kivonás, erre soha nem lesznek képesek. Egy számítógép soha nem lesz képes arra a szerző szerint, hogy megértsen olyan fogalmakat, mint a végtelen, amire az igazi matematika alapszik. Az aritmetikai alapelvekre épülő számítógépes rendszerek hasonlóan működnek, mint a mechanikus gépek, amelyeket kauzális, ok-okozati viszonyok hajtanak, és éppen ezért ugyanúgy nem tudják módosítani saját működésüket soha.
Azoknál a mechanikus gépeknél, amelyeknél meghúzunk egy kart, az pedig elmozdít egy fogaskereket, amely majd kiönt egy vödröt, a kiöntött vödör soha nem fogja tudni újra elfordítani a kart, hogy a gép újra mozgásba hozza önmagát, mert a kiöntött vödör nem áll összefüggésben a karral, amit el kellene húzni, hogy a visszacsatolás létrejöjjön. Ezért nem lehetséges a természetben az örökmozgó. Csak olyan rendszer tudja módosítani önmagát, ahol minden össze van kapcsolva mindennel, vagyis ami teljesen kompakt egészet alkot, mint például az üres tér, vagy az emberi agy.
Tehát a felvilágosodás filozófiai rendszeréből kinövő számítógépek lélektelen mechanizmusai, ahol minden előre leprogramozott és determinált, mint a téries időben, soha nem érhetnek fel az emberi agy szabad és determinációtól mentes mechanizmusaihoz, ugyanakkor az emberi agy is téries, hiszen kompakt,egységes egész akárcsak az üres tér. Vajon mi a különbség a spinozai panteizmus, illetve a relativitáselmélet tere, és az emberi agy tere között?
Ha az emberi agy ilyen kicsi és determinált tériesített időegységekből áll össze, amelyek egymásba kapcsolódnak, akkor nyilvánvaló, hogy mindegyik ilyen ki tériesített időegységbe előre be van programozva és le van rögzítve valamilyen időbeli folyamat, mint például az agy receptor-effektor köreinek esetében valamilyen alak, vagy színkonstancia, amelyen senki sem változtathat, és ilyen értelemben ezek determináltak, de nyilvánvaló az is, hogy mindegyikbe más időbeli folyamat, esetünkben alak, vagy szín konstancia van lerögzítve, és ha ezek az előre leprogramozott időbeli folyamatok összekapcsolódnak és mondhatjuk úgy, hogy összeadódnak, akkor az időben előrehaladva egyre nagyobb szabadságot adnak hozzá ezeknek a tériesített időegységeknek az egységéhez, hiszen egy időbeli folyamat előre lerögzítve csak egyféle utat és fejlődési lehetőséget jelöl ki az időben fejlődő tárgyi objektumok számára, többféle ilyen előre lerögzített időbeli folyamatnak az összessége viszont már sokféle utat és fejlődési lehetőséget engedélyez az időben fejlődő tárgyi objektumok részére, annak ellenére, hogy a relativitás elmélet teréhez hasonlóan ez a fajta tér is determinált, tehát nincs benne idő és mozgás, viszont a determinált leehetőségek sokfélesége miatt mégis több szabadságot biztosít az időben fejlődő tárgyi objektumoknak, ezért van az, hogy bár az emberi agy is téries, mégis rendkívül nagy cselekvési és fejlődési szabadsággal ruházza fel az embert, így ez a fajta tér már nem tekinthető annyira az idő ellentétének.
Így azt mondhatjuk, hogy meg kell különböztetnünk két fajta teret, egyrészt a spinozai panteizmus terét, amely a tiszta mozdulatlan kiterjedés fogalmával definiálható, másrészt pedig a keresztény teret, amely ilyen tériesített, tehát előre determinált időfolyamatokból áll össze, és mint ilyen ugyancsak nélkülözi az időbeli mozgást és változást, de a lehetőségek összeadódása folytán mégis nagyobb, vagy végtelenül sok lehetőség összeadódásával akár végtelen nagy szabadságot biztosíthat az időben fejlődő tárgyi objektumoknak. Javasolnám, hogy ezt a fajta teret nevezzük ezentúl szupertérnek.
Feltételezésem szerint a fent már említett transzcendens számok kvantummechanikáját csak ezzel a szupertérrel ötvözhetjük, de hogyan? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához most rá kell térnünk arra a kérdésre, hogy melyek is a mai matematika leírása szerint azok az irracionális, és hogy melyek is a mai matematika leírása szerint azok a transzcendens számok. Az irracionális számok a mai matematika fogalomhasználata szerint olyan végtelenül hosszú tizedes törtek, amelyeknek a számjegyeiben nincs ismétlődés. Például 0,090909... esetében a 0 és a 9 a végtelenségig ismétlődik, de például a Pí számjegyei esetében 3,14159.. a számjegyek sohasem ismétlődnek. Tehát a Pí irracionális számnak tekinthető. Azonban van még egy tulajdonsága is az irracionális számoknak mégpedig, hogy felírhatóak egy másodfokú egyenlet megoldásaiként. A kettőnek a négyzetgyöke: sqrt(2) például irracionális, de felírható egy egyenlet, az x^2 = 2 megoldásaként. A transzcendens számok viszont olyan irracionális számok, amelyek nem írhatóak fel végesen hosszú egyenlet megoldásaiként.
A nem transzcendens irracionális számok tehát bizonyos egész számok gyökeiként állnak elő, ahol a gyökvonás eredményeként nem egy újabb egész számot kapunk, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedestörtet. A komplex számok példáján már láthattuk, hogy a hatványozás esetén, vagyis két egyenlő nagyságú szám összeszorzásakor lényegében a kvantummechanikai valóság létszintjein jelen lévő objektumok tulajdonságaihoz hasonló új számot hozunk létre, ahol az új számban a már összeszorzott két szám egymást áthatva és egymást kioltva vibrál, akárcsak a kvantummechanikai valóságban a lét és a nemlét. Ha pedig gyököt vonunk az így keletkezett számból, akkor a már összeszorzott két szám elválik egymástól, és a kvantumvibráció, ahol a két szám egymást folyamatosan áthatotta és kioltotta megszűnik. Az irracionális számoknál az a jelenség, hogy a gyökvonás nem egész számot, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedes törtet ad ki azt jelenti, hogy az irracionális szám számjegyei miközben folyamatosan kitöltik az egyre kisebb számértékeket fémjelző tizedesjegyeket a tizedeken, századokon és ezredeken keresztül egészen a végtelenségig egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva közelítenek ehhez a végtelenül kicsi értékhez sqrt(2) = 1,41421 35623 irracionális számmal szemléltetve valahogy így:
Mint ahogy fent azt már leírtuk Marcus du Sautoy a prímeket a kvantummechanikával kapcsolta a össze, a kvantummechanikához kötődő prímszámokból gyökvonással képzett irracionális számok pedig tovább kvantumosodnak hiszen az atomi szintek kvantumvibrációihoz hasonló ingadozásaik a végtelenbe nyúlnak, amikor egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva tartanak a végtelen, pontosabban a végtelenül kicsi felé. Tehát itt tulajdonképpen a kvantumos prímszámok továbbkvantumosodásáról van szó. A transzcendens számok pedig mintha végleg elszakadnának a természetes számoktól, amiatt, hogy nem értelmezhetőek egy természetes szám négyzetgyökeként, és a természetes számokat is túlhaladva a megszámlálhatatlanul végtelenbe nyúlnak. Hiszen a különféle számtípusok közül egyedül a transzcendens számokból van megszámlálhatatlanul végtelen sok, mert mint a természetes számokból, mind pedig az irracionális számokból megszámlálhatóan végtelenül sok van. Ahogy pedig a fentiekből az kiderül a megszámlálhatatlanul végtelent a körhöz, a kört pedig a Pí-hez kötöttük, és érdekes módon maga a Pí is transzcendens szám, ahogy azt a matematikusok már bebizonyították.
Azt már rögtön észrevehetjük, hogy a számok világának felépítése mennyire emlékeztet minket a fizikai univerzum felépítéséhez. Létezik egyrészt a kvantummechanikai valóság mélyrétege, amiről a holografikus univerzum elméletének hívei is beszélnek, bár ennek a szerkezete nem biztos, hogy azonos azzal, ahogy ők azt elképzelik. Ezt a mélyréteget fémjelzik a transzcendens számok, amelyek teljesen mentesek mindenfajta determinációtól és szükségszerűségtől és a megszámlálhatóan végtelenen is túlnyúlnak. Ebből a végtelenül kicsi világból épülnek fel az irracionális és a prímszámok, amelyek már a durvább kvantummechanikai valóságot fémjelzik, a kvantummechanikai valóság külső rétegét.
Majd a prímszámokból a végtelenbe tartóan épülnek fel az összetett számok, amelyek már a makrovilágot, vagyis a relativitáselmélet determinált terét fémjelzik, a természetes számok végtelen sorozata pedig, ahol a prímszámok és az összetett számok vegyesen vannak jelen a Dirac által leírt relativisztikus kvantummechanika világát fémjelzik, ahol a relativitáselmélet és a kvantummechanika találkozik egymással. Végül a természetes számokból felépített megszámlálhatóan végtelen a szuperteret fémjelzi, vagyis a szuperbonyolult emberi agyat, vagy Istent, ahol az összetett számok relativisztikus holoképeiből, vagyis a megdermedt idő egységeiből az emberi agy mintájára felépül a szupertér, amely téries ugyan a holoképek tériesített időegységeihez hasonlóan, viszont a holoképek szabályos rendbe szerveződése miatt mégis nagyobb szabadságot adnak a létezőknek, mint a relativitáselmélet determinisztikus tere.
Most tehát már tudjuk, hogy mi az a szupertér, és tudjuk, hogy mik azok a transzcendens számok. A cikk célja pedig az volt, hogy a szupertér és a transzcendens számok, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétegeinek összekapcsolásával hozzunk létre egy újfajta fraktálszerkezetet a matematika nyelvén, amivel meghaladhatjuk a ma ismert fraktálszerkezeteket. A transzcendens számokat tehát megszámlálhatatlanul végtelennek mondtuk a megszámlálhatatlanul végtelent pedig a körhöz kötöttük. A szupertérről azt mondtuk, hogy az a természetes számok megszámlálhatóan végtelenjéhez köthető. Azt pedig már fent kifejtettük egy matematikai képletben, hogy a természetes számokat hogyan alakíthatjuk át megszámlálhatatlanul végtelenné, vagyis transzcendens számokká. Ezt a képletet fogjuk újra felhasználni, de először megint csak a végtelenről szólok néhány szót.
Mint ahogy a matematika tudományából azt sokan tudják, ha a végtelenhez végtelent
adunk hozzá szintúgy végtelent kapunk, vagy ha a végtelent végtelennel szorozzuk meg, megint csak végtelent kapunk, de ez véleményem szerint fordítva is igaz, a végtelen nemcsak megszorozható a végtelennel úgy, hogy eredeti nagysága megmarad, hanem fel is osztható akár végtelen sok szintén végtelen egységre. Ezt nagyon könnyű bebizonyítani. Vegyük például a természetes számok végtelen sorozatát.
1, 2. 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13 , 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20 ... → ∞
Most csoportosítsuk ezeket a számokat kettesével:
(1, 2) (3, 4) (5, 6) (7, 8) (9, 10) (11, 12) (13 , 14) (15, 16) (17, 18) (19, 20) ... → ∞
Ezzel kettes számcsoportok végtelen sorozatát kaptuk, ami ugyanúgy végtelenül nagy, mintha a természetes számok végtelen sorozatát egyesével számolnánk végig. Ebből következik, hogy ha hármasával csoportosítanánk ezeket a számokat akkor is ugyanilyen végtelen sorozatot kapnánk a számcsoportokból, és egészen a végtelenségig folytathatnánk ezt, amikor pedig már végtelen sok ilyen végtelen számcsoportot kapnánk, és mint ahogy fent már többször kifejtettük a szupertér analóg a természetes számok megszámlálhatóan végtelen sorozatával, így azt is mondhatjuk, hogy ha a természetes számok végtelen sorozatát végtelenül sok végtelen számcsoportra osztjuk fel, akkor végtelenül sok szuperteret kapunk. Ennek értelmében a fent már egyszer leírt függvényt:
sqrt((x-1)+x) … sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1))) … sqrt(sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1)))+sqrt(sqrt(((x-1)+2)+(x+2))+sqrt(((x-1)+3)+(x+3)))) … → ∞
véleményem szerint úgy kell módosítanunk a transzcendens számok dialektizálásához, vagy másként a tanszcendens számoknak a szupertérrel való összekapcsolásához, hogy a fenti képletben az (x) értékét az egyre több számot magukba foglaló számcsoportok összegének értékével helyettesítenénk be így (x) értéke: x = 1 helyett x = 1+2 = 3, vagy x = 3 + 4 = 7, és így tovább a végtelenségig. Hármas számcsoportok esetében pedig: x = 1 + 2 + 3 = 6, vagy x = 4 + 5 + 6 = 15, és így tovább a végtelenségig, és az és (x)-ből kivonandó és hozzáadandó számokat is a képlet logikája szerint kell módosítani, végül pedig, ha a számok csoportba foglalásának folyamatában elérünk a végtelenhez, akkor a szuperteret egyesítettük a transzcendens számokkal, és létrehoztuk az új fraktálokat, ahol már nem a relativitáselmélet tere és a kvantummechanikai valóság külső rétege van egybekapcsolva, hanem a kvantummechanikai valóság mélyrétege, amelyet a transzcendens számok fémjeleznek, és a szupertér, amit pedig a megszámlálhatóan végtelen számok fémjeleznek.
Tehát a fizikai világ alapvetően négy négy valóságosan, vagy potenciálisan létező létszintből épül fel, egyrészt a kvantummechanikai valóság mélyrétegéből, ami a transzcendens számoknak feleltethető meg. Létezik azután a relativisztikus kvantummechanika által fémjelzett köztes létszint, ami az irracionális számoknak feleltethető meg. Létezik a makrovilág, ami a megszámlálhatóan végtelennek feleltethető meg, végül létezik egy csak potenciálisan létező létszint, ami akkor válik valóságossá, ha a szuperteret összekapcsoljuk a transzcendens számok létszintjével, vagyis a transzcendens számok létszintjét dialektizáljuk. Ez a létszint a filozófiai elméletek között a marxi dialektikus materializmusnak feleltethető meg, ahol a statikus elemekből felépülő, ám ezek összeadódása révén mégis dinamikus szupertér egybeforr a ténylegesen dinamikus kvantummechanikai valóság mélyrétegeivel.
Nézzük meg először is, hogy ezek közül melyik létszintnek feleltethető meg Ez most egy hosszabb kitérőt igényel. A metafizikai tradíció tanításait sokan ismerhetik az internetről, ami egy sajátos okkult ezoterikus tanítást fémjelez. Ahogy a többi ezoterikus irányzat, úgy a metafizikai tradicionalizmus is sajátos involúcióként, vagyis nem fejlődésként, hanem aláhanyatlásként gondolja el az emberi történelmet, ahol az aláhanyatlás végpontja a mai nyugati modern technikai civilizáció. Viszont a régi letűnt aranykort nem valamiféle tudomány és technika nélküli, nőies természetközeli állapotként gondolják el, mint a többi okkult irányzat, hanem egyfajta harcias, férfias lovagkort idealizálnak a helyébe mesébe illő gótikus katedrálisokkal, és harcos királyságokkal, bár technikai civilizáció nélkül természetesen. A metafizikai tradíció filozófiai alapjainak lerakója René Guenon volt, aki matematikusként végzett, majd sokféle gnosztikus mozgalomba belépett, végül Egyiptomban telepedett le, ahol belépett a szufi rendbe és élete hátralévő részében írásaival foglalkozott. Több követője is akadt később, mint például Julius Evola, akit sokan a szélsőjobbhoz sorolnak, vagy Frithjof Schuon, Magyarországon pedig Hamvas Béla.
A metafizikai tradíció magyarországi hívei politikai nézeteikben a legitimistákhoz illetve a monarchistákhoz sorolhatók, a Habsburg ház visszatérésének hívei, és ennek jegyében elutasítják a magyarság újkori forradalmait, mint például az 1948-49-es forradalmat, vagy a Rákóczi Ferenc által kirobbantott forradalmat, amin sokan megütköznek és felháborodnak az interneten, a másik amin sokan megütköznek, hogy a metafizikai tradíció magyarországi hívei erősen összefonódnak a szélsőjobboldalinak mondott JOBBIK-al, ami egyértelműen kiderül, ha utánanézünk az interneten fellelhető kapcsolataiknak. Én annak a véleményemnek adok most hangot, hogy a metafizikai tradíció és a vele összefonódott JOBBIK valójában a magyarországi baloldallal mutat közös eszmetörténeti gyökereket, és ezt az európai politikai és filozófiai gondolkodás sokirányú összefonódásainak elemzésén keresztül szeretném bizonyítani. Kezdjük a metafizikai tradíció filozófiai alapjainak mélyebb elemzésével.
Rene Guenon francia matematikus dolgozta ki a metafizikai tradíció, vagy perennalizmus okkult gnosztikus rendszerének filozófiai alapjait, akire nagy hatással voltak matematikai tanulmányai különösképpen Leibniz infinitezimálisa, ami egyértelműen kiderül az Infinitessimal Calculus című könyvéből, ahol lényegében a perennalizmus filozófiai alapjait veti meg. Ha körbenézünk a metafizikai tradícióról szóló magyarországi irodalomban, akkor észrevehetjük, hogy Guenon magyar követői nem nagyon hivatkoznak Guenon ezen könyvére, mint ahogy le sem fordították még magyarra, talán azért mert a metafizikai tradíció hívei igyekszenek mindentől elhatárolni magukat, ami az ő értelmezésükben modern, és aki ezt a könyvet elolvassa az rájöhet, hogy a metafizikai tradíció tanításai egy nagyon is modern filozófus, név szerint: Leibniz filozófiájában gyökereznek.
Guenon filozófiájának az alapja, amit Leibniz infinitezimálisára alapoz, a mennyiségi szembeállítása a határtalannal. A mennyiségi jelleg minden olyan dologhoz kötődik, ami térbeli, vagy időbeli, hiszen a térbeli távolságok, vagy a térbeli testek méretei, illetve az időtartamok hosszai mind mennyiségek, és mint ilyenek mind lehatároltak, vagyis mind valamiféle határral rendelkeznek. Minden időtartamnak van végpontja, minden térbeli testnek van felülete, mint ahogy minden távolságnak van térbeli határa. Ezek alapján pedig kimondhatjuk, hogy minden, ami a térhez és az időhöz kötődik lehatároltnak tekinthető.
Guenon szerint a modern matematika legnagyobb tévedése az, hogy a végtelent is ilyen lehatárolt mennyiségnek tekinti, ami a térhez és az időhöz kötődik, pedig Leibniz infinitezimálisának tulajdonságaira hivatkozva megállapítja, hogy az valójában határtalan és túl van a téren és az időn. Leibniz infinitezimálisa köztudottan a végtelenül kicsi fogalmával írható körül, amihez minden mennyiség csak közelíthet, de sohasem válhat egyenlővé vele, hiszen ha egy adott hosszúságú rudat elkezdünk egymás után mindig, folyamatosan felezni akkor akár meddig felezzük a rúd sohasem válik végtelenül kicsi hosszúságúvá, mert ahhoz végtelenül sok időre lenne szükség. Tehát a végtelenül kicsihez, az infinitezimálishoz csak közelíteni lehet, de azt soha nem lehet elérni, és minden mennyiség, amely a végtelenül kicsihez közelít, az mindig, folyamatosan és határtalanul, a végtelenségig meghaladja önmagát, és ebből ered a végtelen határtalansága, ami azt jelenti, hogy a végtelen nem mennyiség, hanem határtalanság, ami túl van minden érzékelhető térbeli és időbeli formán, vagy másként téren és időn túli, metafizikai objektum.
Innen ered a metafizikai tradíció elnevezés, ami arra utal, hogy az általunk ismert emberi történelmet megelőző világot, vagy létállapotot, amit a metafizikai tradicionalisták aranykornak neveznek ez a minden mennyiséget meghaladó határtalanság, vagyis a teljes szabadság jellemezte. A metafizikai itt azt jelenti, hogy minden érzékelhető mennyiségi formán, tehát téren és időn túli, a tradíció pedig azt, hogy őskori, a látható emberi történelem előtti, azon kívüli. A metafizikai tradícionalisták ezt az aranykori létállapotot szembeállítják a modern korral, amit történelmi mozgás, vagyis a folyamatos fejlődés és haladás jellemez, legyen az technikai fejlődés, politikai forradalmak és változások stb.
A történelem előtti aranykort annak ellenére, hogy annak ebben a filozófiai rendszerben dinamikus jelleget kölcsönöz a Guenon által hangsúlyozott határtalanság, végeredményben passzívnak és történetietlennek gondolják el, és ez ad kissé paradox jelleget a metafizikai tradíciónak az okkult mozgalmak között, hiszen a többi okkult mozgalom, mint például a teozófia, vagy a spiritizmus, a történelem előtti aranykort, mint passzív, történetietlen időszakot a női princípium hatálya alá utalja, hiszen a nőiség jelöli a passzív rezisztenciát, a metafizikai tradicionalisták viszont az aranykort hajlamosak a harcos férfiprincipium hatálya alá utalni, ami az aktív dinamizmus megtestesítője, ami egyfajta paradoxonként jelentkezik a metafizikai tradicionalizmusban, hiszen náluk a nőies passzivítás valójában dinamikus, hiszen határtalan, minden határt meghaladó, és ez adja a metafizikai tradicionalisták vonzódását a középkori lovagrendekhez, és a férfias középkori királyságokhoz.
A teozófusoktól és a többi okkult mozgalomtól elhatárolják magukat abban is, hogy szerintük azok a modern tudomány szóhasználatát vették át, mint például magnetizmus, vagy asztráltestek, amelyek a tér és időbeliségre utalnak, míg ők teljes mértékben metafizikaiak, vagyis kívül helyezik magukat a téren és az időn, és minden modern mennyiségi tudományon és filozófián. Tehát láthatjuk, hogy sok mindenben vitában állnak a többi okkult mozgalommal, de egyben egyetértenek velül ez pedig a technikai civilizáció lerombolásának a szükségessége.
Az okkult mozgalmakat, így a teozófiát, vagy a spiritizmust azért hozták létre, hogy a természeti környezetből kiszakított modern tudomány és technika által vezérelt kapitalista ipari társadalom mechanikus világában elidegenedett embert visszavezessék a technikai civilizáció előtt létező világ természetközeli társadalmi rendszeréhez, amit ők újraszakralizálásként értelmeztek, vagyis, hogy lerombolják a technikai civilizációt, és ebben ha más oldalról is, de megegyeznek a metafizikai tradícionalistákkal, mivel ők ugyan nem idealizálják olyan mértékben az archaikus, természetközeli életmódot, mint a teozófusok, de a technikai civilizációt ők is a mennyiségi, vagyis a tér és időbeli megjelenési formák világához sorolják, ami ilyen értelemben elvetendő. Továbbá egyetértenek velük a keleti vallások idealizálásában is, bár a keleti vallásokat másképp értelmezik, mint a többi okkult mozgalom, szerintük a keleti vallásokat a nyugati ember nem ismeri jól, mert azoknak a filozófiai tartalma megegyezik a metafizikai tradíció tanításaival a hagyományos nyugati értelmezéssel ellentétben.Tehát a metafizikai tradíció filozófiai tanításai a mennyiség és a határtalanság szembeállításán alapulnak, és forrása a Leibnizi filozófia. Mivel a magyarországi metafizikai tradíció hívei legfőképp az ausztriai Habsburg házhoz kötődnek, most egy kis kitérőt kell tennünk, és meg kell ismerkednünk az egyik legismertebb osztrák közgazdásszal Fridrich August von Hayekel.
F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései című könyvében arról ír, hogy az emberi civilizációban az emberek mindennapi viselkedését kontrolláló szabályokat, mint például a becsületesség, vagy a szerződések betartásának normáit előíró szabályokat a civilizáció tagjai tanulás és utánzás útján adják át generációról generációra mindig a következő nemzedéknek, és ezek az írott és íratlan normák és szabályok a civilizált gazdálkodás alapjait képezik, hiszen például a szerződések betartásának normái nélkül nem lenne modern kapitalista gazdaság.
Ezeket a szabályokat, amelyek fenntartják a modern gazdaságot, mi nyilvánvalóan nem szeretjük, mert korlátoznak minket. Nem örülünk olyan szabályoknak, mint például, hogy a piacon elénk táruló ízletes almákat nem vehetjük csak úgy el az alma ellenértékének kifizetése nélkül, ezért Hayek szerint ezeket a szabályokat semmiképpen sem mi választottuk az evolúció során, hanem inkább ők választottak minket.
Ezek a szabályok Hayek szerint úgy szolgálják a kapitalista gazdaság fennmaradását és fejlődését, hogy segítik az egyént a gazdasági rendszerbe való beilleszkedésben, ahol munkások, vállalkozók stb., lesznek, hiszen a kapitalista gazdasági rendszer csak azokat fogadja be tagjai közé, akik például a becsületesség normáit betartják, és így a gazdasági rendszerbe beilleszkedve mindig olyan más egyének szükségleteit szolgálják ki, akiket egyébként nem is ismernek, mint ahogy például egy autót összeszerelő gyári munkás nem ismeri azt az egyént, aki az általa összeszerelt autót meg fogja vásárolni. Ez a modern gazdaság munkamegosztásának lényege.
Így pedig azáltal, hogy ezek a szabályok és normák az egyént beillesztik a kapitalista gazdasági rendszerbe, lehetővé teszik a piacon jelen lévő információ megfelelő rendben való szétosztását és felhasználását az egyének között, amelyek a tudomány és a technika fejlődésével egyre halmozódnak a társadalomban, és amelyeket éppen ezért egyetlen egyén soha nem tudna felhalmozni, megtanulni, és ezáltal felhasználni. Így ez a rengeteg információ csak úgy válhat felhasználhatóvá és hasznosíthatóvá a társadalomban, ha a társadalmi tömeg egyes egyénei a szabályok segítségével beilleszkednek a gazdasági rendszerbe, és megtanulnak egy bizonyos töredéket ebből az információhalmazból, mint például az autószerelést, vagy a jogászkodást, és a többi egyénnel, akik a társadalmi információhalmazból más-más információdarabkát szakítottak ki, együttműködve hasznosítják a társadalmi információ egészét a gazdasági rendszerben, vagy más szóval termelnek, gazdálkodnak a gazdaság más-más szektorában.
A sok társadalmi információ sem akkor nem lenne felhasználható, ha egyetlen egyén akarná az egészet megtanulni, hogy aztán diktátorként az egész társadalmat átfogóan irányítsa, hiszen az egyének információfelvevő és feldolgozó képessége véges, sem akkor, ha nem lennének a társadalomban írott és íratlan normák, szabályok, amelyek elősegítik az embereknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, hogy így a társadalmi információtömegből egy-egy részt kiszakítva, és megtanulva együtt tudjanak működni a többi egyénnel a társadalmi információ feldolgozásában, és hasznosításában, vagy más szóval a termelésben, a gazdálkodásban.
Mindebből kifolyólag a totalitárius szocialista rendszerek azért veszélyesek Hayek szerint, mert az egész társadalom irányítását egyetlen egyén kezébe akarják tenni, a diktátoréba, aki nem tudja felhalmozni és megtanulni a társadalomban jelen lévő összes információt, és ezért intézkedései törvényszerűen tévedésekhez, társadalmi problémákhoz, majd végeredményben a társadalmi fejlődés megakadásához vezetnek. Ugyanis Hayek elméletét az evolúciós fejlődés kontextusába helyezi.
Mivel Hayek szerint azáltal, hogy a társadalomban jelen lévő írott és íratlan szabályok és normák elősegítik a az egyéneknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, és ezáltal a társadalmi információ megfelelő rendben való szétosztását és allokálását, egyben elősegítik a kapitalista gazdasági rendszer megfelelő működését, a tudomány és a technika fejlődését, ahol a tudomány és a technika aztán újabb társadalmi és gazdasági információk elterjedését, újabb ipari vagy szolgáltatási szektorok megszületését segítik elő. Egyszóval elősegítik a gazdasági rendszer fejlődését, ami aztán újabb írott és íratlan normák és szabályok, így: jogszabályok, udvariassági szabályok stb., megszületését teszik szükségessé, hogy az egyének megint be tudjanak illeszkedni ebbe az újfajta gazdasági rendszerbe, hogy aztán megint újabb szintre fejlődjön a gazdaság., vagyis a társadalmi normák és a gazdasági rendszer dialektikusan egymást erősítve fejlesztik egymást, és ezzel együtt a gazdaságot és a társadalmat, és Hayek szerint ez a fejlődés és az evolúció alapja.
A szocializmus pedig azáltal, hogy az egész társadalom irányítását és fejlesztését egyetlen egyén kezébe akarja letenni, aki nem tudja felhalmozni és feldolgozni a társadalomban jelen lévő információkat, valójában megakasztja a társadalom fejlődését, mert lehetetlenné teszi a társadalmi információ megfelelő rendben való elosztását és allokálását. Mivel pedig a gazdaság és a társadalom fejlődésének a motorját a társadalom írott és íratlan szabályai alkotják, az egyéneknek kötelességük alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen. Meg kell jegyezni még, hogy mivel Hayek elméletében a társadalmi információt sok egyén között kell szétosztani, akik annak csak egy-egy szeletkéjét sajátíthatják el más-más emberi képességeket és adottságokat alapul véve, ebben az elméletben a fejlődés sokféle képességekkel és adottságokkal rendelkező egyéneket kíván, magyarán a társadalom sokszínűségét kívánja, amihez már csak egy lépés kell, hogy elvezessen az etnikai sokszínűségre épülő társadalom, vagyis a multikulturalizmus elméletéhez. A következő részben azt kell elemeznünk, hogy hogyan függ össze Hayek gazdaságfilozófiai tanítása az osztrák eszmetörténettel.
Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig című írásában az osztrák eszmetörténetet és politikai tradíciót elemzi, és rámutat, hogy az osztrák liberális politikai tradícióra nagy hatással volt az egykori Habsburg birodalom soknemzetiségű volta, ami mindenféle forradalmi átalakulással szembefordította őket. Az osztrák szellemiség másik forrása a katolicizmus a szerző szerint, amely erős konzervatívizmust, a haladással a progresszivítással való szembehelyezkedést, és tekintélyelvet oltott az osztrákokba, és a katolicizmus nemzetek feletti, a nemzetek egységbe kovácsolását elérni kívánó hagyományaival még inkább elérte, hogy egy ilyen kulturálisan heterogén, a történelem feszültségzónájában elhelyezkedő ország minden hirtelen, forradalmi változást, amely a nemzetek feletti egyensúly lehetséges megbontását irányozza előre, halálos fenyegetésként éljen meg.
Az osztrák konzervatívizmus legfontosabb ellenfelének a francia felvilágosodás eszméit vallja, amely racionalizmusával az egyéni individuális észt tartja az igazság, a hamisság, illetve a jó és a rossz legfőbb mércéjének, a gondolkodás és az egyéni életvezetés szabadságát az egyének elidegeníthetetlen jogának tekinti, a gazdaság területén pedig a vállalkozás szabadságát tartja mérvadónak, ami a közérdek tekintetében olykor korlátozhatónak tart. Az osztrák konzervatív felfogás ezzel ellentétben a hagyománynak a tekintélyét fogadja el jog és erkölcs végső bírájaként, az egyéni ítéletek érvényesítésének szabadjára engedését, és a társadalomnak az egyének elvont eszméi által való átalakítását, pedig elítéli és veszélyesnek tartja a fennálló társadalmi rendre nézve.
Ugyanakkor a szabad vállalkozást, mint az individuális ész termékét korántsem veti el teljesen, mivel a társadalom és a gazdasági élet elvont eszmék, így: kommunizmus, fasizmus stb., által való szabályozását is az egyéni individuális ész termékének, és egyben legveszélyesebb termékének tartja, mivel egy emberi egyén: a diktátor individuumából ered, továbbá mesterséges, művi és racionalisztikus, és a spontán-természetes gazdasági folyamatok egyedül helyénvaló voltát tartja érvényesnek.
A minden egyes elemet magában foglaló osztrák konzervatív antropológia öt nemzedéken keresztül változik át kiérlelt elméletté. Az első állomás az 1909-ben szentté avatott Klemens Maria Hofbauer osztrák jezsuita szerzetes volt, aki a katolikus valláson belüli racionalisztikus tendenciák ellen lépett fel, és a jezsuita elvek érvényre juttatása érdekében azt hirdette a felvilágosodás eszméivel szemben, hogy az ember elégtelen, korlátozott és esendő lény, aki magára hagyva, önnön értelmére és érzületére bízva, nem tudja megtalálni a helyes utat, és ezért a felsőbb tekintély iránti feltétlen engedelmességet hirdette.
A jezsuitizmus az engedelmességet tartja fontosnak az intellektuális vizsgálódással szemben, és így merőben antiintellektuális irányzat, ahogy Hofbauer sem törekedett hittételeinek filozófiai érvekkel való alátámasztására, hiszen ha argumentálni akart akkor az egyház évezredes kontinuitására hivatkozott, mint az isteni eredet legfényesebb bizonyítékára. „Legyetek alázatosak !” mondta sokszor, mert különben soha nem fogják áthatni az embereket a hit misztériumai.
A második nemzedékhez Hofbauer köre tartozik közöttük Friedrich Schlegel, aki erősen kárhoztatta kora modern politikai elméleteit és intézményeit, de azok ellentéteként nem más politikai elméleteket jelölt meg, hanem bizonyos szerves társadalmi berendezkedéseket, amelyek összegződését végül az európai középkorban látta meg. Az európai középkorhoz való visszatérést hirdette, mint szerves és organikus társadalmi rendhez.
Metternich gondolatai távol álltak Schlegel romantikus katolicizmusától. Az ő vallásfelfogása a hűvös gyakorlatiasságból fakadt. A tekintélyelvű katolikus vallást a forradalom elleni legjobb biztosítékként fogta fel. Nem hitigazságai miatt, hanem társadalomképe miatt részesíti előnyben a protestantizmussal szemben. A forradalmi tendenciák lényegét egyedül abban látta megvalósulni a protestantizmustól a felvilágosodásig, hogy mindenben törjön előre az individualizmus, mindenki legyen a „saját dogmájának pápája”, és egyedül saját magát kormányozza, saját maga bírálja erkölcseinek, cselekedeteinek helyességét minden külső tekintély nélkül. Ez a forradalom és a protestantizmus lényege Metternich szerint, és ez abszurd és destruktív, amivel csak a katolicizmus tekintélyelvűsége veheti fel a harcot.
Metternich reformelképzelései ezzel összefüggésben szemben állnak minden forradalmisággal, és tulajdonképpen nem egy előre kigondolt eszmény, vagy politikai rendszer, mint például: szocializmus, vagy kommunizmus megvalósításában a „valódi javak” irányába történő konkrét előrelépéseket értette, ahol valódi javak alatt a „rendből fakadó szabadságot”, „a törvény előtti egyenlőséget” és az „erkölcsi és anyagi nyugalom nélkül elképzelhetetlen jólétet értette”. Véleménye szerint a szabadság, mint fogalom csak a rend fogalmára épülhet. Rend nélkül a szabadság diktatúrához vezet.
Nincs előregyártott recept arra nézve, hogy milyen a jó alkotmány, mert jó alkotmány csak az alkotmányt megalkotó nép erkölcsi jelleméből és sajátosságaiból eredhet, minden népnek a saját magának legmegfelelőbb alkotmányt kell megalkotnia, és ez természetszerűleg soha nem történhet ugrásszerűen, és forradalmi módon, hanem mindig csak fokozatosan.A hofbaueri és a metternichi eszményekből, vagyis az ész mindenhatóságába vetett hit tagadásából és a gyakorlati ész fölényének hitvallásából alakult ki Széchenyi István romantikus-vallásos emberképe, amit méltán nevezhetünk haladó konzervativizmusnak, ahol az angolszász szabadpiaci gondolkodás összekapcsolódik a keresztény erkölcsi tökéletesedés eszméjével. Metternich nyomán Széchenyi hitt abban, hogy a nemzeti szellem szent, és azt nem lehet ugrásszerűen, forradalmi úton megváltoztatni, és ennyiben konzervatív volt. Viszont haladó volt annyiban, hogy hit a nemezti szellem fokozatos, lassú reformok útján való fejlesztésében és tökéletesítésében. A nemzeti szellem nála is egyfajta szerves, organikus felépítmény volt, mint Schlegel-nél az idealizált középkor, amihez nem lehet forradalmi úton hozzányúlni, lassú fokozatos reformokkal viszont igen.
Az osztrák konzervatív gondolkodás harmadik nemzedéke Eötvös József, Dessewfy Aurél stb. ugyanezeket a hagyományokat folytatta, kiállást a szerves, organikus társadalomképért az előretervezett politikai elméletekkel szemben. Fellépést az államhatalom központosító törekvéseivel szemben, mert azok egy egyén individuális döntési mechanizmusai alá rendelik a közösséget, az egyéni individuális ész külső tekintély nélkül pedig elvetendő stb.
A következő generációhoz tartozott Carl Menger osztrák liberális közgazdász, aki a társadalom történeti intézményeit nem az individuális észből, hanem, hanem a társadalom kollektív tudattalan tradícióiból származtatja, ahol Burke angol politikai gondolkodó egyik művére hivatkozik, amiben kimutatta, hogy hazája Nagy-Britannia történeti intézményeit nem a brit törvényhozás munkájának, vagy a nemzeti közakaratnak, hanem a történelem spontán, reflektálatlan folyamatainak köszönheti.
Ez már megelőlegezi Hayeknek azt a tételét, hogy a társadalomban meglévő írott és íratlan normákat és szabályokat, amelyek a gazdasági fejlődést irányítják nem az emberek választották maguknak tudatos tervező munkával, hanem amaz választotta az embereket, illetve a társadalmat. Továbbá Menger elmélete visszaköszön az pszichoanalízis megteremtőjének, az osztrák pszichiáternek, Freudnak a nézeteiben is, aki szerint az ember nem maga uralja a saját érzelmeit és viselkedését, hanem a tudatalattijából spontán feltörő elfojtások határozzák meg, hogy adott pillanatban hogyan viselkedik, vagyis ahogy a társadalomban nem a vezető határozza meg az alája tartozó társadalom fejlődésének sajátosságait, hanem annak spontán reakciói, úgy az embernél sem a személyiség magvát alkotó tudat irányítja a viselkedést, hanem a tudattalanból feltörő spontán reakciók.
Így jutunk el végül Hayek elméletéhez aki Menger után azt vallotta, hogy a társadalomban az emberek tudatos tervezőmunkáját megkerülve jönnek létre azok az írott és íratlan szabályok és normák, amelyek a gazdaság fejlődését irányítják, és az embereknek kötelességük alávetni magukat ezeknek a normáknak, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen. Megint egy kis kitérőt kell tennünk, és vissza kell térnünk a metafizikai tradíció Leibnizi gyökereihez. Mi jellemzi valójában a Leibnizi filozófiát? Leibniz filozófiájának egyik forrása egy reneszánsz kori német filozófus volt Nicolaus Cusanus, aki Istent különféle geometriai idomokhoz, mint például körhöz hasonlította, ahhoz hogy megértsük a Leibnizi filozófia lényegét először is a kör matematikai tulajdonságaiban kell elmélyednünk, amit fent már megtettünk, tehát azt most nem írom le ide újra.
Amint azt ott már láthattuk a kör matematikai tulajdonságai a megszámlálhatatlanul végtelen számokhoz kötődnek, amelyeket valamiféle spontán önfelülmúlás, vagy önmeghaladás jellemez, akárcsak Leibniz infinitezimálisát, és ezen keresztül Guenon transzcendens metafizikai világát is. Ez a spontán önfelülmúlás és önműködés jelenik meg Menger és Hayek gazdasági nézeteiben is, akik szerint a gazdasági rendszer spontán termeli ki saját erkölcsi és politikai intézményeit, de Freud tudatalattija is ezen az elven működik, hiszen abból is spontán törnek elő az elfojtott élmények, hogy uralmuk alá vegyék a tudatot és neurózist okozzanak. Az osztrák közgazdasági gondolkodás tehát alapvetően leibnizi alapokon nyugszik. Viszont van még egy eleme is a leibnizi filozófiának, amit most ki kell fejtenünk, ehhez pedig el kell merülnünk egy kicsit a vallástörténetben.
Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.
Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejöttét ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.
Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszünteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.
A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.
Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.
Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.
Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.
A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.
Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.
A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.
A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.
Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.
A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, rézkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.
Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.
A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivítását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.
Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, a kettőt ötvözte egymással. Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.
Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:
a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:
akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:
Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe. A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.
Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivítása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.
Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amelynek belső mozdulatlan részét, mint a természet által determinált panteista ősszubsztanciát, akár a Freudi tudattalannak is megfeleltethetjük, és amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.
A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.
A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.
Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte. Amint láthatjuk tehát a leibnizi monászelmélet analógiába hozható az iszlám haladás és fejlődéselmélettel ahol a determinált, tehát passzív és mozdulatlan iszlám történeti szemlélet fejlődő és haladó formát ölt, vagyis a tér időisedik, időivé válik. A filozófiai gondolkodásban a tér az, amit passzívként és mozdulatlanként szokták elgondolni, az időt pedig dinamizmusként és mozgásként, és Leibniz filozófiájában a tér időisedik. A tér időisítését legjobban a Leibnizizmus művészetfelfogásában érhetjük tetten, mégpedig Kazimir Malevics művészetfelfogásában.
Kazimir Malevics az úgynevezett szuprematista, vagy tárgy nélküli művészet atyja Tárgy nélküli világ című könyvében művészetének filozófiai alapjait fejti ki. Elmondása szerint festészetének legfőbb ihletét, mely főként a természeti formáktól teljes mértékben elszakadt geometriai formákból áll a tudatalatti inspirálta, amely a freudi pszichoanalízis tanításaira való utalásként is felfogható.
Nézeteiben erősen szemben áll a modern műszaki tervezés szellemiségével, ami szerinte funkcionális célszerűségével, amely főként különféle gyakorlati problémák megoldására koncentrál csupán másolja a természet objektumait ahelyett, hogy leválasztaná azokról sajátos lényegüket, amit ő az emberi tudatban megjelenő érzetként definiál. A természet minden objektuma alá van vetve a változás törvényeinek, magyarul változik valamilyen formában, így a szélviharok következtében a levegő áramlik a föld terében, a hajó úszik a vizeken, a repülőgép repül a légtérben, és Malevics szerint a művészet legfőbb feladata nem az, hogy a hajó, vagy a repülő formáját szimplán lemásolja, hanem, hogy az általuk hordozott lényeget, esetünkben az úszás, vagy a repülés érzetét ábrázolja, erre pedig csak a lecsupaszított geometriai formák az alkalmasak.
Ebből a célból hozta létre Malevics a szuprematista, vagy tárgy nélküli művészetet, hogy a lecsupaszított geometriai formák áramlásának képeivel megajándékozza az emberiséget a technikai civilizáció által életre hívott érzetekkel, mint például a repülés, vagy a tengeri utazás, hogy többé ne legyen szüksége az emberiségnek a technikai civilizációra, hanem helyettesítse azt a művészet, tehát mondhatjuk hogy Malevics a szuprematista művészeti stílust a technikai civilizáció lerombolásának céljából hozta létre.
Művészetének forrásaként jelöli meg a kubizmust, ami elsőként próbálta meg geometriai formákká transzformálni a természet formáit, továbbá a futurizmust is ami a modern technika mozgásának és dinamizmusának érzékeltetésével elsőként próbálta meg a tárgyi világ objektumairól leválasztani az érzeteket. A szuprematista művészet hatására El-Liszinszkij orosz művész létrehozta a modern iparművészet formáinak ősképét a prionokat, aminek az alapgondolata arra épül, hogy Malevics csupasz geometriai formáit, amelyek megfeleltethetők a technikai civilizáció tárgyairól leválasztott érzeteknek be kell építeni a modern építészet formáiba. Ezek a formák a prionok, és ezek lettek később a jól ismert Bauhaus, és ezen keresztül a modern iparművészet formáinak az alapjai, amely vissza akart térni a modern technikai civilizáció megszületése előtti kézműves hagyományokhoz.
Ebben pedig mondhatjuk, hogy Liszinkij és a Bauhaus követte Malevics céljait a technikai civilizáció lerombolását illetően, hiszen a modern iparművészet sok esetben az ipari formatervezés, a design eszközeivel akarja pótolni egy-egy ipari termékben, Malevics szavaival, a funkcionális mérnöki innovációt. Tehát az ipari formatervezők sok esetben arra hajtanak, hogy a különféle ipari termékeket pusztán a művészi, esztétikai minőségükért vásároljanak meg, és ne azért mert valamilyen funkcionális problémát jobban megoldanak, mint például amikor egy autó gyorsabban tud hajtani. Tehát az iparművészet Malevics lecsupaszított érzetformáin, és Liszinszkij prionjain keresztül ma is igyekszik felemészteni a technikai civilizációt.
Malevicsnél egyértelműen tetten érhető a tér időisítése, hiszen a mondern technika monumentális, vagyis téries vívmányait, mint például a repülőgépet, vagy a hajót csupasz dinamizmusokká, időkvantumokká akarja áttranszformálni, hogy ezzel feleméssze, puszta idővé tegye a monumentális, tehát térbeli technikai civilizációt. A leibnizi filozófia ellentéte, amely időisíti a teret az időt tériesítő spinozai filozófia, amelynek a modern fizikában megjelenő tudományos elmélete a relativitáselmélet.
A relativitáselméletben a látható világ minden tárgya, objektuma és történése előre rögzítve van, és az általunk tapasztalt történések, tehát a világ egész történelme, és így magának az időnek a folyása is, az ősrobbanástól kezdve napjainkig nem más, mint egy előre megírt program lefutása az univerzum történetében. Itt egyértelműen idő tériesítéséről van szó, hiszen a relativitáselméletben az idő, mint mozgás és dinamizmus, mondjuk úgy: önmagába csomósodott, és így mint idő megszűnt létezni, mert térré vált, így pedig minden történés ami a tériesített időben lejátszódik a kiterjedt tér egészében előre lerögzített eseménysorozatnak, vagy előre megírt programnak tekinthető, és ilyen értelemben minden időbeli történés, és az egész történelem egyszerre van, egyszerre létezik, és az idő valójában nem telik, ahogy azt mi magunk körül tapasztaljuk, hanem egyszerűen csak van, ahogy a mozdulatlan tér is. A relativitáselmélet a spinozai filozófiából nőtt ki, ahol az idő tériesítve van, és mint az időt tériesítő spinozai filozófiának, mint pedig a teret időisítő leibnizi filozófiának van egy megjelenési formája az emberi társadalom szerkezetében.
A spinozizmusnak a francia modell, tehát az állami beavatkozásra épülő totális ipari társadalom, ahol a gazdasági rendszert állami beavatkozással irányítják, és az embereket az állam szoktatja munkára és gazdálkodásra. Ezt nevezhetjük kommunizmusnak is. A leibnizi felfogásnak pedig a hayeki gazdaságfelfogás, tehát az osztrák modell a társadalmi analógiája, ahol az embereket a társadalomban spontán megjelenő erkölcsi és jogi intézmények kapcsolják be a gazdasági rendszerbe, és a gazdaság csak akkor fejlődhet, ha az emberek alávetik magukat ezeknek az írott és íratlan szabályoknak.
A következő kérdés, hogy melyik gazdasági rendszer nyújt nagyobb szabadságot az embereknek. Röviden azt kell válaszolnunk, hogy egyik sem. A spinozista modellben az emberek állam által irányított monumentális, tehát téries nagyipari rendszer rabszolgáivá válnak, vagyis a tér rabszolgáivá, ahol a nagyipari struktúrák követelményeinek megfelelően három műszakban, vagy a napi idő 8 óránál nagyobb részében kell dolgozniuk nehéz fizikai munkát, ami már eleve egy rabszolgaság, és ugyan ki kívánná ezt magának. A leibnizi rendszerben pedig az embereknek alá kell vetniük magukat az őket a társadalomhoz rögzítő erkölcsi szabályoknak, és az emberekben kialakuló spontán szükségleteknek, hiszen ebben a gazdasági rendszerben nem az állam határozza meg, hogy mit termeljenek, hanem az egyének spontán kialakuló szükségletei, ami nagy rabszolgaságot jelent, már csak azért is, mert az emberek szükségletei bármikor változhatnak, és ha változnak, akkor nem a mi termékeinket veszik meg, és elveszítjük a munkahelyünket, ami állandó kockázatot jelent, és ez már önmagában is nagy rabszolgaság. Hayek szerint pedig csak az emberek szükségleteinek való önalavetés biztosíthatja a gazdasági fejlődés folytonosságát, vagyis ebben a rendszerben az emberek a fejlődés, a haladás, tehát az idő rabszolgái lesznek.
Továbbá a leibnizi rendszerben felmerül az a kérdés is, hogy fejlődésnek nevezhetjük e egyáltalán azt a gazdasági fejlődést, amit Hayek gazdasági fejlődésként értelmez. A XIX. század gazdasági teoretikusai úgy határozták meg a gazdasági fejlődés fogalmát, hogy az ember egyre inkább hatalmat szerez az őt körülvevő természeti világ felett, egyre inkább legyőzi a természet törvényeit. Ezt pedig csak funkcionális megoldásokat kínáló technikai vívmányokkal érhetjük el, mint például nagyobb sebességű repülőgéppel vagy autóval, ahogy pedig fent azt kifejtettük a Leibnizizmus a művészet területén fel akarja emészteni a funkcionális technikai vívmányokat, és azokat esztétikus iparművészeti kreálmányokkal akarja helyettesíteni, ami a gazdaság területén is igaz, hiszen ha a gazdaság irányítását az emberi szükségleteknek vetjük alá, akkor az emberek nyilván nem nagyobb teljesítményű űrhajókat, vagy repülőgépeket fognak kívánni, hanem csiribiri ékszereket, kulcstartókat, bútorokat, berendezési tárgyakat stb. Tehát gazdasági fejlődés lesz ugyan a leibnizi rendszerben, de az nem az embernek a természet felett meglévő nagyobb hatalmát, hanem az iparművészet design termékeinek gyarapodását fogja eredményezni, és kérdés, hogy ez valóban fejlődésnek tekinthető e.
A leibnizi rendszernek van még egy hátulütője is, ez pedig a multikulturalizmus. Mint ahogy fent már azt említettem Hayek elméletében a gazdaság fejlődése együtt jár azzal, hogy a gazdaság szereplőinek minél inkább specializálódnia kell, ez pedig sokféle egymástól eltérő képességű egyéneket, közelebbről a társadalom sokszínűségét igényli, ami végeredményben etnikai sokszínűséghez, vagy másként multikulturalizmushoz vezet, ahol az egyes nemzeteknek el kell viselniük más etnikumokat, ez pedig egy újfajta rabszolgaságot jelent. Az én szubjektív véleményem szerint tehát mind a két rendszer rabszolgaságot jelent az ember számára, de a spinozizmus egy fokkal jobb, mert ott a valós társadalmi fejlődés legalább biztosítva van, hiszen ott általában tényleg az ember természet feletti uralmát biztosító ipari termékeket gyártanak, továbbá azért is jobb, mert ott nincs multikulturalizmus. Az ideális megoldás nyilván az lenne, hogy ne legyünk sem az idő, sem a tér rabszolgái, a gazdasági fejlődés az ember természet feletti uralmát szolgálja, és ne legyen multikulturalizmus sem. Hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani azt már kifejtettem a A pénzügyi válság megoldása tőkeforgatási illetékkel http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/06/a-penzugyi-valsag-megoldasa.html című cikkemben, amit a linkre kattintva elolvashat aki akar.
Végül térjünk rá a mai magyarországi baloldal politikai gyökereire. A ami magyar baloldal gyökerei Lukács György filozófiájához nyúlik vissza. Lukács György a kulturális marxista eszmerendszer politikai programjának első megfogalmazója és az úgynevezett Frankfurti iskola eszmei atyja. Lukács György: Történelem és osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt körülvevő társadalom egészének működését.
A technika fejlődésével, az iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal, és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki, amikor két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a burzsuázia a marxista terminológia szerint, és a proletariátusnak mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a történelmi fejlődés során alakult ki.
Mivel pedig a történelemben először a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse, eltüntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is, hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot ezzel egy szintre hozta.
Max Horkheimer sokat merített Lukács gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora, aminek még Marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra, akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre hívhatná a proletár forradalmat.
Ezért Horkheimer saját rendszerében meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése. Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az osztályharc marxista terminológiáját is igyekszik elvetni, és a burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe a modern technikát állítja, ami az emberi tudomány fejlődésével alakult ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította a társadalom működését, apró fogaskerékké téve az embert az ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.
Tehát Horkheimer szerint a proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által életre hívott fogyasztói jólét következtében.
Horkheimer mindebből levezetve elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus megdöntése az összes emberi indivídum küldetése, akik alá vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a technikai civilizáció, és az általa életre hívott fogyasztói társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni ellene.
Horkheimernek ezzel a gondolatával vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális marxista mozgalom működése, amely a neomarxista kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés gondolata, hiszen, ha a modern ember szenvedéseinek az oka a technikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis a technikai civilizáció lerombolása és a természethez, a régi földműves társadalmak életmódjához való visszatérés lehet.
Majd ezt továbbgondolva kezdődött el a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát, mint az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális marxisták a szexuális és etnikai kisebbségek, a multikulturalizmus legfőbb támogatóivá váltak Európában, amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a küldetésük, hogy lerombolják a technikai civilizációt. A mai európai multikulturális társadalom támogatásának, vagyis a kulturális marxizmusnak a legfőbb motivációja tehát a technikaellenesség, a technikai civilizáció lerombolásának a szándéka, vagy másként a technikai fejlődés megállítása és visszatérés az ipari kort megelőző időkbe, amit ők aranykornak tekintenek, mert az emberiség úgymond harmóniában élt a természettel.
A mai magyar baloldal tehát a lukácsista kulturális marxizmus eszmerendszerét vallja, amiben minden benne van, amit a leibnizi és a hayeki gazdaságfilozófia előfeltételez, így a multikulturalizmus, a funkcionális technikai civilizáció lerombolásának igénye, az állami beavatkozást sutba dobó liberális szabadpiaci ideológia, ami a társadalom tudattalanjából feltörő spontán gazdasági folyamatokra akarja alapozni a gazdaság fejlődését, az iszlám filozófia iránti vonzalom és még sorolhatnám. A kulturális marxizmus tehát ilyenformán leibnizi gyökerű, és a mai kulturális marxizmusra épülő multikulturális Európa előképe a multikulturális Habsburg birodalom, ami szintén a leibnizi társadalomfilozófia alapjain fejlődött ki, mint ahogy a Habsburg birodalmat helyreállítani akaró mai magyar metafizikai tradícionalisták tanításai is a leibnizi filozófiában gyökereznek, akárcsak a mai magyar baloldalé, és a szélsőjobboldalinak mondott JOBBIK, akiktől a baloldal folyton elhatárolódik a metafizikai tradíció híveivel tart fenn szoros kapcsolatot. Azt hiszem ezzel teljessé vált a a kép. Ezek alapján gondolom sokakban felmerül a kérdés, hogy a mai magyar metafizikai tradícionalisták, és vele együtt a JOBBIK vajon nem képezik e a magyar baloldal trójai falovát, hogy a tapasztalatlan, és az európai politika és eszmetörténet összefonódásait át nem látó fiatalokat ilyen jobboldalinak hangzó, férfias és harcias írásokkal és szövegekkel, amiket a fiatalok általában kedvelnek, a baloldal céljainak jármába hajtsák. Én nem akarok összeesküvéselméleteket gyártani, döntse el mindenki maga, hogy így van e.
Mindebből már jól látható, hogy a reneszánsz a transzcendens számok létszintjét reprezentálja, hiszen a transzcendens számok létszintje feleltethető meg az időnek és a fent már leírt módon a kör geometriai tulajdonságainak, ahol a leibnizi filozófia, amely időisíti a teret a kör geometriai tulajdonságaiból merít. A leibnizi filozófiából kinövő hayeki társadalomszemlélet pedig lényegében azonos az egykori reneszánsz társadalomszemléletével, hiszen az ember természeti, szexuális szükségleteire épülő érzékiség jellemzi ezt a gazdálkodási formát, ahol a társadalom mélytudatából feltörőa freudi szexuális hajtóerők irányítják a társadalmat, és ez teljes mértékben megfeleltethető a reneszánsz kor naturalista érzékiségének.
Van még egy jellemzője is a leibnizi filozófiának, és a belőle kinövő reneszánsz szellemnek, ez pedig nem más, mint a véletlen matematikájához való kötődés, ami a cikk későbbi részében még fontos lesz a cikk témája szempontjából. A leibnizi filozófiának a véletlen matematikájához való kötődését talán legjobban a rulett játék tulajdonságainak elemzésén keresztül szemléltethetjük. Több szerencsejátékkal foglalkozó könyv is, és internetes írás is felhívta már a szerencsejátékosok figyelmét arra, hogy a rulett nevű szerencsejátékon csak az első egy-két pörgetésen van komolyabb esély a nyerésre, mert az esély minden pörgetés után drasztikusan csökken. Arról azonban nem nagyon lehet olvasni ezekben az írásokban, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen ha én a 36 fogadási lehetőség felénél jóval több fogadási lehetőségre teszek fogadást a rulettasztalon, akkor elméletileg az én esélyeim nagyobbak a nyerésre, tehát legalábbis a józan ész követelményei szerint, nekem kellene nyernem a ruletten hosszú távon is. Sokak szerint a kaszinók csalnak, és a rulettgépeket direkt úgy állítják be, hogy a játékos biztosan veszítsen. Van akik szerint erre semmi szükség nincsen. Az internet tele van csábító rulettstratégiákkal, amelyek azt ígérik, hogy segítségükkel kifoszthatjuk a rulettgépeket, de a szakemberek szerint ezek átverések, mert nem létezik olyan rulettstratégia, amellyel hosszú távon is nyerni lehetne a ruletten. Kérdés, hogy miért, hiszen ha ezekre a rulettstratégiákra rátekintünk a józan ész és a matematika látszólagos követelményei szerint azokkal hosszú távon is nyernünk kellene a ruletten.
Ennek a jelenségnek az oka a matematika és a valószínűségszámítás egy látszólag paradoxnak tűnő jelenségében rejlik, ugyanis a valószínűségszámítás egyik különös vonása az a matematikai jelenség, amit úgy hívunk, hogy random walk, vagyis véletlenszerű bolyongás. Tegyük fel, hogy egy éjszakán a hazafelé vezető utat keressük egy végtelenül hosszú egyenes úton. Ezt az utat lámpaoszlopok szegélyezik. Utunk elején az egyik lámpa alatt állunk. Akár balra, akár jobbra nézünk, mindkét irányban egy-egy lámpaoszlopot látunk. Mivel nem tudjuk, merre induljunk, feldobunk egy érmét. Ha fej, balra tartunk, ha írás, jobbra. Az eredménytől függően elindulunk, és mire megérkezünk a következő lámpaoszlophoz, úgy elfáradunk, hogy ledőlünk aludni egy kicsit. Mire felébredünk, ismét besötétedett, és sajnos eddigre azt is elfelejtettük, melyik irányból érkeztünk. Minden ugyanúgy fest, mint tegnap este. Ismét feldobjuk tehát a pénzérmét, és útnak indulunk a következő lámpaoszloptól indulunk (mert csak a kutyát eresztettük ki egy percre).
Mekkora az esélye, hogy valaha visszatalálunk? Nem túl könnyű kiszámítani, de az eredmény igencsak megnyugtató: hazatérésünk esélye 1, vagyis 100%. Következő kérdés: mikor érünk haza? Nos, ezt már sétája válogatja. 50% esélyünk van, hogy két éjszaka alatt hazatalálunk (az első éjjelen elsétálunk az egyik közeli lámpaoszlopig, a másodikon pedig vissza), de az sem kizárt, hogy tíz éjjelen keresztül egyre távolabb sodródunk otthonról, és sokáig eltart, amíg végre visszatérünk. Ami itt számunkra érdekes, azt várható értéknek nevezzük – e körül az érték körül ingadozik minden lehetséges eredmény.
A várható szó azonban félrevezető lehet. Egy átlagos dobókockával való dobás várható értéke például három és fél. Nyilvánvalóan senki sem számít arra, hogy valaha is három és felet dobjon – de ha három és fél eurót kérünk egy kockadobásért, és egy eurót fizetünk vissza minden egyes pöttyért, akkor körülbelül korrektek vagyunk, de visszatérve a véletlenszerű bolyongáshoz, tudjuk, hogy egyszer hazajutunk (ennek esélye 100%), már csak az a kérdés, mennyi idő kell hozzá. Rövid számolás után megtudhatjuk, hogy ehhez bizony végtelenül sok idő szükségeltetik. Ez a rulett nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy hiába növelem én akár 99%-osra is a nyerési esélyemet a ruletten azáltal, hogy akár egy kivételével az összes fogadási lehetőséget lefedem, ahogy azt egyes nyerőnek mondott rulettstratégiák sugallják, ha sokáig játszom, akkor ennek a 99% esélynek a realizálására irányuló esélyeim a játékidő előrehaladtával egyre inkább a mínusz végtelenhez közelítenek, ahogy fent a hazautat kereső személy hazatérési esélyei is egyre fogynak, ahogy egyre több napon át bolyong a lámpaoszlopok között, ahogy egyre tovább játszom, egyre nagyobb az esélyem arra, hogy csak végtelenül sok idő alatt tudom realizálni a 99%-os esélyemet.
Így azt is mondhatjuk, hogy a valószínűségszámítás területén az esélyek két megjelenési formában vannak jelen, egyrészt térbeli megjelenési formában, amit esetünkben a majdnem teljes lefedettségű fogadási lehetőségek prezentálnak a rulettasztalon, és ami most mondjuk rá, hogy 99%. Másrészt pedig időbeli megjelenési formában, ami esetünkben a 99%-os esély realizálására vonatkozik, és ez a játékidő, vagyis a pörgetések számának az előrehaladtával egyre inkább a mínusz végtelenhez közelít, ahogy fent a hazautat kereső személy hazatérési esélyei is egyre fogynak, ahogy egyre több napon át bolyong a lámpaoszlopok között, mivel ahogy egyre tovább játszom, egyre nagyobb az esélyem arra, hogy csak végtelenül sok idő alatt tudom realizálni a 99%-os esélyemet. Magyarul a véletlen törvényei úgy működnek, hogy az idő előrehaladtával az idő egyre inkább felemészti, vagy másként időisíti a teret. A tér időisítése pedig egyértelműen a leibnizi filozófia sajátja.
A transzcendens számok, tehát a reneszánsz dialektizálásával életre hívható potenciálisan létező fizikai létszint egyértelműen a manierista művészeti irányzatnak feleltethető meg. Hauser Arnold: A modern művészet és az irodalom eredete – a manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta című könyvében a manierizmus művészeti irányzatát elemzi, amely a művészettörténet tudományának mai állása szerint a reneszánsz és a barokk kor között volt összekötőkapocs az újkor elején. Hauser kifejti, hogy a modern művészettörténészek a manierizmust vagy egyértelmű visszatérésnek tekintik a középkor szakrális, természetfeletti szemléletéhez, vagy éppen ellenkezőleg, valamiféle nyers naturalizmust képzelnek bele. Hauser szerint viszont az igazság a kettő között van, mert a manierizmusban inkább egyfajta ellentmondás és dialektikus feszültség fedezhető fel a naturalizmus és a természetfeletti között. A manierista művész volt az, aki a reneszánsz nyers, naturalista szemléletétől való szabadulás vágyától hajtva a természetfeletti felé fordult, és ennyiben visszatérést jelent a középkorhoz ez a művészeti irányzat, de ez a szabadulási kísérlet sohasem volt teljesen sikeres, és ezért a manierizmus művészeti alkotásai sohasem a természetfeletti megtapasztalásának boldog beteljesülését, hanem a kényszeres erőlködést prezentálják, ahogy a művész gigászi erőfeszítésekkel törekszik szabadulni a természet béklyóiból.
Hauser ezt az ellentmondásos (dialektikus) művészi szemléletet a marxi dialektikus materialista szemlélettel rokonítja, amely szerint szintén az anyagban rejlő belső ellentmondások hajtják előre a történelmet, és a marxista filozófia fogalomrendszerét használja fel a manierizmus korának jellemzésére, ami arra az időszakra esett, amikor a modern szabadpiaci kapitalizmus első csírái megjelentek, és ezzel együtt megjelent Marx fogalomrendszerével élve az ebből fakadó elidegenedés. Lehet ebben valamiféle igazság, hiszen a marxizmus a bizánci, görögkeleti keresztény kultúrkör területén vert gyökeret, a manierista művészek között pedig sokan voltak, akik a görög eredetű platonista filozófiából merítették ihletüket, mint például Michelangelo, vagy a legnagyobb manierista művész: El Greco aki pedig köztudottan görög származású volt.
Hauser szerint a manierizmus művészeti irányzata nem szűnt meg a barokk kor beköszöntével, hanem újra felbukkant később a XIX. és XX. századi modern művészetben. Így Hauser a manierizmus újbóli feléledésének tekinti például a szürrealista művészeti irányzatot is, amely a tudatalatti Freud-étől eltérő marxista értelmezésén alapszik. A szürrealisták a tudatalattinak arra a marxista értelmezésére építették alkotótechnikájukat, hogy a tudatalatti nem szexuális szimbólumok gyűjteménye ahogy azt Freud állította, hanem az ember által teljes egészében elsajátított, és így a mindennapi gyakorlatban automatikussá vált készségek és képességek tárháza. Tehát a marxista pszichológusok szerint, ha valaki megtanul járni, vagy zongorázni, akkor ezeknek a készségeknek a gyakorlása, mint képesség a tudatos szintről a tudatalattiba száll le, és így az embernek nem kell többé tudatos erőfeszítés, hogy gyakorolja őket, hanem automatikusan megy neki.
Ez az automatizmus pedig megint csak visszautal a marxi dialektikus materialista filozófiához, ahol a történelmi mozgás alapja, vagyis az anyag mindig magában hordozza belső ellentmondásait, amelyek külső beavatkozás nélkül, tehát automatikusan hajtják előre annak fejlődését, mintegy önmozgó jelleget adva neki. Így tehát az automatizmus, mint olyan szintén a dialektikus szemlélethez köthető, és ha a tudatalatti nem más, mint a különféle emberi képességek automatikus gyakorlásának az alapja, akkor az egyrészt a manierizmushoz köthető, hiszen az is a dialektikus szemlélettel rokon ahogy azt fent kifejtettük. Másrészt pedig a szürrealizmushoz is köthető, hiszen a szürrealisták a tudatalattiból nyerték művészi ihletüket, mégpedig annak automatizmusából, hiszen festészeti technikájukat is spontán, automatikus festészetnek nevezték.
Manierista irányzat volt Hauser szerint a szimbolizmus is. A szimbolista költők Hauser szerint a szürrealistákhoz hasonlóan a tudatalattiból automatikusan feltörő élményeiket akarták verseikben képi formába szervezni és így prezentálni, ezt pedig úgy akarták elérni, hogy a nyelv területén teljesen meg akartak szabadulni a szavak logikai és fogalmi jelentésétől, és csak a nyelv szavainak zeneiségét használták fel arra, hogy élményeiket, hangulataikat lefessék, ami együtt járt az élmények érzékiségének megszüntetésével, ami az impresszionizmusban még jelen volt, így a szimbolisták denaturalizálni és dehumanizálni akarták élményeiket, ami megfelel a manierizmus természetellenességének, a természet béklyóiból való szabadulás vágyának.
Hauser szerint manierista volt még a modern korban Franz Kaffka és August Strindberg is. Kaffka hősei különféle személytelen erők hatalmába kerülnek, alomszerű helyzetekben, ahonnan mindig szabadulni próbálnak, ahogy a manierista is szabadulni próbál a természet fogságából. Strindberg egyik leghíresebb regénye pedig az álomjáték volt, ahol az álom a szürrealizmus automatikus festészeti technikájára utal, amikor a tudatalattiból feltörő álomszerű képzetek uralják a művészt. Továbbá Strindberg híres nőgyűlölő volt, ami szintén a manieristák jellegzetessége, hiszen ezek a művészek a nőben az embernek a természethez közelebb álló, állatiasabb részét látták, amitől szabadulni akartak, és mivel a nő természetes, egyben undorító is volt a számukra.
A manierizmus tehát a reneszánsz érzékiségéből, vagy másként a a transzcendens számok létszintje által időisített tér fojtogatásából való szabadulást reprezentálja, és mint ilyen egyértelműen megfeleltethető a csak potenciálisan létező, a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit a szupertér által dialektizáló, fent már részletesen leírt fizikai létszintnek.
A szuperteret, tehát a makrovilág terét, ami a matematikában a megszámlálhatóan végtelennek feleltethető meg a manierizmus után következő korszak, vagyis a barokk reprezentálja az európai művészettörténetben, hiszen jellemző rá egyfajta végletes tágasság és monumentalitás, ami a szupertér jellemzője, mivel az mozdulatlan, statikus létező, ugyanakkor mivel statikus alkotóelemei összeadódnak és így mégis tág teret biztosítanak a fejlődéshez, mégis jellemző rá a szabadság a tágasság, tehát a monumentalitás. Ugyanakkor a barokkra jellemző egyfajta mozgalmasság, és dinamizmus is, ami túlmutat a szupertér statikus tágasságán és monumentalitásán. Ez azt reprezentálja, hogy a stílus a manierizmusból fejlődött ki, ahol az időisített tér béklyóiból próbál kiszabadulni a szupertér, és a kvantummechanikai valóság mélyrétege, vagyis a transzcendens számok létszintje a szupertérnek az időből való kiszabadulása után mintegy beáramlott a szupertérbe, ami lehetséges, hiszen a szupertér statikus létező ugyan, de statikus elemeinek összeadósásai révén helyet és lehetőséget biztosít a mozgásra és a fejlődésre, és így lehetővé teszi, hogy a valódi mozgás és dinamizmus áthassa.
A relativisztikus kvantummechanikának és az irracionális számoknak megfeleltethető köztes létszintet nyilvánvalóan a romantika reprezentálja az európai művészettörténetben, hiszen az a német filozófiából, közelebbről Immanuel Kant filozófiájából, és az abból kinövő schellingi, fichtei és hegeli filozófiából ered. Immanuel Kant volt az, aki elsőként vallotta, hogy az emberi szubjektum a szabadság és a szükségszerűség dialektikus váltakozásának folyamatában halad előre döntései és cselekedetei végtelen sorában az egyéni életben és a történelemben, akárcsak az élővilág evolúciója Darwinnál, vagy a szervetlen természet fejlődése a relativisztikus kvantummechanikában. A darwini evolúcióelmélet és a relativisztikus kvantummechanika tehát alapvetően Kant nézeteiből nőtt ki.
A romantika mint stílusirányzat pedig erősen kötődik a darwini biológista evolúcióelmélethez, hiszen például a romantika irodalmából nőtt ki a modern horror irodalom, amely az állati és növényi evolúció ősibb létszintjeit idézi meg az irodalmi fantasztikum eszközeivel, mint például szörnyek, vámpírok stb, amely erősen biologista szemléletre utal. A romantikára jellemző továbbá az egyes népek archaikus népi hagyományainak, folklórjának kutatására és felelevenítésére való törekvés, ami szintén az evolúció ősibb, primitívebb rétegeihez való vonzódást mutatja, így a romantika egyértelműen a relativisztikus kvantummechanika köztes létszintjének feleltethető meg.
Ezek a művészeti irányzatok, mint mondtam nem egyediek a művészettörténetben, hanem mindig újra és újra felbukkannak más és más formában, de mielőtt erre rátérnénk, ismertetnem kell még két stílusirányzatot, amelyek a barokk után alakultak ki. Ezek a klasszicizmus és a rokokó. A klasszicizmus művészeti irányzata főként Franciaországban regnált és a felvilágosodás eszmeáramlataiból nőtt ki. „A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely a 18. században alakult ki. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a gondolkodás merészségét. Jelszava: “Merj gondolkodni!” (Horatius). Elősegítették a felvilágosodás kialakulását a természettudományos felfedezések, az ipari termelés fejlődése (Kopernikusz, Galilei, Kepler, Newton). A felvilágosítók azt gondolták, hogy minden társadalmi baj fő oka a tudatlanság. Ebből következik a tudományok fejlesztésének a programja.
Empirizmus
A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az empirizmus (tapasztalat) szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat. Módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományosig való eljutás. Fő képviselői Locke és Bacon.
Racionalizmus
A felvilágosodás egy másik kiindulópontja a racionalizmus. Azt hirdette, hogy az értelem, a ráció (ész, értelem) ismereteink végső forrása. Módszere a dedukció: az általánostól kell eljutni az egyes megismeréséig. Fő képviselője Descartes (“Gondolkodom, tehát vagyok.”).
Deizmus
A felvilágosodás képviselői kialakították az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de annak további működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s e törvények megismerése az emberek feladata: nincs tehát szükség egyházra – vallották. Az ateisták nyílt istentagadók voltak.”
A felvilágosodás filozófiája tehát egyrészt a tapasztalat és az értelem, vagyis az önálló emberi tudat primátusára épít a megismerésben és a tudományos kutatásban, ami nagyon emlékeztet a finn kultúra fent bemutatott sajátosságaira, ahol szintén az önálló emberi tudatban folyik az információ átalakítása és termelése. Másrészt a felvilágosodás filozófiája is merített a deizmus eszmerendszeréből, ami pedig a káoszelmélet filozófiájával áll analógiában, hiszen ez a filozófiai rendszer azt mondja ki, hogy a dinamikus mozgás és a statikus mozgás vegyülhet egymással, a deizmus pedig azt, hogy a világ Isten beavatkozása nélkül fejlődik, ami egy és ugyanaz, mivel ennek folyományaként az Isten beavatkozásától mentes világban is vegyül egymással a mozgás és a mozdulatlanság ugyanis, ha a világ Isten beavatkozása nélkül fejlődik az azt jelenti, hogy mintegy magában hordozza saját fejlődésének mozgatórugóit, azaz magának a mozgásnak és változásnak a princípiumait, és a káoszelmélet, illetve a deizmus a felvilágosodás kora után is nagy szerepet játszott a francia kultúrában, így főként Lamarck és Bergson nézeteiben.
Ahogy a felvilágosodás filozófiájának is alapvető eszméje az emberi személyiség és egyéniség értékének hangsúlyozása az egyetemes dogmákkal szemben, úgy a klasszicista irodalom is alapvető témája az emberi jellem, a jellemalkotás, a jellemkomikum, ami éppúgy megfigyelhető Moliere-nél, mint Racine-nál.
A realizmus művészeti irányzata, amely a kapitalizmusból való kiábrándulás nyomán a társadalmi valóságot akarta megmutatni, szintén francia földön volt divatos, és mintegy a klasszicista irodalom jellemrajzának továbbfejlesztéseként a valóság teljes megmutatása céljából az emberi lélek mélyrétegeit elemzi, mint például Dosztojevszkij esetében a Bűn és Bűnhődés című regényben, tehát áttételesen a realizmus és a felvilágosodás terméke.
Dél-Amerika vezető művészeti stílusirányzata volt az újkori realizmus folytatásaként az úgynevezett mágikus realizmus, amely annyit jelent, hogy a realista környezet mágikus elemekkel vegyül a festészetben és az irodalomban, és ennek a stílusirányzatnak volt jeles képviselője Jorge Luis Borges az argentin író, akinek az irodalmi munkássága erősen kötődik a matematikához, mint ahogy azt már több kortárs irodalomkritikus is megállapította.
Különösen az a modern halmazelméletben ismert tétel volt hatással Borges-ra, hogy, hogy ha a természetes számok esetében a természetes számok végtelen sorát feldaraboljuk kisebb részekre, mint például amikor a természetes számok közül kiemelünk minden páros számot, akkor az így képzett újabb végtelen számsor, ami csak páros számokból áll nem lesz kisebb, mint a természetes számok végtelen sorozatának az egésze. Mivel minden egyes páros számhoz hozzárendelhető egy természetes szám.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
Ez a halmazelméleti tétel Borgest arra a véleményre vezeti rá, hogy ha a számok világában a végtelen minden kis részletében megtalálható a végtelen egésze, akkor az anyagi világegyetem minden kis részletében is megtalálható a világegyetem egésze, és így az emberi tudatban is. Ez a gondolat megfeleltethető egy manapság napvilágot látott fizikai elméletnek, a holografikus univerzum elméletének, amely szerint a világegyetem valójában egy hologram. A hologramokat a Magyarországról elszármazott Nobel-díjas fizikus Gábor Dénes fedezte fel. „Ezeket a három dimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy három dimenziós képe.
A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, a mindkét fél darab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.”
Az a gondolat, hogy a világegyetem egy hologram abból a kísérleti megfigyelésből ered, hogy a szubatomi szinteken az egymástól távol lévő részecskék valahogy tudnak egymásról, mert azonosan viselkednek. Ez pedig ellentmond Einstein speciális relativitáselméletének miszerint semmi nem haladhat, illetve kommunikálhat egymással a fénynél gyorsabban. Erre egy Bohm nevű amerikai fizikus azt a lehetséges választ adta, hogy a szubatomi valóság mélyén a dolgok nem egymástól elkülönülten vannak jelen, mint az általunk tapasztalt világban, hanem mint a hologramokban minden összefügg mindennel, sőt a valóságnak minden kis része tartalmazza a valóság egészét.
Így már érthető, hogy miért tudnak a szubatomi részecskék a fénynél gyorsabban kommunikálni, hiszen ha ezen a szinten minden összefügg mindennel, akkor lényegében nincsenek távolságok. Az általunk tapasztalt fizikai valóság, tehát a tér az idő és az anyag, pedig nem más, mint ennek a mélyebb valóságnak, és az általa tárolt információknak a kivetülései, mint amikor az előhívott hologramot, ami „Előhíváskor ... csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja”, lézerfénnyel megvilágítjuk, és előtűnik a lefényképezett fizikai tárgy képe. Vagyis az elmélet szerint az általunk tapasztalt valóság csak illúzió, ahogy azt a keleti vallások is állítják, mint például a hinduizmus, hogy a világ csak káprázat „maya”, ami mögött minden misztikusnak meg kell tapasztalnia az igazi valóságot.
Ez az elmélet hívei szerint megmagyarázza az úgynevezett parajelenségeket, mint például a tárgyak távolból való mozgatását, hiszen ha a valóság mélyrétegeiben, amihez az általunk tapasztalt fizikai valóság minden objektuma hozzátartozik minden összefügg mindennel, akkor az adott személy és az általa mozgatott távoli tárgy is egybetartozik, és a jelenség meg van magyarázva. A holografikus univerzum elmélete is alapvetően összefügg az alkímiával mint ahogy azt „Harc a gnosztikus, teozófikus tudat és a keresztény személyes Isten megvalósulása között a történelem végén” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/07/harc-gnosztikus-teozofikus-tudat-es.html című cikkemben kifejtettem, hiszen a pszichoanalízis Carl Gustav Jung által kidolgozott változata szerint az emberiségnek létezik egy kollektív tudatalattija, amiben el vannak raktározva az eddig élt összes ember kollektív emlékei és kultúrájának szimbólumai. Ezek az emlékek pedig Jung szerint előhívhatóak hipnózis segítségével, és az általa végzett hipnózisok során sok olyan elbeszélést hallott az általa kezelt alanyaitól, amelyek valóban megtörténtek más emberekkel, pedig az alanyai nem tudhattak erről, tehát ez a kollektív tudatalattinak léteznie kell és az abból előhívott emlékek segítségével Jung alanyai értesültek olyan dolgokról, amelyek másokkal történtek meg.
A hologram elmélet hívei szerint az emberiség kollektív tudattalanja nem más, mint a valóság szubatomi szintjeinek holografikus mintái, ahol minden összefügg mindennel, és mivel az emberi elme sem más, mint ennek a mélyebb valóságnak a holografikus kivetülése, kapcsolatba tud lépni ezzel a mélyebb valósággal, ahonnan maga is származik, és mivel ott minden összefügg minden mással, információt is tud szerezni a más emberekkel történt dolgokról, hiszen ott ő maga is egységet képez velük.
A hologram elmélet egyik fontos tétele, hogy az elmúlt idő nem szűnik meg létezni, hanem minden történés, ami az általunk tapasztalt fizikai világban végbemegy tárolódik a szubatomi szintek holografikus mintáiban, így az emberi cselekedetek is. Sőt az ember, aki ezt a képességet már kifejlesztette magában módosítani is tudja a szubatomi szintek holografikus mintáit megváltoztatva ezzel az általunk tapasztalt fizikai valóság fizikai törvényeit, ami számos parajelenségnek az alapja, hiszen így lehetővé válnak olyan dolgok, amelyek a fizika törvényei szerint elvileg nem lennének lehetségesek, mint például, hogy valaki átmenjen a falon.
Ha rátekintünk a klasszicista építészet alkotásaira, akkor láthatjuk, hogy „A barokk szertelen túldíszítettségével és dinamizmusával szemben az új, görög stílusnak is nevezett klasszicizmus építészete a nyugalmat és az egyensúlyt tartotta fontosnak. Az íves vonalak helyett újból az egyenes vonalak váltak jellemzővé, a tiszta és egyszerű alaprajz, a vízszintes tagoltság és a szigorú arányok mellett.” A klasszicista építészet nyugalma, vagy a klasszicista dráma szigorú szabályai azt mutatják, mintha a klasszicizmusba a barokk mozgalmasságával és dinamizmusával szemben visszatért volna az időtlenség, tehát természeti determináció.
Pedig az a tény, hogy a klasszicista építészet külsőségeiben erősen dominál a fehér szín arra utal, hogy a klasszicizmusban van szellem, tehát mozgás és dinamika, hiszen a fehér minden kultúrában a szellemiség, tehát a mozgás és a dinamika színe. Ez a szellem azonban mintha megfagyott volna, ami Einstein relativitáselméletével rokonítja a klasszicizmust, ahol az idő, tehát a mozgás nem más, mint a tér negyedik dimenziója, vagyis maga is megfagyott tér. Mint tudjuk a relativitáselmélet Descartes filozófiájából, vagyis a francia felvilágosodás szelleméből nőtt ki, tehát erősen kötődik a felvilágosodás szelleméhez, és erősen kötődik a holografikus univerzum elméletéhez is, hiszen azt mondja ki, hogy két egymástól távoli esemény egyidejűsége nem mondható ki egyértelműen, ami oda vezet, hogy az univerzumban nincsenek egymástól elkülöníthető időpillanatok csak oksági kapcsolatok. Minden történés előre levezethető az univerzum korábbi történéseiből, vagyis az univerzum minden jelenlegi és jövőbeni állapota már előre benne foglaltatott az univerzum kezdeti állapotában, és így az univerzumban lényegében nincs igazi változás, mert mindaz, amit mi változásként értelmezünk az csak egy öröktől fogva létező, merev állapot átrendeződése.
Ezt hívják úgy, hogy a tömbuniverzum szemlélete, ahol az univerzum egységes egészet képez, és ahol nincs igazi változás, hanem az univerzum csakúgy van, hiszen igazi változás és mozgás, tehát idő csak ott lehet, ahol a korábbi események nem határozzák meg egyértelműen az elkövetkezendő eseményeket. Így a relativitáselmélet által leírt univerzum egy olyan univerzum, ahol az általunk érzékelt változás, vagyis idő, valójában egy megkövült, nem létező dolog, ami jól megfelel a klasszicista építészet formáinak, ahol egyrészt jelen van a fehér szín, mint a szellem színe, ugyanakkor jelen van egyfajta végletes nyugalom és mértéktartás, amely a szellem megkövülését, természetivé válását szimbolizálja.
Ezt a gondolatot teszi magáévá a holografikus univerzum elmélete is, ahol a kvantumvilág mélyrétegeinek kölcsönösen összefüggő mintázatai lényegében már előre magukban hordozzák a világegyetem összes megtörtént és a jövőben megtörténő eseményét, és az a mindennapi változás amit mi érzékelünk csak illúzió. A klasszicizmus tehát a barokk tagadását prezentálja az európai művészettörténetben, közelebbről a szupertérbe beáramló idő tagadását, hiszen a barokk lényegében azt prezentálja, hogy a végtelen tágasságot és monumentalitást felmutató makrovilágba, vagy szupertérbe beáramlik az idő, vagyis a transzcendens számok létszintje, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétege, és azok a történelmi erők, amelyek nem akarják a szupertér és az idő dinamizmusának ilyen mértékű kiteljesedését úgy próbálják megakadályozni ezt, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit támadják azáltal, hogy determináció alá rendelik a holografikus univerzum elméleti tételeinek megfelelően, ahol a kvantummechanikai valóság mélyrétegei determináció alá van vetve a fent leírt módon. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegei beáramoljanak a szupertérbe, és ezt prezentálja a klasszicizmus megfagyott nyugalmával és egyensúlyra való törekvésével, amely a transzcendens számok létszintjének dinamizmusát fékezi le.
A rokokó is elvetette a barokk dinamizmusát, heroizmusát és mozgalmasságát, de megőrizte annak díszítettségét, ami arra utal, hogy a rokokó nem a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit próbálja determinálni, mint a klasszicizmus, hanem közvetlenül a szuperteret, és a beleáramlott időt determinálja, megszünteti a barokkban a szupertér tágasságát és monumentalizmusát és a belé áramlott idő dinamizmusát, de megőrzi a külső héjként meglévő díszítettséget. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy míg a klasszicizmus alulról determinálja a szuperteret és a belé áramlott időt, addig a rokokó felülről, ahol a klasszicizmusban nyilván azért nincs díszítettség, mert a díszítettség a barokkban a szupertér és a már beleáramlott idő külső héja, nem pedig a kvantummechanikai valóság mélyrétegé, ami az a hely ahonnan beáramlik az idő a szupertérbe. Tehát a klasszicizmus és a rokokó is a fizikai világ létszintjeit prezentálják, csak a létszintek közötti sokfelé ágazó történelmi harc kombinációiként állnak elő.
Az impresszionizmust és az expresszionizmust fent már elemeztük, és megállapíthatjuk, hogy míg az impresszionizmus a reneszánsz újabb megjelenési formája érzékiségével, nosztalgikus természetszeretetével, és így alapvetően a transzcendens számok létszintjéhez, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez köthető, addig az expresszionizmus új romantikának tekinthető az archaikus, primitív kultúrákhoz való vonzódásával, illetve kantiánus filozófiai alapjaival, és ennek megfelelően a relativisztikus kvantummechanika, illetve az irracionális számok létszintjének feleltethető meg.
A szimbólizmus manierista művészeti irányzatnak tekinthető, és az impresszionista költő Verlaine költészetének hatására fejlesztette ki Arthur Rimbaud, ahol az impresszionizmus a reneszánsz utódja ahogy azt fent kifejtettük. Tehát itt megint csak azt látjuk, hogy egy reneszánsz, tehát leibniziánus művészeti irányzat reakciójaként jelenik meg egy manierista irányzat, amely szabadulni akar az időisített tér béklyóiból. A modern művészet nyitányaként megjelenő fauvizmus ujabb érdekességgel szolgál a klasszicizmus és a rokokó mellett. A fauvizmus, vagy másként a vadak irányzata, mint művészeti irányzat Franciaországban alakult ki, de a magyar festészetre is hatott, hiszen léteztek magyar vadak is az egykori nagybányai művészmozgalom vezetése alatt, és a fauvizmus lényegében kiindulópontját jelenti jól ismert XX. századi avantgard művészeti irányzatok kialakulásának, mint például a kubizmus, a konstruktivizmus, vagy a futurizmus. Konkrétan ebből az irányzatból alakultak ki ezek a további festészeti irányzatok, legelőször a kubizmus, amiből majd a konstruktivizmus, és azután a futurizmus jött létre.
Az irányzat elődjeiként főként a különféle neoimpresszionista irányzatokat említhetjük, illetve neoimpresszionista festőket, mint például Van-Gogh vagy Gagauin. A fauizmus alapvető jellemzője az, hogy a szín intenzitására figyel, a szín intenzitását igyekszik kihangsúlyozni a festmény minden elemében, hogy azok a többi elemmel egybeilleszkedve is megőrizzék teljes önállóságukat annak ellenére, hogy egységet képeznek képeznek egymással, hogy így egyensúly alakuljon ki a kép különféle elemei között, és így lényegében az érzékelt valóság elemeinek sűrítménye jelenik meg a fauvista festményen, ami később a kubizmus kifejlődéséhez vezetett, ahol az ábrázolt természet egyre inkább geometriai formákra esik szét, vagyis lényegében tériessé válik a természet.
Azt hiszem ez a jelenség erősen emlékeztet minket arra amit fent Vandervert kaotikus-holografikus agy elméletéről írtunk le, ahol a természet mozdulatlanságát reprezentáló kis holoképek, vagy holonok, vagyis a természet elemei monumentális szupertérré álnak össze. Tehát a fauvizmus művészeti irányzata az újkorban követte a természet és a társadalom fejlődésének mozgásformáit, amikor a természet elemeiből egy újabb téries művészeti irányzatot rakott össze. Így ez arra utal, hogy a természet mozgásformái nemcsak a társadalomban, hanem a művészet területén is megismétlődnek. Borhidi Attila a Mindentudás Egyeteme című előadássorozatban beszélt a növények társadalmáról ahol azt fejtette ki, hogy a különféle erdei növénytársulások hasonlóan épülnek fel, mint az emberi társadalom. Tehát a különféle növényfajták, mint például a fák, vagy a kisebb lágyszárú növények, gyomok stb. hasonlóképpen illeszkednek egymáshoz a növénytársulásokban, mint az emberi társadalom különféle osztályai, mint például a tőkésosztály, vagy a munkásosztály.
Ebből következően pedig azt mondhatjuk, hogy ahogy a relativisztikus kvantummechanika valóságának kvantumtengerében a holonok, az emberi társadalomban a különféle társadalmi rétegek, úgy a növénytársulásokban a különféle növényfajták alkotják ezeket a holoképeket, amelyek aztán szupertérré állnak össze. A növénytársulások esetében ez a szupertér nyilvánvalóan az élővilág egy magasabb szintjének, vagyis az állatvilágnak feleltethető meg. A kérdés pedig most az, hogy mi jelenti azt az entitást, ami a növényvilág holoképeit az állatvilág szuperterévé kapcsolja össze. Ezt az entitást nyilvánvalóan a gombák világa képezi, amely átmenetet jelent a növényi és az állati életforma között, és amelynek az a feladata az ökoszisztémában az, hogy a növényvilág más élőlények által lebonthatatlan szerves hulladékait, mint például a cellulózt lebontsa, és a többi növény, illetve az állatvilág számára fogyaszthatóvá tegye, vagy más szóval, hogy a növényvilág szerves hulladékaiból, (holonjaiból) felépítse az állatvilág szuperterét. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy ha valaki azt a folyamatot akarja közelebbről megvizsgálni, hogy a fizikában, vagy a társadalomban hogyan épülnek fel a holonokból a szuperterek talán a gombák biológiai felépítését használhatja ehhez modellként. Ennek vizsgálata a jövő tudományára hárul.
A fauvizmus tehát szintén egy leibniziánus, reneszánsz irányzat reakciójaként jött létre, de nem úgy építi fel az új barokk irányzatot, vagyis az új szuperteret, hogy gigászi harc útján kiszabadítja az időből a teret, hanem az időisített tér elemeiből építi fel az új szuperteret, tehát itt egy új manierista irányzat kifejlődése meg lett kerülve. A dadaizmus ismét reneszánsz, leibniziánus irányzat, hiszen lényegében arra épül, hogy minden művészi szabály nélkül próbál különféle, akár egymáshoz semmilyen formában nem illő művészi elemekből a véletlen segítségével új művészi alkotásokat létrehozni úgy, hogy például újságokból kivág írott szavakat, majd ezeket a papírfecniket egy zacskóban megkeveri, és a földre önti. Itt lényegében a véletlen hozza létre az új művészi alkotásokat, ami a leibniziánus filozófiához köthető ahogy arra fent már utaltunk. A szürrealizmus manierista művészeti irányzat, ahogy azt fent kifejtettük, és a dadaizmus, tehát egy ismét csak reneszánsz, leibniziánus művészeti irányzat ellenhatásaként jött létre, itt megint csak megismétlődik a reneszánsz ellenhatásaként megvalósuló manierizmus.
A kubizmus a futurizmus és a konstruktivizmus barokk művészeti irányzatok, és a szupertérhez köthetőek, hiszek a kubizmusban a természet teljes mértékben tériesedik a fauvizmus folyományaként, a konstruktivizmus és a futurizmus pedig a XX. századi indusztrializmus, ipari társadalom monumentalitását és dinamikáját reprezentálja, amelyek egyértelműen a szupertér megjelenési formái. A Malevics által kifejlesztett szuprematizmus és a belőle kinövő Bauhaus irányzata viszont megint új reneszánszot képviselnek, hiszen a monumentális és téries ipari civilizáció lerombolása végett jöttek létre, ahogy azt fent már kifejtettük. Reneszánsz irányzatnak tekinthető a szecesszió is, hiszen a Bauhaushoz hasonlóan az is a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést preferálja. Az absztrakt expresszionizmus egyszerre manierista és romantikus irányzat, hiszen egyesíti magában a régi szürrealizmust és expresszionizmust.
A Pop Art irányzata a fogyasztói társadalom különféle kellékeiből, mint például céglogókból, reklámképekből próbál új művészeti irányzatokat létrehozni a véletlen segítségével, akárcsak az egykori dadaizmus, csak abban különbözik a dadaizmustól, hogy míg az bármilyen művészi kelléket szabadon felhasznál, addig a Pop Art csak a fogyasztói társadalom külsőségeit használja fel. Így tehát neodadaista, azaz reneszánsz művészeti irányzatnak tekinthető, hiszen a dadaizmus reneszánsz irányzat ahogy azt fent kifejtettük. A Pop Art-ból fejlődött ki a hiperrealizmus, ami szintén a fogyasztói társadalom, vagy a nagyvárosi élet látképeit mutatja be csak nem egymással kevéssé összefüggő művészi kellékek véletlen egymáshoz illesztésével, mint a Pop Art, hanem fotókép minőségű festményekkel, amelyek olyan minőségű képeket alkotnak például nagyvárosi látképekről, sztárokról, vagy bevásárlóközpontokról, mint egy fénykép. A hiperrealizmusban tehát a Pop Art-al ellentétben jól illeszkednek egymáshoz a fogyasztói társadalom kellékei, amely olyan tulajdonság ami a fauvizmussal mutat rokonságot, ahol szintén a természet elemei illeszkednek egymáshoz harmonikus egyensúlyban, tehát a hiperrealizmus neofauvista, irányzatnak tekinthető, ami a barokk irányzatok egyfajta előkészítője a manierizmushoz hasonlóan.
A ma is érvényben lévő posztmodern művészeti irányzat a dadaizmushoz hasonlóan megint csak azt mondja, hogy minden művészet, tehát a régi stílusokat, mint például a gótikát, vagy a barokkot bárhogyan össze lehet ötvözni, hogy új művészi alkotásokat kapjunk, amiből gondolom már sokaknak kiderült az eddigiek alapján, hogy ez megint csak reneszánsz, leibniziánus irányzat. Az amerikai felhőkarcoló építészet barokk irányzat, ami a szupertérhez köthető, hiszen monumentális és dinamikus, csak abban különbözik a barokktól, hogy nincs rajta díszítettség, hiszen a Bauhaus geometrikus formáit használja, ami annak ellenére, hogy éppen ellentéte a reneszánsz díszítettségének, mégis reneszánsz művészeti irányzatnak tekinthető ahol lényegében a reneszánsz díszítettsége ment át absztrakt geometriai formákba, ahogy azt fent már kifejtettük.
Az amerikai felhőkarcoló építészet ellenreakciójaként jött létre a neofunkcionalizmus építészeti irányzata, amely sutba dobta az amerikai felhőkarcolók égbetörő dinamizmusát, de megőrizte a Bauhausnak a reneszánsz díszítettségéből kinövő geometrikus formáit, ahogy régen a rokokó a reneszánsz díszítettségét a barokk sutba dobása után, továbbá a külső környezettel való harmonikus egyensúlyt hangsúlyozza, ahogy a rokokó ember is nagy hangsúlyt fektetett a harmonikus életre. Ebből már gondolom sokan kitalálták, hogy a neofunkcionalizmus neorokokó irányzatnak tekinthető. A modern művészeti irányzatok közül ezzel nem tértem ki mindenre, de aki akarja továbbelemezheti őket, és biztos vagyok benne, hogy mindegyikben kapcsolatot fog találni valamilyen formában a fizikai világ létszintjeivel. Most térjünk át a reneszánsz előtti művészeti irányzatokra.
A gótika az nyilvánvalóan a barokk elődje, hiszen ugyanúgy jelen van benne a tágasság, a monumentalitás és a dinamizmus, és így a szupertérhez köthető. Előtte volt a román kor aminek a kialakulását megelőzte az egyháznak a reneszánsz korához hasonló elvilágiasodása, és az érzékiség, nőiesség elharapózása az évezred elején, ami egyértelműen egy a középkor delén megjelent reneszánsz kort feltételez. Ennek a kornak vetett véget a cluny reform, amit francia szerzetesek hajtottak végre, és a cluny reformmal kezdődött el a román kor, ami sokat merített a bizánci művészetből, mint ahogy az a tény is bizánci jelleget ad a cluny reformnak, hogy szerzetesek hajtották végre, hiszen a keleti bizánci egyházra jellemző, hogy a szerzetesrendek fontos szerepet töltenek be az egyház építményében és a bizánci művészetről a fentiekből már tudhatjuk, hogy az a manierizmushoz köthető. Tehát itt megint az történt, hogy egy reneszánsz korra reakcióként megjelent egy manierista kor, vagyis a román művészeti irányzat, majd ebből megint kifejlődött egy barokk művészeti irányzat a gótika.
Ugorjunk most vissza az ókor elejére, vagyis az európai civilizáció bölcsőjéhez a görög civilizációhoz. A görög civilizáció bölcsője a Krétán székelő mínoszi civilizáció. Ez mai tudásunk szerint egy erősen nőies és érzéki civilizáció volt naturalisztikus művészi stíluselemekkel felruházva, ami arra utal, hogy ez egy reneszánsz civilizáció volt, vagyis Európa története egy reneszánsz korszakkal kezdődött. A görög civilizáció második korszaka a mükénéi civilizáció kora, amely az archaikus görög kor folytatása volt, hiszen a mínoszi civilizáció bekebelezése által építette fel magát. Majd ennek vetett véget a dór hódítás, amely egy erősen harcias és a katonai életvitel terén már-már aszkétikusan élő görög törzs volt. Ez a görög törzs hozta létre a spártai államot a görög civilizáción belül, amely leginkább az egykori Szovjetúnió, és a középkori bizánc társadalmi berendezkedésére hasonlít központosított államszervezetével az egyének életének teljes mértékben az állam érdekeinek való alárendelésével. Aszkétikus katonai életvitelével. A dór szellem beáramlása a görög civilizáció életébe egyértelműen a későbbi bizánc előképét teremtette meg a görög civilizáció testében, tehát a dór hódítás lényegében az első manierista korszakként is értelmezhető az európai történelemben, mivel fent már említettük, hogy a bizánci szellem beáramlása a nyugati kultúrába általában manierista művészeti korokat hoz magával, és éppen ez a dór hódítás teremtette meg a későbbi görög virágkor előfeltételeit a görög civilizáció területén.
Mivel azzal, hogy a hódítások által szétkergette az előlük menekülő őshonos görög törzseket az ország területén, lehetővé tette, hogy ezek a szétszóródott görög törzsek virágzó civilizációkat hozzanak létre az ország különböző területein. Az úgynevezett görög aranykort az érett görög civilizációt már barokk civilizációnak tekinthetjük, ami a szuperteret prezentálja, hiszen ekkor jelent meg a tradicionális görög civilizáció tágassága és monumentalitása, a dinamikus és erőteljes férfiideált ábrázoló görög szobrászat időszaka. Tehát itt is a már jól ismert minta ismerhető fel, ahol egy reneszánsz korszakot, vagyis a mínoszi civilizáció korszakát egy manierista kor követ (dór hódítás) végül ebből nő ki egy barokk kor, ami a szuperteret prezentálja. Végül az a korszak, amit a görög civilizáció hanyatló korszakának neveznek a hellenizmus most kivételesen egy újabb manierista korszaknak tekinthető. A bizánci szovjet kor szocialista realizmusára emlékeztető emlékműszobrászat, domborműszobrászat jellemzi ezt a korszakot győzelmi emlékművekkel, szimmetriával és monumentalitással felvértezett lakóházakkal.
A görög civilizáció ekkor kezd bele a birodalomépítésbe Nagy Sándor fellépésével, ami szintén a bizánci hagyomány előretörését fémjelzi. Tehát a görög civilizáció regnálása egy manierista és bizánci korszakkal ér véget, ami a későbbi bizánci keresztény kultúrkör alapjává válik, ugyanakkor ez az egyik alapeleme a nyugat-római birodalomnak is, hiszen annak művészete egyrészt a hellenizmus realizmusának, másrészt egy másik itáliai reneszánsz és naturalista civilizáció: az Etruszkok kultúrájának az összeolvadásából jön létre. Az Etruszkok megint csak egy erősen érzéki és naturalisztikus művészi stílusjegyekkel felruházott civilizáció volt, akiknek a színre lépését ismét csak egy újabb leibniziánus, reneszánsz korszaknak tekinthetjük a nyugat történetében. Az etruszkok naturalizmusának és a hellenizmus realizmusának összeolvadásából jött létre a római művészet, amit nevezhetünk egy újabb barokk kornak, amiben kezdetben a hellenizmus realizmusa dominált, majd később a római civilizáció regnálásának vége felé egyre inkább dominánsá vált a római művészetben is a naturalizmus, vagyis ismét előtérbe került a reneszánsz a különféle keleti kultuszok beáramlásával egyetemben a hanyatló római civilizáció korában, amit egy újabb manierista korszak követett a kereszténység megjelenésével, ami megint szembeszállt a reneszánsz érzékiségével.
Megjegyzem, hogy az, hogy én itt a szupertérhez köthető művészeti korszakokat barokknak, vagy a transzcendens számok dialektizálásához köthető korszakokat manieristának nevezem egy önkényes kiragadás eredménye, hiszen nyugodtan nevezhetném a barokk korszakokat gótikusnak is, és a manierista korszakokat szürrealistának, vagy hellenistának is, de ki kellett ragadnom egy korszak nevét a sok közül.
Tehát megállapíthatjuk, hogy a művészettörténetben minden korszak kivétel nélkül hozzákapcsolható a fizikai világ egy-egy létszintjéhez, és ami állandóan visszatérő jelenség a művészettörténeti korszakok váltakozásában, az nem más, mint az hogy általában rendszeresen megjelenik a leibniziánus, reneszánsz korszak valamilyen formában, amit egy manierisztikus korszak követ, ahol civilizáció szelleme megpróbál kiszabadulni a reneszánsz érzékiségének béklyóiból, majd ezt követi mindig egy új monumentális barokk korszak a szupertér jegyében. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezeken kívül nem jelennek meg más típusú művészettörténeti korszakok a művészet történetében, de ezek is mind olyan korszakok, amelyek hozzárendelhetőek a fizikai világ létszintjeihez, csak más formában valósítják meg a barokk, manierista vagy reneszánsz korszakok előkészítését vagy leváltását, mint például a fauvizmus, amely nem az időisített térből szabadítja ki a szuperteret, hanem közvetlenül az időisített térből építi fel a szuperteret, illetve a klasszicizmus és a rokokó korszaka, amely nem új időisített térrel, vagyis reneszánsszal váltja le a barokk korszakot, hanem az idő determináció alá vetésével. Néha felbukkan még egy-egy olyan korszak is, ami a relativisztikus kvantummechanika, vagy másként az irracionális számok létszintjéhez köthető, mint például a romantika vagy az expresszionizmus.
A következő kérdés az, hogy milyen lesz a jövő művészete. Ennek a megértéséhez a matematika egy sajátos ágával kell megismerkednünk mégpedig a szimmetriákkal. Vincent van der Noort: Számtalan szám, egy kocka vallomásai című könyvében az úgynevezett szimmetriákat elemzi. A szimmetriák a geometriában egyes geometriai idomok tulajdonságai, mint például a kocka, vagy a tetraéder. Ezek a tulajdonságok olyan jellegzetességeit fedik ezeknek a geometriai idomoknak, hogy ha megváltoztatjuk a térbeli helyzetüket, mint például amikor elforgatjuk, vagy tükrözzük őket, akkor a szemmel is látható tulajdonságaik nem változnak. Így például amikor egy szabályos kockát 180 fokkal elforgatunk, akkor ha valaki nem látta a cselekedetet, hogy a kockát elforgatták, az nem fog semmilyen változást sem észrevenni a kocka tulajdonságaiban.
Egy kockát azonban nyilván csak bizonyos fokszámmal lehet elforgatni, vagy tükrözni, hogy szemmel látható tulajdonságai ne változzanak, a kört, vagy annak háromdimenziós megfelelőjét a gömböt viszont bármilyen fokszámmal elforgathatjuk 1 és 360 között a szemmel látható tulajdonságai nem fognak változni. A kocka vagy a tetraéder szimmetriáinak összességét, vagyis azoknak a transzformációknak (tükrözés, elforgatás stb.) az összességét, amelyeket a kockára vagy a tetraéderre alkalmazva látható tulajdonságaik nem változnak szimmetriacsoportoknak nevezzük. A körnek és a gömbnek, mivel bármilyen irányba transzformálva megőrzik látható tulajdonságaikat, vagyis bármilyen irányba szimmetrikusak szimmetriacsoportjaik halmazai végtelenül nagyok, és lényegében maguk ezek a szimmetriacsoportok is egy kört, illetve egy gömböt képeznek. Egy Lie nevű norvég matematikus a körök, illetve a gömbök szimmetriacsoportjainak magasabbdimenziószámú megfelelőit vizsgálta, amelyeket lie csoportoknak nevezünk a modern matematikában.
A lie csoportok elmélete tehát a kör magasabb dimenziószámú megfelelőivel foglalkozik a matematikában, és a kör, mint ahogy azt fent megállapítottuk a leibnizizmus, vagyis a reneszánsz megjelenési formája a művészetben és a geometriában, és ha a háromdimenziós térben a manierizmus már a reneszánsz minden megjelenési formáját blokkolta és meghaladta, akkor a reneszánsz valószínűleg a magasabb dimenziószámú terek irányába fog megjelenési formát keresni magának. Mi lehet erre a válasza a manierizmusnak? Nyilvánvalóan az, hogy a művészi tevékenységet a végtelenedik dimenzióban folytatja, hiszen a végtelenedik dimenzióban a körnek, vagy a gombnek végtelenül sok irányba van kiterjedése, pontosabban megszámlálhatóan végtelen sok irányba, és így a végtelen dimenziós gömb felületét alkotó pontok, amelyek a a transzcendens számok, vagy másképpen az idő megjelenési formái, ahogyan azt fent megállapítottuk, és a tér megszámlálhatóan végtelenül sok iránya, ahol a megszámlálhatóan végtelen a szupertér megfelelője ahogy azt fent már megállapítottuk, megint összekapcsolódik egymással és a transzcendens számok létszintje megint dialektizálódik a szupertér által, és ismét létrejött az új manierista művészeti stíluskor.
Node lehetséges ez? Kérdezheti az olvasó, hiszen háromnál több térdimenzió a tudomány mai állása szerint valószínűleg nem létezik, csak a sci-fi írók és a spiritiszták fantáziájában létezik és ha létezne se válhatna az ember sohasem négy vagy többdimenzióssá. A háromnál több dimenzióban való művészeti tevékenységhez véleményem szerint egyik sem jelent gondot az emberi elme számára. A megoldáshoz három találmány összeolvasztásához lesz szükség. Az első egy magyar feltaláló Rátai Dániel találmánya, amellyel háromdimenziós térben is rajzolhatnak a számítógépes grafikusok. Ez lényegében egy grafikus bemeneti eszköz, amit a levegőben mozgatva háromdimenziós térbeli alakzatokat rajzolhatunk a számítógép képernyőjére.
A másik a gondolatokkal vezérelt számítógép, amit szintén feltaláltak már, bár még nem működik tökéletesen, de az emberi gondolatokat már jól tudják mozdulatokká átalakítani a számítógépek segítségével, mint például amikor egy elektronikus helikoptert kell gondolatokkal távirányítani, ez pedig nyilván elégséges arra is, hogy a Rátai által feltalált háromdimenziós rajzolót tudja valaki gondolatokkal kezelni. A gondolatokkal való kezelésre azért van szükség, mert kézzel nyilván soha senki sem tud majd háromnál több dimenzióban rajzolni, mert a kezünk a háromdimenziós tér fogja, viszont az elménk független a külső tárgyi valóságtól, ezért az emberi elme egyszer talán majd fel tudja emelni a számítógép virtuális kurzorát a virtuális negyedik dimenzióba, még ha az a valóságban nem is fog létezni csak a számítógép virtuális memóriájában. Hogyan valósítható ez meg? Ehhez kell a harmadik találmány, méghozzá az úgynevezett robbantott számok csoportja.
A robbantott számokat az úgynevezett Euler -féle számokkal állítják elő,, amelynek első néhány szánjegye 2,71828182845904523536. Az Euler -féle számok természetét pedig jól mutatja egyik megtalálójának a skót Napiernek a munkássága akinek a munkája annak a mozgásnak a közelítő leírásából származik, amikor valaki egy d hosszúságú úton halad úgy, hogy sebességének mérőszáma minden pillanatban megegyezik a hátralevő út hosszával. Itt tehát a személy sebessége és a célig hátralévő út kölcsönösen akadályozzák egymást, hogy a személy elérje a célját. Ha a sebesség növekszik, akkor a hátralévő út megtartja hosszát, hogy megakadályozza a sebesség növekedésének kiteljesedését, ha a hátralévő út csökken, akkor a vele párhuzamosan a sebesség is elkezd csökkenni, hogy megakadályozza a hátralévő út teljes elfogyását, és ahogy a két változó egymást akadályozza az a végtelenbe konvergál, a személy mindig csak közelítheti, de soha nem érheti el az áhított célt.
Vajon melyik fent már említett számcsoport tulajdonságaira emlékeztet ez a jelenség? Nyilvánvalóan az irracionális számokéra, amiről fent már leírtuk, hogy egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva közelítenek ehhez a végtelenül kicsi értékhez, ahol az irracionális szám végtelenbe nyúló tizedestörtjeinek számjegyei egymást gátolva, hol jobbról, hol balról közelítik ezt a végtelenül kicsi értéket, de soha nem érhetik el. Ezt fejezi ki az Euler -féle szám képlete is:
Ahol az (1 + 1 / n) képletben az (n) növekedésével párhuzamosan az eredmény nyilvánvalóan mindig csökken, viszont ha az egészet (n) hatványra emeljük, akkor az az eredmény növekedését fogja előidézni, és így a függvényben a végeredmény csökkenése és növekedése folyamatosan gátolják egymást a végtelenségig. Az Euler -féle szám tulajdonságai tehát lényegében másolják az irracionális számok tulajdonságait. Van azonban még egy tulajdonsága az Euler -féle számnak, mégpedig hogy transzcendens, tehát az Euler -féle szám nemcsak, hogy az irracionális számok mintájára közelíti, de el is éri a transzcendens számok végtelenül kicsi értékét, amelyet fent már elemeztünk, és így az Euler -féle szám lényegében az irracionális számok és a transzcendens számok szintézisének tekinthető, ahol az irracionális számok meghatározott érték körüli végtelen ingadozását a transzcendens számok önmagukat mindig felülmúló automatizmusa hatja át, vagy akár szét is robbantja a robbantott számok mintájára, ami azt jelenti, hogy mivel az irracionális, vagy természetes számot az önmagát felülmúló transzcendens számok hatják át, az a transzcendens számok hatására túlhaladja önmagát. Ez lényegében a robbantott számok filozófiájának a lényege. A robbantott számokkal egy Dr. Szalay István nevű magyar egyetemi tanár foglalkozik a szegedi egyetemen, és azért fontos a tudomány számára, mert olyan háromdimenziós térbeli alakzatokat hozhatunk létre velük, amelyek szó szerint kinyúlnak a háromdimenziós térből, vagyis a fent már említett módon túlhaladják önmagukat amit jól mutat a következő ábra is:
A feladat tehát az, hogy kerítsünk egy olyan számítógépet, amely képes az emberi gondolatokat mozdulatokká konvertálni, amely lehet akár rajzoló mozgás is a számítógép képernyőjén. Programozzunk le és telepítsünk fel rá egy olyan szoftvert, amely alkalmas a térbeli rajzolásra, és ezt gondolatokkal is lehet rajta végezni, ugyanakkor képes kezelni a robbantott számokat is, és azokat használni a rajzoláshoz. Ezzel az összetett szerkentyűvel véleményem szerint meglehetne valósítani azt, hogy mondjuk egy grafikus három dimenzióban rajzolgat a gondolataival egy alakzatot a számítógépre, majd lenyomja a shiftet, vagy a kontrollt és hopp a gondolatkvantumjai túllendülnek a harmadik dimenzión, és a negyedik dimenzióban fognak kalandozni, ott fognak alakzatokat rajzolgatni, és a negyedik, vagy annál több dimenziós tér tulajdonságait megtapasztalni, még ha az a valóságban nem is létezik, csak a számítógép virtuális memóriájában. Ezzel pedig máris megvalósult a háromnál több dimenziós terek emberi elme által való megtapasztalása, és a háromnál több dimenziós művészet életre hívása.
Visszatérve a robbantott számokra, felmerül az a kérdés is, hogy összekapcsolhatjuk e a robbantott számokat a transzcendens számok dialektizálásával előálló számokkal, ahol a transzcendens számok össze vannak kapcsolva a megszámlálhatóan végtelent reprezentáló szupertérrel, amit fent már elemeztünk? Ez nyilvánvalóan elképzelhető, hiszen az európai művészettörténetben már volt ehhez köthető analógia. A robbantott számok esetében annak két alkotóeleme a transzcendens számok és az irracionális számok nyilván egyrészt a dadaizmusnak, másrészt az expresszionizmusnak feleltethetőek meg a művészettörténetben, ahogy azt fent már elemeztük. A robbantott számokat pedig ennek megfelelően a dadaizmus és az expresszionizmus szintézisének feleltethetnénk meg. Volt azonban még egy művészettörténeti irányzat a művészettörténetben, ami ennél is tovább ment, és ez volt a magyar aktivizmus. Kassák Lajos volt, aki irodalmárként és képzőművészként a magyar aktivizmus művészeti irányzatának mozgalmát irányította. A magyar aktivizmus művészeti irányzata egy sajátosan avantgard művészeti irányzat volt, ami nem akart új izmust létrehozni, inkább az Európában már megjelent izmusokat akarta egységesíteni, hogy létrehozzon egy határokon átívelő internacionális avantgard művészeti irányzatot. Ennek megfelelően az aktivizmus sokféle avantgard irányzatból merített, lényege pedig az volt, egyrészt hogy a dadaista irányzat zűrzavaros, a véletlenre épülő festészeti technikáját a XX. századi ipari civilizáció kellékeire alkalmazta, ahol gyárakat, ipari létesítményeket, illetve a XX. századi technikai civilizáció egyéb kellékeit helyezte egymás mellé teljesen a véletlen szerkesztés eszközeire hagyatkozva, a technikai civilizáció dicséreteként, végül az így megszerkesztett festményekre alkalmazta az expresszionizmus színkezelési technikáit.
Olyan új irányzatot létrehozva ezzel ahol a dadaizmus véletlenszerűsége és zűrzavara, továbbá az expresszionizmus színkezelési technikája között a XX. századi technikai civilizáció dinamizmusa képezi az összekötő kapcsot, amely olykor szürrealista vagy futurisztikus alakot ölt. Az aktivizmus filozófiai mondanivalója is a technika dicséretére épül. Mint ahogy az irányzat neve is mutatja erősen preferálja a XX. századi technikai civilizáció dinamizmusát és lendületét, amely számukra a munkásosztály osztályharcos tevékenységén keresztül a jövőbe mutat valamiféle utópisztikus álomvilágként. Az aktivisták utópisztikus vágyakozással tekintettek a modern technikai civilizáció jövőjére ahol az ember a technika segítségével egyszer majd teljes mértékben legyőzi és uralma alá hajtja a természetet, és legyőzi saját korlátait is, hogy végül elérje a felsőbbrendű emberré válás utópisztikus célját, amiben Nietzsche filozófiájára hagyatkoztak. Tehát az aktivisták a természetet és a nőiséget erőteljesen meg akarták haladni. Az a hitük pedig, hogy az emberiséget a technika folyamatos fejlődése fogja megváltani a kommunista osztályharc igenléséhez vezette őket, mert szerintük a technika fejlődésének legnagyobb akadálya a kapitalista kizsákmányolás.
A kommunista társadalmi rend megvalósítása szerintük nem a végső állomása az emberiség technikai civilizáció által való megváltásának, hanem azt mindig újabb és újabb társadalmi rendszerek fogják követni az emberiség történetében a technikai fejlettség függvényében, és így az emberiség megváltásának, és a szabadság kiteljesedésének lehetőségei a végtelenbe tágulnak ki az aktivisták utópisztikus fantáziájában. Az emberiség technikai fejlődés általi megváltása, és ezáltal az ember átváltozása nietzschei übermensché természetesen nem korlátozódhat csupán egy országra, vagy Európára, és az aktivizmus éppen ezért próbálja összekötni a technika dinamizmusát és lendületét sugalló avantgard irányzatokat más országok egyéb avantgard irányzataival, hogy a technikai fejlődés eszméjét minden országban elültesse, és ezzel egy határokon átívelő internacionális avantgard művészeti irányzatot hozzon létre, hogy megvalósítsa a technikai univerzalizmust, vagyis az emberiség egységes fejlődését és haladását ama utópisztikus álmok felé, amiket a technika akkori fejlődése sugallt az aktivisták számára.
Kassák az aktivizmusról szóló írásaiban gyakran hivatkozik az aktivista művészek önfeláldozó, aszkétikus magatartására a közös cél elérése érdekében, hogy még akkor is ragaszkodtak az aktivista művészi eszmények gyakorlásához az emberiség megváltásáért, ha emiatt nem kaptak megrendeléseket, vagy a megrendelőik elpártoltak tőlük, és a szegénységet is vállalniuk kellett utópisztikus álmaik megvalósítása érdekében. Az aktivisták ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében művészetüket többek között arra használták, hogy azok a propaganda eszközei legyenek, és hogy felkeltsék a tömegekben a tudomány és a technika fejlesztésére irányuló alkotó energiákat, továbbá azt a forradalmi lendületet, amely az osztályharchoz és a társadalom teljes és totális átalakításához szükségesek, és ennek megfelelően az aktivizmus mint művészeti irányzat a kommunista forradalom propagandaeszközévé vált, ami végül Kun Béla tanácskormányának hatalomra kerülését segítette elő. A magyar aktivizmus tehát a transzcendens számokat reprezentáló dadaizmust, és az irracionális számokat reprezentáló expresszionizmust összekapcsolja a modern technika lendületével és dinamizmusával, ami pedig nyilvánvalóan a transzcendens számok és a szupertér összekapcsolását reprezentálja, hiszen a Kassák korában az akkor virágkorát élő technikai civilizáció kellékei egyszerre voltak monumentálisak akárcsak a szupertér és dinamikusak akárcsak a transzcendens számok. A kérdés az, hogy milyen tulajdonságú számok jönnének létre a matematikában, ha a transzcendens számok dialektizálásával előálló számokat összekapcsolnánk a robbantott számokkal? Ennek megválaszolása majd az igazi matematikusokra hárul.
Fent már leírtuk, hogy milyen matematikai módszerrel lehet e természetes számokat transzcendens számokká konvertálni. Mivel a körnél, vagyis a transzcendens számok megtestesítőjénél a körvonal minden pontja összefügg az összes többi számmal, ezért először gyököt vontunk az egymással szomszédos természetes számok összegéből, majd az így kapott egymással szomszédos értékekből, és így tovább a végtelenségig.
Ezzel lényegében irracionális számok végtelen sorának a kör pontjaihoz hasonló módon egymáshoz rendelt értékeit kapjuk, amelyek mind egytől-egyig a transzcendens számok létszintjéhez közelítenek végtelen regresszusban, ahogy azt a robbantott számok elemzésénél kifejtettük. Tehát az értékük végpontja egy transzcendens szám, ami azt jelenti, hogy ezzel a módszerrel lényegében transzcendens számokat rendelünk egymás mellé a kör pontjaihoz hasonlóan, amelyek az irracionális számok létszintjének legmélyén foglalnak helyet, ahol transzcendens számok vibráló energiapontjaiból álló hurkok formájában vannak jelen a kör egymással összefüggő pontjaihoz hasonlóan, amiből minden irracionális szám kinő, hiszen ez az irracionális számok értékeinek a végpontja, és egyben az irracionális számok létrejöttének kezdőpontja ahonnan az irracionális számok végtelen regresszusban bontakoznak ki természetes számokká, majd a természetes számok létszintjén prímszámokként folytatódnak, hogy végül a megszámlálhatóan végtelen nagy egységében összegződjenek.
Mivel fent kifejtettük, hogy az irracionális számok létszintje a relativisztikus kvantummechanika létszintjével hozható analógiába a fizika területén, ami az atomi és szubatomi létszintet jelöli, azt is mondhatjuk, hogy ha a fizika világa az irracionális számok létszintjének mélyén létező transzcendensz számokból álló hurkok létszintjét tekintve is analógiát mutat a számok világával, akkor a fizikai világban a szubatomi létszintek mélyén vibráló energiahurkoknak kell jelen lenniük, amiből az egész szubatomi világ, és az azt követő makrovilág is kinő, ami megfeleltethető a fizika tudományában ma divatos húrelméletnek, amely a relativitáselméletet, és a kvantummechanikát próbálja egyesíteni egy közös elméletté.
Tehát a számok világának felépítése, ha analógiába hozzuk a fizika világával azt sugallja, hogy a fizikában ma divatos húrelmélet talán igaz lehet, és ezek a kis energiahurkok a kvantummechanikai világ mélyrétegének és a relativisztikus kvantummechanika létszintjének határán foglalnak helyet, és mivel irracionális számokból képzett transzcendens számoknak tekinthetőek, tehát olyan képződményeknek, ahol az irracionális számokat a transzcendens számok létszintje hatja át, azt mondhatjuk, hogy ezek valamiféle robbantott számok.
Ha megnézzük, hogy a szuperhúrok és a robbantott számok létszintje melyik filozófiai hagyományhoz köthető az európai filozófiatörténetben azt láthatjuk, hogy az olasz filozófiához. Benedetto Croce volt az a filozófus, aki olaszként szintézist teremtett a kantiánus Hegel és Leibniz filozófiája között. A történelem mozgását a kantiánusokhoz hasonlóan a szabadság és a szükségszerűség dialektikus váltakozásaként képzelte el. Viszont velük ellentétben azt vallotta, hogy a történelmi mozgásnak nincs végpontja, hanem a transzcendens számokhoz hasonlóan önmagát folytonosan meghaladva tör örökkön örökké a végtelen felé, vagyis önmagukat a szabadság és a szükségszerűség dialektikájában folyamatosan gátló irracionális számokat az önmagukat folyamatosan meghaladva végtelenbe törő transzcendens számok szelleme hatja át.
A húrelméletben a kvantumvilág mélyén található húrok rezgései alkotják az általunk ismert világ jelenségeit, mint például a teret, az időt, vagy az anyagot. Elméletem szerint nem a húrok rezgései alkotják ezeket a jelenségeket, hanem a relativisztikus kvantummechanika egyes holonjai, vagy holoképei, amelyek az irracionális számoknak feleltethetőek meg a matematikában a húrok egy-egy transzcendens számnak megfelelő pontjára vezethetőek vissza, és ezeknek a mindig más irányba mutató pontoknak az egymást átható kvantumvibrációi szervezik rendszerbe a rájuk visszavezethető holonokat, holoképeket, vagy a matematika nyelvén irracionális számokat a nullától a megszámlálhatóan végtelenig, hogy végül a megszámlálhatóan végtelen nagy egységében teljes rendben illeszkedjenek egymáshoz. Nem vagyok fizikus, de ha így alakítanánk át a húrelméletet, akkor feltételezésem szerint talán magyarázatot találnánk a húrelmélet manapság még megválaszolatlan kérdéseire.
A következőkben egy másik területre kell rátérnünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, és hogy mi van az úgynevezett vörös határon kívül, ami az általunk ismert univerzum határait jelenti. Dr. Wekerle László: A szükségképpeniség bölcselete című könyvében a világ Isten által való teremtettségét akarja a filozófia eszközeivel és tudományos érvénnyel bizonyítani. Azt állítja, hogy Isten léte tudományos eszközökkel is bizonyítható, ugyanúgy ahogy az is, hogy ő teremtette a világot. Az ő korában a teológusok és a tudósok általában megegyeztek abban, hogy az anyagi világ létrejötte előtt nem létezett semmi.
Ezt a gondolatot ő úgy módosítja, hogy a világ létrejötte előtt igenis létezett valami, ez pedig az anyagtalanság volt. Igen ám, de mit kell értenünk anyagtalanság alatt? Wekerle leírja, hogy az anyagi testek mindig határoltak, vagyis mindig van olyan felületük, ahol térbeli kiterjedésük véget ér. Ebből következően az anyagtalanságnak határ nélkülinek, vagy határtalannak kell lennie.
A határtalan objektumok pedig csak végtelen nagyok, vagy végtelenül kicsik lehetnek. Ha egy térbeli objektumot a végtelenségig felnagyítunk akkor is megszűnik a térbeli határfelülete, ha pedig a végtelenségig lekicsinyítjük akkor is. Az anyagtalanság tehát Wekerle szerint nem más, mint határtalanság.
Továbbá Wekerle szerint az anyagtalanság nem egyenlő a semmivel, hanem mind a két fajta határtalanságot, így a végtelenül kicsit, és a végtelenül nagyot egyaránt magában foglalja. Igen ám, de hogyan jött létre ebből az anyagtalanságból az anyag? Mivel Wekerle szerint az anyagtalanság, ami egyenlő Istennel egyaránt magában foglalja a végtelenül nagyot és a végtelenül kicsit, a kettő az anyagtalanságban feszültségbe került egymással.
A végtelenül nagy, mivel végtelen kiterjedésű a széthatás erejét vitte bele az anyagtalanságba, a végtelenül kicsi pedig az ezzel ellentétes összehúzó hatás erejét vitte bele az anyagtalanságba. A kettő feszültsége, majd szétválása nyomán jött létre az első anyagi részecske a világegyetemben, ami lényegében szintézise a végtelenül kicsinek és a végtelenül nagynak, mert se nem végtelenül kicsi, se nem végtelenül nagy, hanem a kettő között van.
Wekerle elmélete szerint az első anyagi részecske megjelenése választópontnak tekinthető két örökkévalóság között a világegyetem történetében. Volt az örökkévalóság első része, ahol még nem létezett anyag csak az anyagtalanság létezett a kezdetektől, pontosabban a kezdettelenségtől, hiszen az örökkévalóságnak nincs kezdete. Ez az állapot tartott az első anyagi részecske megjelenéséig. Majd ezután következett az örökkévalóságnak az a része, amikor már létezik anyag a világegyetemben. Ez azért tekinthető örökkévalóságnak Wekerle szerint, mert az anyag léte örök, tehát ez az állapot örökké fog tartani.
Az anyagtalanság állapota a kezdeti kezdettelenségben volt a legtökéletesebb, majd a kétféle határtalanság: a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy feszültsége nyomán az anyagtalanságban folyamatos változás, fejlődés indult meg, ami egy örökkévalóságon át, azaz végtelen ideig tartott, egészen az első anyagi részecske megjelenéséig, hogy aztán ez a fejlődés és változás az anyagi világban fojtatódjon tovább. A fejlődés és változás korunkban is tart a fejlődés csúcsán: az emberben, akiknek a fejlődése a végtelen Isten, vagyis az anyagtalanság fejlődésének a tükörképe.
Barabási Albert László: Villanások című könyvében azt vizsgálja, hogy megjósolható e a jövő. Teszi ezt az emberek mindennapi viselkedésének vizsgálatával, amit a modern informatika eszközeivel végez el. A modern információs társadalom eszközeinek köszönhetően az emberek már lépten-nyomon elektronikus nyomot hagynak a virtuális terekben, amikor interneteznek, mobiltelefont használnak, vagy pénzt vesznek ki az automatából, amelynek következtében mindennapi tevékenységük követhetővé válik.
Barabási vizsgálatai így arra derítettek fényt, hogy az emberek mindennapi tevékenysége úgynevezett hatványeloszlást követ. Ez azt jelenti, hogy például az interneten az emberek többsége kedvenc oldalaikat nem egyenletes időközönként látogatják mindennapi tevékenységük során, hanem hosszú szünetek után egy adott időpontban egyszerre többször is, hogy utána újra hosszú szünetek következzenek. Tehát a kedvenc oldalak látogatásai egy-egy konkrét időpontba sűrűsödnek össze a nap folyamán. Ezeket az időpontokat nevezi a szerző villanásoknak. Ez azért lehet így, mert az emberek mindennapi tevékenységeik során prioritási sorrendet állítanak fel, hogy mit csináljanak előbb, illetve később, és mivel nem tudnak egyszerre több dolgot is csinálni, egy-egy napi feladat véghezvitele egy időpontba sűrűsödik.
Ugyanez figyelhető meg az emberek mindennapi tevékenységének ismétlődő, vagy váltózó jellegében is. Az emberek túlnyomó többségének napjai általában egyformán telnek. Ugyanazokat a helyeket járják be a munkahelytől a hálószobáig, mert szokásaik rabjai. Így mindennapi tevékenységük a szerző mérései szerint 94%-ban, vagyis majdnem 100%-ban kiszámítható. Ezeket a személyeket nevezi alacsony entrópiájúaknak. Ezen a megfigyelésen alapul a szerzőnek az a gondolata is, hogy a jövő esetleg kiszámítható. Van viszont elég kevés magas entrópiájú személy is, akiknek a napja szinte mindig másképp telik, tehát mindennapi tevékenységük kiszámíthatatlan. Így a kiszámíthatatlan viselkedésű emberek is a többséghez képest kis számban, tehát villanásokként jelennek meg.
Ugyanez érvényes a kibocsátott bankjegyekre is, amelyeknek túlnyomó többsége a kibocsátás után adott távolságon belül marad, és csak kevés számú bankjegy szökik nagyobb távolságra. Végül a szerző a megfigyelését kiterjeszti a történelemre és az evolúcióbiológiára is, ahol a biológiai evolúció folyamán a különféle új fajok villanásokként jelennek meg a természet színpadán, és a történelemben is villanásokként jelennek meg a kimagasló események. A könyv végén pedig elgondolkodik a szerző, hogy megjósolható lesz e a történelem valaha a kimagasló események hatványeloszlásának felfedezésével.
Mint ahogyzt láttuk Wekerle könyve szerint az ősrobbanás előtti állapotokban a végtelenül kicsi, mint az idő megfelelője magába zárja a végtelenül nagyot, mint a végtelen tér, vagyis a szupertér megfelelőjét, de abban szerintem téved, hogy a tér széthúzó ereje indítja meg az ősrobbanás előtti állapotok fejlődését, hanem sokkal inkább a végtelenül kicsi, vagyis az idő, ahogy azt Barabási Albert László fejtegetései leírják. Mielőtt ezt részletesen prezentálnánk, meg kell vizsgálnunk, hogy ha az, ami az ősrobbanás előtt volt nem más, mint a végtelenül nagy szupertér belezuhanása a végtelenül kicsi időbe, akkor mi van ott ezen a végtelenül kicsi ponton kívül, hiszen az emberi gondolkodás csak a mindenhol jelen lévő teret tudja elképzelni, mint létezőt, egy önmagában álló végtelenül kicsi pontot nem.
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág? Ezekre a kérdésekre a jövő tudományának kell választ adnia.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi szintézisét jelzi.
Fent leírtuk, hogy a végtelen tér szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie, ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont egységéről írtunk, és ami analóg azzal a kijelentéssel, hogy az ami az ősrobbanás előtt volt, vagyis az időt reprezentáló végtelenül kicsi pontba zuhant szupertér egyszerre ott van mindenütt és sehol, és ezzel választ is adtunk arra a fent feltett kérdésre, hogy mi van az ősrobbanás előtti állapotokat reprezentáló végtelenül kicsi ponton kívül.
Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az „Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni; ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más objektumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”
Az anyagnak és az energiának ezt a létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam, hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra törekszik.
Nyilvánvalóan az egyszerre mindenütt ott levés, és a sehol sem ott levés, amiről fent az ősrobbanás előtti állapotokkal kapcsolatban írtam már önmagában ellentmondások szintézise, és így nem zárható ki a többszörös ellentmondások szintézise sem, miszerint a pontszerű idő által magába foglalt tér egyszerre ott volt mindenütt és sehol, amiből az is következhet, hogy egyszerre volt ott csak bizonyos helyeken, mindenütt és sehol. Tehát nem zárható ki, hogy egyszerre magában foglalt végtelenül kicsi, végtelenül nagy, és véges területeket az ősrobbanás előtti állapotok közepette, és lehet , hogy ez a véges változat, amit a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi mellett magában foglalt fejlődött. Méghozzá a Barabás által leírt villanások törvényei szerint, hiszen a villanások mintájára halad előre az evolúció, ahogy azt fent leírtuk. Ez a véges változat végtelen hosszú ideig fejlődött, ahogy azt Wekerle leírta, míg végül meghaladta a végtelenül nagy változatot, azaz lényegében meghaladta önmagát, hogy létrejöjjön az ősrobbanás, a föld és az ég, az idő és a tér.
Így a teremtés és az evolúció egy folyamatos önfelülmúlásként értelmezhető, ahol a szupertér, vagyis Isten az örökkévalóságon át múlja felül önmagát. Ez súrolja a panteizmus emanációtanát, azonban mégsem azonos vele, mert itt Isten személyes létező marad, aki saját akaratából teremtette a világot, saját akaratából haladta meg önmagát, csak a teremtés célja és előtörténete került új megvilágításba. Azért sem azonos ez a panteisták emanációtanával, mert Isten nem válik azonossá teremtményeivel, hiszen ebben a rendszerben még ha az ő képére is vannak formálva, végtelenül meghaladja azokat, a szupertér végtelen marad teremtményei pedig végesek. Tulajdonképpen az az egyház által leírt dogma sem sérült, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, hiszen a teremtés előtt egyszerre volt valami és semmi, tehát a semmi is létezett a valami azaz Isten mellett, továbbá Isten mozdulatlan, statikus jellegének dogmája sem sérül, hiszen itt Isten egyszerre mozdulatlan és dinamikus, és nyilvánvaló, hogy ha az ősrobbanás előtti állapotban a végtelenül nagy szupertér bele volt zuhanva a végtelenül kicsi időbe, akkor most a vörös határon kívül, vagyis a látható univerzum határain kívül is ezek az állapotok uralkodnak.
Foglaljuk tehát össze, hogy mit tudtunk meg ezek alapján a fizikai világegyetem felépítéséről. Létezik egyrészt a kvantummechanikai világ mélyrétege, ami az ősrobbanás előtti állapotokat foglalja magában. Ez a végtelenül kicsi idő, ami ugyanakkor pontként magába zárja a végtelenül nagy szuperteret. Ez a réteg végtelenül hosszú fejlődés útján, ami tulajdonképpen ma is tart, termelte ki magából az ősrobbanást, ahol a végtelenül kicsi pontok, amelyek magukba foglalják a végtelenül nagy szuperteret is kör szerű hurokká álltak össze, ami a végtelenül kicsi idő, és a relativisztikus kvantummechanika létszintjének a határát fémjelzi, és ennek a kör szerű huroknak a pontjai a forrásai azoknak a holonoknak, amelyek a relativisztikus kvantummechanika, vagy a matematika nyelvén az irracionális számok, létszintjének az objektumai, és amelyek az általunk ismert világ létezőit is prezentálják. Ezek a holonok állnak össze az alapjukat képező hurok pontjainak egymást átható kvantumvibrációi útján egyre nagyobb, és összetettebb egységekké egészen addig amíg végtelenül nagy, mindent meghaladó szupertérré nem állnak össze, ami nem más, mint a megszámlálhatóan végtelen, vagy másként Isten, és ezzel a kvantummechanikai valóság mélyrétegében a végtelenül kicsi időbe zárt szupertér önmagát meghaladva újra felépíti önmagát.
Nézzük meg, hogy melyik nemzet kultúrája áll analógiában a világegyetemet alkotó első réteggel, vagy a végtelenül kicsi időbe zuhant szupertérrel. Nietzsche tanításait sokan fejlődésellenesnek tartják, azon tantétele miatt, ami az örök visszatéréssel kapcsolatos, vagyis ami egyesek szerint arról szól, hogy a keresztény lineáris történelemszemléletet, amely a történelmi fejlődést és haladást szorgalmazza, el kellene hagyni, és helyette vissza kellene térni a pogányság ciklikus történelemszemléletéhez, ahol nincs fejlődés és haladás, csak önmagukat örökösen ismétlő mágikus rítusok. Ez véleményem szerint nem egészen így van, és hogy miért nem azt a következőkben mindenképpen szeretném kifejteni.
Fent már kifejtettük, hogy Darwin evolúció elmélete nem az angolszász politikai és gazdasági gondolkodáshoz köthető, hanem Immanuel Kant és Friedrich List gondolataihoz, vagyis inkább a német közgazdasági elméletekhez. Talán sokan meglepődnek, ha azt mondom, hogy az angolszász politikai gondolkodás sokkal inkább Friedrich Nietzsche filozófiájához köthető. Nietzsche a felsőbbrendű ember uralmának a szükségszerűségét hirdette, akik alatt az erőseket értette. Az erősek lényegében biológiai adottságaik lévén vannak predesztinálva a gyengék feletti uralomra, akárcsak a természeti világban. Hiszen ahogy a természetben az antilop nem uralkodhat az oroszlán felett, úgy az emberi világban sem uralkodhat a beteges és satnya öregember a kidolgozott izomzatú atléta felett. Azt pedig, hogy kiből lesz kidolgozott testű atléta vagy satnya és vézna nyomorék egyértelműen a természet hierarchikus rendje határozza meg, a természet predesztinál mindenkit arra, hogy hol foglal helyet a gyengék és erősek hierarchiájában a természetes kiválasztódás által, ami már nem a kantiánus filozófia dialektikus váltakozását reprezentálja a szabadság és a szükségszerűség között, hanem ez már a színtiszta természeti szükségszerűség, a színtiszta spinozizmus megfelelője.
Azonban a Nietzschei filozófiai rendszer mégsem azonos teljesen a spinozizmus tiszta természeti szükségszerűségével, hanem benne van a szabadság mozgása és dinamizmusa is csak másképpen, mint a kanti rendszerben, mert hozzáadódik mindehhez a nietzschei etika. Nietzsche ugyanis nem csak, hogy támogatja, hanem egyenesen kötelezővé teszi a felsőbbrendű ember számára a mértéktelen önzést. Nietzsche sajátos etikájában azt tartja a legnagyobb bűnnek, ha valaki áltatja önmagát, vagyis külső erkölcsi elvárásoknak akar megfelelni, amelyek nincsenek összhangban az ő sajátos igényeivel és belső természeti ösztöneivel, és azt akarja elhitetni magával, hogy ez neki jó. Nietzsche ezt bűnös önáltatásnak tartja és arra szólítja fel a felsőbbrendű embert, hogy semmi olyat ne tegyen meg, amit valamiféle külső erkölcsi törvény parancsol neki, de egyébként nem tenne meg, hanem mindig csak olyasmit tegyen meg, amit magától, saját belső ösztöneinek engedelmeskedve is megtenne, továbbá amit nem csak egyszer hanem akár végtelen sokszor is megtenne, bármennyire is bűnös dolog az a nyugati keresztény erkölcs szempontjából.
A felsőbbrendű ember, vagyis az erősek uralmának, és ennek a sajátos etikai alapelvnek az ötvözetével a felsőbbrendű ember válik a történelem mozgatórugójává. Ha ugyanis az erősek uralják a tömegeket, és az erőseknek nemcsak, hogy szabad, hanem egyenesen kötelességük is minden önző ösztönüket és vágyukat kiélni akár az alsóbbrendű tömegek, vagy másként a gyengék háborúkban való feláldozása árán is, akkor a történelem hihetetlenül mozgalmassá és dinamikussá válik, ahol felsőbbrendű emberek, vagy másként diktátorok háborúznak egymással a hatalomért mindig feláldozva az alsóbbrendű embereket vagy másként a gyengéket.
Itt tehát filozófiai értelemben a természet időben mozdulatlan és hierarchikus rendjét a csúcsán lévő felsőbbrendű ember ösztönei és vágyai hozzák mozgásba, vagy másként a természet mozdulatlan és hierarchikus rendjét a mozgás és a dinamizmus princípiumai burkolják be, és hozzák mozgásba kissé eltérően attól ahogy a kanti rendszerben a szabadság és a szükségszerűség immanensen egymásba hatolva dialektikusan váltakozik. Ez látszólag egy alapvetően pogány rendszer, amire Nietzsche keresztényellenessége is utal, hiszen Nietzsche a kereszténységet a gyengék vallásának tartotta, ami erkölcsi parancsaival megakadályozza, hogy a felsőbbrendű ember totális hatalmat szerezzen a gyengék felett és korlátlanul kiélhesse rajta vágyait. Valójában azonban sok keresztény elemet is magában foglal. Az egyik ilyen az eleve elrendelés, vagyis a predesztináció, amit Nietzsche kivett Isten kezéből és a természet kezébe adott át. Ahogy a keresztényeknél és különösen a kálvinizmusban Isten az embert eleve elrendeli a kárhozatra vagy az üdvözülésre úgy Nietzsche rendszerében a természet az, amely az embert eleve elrendeli, hogy az erősek vagy a gyengék, vagy másként az alsóbbrendű vagy a felsőbbrendű emberek közé tartozzon. Így tehát Nietzsche rendszere igenis merített a kereszténységből, közelebbről a kálvinizmusból, hiszen rendszere lényegében ateista kálvinizmusnak tekinthető, ahol Isten végtelen hatalma a természetre van átruházva.
A másik amiben rendszere hasonlít a kereszténységre az nem más mint az antihumanizmus, vagyis a végletes emberközpontúság helyett az ember magasabb rendű eszmének vagy törvénynek való alárendelésre. Isten a bibliában özönvizet zúdított az pogányság posványában vergődő emberiségre, és csak az egyedül keresztény Noét hagyta életben, hogy a keresztény eszme győzedelmeskedjen a pogányság felett ami annak a jele, hogy Isten valójában egyáltalán nem veszi figyelembe az egyes ember individuális igényeit, hanem szükség esetén akár el is törli a föld színéről, hogy a magasabb rendű keresztény eszme győzedelmeskedjen, ami mélységes antihumanizmust, az emberközpontúság elutasítását mutatja.
Ahogy Isten a keresztény eszme és a keresztény erkölcsi törvények alá rendelte az emberiséget úgy Nietzsche a felsőbbrendű ember vágyai és ösztönei alá rendelte azt ami a pogányság és a kereszténység valamiféle furcsa találkozását jelenti, és azt mutatja, hogy Nietzsche filozófiájának pogány vonásai ellenére sokat merített a kereszténységből, és ha nem helyezte volna Isten helyébe a természetet akkor akár keresztény is válhatott volna belőle, méghozzá krisztusi erejű keresztény. Az egyik katolikus honlapon az olvasható, hogy bár Nietzsche írásai sok ateistát ihletett meg, egyeseket azonban hozzásegített a megtéréshez, ami nem véletlen, hiszen Nietzsche ilyen értelemben nemcsak, hogy a kereszténységhez, hanem egyenesen a katolicizmushoz köthető, amelyet dogmatikus kereszténységnek neveznek, mivel a felsőbbrendű ember uralmát az emberiség többi része felett ő dogmatikusan értelmezi, akárcsak a katolikus papság a keresztény erkölcsi törvényeket.
Nemcsak a kereszténységgel mutatnak azonban ellentmondásos rokonságot Nietzsche írásai, hanem az angolszász szabadpiaci kapitalista világszemlélettel is. Adam Smith gazdaságfilozófiája szerint a kapitalista szabadpiac világában a szabadverseny törvényei szerint mindig az erősek jutnak az élvonalba a tiszta természetes kiválasztódás, vagyis a természeti determináció szabályai szerint, nélkülözve Kant és Darwin rendszerének finomabb vonásait, ahol a szükségszerűség és a szabadság dialektikusan váltják egymást. Ez egyértelmű rokonságot mutat Nietzsche nézeteivel, ahol szintén törvényszerű, hogy az erősebbek jussanak a társadalmi hierarchia élére. Továbbá Smith gazdaságfilozófiájának második tétele is egyértelmű rokonságot mutat Nietzsche nézeteivel, hogy az erősek önzése kell hogy előbbre hajtsa a gazdaság fejlődését. Ahogy Nietzsche-nél úgy Smith-nél is nem csak, hogy kívánatos, hanem egyenesen kötelező a gazdasági szereplők elitrétegének mértéktelen önzése, mert ez hajtja előre a gazdaság fejlődését a szabadpiaci versenyben. Ezeket figyelembe véve elég meglepő, hogy Nietzsche nézeteit túlnyomórészt az antikapitalisták preferálják, mert Nietzsche nézetei egyértelmű rokonságot mutatnak a kapitalizmus legfőbb teoretikusainak nézeteivel. Az angolszász kapitalizmusról tehát kimondhatjuk, hogy nem Darwin, hanem egyértelműen Nietzsche nézeteivel mutatnak rokonságot, továbbá azt is kimondhatjuk, hogy Nietzsche nézeteinek pogány gyökerei, és Nietzsche egyértelmű keresztényellenessége ellenére nagy hatást gyakorolt rá a kereszténység, ahol a kereszténység alatt nem gnosztikus kereszténységet kell érteni, hanem dogmatikus kereszténységet, vagyis katolicizmust.
Adam Smith és Nietzsche nézetei rokonságot mutatnak az osztrák leibniziánus Hayek nézeteivel annyiban, hogy az embereknek nála is alá kell vetniük magukat mások zsigeri ösztönökből fakadó szükségleteinek a gazdasági rendszerben, de nála egyrészt az embereknek nem csak egy másik ember, hanem minden más ember szükségleteinek kell alávetniük magukat, másrészt cserébe minden ember elvárhatja, hogy az ő állati szükségleteit is elégítsék ki. Nietzsche-nél és Smith-nél viszont mindenkinek a felsőbbrendű ember szükségleteinek alá vetni magát minden viszonzás nélkül, amihez képest Hayek nézetei alapvetően humanistának és szocialisztikusnak tekinthetőek, amelyről lehet vitatkozni, hogy mennyire keresztény
Friedrich Nietzsche a Második Korszerűtlen Elmélkedésben azzal a kritikai gondolattal fordul a közvéleményhez, hogy korunkban a felfokozott történeti érzék cselekvőképtelenné teszi az embert, mert a jelent és a jövőt egyaránt a múltnak rendeli alá. Minden cselekedetét a múlt tapasztalatai alapján akarja felépíteni, nem pedig a jelen tapasztalata alapján, ennek következtében pedig a történelem „az élet szinonimájává válik” ahogy Nietzsche mondja. Nietzsche ennek alapján tulajdonképpen nem is a történeti szellemet, mint olyat kritizálja, hanem csak azt a fajta történeti szellemet ahol az emberi szubjektum a múlt tapasztalataiból építkezve akarja felépíteni a történelmet és nem a jelenből.
Amikor a történelmi mozgás, azaz a fejlődés nem a jelenből, hanem a múltból bontakozik ki, akkor a fejlődést előrehajtó mozgás és dinamizmus, azaz a szellem nyilvánvalóan immanensen van jelen abban, aminek a mozgását és fejlődését előrehajtja. A növény nyilvánvalóan mindig a földbe elültetett magból bontakozik ki, ami a növény múltjában van jelen, és ez a mag mindig magán belül hordozza a növény kifejlődését előrehajtó erőket. Ez jellemzi Kant filozófiáját, és a belőle kinövő filozófiai irányzatokat ahol a történelem mindig immanensen magában hordozza fejlődésének hajtóerejét, és ebből következően a fejlődés forrása mindig a múlt. Ha viszont a fejlődés forrása nem a múlt, hanem a jelen, mint Nietzsche-nél, akkor a fejlődés forrásának értelemszerűen transzcendensnek kell lennie.
Ez pedig Nietzsche-nél nem más, mint a felsőbbrendű ember végtelenbe törő vágyai és céljai, amit kívülről rákényszerít az emberiségre, ahogy azt fent kifejtettük. Tehát Nietzsche nem volt egyértelműen történelem vagy fejlődésellenes, csak számára a fejlődés motorja nem magában a történelemben volt jelen, hanem forrása kívülről származott, a felsőbbrendű ember vágyaiból és céljaiból eredt, a vágyak és a célok kibontakozását pedig a Nietzsche-i etika teszi lehetővé, ami kötelezővé tette a felsőbbrendű embernek, hogy engedelmeskedjen saját vágyainak és ösztöneinek. A mozgás és dinamizmus tehát kívülről burkolta be a természet mozdulatlan, hierarchikus rendszerét, és így hajtotta előre a történelmet. Az örök visszatérés gondolata Nietzsche-nél nem annyira a történelmi fejlődés, és a lineáris történelemszemlélet tagadását jelenti, hanem inkább a történelmi valóság távlatainak a jelenbe sűrítését, amit Nietzsche etikája mutat meg a leginkább, hiszen ott az örök visszatérés azt jelenti, hogy a jelenben csak olyat tegyél, amit végtelenszer is megtennél, a végtelenszer megtett cselekedet pedig a múlt és a jövő irányában is teljesen magába foglalja az időt, tehát az idő itt a jelenbe sűrűsödik.
Tehát az angolszász kultúra alapvetően Nietzsche filozófiájához köthető, és ez a filozófia arról szól, hogy a mozgást és dinamizmust reprezentáló idő transzcendens módon beburkolja a mozdulatlan természetet, és ilyen formán kívülről kényszeríti rá a fejlődést és az evolúciót. Ez pedig analógiában áll a kvantummechanikai valóság mélyrétegeiről írottakkal, ahol a mozdulatlansággal is jellemezhető szupertér bele van zuhanva a dinamikus, pontszerű időbe, és az idő transzcendens módon kívülről kényszeríti rá a fejlődést és az evolúciót, tehát az angolszász, nietzscheiánus kultúra a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez köthető.
A következő réteget, vagyis a relativisztikus kvantummechanika vagy másként az irracionális számok és a kvantummechanikai valóság mélyrétege, vagy másként a transzcendens számok szintéziseként előálló húrt nyilvánvalóan az olasz nemzet reprezentálja, ahogy arra fent már utaltam Croce filozófiájának bemutatásakor. Croce filozófiája a kantiánus filozófiai irányzatok és a leibnizizmus szintézise, és ez mondható el általában a neokantiánus filozófiai irányzatokról, amelyek a szintén olasz Brentano filozófiájából nőttek ki , hogy a német-zsidó Husserl gondolataiban csúcsosodjanak. A fizikában a húrelmélet első pionírja is olasz volt Gabrielle Veneziano.
Továbbá a kantiánus és a leibniziánus gondolkodás szintézise jellemzi általában az észak-nyugati szláv népek gondolkodását is, így a lengyel, a cseh vagy az ukrán népekét is, valamennyire a szlovákokét is, bár a szlovákok már jobban kötődnek a keleti szláv orosz kultúrához. Jöjjön most az észak-nyugati szláv kultúrák és a magyar kultúra kapcsolatáról egy elemzés.
Nem találtam ezidáig olyan cikket a magyar szakirodalomban, amely Pázmány Péter és Arany János munkássága között vonna párhuzamot, pedig nem nehéz ilyet találni életrajzi adataik alapján. Mind a ketten protestáns családi háttérből jöttek, Pázmány később Habsburgpárti katolikus főpappá vált, Arany pedig ugyan élete végéig megőrizte Habsburgellenes elveit, de ennek ellenére élete végén a Habsburg kormányzat mégiscsak Szent István díjat adományozott neki, ami mintegy jelzésértékkel bír arra nézve, hogy a Habsburgok is valamennyire magukénak mondták életművét.
Mindkettőjük hozzájárult a magyar irodalmi nyelv fejlődéséhez. Pázmány prédikációival, Arany pedig költészetével. Ezenkívül mindkettőjüknél felfedezhető még a magyar felvidék szelleméhez való kötődés is. Pázmányt a felvidéken temették el, legsikeresebb térítő munkásságát is a felvidék városaiban végezte, továbbá az általa alapított egyetem első székhelye is Nagyszombatban, azaz a felvidéken volt. Arany költészete pedig Petőfi munkásságából nőtt ki, akinek ereiben nagy valószínűséggel szlovák vér is csörgedezett.
Éppen ezért most először is a felvidéki szellemről szeretnék írni, amit én a következőkben egyszerűen csehszlovák szellemknek fogok hívni a cseh, a morva és a szlovák népek kulturális összetartozásának jegyében. A szlovákok köztudottan erős ellenérzéseket táplálnak a magyarokkal szemben annak ellenére, hogy újkori nemzeti ébredésük sok tekintetben a magyar kultúrából táplálkozott. Ahogy Magyarországon, úgy a szlovákoknál is a nyelv és az irodalom kérdése állt a nemzeti függetlenedés gondolatának fókuszában. Náluk is főként a nyelvművelők, továbbá az írók és költők kezdték el hirdetni a nemzeti függetlenség gondolatát, és irodalmuk, továbbá nyelvészetük erőteljesen táplálkozott az akkori magyar irodalmi törekvésekből, hiszen a korabeli szlovák területeken rendszeresen olvasták a magyar írókat és költőket. A magyar és szlovák irodalmi kapcsolatok egyik legfőbb megtestesítője pedig Petőfi Sándor, aki nagy valószínűséggel szlovák származású volt és versei nagyon hasonlítanak az egyik legismertebb szlovák költő: Janko Kral műveire.
Ha viszont a felvidéki nemzetek szellemének filozófiai alapjait akarjuk kutatni, akkor az egyik legismertebb cseh filozófus fő művéhez, Karel Kosik: A Konkrét dialektikája című írásához kell fordulnunk. Ez a könyv írja le véleményem szerint a legjobban a felvidéki népek szellemének lényegét. Kosik abból indul ki, hogy az átlagembereknek az őket körülvevő világról csak hiányos és hozzávetőleges ismereteik vannak, csak egyfajta sajátos felszínét ismerik a társadalmi jelenségeknek, ami nem mutatja meg a belső lényegét a társadalmi folyamatoknak, csak mintegy homályosan utal azokra. Ezeket a felszínes ismereteket nevezi Kosik köznapiságnak, vagy álkonkrétságnak. Ez az álkonkrétság nehezen változik, hiszen az átlagemberek köznapi nézeteit és meggyőződéseit nehéz megváltoztatni, viszont az a sajátos belső lényeg, amely a társadalmi folyamatok magját képezi, és amire az álkonkrétság homályosan utal, folyamatosan és gyorsan változik a történelem sajátos természetének megfelelően.
Így tehát Kosik filozófiájában egyfajta fordított Platonizmusssal találkozhatunk, hiszen míg Platonnál az általunk látható dinamikus és állandóan változó világ objektumai utalnak egy változatlan és időtlen transzcendens lényegre, addig Kosiknál az időtlen, nem váltózó álkonkrétság utal a folyamatosan változásban lévő, dinamikus belső lényegre, ami a társadalmi folyamatok történeti lényegét képezi. A felvidéki nemzetek szellemének lényege tehát egyfajta fordított Platonizmusra vezethető vissza, ahol egyfajta időtlen és változatlan burok tükrözi vissza a folyamatosan változásban és mozgásban lévő belső lényeget.
Ha rátekintünk arra a kérdésre, hogy mi is volt a voltaképpeni célja Arany költészetének abban a korban, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a nyers népi hagyományok ötvözési a műköltészet kifinomultságával, és ezáltal a nyers, faragatlan népi hagyományok megnemesítése. Tudvalévő, hogy a középkori keresztény hagyomány, mint olyan, erősen idegenkedett a paraszti létformától, mert mint az egyetlen igazán természetfeletti szakralitást hordozó vallás megtestesítője a természettel való érintkezés szennyét vélte felfedezni a mezőgazdasági foglalkozásokban, és így az ősi pogány természetkultuszok melegágyát látta a mezőgazdaságban. A paraszt szó jelentésárnyalatai is egyfajta faragatlansághoz, vagy bárdolatlansághoz kötődtek régen, tehát a megműveletlen természet képét tükrözték vissza.
Ezeket a nyers, pogány népi hagyományokat és az arra épülő költészetet nevezték régen pórias költészetnek, amely gyakran használt obszcén szavakat, gyakran írt a táplálkozás, vagy éppen az ürítés orgiáiról, a test váladékairól stb. A pórias költészetet a korabeli szépirodalmi szakirodalomban, így Kölcsey vagy Bajza cikkeiben is, erősen elhatárolták a népköltészettől, amire úgy tekintettek, mint a nyers, pórias költészet megnemesített változatára, ahol a nemesítést úgy végezték el, hogy beleoltották a műköltészet és az egyetemes műveltség kifinomultságát és szépségét, vagyis a sárból aranyat próbáltak csinálni, a népi hagyományokat fel akarták emelni a magasabb műveltség tartományaiba, és ilyen formán azt is mondhatjuk, hogy keresztényesíteni is akarták egyben. Ez volt akkoriban a népköltészet programja a vezető irodalmi körök szemében. Ez a tendencia pedig Arany János költészetében csúcsosodott ki leginkább, hiszen Petőfinél még sok esetben a pórias keveredett a népivel, de Aranynál ez már kevésbé mutatkozott meg, ő egészében véve sikerrel ötvözte a műköltészetet a népi hagyományokkal.
Azt hiszen rögtön észrevehetjük, hogy mennyire a Csehszlovák szellemhez kötődik ez a folyamat, amely Petőfi és Arany színrelépésével végbement a magyar irodalomban. Ahogy Kosiknál az időtlen és mozdulatlan álkonkrétság leple alatt folyamatosan a felszínre törnek a társadalom hiteles és lényegi belső folyamatai a történelemben, amelyek folyamatosan változóak és dinamikusak, úgy Petőfi majd Arany munkásságán keresztül a pogány, nyers és természeti, tehát változatlan és időtlen pórias, költészet formái mögül fokozatosan felszínre kerülnek a népköltészet virágai, amelyek a történelmi haladás folyamán kialakult műköltészethez és egyetemes műveltséghez kapcsolódnak, tehát dinamikusak és történetiek.
Kosik filozófiai rendszerének mintái azonban Arany életében, továbbá Petőfi és Arany kapcsolatában is tetten érhetőek. Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama című könyvében leírja, hogy kevesen tudják, de Arany élete végén sokfajta testi nyavalyával küszködött, mint például máj és epebetegségek, de ezt családja és baráti köre igyekezett eltitkolni, mert Aranyról az irodalmi hagyomány az egészséges, kiegyensúlyozott és nyugodt, mondhatni sztoikus népi karakter képét akarta kialakítani a nagyközönség számára aki teljes megelégedettségben él falusi, zsupfedeles házában, és napjait nyugodt pipázással tölti családjával. Hiszen Arany karaktere a nemzet egészségét szimbolizálta akkoriban ezt pedig csakis a teljesen kiegyensúlyozott és nyugodt népi karakter képe testesíthette meg abban a korban. Arany betegsége viszont ezt a képet lerombolta volna, ezért Arany betegségét igyekeztek eltitkolni a hivatalos sajtóközleményekben is, és Aranyról az akkori sajtó által kialakított kép maradt meg az utókorban is.
Láthatjuk, hogy ez a történet is mennyire kosiki, hiszen itt a nemzet költőjéről kialakult köznapi hiedelmek mögött felsejlik annak igazi karaktere, amely a többi ember életéhez hasonlóan folyamatosan változik, hiszen szenvedések, betegségek törnek rá stb. Vagy megvizsgálhatjuk még Arany és Petőfi barátságának történetét is, amely a felszínen harmonikusnak tűnt, de csak azért, mert Arany, mint az a levelezésükből kiderül teljes mértékben igyekezett alávetni magát Petőfi akaratának, hogy elkerülje a vele való konfliktust. Teljes mértékben elfogadta a másodhegedűs szerepét a magyar költészetben, amit Petőfi kirótt rá, de még így is fel-fel bukkant levelezésükben némi rejtett ellenségeskedés, még ha az nem is vezetett teljes szakításhoz, Petőfi Aranynak sok cselekedetét helytelenítette, ahogy az a levelezésből kiderül és ez a szembenállás csak azért nem vezetett nyílt vitához és teljes szakításhoz közöttük, mert Arany mindig elébe ment a vitának egy-egy Petőfi haragját csillapítani igyekvő levéllel.
Tehát Petőfi és Arany barátsága is jellegzetesen Kosiki, azaz csehszlovák képet mutat, a látszólag harmonikus külső kép mögött rejtett vetélkedés folyik. Pázmány Péter pedig jezsuita szerzetesként lett Habsburg párti magyar főpap, a jezsuiták szellemiségével kapcsolatban érdemes elolvasni Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét. Nagy Töhötöm volt jezsuita szerzetes és egykori szabadkőműves ebben a könyvében sajátos élettörténetét tárja fel az olvasó előtt. Még fiatalkorában lépett be a jezsuita rendbe. Éveken keresztül a jezsuita rend keretei között szolgálta a katolikus egyház ügyét. Később a rendben elszenvedett sérelmek miatt kilépett onnan, de az egyházat és a rend szellemiségét nem tagadta meg, továbbra is szolgálni akarta a katolikus egyház ügyét, ezért úgy döntött, múltját elhallgatva belép a katolikus egyház és a jezsuita rend legnagyobb ellenségei, tehát a szabadkőművesek közé, hogy kifürkéssze titkaikat. Itt fedezte fel, hogy a két ősellenség, tehát a jezsuita rend és a szabadkőművesek között meglepő hasonlóságok figyelhetőek meg.
Ahogy leírja, a jezsuita rendben az újoncokat kezdetben mindig kemény lelkigyakorlatoknak vetik alá, ahol le kell vetniük régi énjüket, és új emberré kell válniuk, hogy teljes mértékben azonosulni tudjanak a rend ügyével. Ez nagyon hasonlít a szabadkőművesség, és a többi gnosztikus beavatási szervezet gyakorlatára, ahol a beavatási rítusokat újjászületésként, új emberré válásként értelmezik. Leírja a jezsuita rend köztudottan katonás fegyelmét, amit elmondása szerint a szabadkőművesek között is megtapasztalt a rend szertartásain. A jezsuita rendben nagyon fontosnak számított a személyiség önálló fejlesztése, az erkölcsi és szellemi javakban való folyamatos gyarapodás, amit a szabadkőművességben is megtapasztalt, ott is szakadatlanul sulykolták belé, hogy legyen minél erényesebb, gyarapodjon az erkölcsökben, amit meglepően vett tudomásul, mert úgy hallotta, hogy a szabadkőművesség köreiben tombolnak az erkölcstelenségek.
Végül mind a két szervezetre jellemző volt a haladás eszméje iránti elkötelezettség. A szabadkőművességre értelemszerűen, a jezsuitákra pedig azért, mert ők a reformációra, vagyis a modernitás megjelenésére való válaszként jöttek létre, hogy megindítsák az ellenreformációt, ami lényegében az egyháznak a reformációhoz, tehát a modernitáshoz való sajátos alkalmazkodását jelenti, és a jezsuita rend hagyományai azóta is mindig abba az irányba mutatnak, hogy mindenkor előkészítsék az egyháznak az újhoz, a haladóhoz való alkalmazkodását, és innen eredeztethető a rend haladó irányvonala, amiből következően a ők az egyház szabadkőműveseinek is nevezhetők, ellentétben a domonkos renddel, akiket a régihez való állandó ragaszkodás jellemez.
A legérdekesebb gondolatai viszont a szabadkőművesség felépítésére vonatkoznak. Ezek szerint a szabadkőművességnek az ellenkező híreszteléssel szemben nincs központi vezetősége, ahonnan parancsokat kap, amiket kötelező végrehajtania. A különböző páholyok csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyáltalán nincs is semmiféle dogmája a szabadkőművességnek, ami a tagokra kötelező érvényű lenne. Bármilyen vallású, politikai meggyőződésű ember tagja lehet a szabadkőművességnek, az egyetlen dogma éppen a pluralitás, vagyis az egymástól eltérő nézetek tiszteletben tartása a renden belül.
A rend összejövetelei úgy működnek, hogy a napi közös szertartások végrehajtása után a tagok közül, aki fel akar szólalni, kilép a pódiumra, és előadást tart arról, ami éppen az ő sajátos szakterülete. Ha irodalmár, akkor irodalomról, ha fizikus, akkor a saját legújabb tudományos eredményeiről, hogy így segítse elő a haladást, ami a szabadkőművesség legfőbb vesszőparipája. A szerző leírja, hogy sok ismert költő és tudós a szabadkőművesek között művelte ki magát, úgy hogy hallgatta a páholyok előadásait, illetve maga is előadott. Tehát a szerző szerint mindaz, amit a rend magáról állít az igaz. A szabadkőművességnek éppen az a legnagyobb titka, hogy nincsen titka, ők egyszerűen egy arisztokratikus tudós társaság, akik az emberiség haladásán munkálkodnak.
Azonban az, hogy a rendnek nincsen központi vezetése, ahonnan a tagok parancsokat kapnak, és nincsenek dogmái, mint azt sokan állítják, nem jelenti azt, hogy a szabadkőművesség ne lenne semmilyen hatással sem tagjaira, és ezzel a világ menetére. Nagy Töhötöm beszél a szabadkőművesség rítusairól és szimbólumairól, így például a körzőről, vagy a mérőónról, amelyek nagy hatásal vannak minden tagra, mert sajátos szellemiséget közvetítenek a tagok felé, amiket tudatosan, vagy tudattalanul magukévá tesznek, és így valamiképp mind azonosulnak vele. Továbbá már azáltal, hogy hallgatják a páholyokban elhangzó előadásokat, és maguk előadnak, mind magukévá tesznek egyfajta szellemiséget, amit a szabadkőművesség közvetít.
Ebből következően mégsem véletlen, hogy a világtörténelem alakítói között sok volt a szabadkőműves, mert ők mind magukévá tettek egyfajta szabadkőműves szellemiséget a rend szimbólumai és rítusai által, még ha konkrét parancsokat nem is kaptak a szabadkőművesektől. Így a szabadkőművesség tudatosan nem irányít senkit sem például az amerikai elnöki posztra, de szimbólumaival kinevelhet olyan embereket, akik végül amerikai elnökök lesznek. Aki tehát a szabadkőművesség világtörténelmi szerepének titkát akarja megfejteni, az ne összeesküvéselméleteket olvasson, hanem tanulmányozza a szabadkőművesek szimbólumait a szerző tanácsa szerint.
Tehát ahogy Arany költészetével igyekezett erkölcsökben és szellemiekben nemesíteni a népi hagyományokat, úgy Pázmány választott szerzetesrendje is az erkölcsi és szellemi nemesedést és fejlődést tekintette szemlélete alapjának, és ahogy Arany költészete, úgy a magyar jezsuita szellem is erősen kötődik a magyar felvidékhez ahogy azt fent kifejtettük. A XX. században a magyar jezsuita rendnek is voltak olyan törekvései, hogy a magyar paraszti hagyományokat nemesítsék. Ez volt „A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete), teljes nevén KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom Közhasznú Egyesület egy olyan magyar alapítású katolikus lelkiségi mozgalom, mely a római katolikus egyház tanítását vallva az erkölcsi és szociális alapon nyugvó demokratikus magyar társadalom építését kívánja elősegíteni keresztény erkölcsi magatartásra nevelő, valamint kulturális tevékenységgel, és ifjúsági vezetőképzéssel.” Ennek a mozgalomnak Nagy Töhötöm is tagja volt. A paraszti hagyományok nemesítése pedig ahogy azt Arany költészetének történeti körülményei is mutatják a kosiki, azaz a csehszlovák filozófiai alapokhoz köthető. Tehát a Habsburgok valószínűleg okkal adtak kitüntetést Aranynak mivel ő költészetében a pázmányi jezsuita hagyományok folytatója volt.
Érdekességként pedig szeretném megemlíteni, hogy a Pázmány által alapított Nagyszombati Egyetem mai utódján a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen van egy szak, ez pedig a bionika. A bionika tudománya arról szól, hogy a természetben fellelhető szervezetek, mint például emberi, állati vagy növényi szervezetek mintáit próbálják felhasználni új műszaki alkotások, tehát gépek, technikai eszközök megalkotásához. Ez pedig ismét csak a kosiki filozófiához köthető, hiszen itt is a természet mozdulatlan és időtlen formái mögül emelkedik ki egy folyamatosan és dinamikusan változó jelenség az emberi technika.
Tehát a csehszlovák filozófia egyik legfőbb műve a Karel Kosik által írt Konkrét dialektikája olasz, neokantiánus ihletettségű volt, mert ott a mozdulatlan álkonkrétságba mintegy behatol a mozgást és a dinamizmust reprezentáló konkrétság, és ez analógában áll a neokantiánizmussal, ahol a mozdulatlansággal is jellemezhető irracionális számokba behatolnak a tiszta mozgást, és dinamizmust reprezentáló transzcendens számok. A másik nagy cseh filozófus Jan Patocka is neokantiánus ihletettségű volt, hiszen Husserl volt a mestere. Kazimir Malevics pedig akinek művészetelmélete szintén a mozdulatlanságot átható mozgás filozófiai elméletére épült, lengyel volt, de Ukrajnában nőtt fel, ezeket az országokat előbb szintén az olasz neokantiánizmussal hoztuk összefüggésbe.
A következő létszint, vagyis a relativisztikus kvantummechanika, vagy másként az irracionális számok létszintje egyértelműen a kantiánus, tehát a német kultúrkörhöz köthető ahogy azt fent már sokszor kifejtettük. Nagyjából ehhez a filozófiai rendszerhez köthető a dél-keleteurópai román nép is, ami földrajzi elhelyezkedéséből adódóan sok különféle kultúrális hatásnak kitéve fejlődött, és ennek megfelelően megszokta, hogy sok különféle kultúrális hatást egyesítsen magában a történelem színpadán, ahogy az egyes egymástól eltérő holonok is folyamatosan nagyobb egységekké egyesülnek a relativisztikus kvantummechanika létszintjén, hogy végül elérjék a szupertér végtelen egységét.
Az osztrák nemzet az nyilvánvalóan leibniziánus beállítottságú, ahogy azt fent már sokszor kifejtettük. Ez azt jelenti, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez, vagy másként a transzcendens számokhoz köthető, az angolszász kultúrkörtől viszont eltér abban, hogy itt a transzcendens számok létszintje, vagy másként az idő nem fogadja magába kiterjedés nélküli pontként a szuperteret, hanem ez a kultúrkör a tiszta idő, vagy másként az időisített tér reprezentánsa. Úgyszintén leibniziánus a spanyol kultúrkör is, amely története során mindig követte az osztrákoknak a nemzetek feletti katolikus birodalom iránti vágyukat, és hosszú ideig habsburg uralkodójuk volt. Ugyanakkor katolicizmusuk ellenére erősen kötődnek a muszlim kultúrkörhöz akárcsak a Habsburgok, hiszen történetük során sokáig muszlim uralom alatt áltak.
A francia és az orosz kultúrkör pedig egyértelműen a szupertérhez köthető, a posztindusztriális gazdasági rendszertől való idegenkedésükkel, a monumentális nagyiparhoz, nagyvolumenű technológiákhoz való vonzódásukkal, mint tudjuk Oroszországban kezdődött el az űrkutatás, gazdasága még ma is főként nagyiparra épül, akárcsak Franciaországé. Franciaországban született meg az Aquinói Szent Tamás skolasztikus filozófiai rendszerére épülő gótika, ami a nagy, monumentális, égbetörő méreteket részesíti előnyben, amelyek egyértelműen a szupertér reprezentánsai, és Franciaország, továbbá Oroszország kultúrája is sok tekintetben a marxi dialektikus materializmus hagyományaira épül, amely a régi indusztriális társadalom legfőbb reprezentánsa. Tehát az eddig felsorolt nemzetek kultúrái mind kivétel nélkül a fizikai világegyetem egy-egy létszintjéhez köthetőek. Most nem soroltam fel az összes nép kultúráját a világon csak a legfőbb európai nemzetekét, ha valakinek van kedve akkor folytathatja az ilyen irányú kutakodást, és lehetséges, hogy az emberiség és a tudomány további történetében fel fogunk még fedezni olyan nemzeti kultúrákat, illetve a fizikai világegyetem olyan további létszintjeit, amelyek ugyanilyen egybevágást mutatnak.
Fent tehát írtunk egyrészt a robbantott számokról, amelyek a neokantiánus filozófián alapszanak, ahol a tiszta szellemet és az időt prezentáló transzcendens számok immanensen hatolnak bele a teret reprezentáló természetes számokhoz közelebb álló irracionális számokba, és belülről haladják túl a természetes számok megszámlálhatóan végtelen sorozatát. Továbbá írtunk Nietzsche filozófiájáról, ahol a neokantianizmussal ellentétben a tiszta szellem nem hatol bele a megszámlálhatóan végtelen térbe, hanem azt kívülről beburkolva készteti önmaga meghaladására. A kérdés az, hogy ha a neokantiánus filozófiára alapozva a matematikusok tudtak egy új számtípust kigondolni és matematikai formába önteni, akkor lehetséges e a modern matematika számára megalkotni a nietzscihe-i számokat, vagyis egy olyan számtípust ahol a transzcendens számok nem immanensen az irracionális számokba hatolva haladják meg a természetes számok megszámlálhatóan végtelen sorozatát, hanem azokat mintegy beburkolva késztetik az önmeghaladásra? Ennek a megválaszolása a jövő matematikájának a feladata.
A következőekben egy újabb hosszabb kitérőt kell tennünk, és rá kell térnünk a szentháromság filozófiai meghatározására, amihez először is a bibliai szövegeket kell tüzetesebb vizsgálat alá venni. Bizonyos újpogány és gnosztikus körök, akik magukat kereszténynek nevezik szembeállítják egymással az ószövetséget és az újszövetséget, és azt állítják, hogy az ószövetségben a zsidóság törzsi Istene szólal meg, amely bosszúálló, mert a zsidóságnak adott parancsolatai folytán népirtásoknak lett az előidézője. Különösen az Eszter könyvében leírt Perzsák ellen elkövetett népirtásokra hivatkoznak, és azt állítják, hogy csak az újszövetség tekinthető kereszténynek, csak a Jézusi tanítások a kereszténység igazi letéteményesei.
Lényegében nem is azzal van a baj, hogy azt állítják: az ószövetség Istene bosszúálló, mert ez tulajdonképpen igaz. Az ószövetség tanúsága szerint annak Istene valóban eléggé szigorú, és bár nem szeretem ezt a szót, de ha úgy tetszik bosszúálló Istennek tekinthető, ahogyan az újszövetség Istene is, mert a két könyv Istene ugyanaz. A probléma azzal van, hogy ezt úgy állítják be, mintha az ószövetségben Isten egyfajta zsidó törzsi Istenség lenne, amely mindenben a zsidók kedvére próbál tenni más népek ellenében, pedig ez nem igaz.
Ennek kifejtéséhez először is az ószövetségi vallásosság természetét kell megvizsgálnunk, majd össze kell vetnünk azt ellentétével a gnózissal. Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban Berdjajev szerint.
Reimer Roukema: Gnózis és hit a korai kereszténységben című könyvében az ókori gnosztikus mitológiákat elemezve arra keresi a választ, hogy melyek a gnoszticizmus alapjellegzetességei, amelyek alapján elkülöníthető más vallási rendszerektől, és ezek alapján milyen vallási mozgalmak tekinthetőek ténylegesen gnosztikusnak azok közül, amelyeket manapság a hivatalos tudomány szerint a gnosztikus vallási rendszerek közé sorolnak.
Elemzése főként a Nag Hammadi könyvtár irataiban vázolt gnosztikus mitológiai rendszerekre és Platon filozófiájára terjed ki. A Nag Hammadi könyvtár iratai közül a lélek exegézise és a János evangéliuma című iratok is egyfajta köztes teremtőt feltételeznek Isten és ember között, ami Istennel, vagy az Atyával ellentétben nőnemű.
A lélek exegézise című irat szerint az emberi lélek egykor még az atyával volt az égben, aki az ember számára felfoghatatlan, mert minden emberi fogalmat, és az ember minden megismerőképességét túlhaladja, és ekkor még az emberi lélek kétnemű, azaz androgűn volt. Majd sajnálatos bukás eredményeként került bele a földi nő testébe, ahol prostituálódott, minden férfinak odaadta magát.
Később bűneit megbánta, de bűnös életvitelét nem hagyta abba, ezért az Atya megszánta, és elküldte hozzá a megváltót, vagyis Krisztust, akinek az a feladata, hogy házassági frigyben egyesüljön vele, amit nem testi házasságként, hanem misztikus szellemi házasságként kell érteni, hogy a lélek visszanyerhesse ezzel androgűn formáját, és visszatérhessen az Atyához ahonnan alábukott.
János Evangéliumában pedig egy összetett mitológiai rendszert fedezhetünk fel, ahol az Atyaisten a mennyei világ felfoghatatlan Istene önnemzéssel hozta létre az ég és föld közötti köztes teremtő Istenséget, vagy másképpen az Anyát, akit Barbelonak hívnak. Tehát itt is egy nőnemű köztes teremtőröl van szó. Barbelo ezután továbbra is izgatottságot érzett az Atya iránt és ezért szikra pattant ki belőle, amiből létrejött Krisztus az Atya fia, továbbá a különféle eonok, mint például a tudás eonja, majd ezek az eonok teremtették az anyagi világot és az embert, ahova az emberi lélek majd alábukott.
Platon filozófiájában is létezik egy legfőbb teremtő Isten, akinek a gondolatai alkotják az ideák világát, ami teljességgel mozdulatlan és statikus, és az anyagi világ formái nem mások, mint az ideák világában meglévő formák tökéletlen hasonmásai, amelyek az ideák tökéletesebb formáinak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulásai. Az a gondolat, hogy az ideák világa mozdulatlan és statikus, mondanom sem kell erősen emlékeztet minket a spinozai panteizmus sajátos jellegzetességeire, ahol a spinozai panteista ősszubsztancia szintén mozdulatlan és statikus, hiszen az nem más, mint maga a természet, és mivel a nő az embernek a természethez közelebb álló része, mondhatjuk, hogy a platoni ideák világa megfeleltethető a gnosztikus mitológiák köztes teremtő Istenségének, ami általában nő nemű.
Tehát a szerző szerint a gnosztikus mitológiák lényege az, hogy mindig van bennük egy a keresztény teológiában is jelen lévő személyes teremtő Istenség, aki a keresztény teológiával ellentétben nem közvetlenül teremti az anyagi világot, hanem ő csak egy köztes teremtő lényt, vagy szubsztanciát teremt, aki vagy nő nemű, vagy a női természethez hasonlóan mozdulatlan, statikus természetű, és az anyagi világot már ez a köztes teremtő szubsztancia teremti, ahova az emberi lélek majd alábukik, és az emberi léleknek önmegváltással, vagy a legfőbb teremtő Istenség által küldött megváltó segítségével kell visszatalálnia mennyei atyához, vagyis a legfőbb Istenséghez.
Ebből következően a szerző szerint sok olyan vallási irányzat, amelyet manapság gnosztikusnak tekintenek a hivatalos tudományban valójában nem tartozik a szűkebb értelemben vett gnoszticizmushoz. Így például a manicheizmus sem, mert a manicheizmus dualisztikus rendszerében, amely azt vallja, hogy létezik a fény világa, vagyis a szellemi világ, és a sötétség világa, tehát az anyagi világ, és a két világ állandó harcot folytat egymással, a két egymás mellett létező szubsztancia: a sötétség és a fény, öröktől fogva van, tehát egyik sem teremtette időben előbb a másikat, mint a gnosztikus mitológiákban, ahol a legfőbb teremtő Istenség időben előbb létezett, mint a köztes teremtő szubsztancia, hiszen azt ő teremtette. Ebből kifolyólag a szerző szerint csak a Platon filozófiai rendszeréhez hasonló vallási rendszerek tekinthetők gnosztikusnak, és a gnoszticizmus nem más, mint platonizált kereszténység.
Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.
Ez ellentétes a nyugati görög, római, mezopotámiai stb. kultúrák természetével, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.
Ezután vázlatosan ismerteti a később majd részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.
Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyek az állandóság jegyeit hordják magukon, egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egységében érhetők tetten. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális szubsztancia képében van jelen, addig az Iszlámban Allah ugyan személyes Istenként áll a vallás központjában, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Mivel az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük.
Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei általában az állandóság lovagjai voltak, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállnak egymástól. Jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.
Továbbá az a jelenség is jelene van ezekben a kultúrákban, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.
Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.
Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrák ciklikus jellegét, hanem Nietzsche filozófiáját hívja segítségül és az apollói illetve a dionüszoszi szellem ellentétét alkalmazza. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.
Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet is, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.
Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”
Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli.
Szmodis szerint tehát léteznek a keleti kultúrkörök, amelyek mozdulatlanok és történetietlenek, és léteznek a nyugati kultúrkörök, amelyek pedig folyamatosan változóak és történeti értelemben aktívak, tehát haladóak. Ha pedig figyelmesen olvastuk a Reimer Ruokema könyvéről szóló részt, akkor rájöhetünk, hogy az ókori görög gnózisban mind a keleti kultúrák mozdulatlan jellege, mind pedig a nyugati kultúrák aktív jellege jelen van, hiszen a gnosztikus filozófiai rendszerben létezik egyrészt egy a földi világtól különálló személyes teremtő Istenség, ami a nyugati kultúrák jellemvonása, a nyugati dualisztikus világkép megtestesítője, ami Szmodis szerint a nyugati kultúra aktív, történeti értelemben haladó jellemvonásainak az alapja. Ugyanakkor jelen van a személyes Isten és a földi világ között egy köztes teremtő szubsztancia is a gnosztikus rendszerben, ami nőnemű. A női princípium a filozófiai és vallási rendszerekben általában a passzív szubsztancia, és ilyen értelemben a keleti vallások megtestesítője. A keleti passzív kultúrákat szokták nőiesnek, az aktív nyugati kultúrákat pedig férfiasnak mondani. Az ókori görög gnózisban tehát jelen van egy aktív, férfias, nyugati és egy passzív, nőies, keleti princípium, mint ahogy a gnosztikus platonizmusban is jelen van egy atyai, személyes teremtő Istenség és a passzív platoni ideák világa, ami változatlan és mozdulatlan.
A biblia kezdő részeiben ahol az első emberpár még a paradicsomban volt, érdekes összecsengéseket találhatunk a gnosztikus gondolatvilággal. Ádámot párja Éva, vagyis egy nő csábította a tiltott fa gyümölcséből való evésre, ami miatt kitagadtatott a paradicsomból a nő pedig mint ahogy azt fent leírtuk az embernek a természethez közelebb álló része, tehát a változatlan és mozdulatlan panteista ősszubsztancia, vagy másként a gnózis megtestesítője, hiszen a gnózishoz is hozzátartozik a női princípium. A tiltott fát a tudás fájának nevezte Isten, és a gnosztikusok mindig is azt állították magukról, hogy a tudás által szabadulnak ki a test börtönéből és egyesülnek a felsőbb régiókban székelő köztes teremtő szubsztanciával, vagyis a női princípiummal. Az ősbűn tehát, amit Ádám elkövetett nem más volt, mint a női principiummal, vagy másként a gnózissal és a pogánysággal való kollaboráció.
A paradicsomból való kiűzetés után az első emberpár gyermekei közül Káin a földművelő megöli Ábelt az állattenyésztőt, mert Isten nem fogadja el az ő áldozatát, míg Ábelét elfogadja. Itt is érdekes összecsengések érhetőek tetten. Mint tudjuk a földművelés a letelepedett, egy helyben maradó és történelem nélküli népek foglalkozása, akiknek a történelmében semmilyen haladás nincs. A mozdulatlanság és egy helyben állás pedig a gnózis sajátossága, mint ahogy azt fent kifejtettük, ahogy a női termékenységistenségek és a matriarchátus is főként a földművelő népeknél volt jelen. Az állattenyésztés viszont a haladó népek foglalkozása, amelyeknél már elkezdődik a történelem, hiszen az osztálytagozódás, a népek mozgása, vándorlása az állattenyésztés megjelenésével kezdődött el. Tehát itt is láthatjuk, hogy amiként Isten kitiltotta Ádámot a paradicsomból a női principiummal való kollaboráció miatt, úgy Káin és Ábel esetében is a történeti szellemet részesíti előnyben azáltal, hogy Ábel áldozatát fogadja el és nem Káinét. Ábel megölése után Káin utódai élnek tovább a földön, és nagymértékben elharapódzik közöttük a pogányság és a paráznaság, ezért Isten özönvízzel semmisíti meg az emberiséget, és csak Noét és családját hagyja életben, akik egyedüliként követik Istent. Noéval pedig szövetséget köt, hogy többé nem bocsát özönvizet az emberiségre.
Azonban Noé utódaiban is elharapódzik a pogányság, amit az a bibliai rész mutat a legjobban, amikor az emberek meg akarják építeni Bábel tornyát, hogy Isten trónusát ostromolják. Ez az Isten elleni újabb lázadás, tehát a pogányság, vagy másként a gnózis elharapózásának új kezdete. Ekkor Isten úgy dönt, hogy kiválaszt egy népet, akik majd a történeti szellem, tehát a mozgás és változás szellemének terjesztői lesznek a világban, ami ellentétes a változatlan és mozdulatlan panteista gnózissal, hogy így tisztítsa meg a világot a gnózistól és a pogányságtól. Ez volt a zsidó nép, amely kezdetben maga is pogányságban élt, hiszen a Baál nevű természeti Istenséget imádta, mint ahogy tulajdonképpen a mai napig sem vetette le pogány természetét ahogy az a későbbiekben ki fog derülni.
A biblia Ábrahámtól Mózesig tartó része a zsidó nép megszületésének történetét meséli el. Mózesnek adta Isten azt a feladatot, hogy kivezesse a zsidókat Egyiptomból, és hogy megismertesse őket a tízparancsolattal, és a többi tisztasági törvénnyel, mint például a ma is élő zsidó étkezési szokásokkal. Isten Mózesen keresztül megparancsolta a zsidóknak, hogy nagyon szigorúan tartsák be ezeket a törvényeket, hogy féljék őt minden cselekedetükben, és hogy hagyjanak fel minden teszészetimádással, bálványimádással és bűbájoskodással, és ha ezt betartják akkor nagy néppé teszi őket, amely minden más bálványimádó és pogány népet legyőzhet, és amely akár minden más nép felett is átveheti az uralmat. Ha viszont megszegik ezeket a törvényeket és visszatérnek a pogánysághoz, akkor Isten megvonja támogatását a zsidó néptől, odadobja őket prédának a többi pogány népnek, akik háborúkban fogják legyőzni és megtizedelni őket, hogy megtudják ki az igaz Isten.
Ez az esemény volt a zsidó nép történeti néppé válásának kezdete, vagy legalábbis kísérlet arra, hogy Isten a zsidó népet történeti néppé tegye. Azzal, hogy törvényeket adott nekik és megparancsolta nekik, hogy féljék őt, kimutatva nekik hatalmát, mintegy távolságot képezett közte és népe között, ami a történeti mozgás alapja, ahogy azt Berdjajevnél is olvashatjuk. A zsidó nép küldetése az isteni szándék szerint ezentúl az lesz, hogy Isten törvényeit követve vigye uralma alá a föld bálványimádó népeit is terjessze a világban a történeti szellemet megtisztítva ezzel a világot a természetimádástól és a bálványimádástól mutatva mindenkinek Isten hatalmát. Azonban a zsidó nép történeti néppé válása nagyon nehézkesen ment.
Már Mózes idejében is, amikor a pusztában vándorolt a zsidó nép az ígéret földjére a zsidók egy része vissza akart térni a bálványimádáshoz, aminek jegyében aranyborjút faragtak maguknak és azt imádták, és emiatt Mózes kénytelen volt a zsidók ezen részét legyilkoltatni az Istenhez még hű zsidók által, és az ószövetség egész további része sem szól másról tulajdonképpen, mint hogy a zsidók egymást követő történeti időszakokban mindig újra és újra eltávolodtak Istentől és visszazuhantak a bálványimádásba és a természetimádásba, hogy aztán Isten büntetésképp megtizedelje őket a többi bálványimádó nép háborús csapásai által, hogy megismerjék ezáltal Isten hatalmát és újból visszatérjenek az igaz hithez.
Mindebből egyértelműen kitűnik, hogy Isten szigorú is bosszúálló volt ugyan, de semmiképpen nem volt részrehajló törzsi Istenség. Bosszúállása ugyanis nem konkrétan a nem zsidók ellen irányult a zsidóság javára, hanem a pogányság ellen, a bálványimádás és természetimádás ellen, és ennek folytán ha egy zsidó esett a pogányság bűnébe azt éppúgy legyilkoltatta mint a többi bálványimádó nép tagjait. Ebben nem tett különbséget zsidó és nem zsidó között, sőt választott népével kapcsolatban még szigorúbb volt ebben a tekintetben, mert a zsidóságra biztos szenvedés várt, ha megszegte Isten törvényeit. Isten valóban megígérte, hogy uralmat ad választott népének a többi nép felett, de ennek az volt a feltétele, hogy a zsidó nép szent néppé váljon a törvények betartása által, hogy így jogossá váljon a történeti szellem terjesztésére a világban. Tehát nem ingyen jótétemény volt ez Isten részéről a zsidó nép javára, mert a választottság, amit Isten a zsidó népnek adott nem ajándék volt, hanem küldetés.
Annak ellenére, hogy a zsidó nép mindig újra és újra visszazuhant a pogányság bűnébe, voltak olyan időszakok is az ószövetség történetében, amikor a zsidók megtartották Isten törvényeit és tényleg sikerült olyan birodalmat felépíteniük, amely a történeti szellem terjesztőjévé vált a világban. Ez volt Dávid király korszaka, amely az ószövetségi történelemvallás csúcspontjának tekinthető a zsidó nép történetében, és amit a bálványimádó népek ellen viselt szent háborúk, és mindent elsöprő történelmi drámák tarkítottak. Azonban Dávid kora is elmúlt, és a zsidó nép ismét visszazuhant a pogányságba, és Isten újra és újra ismétlődő büntetései nyomán, amelyek a zsidók visszatérítését célozták meg az ószövetségi történelemvalláshoz a zsidó nép végül taktikát változtatott, ami Ezdrás könyvében követhető nyomon.
A zsidó főpapok úgy gondolták, hogy ezután betartják ugyan az Isten által rendelt a törvényeket, de ezek által a törvények által ezután mintegy bezárkóznak saját közösségeikbe, semmilyen formában nem érintkeznek ezentúl a külvilág népeivel, és csak saját közösségeik ügyeivel foglalkoznak, amit az is jelez, hogy Ezdrás könyvében a zsidók falat építettek városuk köré, hogy senkivel ne kelljen közvetlenül érintkezniük. Tehát betartják Isten parancsolatait, hogy ne egyél disznóhúst vagy, hogy ne állíts faragott képeket és azt ne imádd, de ezeket a törvényeket a saját közösségi életükbe való bezárkózásban, és a mindennapi élet ritmusának aprólékos lerögzítésében élik meg, és ezzel a történeti szellem világban való terjesztéséről lényegében lemondanak, hiszen egy önmagába zárkózó nép soha többé nem épít olyan birodalmat, mint amilyen Dávidé volt, ami a pogányok ellen vívott szent háborúkban és mindent elsöprő történelmi drámákban mutatta Isten hatalmát a világnak. és a mindennapi élet ritmusának törvények által való mechanikus lerögzítése ismét mozdulatlanná, időtlenné teszi a zsidó közösséget, ahogy a nőies panteista szemléletre épülő indiai kasztrendszer időtlen és mozdulatlan.
Tehát ez tulajdonképpen ismét a pogányság visszatérésének korszaka volt a zsidók történetében csak olyan formában, hogy a pogányságnak, vágy másként a történeti szellem tagadásának alapelvét megpróbálták összeegyeztetni az isteni törvények betartásának alapelvével, hogy így kerüljék el Isten haragját. Ezzel a zsidó nép már csak külsőségekben maradt Isten népe, mert valójában ismét eltávolodott az ószövetség Istenétől. Ezdrás könyve után következik Eszter könyve, amely a perzsák ellen elkövetett zsidó népirtásról ad hírt. Érdekes, hogy a gnosztikusok és az újpogányok legtöbbször erre a népirtásra hivatkoznak amikor azt mondják, hogy az ószövetség Istene bosszúálló, pedig ez már nem az ószövetség Istenének korszaka volt a zsidó nép történetében, hanem egy új fajta pogányság korszaka volt, amit a gnózissal is azonosíthatunk. A perzsák ellen elkövetett népirtást már nem a történeti szellem terjesztése motiválta, hanem a pogány nacionalizmus.
Ezt a zsidók reményeivel ellentétben nem is hagyja annyiban Isten, és az ószövetség hátralévő részében nagyrészt olyan próféták beszédeit olvashatjuk, akik a zsidó népet ócsárolják, hogy nem szívből, hanem képmutató, Istennek nem tetsző módon gyakorolják Isten törvényeit, és hogy ezért Isten meg fogja büntetni őket. Ezek közül Ézsaiás megjövendöli a messiás eljövetelét, aki majd megváltja a zsidó népet, ami azt jelenti, hogy ismét visszatereli őket Isten útjára, hogy folytassák a küldetésüket, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban.
Ezzel elérkeztünk az újszövetséghez, ahol megszületik a megváltó Jézus Krisztus, és ami így szerves folytatása az ószövetségnek, hiszen még mindig a zsidó nép Isten választott népe és Jézus is azért jött a földre, amivel Isten már időtlen idők óta próbálkozik, hogy a zsidó népet végre letérítse a pogányság útjáról, hogy betölthesse a választott nép küldetését, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban. Ezt pedig Jézus azzal kezdi, hogy betölti a törvényeket. Ő mondta, hogy nem azért jött, hogy a törvényeket eltörölje, hanem hogy azokat betöltse. Míg a törvények eddig többek között azt mondták, hogy bűn házas embernek idegen nővel házasságtörést elkövetnie, ő azt mondja, hogy ha házas emberként idegen nőre nézel és gonosz gondolataid támadnak már megszegted a törvényt és bűnt követtél el. Tehát a törvények betöltése valójában a törvények belsővé tételét jelenti. Ne csak betartsd a törvényt, hanem meggyőződésből tartsd be, mert hiszel annak az igazságában.
Csak azáltal lehet megakadályozni, hogy a törvényeket gonosz célokra használják fel, mint ahogy azt a zsidók tették, hogy belsővé tesszük őket, hogy a meggyőződést tesszük az alapjukká. Csak így lehet megakadályozni, hogy a törvények a zsidó népnél a bezárkózást szolgálják, és csak így lehet újra történeti néppé tenni a zsidó népet, hogy a zsidók a törvények betartása által Isten szellemét terjesszék a világban. Jézus többször is elmondta, hogy ha az ő nevében akarsz cselekedni, akkor ott kell hagynod szüleidet: apádat, anyádat és követned kell őt, sőt egyenesen azt mondja, hogy gyűlölnöd kell apádat, anyádat és fivéredet, ha követni akarod őt. A gnózisról és a keleti vallásokról sokan azt mondják, hogy azokban valamiféle világtagadó aszkézis van jelen, ami erősen vitatható, mert a keleti vallásokban a keleti papság és szerzetesség aszkétikus gyakorlatai mellett a köznép életvitelében talán éppen a legvilágiasabb képet mutatják. A pantesita szemléletnek az indiai kasztrendszer a társadalmi leképeződése, ami éppen azon az alapelven működik, hogy mindenkinek élete végéig meg kell maradnia a saját kasztjában, közösségében és családi környezetében, onnan el nem szabad mozdulnia, hiszen a mozdulatlanság és a változatlanság a panteista létszemlélet alapja és ehhez szervesen hozzátartozik a társadalmi rend mozdulatlansága és változatlansága is.
Jézus pedig azt mondja, hogy hagyd ott és gyűlöld saját családodat, közösségedet, ami másként azt jelenti, hogy törd szét a természet hierarchiáját, a panteista szemlélet mozdulatlanságát és változatlanságát, hogy ismét beinduljon a történelmi mozgás, és a zsidó nép is akiknek ez az üzenet szól, és akik az indiai kasztrendszer módjára mozdulatlanná tették magukat, újra történeti néppé váljanak. Ez egy alapvetően férfias tanítás, mert a férfiak azok akik gyakran otthagyják közösségüket, míg a nők általában megmaradnak abban a közösségben amibe beleszülettek. Furcsa, hogy a gnosztikusok szinte mindig Jézusra hivatkoznak, és próbálják szembeállítani őt az ószövetséggel. Valójában Jézus tanításai az ószövetségi tanítások szerves folytatása és semmiféle kapcsolatban nem állnak a gnózissal és a keleti vallásokkal. Érdemes elemeznünk a következő biblial idézetet is, amit szintén gyakran félreértelmeznek.
Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza.
Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: "Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek."
De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: "Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk."
Ezt felelte: "Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól."
Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: "Uram, segíts rajtam!"
De visszautasította: "Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak."
Az asszony ellentmondott: "Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról."
Erre így szólt Jézus: "Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint." Még abban az órában meggyógyult a leánya.
Máté 15: 21-28.
Ezt sokan úgy értelmezik, hogy Jézus szerint a zsidók felsőbbrendűek a többi népnél, de azon nem zsidók akik ezt elismerik azok az alsóbbrendű állatok módjára szintén részesülhetnek a kegyelemből, ami csak a felsőbbrendű zsidó nép előjoga. Itt szó sincs erről. Itt arról van szó, hogy akkor még mindig a zsidó a nép volt a választott nép, akinek a küldetése a világ megtisztítása és a történeti szellem terjesztése a világban, és Jézus küldetése csak arról szólt, hogy a zsidó népet tegye történetivé, csak őket térítse vissza küldetésükhöz, és ilyen értelemben nem alázta meg azt az asszonyt és vele együtt a nem zsidókat, mert a választottság mint már mondtam nem valamiféle faji felsőbbrendűséget jelent hanem küldetést. Az viszont, hogy Jézus végül a pogány asszony lányát is meggyógyítja, mintegy előre vetíti a későbbi eseményeket, amikor Isten végül megvonja a zsidó néptől a választottságot és azt átadja azt a keresztényeknek akik közé már bármilyen fajú ember beletartozhat.
Hiszen ezt történt, mivel a zsidók nem fogadták el Krisztus tanításait Isten megvonta tőlük a választott nép státusát, és Jézus utolsó szavaival már arra utasította tanítványait, hogy tegyetek tanítványommá minden népet. Így a választott nép státusza átszállt a keresztény közösségekre, amelyek közé bármilyen nép beletartozhat. Manapság pedig a keresztényeknél tapasztalhatjuk azt, amit Isten az ószövetségben a zsidóknak ígért, hogy ha megtartjátok parancsolataimat a világ urává teszlek titeket, ha azonban eltávolodtok tőlem, akkor a pogányoknak adlak benneteket martalékul, mert Európa elhagyta keresztény gyökereit és ennek lett a következménye az Európát elborító iszlám bevándorlás. Az ószövetség és vele együtt az újszövetség is, tehát véget nem érő kíméletlen harc a természet ellen, a nőiség ellen, az ember önnön természete ellen, amely a pogányságban ölt testet, és ez napjainkban is tart.
Tehát a krisztusi erkölcs az ószövetségi erkölccsel szemben egyfajta belsővé tett erkölcs, és így most közelebbről meg kell vizsgálnunk ennek az erkölcsnek a természetét. Buji Ferenc Elfelejtett Evangélium című könyvében az evangélium szerinte elfeledett, vagy félreértelmezett tanításait próbálja újra előtérbe állítani, illetve újraértelmezni. Olyan Jézusi tanításokról beszél benne, mint az újjászületés, a szüleink iránt érzett gyűlölet szükségessége, vagy a gyermeknemzés kerülésére irányuló Jézusi tanács. Kezdjük először is az elemzést azzal, hogy mit is jelent az ő fogalmai szerint az újjászületés.
„Mit jelent valójában Istentől születni? Ha e kérdést nagyon feszegetik, a keresztény ember hajlamos az Istentől születést puszta metaforának, szóképnek tekinteni. Pedig e születés révén valóban egy új lény keletkezik – de természetesen nem testi, hanem lelki-szellemi értelemben. Mert ezt a második születést éppen az különbözteti meg az elsőtől, hogy míg az testi és természetes születés, ez lelki-szellemi és természetfölötti születés.
Nem egy új test születik tehát, hanem egy új lélek (vö. Jn 3,6). Míg az egyszer született ember testi eredete alapján sorolja be magát ebbe és ebbe a családba, avagy népbe, ennek alapján helyezi el magát a társadalomban és a világban, addig a kétszer született ember ezeket a testiséghez kötődő viszonylatokat semmisnek tekinti, és lelke alapján tekint önmagára. Testének ugyan van apja és anyja – csakhogy ő már nem azonosítja magát testével. Ugyan még „a világban” van (vö. Jn 17,II), de már nem úgy van a világban, mint aki a világból is való.
„Ti innen alulról valók vagytok, én meg felülről való vagyok; ti e világból [valók] vagytok, én nem e világból [való] vagyok” – mondja az Emberfia „a zsidóknak” (Jn 8,23) s hozzá hasonlóan tanítványai sem e világból valók (Jn 17,6), hanem felülről, Istentől származnak.” Láthatjuk, hogy itt Buji egy alapvetően a metafizikai tradíció filozófiai rendszeréhez köthető értelmezést visz bele a bibliai szövegekbe. A mennyiségi struktúrákkal, vagyis tér és időbeli kiterjedéssel rendelkező ember testet szembeállítja a téren és időn túli szellemi világgal René Guenon tanításaihoz kapcsolódva. Nézzük most meg a gyermeknemzés kerüléséről, és a szülők gyűlöletéről szóló Krisztusi tanításokat.
„Vajon lehet-e csodálkozni azon, hogy aki tanítványait arra oktatta, hogy földi atyjukat ne tekintsék, következésképpen ne is nevezzék atyjuknak (vö. Mt 23,9),1 az maga sem kívánt atyává válni és utódokat nemzeni, és tanítványait is hasonló szellemben oktatta?!
Mert hiszen magától értetődő, hogy aki kiszakítja magát őseinek generációs láncolatából, az nem kíván egy újabb generációs láncolat kiindulópontjává válni; aki kiszakította magát a családi kötelékek szorításából, az aligha fog indíttatást érezni magában arra, hogy „újratermelje” e kötelékeket. Az emberfia tehát nemcsak azt nem vállalta, hogy fia legyen egy földi apának és egy földi anyának, hanem azt sem, hogy apja legyen egy gyermeknek.
A nemzéstől, következésképpen a házasságtól való tartózkodás kétezer év keresztény felfogásában úgy jelent meg, mint „evangéliumi tanács”, vagyis mint amit nem kötelező betartania a keresztény embernek. Ám a jézusi kijelentésnek ez az értelmezése, még ha tárgyilag helyes is, valójában egy fundamentális félreértésen alapul. Ugyanis amit az Emberfia „tanácsol”, az nem egyszerűen a házasságtól való tartózkodás, hanem az ő követése, s ezzel együtt mindaz, ami ennek feltétele. Tehát a házasságtól, s így a nemzéstől való tartózkodást valóban csak tanács formájában fogalmazza meg Krisztus, de úgyszintén csak tanács formájában fogalmazza meg az ő követését is.
Azt ugyanis egészen egyszerűen nem lehet megparancsolni senkinek, hogy azon a „szűk ösvényen” haladjon, amelyen a dolog természetéből fakadóan csak igen kevesen haladhatnak. Megparancsolni azt lehet, amit normális esetben kivétel nélkül mindenki be is tud tartani.”…”Az Emberfiának a nemzésre vonatkozó fenti, kizárólag tanítványaihoz intézett szavai egy olyan dialógus végén hangzottak el, amelyet a házasság és a válás kérdéséről folytatott a farizeusokkal. Nos, e párbeszéd magában foglalja a házasságra vonatkozó jézusi tanítás – első pillanatban paradoxnak tűnő – teljességét.
Ugyanis míg a farizeusoknak azt fejtegeti az Emberfia, hogy a házasság köteléke egy olyan szent kötelék, amelyet emberi erővel nem lehet felbontani, s a férfi és a nő a házasság révén egy test – valójában egy ember – lesz (vö. Mt 19,6), addig az ezen megütköző és a házasságkötést emiatt szerfelett kockázatosnak találó tanítványainak (vö. Mt 19,6) az Emberfia arról beszél, hogy nemhogy nem érdemes megházasodni, de aki hűséges akar lenni az ő tanításához, az nem is házasodik meg.
De nem azért nem házasodik meg, mert később már nem lesz lehetősége a korrekcióra (válás) – hanem a mennyek országa miatt.” … „E két végletesen különböző álláspont összebékítése bizonyára az Emberfia tanítványainak számára sem volt egyszerű feladat. Pedig nincs itt semmiféle ellentmondás. Mert hiszen e két tanítás két különböző csoportra vonatkozott: az első azokra, akik az ószövetségi törvény alapján kívánták vezetni az életüket, s akikkel kapcsolatban szóba sem került az, hogy az Emberfia tanítványaivá váljanak (ők a „kívülállók” – Mk 4,II),5 a második pedig saját, tökéletességre törő tanítványaira.”
Ez a bibliaértelmezés nemcsak a metafizikai tradícionalistáknál, hanem majdnem minden gnosztikus mozgalomnál jelen van, a gnosztikusok ugyanis két részre osztják követőiket: a vallási elitre, akik a gnoszticizmus minden szabályát igyekeznek betartani, tehát tökéletességre törekszenek, és az alsóbbrendű követőkre akik csak a szabályok egy részét tartják be, de nem törekszenek a tökéletességre. Ezt az értelmezést a keresztény erkölcs szempontjából akár úgy is vehetnénk, hogy rossz fényt vet Jézus személyére. Mivel a keresztény erkölcs szempontjából az a helyes cselekedet, hogy ha nincs mondanivalóm akkor nem mondok semmit, de semmiképpen nem mondok olyat, ami a meggyőződésemmel ellenkezik. Tehát erkölcsi értelemben aggályos ez a gondolat, amit Buji Ferenc Jézusnak tulajdonít.
Vajon miért hirdette Jézus a szülők gyűlöletét? A teljes bibliai részlet így hangzik: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.” Az egyik választ fent már leírtuk, ahol kifejtettük, hogy a zsidóknál kialakult merev kasztrendszer mozdulatlanságának széttörése és a történelmi szellem meghonosítása volt ezzel a célja Jézusnak a zsidóknál, és aki az újszövetségen kívül az ószövetséget is elolvassa annak nyilvánvaló kell, hogy legyen hogy ez volt a parancsolat célja nem pedig a mennyiségi tér-idő struktúrákon való felülemelkedés.
A másik válasz az a jézusi idézet egy olyan részletével kapcsolatos amire Buji Ferenc nem tért ki ez pedig saját magunknak a gyűlölete. Az odáig rendben van, hogy gyűlöljük szüleinket, de miért gyűlöljük saját magunkat? Véleményem szerint saját magunkat sem, mint a mennyiségi tér-idő struktúrák megtestesítőjét, hanem mint a társadalmi konvenciók reprezentációját kell gyűlölnünk.
Ugyanis mit mondanak a társadalmi konvenciók? Legyünk sikeresek, híresek, gazdagok, nősüljünk meg, legyen sok gyerekünk. A szülők gyűlöletét is értelmezhetnénk úgy, hogy a társadalmi konvenciókat kell bennük gyűlölnünk, hiszen nyilván minden szülő ezeket az elveket testesítik meg, mert minden szülő ezeket kívánja gyermekeinek. Csak így magyarázható meg az is, hogy miért kell gyűlölnünk saját magunkat is. Csakis azért, mert minden embernek természetszerűleg ezek a vágyai, amiket a társadalmi konvenciók is sugallnak. A társadalmi konvenciók mindazt felölelik amire az ember a természeténél fogva vágyik, és ezért azokat gyűlölni kell, mert a kereszténység célja a természet legyőzése még ha az az emberben is van jelen.
A társadalmi konvencióknak tehát csak az az ember mond igazán ellen, aki saját magát is gyűlöli. Nemcsak saját testiségét, hanem magában az embert, mindent, ami emberi, és a természettől való és ezáltal a társadalmi konvenciókhoz köti, mert az embernek természetszerűleg azok a vágyai, amelyeket a társadalmi konvenciók is előírnak a kereszténység pedig a természet elleni harc vallása. Továbbá mi a társadalmi konvenciók alapja? Nyilván az érdek, és ez az, amiben a keresztény erkölcs különbözik például a buddhista erkölcstől. A buddhizmusban az erkölcsök csak annyiban fontosak, amennyiben az anyagi világ elkerülését, a földi kötöttségtől való szabadulást, és az ebből következő felfelé jutást, megistenülést szolgálják.
Azért kell például a buddhizmusban tartózkodni az alkoholfogyasztástól, vagy a húsevéstől, mert az a földi világgal való érintkezés megnyilvánulása. Továbbá miért kell elkerülni a földi világgal való érintkezést? Mert az a fájdalom forrása. Tehát érdekből, hogy elkerüljük a fájdalmat. Így a távol-keleti vallások esetében lényegében az erkölcs is érdekből való. Továbbá van még egy tulajdonsága ennek a fajta erkölcsnek, hogy heroizmus, vagy ha úgy tetszik, a lélek lendülete ölt benne testet. Eddigi olvasmányaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a heroizmus fogalma sokféle jelentést felvehet a különféle szerzőknél. Szinte mindenkinél mást jelent, tapasztalataim szerint. De mi valójában a heroizmus? Véleményem szerint ezt lehet értelmezni az erkölcstan síkján éppúgy, mint az erkölcs metafizikai, vagyis lételméleti értelmezésének síkján. Az erkölcstan síkján való értelmezéshez azt a meghatározást hívhatjuk segítségül, amely a legelterjedtebb, sőt talán mondhatjuk, hogy általános meghatározása a heroizmusnak, ez pedig hősiesség. A hősiesség fogalma alatt azt értjük, hogy valaki olyan cselekedetet hajt végre, amely egyfelől pozitív valamely közösség, vagy felsőbb eszme számára, másfelől pedig, azt hogy ennek a cselekedetnek a végrehajtása önmegtagadást, az egyéni érdekek feláldozását kívánja. Mint például a hősi halált egy háborúban.
Ez egy szabatos megfogalmazása annak, amit a hősiesség alatt az etikában értünk. A fogalomnak az erkölcs metafizikai síkján való értelmezéséhez tulajdonképpen a pszichológia fogalomkészletét kell segítségül hívnunk, hogy leírjuk azt, amit a lélek a heroikus tett végrehajtása közben átél, hiszen mivel az erkölcs az emberi lélek sajátja, ezért ha az erkölcsöt a metafizika síkján akarjuk értelmezni, akkor tulajdonképpen az emberi lelket kell elemeznünk. Ebben az értelmezésben a heroizmus nem más, mint Benedetto Croce szavaival élve „a lélek lendülete”. Minden egészségesen működő léleknek ezt kell átélnie a heroikus tett végrehajtásakor, amikor a tett magasabb rendű belső lényegének átérzésekor a lélek megszabadul láncaitól, és a magasba lendül. Kapcsolatba kerül a természetfelettivel.
A lélek lendülete, vagyis a heroizmus nélkül minden erkölcsi tett örömtelenné válik. Témánkhoz visszatérve a társadalmi konvenciókhoz való alkalmazkodás, és az ezt szolgáló erkölcs egyfajta konformizmust vagy Jézus szavaival élve képmutatást jelent. Jézus a zsidók erkölcsöt is azért ellenezte, mert náluk az erkölcs a társadalmi konvenciókat szolgálja, vagyis az emberbe a természet által beleprogramozott vágyakat. A szexualitást, a fogyasztást stb. Érdekes, hogy Nietzsche éppen azért gyűlölte a kereszténységet, mert szerinte a keresztény erkölcs konformizálja az embereket.
A keresztény erkölcsöt szolgamorálnak tekintette, és az úri morált (herrenmoral) hirdette. Továbbá éppen azért kedvelte a buddhizmust jobban a kereszténységnél, mert abban nincs keresztényi értelemben vett erkölcs „túl van jón és rosszon” Gyűlölte az átlagembert, és az emberfeletti embert, a művészzsarnokot hirdette, aki felette áll az átlagnak, és képes uralkodni, és új értéket teremteni. De lényegében az emberfeletti ember sem azért akar uralkodni, mert a társadalmi konvenciók követelményeinek megfelelően nagy és sikeres akar lenni, hanem mert gyűlöli az átlagot, és új értéket akar teremteni, tehát a keresztény erkölcs és a Nietzsche-i herrenmoral sokban hasonlít egymásra, csak Nietzsche tanában a keresztény erkölccsel ellentétben nincs önmegtagadás.
A keresztény erkölcsiséget követő ember tehát mintegy felülmúlja a társadalmi konvenciókat, és az azokat szolgáló erkölcsöt, ezért megvalósul nála a lélek lendülete, vagy ha úgy tetszik, a heroizmus, és ezáltal a szakralitás. Ez a szakralitás pedig főként abban a fajta tartásban jelenik meg, amit a keresztény embernek a társadalmi konvenciók meghaladása ad, hogy ő többé nem tartozik ehhez a képmutató világhoz. A külső és belső erkölcsi tartás, ezek a keresztény ember legfőbb jellemvonásai az alázat mellett. Ezt nevezem én erkölcsi heroizmusnak, ahol a lélek lendülete az erkölcs által valósul meg Menjünk tovább.
Mit jelent a Jézusi újjászületés fogalma? Ezt a kérdést értelmezhetjük azáltal is, hogy először szemügyre vesszük az emberi világban jelen lévő szülő és gyermek kapcsolatot. A gyermek számára, aki a világgal szemben még védtelen a szülei jelentik az egyetlen védelmet. Az etalont, akihez mindig fordulhat a számára veszélyes világgal szemben. Ugyanígy a keresztény ember számára a gonosz világban, amely a társadalmi konvenciók szerint működik, Isten kell, hogy jelentse az etalont, vagyis az egyetlen igazat a gonosz világgal szemben. Vagyis, aki igazán szemben áll a társadalmi konvenciókkal annak úgy kell viszonyulnia Istenhez, ahogy a gyermek szüleihez.
Hiszen ő az egyetlen igaz a gonosz világban, az igazság egyetlen forrása. Magam mögött hagyni a képmutató gonosz világot, és valami magasabb rendű felé fordulni, ami csak Isten lehet, hiszen ő az igazság egyetlen forrása. Ez az Istenfiúság lényege, és nem a tér-idő struktúrákon való felülemelkedés. Az Istenfiúság nem azt jelenti, hogy beleolvadunk a kiterjedés nélküli szellembe. Tehát ennek a tanításnak is az erkölcs a lényege, a személyes Isten iránti szeretet, aki az egyetlen igazságot képviseli a világban, és akihez ha úgy viszonyulunk, mint a szüleinkhez, az mintegy jelzi saját lelki tisztaságunkat.
Beszélnünk kell még Jézusnak azon tanításáról, amely a megélhetésért való aggódás tilalmáról szól, és amiről Buji Ferenc is ír. „Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van.” Ebben a tanításban az érdekes az, hogy Jézus az emberek életét a madarak életéhez akarja igazítani, ami azt sugallja, hogy Jézus követése szabadságot ad. Valóban a társadalmi konvenciók irányította élettől, és ezen élet terheitől, vagyis a munkavégzés, vagy a család gondozásának kötelezettségeitől való megszabadulás egyfajta szabadságot jelent, ami része a keresztény spiritualitásnak.
Viszont ez a szabadság szigorúan az önmegtagadásból vezethető le a társadalmi konvenciók, és saját magunk erkölcsi alapú gyűlöletéből, vagyis az erkölcsi heroizmusból a lélek lendületének az erkölcs útján történő megvalósításából, és ebből következően nem azonos a lustálkodással, mert az a természeti létállapotba való visszazuhanással egyenlő, hanem az alapja paradox módon éppen a munka, de csak az a fajta munka, amely felemel a természeti állapotból, és nem a természeti létállapotban való visszazuhanást készíti elő. Ezt már fent érintettük, hogy a mai modern társadalomban a nagyipari, nagyvolumenű technológiákat (repülőgépek, űrhajók stb.) előállító munka elszakít a természettől, míg a kézműves technológiákkal előállított kisipari termékeket (kozmetikumok, ékszerek stb.) termékeket előállító munka és az ezekkel való kereskedés visszavet a természeti létállapotba. Erre még a későbbiekben visszatérünk, most csak annyit, hogy a krisztusi szabadság csak a természeti lépállapotba visszavető munkától való szabadságok jelöli. A keresztény spiritualitás tehát ebből a három elemből áll. Az erkölcsi heroizmusból, az Istenfiúságból, és a szabadságból.
Nézzük meg a családalapításról szóló Jézusi tanítás körüli paradoxont, amit Buji Ferenc is megemlített, hogy Jézus pártolta is a családalapítást, meg nem is. Itt szerintem lényegében arról van szó, hogy Jézus éppen azért nem határolódott el egyértelműen a családalapítástól, mert nem a tér-idő struktúráktól való szabadulás eszményén van itt a hangsúly, hanem a társadalmi konvenciók, és ezáltal az ember természeti részének erkölcsi meghaladásán, a család élete pedig a társadalmi konvenciókon kívül is működhet. A családi élet két esetben ellenkezik a Jézusi elvekkel.
Ha a család élete a társadalmi konvenciók szerint működik, vagy ha a család teher a családban élők számára. Az első esetre jó példa a mai bulvármédiában látható sztáranyák, akik a televízióban mutogatják magukat gyermekeikkel, hogy milyen boldogok a családjukkal, miközben villákban élnek milliárdosként. Őket hívják konzumcsaládoknak, akiket a női princípium természeti szükségszerűsége hat át.
Nekem is van ilyen ismerősöm, aki kereszténynek vallja magát, és másról sem tud beszélni, mint a családjáról, hogy milyen boldog vele. Szinte nyávogva beszél erről, mély szentimentalizmussal átitatva, miközben nekik is víkendházuk, meg külföldi gépkocsijuk van. Őket hívják képmutató keresztényeknek. Nem akarok a fehér faj, és közte a magyar nép szaporítása ellen beszélni, mert tudom, hogy fogy egész Európa, köztük a magyar nép is, de azért a fehér faj szaporításánál a minőségre is ügyelni kellene nemcsak a mennyiségre, mert az a nép, amely ilyen családokra épít, annak nincs jövője.
A társadalom fogyásáért a fogyasztói kultúra előretörését szokják felelőssé tenni. Ezek a családok azonban éppen azért vállalnak gyermeket, amiért a konzum társadalom más tagjai nem vállalnak. A családnak mindenképp felette kell állnia a társadalmi konvenciókon. A másik feltétel pedig az, hogy a család ne legyen teher a családban élők számára. Ez a jelenség a mai világban gyakran jelen van sok családban. Gyakran hallani minden helyen veszekedő házaspárról, alkoholista férjről stb. Jézus nyilván azért nyilatkoztatta ki a válásról szóló tilalmát, mert általában a családtagok válása is a társadalmi konvenciók terméke, hiszen általában az érdek szüli.
Megunták egymást, és elválnak, ezért mindig jól meg kell gondolni, hogy megházasodunk e, mert a család könnyen teheré válhat, és a válás ilyenkor szintén bűnnek számít, hiszen érdekből való, és ezért megalázó is egyben. A Jézusi elveknek megfelelő család, főként a régi korokban jöhetett létre. Illetve a középkori városokban, mert ott egyrészt kevésbé volt alávetve a társadalmi konvencióknak, hiszen egy középkori közösségben nehezen válhat valaki médiasztárrá, vagy milliárdos menedzserré,, mint a mai konzumemberek, illetve ott kevésbé is volt teher a család hiszen a középkori ember a Jézusi elveknek megfelelően úgy táplálkozik a középkori városokban, mint az ég madarai illetve úgy ruházkodik, mint a mezők liliomai. Nyilván a család kötelékei között nehezebb Istenkereső életet élni, de ha ezeknek a feltételeknek megfelel a család, akkor családi kötelékek között is lehet, és így lehet üdvözülni is, a családi kötelékek között is.
Sőt, ha meggondoljuk igazi család, és igazi közösség éppen hogy csak a látszólag család és közösségellenes Jézusi elvek alapján jöhet létre. Az igazi család, és igazi közösség létrejöttének feltétele ugyanis éppen a társadalmi konvencióknak alávetett közösségiség, és családeszmény megtagadása. Ez látható a középkori lovagok tartásában is.
Nem elsősorban a nemzeti, vagy bármilyen más közösséget szolgálták, hanem a kereszténységet, de a lovagi tartás nemességéből és könnyűségéből jól látható hogy éppen így tudtak kiütközni a nyugati fehér faj igazi nemes jegyei a keresztény lovagi eszményben. Vagy jól látható ez a régi középkori közösségekben a kézműves céhek szikár és egyenes alakjából sugárzó tartás, amely a keresztény ember alapvető jellemvonása, és a Jézusi önmegtagadás, és az ebből eredő erkölcsi heroizmus eredménye. A ma látható gyermekes anyák formái gömbölydedek. Bájosan, és szentimentálisan mosolyognak a gyermekkel a kezükben. Ez élesen ellentétben áll a régi családok jelleméből áradó tartással.
Érdemes még beszélni a Jézusi szeretet kérdéséről is. „Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. Aki egyik arcodat megüti, fordítsd néki a másikat is; és attól, aki felsőruhádat elveszi, ne vond meg ruhádat se. Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiédet, ne kérd vissza. És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal. Mert, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösnek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jót tegyetek és adjatok kölcsön, semmit érte ne várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek, mert ő jót tevő a háládatlanokkal és gonoszokkal.”
Ebben az idézetben a következő részlet az érdekes: „mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” Tehát ennek a tanításnak is a társadalmi konvenciók által feltupírozott emberi önérdek, önzés feladására vonatkozik az igazi üzenete. Nem a szeretetre, önmagára. Ha ugyanis csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek, akkor lényegében érdekből szeretünk, és e tanításnak lényege éppen az önérdek feladása. Tehát ennek a tanításnak a fő üzenete sem a szeretetre magára irányul, hanem az igazi lényege a harcos önmegtagadás, és az ebből eredő erkölcsi heroizmus, a lélek lendülete. Meghaladni a társadalmi konvenciókat, annyit jelent, mint feladni saját érdekeimet, és meghaladni az ember állatias, természeti részét. és így szeretnem kell azokat is, akik engem nem szeretnek.
Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert manapság a kereszténységben folyamatosan jelen van az önmagáért való szeretet tana, és ebből kifolyólag a közösség túlzott és szentimentális hangsúlyozása, ami egyértelműen keresztényellenes, hiszen ennek a tanításnak nem maga a szeretet a lényege, hanem a harcos önmegtagadás. Továbbá még érdemes elolvasni ebben a szövegben a következő idézetet is: „és ama magasságos Istennek fiai lesztek” Tehát nem az lesz Istennek fia, aki kiszabadul a tér-idő struktúrákból, megszabadul a társadalmi kötöttségektől, és hindu bölcs módjára megistenül, hanem aki felülmúlja önmagát, és ennek következtében megvalósítja az erkölcsi heroizmust.
Ehhez kapcsolódik Prohászka Lajos: A Mai Élet Erkölcse című könyve. Prohászka szerint az erkölcsi élet bomlása már az ókori görög világban elkezdődött, amikor egyes görög filozófusok, köztük Aristoteles, az erényt, amely addig közösségi volt, hiszen az erényes ember hírnevében és dicsőségében tükröződött, mindinkább bensővé akarták tenni.
Tehát azt hirdették, hogy az erény külső elismerése közömbös, mert „inkább a tisztelőben lakozik, mint a tiszteltben, holott az erény olyasmi, ami magáé az emberé s tőle el nem vehető.” Ez pedig értelemszerűen azt eredményezte, hogy az erény gyakorlása örömtelenné vált az emberek számára, nem gyakorolták már olyan lelkesedéssel. Később a keresztény erkölcsiség szintén az erény belsővé tételének irányában fejlődött tovább, de a kereszténységnek volt egy olyan eleme is, amely az antik erkölcsiségben nem volt meg.
A szeretet erkölcse. Prohászka szerint „ez a fajta erkölcsiség sincs heroizmus nélkül, sőt a legtöbb esetben éppen a legnagyobb bizonyságtételeit követeli. Ámde ez a heroizmus egészen más, mint az antikvitásé. Az antikvitás erkölcsi szemlélete bár sokat változott az idő folyamán, mégis mindvégig a szabad önkifejtésnek, az ember teljessé válásának lehetőségét látták benne. Így ha keresztény szemszögből nézzük, még a legnagyobb önfeláldozás esetében is tulajdonképpen önző volt. Ezzel szemben a keresztény erkölcsiséget épp a szeretetből fakadó önzetlenség, önátengedés, sőt önmegtagadás jellemzi, ami kitűnik a Hegyi Beszédből is. Ez a fajta heroizmus az antik heroizmussal ellentétben nem a küzdelem, hanem inkább a szenvedés árán akar győzedelmeskedni.
Ezt semmi sem mutatja jobban, mint a látható különbség például Achilleus és a példáját követő antik hősök halálra elszántsága, ellentétben a keresztény vértanúk és hitvallók halálmegvetésével. Az egyik esetben a rövid hősi sors vállalása a hosszú, de dicstelen élettel szemben; a másikban a földi élet teljes semmibevétele, megtagadása a lelki üdvösség érdekében. Ott a halál a heroikus élet méltó befejezése; itt az örök élet kezdete. Ez a fajta keresztény erkölcsiség csak a magánéletben volt megvalósítható, mihelyt a nyilvános élet irányításába is befolyt konfliktusok forrása lett, és szükségképpen változnia kellett.
Így honosodott meg kiváltképpen a nyugati szerzetesség kialakulásával az erényesség gyakorlásának az a formája, amely a testi élet sanyargatása helyébe a lemondást és a munkát állította. Tehát a merőben érzületi aszkézist, amely nem követelte és nem is mutatta fel a heroizmusnak olyan tündöklő példáit, aminőket a kereszténység első századai szolgáltattak, ellenben sikerült a lelki megigazulás szándékát a külső világi élettel összehangolnia.
Az erkölcsi heroizmus ily módon lassan és talán észrevétlenül mindinkább kegyességbe ívelt át, a jámbor élet, amely imádságban, önmegtartóztatásban, és jócselekedetek gyakorlásában, de főleg az Egyház iránti engedelmességben nyilvánult meg. Így a századok folyamán az erkölcsiségnek kettős mértéke alakult ki: az egyik oldalon állt az aszkétikus morál, amelyet főleg a maga szerzetesi tökéletességében glorifikáltak, amely azonban nem feltétlen követelmény többé, hanem csupán „evangéliumi tanács”; a másik oldalon pedig a mindennapi élet morálja, amelynek irányában töprengés nélkül követték a körülményeknek és az egyéni érdekeknek szavát, ugyanakkor mégis fenntartva a keresztény erkölcsi törvényt.
Ennek a kettősségnek azonban előbb-utóbb múlhatatlan feszültséget kellett a lélekben előidéznie, mivel hatása alatt a legönzetlenebb magatartást is az az állandó lelkiismereti aggodalom gyötörte, hogy nem a pietas és a caritas a forrása, hanem világi hívságból fakad és viszont az aggályoskodás nélküli cselekvés is bizonytalanná vált a keresztény tökéletesség eszményének állandó szemléletében. Érthető, ha ily módon az erényesség glóriája lassanként távolodott az erkölcsi élet égboltján és egyre hidegebb fényt árasztott, magának az erényességnek gyakorlása pedig mindinkább puszta félelemből történt és ezért mind nyűgösebbnek és örömtelenebbnek tűnt fel.”
Tehát Prohászka szerint a keresztény erkölcsiség, ami nem az önmegvalósításban, hanem az önmegtagadásban fejti ki a legnagyszerűbb heroizmusát, a mindennapi élettel, a munkával való összekapcsolása során elveszti heroikus jellegét, és sivár, örömtelen életet eredményez. Prohászka nem fejti ki, hogy miképp, könyvéből az olvasható ki, hogy ebből vezethető le a későbbi protestáns polgári erkölcs, ami a kapitalizmus létrejöttéért is felelős, ahogy azt Max Weber is leírta „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című könyvében.
Hiányoltam a könyvben, hogy ezt nem fejtette ki részletesebben, hogy hogyan vezethető le ebből a protestáns polgári erkölcs,de kétség kívül sok jel arra mutat, hogy az keresztény önmegtagadás összekapcsolása a munkával, és a mindennapi élettel összefüggésbe hozható a protestantizmussal.
Prohászka említette az európai erkölcsi válságból való kiútkeresési kísérleteket. Itt visszautalva a Buji Ferenc könyvével kapcsolatban leírtakra, számomra az a kérdés merül fel, hogy a keresztény erkölcs valóban csak egyedül a szeretet, és az ebből fakadó önmegtagadás fogalmával írható e körül? Ugyanis az újszövetségben valóban szerepelnek a Hegyi beszéd mondatai, hogy adj, és ne kérj cserébe semmit, hogy szeresd ellenségeidet, mert ha csak azt szeretjük, aki minket is szeret, az nem Istennek tetsző dolog, mivel a bűnösök is szeretik azt, aki őket is szereti, stb. Szerepel viszont egy olyan mondat is, hogy „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.”. Továbbá egy olyan is, hogy: „Ne aggódjatok azon, hogy miből éltek, mit esztek, és mivel ruházkodtok. A ti mennyei Atyátok, ki az égi madarakat táplálja, és a mezők liliomait ruházza, jól tudja, hogy mindezekre szükségtek van.”. Az egyik látszólag a gyűlöletről szól, a másik látszólag a szabadságról, pontosabban a földi kötöttségek elhagyásáról, és látszólag mindkettő ellentétes a Hegyi Beszéd mondataival.
Azonban, ha jobban elemzés alá vesszük a Krisztusi tanokat, akkor láthatjuk, hogy nincs ellentmondás ezek között a tanítások között. A gyűlöletről szóló Krisztusi tanítások esetében, látható, hogy itt valójában nem szó szerint a szülők gyűlöletéről van szó. Sokkal inkább az ember természeti jellegének gyűlöletéről, amelyek, mint emberi igények és szükségletek a társadalmi konvenciók szerint az emberi élet céljai kellene, hogy legyenek. A fogyasztás, a szexualitás , a nőiség gyűlöletéről.
Tehát azok a tanítások, hogy szeresd ellenségeidet is, hogy adj, és ne kívánj cserébe semmit, egyrészről valóban önmegtagadást kívánnak az embertől, de például abban, hogy valakinek odaadom mindenemet, és nem kérek cserébe semmit, érezhetően van egyfajta férfias virtus is. Ez abban nyilvánul meg, hogy ilyenkor valaki azt mondhatja, hogy nekem nincs szükségem ezekre az átkos világi hívságokra, amelyek az ember állatias természeti részének a sajátja, én több vagyok annál, minthogy engem a saját emberi természetem uraljon, inkább szétosztom az emberek között, és ez nekem tartást ad. Ez van benne a gyűlöletről szóló Krisztusi tanításban is, ahol Krisztus az emberi természet gyűlöletére szólít fel.
Ezt az erkölcsi tartást, aminek az alapja a Krisztusi önmegtagadás, nevezem én erkölcsi heroizmusnak. Ez más, mint a pogány heroizmus, vagy pogány önmeghaladás, amiről Prohászka is írt, az nem az önmegtagadáson alapul, abban ilyen értelemben nincs is erkölcs. Az Prohászka szavaival élve csak önző, de menjünk tovább, abban, hogy én mindenemet odaadom, és nem kérek cserébe semmit, benne van egy olyasfajta férfias virtus, is hogy én ezzel egyúttal megszabadulok ezektől a munkavégzés taposómalmától, mi arra hajt hogy saját állati szükségleteimet elégítsem ki.
Attól, hogy nekem minden nap hajtanom kell azért hogy az evésre ivásra és a szexuális szükségletekre irányuló igényeim ki legyenek elégítve, ez pedig az előbb leírt mezők liliomairól szóló bibliai idézetre utal, vagyis a szabadságra. Itt azonban hangsúlyozom, hogy nem magától a munkától való szabadságról van szó, hanem csak attól a fajta munkától való szabadságról, ami az állati szükségleteink kielégítését célozza meg. Az a munka viszont ami a fejlődést, az önfelülmúlást, és az emberi természet állatias részének elhagyását szolgálja a krisztusi tanítások szerint nemcsak megengedett, hanem kötelező is egyben. Így a szabadság nem egyenlő a lustálkodással, még akkor sem, ha bizonyosfajta munkákat el kell kerülnünk a jézusi tanítások szerint. Jézusnál a szabadság éppen az önmegtagadásból, az emberi természet legyőzéséből következik, és hangsúlyozottan csak a jó és hasznos munkából ered.
Így az igazi keresztény erkölcsiségben az önmegtagadás, a lélek lendülete és a szabadság egységben, és egyensúlyban van, sőt egymásból következnek, és mint láttuk az lélek lendülete önmegtagadás nélkül pogány heroizmussá válik. A szabadság, vagyis az állati szükségletek kielégítésére irányuló munkától való szabadulás önmegtagadás és az önfelülmúlásra irányuló munka nélkül pedig .lustálkodássá fajul, amely egyszerű szabadulni vágyás a világi élet kötöttségeitől, a pogány megistenülés irányába való törekvés kedvéért, minden erkölcs nélkül, és ami nyugaton ma nagyon elharapódzott.
Az igazi keresztény erkölcsiség tehát, mint ahogy fent is leírtam nincs ellentmondásban a gazdálkodással, és a családi élettel, sőt éppen ez alapozhatná meg a legjózanabb gazdasági életet. Csak a gazdálkodás azon formájával van ellentétben, amely kizárólag csak az ember állati szükségleteinek kielégítésére és ennek folytán az ember természeti létállapotának fenntartására irányul, támogatja viszont azt a fajta gazdálkodást, ami az ember természeti létállapotának túlhaladására, az önfelülmúlásra és a külső természeti világ feletti uralom megszerzésére irányul.
A keleti keresztény kultúrkörbe tartozó Oroszországban jelent meg sokak szerint a technicizmus és a purizmus, tehát a művészi díszítetlenségre és tisztaságra törekvés a legridegebb formájában a modern korban a kommunizmus és az ipari társadalom megjelenésével. Nyikolaj Bergyajev a híres keresztény gondolkodó: Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében ennek ellenére arról beszél, hogy az orosz kommunizmus elvileg ateista és materialista szemlélete, az iparosítást végletekig pártoló technicizmusa mégis valamiféle vallásos materializmusnak volt tekinthető, az orosz kommunizmus materialista szemléletének mégis szakrális jellege volt, és az orosz kommunizmus nemcsak a cári rendszer régi despotikus jellegét örökölte a keleti keresztény egyházállamból, hanem annak vallásos elemeit is.
Ennek véleményem szerint a keleti kereszténység sajátos szemlélete az oka, amit hészükhazmusnak nevezhetünk. A hészükhazmus azt vallja, hogy az ember egyesülhet ugyan istennel, de nem az isteni lényeggel, hanem csak az isteni energiákkal, amit ők transzcendens fényként értelmeztek. A hészükhazmus ugyanis a nyugati keresztény gondolkadással ellentétben részekre osztja Istent, és mivel azt mondja, hogy az ember egyesülhet ugyan Istennel, de sohasem annak a lényegével, átmenetet képez a keleti panteizmus és a nyugati dualizmus között, ahol az első azt mondja, hogy Isten egységet képez a világgal, a másik pedig szakadékot feltételez Isten és a világ között.
A hészükhaszta szemléletből az is következik, hogy mivel Isten részleges egységet alkot az anyagi világgal, ebben a részleges egységben mintegy átszenteli azt, sok esetben annak csúnyábbnak mondott megnyilvánulásait is, mint például az ipari rendszereket, vagy a gazdasálkodás rendszerét. Az orosz kommunizmus pedig főként ebben a vonatkozásban volt folytatója a keleti keresztény vallásosságnak. Ahogy Bergyajev írja: az orosz kommunistáknak a gazdaságért, az ipari rendszerekért való rajongása már majdhogynem vallásos jelleget ölt.
Begyajevnek ezeket a sorait olvasva valóban én is sokszor elgondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy a nagy orosz vallásos filmrendező: Andrej Tarkovszkij: Starkel című filmjében a film hátteréül szolgáló látképek, amelyek egy egykori ipari civilizáció romjait sejtetik, így rozsdás vasúti töltések, romos gyárépületek stb., miért váltanak ki belőlünk szinte már vallásos áhítatot. Másrészről pedig említhetnénk a híres észt vallásos zeneszerző: Arvo Part életművét is, aki felvette a görögkeleti vallást.
Zenéjének műfaját főként szakrális minimalizmusként jelölik meg, tehát olyan zenét alkot, amelyet egyrészt a minimalizmus elveit követve „a lehető legkevesebb eszköz és anyaghasználattal igyekszik létrehozni. A formák és a színek letisztultak, egyszerűek, amiből a stílusirányzat neve is ered”, vagy másként purista jellegű. Másrészt pedig mélyen szakrális és vallásos jellegű, amit senki nem von kétségbe.
Tehát, ahogy azt már Berdjajev és sokan mások is leírták, az orosz kommunista diktatúra örökölte az ortododox vallási alapokon nyugvó cári rendszer keleti, despotikus jellegét, de mint ahogy itt kifejtettük, az orosz kommunizmus nem csak az ortodoxia szervezeti felépítményének volt az örököse, hanem szakrális elemeit is átvette, és feltételezhetjük, hogy benne a fent kifejtett vallásos erkölcsi heroizmus és a gazdálkodás, tehát a munka össze volt kapcsolva. Ahhoz, hogy nyugaton is megvalósuljon az új középkor, a hagyományos nyugati kereszténység és a keleti kereszténység között kell szintézist alkotnunk, tehát a hagyományos kereszténység és a panteisztikus szemlélet között átmenetet képező keleti kereszténység, és a hagyományos nyugati kereszténység között kell átmenetet képeznünk, mert a keleti kereszténység teljes valójában nem importálható a nyugati világba. Hogy ezt hogyan valósíthatjuk meg, erről is írnunk kell a következőkben.
Nemrég jártam újra a lakóhelyem központjában lévő középkori eredetű templomban, vagyis a soproni Bencés Templomban, vagy más néven Kecske Templomban. Leültem, az ódon kövekből áradó hűvös levegőtől könnyebb lett a testem. Az ódon kövek árnyékából szövődő sötétség, és a templom régi ablakaiból a sötét térbe szűrődő fény összhatása érdekes érzéseket keltett bennem. Az ablakokból beszűrődő fény transzcendens, mennyei fénynek hatott, mely mintha a templom sötétjében gyúlna minden pillanatban.
Egyes középkori szentek, akik elvonult kolostori életet éltek, átélhettek olyan élményt, hogy a cellája sötétjében töltött hosszú idő után odafönt fény gyúlt a sötétségben, megnyílt a mennynek kapuja és ő mély áhítattal tekintett afelé a felülről jövő, transzcendens fény felé. Van ott egy nagyon szép oltárkép is, amely szintén a távolba vitte tekintetemet. A katolikus egyházi festészet ortodox megfelelője az ikonfestészet. Az ikonról Pavel Florenszkij azt írja, hogy az valójában "ablak a túlvilágra, Isten valóságos aláereszkedésének színhelye, amiről az ikonfestő csak ellebbenti a szellemi fátylat. Ablak arra a misztériummal és transzcendens fénnyel teli világra, ami az égben van.
Szubsztanciája maga a fény, a transzcendens, Isteni energia, és mint ilyen valójában nem is festmény, hanem prédikáció, amely művészi eszközöket használ. Érzékelhetővé teszi az ember számára a láthatatlant." Azt, ami a léten túl van. De térjünk vissza a középkori sötétség problémájára. A középkorra tehát azt mondják, hogy sötét volt, ami találó, mert ha meglátogatunk egy középkori emlékművet: templomot, kolostort vagy akármilyen más építményt, belül az ódon kövek között mindig valamiféle misztikus sötétség fogad, amelyben mintha minden pillanatban valamiféle transzcendens fény akarna gyúlni. No persze azzal én is tisztában vagyok, hogy a középkort nem a benne található fénymennyiség miatt nevezik sötétnek, hanem az állítólagos középkori szellemi színvonalra nyomta rá ezt a bélyeget az újkor. Azonban akkor is érdekes, hogy az egyes korok kultúrájának külsőségei mintha analógiában lennének a rájuk aggatott kifejezésekkel, amit az is jelez, hogy mai világunk viszont, amelyet a fény világának mondanak a tudomány és a technika fejlettsége miatt, valóban tele van fénnyel.
Mivel bármikor teremthetünk fényt, amennyit csak akarunk, ha felkapcsoljuk a villanyt, vagy bekapcsoljuk a televíziót, illetve a számítógépet. A különbség az, hogy ebben a fényben semmiféle szakralitás nincs. A neon nem más, mint műfény. Puszta anyaggá lecsupaszított fény. Semmi nincs benne, ami a mennyei világot reprezentálná. Nemcsak a gépek által keltett fényre igaz ez, hanem lassan a napfényre is, amiből a globális felmelegedés következtében egyre több van, és az egyre több modern épületről: panelházakról, plázákról visszatükröződve valóban egyre inkább úgy tűnik, mintha műanyagból lenne. Az emberek pedig szenvednek ettől a fénytől, még ha nem is tudnak erről. Mégis ezt a fényt választják. Televíziót néznek, interneteznek és süttetik magukat az egyre inkább tűző napon. Vajon nem azért van ez, mert ahhoz hogy igazi fény gyúljon, valójában sötétségnek kell lennie?
Az aszkézis misztikus sötétjének, amely a középkorban meg volt? A középkori aszkétikus szerzetesrendek tagjai mind sötétbe vonultak, ha meg akarták találni Istent, és ott mindig meglátták az Isteni fényt. Igazi fény tehát a középkorban volt. Mai világunkban viszont nincs. A középkor tehát fényesebb volt, mint mai világunk, mert ahhoz, hogy igazi fény gyúljon, valójában sötétségnek kell lennie. A következő kérdés az, hogy mivel áll kapcsolatban a modern fény. Vajon a modern neonfény materializált jellege nem emlékeztet e minket az ókori gnosztikus szekta, a Manicheusok fényről vallott elképzelésére. A régi manicheus írásokban fényrészecskékről hallani, amelyek a szellemet jelképezik, és az anyagi világgal találkozva beszennyeződnek. Már a részecske szó hallatán is érezzük ennek a fényfogalomnak a durva, pusztán fizikai jelenséggé lecsupaszított jellegét, hiszen a részecske puszta fizikai fogalom.
A Manicheusok nagyon szerették a fehér színt, nagyon sokat írtak fehér színről, és az erről szóló írásaik engem nagyon emlékeztetnek a mai modern neonfény puszta fizikai jellegére. Mivel az ókori manicheus szekta gnosztikus jellegű volt, mondhatni, hogy a neonfény a gnózissal hozható kapcsolatba. Ha tehát a sötétségből születő fény a modern fény ellen hat, akkor valójában a gnózis ellen hat. A sötétség teológiájának kidolgozása tehát az egyik eszköz lenne arra, hogy megszabadítsuk a világot a gnózistól. Ezért tehát ki kell dolgoznunk a sötétség teológiáját, hogy megszabadítsuk a világot a gnózistól, és megvalósítsuk az új középkort. A templomban való üldögélés közben eszembe jutott a szent inkvizíció, amiről tudom, hogy az eltévelyedett embereknek az egyházba való visszatérítésére, az eretnek szekták felszámolására szolgált, de a templomi élmény hatására képzeletem új és érdekes képeket idézett tudatomba a középkorról és az inkvizícióról.
Az inkvizíció kegyetlenségéről legendák terjengnek. De van olyan történész is, aki vitatja, hogy valóban olyan kegyetlen lett volna, mint amilyennek leírják. Továbbá a jogosságáról is viták folynak. Egyesek szerint az emberi haladás elvetemült, és bűnös gátlói voltak az inkvizítorok, mások szerint a nyugati kultúra hős védői az eretnek szekták ellen. De most nem azzal akarok foglalkozni. Tegyük fel, hogy kegyetlenek voltak az inkvizítorok. Azonban a megtisztulás és a megtérés egyetlen útja az aszkézis, amit akár kegyetlenséggel, testi fájdalmakkal is elő kell idézni az emberben, egy adott kor szellemisége szerint. A gnosztikus fogyasztói társadalmakban, mint például Amerikában, ahol a legtöbb elhízott ember található a világon, akik éppen az aszkétikus magatartás hiánya miatt lettek betegek, ezek a formátlan, kövér emberek, akik a gnózis fehérségétől izzó fogyasztói társadalomban élnek, egy két lábon járó hústömeg képzetét keltik.
Mikor modern kinézetű otthonukban a televízió előtt ülnek, mint a tápos csibék a keltetőben, és hamburgert falnak, ami szinte ki-be folyik rajtuk. Vagy ilyenek korunk transzvesztitái, akik önként, és dalolva összerondítják magukat. Nővé operáltatják magukat és melleket varratnak magukra szó szerint állatiassá változtatva külsejüket, mint ahogy Madách szerint az ember állatiasabb része a nő. Valóban, az igazi férfiemberek alakja mindig hordoz, valamiféle nemességet, illetve aktivitásra és önfelülmúlásra való hajlamot. Az igazán nőies női test viszont egyfajta hústömeg képzetét kelti. A csípők zsírpárnáktól gömbölydedek, az emlőkből csecsemők szopnak. Hús táplál húst. Ez is korunk elfajultságát jelzi, hogy a férfiak nők akarnak lenni.
Az ilyen embereket talán csak a sötétségből születő fény szabadíthatja meg a gnózis átkától, ahogy előbb kimutattuk, hogy a sötétségből születő fény a gnózis ellen hat. Az inkvizítor célja a kínzással ebből következően talán az is lehetett a manicheus, és egyéb gnosztikus eretnekekkel szemben, hogy a kínzás által megmutassák nekik a sötétségből születő fényt, ahol az aszkézis által megszabadulhatnak a természet által rájuk rakott állati természetüktől. A kínzás talán arra szolgált, hogy elküldjék őket a sötétség legmélyére, hogy ott meglássák a fényt, mint ahogy az aszkéta szerzetesek esetében is említettem, és így az aszkézis által megszabadítsák őket állati természetüktől. Így mentve meg a lelküket. Így adva az eretneknek, megszabadítva őt a gnózis átkától, testi és lelki nemességet. Itt a sötétség esetében is, akárcsak a a keleti keresztényeknél az ikon esetében is nagy szerepet játszik az erkölcsi önfelülmúlás.
Az önmegtagadásból eredő önmeghaladás. Ahogy Jézus is azt mondta, hogy gyűlölnünk kell a bűnös természetet, és önmagunkban is és másokban is, hogy az ő tanítványai legyünk, úgy az inkvizítornak is gyűlölnie kell az eretnekben a bűnös természetet, hogy megvalósítsa önmagában, és mintegy az eretnekben is az erkölcsi önmeghaladást, megmutatva neki a sötétségből születő fényt. Így azt, hogy a kínzás mennyire volt kegyetlen nyilván meghatározta az, hogy mennyire sikerült az inkvizítornak megvalósítania az eretnekben az erkölcsi önfelülmúlást. Képzeljük el, hogy ott fekszik a kínpadon az eretnek. Vegyünk most egy nőt! Ott fekszik az a hústömeg. Úgy néz ki akár az amerikai hamburgerrel etetett, elhízott szerencsétlenek. Zihál, izzad. Látszik rajta, hogy fél a fájdalomtól. Pórusaiból vágyak áradnak.
Ha látja rajta az inkvizítor, hogy nem tisztul meg. Nem gyűlöli meg magában az állatias természetet, amit az is jelez, hogy fél, vagy, hogy szenved a fájdalomtól, akkor még jobban kínozza. Továbbá valószínű, hogy az inkvizítornak erőt adott tette végrehajtásában az atya iránti szeretet is. Az atya alatt Istent értek, akinek az inkvizítor Jézushoz hasonlóan a fiává vált az erkölcsi önmeghaladás által. Ez az atya egyesítette az inkvizítorokat, mint ahogy a lovagokat a király. Az inkvizíció tetteitől nyilván szenvedtek a középkor eretnekei, de az aszkézis hiányától elhízott emberek, és a saját testüket elrondító transzvesztita férfiak mai világunkban sokkal jobban szenvednek saját testüktől, mint akik az inkvizítor kezébe kerültek. Még ha ezt nem is tudják. Jelzem, hogy nem tudom, hogy ténylegesen ez játszódott e le a középkori inkvizítor lelkében, csak sejtem, hogy így lehetett.
Arra a kérdésre, hogy mi a metafizika Tőzsér Lajos: Metafizika című könyvéből idéznék. „A metafizikának számos különböző meghatározása van forgalomban. A metafizika (1) a végső valóság tudománya, (2) a létezőnek mint létezőnek a tudománya, (3) a valóság mint egész tudománya, (4) az alapvető elvek tudománya, és még sorolhatnám.
E meghatározások homályosak, két dolog azonban világosan kiolvasható belőlük. Egyrészt az, hogy a metafizika a filozófia ama vállalkozása, amely a valóság természetéről kíván mondani valamit, és ez az, ami megkülönbözteti az episztemológiától, ami a filozófia ama vállalkozása, amely a valóságra vonatkozó ismereteink természetét kutatja. Tipikus metafizikai kérdések: „mik a tulajdonságok?", „mik az események?", „mik a fizikai tárgyak?". Tipikus episztemológiai kérdések: „mi a tudás?", „hogyan kell igazolni a hiteinket?", „hol húzódnak a tudásunk határai?". Másrészt az is világos a fentebbi meghatározásokból, hogy - ellentétben a különböző szaktudományokkal, melyek a valóságnak mindig csak valamely részét vagy aspektusát kutatják (a kémia a kémiai folyamatok természetét, a biológia az élettani folyamatok természetét, a pszichológia a lelki/mentális jelenségek természetét stb.) -, a metafizika elvonatkoztatva az egyes részektől és aspektusoktól, a valóság legáltalánosabb szerkezetével és természetével foglalkozik.
De konkrétan milyen jellegű ismeretekre kíván szert tenni a metafizikát művelő filozófus? Két alapvető (és igen egyszerűen megfogalmazható) kérdésre kell válaszolnia:
(1) Milyen típusú dolgok léteznek?
(2) Miben áll a létező dolgok természete?”
A metafizika tehát tulajdonképpen a létező dolgok tulajdonságainak általános elméletével foglalkozik. Ilyen tulajdonságok például a szín vagy a szag. Trikál József: A lélek rejtett élete című könyvében igyekszik elkülöníteni a metafizika tárgyait, tehát a tulajdonságokat magától az anyagtól, és azt próbálja bebizonyítani, hogy anyag valójában nem létezik, csak tulajdonságok léteznek, és ezzel a tulajdonságokat, vagyis a metafizikai létezőt önálló szubsztanciává avatja, mint amilyen a filozófia egyéb területein az anyag vagy a szellem. Most ezeket a gondolatait próbálom ecsetelni.
A legfőbb kérdés a szerző szerint tehát az anyag létezésének a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.
Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?
Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.
A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.
Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, forma nélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.
Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.
Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.
Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!
Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.
Anyag tehát a szerző szerint önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek. Egyenlőre tegyük fel, hogy amit a szerző állít az igaz. A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:
„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”
Erre a problémára több elméletet is kitaláltak a filozófusok, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni rá. Az elméletekről részletesebben ezen az oldalon tud olvasni: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1047&tip=0 A másik kérdés, hogy mi rendezi egységbe ezeket a tulajdonságokat a különféle partikulárékban? Mitől lehet egy alma egyszerre piros és kerek? Erre is több elmélet született a modern metafizikában, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni. Ezekről részletesebben: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1055&tip=0
A különféle tulajdonságokkal, vagyis univerzálékkal tehát a metafizika foglalkozik. Egyes természettudósok azt állítják, hogy tulajdonságokat önmagukban elemezni értelmetlen, mert a tárgyak tulajdonságai az anyag fizikai kölcsönhatásai következtében jönnek létre. Tehát nem választhatók el magától az anyagtól. Az imént igaznak vettük Trikál elméletét, miszerint nem létezik olyan, hogy anyag, most maradjunk meg ennél, és akkor megoldódott ez a kérdés, hogy ez csak akkor lehetne igaz, ha az anyag egyáltalán létezne, de mivel nem létezik, vagy legalábbis a természettudomány még nem fedezte fel az anyagot, ezért ettől a lehetőségtől eltekinthetünk.
A metafizikában tehát két fő kérdés merül fel a tulajdonságokkal kapcsolatban, amelyek közül az egyik, vagyis, hogy mi rendezi egységbe a partikulárékban a tulajdonságokat, a cikk témája szempontjából nem érdekes. A fő kérdés most az, hogy hogyan értelmezhető az univerzálékban, vagyis a tulajdonságokban a rész-egész viszony, ami az imént felvázolt paradoxonhoz vezetett az univerzálékkal kapcsolatban. Véleményem szerint az univerzálékban azért nem értelmezhető a rész-egész viszony, mert az univerzálék, így a szín, vagy az illat téries dolgok. A tér pedig teljesen egységes kompakt dolognak tekinthető, aminek nincsenek különálló részei, még akkor sem, ha anyagi felülettel körül lehet határolni benne különálló részeket, mert különálló részei csak annak a dolognak vannak, amiben különbözőség van, tehát egyes részei különböznek egymástól, és ezek között az eltérő részek között nem a kompakt egység, hanem a reláció teremt összefüggést.
Oswald Spengler szerint Aquinói Szent Tamás az egyik legnagyobb keresztény filozófus is térként gondolta el Istent. Tehát a metafizikai létszubsztancia összefüggésben áll a térrel, a keresztény vallással, és ha Trikálnak nincs igaza, és az anyag létezik, akkor összefügg magával az anyaggal is. Márpedig véleményem szerint Trikálnak nincs igaza, mert az anyag nem tiszta metafizikai szubsztancia, hiszen az igaz, hogy a fizika még nem fedezett fel olyan létezőt, aminek semmilyen tulajdonsága sincs, de a téries tulajdonságokon kívül van benne egy olyan tulajdonság is, ami nem téries, tehát nem univerzálé, és nem metafizikai létező, ez pedig a szilárdság, keménység, ami nem más, mint ellenállás, tehát erő, energia és nem tér. Az anyag így valamilyen formában mégis csak létezik, mert nem tiszta metafizikai szubsztancia, hanem a metafizikai szubsztancia és az erő, energia vegyüléke. Mivel említettük a keresztény vallást, most azt szeretném elemezni, hogy hogyan függ össze a metafizikai szubsztancia a keresztény mennyország fogalmával.
Sok írást olvastam már a keresztény teológia és a természettudományok összekapcsolásának lehetőségeiről. Ezek legtöbbje leginkább arról szól, hogy a tudomány racionalitása, és a vallás (állítólagos) irracionalítása összeegyeztethető e egymással vagy sem.
Én most egy kicsit más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. A keleti vallásokban, mint ahogy azt fent már leírtuk az anyagi világ egységet képez az Istenséggel, amit panteista létszemléletnek nevezünk. A keresztény gondolkodásban Isten, és az anyagi világ elkülönül egymástól, és ebből következően, Isten szabad akaratából teremtette az anyagi világot, és szabad akaratából testesült meg az anyagi világban, Jézus Krisztusban.
A katolikus teológiában és erkölcstanban az üdvözülés elengedhetetlen feltétele a jó cselekedetek gyakorlása, vagy legalábbis a bűnbánat, tehát az erkölcsi megtisztulással felmutatása. A keresztény vallásban mennyországba kerülni csak az erkölcsileg tiszta lelkek tudnak. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy ebben a vallásban a túlvilág, a mennyei világ, vagyis a szellemi dimenzió csak az erkölcs viszonylatában létezik. Még a hit is Molnár Tamás meghatározásában az Isteni akaratban való bizalmat, vagy tovább gondolva az Isteni akaratnak való önátadást, vagyis tulajdonképpen Isten szeretetét jelenti, tehát erkölcsi vonzata van. Ebben az érdekes az, hogy az erkölcs, vagyis az emberi jóság, a jóra való hajlam, mint olyan, nem értelmezhető az anyagi világ síkján.
Ez tulajdonképpen nem más, mint az emberi lélek egy tulajdonsága, az emberi lélek pedig nem anyagi létező, mint tudjuk, bár nem tudjuk, hogy pontosan mi is a lélek. Az anyagi világ síkján pedig csak maga az anyag, vagy annak valamilyen tulajdonsága értelmezhető, ami csakis a forma kategóriájába tartozhat, hiszen az anyagnak önmagán kívül csak formája van. Vagy a szellem, mint az anyag ellentéte, illetve fokozatilag magasabb rendű megnyilvánulása, ahogy a neoplatonikus gondolkodásban láthatjuk. Egy nem anyagi létező tulajdonsága nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ebből pedig az következik, hogy ha az erkölcs, mint olyan nem értelmezhető az anyagi világ síkján, akkor az sem, ami csak annak viszonylatában létezik, vagyis a kereszténység szellemi dimenziója: a mennyei világ.
Ez az egyik oka egyébként annak, hogy a keresztény mennyország a legtisztább, a legfényesebb, és legszebb, ahogy azt az évszázados keresztény műalkotások is bemutatják. Hiszen csak az erkölcs viszonylatában létezik, ami eleve egyfajta tisztaságot kölcsönöz neki. Mivel pedig sem az erkölcs, sem pedig az erkölcs viszonylatában létező mennyország nem értelmezhető az anyagi világ síkján, azt is mondhatjuk, hogy az erkölcs vagy a mennyország nem a hagyományos értelemben vett szellem, amiről a neoplatonikusok beszélnek, mert az értelmezhető az anyagi világ síkján, hiszen ellentéte az anyagnak. Az erkölcs és ebből következően a mennyország viszont nem értelmezhető az anyagi világ síkján, és így egy az anyagtól és a szellemtől is teljes egészében különálló szubsztancia, akárcsak a metafizikai létező, ami az erővel, energiával vegyülve alkotja az anyagot, ahogy azt fent megállapítottuk.
Összefüggésben áll e a metafizikai szubsztancia az erkölcsi szubsztanciával? Aquinói Szent Tamás, aki Oswald Spengler szerint térként gondolta el Istent, ahogy az írásaiból kitűnik, fényről ír amikor Istenről beszél. Tehát a tér és a fény motívuma a skolasztikus filozófiában együtt szerepel és összefonódik. A kereszténység a mennyországot, ami csak az erkölcs viszonylatában létezik ahogy azt fent megállapítottuk mindig is fényként gondolta el. Tehát ha az erkölcsi szubsztanciát alkotó fény kapcsolatban áll a térrel, a tér pedig a metafizikai szubsztanciával, ami az erővel összekapcsolódva az anyagot alkotja, akkor a metafizikai szubsztancia is kapcsolatba hozható a fény által alkotott erkölcsi szubsztanciával. Ezek a szubsztanciák úgy tűnik áthatják egymást, de lehet az is, hogy egy és ugyanazt a szubsztanciát képezik, csak ugyanannak a szubsztanciának egymástól eltérő megnyilvánulásai. Hozzá kell tennünk, hogy ebben az esetben, ha térről beszélünk, akkor szuperteret kell értenünk alatta, amiről fent már részletesen értekeztünk, hiszen csak a szupertér az, ami Isten végtelenségét prezentálja, és így csak a szupertér az, amit áthat az erkölcsi szubsztancia.
A következő kérdés, hogy hogyan lakozhat az emberi lélek az emberi agyban. Jáki Szaniszló: Agy, elme, számítógép című könyvével kapcsolatban fent már kifejtettük, hogy az emberi agy a szupertérhez hasonlítható mivel kompaktságával a szupertér formajegyeit hordozza magán. A tér pedig egy szubsztanciát alkot a csak az erkölcs viszonylatában létező mennyországgal és az erkölcsi szubsztanciával, továbbá a metafizikai szubsztanciával, ahogy azt fent felvázoltuk, és mivel a lélek kerül a halál után a csak az erkölcs viszonylatában létező mennyországba, így tulajdonképpen az emberi lelket is az erkölcsi szubsztancia részének tekinthetjük. Tehát az emberi agy úgy tudja befogadni az erkölcsi szubsztancia részét képező lelket, hogy a tér formajegyeit hordja magán, a tér és az erkölcsi szubsztancia pedig áthatják egymást, és így az emberi agy értelemszerűen magába tudja fogadni az emberi lelket. Ha az emberi lélek a halál után, elvégezte küldetését a földön, és kiteljesítette erkölcsi képességeit, akkor az agy véges terének fényéből, ami a véges mértékű erkölcsi szubsztanciát jelöli, Isten végtelen terének fényébe kerül, amely a végtelen mértékű erkölcsi szubsztanciát jelöli. Ez a mennybemenetel, amiről a biblia is ír.
A mennyország tehát nem más, mint a teret átható erkölcsi szubsztancia, ami az emberi agyban véges formában, Istenben pedig végtelen formában van jelen. Nem véletlenül írja azt Jézus, hogy a mennyország bennünk van. Ezt nem gnosztikus értelemben kell értelmeznünk, ahogy azt egyesek teszik. Nem az emberi tudat mágikus centruma, vagy a freudi tudatalatti a mennyország, hanem az emberi agyat, mint a tér megnyilvánulását átható erkölcsi szubsztancia jelöli a mennyországot. Ez tehát valóban egyfajta belsővé tett erkölcs, ahogy azt a fent említett jézusi mondat is jól mutatja, ahol Jézus arról beszél, hogy nem azért jött, hogy a törvényeket eltörölje, hanem hogy betöltse, vagyis belsővé tegye.
Lakóhelyem templomában ért vallásos élményem rámutat még a sötétség sajátos szerepére is a végtelen tér és az erkölcs kapcsolatában. Isten végtelenségének, mint a végtelen térnek a földi leképeződése a világűr végtelennek tűnő tere. A világűr pedig sötét. Ha pedig az isteni végtelen tér földi szimbólumában jelen van a sötétség, akkor feltételezhetjük, hogy Istenben is jelen van a sötétség az erkölcs fénye mellett amiről Aquinói Szent Tamás tanításaival kapcsolatban már beszéltünk. Tehát Istenben a sötétség és az erkölcs fénye együtt van jelen, mint ahogy a középkori templomokban is egybeforr a fény és a sötétség. Ha pedig egyesíteni akarjuk a keresztény erkölcs fényét az anyaggal és ezzel együtt a munkával és a gazdálkodással a nyugati kultúrkörben, ahogy azt a keleti keresztény kultúrkör már megtette, akkor a nyugati művészetbe vissza kell csempésznünk a középkori templomok sötétségét, mivel az van összeforrva Istenben a keresztény erkölccsel. Ahogy a keleti keresztény kultúrkörben az ikonművészet a közvetítő a földi világ és az isteni energiák között, úgy az új nyugati keresztény művészetben a sötétség kell, hogy legyen az a művészi szimbólum, ami a keresztény erkölcs fényét közvetítőként összeforrasztja az anyaggal.
Fent tehát megállapítottuk, hogy az anyag nem más, mint a téries metafizikai létező, és az erő, energia vegyüléke, vagy közelebbről azt is mondhatjuk, hogy a tér és az energia vegyüléke, az energiát pedig még feljebb azonosítottuk a kvantummechanikai valósággal, tehát az anyag nem más, mint a tér és a kvantummechanikai valóság vegyüléke. Ezzel pedig tanulmányozás alá kell vennünk a keresztény szentháromságot, hogy az megfeleltethető e a világegyetemben ismert fizikai szubsztanciáknak. Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) című könyvében arról ír, hogy az anyagnak három alaptulajdonsága van: a kiterjedés, a forma és az energia. Kiterjedése és formája értelemszerűen minden anyagi testnek van, és energiája is, hiszen, ha egy test nem mozog, akkor is rendelkezik helyzeti energiával. A kérdés, hogy megfeleltethető e ez a szentháromság három személyének, amiről már írtam itt? A skolasztikusok, mint ahogy már leírtam Istent végtelen térként gondolták el, ami megfelel a tiszta kiterjedésnek, hiszen sem formája, sem energiája nincs. Energiája azért nincs, mert az idő, vagyis az energia tökéletes ellentéte, ahogy azt fent kifejtettem, formája pedig azért nincs, mert egy minden irányban végtelen objektumnak nincs felülete. A tiszta kiterjedés így megfeleltethető a szentháromság első személyének, vagyis az atyának.
A szentlélek megfeleltethető a tiszta energiának, hiszen életet adó, és gyógyító szerepkörben olvashatunk róla a bibliában. Ő általa fogant meg Mária is. Az élet pedig mozgásként is felfogható, ami azonos az energiával. A fiú pedig tulajdonképpen a kettő gyermeke, vagyis köztes állapot a kettő között, ami az anyagi létre utal, hiszen a fent leírtakból egyértelműen kiderül, hogy az anyag köztes létformának tekinthető a végtelen tér, vagyis a tiszta kiterjedés, és a tiszta energia, vagyis az idő között. Energiából áll, ami az időhöz köti, viszont ez az energia tömegbe van zárva, ami lefékezi a mozgást, vagyis az idő folyását, ez pedig a térhez közelíti. Formája pedig egyedül a dinamikus energiának van, ahogy azt már leírtam "A kontinuum-hipotézis bizonyítása a geometria segítségével" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/10/a-kontinuum-hipotezis-bizonyitasa.html című cikkemben, tehát a térnek, az anyagnak és az időnek az atyával, fiúval és szentlélekkel való analógiájában a fiú testesíti meg a forma és a tiszta kiterjedés egységét, vagyis az anyagot, hiszen egyedül az anyagnak van egyszerre kiterjedése és formája. A szentháromságban Krisztus tehát nem más, mint az anyag, ami a végtelen tér, és a kvantummechanikai valóság vegyüléke. A következő kérdés az, hogy kinek a filozófiai rendszerére hasonlít az én anyagfelfogásom. Nyilvánvalóan Karl Marx anyagfelfogására. Marx alkotta meg a dialektikus materializmus elméletét.
„A dialektikus materializmus alapgondolatait Friedrich Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.” Tehát az anyag mozgását, fejlődését és történelmi előrehaladását nem mechanikusan a véletlen segíti elő, ahogyan azt a mechanikus materialisták állították, hanem a benne rejlő ellentmondások segítségével halad előre, amelyek belső feszültséget okoznak az anyagban, hogy aztán ezeknek az ellentmondásoknak a feloldásával és szintézisbe hozásával mindig magasabb szintre jusson az anyag fejlődése. Ahogy fent kifejtettük a kvantummechanika is az ellentmondások meglétére és belső feloldására épül, hiszen az anyag mikroszintjein a lét és nemlét folyamatos ellentétekben vibrál.
Így pedig Marx materializmusa végeredményben a kvantummechanika tulajdonságaival vértezi fel az anyagot, tehát Marxnál sem más az anyag, mint valamiféle metafizikai jellegű forma és a kvantummechanikai valóság vegyüléke. Ha pedig az ilyen formában felfogott anyag nem más, mint a szentháromságban Krisztus, akkor a dialektikus materializmus végeredményben Krisztust írja le.
Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve című könyve annak a mai jelenségnek a reakciójaképpen íródott, hogy a baloldal a kommunista bűnöket a marxista ideológia tisztasága mögé igyekszenek elrejteni. Tehát azt mondják, hogy maga az ideológia jó volt, csak az utódok (Lenin, Sztálin) eltorzították. A szerző ennek cáfolatául a könyv első részében válogatott idézeteket ad közre Marx és Engels levelezéséből, továbbá Marx ifjúkori írásaiból. Ezekből nagyon érdekes dolgok derülnek ki Marx gondolkodásával kapcsolatban.
Kiderül például, hogy a baloldali mozgalom egyik legfőbb vezéralakja, akinek utódai manapság a multikulturalizmus, és a filoszemitizmus legfőbb propagálói, és aki maga is zsidó származású volt, a keresztények mellett a zsidókat is gyűlölte, továbbá rasszista is volt. Az írásaiban olyan dolgokat olvashatunk a zsidókról, amelyek akár a II. világháború korabeli nemzetiszocialista sajtóban is megjelenhettek volna. Különösen szereti összefüggésbe hozni a zsidókat a pénzzel. Továbbá a négereket sem szerette, amit a következő idézet mutat be a legjobban: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).”
A másik népcsoport, akiket különösképp gyűlölt azok a szlávok voltak. Különösen az Oroszokat gyűlölte. Nagyon érdekes ez annak fényében, hogy tanainak követői nagy számban mégis a zsidóság köréből kerültek ki, és hogy a kommunizmus elsőként Oroszországban valósult meg. Szülőhazájának népéről: a németekről viszont elismerően beszél, olyannyira, hogy annak már valódi germán soviniszta mellékzöngéi vannak. Továbbá elismerően beszél a magyarokról is, főképp az 1948-as forradalomban mutatott érdemeikről, továbbá a szlávok leigázásában és féken tartásában elért eredményeikről is. Az egyik levelében pedig elismerően beszél a török parasztságról. Minden elismerésem a török parasztságé jelentette ki.
Érdemes lenne ezeket a sorokat elolvasni a mai magyar radikális jobboldalnak, akik mindenféle zsidó és egyéb összeesküvéseket látnak Marx mögött, és a magyarságot, vagy az iszlámot állítják szembe a „zsidó kommunizmussal” olykor olyan mellékzöngékkel, amelyek azt sugallják, mintha a kommunizmus, vagy a korunk liberalizmusa egyedül a magyarság kiirtására jött volna létre. Marx és Engels levelezéséből nem derül ki, hogy bármiféle összeesküvés lett volna mögöttük. Inkább egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, aki szélsőséges erővel isteníti önmagát a szerző szerint.
Ez derül ki ifjúkori verseiből is. Ezekből egy idézet:
„Trónt fogok emelni magamnak,
Csúcsa hideg lesz és hatalmas,
Védőbástyája az emberfeletti iszonyat,
Tábornoka a sötét kín!”
Érdemes még megemlíteni Marxnak a szentimentalizmustól való idegenkedését, és megalkuvást nem tűrő, harcias természetét is. Egy baloldali ismerősét például, aki baloldaliként a világbékéről ömlengett szentimentalizmussal átitatva, férfiatlannak nevezte, és a proletariátus harcának, továbbá az erőszakos forradalomnak feltétlen szükségességét hirdette. A könyv második részében a szerző is az önistenítés motívumát emeli ki. Olyan ember képét tárja elénk, aki mindenkit kigúnyolt és lenézett, aki csak egy kicsit is éltért nézeteitől. Szüleit is lelkiismeret furdalás nélkül kizsákmányolta céljai elérése érdekében állandó anyagi követeléseivel.
Barátját: a jómódú üzletember Engelst is fejőstehénnek használta anyagi szükségleteinek kielégítése céljából. A családját elhanyagolta. Még értük sem volt hajlandó kereső foglalkozás után nézni. Fékezhetetlen forradalmi szenvedély hatotta át, amellyel mindenfajta társadalmi rendet le akart rombolni a családtól kezdve az egyházig bezárólag.
Visszatérve tehát a cikk fő kérdésére, hogy kire vonatkoztatható Krisztus második eljövetele azt kell mondanunk, hogy Marxra. Lehet, hogy ezért a kijelentésemért a katolikus egyház eretneknek fog nyilvánítani, de őnála fedezhető fel leginkább az, ami Jézusnál megjelent. A világ gyűlöletére épülő erkölcsi heroizmus, a szentimentalizmus legszélsőségesebb elutasítása. Ráadásul maga is zsidó volt, mint Jézus, mégis bírálta a zsidókat akárcsak Jézus. Mindemellett furcsa, hogy minden mondatában nagynémet akart lenni, de a németség soha nem tette igazán magáévá eszméit. Dialektikájára elméletileg Hegel volt hatással, de az valójában a hegeli dialektika ellentéte. Gyűlölte a szlávokat, ideológiája mégis szláv talajon tudott csak meggyökerezni. Tehát éles ellentét van itt maga a személyiség és az általa létrehozott életmű között, ami arra utal, hogy talán annak megítélésénél, hogy Marx volt e Krisztus második megtestesülése magát a személyiséget nem kellene annyira figyelembe venni.
Azonban volt még egy momentum is, ami a legfontosabb ezek közül, a zsidó történeti szellemet, amit fent az atomi szintek kvantumfolyamataival, vagy pontosabban a Nietzsche-i étrelemben vett kvantumvilággal azonosítottunk, ahol a tiszta szellem nem egymagában van jelen, hanem mintegy beburkolja a fejlődésben általa előrehajtott szuperteret, továbbmenve pedig a szentlélekkel azonosítottunk sajátos filozófiai rendszerében egyesítette a metafizikai létezővel, vagy másképpen a térrel létrehozva így a dialektikus materializmus rendszerét. Ezáltal pedig lehetővé tette az anyagnak és az erkölcs fényének, mint megjelenési formáknak az összekapcsolódását, ahol az anyag köztes létforma a szentlélek és az atya között, vagyis maga a fiú.
A biblia elég homályosan ír Krisztus második eljöveteléről. „A legtöbb tudós úgy értelmezi, hogy Jézus magáról beszél, mikor azt mondja, „Emberfia” – ezzel a Dániel könyvének apokaliptikus szakaszaiban lefestett Messiás képét alkalmazza magára.[2] Dániel 7,13-14 szerint az ég felhőin emberalak érkezik. Hatalmat, méltóságot és királyságot kap, hogy megalapítsa a földön Isten országát. Ezt Dániel könyve eszkhata-ként és a világ végeként mutatja be.”
A második eljövetelnél tehát Krisztus Isten országát fogja megvalósítani a Földön, és ez a világ vége lesz, vagy ha úgy tetszik a történelem vége. Egyesek Francis Fukuyama könyve után a kommunizmust is a történelem végeként értelmezik a liberalizmus mellett, annak ellenére, hogy az megdőlt, mint például Csejtei Dezső: Történelem - Kulcsra készen? című könyvében.
Ez még önmagában nem bizonyítja, hogy Marx lenne Krisztus második megjelenési formája. Viszont ha a fizikából vett bizonyítékokból arra következtetünk, hogy az anyag, amely Marx filozófiai rendszerének az egyik alapja megfeleltethető a fiúnak. Krisztus első eljövetelekor pedig az erkölcs lett deklarálva, hiszen Jézus alkotta meg azt az etikai rendszert a hegyi beszédben, amely mindmáig egyedüliként tekinthető az összes vallás etikai rendszere közül a leginkább etikainak. Az erkölcs pedig a tiszta kiterjedésre, tehát a térre, vagyis az atyára vezethető vissza, ahogy azt leírtam, Az erkölcs így, mint Krisztus első megjelenési formája egyedüliként alkalmas az anyaggal való összekapcsolódásra, ahogy azt a kommunizmus szakrális és vallásos jellegének elemzésekor kifejtettem, ami pedig nem más, mint maga a fiú, akkor mindebből már egyértelműen kirajzolódik, hogy Karl Marx volt Krisztus második eljövetelének megjelenési formája. Ő volt a második Krisztus vagy másképp a fiú. Csak az erkölcs és az anyag egyesüléséből valósulhat meg Isten országa, vagyis Krisztus uralma a földön, ahol az erkölcs a menny, az anyag pedig a föld. Bármennyire is gyűlölte Marx a kereszténységet, azt kell, hogy mondjam nagy szolgálatot tett neki azzal, hogy megalkotta a dialektikus materializmust, ami lehetővé tette, hogy az erkölcs fényét egyesítsük az anyaggal.
Bár meg kell jegyeznünk azt is, hogy Marx eszméje nem volt tisztán krisztusi, mert a dialektikus materializmus mellet volt benne egy másik eszme is, ez pedig nem más, mint a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a történelem nem csak az anyagi univerzum fejlődésének, hanem az osztályharcoknak is a története egyben, ahol az anyag társadalomban való fejlődését fémjelző technikai fejlődés következtében különféle társadalmi formációk jönnek létre, mint például feudális, polgári kapitalista, ahol különféle társadalmi osztályok feszülnek szembe egymással, mint például a polgári osztály a régi feudális renddel, majd a munkásosztály a kapitalista burzsuáziával, hogy végül a kapitalizmus megdöntésével létrejöjjön az osztály nélküli társadalom ahol nem lesznek többé osztályharcok. Ezzel az osztályharc ideológiai alapjait fektette le ami viszont nem olyan ideológiai eleme volt a kommunizmusnak, ami előre vitte volna a az emberi fejlődést, mert sok olyan polgári réteget semmisített meg amelyekre szükség lett volna az emberi fejlődés továbbvitelében. Tehát Marx ideológiájában voltak krisztusi és antikrisztusi elemek is, de bizonyos szempontból mindenképpen Krisztus második képmását köszönthetjük benne.
Marx filozófiájában, illetve annak egyik elemében a dialektikus materializmusban megvalósul a szentháromság középső személye a fiú, ami egységet alkot a szentháromság személyei között, ami azt jelenti tehát, hogy benne megvalósul a szentháromság egysége.
A kérdés, hogy felfoghatjuk e a szentháromság egységét történeti perspektívából is, tekinthetjük e a szentháromság egységét valamiféle olyannak, amely valamilyen társadalmi rend formájában szükségszerűen meg fog valósulni a jövőben? Azt kell, hogy mondjam, hogy igen. Fent már említettük a leibnizi és a spinozai filozófiát, amely közül az egyiknek a Hayek által megálmodott anarchisztikus és multikulturális társadalmi rendszer a másiknak pedig a kommunista és náci diktatúrák feleltethetőek meg. Mind a kettő szélsőség, az egyik tériesíti az időt és ezzel bomlasztja fel a szentháromság egységét, a másik pedig időisíti a teret és ezzel bomlasztja fel a szentháromság egységét. Vajon milyen társadalmi rend feleltethető meg a szentháromság valódi egységének? A következőekben ezzel fogok foglalkozni.A kulturális marxista ideológia leibnizi filozófiai gyökereiről, továbbá anarchisztikus, multikulturális és technikaellenes társadalmi vetületeiről fent már értekeztem. A kulturális marxista gondolkodók körében egy időben vitatéma volt az a kérdés, hogy hogyan lehetne az államszocializmus totalitárius vezetési módszereit úgy átalakítani, úgy hogy a technikai fejlődés biztosítva legyen annak ellenére, hogy a termelést és az elosztást felülről szabályozzák. Hiszen az ipari technológia fejlődése az emberek szükségleteinek a változását követi, mivel a vállalatok olyan termékeket gyártanak, amilyeneket a fogyasztók igényelnek, és ennek megfelelően olyan új technikai eszközöket dolgoznak ki, amelyek a fogyasztók által igényelt termékek legyártásához szükségesek.
A fogyasztók igényeinek a változását pedig csak a piac észleli megfelelően, és csak a piac tud rájuk megfelelően reagálni a kereslet és kínálat törvényeinek megfelelően. A szocializmus pedig tagadja a piacgazdaság létjogosultságát, ezért ahhoz, hogy mégis biztosítsuk a technika további fejlődését a szocialista tervgazdálkodás keretei között, valamiképp át kell alakítanunk azt úgy, hogy elkerüljük a piacosodás útját, de a technika mégis fejlődjön. Ma már tisztán látható, hogy a technika fejlődése a piacgazdaság keretei között sem biztosítható megfelelően, ha a piacgazdaság csak a fogyasztók állati szükségleteire reagálva hoz létre új innovatív termékeket, mert az emberek fogyasztási szükségletei nagyon egysíkúak. Ezt jól mutatja a mai modern tudományágak nagyon eltérő fejlődési szintje, ahol például az informatika óriási mértékű fejlődést mutat, az űrkutatás fejlődése viszont stagnál.
Ezért a mai kulturális marxisták nyíltan nem is támadják piacgazdaság szükségességét, sőt még az innováció szükségességét sem tagadják, a taktikájuk inkább az, hogy az új innovatív termékek gyártását a fogyasztók állatias szükségleteihez próbálják igazítani, és az innovatív tevékenységet úgy próbálják átalakítani, hogy az ne a nagy volumenű technológiai projekteket támogassa, mint például: repülőgépek, űrhajók stb., hanem olyan projekteket, amelyek lényegében a hagyományos kézműves munkamódszerekkel is életre hívhatóak, és a fogyasztók állati szükségleteire könnyen hatnak. Így például: kozmetikumok, divatcikkek, játékprogramok, apró technikai mütyürök stb. Ezzel elérhetik fő céljukat, hogy a technikai fejlődést megakasszák, és az emberi civilizációt, ha részlegesen is, de visszavessék a fejlődés jelenlegi szintjéről.
Ebből a célból hozták létre azokat a közösségi oldalakat is, amelyek arra hivatottak, hogy mérjék, hogy milyen igény van a piacon ezekre a kézműves munkamódszerekkel is előállítható termékekre. Ilyen például a https://www.kickstarter.com/ amely úgy működik, hogy bárki, akinek van valamilyen innovatív ötlete egy ilyen termékkel kapcsolatban az regisztrálhat oda és feltölthet róla egy videót, amit az oldal többi regisztrált tagja szabadon megtekinthet. Megadhat egy összeget, hogy mennyi pénzre van szüksége a megvalósításhoz és a gyártás elindításához, azok a regisztrált tagok pedig, akik szeretnék, hogy a termék megvalósuljon, és gyártásra kerüljön szabadon átutalhat valamennyi pénzt az ötlet szerzőjének az internetes számlájára adomány formájában, ha pedig nem gyűlik össze a megadott összeg, akkor a találmány nem kerül megvalósításra és az adományozók visszakapják a pénzüket.
A másik ilyen oldal a http://www.quirky.com/ Ez kicsit másképp működik. Itt a szerző által közzétett ötlethez a tagok hozzászólhatnak további ötletekkel, hogy hogyan fejleszthető tovább, vagyis hogy hogyan felelhetne meg még jobban a közönség igényeinek. Ha pedig elég nagy népszerűségre tesz szert egy-egy ötlet, akkor nincs szükség az adománygyűjtésre, hanem az oldal üzemeltetői magukra vállalják a termék legyártását és értékesítését. A befolyó haszonból pedig egyenlő arányban részesedik az ötlet szerzője, az oldal üzemeltetői és mindenki aki az oldalon további ötleteket adott a termék fejlesztéséhez.
A kulturális marxisták fő ellenségüknek a kapitalista tőkét tartják akárcsak az eredeti marxizmus képviselői, de a tőke létében már nem is annyira annak kizsákmányoló jellegét kifogásolják, mint Marx, hanem azt a sajátosságát, hogy az a gazdasági és technológiai fejlődés motorja. Az a jelenség, hogy a kapitalista vállalatok tőkét fektetnek különféle termékek és szolgáltatások előállításába, majd ezeknek a termékeknek és szolgáltatásoknak az értékesítése révén a befektetett tőke visszajut hozzájuk értéktöbblettel, vagyis profittal együtt, hogy aztán ezt újra befektessék, egyfajta körforgást jelent a gazdaságban és a társadalomban, ahol a tőke mindig újratermeli magát a technológiai fejlődés által, és a kulturális marxisták ezt a körfogást akarják megtörni, mert szerintük ez a technológiai és társadalmi fejlődés alapja.
Ennek az elmeszüleménynek a megvalósítására írt forgatókönyvet Mészáros István: A tőkén túl című többkötetes könyvében, illetve Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor: A szellemi termelési mód című könyvében. Lényegében mindkét könyv az önellátó, csak saját magukra támaszkodó termelők társadalmát tekintik a jövő osztály nélküli társadalmának, ahol nincsenek embereket dolgoztató nagyvállalatok, hanem csak a saját lábukon álló önálló kistermelők. Számunkra a szellemi termelési mód című könyv az érdekesebb, ahol a szerzők a szabadfoglalkozású értelmiséget, vagy más néven a „szellemi termelőket” tekintik a jövő forradalmi osztályának, amely majd egyszer megdönti a kapitalizmust. Szabadfoglalkozású írókat, művészeket, filozófusokat, vagy éppen természettudósokat, akik csak a saját lábukon állnak, és nem dolgoznak semmilyen kapitalista nagyvállalatnak.
Érezhetően ez a könyv is idegenkedik attól, hogy a műszaki értelmiséget is bevonja a szellemi termelők körébe, hiszen ők azok, akik a gazdasági és technológiai fejlődést, vagyis a tőke körforgását a leginkább szolgálják, és szellemi termelési mód alatt inkább az alternatív szubkultúrákhoz tartozó művészeket és bölcsészeket értik, mint például a 60-as évek beat generációjának könnyű zenészeit, íróit és képzőművészeit vagy a homoszexualítást propagáló filozófusokat.
A szerzők szerint az úgynevezett szellemi termelők, mint társadalmi réteg nagyon sokrétű és tagolt. Történetük is nagyon szerteágazó. Az újkori kapitalista polgárság kialakulásakor bukkantak fel először, amikor legfőbb osztályellenségük a feudális földbirtokos osztály volt, amelyet a marxista terminológia értelmében meg kellett dönteniük, majd a kapitalizmus további fejlődésével a tőkésosztály és a szellemi termelők rétege elkezdett szétválni. A tőkés már nem feltétlenül volt értelmiségi, vagyis szellemi termelő, hanem csak a vállalatának a profitját dologtalanul élvező személy. A szellemi termelők pedig vagy a nagyvállalatok műszaki és adminisztratív irányító személyzetévé váltak, vagy megpróbáltak a saját lábukra állni és szabadfoglalkozású művészként, filozófusként, vagy művészként tevékenykedtek. Az orosz kommunista forradalomban is nagy szerepet vállaltak a szabadfoglalkozású szellemi termelők, ahol a bolsevik párt élcsapatát alkották, majd a forradalom győzelme után a rendszer bürokratáivá vedlettek át. Hivatalnokokká és az állami vállalatok irányítóivá, és éppen ezért Trockij személy szerint azt kezdte el hirdetni, hogy a bürokrácia az új kizsákmányoló osztály a szocializmusban, és a munkásosztálynak most ő ellenük kell lázadniuk. A szellemi termelők között ma is vannak olyanok, akik alkalmazottként a tőke szolgálatában állnak, vagy éppen szabadfoglalkozásúként a tőke megdöntésén munkálkodnak. Tehát társadalmi helyzet és politikai hovatartozás szempontjából is nagyon heterogén ez a réteg.
Marx és az egykori államszocializmus legnagyobb tévedésének azt tartják a szerzők, hogy nem jó osztályt választottak a kapitalizmus megdöntésére és az osztálynélküli társadalom megvalósítására. A munkásosztályban szerintük semmiképpen nincsenek meg azok a forradalmi kvalitások, amelyek alkalmassá teszik őket az osztálynélküli társadalom megvalósítására. Erre csak a szellemi termelők lehetnek alkalmasak a szerzők szerint. A szellemi termelők rétegének megerősödését az információs társadalom előretörése tette lehetővé, mivel az internet, és a telekommunikáció megjelenésével és elterjedésével a szabadfoglalkozású művészeknek és gondolkodóknak lehetőségük nyílt arra, hogy szabadon, minden kötöttség nélkül terjesszék művészi alkotásaikat és gondolataikat, de a könyv írói ugyanakkor óva is intenek az információs társadalom egyoldalú favorizálásától, mert az információs technológia szerintük nagyon sokféle társadalmi rendszerbe beilleszthető, így akár a kapitalizmusba is, ezért az, hogy a jövőben milyen társadalmi rendszer fog kialakulni jelenleg nem előrelátható. Ezért a jövő feladata szerintük az, hogy a szellemi termelőket, akik most még nem egységes osztály, hanem csak egy réteg, egységes osztállyá kovácsolják össze, vagyis felismertessék velük, hogy érdekeik azonosak, ami nem más mint a tőke megdöntése, és ezzel teljes egészében kivonják őket a tőke hatóköréből azáltal, hogy mindannyian szabadfoglalkozású értelmiségivé válnak, továbbá a jelenleg aluliskolázott, szegénységben élő rétegeket is meg kell tanítani arra, hogy hogyan válhatnak szellemi termelőkké, hogy ők is csatlakozhassanak a szellemi termelők osztályához.
A probléma az, hogy a társadalmi folyamatok tényleg afelé tendálnak, hogy a kapitalizmus a jelenlegi formájában meg fog szűnni a jövőben, és a teljesen önálló gazdálkodók társadalma fogja átvenni a helyét valamilyen formában. Ezt több neves szociológus is megírta már, köztük Alvin Toffler: A harmadik hullám című könyvében. Alvin Toffler ebben a könyvében arról ír, hogy korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparosítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kis család, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Toffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Toffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt. Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Toffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is. Toffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára. Viszont nem mindegy, hogy az önellátó gazdálkodásra való áttérés milyen formában fog megtörténni. Ha a nyugati szellemiség által életrehívott kapitalizmus el is tűnik a föld színéről, legalább a technológiai fejlődésnek, illetve az emberiség egyetemes fejlődésének szellemisége maradjon meg a nyugati szellemből a jövő számára. Ezért tartom szükségesnek egy olyan közösségi oldal életre hívását, amely a játékprogramok, kozmetikumok vagy homoszexuális propaganda helyett nagyvolumenű technológiai projektek előállítását segíti elő, hogy így az értelmiségi osztályt, vagy másképp a szellemi termelőket a fejlődés gondolatára épülő nyugati szellemiség, vagy kulturális marxista szóhasználattal élve a tőke hatókörében tartsuk. Az oldal a https://www.kickstarter.com/ és a http://www.quirky.com/ ellenoldala lenne.
Sokat írnak manapság az úgynevezett kreatív gazdaságról, ami alatt nem a tudományos és technikai kreativításra épülő gazdaságot értik, hanem a marketingkreativitásra épülő gazdaságot. A mai gazdasági rendszer azt a fajta kreativitást akarja előtérbe helyezni, amiről fent már írtam, és ami jól tud olyan fogyasztási cikkeket előállítani, amelyek az emberek szórakoztatását, és egyéb más alantas fogyasztási igényeinek kielégítését szolgálják. Így: divatcikkeket, játékprogramokat, szépségápolási cikkeket stb. Ez nem a tudomány és a technika előrehaladását szolgálja, hanem a szórakoztatást és a fogyasztást, és furcsamód ez a szemlélet a Horkheimeri gondolkodásból ered, aki le akarta rombolni a tömegtermelésre épülő ipari civilizációt, és vissza akart térni a régi kézműves munkamódszerekhez a termelés területén. Ez annak ellenére így van, hogy Horkheimer elutasította a modern fogyasztói társadalmat, de szemlélete végül egy újfajta fogyasztói társadalomhoz vezetett, amit kultúrfogyasztásnak nevezhetünk.
Azt a kreativitást, amit manapság favorizálnak én leginkább marketingkreativitásnak nevezném, és nem annyira a tudományos kutatást segíti elő, hanem inkább találékonyságnak nevezném, és leginkább arról szól, hogy hogyan lehet egy jó céglogót, vagy formatervet kitalálni, hogyan lehet élvezhetővé tenni egy előadást, és nem arról, hogy hogyan lehetne az emberiség műszaki tudáskincseit egymással összekombinálva hasznosítani. Tehát létezik egyfelől a marketingkreativitás, másfelől a műszaki és tudományos kreativitás és a kettőt nem szabad összekeverni.
A kulturális marxizmus kézműves technológiára épülő fogyasztási cikkei helyett tehát nagyobb volumenű technikai eszközöket kell előállítunk az innováció által, mint például repülőgépek, űrhajók, olajfúrótornyok stb. Ezt segítheti elő egy olyan internetes közösségi oldal, amely segíti az embereket abban, hogy ilyen technológiai projekteket hívjanak életre. Hogyan hozható létre egy ilyen oldal?
Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír. Leírja, amit már az imént leírtam, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épül fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalúan tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.
Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.
Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.
Tehát Roób Gusztáv gondolatait követve fontos, hogy a közösségi oldalnak az alapja egy adatbázis, vagy pontosabban egy internetes műszaki terv megosztó legyen, ahova bárki feltölthet már kész műszaki terveket, projekteket szöveges leírással és grafikai elemekkel együtt. Akár a sajátjukét, akár másét. Ha másét töltik fel, akkor persze az eredeti feltaláló személyi adatainak megadásával a szerzői jogi követelményeknek megfelelően. A közösségi oldal tagjai pedig, akiknek önálló projektötletük van, ezekre rákereshetnének és egy beépített tervezőprogrammal, mint például a SketchUp, módosíthatnának rajtuk, majd összeilleszthetnék őket, esetleg másokat is bevonhatnának a projektbe, külön csoportokat alkothatnának, mint amelyek a Facebook-on is jelen vannak.
A különféle már meglévő technikai tervek, projektek könnyű elérhetőségére, és a tervezők könnyű együttműködésére azért van szükség, mert a nagyvolumenű technikai projektek létrehozása olyan sok tudást és információt igényel, amellyel egy ember egyedül ma már nem rendelkezhet.
Majd ha kész van egy projekt, akkor a tervező, vagy a tervezésben résztvevők az internetes aukciókhoz hasonló formában felkérhetnék a közösségi oldal tagjait, hogy aki azt akarja, hogy a projekt a gyakorlatban is megvalósuljon az adományozzon valamennyi összeget a tervezők részére, hogy vállalkozás formájában legyárthassák az új technológiai eszközt, akárcsak a Kickstarter-en, vagy ha az oldal üzemeltetőinek van erre kapacitásuk, akkor saját üzemükben is legyárthatják a termékeiket, mint például a Quirky-n. Tehát az oldalnak a tőkebevonásra is módot kell adnia, hiszen csak így lehet teljes egy ilyen projekt sikeres. A projektből befolyó hasznot pedig természetesen kötelező lenne szétosztani mindenki között, aki részt vett a tervezésben. Az oldalon ki kell kötni, hogy csak és kizárólag az oldalra feltöltött anyagokból, illetve azok módosításaiból összeállított nagyvolumenű technológiai projektekre lehet adományt gyűjteni, ez megakadályozhatná a visszaéléseket.
Egy külön tervezőprogramot tervezni a weboldalon belül persze nagyon költséges. Ezért esetleg az is megoldható lenne, hogy nyomon kövessük a már feltöltött műszaki tervek módosítását és összeillesztését. Ennek megfelelően a tervezők szabadon le is tölthetnék a már feltöltött terveket, és azokat módosíthatnák, vagy összeilleszthetnék saját, számítógépükre feltelepített tervezőprogrammal, majd újra feltölthetnék őket a weboldalra, viszont minden olyan esetben, amikor egy már feltöltött, és általuk módosított, vagy összeillesztett műszaki tervet újra feltöltenek a weboldalra, meg kellene adniuk, hogy melyik már feltöltött, majd általuk letöltött műszaki tervet használták fel a módosításhoz, illetve összeillesztéshez. Ekkor a különféle műszaki tervek módosításai és kombinálásai nyomon követhetőek lennének, és nem lenne szükség a weboldalba beépített tervezőprogramra.
Persze a nagyvolumenű technológiai fejlesztés nem bízható egyedül egy közösségi oldalon tevékenykedő tudományos közösségre, hanem nagyvállalatokat és az egyetemeket is be kell vonni ebbe vagyis az egész makrogazdaságot. Fent már beszéltünk az euler -féle számról és általában az irracionális számokról amelyekben két egymást kölcsönösen gátló mondjuk ídj: matematikai erő hajtja előre egymást akárcsak a modern elektromágnesességben. Ichak Adizes: Vállalatok életciklusai című könyvében, sok egymástól eltérő vállalat vizsgálata után a vállalatok általános életrendjét próbálja felvázolni, amit az ember életciklusaihoz hasonlít. Mint ahogy minden emberi lény fogantatását megtervezik, úgy minden vállalatnak is van egy előterve ez pedig az ötlet. Az ötlet arra nézve, hogy milyen terméket, vagy szolgáltatást fog létrehozni és értékesíteni majd egykor a vállalat.
Ha megvan az ötlet, akkor nyilván bele lehet kezdeni a vállalkozásba. Ekkor megszületik a vállalat és elkezdődik a csecsemőkor, ami az embernél azt jelenti, hogy a csecsemő folyamatos törődést, táplálást és felügyeletet igényel, hogy életben maradjon. Ugyanígy van ez a vállalatoknál is, hiszen minden vállalkozás óriási kezdeti nehézségeket él át, óriási pénzügyi gondjai vannak a kezdetekben, mert a termék, vagy a szolgáltatás még nem hódította meg a fogyasztókat, az értékesítés még nem indult meg, ezért a vállalatnak ilyenkor folyamatos pénzigénye van, folyamatosan igényli a többletforrásokat, ahogy a csecsemő is folyamatosan sír az ételért.
Ha a vállalat túljutott a csecsemőkoron, vagyis legyűrte a pénzügyi nehézségeket, és beindul az értékesítés, a fogyasztók elkezdik vásárolni a termékeket, akkor eljött a gyermekkor. Ezt Adizes gyerünk-gyerünk kornak is nevezi, hiszen az emberek gyermekkorukban még nincsenek teljesen tisztában a külvilágban rájuk leselkedő veszélyekkel, mert még nem tapasztalták meg azokat. Így kontrollálatlanul leugranak a szekrény tetejéről, megfogják a harapós kutya fülét, lecsúsznak a lépcsőkorláton, amelyektől csak szüleik óvó keze mentheti meg őket. Hasonlóan viselkednek a gyermekkorú vállalat vezetői is. Ahogy a pénzügyi és értékesítési gondokat leküzdötték, és beindult az üzlet, nagy lelkesedés vesz rajtuk erőt, hirtelen úgy érzik, hogy övék a világ, és mindent meg tudnak hódítani. Így mindenáron terjeszkedni akarnak, minden piacot meg akarnak szerezni maguknak, és olyan befektetéseket, innovációkat, üzleti manővereket hajtanak végre, amelyek nagyon gyakran meghaladják a vállalat erejét és lehetőségeit.
Emiatt a vállalat egy idő után bajba kerül, a felelőtlen piaci terjeszkedés, és túlköltekezés miatt feléli anyagi erőforrásait, és ekkor jön el a serdülőkor, ami az embernél a felnőtté válás küszöbe, amikor szembekerül a gyermekkorban elkövetett hibákkal és megérik rá, hogy felnőtt fejjel kijavítsa azokat. A vállalatok esetében ez azt jelenti, hogy a gyerünk-gyerünk korban elkövetett hibákból okulva a cég alapítóinak és eddigi vezetőinek át kell adnia a cég vezetését egy szakképzett pénzügyi menedzsmentnek, akik felügyelik, hogy mikor mire költik el a pénzt, hogy csak olyan befektetéseket, innovációkat hajtsanak végre, amelyek nagy valószínűséggel jövedelmezők lesznek a cég számára. Innen a cég jövője kétfelé ágazhat el, vagy elérkezik az érett felnőttkorba, amikor folytatja az innovatív újító tevékenységét, tehát továbbra is új termékekkel, szolgáltatásokkal áll elő a fogyasztók számára, de már nem annyira vakon és ész nélkül, mint a gyerünk-gyerünk korban, hiszen az innovációs tevékenységet egy szakképzett pénzügyi menedzsment felügyeli és tartja kordában, tehát az innováció, és a pénzügyi ellenőrzés egyensúlyban van a férfikorban.
Vagy rögtön elérkezik az öregkor, a hanyatlás kora, amikor a gyerekkor befejeztével a vállalat élére kerülő pénzügyi menedzsment, mint az ellenőrzés osztálya teljesen az uralma alá hajtja és megfojtja az innovációs tevékenységet a vállalatnál, és a vállalat képtelenné válik az újító tevékenységre, ahogy az öreg emberek szervezete is képtelen már megújítani magát, ez pedig az embernél halálhoz, a vállalatnál pedig egy idő után csődhöz vezet. Az öregkor beállta a vállalatoknál nemcsak közvetlenül a serdülőkor után állhat be, hanem egy ideiglenesen működő férfikor után is, amikor a pénzügyi menedzsment ellenőrző tevékenysége ismételten megfolytja a vállalati újítótevékenységet. Mondhatjuk, hogy az öregkor beállta a serdülőkor után állandó jelleggel fenyegeti a vállalatot, de az emberi szervezettel ellentétben nem szükségszerű a beállta, mivel lehetséges, hogy egy vállalat az idők végezetéig fent tudja tartani a férfikorát, vagyis a pénzügyi ellenőrző tevékenység, és az innovációs tevékenység egyensúlyát. Ahhoz tehát, hogy a vállalati innováció megfelelően működjön szükség van az innováció és a pénzügyi ellenőrzés egyensúlyára, ez pedig az euler -féle szám, illetve az irracionális számok azon tulajdonságával van analógiában, hogy bennük két mennyiség kölcsönösen gátolja egymást.
A következő kérdés az, hogy vajon hogyan működik ez egy egész állam szintjén, hogyan hozható egyensúlyba a pénzügyi ellenőrzés és az innováció a vállalatnál nagyobb gazdasági egységek esetében, mint például az állam? Az államban a könyvelési részleget nyilvánvalóan az államkincstár testesíti meg, illetve alsóbb szinten a minisztériumok, és a különféle állami felügyeleti szervek, mint például Magyarországon a NAV. Az innovációs részleget pedig a vállalatok összessége. Fent már utaltam rá, hogy a vállalati innováció korunkban nem működik megfelelően, és itt jutottunk el annak a kérdésnek a megválaszolásához, amit fent félbehagytam, hogy hogyan vonhatóak be hatékonyabban a vállalatok és az egyetemek a nagyvolumenű technológiai fejlesztésbe.
John Kenneth Galbraith: Az új ipari állam című könyve 1966-ban íródott és az akkori modern ipari rendszer sajátosságait írja le. A könyv abból indul ki, hogy korunkban bonyolulttá, és sokrétűvé vált a különféle fogyasztási cikkek megtervezése, mint például az autóé. Egy autó megtervezése a régi időkben még gyorsan ment, ma viszont már külön vegyészmérnök szakembert igényel a karosszéria megtervezése, külön gépészmérnök szakembert a motor megtervezése stb. Ebből kifolyólag a különféle fogyasztási cikkek tervezését ma már nem egy mérnök, hanem tervezőcsoportok végzik, és a tervezés rendkívül tőke és időigényessé vált.
A piac pedig, mint ahogy mindig, nagy kockázatot rejt magában, hiszen nem lehet megjósolni, hogy ha a tervezés befejeződik lesz e kereslet az elkészült új autóra. Ennek sok következménye van. Egyrészt mivel a tervezést nem egy szakember, hanem tervezőcsoportok végzik, a modern részvénytársaságokat már nem lehet egyedül igazgatni, így a mai modern vállalatokat már nem a tulajdonos vállalkozó igazgatja, hanem egy vállalti tervező, vagy menedzserréteg, amit Galbraith „technostruktúrának” nevez. A részvények tulajdonosainak nincs beleszólásuk a vállalat vezetésébe, ők csak az osztalékot veszik fel. Másrészt mivel a tervezés bonyolulttá válása, és az ebből fakadó idő és tőkeigényesség nagyon kockázatossá tette a tervezést, a részvénytársaságokat igazgató menedzserek, vagyis a „technostruktúra” nem engedheti meg magának, hogy ki tegye magát a piac szeszélyeinek, és elengedhetetlenné válik a piac szabályozása. A piac szabályozása főként az árak és a kereslet szabályozását jelenti.
Az árak szabályozása egyszerű, hiszen a nagyvállalatok létrejöttével monopóliumok és oligopóliumok képződnek, amelyek egyeduralkodóként vannak jelen a piacon. Az árakat általában olyan mértékben szabályozzák, hogy elegendő legyen az osztalékok kifizetésére, továbbá hogy további beruházásokat tudjanak lebonyolítani, amelyek biztosítják a technológia további fejlesztését. A kereslet szabályozását pedig a reklámok és hirdetések segítségével hajtják végre, amelyekhez segítséget nyújtanak a modern tömegtájékoztatási eszközök, mint például a rádió és a televízió. Továbbá a legtöbb cég kereskedelmi ügynökhálózatot is fenntart. Így a fogyasztó azt hiszi, hogy szabadon választ a különféle fogyasztási cikkek közül, pedig valójában irányítják.
Galbraith szerint a modern ipari rendszerben megdől a közgazdaságtan egyik alaptétele: miszerint a vállalatok célja a profitmaximalizálás. A technostruktúra ugyanis nem tulajdonosa a vállalat részvényeinek, amit irányít, így abból egyáltalán nem jut nekik magas jövedelem. A technostruktúra a vállalat céljait saját céljaihoz igazítja, a vállalat céljai pedig általában egybe esnek a különféle társadalmi célokkal is, mint például a fegyverkezés, illetve hadviselés, hiszen a nagyvállalatok gyártják Amerikában az állam számára a repülőgépeket, illetve az űrhajókat is.
Így a technostruktúra számára nem a profitmaximalizálás a fő cél, hanem a biztonságos, és előrelátható tervezés biztosítása, amely a különféle társadalmi célokat és a technika fejlődését szolgálja, és amelynek alapvető elemei a kereslet és az ár szabályozása. Tehát a fogyasztók reklámokkal való manipulálásának gyökere nem a vállalatok profitéhsége, hanem a technika fejlődése által kikényszerített új tervezési módszerek szükségszerűsége. A technostruktúra a modern technika által életre hívott új körülmények között egyszerűen rákényszerül, hogy a társadalom igényeit a kereslet szabályozása által a tervezés szükségleteihez igazítsa.
Galbraith egyértelműen rámutat arra is, hogy a modern amerikai ipari rendszer mennyire hasonlít a szovjet szocializmus tervutasításos rendszerére, annak ellenére, hogy a kapitalizmus körülményei között működik. A szovjet szocializmusban is tervekkel irányítják a gazdaságot és a társadalmat, meg az amerikai ipari rendszerben is a tervezés igényeihez igazítják a társadalom szükségleteit.
Az amerikai ipari rendszernek, pontosabban a technostruktúrának, is érdeke, hogy a társadalomban legyen fizetőképes kereslet a termékeire, hiszen csak így tudja biztosítani a tervezés folyamatosságát. Ugyanígy a szocialista országokban is mesterségesen állítják elő a teljes foglalkoztatottságot. Galbraith kitér a technostruktúra állammal való összefonódására is. A technostruktúra egyik legnagyobb megrendelője nyilván az állam, továbbá a technostruktúra függ is az államtól, hiszen a technológiai fejlesztések olyannyira költségesek, hogy szükség van rá, hogy az állam átvállalja a költségeit.
A fegyverkezés, a hadsereg fejlesztése nemcsak a haza védelmét szolgálja, hanem a technostruktúra érdekeit is, hiszen a hadsereg technológiai fejlesztése szolgál forrásul a legtöbb technikai újításnak, amit a technostruktúra felhasznál. Az amerikai kormány tehát mindig figyelembe kell, hogy vegye a technostruktúra érdekeit a kormányzati döntések meghozatalakor. Galbraith szerint emancipálni kell az embereket a technostruktúra irányítása alól, ami kereslet manipulálását illeti.
Ennek legjobb eszköze pedig a művelődés terjesztése, és az esztétikai szempontok figyelembevétele. Csak a műveltség megszerzésével lehet rávezetni a tömegeket, hogy ők valójában nem urai fogyasztási döntéseiknek, hanem irányítják őket. Továbbá csak így lehet kikényszeríteni az esztétikai szempontok figyelembevételét, hogy ne csak a technikai fejlődés legyen az egyetlen szempont, hanem a sivár ipari társadalom szebbé tétele, és a környezet védelme is. Az esztétikai szempontok figyelembevétele azért is fontos, mert tulajdonképpen ettől függ az ipari rendszer fennmaradása is.
Az egyetemeken felnövekvő fiatalság ugyanis egyre inkább idegenkedik a mérnöki, és üzleti pályáktól, mert unalmasnak tartja azokat. Így kétségessé válik a technostruktúra utánpótlása. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha a művészet, tehát a régi festészet, szobrászat stb., elemeivel gazdagítjuk a tervezés folyamatát. Csak így tehetjük vonzóvá a fiatalok számára a mérnöki és üzleti pályákat.
Molnár Gábor Lajos: Bevezetés az angol társasági jogba című könyvében leírja a Galbraith által leírt technostruktúráról, vagyis a vállalati menedzsmentről, hogy az igazi tulajdonosok tehát a részvényesek tulajdonrésze korunkban nagyon szétaprózódott, nagyon sok részvényes tulajdonol egy részvénytársaságot, és ezért a vállalati menedzsment részvényesek általi ellenőrzése nehézzé vált, hiszen mivel egy-egy részvényes csak nagyon kis hányadot kap a vállalat vagyonából, az osztalék is kevés ennek arányában, és ezért a részvényesnek nem áll érdekében, hogy azt a fáradtságos munkát elvégezze, ami a menedzsment ellenőrzésével jár, továbbá a sok részvényest, mint kollektívát nagy számuk miatt nehéz úgy megszervezni, hogy egységesen lépjenek fel a menedzsmenttel szemben. Ezért a részvényesek és a menedzsment tevékenysége a tulajdonviszonyok szempontjából ketté vált. A részvényesek, azaz az igazi tulajdonosok tulajdonviszonyát passzív tulajdonnak tekinthetjük, hiszen ők nem vesznek részt a vállalat tevékenységében. A menedzsment idézőjelbe tett tulajdonviszonyát pedig, hiszen ők jogi értelemben nem tulajdonosok a vállalatban, aktív tulajdonviszonynak nevezhetjük, hiszen csak ők vesznek részt a vállalat irányításában. A menedzsment ellenőrzése pedig fontossá vált az angolszász országok jogrendjében, mert nem mindig a részvényesek érdekeit képviselik.
Ahogy Galbraith úgy Molnár is leírja, hogy a mai részvénytársaságok sajátos államokként viselkednek, államhatárokon túlnyúlóan összefonódnak az államokkal és a politikai intézményekkel. A mai modern társasági formákat már nem is annyira a részvénytársaság, hanem a holding, vagy másként a vállalatcsoport uralja, és itt érdemes megvizsgálni a holdingok és a kulturális marxizmus kapcsolatát. A holding a legmodernebb formája a gazdasági társaságoknak, vagy másképp vállalatoknak korunkban. Abból az okból jött létre, hogy a földrészeken átívelő multinacionális cégek megjelenésével a hagyományos részvénytársasági forma elégtelelenné vált a multinacionális nagyvállalatok tevékenységének keretbe foglalásához, és olyan társasági formára lett szükség, amely lehetővé teszi egy multinacionális cég különböző földrészeken lévő, ezért a távolságok miatt nehezen irányítható részlegeinek az igazgatását. Ezt a célt szolgálja a holding, amely lényegében olyan egymástól elkülönült cégek csoportja, amelyek irányítási tevékenységükben önállóak, tulajdonviszonyaikban kapcsolódnak egymáshoz. Gyakori az olyan megoldás is a holdingoknál, hogy van egy központi anyacég, amely csak a cégcsoport többi tagjának a adminisztrációs teendőit végzi, az összes többi feladat pedig, így: a termelés, szolgáltatás, értékesítés a többi cégnek a feladata.
A holding, mint szervezeti felépítmény engem nagyon emlékeztet a neoplatonikus filozófiai rendszer felépítésére. Richard T. Wallis: Az újplatonizmus című könyvében igyekszik eloszlatni a neoplatonizmus körüli félreértéseket, ugyanis a neoplatonizmusról az terjedt el a filozófiai irodalomban, hogy az egy nem panteista rendszer, ahol Isten elkülönül a világtól, de mégsem személyes teremtő, hanem lényegében egy személytelen ősanyag, amiből mint ahogy egy konyakos megy bonbonból kicsorog a konyak úgy jött létre emanáció, (túlcsordulás) útján az anyagi világ, és ami ebből a személytelen ősszubsztanciából emanáció útján létrejött az egy alacsonyabb rendű létszintet képvisel, tehát elkülönül tőle, ezért nem panteista ez a rendszer.
Ez tévedés a szerző szerint, mert Plotinosznál az egy nem ősanyagot jelent, hanem egy olyan szubsztanciát, ami határtalan, és így egyszerre személyes és személytelen.
Mint ahogy az ember azt tapasztalja a világban, hogy szinte minden dologban határokba és akadályokba ütközik, mert semmit nem tehet teljesen szabadon, nem repülhet ki az űrbe csak úgy, nem szakíthat ki egy hegyet a helyéből csak úgy, minden eszköz nélkül. Az egyben, Plotinosz ősszubsztanciájában viszont ilyen határok és akadályok nincsenek, mert az maga a határtalanság, ami a lét minden lehetőségét magába foglalja, és mindenre képes. Nem magából kicsorgatja, hanem teremti a világot, akárcsak a keresztény Isten, és ennyiben személyes Istennek tekinthető, annyiban viszont személytelennek tekinthető, hogy ez a teremtés egyfajta automatizmus útján meg végbe.
Plotinosz szerint az egy öröktől fogva és folyamatosan teremti a tárgyi világot, méghozzá tökéletes formában, és ez a tökéletesség abból fakad, hogy az egy kezdettől fogva határtalan tehát a lét minden formáját magába foglalja, és ezért nem is tehetne mást mint hogy öröktől fogva tökéleteset csinál, vagyis teremt.
Az egy a személyes keresztény Istentől eltérően nem úgy döntött, hogy teremt, nem gondolkodás útján jutott arra a döntésre, hogy teremt, mert a gondolkodás bizonytalanságot jelent, és egy határtalan, mindent magában foglaló, tehát tökéletes tudat számára a bizonytalanság ellentmondana a tökéletességének, mert a tökéletesség itt a tudat számára azt jelenti, hogy mindent magában foglal, tehát mindent előre tud, és így nem lehet bizonytalan. A plotoniszi ősszubsztancia így mindent öröktől fogva tud, mert mindent öröktől fogva magában foglal, és így a teremtés is öröktől fogva folyik és tökéletes formában, ami a keresztény Isten személyes teremtő tevékenységével ellentétben, amely döntés útján valósult meg, egyfajta automatizmust jelent. Tehát ilyen formában Plotinosz ősszubsztanciája az egy egyszerre személyes és személytelen teremtő, és ilyen formában ez egyfajta tudatnak tekinthető, amely automatikusan teremt, Ez mondanom sem kell nagyon emlékeztet a leibnizi filozófia tételeire a spontán önfelülmúlásról és a megszámlálhatóan végtelent is meghaladó határtalanságról, amely a kulturális marxizmusnak is az alapja. A holdingok is ehhez hasonlóan jönnek létre. Van egy már létező részvénytársaság, amely új részvénytársaságokat bocsát ki magából, vagy ha úgy tetszik emanál a világ minden részébe, tehát teremt.
Galbraight könyvéből kitűnik a modern vállalati vezetés, vagy másként a technostruktúra a technológiai fejlődés diktálta szükségszerűségből rákényszerül, hogy bebiztosítsa termékeinek az értékesítését, tehát hogy a marketing eszközeivel magához kösse a fogyasztókat.. Azonban kérdés, hogy a technológiai fejlődés által diktált szükségszerűség nem ássa e alá magát a technológia további fejlődését. Farkas János: Az innováció társadalmi-gazdasági akadályai című könyvében azt elemzi, hogy miért nem innovatív a Kádár rendszer magyar szocialista gazdasága. Egyrészt arra a következtetésre jut, hogy a műszaki innováció és annak a gyártásba és forgalmazásba való bevezetése eléggé költséges és kockázatos, amit a vállalatok nem szívesen vállalnak be. Másrészt pedig Kornai János nyomán leírja, hogy a szocialista gazdaság mindig is hiánygazdaság volt, és mivel az ipari termékek csak korlátozottan álltak a fogyasztók rendelkezésére, a fogyasztók rákényszerültek, hogy a silány minőségű termékeket is megvásárolják ez pedig gazdasági előnyt jelentett a vállalatok, mint az innováció megrendelői számára, az innováció szolgáltatóival szemben, így: egyetemek, kutatóintézetek, hiszen ha a fogyasztók a silány minőségű árukat is megvásárolják, akkor vállalatok nincsenek rákényszerítve arra, hogy javítsák és fejlesszék a termékeiket, tehát nincs szükségük az egyetemek és kutatóintézetek innovatív munkájára.
Tehát a gazdaságban a hiány hátráltatja az innovációt és a technológiai fejlődést. A mai holdingok uralta gazdaság inkább a bőség gazdaságának tekinthető, de kérdés, hogy a túlzott bőség nem ugyanúgy vezet e a technológiai fejlődés lelassulásához, mint a túlzott hiány. Fent már leírtuk, hogy a műszaki innováció költséges és kockázatos, ami nemcsak a szocialista, de a kapitalista gazdaságban is így van, ezért ahogy Galbraight leírta a vállalatok rákényszerültek, hogy a marketing eszközével magukhoz kössék a fogyasztókat. Idővel pedig nyilván a vállalatok is rájönnek, hogy a marketing olcsóbb, mint a költséges műszaki innovációk, és ha a marketing hatására a fogyasztók az olyan termékeket is megvásárolják, amibe kevés innovatív munkát fektettek bele, akkor a vállalatok inkább a marketingmunkát választják a költséges innováció helyett, ugyanúgy ahogy a szocialista vállalatok sem veszik igénybe az egyetemek és kutatóintézetek munkáját, ha a hiány következtében a fogyasztók úgyis megveszik a termékeiket.
Tehát a hiány mellett a jó marketinggel menedzselt bőség is a műszaki fejlődés gátját képezi. Így lényegében azt láthatjuk, hogy mivel a vállalatok fokozott marketingtevékenysége a technológiai szükségszerűség következménye a technológiai fejlődés saját maga alatt vágja a fát és önmaga gátjává válik.
Ezzel kapcsolatban érdemes még elolvasni Robert B. Reich: Szuperkapitalizmus című művét. Ebben arról ír, hogy az 50-es, 60-as évek nyugati kapitalista társadalma szerinte is pontosan úgy működött, ahogy azt Galbraight leírta. Az ipari termelés akkoriban is automatizált volt már, tehát létezett tömegtermelés, de nem volt még egyedi igényekre szabott termelés, ahol egy adott termékkel csak egy kisebb fogyasztói csoport, vagy akár egyetlen egyén ízlését akarták kielégíteni, ami manapság a kirakatokban látható termékek olyan sokféleségét eredményezi, mint még soha, hanem volt kevés számú nagyvállalat, akik monopólhelyzetben voltak, és akik általában egy, vagy legfeljebb néhány fajta terméket gyártottak, mert a rendelkezésre álló technológia még nem volt megfelelő az egyedi igényekhez való alkalmazkodásra, és a fogyasztóknak azt kellett megvásárolniuk, amiket ezek a kisszámú vállalatok kínáltak nekik, ha tetszett, ha nem.
Tehát megfelelő technológia híján nem volt még meg az a törekvés arra, hogy a termelést a fogyasztók állati ösztöneihez igazítsák, mivel pedig a vállalatok monopolhelyzetben voltak, nem kellett félniük attól, hogy nem veszik meg termékeiket, és csődbe jutnak, így a munkanélküliség alacsony volt, és a bérek magasak voltak, mert a szakszervezetek jó alkupozícióban voltak a munkáltatókkal szemben. Továbbá mivel nem volt annyira jellemző a vállalatokra a fogyasztók kegyeiért való versengés, ezért nem kényszerültek rá, hogy csak a vásárlók állati ösztöneire ható mütyüröket: így kozmetikumokat, vagy ékszereket gyártsanak, hanem főként nagyvolumenű technológiákat fejlesztettek, hiszen erre a korra volt jellemző az űrtechnológia nagyarányú fejlődése, illetve a haditechnológia fejlődése is.
Majd később, amikor megjelent a technológiai fejlődés nyomán az egyedi igényekre koncentráló termelés, akkor a monopolhelyzetben lévő néhány nagyvállalatot felváltották az egymással versengő vállalatok tömegei, amelyek már élet-halál harcot vívtak a fogyasztók kegyeiért. A nagyvolumenű technológia: űrkutatás, hadiipar kezdett háttérbe szorulni, és előtérbe került a kozmetikumok, ékszerek, technológiai mütyürök stb. gyártása. Mivel a vállalatok már nem voltak monopolhelyzetben, és vérre menő verseny alakult ki közöttük, a szakszervezetek alkupozíciója meggyengült, mert hirtelen fontossá vált a vállalatok számára, hogy a rossz munkaerőt minél előbb elbocsássák a vérre menő versenyben. Így megjelent a munkanélküliség. Mindennek következtében az 50-es 60-as évek után, amikor a vállalatok monopolisztikusan uralták a piacot, tehát magukhoz igyekeztek kötni a fogyasztókat, de nagyvolumenű technológiákkal, aminek az volt többek között a haszna, hogy a munkanélküliség megszűnt, a mai korban az egymással versengő vállalatok szintén igyekeznek magukhoz láncolni a fogyasztókat, de már nem nagyvolumenű technológiákkal, aminek többek között az a következménye, hogy munkanélküliség van. Ezt a mai kort nevezi Reich szuperkapitalizmusnak.
A modern holdingok működése tehát a leibnizi filozófiai rendszer logikáját követi. A leibnizi filozófiai rendszerből ered korunk legnagyobb hatású politikai mozgalma a kulturális marxizmus. A kulturális marxizmust sok párt képviseli szerte Európában és Amerikában, és annak ellenére, hogy ezek a mozgalmak gyakran hirdetnek antikapitalista eszméket, mégis éppen ők azok, akik a nagyvállalatokat támogatják, főként Amerikában. Amerikában a kulturális marxizmus legfőbb képviselője a republikánusokkal szemben a demokrata párt, és éppen ők azok akik szorosan összefonódnak a nagyvállalatokkal, vagyis a modern holdingokkal.
Ezt csak egyféleképpen magyarázhatjuk meg, mégpedig úgy, hogy korunkban éppen a nagyvállalatok, azaz a holdingok azok, akik a technikai fejlődés gátjaivá váltak, tehát annak ellenére, hogy bizonyos értelemben a kapitalizmus megtestesítői, végrehajtják a kulturális marxizmus legfőbb álmát a technikai fejlődés megállítását.
Az igazi kapitalizmus a polgári eszményre épül, ahol a polgárság csak saját tudása és szorgalma útján juthat előre, és semmiképpen sem a lustálkodás és lazsálás útján. A modern holdingok vezetői viszont sutba dobták a polgári eszményt azzal, hogy nem vállalják tovább a technikai fejlesztés költséges és kockázatos, továbbá szorgalmat igénylő feladatait, hanem a marketing segítségével magukhoz láncolják a fogyasztókat, hogy így munka nélkül is óriási bevételre tehessenek szert. A modern holdingok vezetőinek szellemisége tehát élesen szemben áll a modern polgári eszménnyel és ezzel együtt a kapitalizmussal, és inkább a keleti kasztrendszer szellemét hordják magukon. A kaszt a polgársággal szemben olyan társadalmi réteg, amely akkor is a helyén maradhat, ha ezt nem támasztja alá semmilyen képesség vagy teljesítmény hiszen a kasztrendszer jellegéből adódóan merev.
Tehát ahogy a régi időkben Marx osztályharcot hirdetett a polgársággal szemben, úgy a mai polgárságnak kasztharcot kell hirdetnie a spinozista kasztokkal szemben, akik a holdingok élén foglalnak helyet. A holdingokhoz hasonló formában működnek az úgynevezett mlm cégek. „A multi-level marketing (MLM) vagy network marketing egy értékesítési vállalkozás-forma. A vásárlás-ösztönző marketingformák egy világszerte elterjedt változata. Néhol többszintű értékesítésnek vagy hálózati kereskedelemnek fordítják.
A multilevel marketing-rendszer lényege, hogy az értékesítés a vállalattal alvállalkozói szerződésben lévő értékesítők vagy hálózatépítők által történik, személyes fogyasztás, illetve az ismerősök felé történő ajánlás által. Az értékesítést lényegében a független termékforgalmazókból álló, többszintű érdekeltségi viszonyok alapján épülő hálózat végzi, mely a terméket vagy szolgáltatást közvetlenül, direkt módon juttatja el a fogyasztókhoz.
- Az MLM alapötletét az a felismerés adja, hogy egy termék elégedett fogyasztója a terméket feltehetően továbbajánlja, s így ő maga személyesen, közvetlenül részt vesz az értékesítésben.
- Ez alapján mint ajánlót az általa „értékesített” termékek után bizonyos javadalmazás illeti meg.
- Amennyiben az ő vásárlója a saját vásárlás nyomán a terméket ismételten sikeresen továbbajánlja, s ebből következően újra vásárlás és fogyasztás történik, a tovább-ajánló személyeket jutalék illeti meg, és az eredeti ajánló ebből a jutalékból is jutalék-részesedést kap.
Ily módon egy sikeres, többszintű fogyasztói-értékesítői hálózatot maga alá építő egyén komoly jövedelemre tehet szert. Egy ponton túl, a modern mlm-hálózatok értékesítőnek már nem is kell foglalkoznia termékeladással, mivel a hálózatban lévő fogyasztás jutalékaiból is komoly jövedelemre tesz szert. Ekkor már csak a hálózata fenntartásával, a hálózat eróziójának csökkentésével kell foglalkoznia. Ha ez az erózió megnő, azaz a fogyasztás visszaesik, a rendszert csak újabb értékesítők bevonásával, azaz terjeszkedéssel, expanzióval, a hálózat növelésével lehet fenntartani.”
Az mlm is egy sajátos kasztrendszer tehát, amely a neoplatonizmus emanációs logikája alapján működik, ahol újabb és újabb részek emanálódnak az eredeti teremtő szubsztancia által, amikor a hálózat expanziója folytan új tagok csatlakoznak a hálózathoz, hogy behálózzák a világot, ahol az embereket a marketing eszközeivel akarják magukhoz kötni. Megfigyelhető, hogy az mlm cégek szinte sohasem forgalmaznak magas szintű műszaki innovációs tevékenységet igénylő termékeket, hanem csak olyanokat, amelyeket a hagyományos kézműves munkamódszerekkel is elő lehet állítani. Így: kozmetikumokat, ékszereket, élelmiszereket, tisztálkodó szereket, ajándék tárgyakat, vagyis az úgynevezett kreatív gazdaság termékeit. A kreatív gazdaság jellegzetességeiről már írtam fent.
Magyarországon az Orbán kormány meghirdette az ország újraiparosítását, és a munkaalapú gazdaságot, ami jó gondolat, de nem elégséges. Nemcsak munkaalapú gazdaságra van szükség, hanem innovációalapú gazdaságra, ami biztosítja a technika további fejlődését, hogy teljes mellszélességgel felvehessük a harcot a kulturális marxizmus ellen. Ehhez először is beszélnünk kell az izraeli és a finn innovációs rendszerről, ahol az izraeli innovációs rendszer azért érdekes a számunkra, mert a kulturális marxizmus legtöbb prominens képviselője így: Lukács György, Heller Ágnes stb. mind-mind zsidók voltak.
Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében a protestáns szellemiség gazdasági hatásainak elemzése mellett röviden elemzi a zsidó vallás gazdasági megnyilvánulásait is. Leírta, hogy a protestáns szellemiség a predestináció, vagyis az Isten és az ember távolságának tanával fejtette ki a legnagyobb hatást a kapitalista szorgalomnak, az evilági haszon akarásának és a puritán munkaerkölcsnek a kifejlődésére. Az Isten és az ember távolsága és ebből következően az evilági haszon igenlése, továbbá a szorgalom, tehát a mozgás, és a történetiség jelen van van a zsidó vallásban is. Azonban Weber a zsidó vallásossággal kapcsolatban megjegyzi, hogy mindennek ellenére a modern kapitalista ipari nagyüzemek műszaki vezetői, és koordinálói között a kapitalizmus kezdeti időszakában nem nagyon lehetett zsidót találni.
Ennek Weber szerint az az oka, hogy a zsidóknál a szorgalom és az evilági haszon igenlése mellett mindig is jelen volt egy aprólékosan kidolgozott és lefektetett törvényekből álló szabályrendszer, amely az élet minden területét leszabályozta az étkezéstől a külvilággal való érintkezésen át a családalapításig. Ezért egy ortodox zsidó, aki ezeket a törvényeket maradéktalanul követni akarta, csak olyan foglalkozásokat űzhetett, amelyek beleilleszthetőek voltak ebbe a szabályrendszerbe. Így például egy ipari üzem műszaki igazgatója nem lehetett, mert ott el kellett volna vegyülnie a más kultúrákhoz tartozó egyénekkel, akiknek így át kellett volna vennie a szokásait. Lehetett viszont kereskedő, vagy pénzváltó, mert így a külvilággal csak addig kell érintkeznie míg megköti a kereskedelmi, vagy pénzügyi ügyletet az ügyféllel. Továbbá az ilyen vállalkozások családi vállalkozásként működhettek, tehát beilleszthetőek voltak a zsidó családi élet szigorú szabályi közé. Így a zsidó gazdasági szemléletben egyszerre volt jelen a szorgalom, az evilági siker és haszon iránti vágy, ami a kapitalista polgári erkölcs alapja, ugyanakkor a determinizmusnak való alávetettség, ami szigorúan leszabályozott törvények formájában öltött testet.
Dan Senor - Saul Singer: Startra kész nemzet című könyvében az izraeli gazdasági csodát elemzi ami abban nyilvánul meg, hogy Izraelben működik a világon a legtöbb jól működő Start-up cég. Mi ennek az alapja, mik ennek az okai? Az első megállapítás az, hogy az úgynevezett start-up cégek az alapjai Izrael gazdasági fejlődésének, amelyekből több van Izraelben, mint az összes kapitalista távol-keleti országokban együttvéve. Hogyan tudott Izrael ez a 7,1 milliós lakosságú ország ennyi start-up céget kitermelni magából? Erre az átlag európai nyilván azt mondaná, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen a zsidóknak köztudottan nagyon magas az intelligenciájuk, tehát okosak, és ennek megfelelően jól teljesítenek a gazdaságban is. Valóban csak ez az oka az izraeli gazdasági csodának? Teszik fel a kérdést a szerzők, akik maguk is zsidók.
Izrael gazdaságáról, mint ahogy Max Weber korában is, ma is elmondható, hogy nem igazán vonzódik a nagyipar iránt. Start-up cégei túlnyomórészt kis cégek, amelyek egy kézben is elférő, vagy immateriális jellegű termékeket állítanak elő, mint például: orvosi műszerek, kisebb elektronikai eszközök, chipek, szovtverek, weboldalak stb. Izraeli vállalkozás például a Paypal, amely interneten elérhető elektronikus bankszámlákat üzemeltet, vagy az Ebay, amely a legismertebb internetes kereskedelmi rendszerek közé tartozik. Az izraeli gazdasági sikereknek a szerzők szerint sok oka van, amelyek között megemlíthető az izraeliek merészsége, fegyelmezetlensége és ellentmondani tudása, továbbá alkalmazkodóképessége.
Leírják a szerzők, hogy Izrael állandó fenyegetettségben él szomszédai részéről, ezért ez az egyetlen ország, ahol mindenkinek kötelező eltöltenie valamennyi időt a hadsereg kötelékei között, és az emberek szinte mindegyike bármikor behívható az izraeli hadseregbe szükség esetén. Tény, hogy az izraeli hadsereg kimagasló sikereket könyvelhet el szomszédaival szemben a harcok terén, aminek legfőbb oka az izraeli hadsereg magas fokú improvizáló, és alkalmazkodó képessége. Az izraeli hadseregben a katonai hierarchia nem olyan merev, mint az amerikai hadseregben. Kevés magas rangú tiszt van, és sok alacsonyabb rangú tiszt. Az alacsonyabb rangú katonák bármikor ellentmondhatnak feletteseik döntésének, ha úgy ítélik meg, hogy az téves, sőt ez kötelességük is egyben, hiszen az izraeli katonáknak semmiképp nem lehet feladatuk csak a parancsvégrehajtás, hanem az önálló döntés is feladatuk kell, hogy legyen, hiszen csak így válik képessé az izraeli hadsereg a különféle helyzetekhez való gyors alkalmazkodásra.
Az izraeli hadseregben nem veszik olyan szigorúan, ha valaki hibázik, mint más hadseregekben, kivéve ha az illető nem tanul a hibáiból. Egy-egy hadművelet után a katonák összeülnek, és megvitatják a hadművelet részleteit, hogy mi az, amit rosszul csináltak, és mi az, amiben a jövőben esetleg javítani tudnának, mert a cél a fejlődés, a különféle új helyzetekhez való alkalmazkodóképesség fejlesztése. Ennek köszönhető az izraeli hadsereg hihetetlen alkalmazkodóképességgel rendelkezik, aminek köszönhetően szinte bármilyen támadást ki tudnak védeni. Az izraeli katonák leszerelésük után a hadseregben tanult alkalmazkodóképességüket kitűnően tudják kamatoztatni az üzleti életben. Olyannyira, hogy az izraeli start-up cégek leendő kollégáiktól megkövetelik, hogy legyen katonai előéletük, mert ahogy a hadseregben, úgy az üzleti életben is elengedhetetlen a hirtelen felmerülő új helyzetekhez való alkalmazkodóképesség.
A sok start-up cégnek az izraeli gazdaságban két motorja van: egyrészt a széleskörű innovációs tevékenység, vagyis a sok szabadalom, ami az izraeli hagyományoknak megfelelően általában egymástól eltérő műszaki tudományágak kombinálásából, ötvözetéből születik. Így például, ha egy izraeli vállalkozó már szolgált a hadseregben, akkor megtanulta az autó, vagy repülőgéptechnika alapjait, és ha utána elmegy orvosi egyetemre, akkor már az orvostudományokban is elmélyült, és a kettő ötvözetéből létrejön egy az autó fékrendszeréhez hasonlóan működő, beültethető szívműszer, amit orvosi műszerként lehet forgalmazni. Az ilyen különféle tudományágak kombinálásával létrejövő új műszaki találmányok létrejöttét segítik elő a hadseregben létrejövő kapcsolatok és barátságok. Izraelben mindenkinek kötelező szolgálni a hadseregben, így lényegében szinte mindenki ismer mindenkit, és a különféle szakterületeken munkálkodó szakemberek könnyen konzultálnak egymással, hogy tudományuk eredményeit kombinálják egymással, és új találmányok jöjjenek létre, aminek következtében Izrael az egy főre jutó szabadalmakat illetően a világ élvonalában van.
Azonban a találmányokat nem elég létrehozni, el is kell tudni adni őket, be kell tudni törni velük a piacra. Erre szolgál az izraeli vállalkozók hihetetlen merészsége és alkalmazkodóképessége, amit már a hadseregben megtanulnak. Míg az európai vállalkozók ha van egy ötletük, akkor elkezdik elemezni, hogy hogyan tudnának betörni ezzel a piacra, mik az esélyeik, ezzel szemben az izraeli vállalkozó azonnal elkezdi megvalósítani a vállalkozását. Ezért van az, hogy létezik olyan európai ország ahol Izraelhez hasonlóan sok szabadalom születik, de ezek nem jutnak el addig, hogy start-up vállalkozás legyen belőlük. Az izraeli vállalkozókat azonban nem csak merészségük segíti, hanem a hirtelen felmerülő helyzetekhez való alkalmazkodóképességük is, amit a hadsereg után a polgári életben is tovább tanulnak, hiszen a hadsereghez hasonlóan az izraeli törvények az üzleti életben is tolerálják a hibát, ha abból az illető tanul, amit az is jelez, hogy Izraelben lehet a legkönnyebben új vállalkozást indítani, abban az esetben, ha az illető egyszer már kudarcot vallott vállalkozásával.
Ahogy a hadseregben úgy az üzleti életben is jellemző a zsidókra a feletteseikkel való szembemenetel, a döntések megcáfolása, amiből az izraeli szakemberek a legtöbbször jól jönnek ki annál a cégnél ahol dolgoznak. A szerzők leírják, hogy volt olyan alkalom, hogy izraeli szakemberek mentették meg az amerikai céget ahol dolgoztak, azzal, hogy bizonyos kérdésekben ellentmondtak feletteseiknek és nekik lett igazuk. Ezért mondják a szerzők azt, hogy az izraeli társadalomra egyszerre jellemző a kollektivizmus és az individualizmus. Kollektív összmunka kell ahhoz, hogy a különféle szakterületen dolgozó szakemberek kapcsolataiból, csapatmunkájából új találmányok szülessenek, ugyanakkor individualista fegyelmezetlenség és ellentmondani tudás kell ahhoz, hogy a hirtelen felmerülő problémákat rugalmasan kezelni tudják.
A zsidó innovációs rendszer tehát ma is követi a zsidó vallásosság logikáját, amit Weber már leírt, hogy jelen van benne egyrészt a hihetetlen rugalmasság és mozgékonyság, ami rengeteg sok innovációs teljesítményben, és azok hasznosításában ölt testet, ugyanakkor a determináció is jelen van benne, hiszen a zsidó innovációs rendszernek nem sikerült nagyipari struktúrát kitermelnie magából, hanem megmaradt a kisebb méretű termékek kivitelezésénél, így: orvosi műszerek, kisméretű elektronikai termékek, weblapok stb. Jelen van benne a különféle tudományterületek kombinálására való hajlam, ami magasszintű innovációs teljesítményben ölt testet, de nincs meg benne az igazi fejlődésre való hajlam, hogy nagyipari rendszert termeljen ki magából. A különböző tudományterületek egymással való kombinálásáról, mint a kultúrális marxizmus elleni harc eszközéről a következő cikkemben írtam: "Térlátás, kreativitás, kvantummechanika, mint harc a kulturális marxizmus ellen" http://ujkozepkor.blogspot.hu/2013/08/terlatas-kreativitas-kvantummechanika.html
A zsidó kultúrában leginkább a determinizmus és rugalmas aktivitás kettősége az érdekes, ez ugyanis a káoszelmélet tudományának az alapja ahogy azt fent kifejtettük, amely mint leírtuk magában foglal olyan jelenségeket, mint a pillangó effektus, vagyis a kezdeti feltételekre való érzékenység ahol a pillangó szárcsapása mint kismértékű változás nagy aránytalanul nagy változásokat idéz elő a későbbi folyamatokban, amit úgy is értelmezhetünk, hogy spontán felülmúlja önmagát amely viszont már a leibnizi filozófia szóhasználatához tartozik, ami pedig a kulturális marxista ideológiájának az alapja. Tehát kimondhatjuk, hogy a zsidó kultúra mint olyan a leibnizi filozófián alapul, amiből kifolyólag egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a legtöbb kulturális marxista filozófus zsidó volt, és azon sem, hogy a zsidó gazdasági rendszer nem támogatja a nagyvolumenű technológiai fejlesztést, hiszen a leibnizizmus és a kulturális marxizmus alapvetően technikaellenes irányzatok.
A finn innovációs rendszer szintén érdekes területe az innováció tudományának. Finnországban van nagyipar, de egyetlen nagyvállalat uralja a Finn piacot: ez a Nokia, amely mobilkommunikációs technológiák gyártásával foglalkozik. Ugyanakkor rengeteg kisebb IT vállalkozás van Finnországban, amelyek túlnyomórészt informatikával foglalkoznak. A finn mobilkommunikációs és informatikai technológiák világhírűek. Finn találmány például a Linux, vagy a chatprogramok alapját képező protokoll az IRC. A Finn innovációs teljesítményt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy Finnországban jól együtt tudnak működni az innovációk gyártóiként működő egyetemek és kutatóintézetek, és az innováció megrendelőiként működő vállalatok.
Mások viszont a Finn kultúra sajátosságaival magyarázzák a Finn innovációs teljesítményt, mégpedig az úgynevezett hacker etikával. Ez a leírások szerint éppen ellentéte a Weber által leírt protestáns munkaetikának, ahol a munka semmi mást nem jelent, mint kötelességet a haszon eléréséhez. A Finneknél a munka az ember szenvedélyét jelenti, amit nem kötelességből a haszon megszerzéséért csinál, hanem szenvedélyből, a munka szeretetéből, hogy önmagát fejlessze vele. A haszon az csak másodlagos tényező, amire szükség van, de csak azért, hogy a munkához szükséges dolgokat meg tudja vásárolni belőle. A cél nem a haszon, hanem a munka által való önfejlesztés, amit az is jelez, hogy a Finn szakemberek kötelességüknek tekintik, hogy munkájuk gyümölcsét közzétegyék az emberek számára, ahogy a Linux is egy nyílt forráskódú program, amit bárki továbbfejleszthet.
A finn innovációs struktúrában tehát jelen van a fejlődésre való hajlam, de ez nagyon egysíkú, mert csak az információs technológiában ölt testet. Ezt az is jelzi, hogy csak egy nagyvállalat van Finnországban: a Nokia. A finn innovációs struktúrában az izraelivel ellentétben nincs jelen az egymástól eltérő tudományok kombinálására való hajlam, ezért a Finn innovációs rendszer nagyon egysíkú. A megoldás tehát az, hogy a kettőt kombinálni kell egymással. Az egymástól eltérő tudományterületek kombinálásához nálunk is össze kell hozni az embereket, bár nyilván ennek nálunk nem lehet színtere a hadsereg, így az önművelés támogatásához kell nyúlni.
Véleményem szerint a hagyományos egyetemi képzés mellett intézményes keretek közé kellene helyezni a hagyományos oktatási módszerekhez képest kötetlenebb formában működő önművelést, és az önművelésre épülő tudományos kutatást.
Ehhez a könyvtárak, és a tudományos ismeretterjesztő társulatok, mint például a TIT, segítségét kellene igénybe venni, továbbá azzal lehetne elősegíteni, hogy aki konkrét tudományos eredményeket ér el az önművelés során azt bizonyos mértékű anyagi juttatásokban kellene részesíteni. Az emberiség tudáskincse, a különféle tudományágakban felgyülemlett lexikális tudás óriási méreteket ölt napjainkban.
Ennek egyik következménye az, hogy az egyetemeken felnövekvő tudósnemzedék csak a tudomány egy nagyon szűk tartományában tud igazán elmélyedni, és ott eredményeket elérni. Ennek következtében ezek a szűk tudományterületek egymástól függetlenül fejlődnek, nincsenek kapcsolódási pontok a különféle tudományterületek között.
Ezért szükség lenne a különféle szakterületekre specializált egyetemi tudóstársadalmon kívül olyan tudósokra is, akik nem a különféle szűk tudományterületek továbbkutatására hivatottak, hanem a különféle tudományterületek kész tudományos eredményei között tudnak kapcsolatokat felismerni, és így a felgyülemlett emberi tudást egységbe kovácsolni. Erre a hagyományos egyetemi oktatás nemigen alkalmas. Ehhez az önművelés intézményére van szükség. Az önművelés fejlesztése valahogy úgy működhetne, hogy a könyvtárak, vagy a TIT különféle esti rendszerű tanfolyamokat hirdethetne az embereknek, ahogy a legkülönfélébb tudományterületekről érkező előadók tarthatnának előadásokat, és a különböző szakterületekről érkező hallgatók egymással is eszmét cserélhetnének.
A tanfolyamok ingyenesek lennének, és aki valamilyen tudományos eredményt, dolgozatot tud bemutatni az egymástól eltérő területek kombinálásával az kisebb pénzjutalmat kaphatna ezért, ha a humán tudományok területén, akkor kevesebbet, ha a műszaki vagy természettudományok területén akkor többet. Továbbá a műszaki, vagy tudományos eredménynek, amit egy-egy hallgató produkál rögtön innovációs támogatásban kellene részesülnie, vagy úgy, hogy támogatni kellene a technológia transzfert egy már meglévő multinacionális vállalatba, tehát rá kellene venni a multinacionális vállalatot, hogy alkalmazza a a hallgató által kitalált műszaki innovációt vagy tudományos eredményt saját termelésében.
Vagy segíteni kellene a hallgatót abban, hogy saját start-up céget hozzon létre találmányára alapozva. Ehhez tőkebevonás kell, amelyre a kockázati tőkealapok nyújtják a legjobb keretet, vagy az én véleményem szerint jó módszer lenne erre az innovációs tőzsde létrehozása is, ahol egy-egy találmány értékének megfelelően innovációs részvényeket bocsátanának ki, amelyek a találmány hasznosításából eredő jövedelem bizonyos százalékára adnak jogosultságot, és amelyekkel a különféle befektetők szabadon kereskedhetnének akár egy-egy cég részvényeivel, és ezáltal gyorsan megvalósulhatna egy-egy találmányt illetően a tőkebevonás. A nagyvolumenű technológiai projektek életre hívását segítő közösségi oldalról már írtam, természetesen arra is szükség lesz a jövőben.
A multinacionális cégeket pedig úgy lehetne rávenni a technológia transzferre, hogy egyrészt tőketartási illetéket kellene kiróni rájuk. Tehát, ha tőkéjüket hosszú ideig nem forgatják, akkor egy meghatározott összegű illetéket kellene befizetniük a költségvetésbe, ami az idő előrehaladtával exponenciálisan növekedhetne. Erre mindenképpen szükség lenne, hiszen azzal, hogy a multinacionális cégek kerülik a költséges és kockázatos műszaki innovációt, rengeteg sok álló tőke gyűlt fel náluk, van olyan cég, aminek az éves bevétele meghaladja egy egész ország GDP-jét, másrészt pedig meg kell adóztatni az úgynevezett kreatív gazdaság termékeit, amelyek nem igényelnek magas szintű műszaki innovációt. Így a különféle divatcikkeket, kozmetikumokat, játékprogramokat, filmeket, stb. Kivéve a keresztény szakralitáshoz kötődő műtárgyakat. Így tehát megvalósulna az egymástól eltérő tudományágak egymással való kombinálására, és a nagyipar irányába mutató fejlődésre egyaránt alapuló innovációs rendszer, és csak így lehetne megtörni spinozista kasztrendszer hatalmát, hogy a polgári osztály végigvigye a kasztharcot a nyugati világot uraló kulturális marxista kaszt ellen.
Ezzel azonban még nincs vége. Ha egyszerűen csak tőketartási illetéket rovunk ki a multinacionális cégekre, de nem adunk nekik konkrét programot, hogy mit és hogyan fejlesszenek, akkor előbb utóbb félresiklik a terv. Ha úgy képzeljük el a gazdaságot, mint egy élő szervezetet, amely folyamatosan fejlődik, akkor leginkább Szántó Borisz: A teremtő technológia című könyvében leírt koncepciót hívhatjuk segítségül. Szántó Borisz a technika fejlődéséről szóló elméletét Anohin szovjet kutatótól kölcsönözte. Anohin megpróbálta túlhaladni a behaviorizmust, amely azt mondja, hogy a szervezet az inger-reakció elvén alkalmazkodik a világhoz az evolúció során, amellett, hogy egyben meg is tartotta azt. Azt mondja, hogy a biológiai szervezet valóban ingereket vesz fel a külvilágból, és azokra sajátos válaszreakciókat ad, de a szervezet működése bonyolultabb annál, hogy ilyen egyszerűen leírhassuk.
A szervezet, amikor ingert kap a környezetből, így például erős hőhatás éri, az inger kiváltotta válaszadás folyamatában először végigzongorázza azokat a szerveket, amelyek az ingerre adott válaszban szerepet játszhatnak, majd miután kiválogatta ezeket összehangolja azok működését, ahol az egyes szervek mindegyikének fel kell áldoznia valamennyit a szabadságából, hogy az ingerre adott megfelelő válasz létrejöjjön. Így például esetünkben a hőhatásra adott válasz a hőhatás elől való kitérés, vagy elugrás, ahol megfelelően össze kell hangolni és koordinálni kell a két láb, illetve a fenékizmok mozgását. Anohin szerint az evolúció fejlődése mindig ilyen formában halad előre. A természetben a környezeti hatás kiváltotta reakció során a különféle egymástól elkülönült sejtek, szervek tevékenysége összehangolódik, aminek hatására mindig bonyolultabb és magasabb rendű szervek és struktúrák jönnek létre. Hogy ez az elmélet helyesen írja e le az evolúciót, vagy sem az a mi szempontunkból most lényegtelen. A lényeg az innováció gazdaságában való alkalmazhatósága.
A gazdaságban vannak termékek és szolgáltatások, amelyek mind az innováció útján jönnek létre.
Egy részükhöz kevés hozzáadott technológiai érték kell, mint például a kozmetikumokhoz vagy a bútorokhoz, amelyeket hagyományos kézműves technológiával is elő lehet állítani, másokhoz több hozzáadott technológiai érték kell, mint például egy autóhoz, vagy egy űrhajóhoz. Ezek a nagyvolumenű technológiai fejlesztések. A feladat az, hogy a vállalatok technológiai fejlesztését úgy kell összehangolni és koordinálni, hogy a fejlesztések összességének iránya a nagyvolumenű technológia fejlődésének az irányába hasson. Ehhez ismét segítségül kell hívnunk Roób Gusztávnak a fent már említett könyvében leírt árurendszert, amit el kell készítenünk, ahogy a szerző azt leírta. Tehát egy számítógépes adatbázisban le kell tárolnunk az országban rendelkezésre álló összes műszaki találmányt és műszaki terméket. Majd szakembereknek kell kiválogatni és megfelelően összekombinálni ezekből azokat a fejlesztési lehetőségeket, amiket egy-egy időszakban meg kell valósítani, hogy a technológiai fejlődés a nagyvolumenű technológia irányába hasson. Így például, ha a bútorok jelenleg nem tartalmaznak megfelelő technológiai értéket, akkor a bútorgyártó vállalatoknak tőkemegtartási illeték terhe mellett kötelezővé kell tenni, hogy mondjuk kezdjenek el olyan bútorokat kifejleszteni amelyek beépített számítógépeket tartalmaznak, hiszen az informatika iparágának jövőbeni előrejelzései szerint a számítógépek a jövőben nem olyan asztali komputerek lesznek, mint manapság, hanem a használati tárgyainkba beépítve fognak működni.
Vagy például, ha az autóiparban kevés a technológiai hozzáadott érték, akkor az autógyárak tőkemegtartási illeték terhe mellett kezdjenek el mondjuk repülő autókat kifejleszteni, amelyek a levegőben is tudnak közlekedni. Persze nem csak tőkemegtartási illetékkel lehetne ösztönözni a nagyvállalatokat. Létre lehetne hozni erre egy pályázati rendszert, mint például a Széchenyi terv, és azt mondani, hogy ha nem fejlesztetek, akkor tőkemegtartási illetékkel súlytalak benneteket, ha viszont fejlesztetek, akkor pályázati pénzekkel támogatlak is benneteket. Így tehát ahogy Anohin elméletében a különféle sejtek, és szervrendszerek a környezet ingereire összehangoltan adnak választ és így fejlesztik magukat az evolúció során, úgy az államok technológiai struktúrái is megfelelően összehangolhatják elemeiket, hogy így fejlődjenek a nagyvolumenű technológia irányába. A technológiai struktúra elemeinek összehangolásánál mindig úgy kell kombinálni a kisebb technológiai értékkel bíró elemeket a nagyobb technológiai értékkel bíró elemekkel, így például a kézműves technológiát az informatikával, vagy a földi közlekedés technológiáját a repülés technológiájával, hogy a fejlődés egésze a nagyvolumenű technológiai fejlődés irányába hasson.
Az államnak, mint ellenőrző rendszernek, ami itt analógiában áll a nagyvállalatok pénzügyi és könyvelési részlegével, ahogy azt Adizes könyvének az elemzésénél kifejtettük csak annyira kell visszafognia a technológiai fejlődést, hogy a nagyvállalatok ne menjenek tönkre a technológiai fejlesztés során, és így az államok szintjén is megvalósulhat az innováció és a pénzügyi ellenőzés, vagy egyensúlya, ami a nagyvolumenű technológiai fejlesztések irányába hat.
A technológiai fejlesztéseknek majd végeredményben arra kell irányulniuk, hogy eljöjjön a nanotechnológiai kor. A nanotechnológia arra irányul, hogy az atomi szintek nyersanyagából: atomokból, molekulákból tudjunk felépíteni különféle anyagfajtákat, majd később kész használati tárgyakat, gépeket, vagy akár egész házakat is, és a tudósok szerint eljön majd az idő amikor a nanotechnológia segítségével egy gombnyomással előállíthatunk bármilyen eszközt szinte a semmiből, úgy hogy felépítjük az atomi szintek nyersanyagából. Ha ez a kor eljön, akkor a hagyományos közgazdaság-tudomány idejétmúlttá válik, mert az emberiség korlátlanul, minden akadály nélkül elő tudja állítani magának a szükséges anyagi javakat, vagyis a szükségletek korlátlanul kielégíthetővé válnak. Az embereknek nem kell majd többé dolgozniuk, mert eljön a korlátlan bőség kora, amiről az utópisták álmodoztak, és akkor kérdésessé válik, hogy mivel fognak majd foglalkozni az emberek. Nyilvánvalóan vagy művészetekkel, vagy tudományos kutatással, és akkor válik csak igazán fontossá a nagyvolumenű technológiai projektek előállítását segítő közösségi oldal amiről írtam, mert akkor az emberiség feladata már a szükségletek kielégítéséhez szükséges anyagi javak megtermelése lesz, hanem a tudomány és a kultúra határok nélküli fejlsztése, az emberiség összes felesleges szabadideje ezt a célt fogja szolgálni, és ehhez elengedhetetlen eszköz lesz a nagyvolumenű technológiai fejlesztéseket lebonyolító közösségi oldal. Ez a kor persze veszélyekkel is fog járni, mert ha a hagyományos gazdasági rendszer megszűnik létezni ahol az emberek rákényszerültek, hogy dolgozzanak a megélhetésért, akkor elképzelhető, hogy sokan lesznek olyanok akik a nagyvolumenű technológiai fejlesztések helyett a semmittevést választják. Hogyan akadályozható ez meg? Továbbá az is probléma, hogy a jövőben sem fog mindenki olyan mértékű szellemi képességekkel rendelkezni, hogy nagyvolumenű technológiai fejlesztésekkel foglalkozzanak, velük mi lesz?
Sós Aladár írta le „Szabadság és gazdaság” című könyvében sajátos anarchista álláspontját, miszerint az anarchista társadalmat, ami az anarchizmus sajátos értelmezésében olyan társadalmat jelent, amely minden uralmi intézmény beiktatása nélkül önmagát irányítja, úgy kell megvalósítani, hogy egy közösség területén lévő földterület teljes egészében a közösség tulajdonába kell kerülnie, amit a közösség nem tulajdonba, hanem csak bérbe ad a közösség tagjainak, akik a közösségnek fizetett bérleti díj fejében szabadon gazdálkodhatnak az adott területen. Így akik a földet bérlik, azok rá lennének kényszerítve, hogy a földjükön minőségi munkát végezzenek, mert a bérleti díjat minden időszakban be kell fizetni.
Az emberek szabadsága és egymástól való függetlensége teljes mértékben megvalósulna. A befolyó bérleti díjból pedig a közszolgáltatásokat is fizetni tudná a közösség, mint például fűtés, egészségügyi ellátás stb. Így az anarchista közösség, amely minden állami beavatkozás nélkül önmagát irányítja megvalósulna, és ez az állam megszűnését is jelentené egyben. Nyilvánvalóan az önigazgató társadalom képe utópia, mert az állam a jövőben sem fog megszűnni, még a nanotechnológiai kor társadalmában sem, amikor a javak előállíthatósága korlátlanná válna. Viszont a föld köztulajdonba vétele, és bérbe adása megfontolandó, de a földet nem egy államnélküli közösségnek kell, hanem a kormányzattal rendelkező államnak kell tulajdonba vennie, majd bérbeadnia, de csak azoknak, akik tudományos kutatással foglalkoznak.
Hiszen, ha a termelőtevékenység, mint olyan megszűnik, akkor csak nekik lesz szükségük nagyobb földterületre, ahhoz, hogy a tudományos kutatáshoz szükséges eszközöket: laboratóriumokat, csillagászati obszervatóriumokat stb. üzemeltethessék. Az államnak kell szabályoznia, hogy a minél szélesebbkörű, és minél sikeresebb kutatómunkát fejtenek ki az egyének, annál nagyobb földterületet kapjanak. Ők alkotják majd a jövő arisztokráciáját, akik irányítják a tudományos kutatást a világegyetem meghódítása érdekében, ami a jövő emberiségének küldetése lesz. Mi legyen azokkal, akik nem tudnak tudományos kutatással foglalkozni? Az államnak szabályoznia kell, hogy a tudományos kutatással foglalkozó arisztokrácia hozzon létre saját földterületén olyan nanotechnológiával foglalkozó ipari üzemeket, ahol ezek az emberek dolgozhatnak ipari gépkezelőként, ahol különféle termékeket állíthatnak elő, amiket egyébként saját maguk is előállíthatnának nanotechnológiai eszközökkel.
Nemcsak létre kell hozni ilyen üzemeket, hanem kötelezni is kell ezeket az embereket, hogy ott dolgozzanak, azáltal, hogy ha nem dolgoznak ott, akkor nem kapják meg az államtól a nanotechnológiai eszközök üzemeltetéséhez szükséges energiát. Mert őnekik nyilván nem áll az érdekükben, hogy ezekben az üzemekben dolgozzanak, hiszen maguk is elő tudják állítani a nekik szükséges javakat. Az munkájukért cserébe energia alapú utalványokat kapnának, amivel egyben azt is kötelezővé tenné nekik az állam, hogy vásároljanak az üzemekben előállított javakból, mert különben úgyszintén nem kapnának az államtól a nanotechnológiai eszközök üzemeltetéséhez szükséges energiát. Így a kutatással foglalkozni nem tudó rétegek rá lennének kényszerítve arra, hogy dolgozzanak, különben nem kapnak az államtól energiát, és így a nemzetgazdaság továbbra is működőképes maradna.
Ők alkotnák az új jobbágyréteget, akik a tudományos kutatással foglalkozó arisztokrácia földterületén dolgoznak a középkori társadalomképhez hasonlóan. Végül pedig lesz majd egy sajátos lovagi osztály is a nanotechnológiai korban, mivel a tudományos kutatás nyilván az űrkutatás irányába fog továbbhaladni, a naprendszer, és a világegyetem meghódításának irányában, hiszen ez lesz az emberiség új küldetése, hogy meghódítsa az egész világegyetemet, továbbá itt a földön is meg kell hódítani még a föld népeit a kereszténységnek. Ezt a munkát fogja végezni a lovagi réteg. Ők lesznek a jövő űrhajósai, akik beutazzák a naprendszert és a világegyetem ismeretlen részeit, továbbá ők fogják megkeresztelni a föld még megkereszteletlen népeit is.
A jövő társadalma tehát a középkorhoz lesz hasonló, egyfajta új középkorban fogunk élni Nyikolaj Bergyajev szavaival élve. Továbbá egy új falangista társadalmi rendszer is lesz ez egyben, önellátó gazdálkodással, arisztokráciával, és monarchikus társadalmi felépítménnyel, a patriarchális családmodell újraéledésével, úgy hogy a modern technológiát sem kell visszafejleszteni, mert az önállóan gazdálkodó arisztokratikus rétegek nem földműveléssel, hanem tudományos kutatással foglalkoznak majd, a lovagi rétegek nemcsak harccal, hanem űrhajózással is foglalkoznak majd, a jobbágyság pedig a földművelés helyett nanotechnológiai eszközökkel folytatott ipari termeléssel fog majd foglalkozni. A spanyol falangizmusnak még van egy tétele is, amit fent leírtunk, hogy minden nemzet egy küldetés egység az egyetemesen belül, és az államnak elő kell segítenie ennek a küldetésnek a beteljesítését. Ez a küldetés a világegyetem meghódítása lesz a jövőbeli emberiség számára. Tehát a jövő társadalmi rendszere valóban egyfajta új középkor lesz, amely a középkori tradíciók újjáélesztése mellett folytatja a tudomány és a technika fejlesztését.
Továbbá ez a kor a környezetvédelmi problémákat is meg fogja oldani anélkül, hogy megszűntetné a technikai fejlődést, hiszen ha minden technikai segédeszközt elő lehet állítani egy gombnyomással, akkor megszűnik a természet és a társadalom közötti kényszerű anyagcsere is, mivel ha az atomi szintek nyersanyagából is elő lehet majd állítani bármilyen anyagot vagy használati tárgyat, akkor nem lesz szükség többé sem bányászatra, sem fakitermelésre, sem mezőgazdaságra, és a Föld ökológiai problémái megoldódnak.
Ez az elmélet pedig alapból cáfolja a kulturális marxista mozgalmakhoz erősen kötődő zöld pártok ideológiai frázisait miszerint a technika nem vezethet ki minket az ökológiai válságból. Mert ugyan miért nem akarják az európai zöld mozgalmak a technika további fejlődését, miért ragaszkodnak a technika visszafejlesztéséhez és az emberiség agrárkorszakához való visszatéréshez? Talán azért mert ezek a mozgalmak nem annyira környezetvédő mozgalmak, hanem inkább egykori természetkultuszok képviselői. A mai zöld pártoknak nem kizárólag a természet védelme szerepel a progamukban, hanem többek között a a feminizmus támogatása, továbbá a homoszexuálisok, és a színes etnikumok támogatása, ami mögött valószínűleg a női princípiumhoz való erőteljes vonzódás húzódik meg.
A nőkről több filozófus is leírta már, hogy ők az embernek a természethez közelebb álló része. Ebből kifolyólag a nőket igyekeznek szembeállítani a férfiakkal, és erőteljesen támadják a férfiuralmat a családon belül, ami a női egyenjogúság és a feminizmus támogatásában ölt testet. Ahogy a homoszexuális mozgalmakat is támogatják, ami a férfiak elnőiesítését célozza meg. Különösen az európai fehér férfiember áll a célpontjukban, hiszen a fehér férfiak teljesítménymotivációja hívta életre a technikai civilizációt, ami által az ember kiszabadult a természet hatalma alól és egyben hatalmat is szerzett a természet felett.
Így a fehér ember hegemóniájának megdöntését szolgálja a színes etnikumok Európába való bevándorlásának támogatása is, akik szemléletük szerint kevésbé vannak megrontva a technikai civilizáció vívmányai által és még inkább természetközeli életmódot élnek, mint az európai fehér ember. A technika tehát az embernek a természet hatalma alóli felszabadulását, és a természet feletti hatalom megszerzését segítette elő, végpontja pedig a nanotechnológiában öltene majd testet, ahol az ember végleg felszabadul a természet hatalma alól, hiszen megszűnik az ember és a természet közötti anyagcsere, ami a természetrombolás megszűnését is jelentené egyben, ennek ellenére a zöld mozgalmak mégsem akarják ezt, mert a mai zöld pártok valójában nem hagyományos értelemben vett természetvédelmi mozgalmak, hanem természetkultuszok, és természetvallások egyházszerű csoportosulásai.
Céljuk nem a természet védelme, hanem az, hogy az embert a természet determinációja alá vessék. Nem a jövő generációk jólétének és egészségének zálogaként tekintenek a természetre, hanem panteisztikus istenségként, ami feltétlen hatalmat követel magának mindenek felett, beleértve az embert is. Ennek megfelelően csak az agrárkorszakhoz való visszatérést fogadják el egyedüli alternatívaként, ahol az ember fokozottan függ a természettől és részét képezi annak, és azokat, akik a technika további fejlődésétől várják a környezetvédelmi kérdés megoldását még inkább elutasítják és támadják, mint azokat akik tudatosan szennyezik a környezetet, hiszen éppen ezt akarják a legkevésbé, hogy az ember felszabaduljon a természet hatalma alól, mert akkor megszűnne Istenük korlátlan uralma mindenek felett.
Az a tény, hogy ezek valójában nem természetvédelmi mozgalmak látszik abból is, hogy céljuk valójában a természet további rombolását segítené elő, hiszen ha mind a hatmilliárd embernek földet adnánk, és annyit amiből meg is tudna élni, ahhoz rengeteg hely kellene, ami további erdőirtásokhoz vezetne. Nem is beszélve arról, hogy a zöld mozgalmak neoplatonikus szemléletükből adódóan, általában összefonódnak különféle kétes kereskedelmi cégekkel, akik MLM és ehhez hasonló egyéb más kereskedelmi stratégiát folytatnak és nyakló nélkül próbálják rásózni termékeiket a vásárlókra, ami csak a természet további felélését segíti elő. Tehát ha ezek csupán természetvédelmi mozgalmak lennének, akkor semmi baja nem lenne velük a keresztény embernek, nem a természetvédelemmel van a baj. A probléma a természet Istenné avatásával, és az ember fölé helyezésével van.
A teremtés könyve világosan kimondja, hogy Isten az embernek adta a földet és annak lakóit: a növényeket és az ég madarait, hogy azokkal jól sáfárkodjon, és hogy művelje a földet. Tehát az embernek kötelessége vigyázni arra, amit Istentől kapott és jól bánni vele, de a hatalom az emberé kell, hogy maradjon, és nem a természeté, ahogy azt Isten rendelte. Az ember a teremtés koronája és nem a természet. Ahogy a családban is a férfinak kell uralkodnia a nő fölött és nem fordítva. Mindebből tehát látható keresztény ember nem azonosulhat a mai zöld mozgalmak szellemiségével, és azokkal szemben csakis elutasító álláspontot vehet fel. Az erkölcsileg helyes álláspont csakis az lehet a földi természettel szemben, hogy az embernek békében kell hagynia a természetet, de a természetnek sem szabad hatalma alá kerítenie az embert. Ez pedig csak a nanotechnológiai korban valósulhat meg.
Visszatérve a szentháromság problémaköréhez, kimondhatjuk e, hogy a nanotechnológiai kor fent felvázolt víziója, vagyis az új középkor társadalma a szentháromság mint filozófiai rendszer társadalmi megjelenési formája, mint ahogy a Leibnizizmusé a hayeki anarchista multikulturalizmus a spinozizmusé pedig a kommunizmus és a nácizmus? Meggyőződésem, hogy igen, hiszen jelen van benne a szentháromság első személye, vagyis az atya, mint a végtelen és monumentális szupertér amelyet a szintén monumentális nagyvolumenű technológiák fejlesztésnek gondolata fémjelez, továbbá jelen van benne a szentlélek, amit a kvantummechanikai valóság, és a leibnizista anarchista társadalmi rend fémjelez, hiszen ez egy alapvetően anarchisztikus társadalmi rend, mert önellátó, a munkájukat nem hagyományos munkahelyen végző egyénekre épül, anélkül hogy ez az önellátó társadalmi rend veszélyeztetné a technika fejlődését és anélkül, hogy multikulturalizmushoz vezetne, hiszen itt már nincsenek a kínálatukat a fogyasztók állati szükségleteihez igazító multinacionális cégek, akiknek életstílusban és etnikumban is sokszínű vásárlóközönségre van szükségük. Tehát jelen van benne az atya (technikai fejlődés) a szentlélek (anarchizmus) és a kettő egységben és harmóniában van, vagyis sem az idő nem tériesedik, sem pedig a tér nem időisedik (fiú), tehát a szupertér dialektizálva van, ahogy azt fent kifejtettük a marxi dialektikus materializmus értelmében.
Ezt tehát a szentháromság társadalmi rendje, ahol a technikai fejlődés szükségessége össze van békítve az anarchista szabadságvággyal, és amibe mind a két szélsőséges társadalmi rendszer szervesen illeszkedik, vagyis a náci, kommunista totalitarizmus és a leibniziánus, hayeki anarchizmus, sőt ha jobban meggondoljuk akkor az angolszász, nietzscheiánus kapitalizmus elitizmusa is, hiszen a felsőbbrendű ember, vagyis a kapitalista nagypolgár érdekei ebben a társadalmi rendszerben is maximálisan ki vannak elégítve azzal a különbséggel, hogy ebben a társadalomban bárkiből lehet felsőbbrendű ember, vagyis kapitalista nagypolgár aki ért a nagyvolumenű technológiai fejlesztésekhez, továbbá a felsőbbrendű emberré váláshoz nem kell már tömegeket maga alá gyűrnie és elnyomnia, mert a gazdasági eszközök enélkül is a kezében lesznek hozzá. Illetve ugyanígy szervesen illeszkedik ebbe a társadalmi rendszerbe a német kantiánizmus és az olasz neokantiánizmus is.
Ez egy igazi egyetemesség, vagyis katolicizmus, ami túllép a katolikusnak mondott, de valójában leibniziánus Habsburg birodalmi eszmény szellemén. A Habsburg ház volt az Európában amely a leginkább egyetemesnek mondta magát, de rendszere nem volt tartós és örök érvényű, mert a leibniziánus multikulturalizmus csak a különféle kultúrák mechanikus egymásmellé tételére törekszik nem pedig arra, hogy azok szervesen illeszkedjenek egymáshoz egy magasabb egységben, ezért egy ilyen birodalomnak szükségszerű a széthullása, csak egy olyan birodalom lehet tartós ahol az egyes részek szervesen illeszkednek egymáshoz, ez pedig csak a szentháromság filozófiai rendszerének tükörképe lehet.
A Leibnizizmus tehát nem egyetemesség hanem része az egyetemességnek az igazi egyetemesség csak a szentháromságban valósulhat meg. A leibnizista kulturális marxizmus célja, hogy lerombolja a technikai civilizációt ellentmond a történelmi szükségszerűségnek és az isteni akaratnak. Az emberiség nem mondhat le történelmi szerepéről amit isten rá rótt, hogy visszazuhanjon a történetietlenségbe, hanem vállalnia kell a szenvedést amivel a történelmi haladás jár, hogy meglelje Isten országát. Ausztriát, Spanyolországot, Olaszországot, Lengyelországot stb., ma katolikus országoknak mondják, de ezek valójában Leibniziánus és neokantiánus szellemű országok. Ha a legfőbb katolikus dogmának a szentháromság egységét tartjuk, akkor ma Európában csak a Szent István birodalmi eszményének örököse, vagyis az Orbán kormány katolikus. Csak az Orbán kormány szorgalmazza a nagyvolumenű technológiai fejlesztést, a keleti keresztény, orosz neobizánci birodalom, és a nyugati angolszász kapitalista birodalom egységesítését, amely a szentháromság egységének irányába hat.
A cikk címében feltett kérdésre, hogy milyen feltételekkel támogatom a leibniziánusok legfőbb vágyát a Habsburg dinasztia visszatérését az a válaszom, hogy nekem mindegy, hogy személy szerint Orbán Viktor, vagy a legújabb Habsburg trónörökös irányítja a jövő társadalmát, ami a szentháromság tükörképe kell, hogy legyen, ha az alkalmas rá, hogy ezt irányítsa és nem elkötelezett másfajta birodalmi gondolat iránt. Tehát csak akkor támogatom a Habsburg ház visszatérését Európa élére, ha szakít a saját maga által felépített leibniziánus birodalmi gondolattal, és elkötelezi magát amellett a birodalmi gondolat mellett, amit fent felvázoltam, és aminek tükörképe a szentháromság.
Mivel a fent felvázoltak szerint a szentháromság nem csak egy birodalmi eszménynek a tükörképe, amibe minden más birodalmi eszmény illeszkedik, hanem egy tudományos paradigma is, amibe lényegében minden más tudományos paradigma illeszkedik, hiszen a szentháromságba, mint társadalmi rendbe minden Európai nemzet szellemisége szervesen illeszkedik, minden művészeti kor és filozófiai irányzat szellemisége szervesen illeszkedik. Továbbá a szentháromság, mint társadalmi rend irányába tendálnak a művészeti korok ciklikus váltakozásai is, amiről fent már írtam, az új tudományos paradigmát elnevezem trinitizmusnak, ami a tri, vagyis latinul három szóból származik, tehát trinitizmusnak fogom hívni ezen túl az általam felépített politikai ideológiát és tudományos paradigmát. A trinitizmus társadalmi rendszere lesz az emberi történelem valódi vége, amiről Francis Fukuyama könyve beszél.
Szóltunk tehát a Kantiánizmusról és a belőle kinövő Darwinizmusról, amelyek összevetve azt állítják, hogy a szerves és szervetlen természet objektumai mind a szabadság és szükségszerűség dialektikus váltakozásának folyamatában haladnak a legmagasabbrendű létező, vagyis Isten létmódja felé ahol teljes egységbe kerülnek egymással. Ezt jól mutatja, hogy az általunk érzékelhető tárgyi világ objektumai egyrészt mind anyagból állnak ami téries, tehát a szükségszerűséghez köthető, illetve formából állnak, ami a természeti világ objektumainál mind fraktáloknak tekinthetők, tehát a káoszelmélethez, vagyis a kvantummechanikai valósághoz, közelebbről az időhöz és a szabadsághoz köthetők. Így mondhatjuk, hogy a tárgyi világ objektumai magukon viselik a szabadság és a szükségszerűség dialektikus váltakozásának jegyeit. Azonban beszéltünk a neokantiánus filozófiáról is, ami nemcsak azt mondja, hogy a fejlődés elérheti Istent, hanem túl is haladhatja őt, hiszen Szalay matematikai elméletében láthattuk, hogy a robbantott számok túlnyúlnak a háromdimenziós tér végtelenségén. A kérdés, hogy túlhaladhatja e a fejlődés, legyen az az emberi technika, vagy akár a természet fejlődése Istent? Mit mond erről a biblia és mit mondanak erről a filozófia törvényszerűségei?
Varga Béla: Bölcseleti írások című tanulmánygyűjteményében a pauleri logikát követve leírja a tárgyi világ felépítését. A platoni ideában Varga szerint a tárgyi világ objektumai, formái és az azok között meglévő Pauler által leírt viszonyok, relációk egységbe tömörülnek. A tárgyi világban az egyes formák között nem csak azonosságok, hanem eltérések is vannak, és éppen ez teszti lehetővé, hogy bizonyos fokú összefüggések és relációk legyenek közöttük, amelyek által egységgé állnak össze magasabb szinten. A relációk tehát nemcsak összekötnek, hanem el is választanak, de a platoni ideában a relációk által elválasztott létezők egységbe tömörülnek. Ez jól megfelel annak, amit fent a vörös határon kívüli dolgokról írtunk, ahol a végtelen tér egésze bele van zuhanva a pontszerű időbe, tehát a formák egésze egységben van az időbe belezuhant végtelen térben. Az evolúció előrehaladása során pedig, ahogy az idő által a végtelen tér meghaladja önmagát a tér kiszabadul önmagából, és megjelennek a tárgyi világ objektumai, amelyek tulajdonképpen szintén tereknek tekinthetőek az időbe zárva, hiszen mint testeknek kiterjedésük van, a formáik pedig kvantumjelenségek, ami az időhöz köthető, de ezeknek a tereknek a kiterjedése már véges, és formájuk ellentétes más formákkal, tehát ezek tulajdonképpen széttöredezett téridőnek tekinthetőek.
Ezeket nevezi Varga individuumoknak, amelyek a platoni ideákból jönnek létre, formájukban időiek, de minél összetettebbek lesznek, minél több másik individuummal függnek össze, annál hasonlóbakká válnak az örökkévalósághoz, az időtlenséghez, vagy másképpen a végtelen térhez. Van egy utolsó szintje is a létnek Varga szerint. Ez az érvény, ami mind azokat a formákat, individuumokat jelöli, amelyek az individuumok fejlődése, tehát egymással való összefüggésbe kerülése, összerendeződése útján kialakulhatott volna, de nem alakult ki. Ez az érvény tehát egy potenciálisan létező létszint, ami még nem realizálódott.
Az a gondolat, hogy az individuumok fejlődésük során egyre hasonlóbakká válnak az örökkévalósághoz, vagyis a végtelen térhez, jól egybevág azzal, amit fent a fraktálok természetéről írtunk le, hogy a formák, amelyek kvantumjelenségek, tehát időiek az evolúció során egyre bonyolultabbak, vagyis fraktálszerűbbek lesznek, a fraktál pedig nem más, mint az idő tériesedése. Fent azt is kifejtettük már, hogy az evolúció kvantumugrásokkal halad előre, és ez lényegében azt jelenti, hogy a kvantumszféra, vagyis az idő viszi előre a fejlődést, és e fejlődés során lényegében a végtelen teret bontja ki, és szabadítja ki önmagából, amit ő teljes egészében magában foglal. Itt az idő jelenti a mozgást, tehát a szabadságot, a tér pedig, amit az idő magába foglal, a változatlanságot, tehát a szükségszerűséget. Így a kvantumugrások folyamán, amikor megtörténik az ugrás, tehát az előrehaladás, akkor a mozgás, az idő és a szabadság dominál, amikor az ugrások között szünet van, akkor pedig a változatlanság, a tér, a szükségszerűség dominál. Ezt úgy is megfogalmazhatunk, hogy a tér visszafogja az időt, így az evolúció lényegében a szabadság és a szükségszerűség váltakozása. Amikor pedig az evolúció során az individuumok teljes egészében fraktálalakba rendeződtek, akkor eljött a fejlődés határa, amikor a tér már teljes egészében megállítja az idő mozgását, vagy másként a formák, amelyek kvantumjelenségek, tehát az idő megtestesítői teljes egészében tériesednek.
Azonban Varga írása azt sugallja, hogy így sem teljesedik ki teljesen a fejlődés, hiszen marad egy létszint, aminek léte csak potenciális marad, és ez az érvény. Fent leírtuk már, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen, vagyis a kvantumszféra, tehát az idő 3,14-szer nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen, vagyis a makroszféra, a végtelen tér. Ha az atya, vagyis a megszámlálhatóan végtelen a fejlődés folyamatában teljes egészében felépítette önmagát, akkor a fejlődés elérkezett a határához. Tehát itt lényegében az atya számára saját maga jelenti a határt az önmeghaladásban. Ezzel pedig egy filozófiai, vagy teológiai problémához jutottunk el. Mind az atya, tehát a végtelen tér, mind pedig a szentlélek tehát a végtelen idő a szentháromság, személyei a fiúval egyetemben, és ezek a személyek egyenrangúak a katolikus dogmatika szerint, tehát Istennek teljes egészében birtokolnia kell önmagát, nem létezhet olyan, hogy az egyik személy létében túlhaladja a másikat. Tehát ha az evolúció célja Isten önmeghaladása és kiszabadulása az időből, akkor az atyának az evolúció végén teljes egészében birtokolnia kell a szentlelket, az időt, vagyis önmagát, hiszen az is Isten személye, és a személyeknek egyenrangúaknak kell lenniük.
A következőkben azt kell elemeznünk, hogy mit mond erről a biblia. Rózsa Huba a Genezis könyve című könyvét szeretném ismertetni és saját gondolataimat hozzátenni, azoknak, akik a teremtés könyvét szó szerint értelmezik, és az evolúció elméletét tagadják, és megmutatni, hogy mi a teremtés könyvének valódi katolikus értelmezése. Rózsa Huba egyik legfőbb gondolata az, hogy az ószövetség és a teremtés könyve valóban sokat átvett a közel-keleti sumér, egyiptomi stb. teremtésmítoszokból, de azokat demitologizálta is egyben, így tehát a biblia nem tekinthető ezen teremtésmítoszok puszta másolatának. Továbbá azt is hangsúlyozza, hogy a teremtés könyvét nem valamiféle természettudományos könyvként kell olvasni, amiből ténylegesen kiolvashatóak annak titkai, hogy hogyan hozta létre Isten a világot, hanem szimbolikus teológiai igazságok, hittitkok vannak benne amelyek nincsenek kapcsolatban a világ teremtésének hogyanjával.
Az egyiptomi és sumer teremtésmítoszokban a világ különféle leölt és feldarabolt Istenek testrészeiből és kifröccsenő testváladékaiból jönnek létre, amelyek egyfajta panteista szemléletet tükröznek ahol a teremtett világ, a természet egységet képez az Istenséggel, ezzel ellentétben a teremtés könyvében Isten transzcendens marad az általa teremtett világgal szemben és azt kívülről a semmiből teremti. Továbbá a természeti világ teremtése 6 nap alatt tehát egy időben végbemenő folyamat során megy végbe, és az első teológiai tétel, és hittitok amit a bibliából ki kell olvasni az, hogy Isten transzcendens a világgal szemben és a természeti világ teremtése időben zajlik, a természet az idővel, a történelemmel kerül szintézisbe. Így a kereszténység nem természetkultusz, mint sok más akkori Közel-Keleti vallás, amely a természetben Istent lát, hanem történelemvallás ami a történelmi haladást hangsúlyozza mind a természetben mind az emberi társadalomban.
Ugorni fogok egy kicsit, nem tudom itt Rózsa Huba minden gondolatát ismertetni, mert akkor hosszúra nyúlna ez a cikk. Az ember teremtésénél először a férfit teremti meg Isten, aztán annak oldalbordájából a nőt. Elmondja, hogy az embert a világ urának teremti „És monda Isten: Teremtsük embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” Az ember a természeti világ ura, és Isten képmása, tehát Istenhez hasonló hatalommal rendelkezik a természet felett.
Isten meghagyta, hogy az Édenkert közepén található fából, ami a jó és rossz tudás fája nem szabad enni. A kígyó megkísérti Évát, és Rózsa hangsúlyozza, hogy a bibliában nincs arra utaló mondat, hogy a kígyó magával a Sátánnal, Luciferrel lenne azonos, inkább azt hangsúlyozza, hogy a kígyó, a Közel-Keleti pogány mítoszokban a szexualitással az érzékiséggel van kapcsolatban, tehát a bibliában is inkább az érzéki kísértés szimbóluma lehet, amit az is jelez, hogy a nőt kísérti meg először, aki az ember érzékibb része, majd az kísérti meg a férfit. A kígyó azzal csábítja el az emberpárt, hogy olyanok lesztek, mint az Istenek, ha esztek a fáról és fontos momentum, hogy miután az emberpár evett ez olvasható a könyvben: „Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefa leveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak.” Ezt a mondatot, hogy észrevették, hogy meztelenek Rózsa úgy értelmezi, hogy elvesztették az ösztöneik, és főként a nemi ösztönük feletti uralmat.
Majd ezután Isten megbünteti a nőt is és a férfit is, és a férfinak azt mondja: „Mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján.” Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned.” Ezt a mondatot Rózsa, hogy a föld tövist és bojtorjánt teremt az ember számára úgy értelmezi, hogy az ember nemcsak ösztönei, hanem a természet feletti hatalmát, uralmát is elveszti, a gazdálkodás, a munka és ezzel együtt a gazdasági és technikai haladás mindig sok gonddal fog járni neki a történelem során, ami ma is látható, amikor a civilizáció a gazdasági rendszer fenntartása óriási környezetszennyezéssel jár együtt, ami veszélybe sodorta a civilizáció fenntarthatóságát a művelés alatt álló természeti környezet nehéz kezelhetősége miatt.
Végül van egy olyan mondat is, a teremtés könyvében, hogy az ember a halhatatlanságot is elveszti, és van egy olyan momentum is a bibliában, hogy az ember megpróbálja becsapni Istent azzal, hogy a halhatatlanság fájáról is enni próbál, de ezt Isten időben észreveszi és megakadályozza. Mit ért a biblia az alatt, hogy az ember elvesztette a hallhatatlanságot. Rózsa erre azt válaszolja, hogy az ókori zsidóknál a halál utáni lét, vagyis a seol egyfajta boldogtalan létet jelentett, ahol az ember elvesztette az Istenhez való közelségét, így Rózsa szerint a halhatatlanság elvesztése és az a mondat, hogy az ember ezután meg fog halni inkább az Istenhez való közelség elvesztését jelenti. Én azonban megpróbálom továbbvinni ezt a gondolatot, (és ez már a saját gondolatmenetem) szeretném megkérdezni, hogy mit is jelent az Istenhez való közelség?
A mai neoskolasztikus gondolkodók sok esetben hangsúlyozzák, hogy Isten evilágon kívüli transzcendenciáját nem úgy kell értelmezni, hogy Isten létmódja különbözne az általunk érzékelt világ létmódjától, hiszen Isten mibenléte az evilági lét, a természet szépségeinek tanulmányozásával megismerhető, és ez a bibliában is benne van. Isten transzcendenciáját inkább úgy kell értelmezni, hogy létmódjában és hatalmában végtelenül felülmúlja az általunk látható, és érzékelhető világot. Ennek folytán mivel ahogy az előbb utaltam rá, hogy az ember a bűnbeeséskor elvesztette a természet feletti korlátlan hatalmát, az Istenhez való közelség és a halhatatlanság elvesztése talán azt jelenti, hogy az ember elvesztette az Istenhez hasonló korlátlan és végtelen létmódot és hatalmat, ami a természet feletti határtalan uralomban jelent meg, továbbá a saját ösztönei feletti uralomban is.
Az ember csak úgy juthatna vissza az édenkert állapotába, ha visszanyerné a természet feletti, és saját ösztönei feletti korlátlan uralmat, és lényegében erről szól az egész világtörténelem, amely a technikai fejlődésről, tehát a természet feletti határtalan uralom megszerzéséről szól, és egyben az ösztöneink feletti uralom megszerzéséről is, hiszen a munka, a gazdálkodás, a technika fejlesztése természetes emberi ösztöneink legyőzését követeli, és az ember csak akkor szerezheti vissza a halhatatlanságot is, ha mindezt megvalósította és Istenképiségét, Istenhez való hasonlatosságát teljesen visszaszerezte. Itt megjegyzem, hogy a középkori alkimisták, rózsakeresztesek, gnosztikusok különféle mágikus praktikákkal keresték a bölcsek kövét, vagyis a halhatatlanságot, tehát ösztöneik legyőzése és a természet feletti korlátlan uralom megszerzése nélkül, Isten becsapásával, próbálták megszerezni a halhatatlanságot, ami hasonlatos az első emberpár azon cselekedetéhez, hogy Isten becsapásával próbáltak enni a halhatatlanság fájáról.
Továbbá azt is megjegyezném, hogy a tudás fája szóösszetételnek is erősen gnosztikus mellékzöngéje van, hiszen mint utaltam rá a bűnre csábító kígyó szimbóluma valószínűleg a női szexualitáshoz köthető, és mind az ókori, mind a középkori, mind pedig az újkori gnosztikus szervezetek nagy jelentőséget tulajdonítanak a női princípiumnak, a szexuális praktikáknak és mágiának, és a test börtönéből való szabadulást, hogy egyesüljenek a túlvilágban található női Istenségekkel a „tudás” révén próbálták elérni, tehát az ősbűn, a bűnbeesés valószínűleg a női princípiummal és a gnózissal való kollaborációt jelenti.
Tehát a paradicsomi állapot elvesztése, a bűnbeesés a természet és saját ösztöneink feletti korlátlan uralom és ezzel az Istenhez való közelség, hasonlatosság elvesztését jelenti, a világtörténelem pedig ami főként a technikai haladásról szól, folyamatos haladás ezek visszaszerzése felé, folyamatos közeledés Istenhez, és kérdés ugye, hogy visszaszerezheti e valaha az ember az Isteni létmódot. Tudom, hogy benne van a bibliában a végítélet dogmája, hogy Isten egyszer majd véget vet a történelemnek és megítéli az emberiséget, ennek értelmét később fejtem ki.
Tehát a teremtés könyve nem a teremtés mikéntjének leírása, hanem szimbolikus hittitkok, teológiai tételek megjelenítője, amelyekről a következő mondható el: Isten transzcendens a világgal szemben, a kereszténységben a természet létmódja szintézisben van az idővel, a történelemmel, a bűnbeesés és a paradicsomi állapot elvesztése ösztöneink, a természet feletti korlátlan uralom és az Istenhez való hasonlatosság elvesztését jelenti, és a világtörténelem folyamatos közeledés, haladás Isten végtelen létmódjához való hasonlatosság visszanyeréséhez a technikai fejlődés által. Így a teremtés könyve nem áll ellentétben az evolúció elméletével, hanem egy történelemvallást mutat be, és éppen azokat a teológiai tételeket nyilatkoztatja ki, amelyek a folyamatos fejlődést, haladást vagyis az evolúciót hangsúlyozzák mind a természetben, mind a társadalomban.
Rózsa Huba megemlíti a könyvében még a bábeli torony építésének epizódját is a bibliából ahol az emberek egy óriási tornyot próbáltak építeni, amely Isten létszféráját ostromolja, erre Isten összezavarta az emberek nyelvét, hogy az emberek ezt ne tudják ezt tovább csinálni. Ezt Rózsa egyszerűen úgy értelmezi, hogy az emberek újra Istenekké akartak válni, az isteni létmódot akarták maguknak megszerezni és ez volt az új pogányság megjelenése akkoriban amiért Isten megbűntette az embereket a nyelvek összezavarásával. Én egy kicsit árnyalnám ezt az értelmezést. Az emberek bűne nem az volt, hogy az Isteni létmódot el akarták érni, hanem az, hogy azt túl akarták haladni, és a középkori rózsakeresztes alkimisták gyakorlataihoz hasonlóan a természet feletti korlátlan uralom megszerzése nélkül pusztán bizonyos mágikus praktikák segítségével akarták megszerezni a halhatatlanságot. A következőkben leírom, hogy pontosan hogy értem ezt.
Pavel Florenszkij: A kultusz filozófiája című könyvében a keresztény vallás mindennapi rítusait, így az istentiszteleteket, a keresztelést, az esküvőt, a bérmálást, és a további szentségeket úgy értelmezi, mint a keresztény túlvilág, vagyis a szellemi világ találkozását az általunk ismert anyagi világgal ahol szellemi világ mintegy áthatja és átszenteli az anyagi világot a jól ismert keresztény rítusokkal. Ezt a gondolatot odáig viszi, hogy a hét szentség mibenlétének elemzésénél már a marxi dialektikus materializmus szóhasználatát alkalmazza a tézis, antitézis, szintézis szófordulataiban.
„A dialektikus materializmus alapgondolatait Friedrich Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.” Tehát az anyag mozgását, fejlődését és történelmi előrehaladását nem mechanikusan a véletlen segíti elő, ahogyan azt a mechanikus materialisták állították, hanem a benne rejlő ellentmondások segítségével halad előre, amelyek belső feszültséget okoznak az anyagban, hogy aztán ezeknek az ellentmondásoknak a feloldásával és szintézisbe hozásával mindig magasabb szintre jusson az anyag fejlődése.
Más megfogalmazásban az anyaghoz képest éteri szellem dinamizmusa, mintegy áthatja az anyagot és a tézis, antitézis, szintézis ciklikus mozgásában hajtja előre az anyagi világ fejlődését. Florenszkij ebben a könyvében a tézis, antitézis, szintézis logikája szerint foglalja rendszerbe az egyház hét szentségének: a keresztség, bérmálás, Eucharisztia, bűnbánat szentsége, betegek kenete, egyházi rend, házasság egymáshoz való viszonyait, egymásra épülésük logikáját.
Gáspár Dorottya: Eskü a rómaiaknál és a sacramentum militiae című könyvében a római katonai eskü mibenlétét elemzi. Különösképp azt, hogy a római katonai eskü nevében amit a rómaiak sacramentum militiae-nak neveztek miért van ott a sacramentum, vagyis a szent szó. Mivel ez arra utal, hogy a katonai eskü a rómaiaknál nem egyszerűen polgári, hanem esetleg vallási jellegű volt. A szerző a különféle római források elemzésével arra a következtetésre jut, hogy a katonai eskünek a rómaiaknál valóban vallási jellege volt. Az eskü az újonc katonák esetében az ókori misztériumvallások rítusainak mintájára életre hívott beavatási szertartásnak minősült, ami a katonát az örök hűség láncával kötötte össze vezetőjével, később pedig a császárral, a császári hatalom megerősödésének idején, amikor a császárt már Istenként tisztelték Rómában.
Ekkor a katonai hűségesküre épülő római millitarista kultusz császárkultusszá vált, ahol a császár volt Isten, és a szerző szerint ez olyan ókori misztériumvallásnak volt tekinthető amely nem a túlvilági életre irányult, tehát csak rítusaiban volt misztériumvallás, túlvilágra irányultságában nem, mivel a többi misztériumvallásnak a túlvilágra irányultság is alapvető eleme volt. Ennek a misztériumvallásnak, mint császárkultusznak a célja a birodalom egységének megőrzése volt, aminek a császár volt eszmei szimbóluma és ezt segítette elő a császárhoz intézett rituális hűségeskü, amely az örök hűség láncával fonta a császárhoz a katonákat. Később a középkorban a lovagrendek megjelenésével az ókori sacramentum militiae vallási kultusza keresztény színezetet kezdett ölteni és egyes lovagrendek Krisztust kezdték a római császár mintájára imperátorukként tisztelni és megjelent a Krisztus imperátor kifejezés. Tehát az ókori római sacramentum militiae millitarista kultuszban két elem színtézise érhető tetten, amelyek közül az egyiket a misztériumvallások rituális elemei képezik amelyek a későbbi kereszténységben is tovább éltek, és amiket Florenszkij könyvének elemzése kapcsán a dialektikus materializmus filozófiai rendszerével hozhatunk kapcsolatba. A másik pedig a római katonai szellem, amely a már vizsgált metafizikai tradíció tanításaival hozhatók kapcsolatba, közelebbről pedig Julius Evola tanításaival aki Guenon mellett a metafizikai tradíció másik nagy alakja.
Julius Evola volt aki a fent leírt metafizikai önmeghaladást, önfelülmúlást amelynek a filozófiáját Leibniz nyomán Guenon dolgozta ki a harciassággal kötötte össze, közelebbről a római harci szellemmel, amelynek a fent leírtak értelmében vallásos jellege volt a rómaiaknál és a sacramentum militiae rítusához kötődött. A római harciasság Evolánál a metafizikai önmeghaladás eszköze és mint ilyen Guenon filozófiáján keresztül a leibnizi filozófiához közhető. Tehát míg a sacramentum militiae-nak az ókori misztériumvallásoktól átvett rituális elemei a marxi dialektikus materializmussal hozhatóak kapcsolatba addig a római katonai szellemhez kapcsolódó elemei a Leibnizizmussal, hiszen mint ahogy a Leibnizizmusnak is a különféle egymástól eltérő kultúráknak az egysége a társadalmi tükörképe úgy a római katonáknak a császárhoz való hűsége is a birodalom egységét szolgálta a rómaiaknál.
Ahogy tehát a sacramentum militiae római kultusza a misztériumvallások rítusainak és a római katonai szellemnek a szintéziseként gondolható el úgy a robbantott számok is a kantiánus irracionális számok, és a leibniziánus transzcendens számok szintéziseként gondolhatóak el. Ebből pedig azt gondolhatnánk, hogy megtaláltuk a sacramentum militiae római kultuszának matematikai megfelelőjét a robbantott számokban, de ez nem egészen így van, mert mint ahogy a robbantott számoknál inkább arról van szó, hogy a leibniziánus transzcendens számok hatják át a kantiánus irracionális számokat addig a sacramentum militiae római kultuszában inkább arról van szó, hogy a kantiánus kultikus elemek hatolnak be a római katonai szellem leibniziánus világába. Tehát a robbantott számok struktúrájához képest egy alapvetően fordított viszony valósul meg a sacramentum militiae római kultuszában. A kérdés, hogy ezt a fordított viszonyt képező számot ahol a kantiánus irracionális számok behatolnak a leibniziánus transzcendens számokba hogyan alkothatjuk meg az Euler szám mintájára?
Az Euler számot leíró képletben azt a jelenséget, hogy a szám irracionalitását még áthatja a transzcendens számok dinamikus önfelülmúlása az a jelenség indukálja, hogy mind a függvény értékének csökkenése, mind a függvény értékének azt kölcsönösen gátló növekedése gyors exponenciális mértékben történik a képlet hatványában is és a képletben lévő tört nevezőjében is. Ez az exponenciális gyorsulás képezi a szám transzcendens elemét. Hogy ebbe a transzcendens elembe belehatoljon valamiféle irracionális szám azt véleményem szerint csak úgy érhetjük el, hogy ezt az exponenciális gyorsulást még jobban felgyorsítjuk, a képletben szerepló hatvány értékének gyorsabb növelésével és a képletben szereplő tört értékének gyorsabb csökkentésével, de a hatványnövekedés gyorsulásának csökkenő mértékűnek kell lennie, mint ahogy a törtcsökkenés gyorsulásának és csökkenő mértékűnek kell lennie úgy, hogy a csökkenő mértékű növekedés és a csökkenő mértékű csökkenés egymást gátolja. Ezt véleményem szerint úgy érhetjük csak el, ha az Euler számot leíró képletet a következő módon módosítjuk:
Ha az Euler számot leíró képlet betűkkel leírva: (1+(1/x))^x, akkor ez a képlet betűkkel leírva: (1+(1/(x^((1+(1/x)^x)))))^x^((1+(1/x)^x)). Ennek a képletnek a határértéke tehát az a szám, amely véleményem szerint tükörképét alkotja a sacramentum militiae mint római kultusz filozófiai alapjainak, és a matematika következő feladata csak az lehet, hogy megtalálja ennek a számnak a határértékét, majd elemezze az így előálló szám tulajdonságait.
Mint ahogy az Euler matematikai munkásságát folytató és a háromdimenziós teret túlhaladó robbantott számok elméletét megalkotó Szalay Istvánnak a robbantott számokról szóló előadásáról készült itt látható: http://videotorium.hu/hu/recordings/details/3166,A_szam_fogalmanak_alakulasa_a_kezdetektol_a_robbantott_szamokig videójában is nyomon követhető a robbantott számok azon tulajdonságát, hogy képesek túlhaladni a végtelen teret a bibliai bábel torony sajátosságaihoz hasonlítja, és Brueghel bábel tornyot ábrázoló festményére hivatkozik. Ebből gondolom, hogy a bibliai bábel torony története nem annyira az isteni végtelen és határtalan létmód elérését, hanem inkább a túlhaladását, Isten hatalmának a felülmúlását, és Isten becsapását jelképezi a bibliában. Mert tulajdonképpen mit is jelent az isteni végtelen és határtalan létmód? Ezzel kapcsolatban Jánosi József katolikus, neoskolasztikus gondolkodó egy tanulmányát szeretném idézni.
Jánosi József katolikus filozófus „A teremtés tanának ismeretelméleti jelentősége” című cikkében a keresztény teológia teremtéstanának ismeretelméleti vonatkozásait elemzi. Kifejti, hogy egyedül a zsidó-keresztény teológiában létezik a személyes Istenség semmiből való teremtésének tana, semmilyen más kultúrában nem lelhető ez fenn, (a sémi kultúrákban sem, amelyhez a zsidó is tartozik) így nem egy nép, vagy kultúra szellemiségét, hanem az Isteni kinyilatkoztatás jelenvalóságát kell sejtenünk mögötte. Tehát maga Isten nyilatkoztatta ki ezt az igazságot az emberiségnek.
A középkori keresztény teológia elutasítja mind a monizmus tanát, amely a lét homogenitását hirdeti, tehát nem fogad el különálló létfokozatokat, mind pedig a pluralizmus tanát, amely a különféle létfokozatok: (szervetlen anyag, növény, állat, ember, tiszta szellemi létező, Isten) között semmiféle közös kapcsolatot nem fogad el. Továbbá a létanalógia elvét vallja, amely a lét különböző rétegei között áthidalhatatlan távolságot feltételez, de egybe is kapcsolja őket a léthasonlóság által.
Tehát a különféle létfokozatok hasonlítanak egymásra, analógiában állnak egymással, és így kapcsolódnak egymáshoz a középkori szemlélet szerint. Minden lét kimerül az abszolút létezőben: Istenben. A létanalógia tanától meg kell különböztetni analógiás megismerés fogalmát, amely szintén a középkori szemlélet része. Azt vallja, hogy vannak dolgok, amelyek soha nem ismerhetőek meg önmagukban, csak valamely más ismerettárgyhoz való hasonlóságuk, rájuk vonatkozó analógiájuk révén.
Ez alapvető ellentétben áll az újkori filozófiai irányzatok tanításaival, mert azok vagy racionalisták, amikor azt tanítják, hogy a lét teljesen és kimerítően megismerhető az emberi értelem által, hiszen az értelem és a lét „között teljes egybevágóság áll fenn”, vagy idealisták, amikor azt vallják, hogy „a valóság az emberi ész vetülete az általános emberi tudatban”. Ezt a középkori szemléletet ismeretelméleti realizmusnak is nevezik.
A különböző létfokozatokat különféle létgazdagság jellemzi. Más az Isteni értelem, a tiszta szellemi értelem, és az emberi értelem létgazdagsága, ami azt jelenti, hogy értelmi képességük az egész létre terjed ki, amiben hasonlóak egymáshoz, de abban különbözőek, a létet lényegesen különböző fokban közelítik és ragadják meg. Mindebből következően tehát az emberen felül álló létfokozatokról, vagyis a tiszta szellemi, és az Isteni létfokozatokról, illetve magáról a teremtésről, csak azoknak az alsóbb létfokozatokkal meglévő analógiájuk által kaphatunk tényleges ismereteket, amelyhez elengedhetetlen az emberi intuíció megléte is Aquinói Szent Tamás szerint.
A középkori skolasztikusok értelmezése szerint Istent tehát csak úgy ismerhetjük meg, hogy analógiába hozzuk az általunk ismert tárgyi világgal ez pedig feltételezi, hogy Isten természete és létmódja nem különbözik radikálisan az általunk ismert tárgyi világ létmódjától, a világon kívüli transzcendenciája inkább úgy értelmezhető, hogy az végtelenül felülmúlja az általa teremtett világ létmódját, ahogy az ember létmódja is felülmúlja az állatvilág létmódját. Ha pedig Isten létmódja nem különbözik radikálisan az általunk látható tárgyi világ létmódjától, akkor felmerül a kérdés, hogy egyáltalán teremthetett e volna Isten olyan világot, amely radikálisan különbözik az ő természetétől és létmódjától vagy másképp olyan világot, amelynek természeti törvényei radikálisan különböznek az általunk ismert világétól? Véleményem szerint nem. Mivel ez a világ és az ember hasonló Isten természetéhez és létmódjához, Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert természeti törvényei nem különbözhetnek radikálisan attól, mint amilyenek, mert Isten sem tud olyan világot teremteni, amely az ő természetétől radikálisan eltérő törvények szerint működik, hiszen ehhez saját természetét kellene megváltoztatnia, ami lehetetlen.
Ennek pedig messzemenő következményei vannak arra nézve, hogy hogyan is működhet az emberi tudomány és technika az emberi történelemben, amely Isten végtelen és korlátlan létmódját hivatott elérni az ember számára. A technika története arról tanúskodik, hogy az emberi technika sohasem a természet törvényeinek a megváltoztatásával próbál uralmat szerezni az ember számára a természet felett, hanem csak azok kijátszásával. Természeti törvény például, hogy a Földön tömegvonzás van, és az ember soha nem szállhat fel az égbe csak úgy ezt a technika kijátssza úgy, hogy repülőgépet épít és annak segítségével repíti égbe az embert, de soha nem próbálja megváltoztatni a természet törvényeit. Az isteni végtelen és határtalan hatalom és létmód elérése a technika segítségével azt jelenti hogy az ember csak annyiban uralhatja a természet törvényeit, mint Isten, tehát kijátszhatja őket, hogy uralmat szerezzen fölöttük, de soha nem lépheti túl a teremtett világ kereteit, soha nem változtathatja meg a természet törvényeit.
A mai fizika viszont, és főként az egyre inkább előtérbe nyomuló húrelmélet, amely a mindenség elméletének címéért harcol, éppen olyan világegyetemet képzel el ahol az általunk ismert univerzum törvényein kívül radikálisan másfajta törvények és létmódok is léteznek. 3-nál több térdimenziót gondol el, mint például 4. térdimenzió, vagy 11. és akárhányadik térdimenzió, a miénkkel párhuzamosan működő univerzumokat gondol el ahol egészen más törvények működnek, mint amilyen a miénk, tehát megpróbálja túlhaladni Isten végtelen és határtalan, de csak az általunk ismert világ keretei között működő létmódját, amit az is egyértelműen jelez, hogy Szalay robbantott számaihoz hasonlóan a húrelmélet is Euler matematikájából alakult ki. A húrelmélet atyja egy Gabrielle Veneziano nevű fizikus, aki Euler béta függvényét használta fel elméletének megalkotásához, amelynek hasonló tulajdonságai vannak, mint az Euler -féle számot definiáló függvénynek, ami nagyon érdekes.
Így azzal tehát, hogy a fizika beemelte tételei közé a 3-nál több dimenziós tereket és a párhuzamos univerzumokat a tudományosság helyett egyre inkább a gnoszticizmushoz, az ezotériához és a mágiához vált hasonlatossá és átörökölte a Bábel tornyát építő emberek szellemiségét. A technika eszközeinek régi hagyományok szerinti fegyelmezett fejlesztése helyett a hipertéren, tehát a 4. dimenzión keresztül való elképzelt utazásokkal, telepátiával, gondolatolvasással stb. próbálják uralni a természetet, ami a sokáig áltudományoknak tartott paratudományoknak a jellegzetessége. A tudomány, illetve a technika pedig egyre hasonlóbbá válik a mágiához és a varázsláshoz, ami a középkori alkimisták és rózsakeresztesek praktikáihoz hasonlít, és ami ismét csak Isten becsapását jelenti, mint amit az első emberpár esetében is tapasztaltunk, amikor Isten becsapásával megpróbáltak enni a halhatatlanság fájáról is, illetve amit a Bábel tornyot építők esetében is tapasztaltunk, akik megpróbálták túlhaladni Isten létmódját. A rózsakeresztesek és gnosztikusok, mint ahogy régen úgy manapság is anélkül próbálják meglelni a halhatatlanságot és a határtalan szabadságot, hogy végigjárnák az igazi tudomány és technika fejlesztésének rögös útját, ami csak arra irányulhat, hogy kijátssza a természet törvényeit és így próbáljon korlátlan uralmat szerezni a természet felett.
Az ember a technika fejlesztésével, amit a genezis könyvében Isten adott feladatul az emberi történelemnek, egy sajátos fejlődési folyamatot hajt végre, ami abban áll, hogy az atya, vagyis a megszámlálhatóan végtelen tér, vagy másként a szupertér kiszabadul a végtelenül kicsi időből. Hiszen az emberek sem mások, mint az Istent, vagyis a végtelen szuperteret felépítő véges részek halmaza, még ha hozzájuk képest Isten transzcendenciája így is megmarad, hiszen Isten hatalma és létmódja így is végtelen marad az ember pedig így is véges marad. Ennek a fejlődési folyamatnak a végcélja a technika maximális fejlettségének az elérése, ahol az emberi technika fejlődésével párhuzamosan Isten végleg kiszabadul a végtelenül kicsi időből és teljes egészében felépíti magát a látható tárgyi világ véges objektumaiból, amibe az ember is beletartozik. Ez véleményem szerint az emberi fejlődés határa, ez mint mondtam csak egy olyan fajta technikai fejlődés lehet, amely nem lépi túl az általunk látható tárgyi világ kereteit, nem haladja túl Isten hatalmát. Így a rózsakeresztesek, alkimisták és utódaik a mai neokantiánusok, és a húrelméletet hirdető fizikusok és matematikusok álma az extradimenziókról és a multiverzumokról, akik közé a fent említett Szalay István is tartozik, megvalósíthatatlan, Isten egyértelműen kijelölte a genezis könyvében az emberi fejlődés határait, azt az ember nem lépheti túl.
A kérdés viszont az, hogy ténylegesen megvalósíthatatlan e a rózsakeresztesek és gnosztikusok által megálmodott végtelenül szabad és határtalan létmód a végtelenül kicsi időből már kiszabadult Isten számára is, hiszen fent már említettük, hogy a szentháromság katolikus dogmái szerint a szentháromság személyei egyenrangúak, Istennek teljes mértékben birtokolnia kell a szentlelket, vagyis a végtelenül kicsi időt, ami a matematika törvényei szerint túlhaladja a végtelenül nagy teret. Én ezzel kapcsolatban arra gondolok, hogy Isten a történelem legvégén, amikor az emberi technika fejlődése elérte maximális szintjét, és az atya teljes egészében kiszabadult az időből és felépítette önmagát, majd Isten, vagyis az atya birtokba veszi a szentlelket, vagyis megvalósítja önmaga számára azt a végtelenül szabad és határtalan létmódot, amiről a gnosztikusok álmodnak.
Ezt viszont nem egyedül az ember fogja megvalósítani az atyát túlhaladva, hanem az atya, vagyis Isten, akinek az ember részét képezi, tehát az Isten és az ember csak együtt érheti el a végtelenül szabad és határtalan létmódot, és ez lesz majd a végítélet napja, amiről a biblia beszél. Ez jelenti véleményem szerint a Bábel toronyról szóló történet igazi üzenetét, az ember nem haladhatja túl Isten létmódját, hanem csak Istennel együtt szerezheti meg a végtelenül szabad és határtalan létmód megváltását, így a végítéletig csak a hagyományos technika fejlődése dominálhat, amely csak kijátszhatja a természet törvényeit, de nem lépheti túl a látható világ határait. Majd csak a végítélet után juthat szerephez az a fajta tudomány és technika, amit a neokantiánusok képviselnek, és amiről mondhatjuk, hogy uralja a mai tudományt, így a húrelmélet, az extradimenziókról és multiverzumokról szóló elméletek, vagy éppen a metafizikai tradicionalisták nézetei. Tehát a történelem legvége, vagyis a végítélet utáni időszak olyan lesz, mint amilyenről a neokantiánusok és a Leibniziánusok álmodnak, de ezt az állapotot az ember csak Isten részeként érheti el és a neokantiánizmus csak így illeszkedik az egyetemes üdvtörténet rendszerébe.
A cikk végén most arra keresem a választ, hogy hogyan lehetne az egyre gnosztikusabbá, ezoterikusabbá váló technika és természettudomány fejlődését visszavezetni a helyes útra már több formában is próbáltam válaszolni egyéb cikkeimben, most ezeket a gondolataimat idézem fel újra röviden. Pavel Florenszkij: A kultusz filozófiája című könyvéről fent már írtam, és leírtam, hogy a keresztény rítust a marxi dialektikus materializmussal hozta kapcsolatba.
Ez a XX. századi indusztrializmus alapideológiája volt, hiszen az anyag kibontakozását írta le a természet majd az emberi történelemben a technika fejlődésén keresztül. A másik nagy orosz gondolkodó: Nyikolaj Berdjajev pedig a marxi ideológiára épülő szovjet szocializmus pártkatonáit egy új teokráciaként jellemezte, amilyen a keresztény papság is volt egykor, szerinte a kommunizmus pártkatonái éppúgy akarják megváltani az embereket a XX. századi indusztrializmus modern rítusaival, mint egykor a keresztény papság. Ami az indusztrializmus és a katolicizmus egyértelmű rokonságát mutatja.
A mai modern gnosztikus mozgalmaknak a steineriánusoknak, metafizikai tradíciónak stb. Éppen az az egyik legfőbb kritikájuk a kereszténységgel és legfőképpen a katolicizmussal szemben, hogy a kereszténység hívta életre egykor a modern indusztrializmust, amelynek végső társadalmi megvalósulása a kereszténységhez hasonló teokráciával rendelkező szovjet szocializmus, és ezzel a kereszténység elidegeníti az embert a természettől, kiszakítja az embert onnan, és a sivár technicista univerzumba száműzi. Ezek a mozgalmak hajlamosak idealizálni a régi természetközeli életmódot, a falut, a népiességet, a földművelést és a kézművességet. A kereszténységet pedig hajlamosak a kommunizmushoz hasonlítani.
Ez ellen a vád ellen pedig manapság a katolicizmus foggal, körömmel próbál védekezni azzal, hogy egy olyan pápát juttatott Szent Péter, mint trónjára, I. Ferenc aki teljes mellszélességgel kiáll a modern gnosztikus ökofilozófia tételei mellett. A harmadik világbeli szegényeket támogatja, akik még nem érintettek a nyugati a XX. századi indusztrializmus által, az ökológiai gondolkodást terjeszti, és az ember természethez közelebb álló részét képező nők nagyobb szerepvállalását hangsúlyozza a közéletben. Kérdezem én miért? Véleményem szerint a kereszténység hivatása éppen az, hogy elidegenítse az embert a természettől, és megváltsa az emberiséget a természet démonaitól és az üdvtörténet egyetemes rendszerébe emelje be, ez kiviláglik a biblia szinte minden szavából, amelynek még a természetről szóló részei is mondhatjuk, hogy demitologizálják a természetet, és éppen ezért nem értem a katolikus egyház ezen törekvését, ami talán abból ered, hogy el akarják határolni magukat az egykori Kelet-Európai kommunizmustól, amely ezekben az országokban elnyomta a keresztényeket. Nem értem már csak azért sem, mert a mai nyugat sok jó ötletet átvehetne a Kelet-Európában, és főleg Oroszországban újjá éledő indusztrializmusból gazdasági és társadalmi gondjainak megoldására figyelemmel arra, hogy csak ezeket az országokat nem árasztotta még el a multikulturalizmus, és jómagam büszkén vallom magam katolikusként indusztrialistának.
Tehát én a dialektikus materializmust és a belőle kinövő indusztrializmust a keresztény vallásból eredeztetem, és alapvetően vallásos dolognak tartom. Azonban tudom, hogy korunkban már egy másfajta ipari struktúra uralja a világot. A mai kor az információ kora.
Korunkat információs kornak nevezik, ami egy új indusztriális paradigmát jelöl, a régi ipari rendszerhez képest, amikor a gyárak túlnyomórészt egyfajta terméket állítottak elő, egy fajta autót, egy fajta kenyeret, ma az információs technológiák megjelenésével sokfajta terméket állítanak elő, és a boltokban mindenféle kisméretű áruk, ékszerek, csecse-becsék jelentek meg, amiket főleg nők vásárolnak, és ez azzal jár együtt, hogy a cégek a sok -féle árut csak sokféle mentalitású, gondolkodású embertípusnak tudják eladni, ami eleve sokféle mentalitású embertípust követel, amiből már csak egy lépés a multikulturalizmus, vagyis az etnikai egység megbontása, ami be is következett, és az európai fehér világot elözönlötték azok a népcsoportok akik távol állnak mindenféle modernitástól.
A nagyipari struktúrák helyett ahol főként férfiak dolgoztak, ma az információ technológia fejlődésének következtében megjelent a szolgáltató szektor IT kommunikáció, ügyfélszolgálat, kereskedelem stb. ahol főként nők dolgoznak, és még folytathatnám. Tehát alapvetően a férfi princípium visszaszorulásának és a női princípium előretörésének lehetünk tanúi. Pedig a modern társadalom megszületése, vagyis a haladás mindig a férfi princípium felemelkedésével járt együtt, mind a művészetben vagy a tudományban. A férfiközpontú keresztény vallás haldoklik, és megjelentek a különféle nőies szekták. Ennek a kornak a gazdasági rendszere sokféle mentalitású ember meglétét követeli, ami egyfajta individualizmust jelent ellentétben. A XX. századi gazdasági struktúrákkal amelyekre a kollektivizmus volt a jellemző. A XX. századi ipari struktúrákra az is jellemző volt, hogy azokban általában nagyméretű termékeket gyártottak így fegyvereket repülőgépeket, űrhajókat stb. A nehézipar uralkodott. Tudjuk, hogy a Szovjetunióban hiány volt a közszükségleti cikkekből, a hadiipar viszont virágzott, ma viszont főként az ember állati szükségleteinek szánt csecsebecséket, kozmetikumokat, játékprogramokat stb. Gyártanak.
Én szeretném összeegyeztetni a régi kollektív és a mai individuális gazdasági rendszert, és ebből a célból szeretnék felhívást tenni egy közösségi oldal létrehozására, ahol otthon ülve individuálisan, mégis kollektíven lehetne nagyméretű technológiákat előállítani és ami a következőről szól: Nagy volumenű technológiai projekteket megvalósító közösségi oldalt szeretnék létrehozni, mert csak ez vezet el az ember természet feletti uralmának igazi megvalósításához. A következőkben leírnám, hogy melyek lennének az oldal fő jellemzői ami alapján el tudod dönteni, hogy érdekel e ez a munka vagy sem.
Nagy volumenű technológiai projektek alatt repülőgépeket, űrhajókat, olajfúrótornyokat stb. értek, hiszen kisméretű technológiai fejlesztéseknek, mint például kézműves termékek, kisebb technikai mütyürök stb., ott van a kickstarter Tehát a közösségi oldalnak az alapja egy adatbázis, vagy pontosabban egy internetes műszaki terv megosztó kell, hogy legyen, ahova bárki feltölthet már kész műszaki terveket, projekteket szöveges leírással és grafikai elemekkel együtt. Akár a sajátjukét, akár másét. Ha másét töltik fel, akkor persze az eredeti feltaláló személyi adatainak megadásával a szerzői jogi követelményeknek megfelelően. A közösségi oldal tagjai pedig, akiknek önálló projektötletük van, ezekre rákereshetnének, letölthetnék őket, majd saját gépükön módosíthatnának rajtuk, végül ősszeilleszthetnék őket, esetleg másokat is bevonhatnának a projektbe, külön csoportokat alkothatnának, mint amelyek a Facebook-on is jelen vannak.
A különféle már meglévő technikai tervek, projektek könnyű elérhetőségére, és a tervezők könnyű együttműködésére azért van szükség, mert a nagy volumenű technikai projektek létrehozása olyan sok tudást és információt igényel, amellyel egy ember egyedül ma már nem rendelkezhet.
Majd ha kész van egy projekt, akkor a tervező, vagy a tervezésben résztvevők az internetes aukciókhoz hasonló formában felkérhetnék a közösségi oldal tagjait, hogy aki azt akarja, hogy a projekt a gyakorlatban is megvalósuljon az adományozzon valamennyi összeget a tervezők részére, hogy vállalkozás formájában legyárthassák az új technológiai eszközt, akárcsak a Kickstarter-en. Tehát az oldalnak a tőkebevonásra is módot kell adnia, hiszen csak így lehet teljes egy ilyen projekt. A projektből befolyó hasznot pedig természetesen kötelező lenne szétosztani mindenki között, aki részt vett a tervezésben. Az oldalon ki kell kötni, hogy csak és kizárólag az oldalra feltöltött anyagokból, illetve azok módosításaiból összeállított nagy volumenű technológiai projektekre lehet adományt gyűjteni, ez megakadályozhatná a visszaéléseket.
Egy ilyen oldalon a szerzői jogok tisztán tartása, és a tervezésből befolyó jövedelmek szétosztásának igazságos volta csak akkor tartható fenn, ha nyomon követjük a már feltöltött műszaki tervek módosításait és összeillesztéseit. Ennek megfelelően a tervezők a szabadon letöltött, és saját tervezőprogramjukkal módosított vagy összeillesztett majd újra feltöltött tervek esetében mindig, amikor egy már feltöltött, és általuk módosított, vagy összeillesztett műszaki tervet újra feltöltenek a weboldalra, meg kellene adniuk, hogy melyik már feltöltött, majd általuk letöltött műszaki tervet használtak fel a módosításhoz, illetve összeillesztéshez. Ekkor a különféle műszaki tervek módosításai és kombinálásai nyomon követhetőek lennének, és a szerzői jogok tiszták maradnának, illetve a szétosztott honoráriumok is igazságosak lennének.
Ez nyilvánvalóan örvendetes lenne, ha megvalósulna azonban pusztán egy közösségi oldal tagságára bízni a jövő technológiájának a fejlesztését nyilván nem lehet. Ehhez elengedhetetlenül szükségesek a multinacionális cégek is, és az általuk birtokolt óriási pénztőke ezért a második verzió amit kigondoltam a következő: A multinacionális cégeket úgy lehetne rávenni a nagyvolumenű technológiák fejlesztésére, hogy tőketartási illetéket kellene kiróni rájuk. Tehát, ha tőkéjüket hosszú ideig nem forgatják, a technológiai fejlesztés céljából akkor egy meghatározott összegű illetéket kellene befizetniük a költségvetésbe, ami az idő előrehaladtával exponenciálisan növekedhetne. Erre mindenképpen szükség lenne, hiszen azzal, hogy a multinacionális cégek kerülik a költséges és kockázatos műszaki innovációt, ami a nagyvolumenű technológia fejlesztésével jár rengeteg sok álló tőke gyűlt fel náluk, van olyan cég, aminek az éves bevétele meghaladja egy egész ország GDP-jét.
Ezzel azonban még nincs vége. Ha egyszerűen csak tőketartási illetéket rovunk ki a multinacionális cégekre, de nem adunk nekik konkrét programot, hogy mit és hogyan fejlesszenek, akkor előbb utóbb félresiklik a terv. Ha úgy képzeljük el a gazdaságot, mint egy élő szervezetet, amely folyamatosan fejlődik, akkor leginkább Szántó Borisz: A teremtő technológia című könyvében leírt koncepciót hívhatjuk segítségül. Szántó Borisz a technika fejlődéséről szóló elméletét Anohin szovjet kutatótól kölcsönözte. Anohin megpróbálta túlhaladni a behaviorizmust, amely azt mondja, hogy a szervezet az inger-reakció elvén alkalmazkodik a világhoz az evolúció során, amellett, hogy egyben meg is tartotta azt. Azt mondja, hogy a biológiai szervezet valóban ingereket vesz fel a külvilágból, és azokra sajátos válaszreakciókat ad, de a szervezet működése bonyolultabb annál, hogy ilyen egyszerűen leírhassuk.
A szervezet, amikor ingert kap a környezetből, így például erős hőhatás éri, az inger kiváltotta válaszadás folyamatában először végigzongorázza azokat a szerveket, amelyek az ingerre adott válaszban szerepet játszhatnak, majd miután kiválogatta ezeket összehangolja azok működését, ahol az egyes szervek mindegyikének fel kell áldoznia valamennyit a szabadságából, hogy az ingerre adott megfelelő válasz létrejöjjön. Így például esetünkben a hőhatásra adott válasz a hőhatás elől való kitérés, vagy elugrás, ahol megfelelően össze kell hangolni és koordinálni kell a két láb, illetve a fenékizmok mozgását. Anohin szerint az evolúció fejlődése mindig ilyen formában halad előre. A természetben a környezeti hatás kiváltotta reakció során a különféle egymástól elkülönült sejtek, szervek tevékenysége összehangolódik, aminek hatására mindig bonyolultabb és magasabb rendű szervek és struktúrák jönnek létre. Hogy ez az elmélet helyesen írja e le az evolúciót, vagy sem az a mi szempontunkból most lényegtelen. A lényeg az innováció gazdaságában való alkalmazhatósága.
A gazdaságban vannak termékek és szolgáltatások, amelyek mind az innováció útján jönnek létre.
Egy részükhöz kevés hozzáadott technológiai érték kell, mint például a kozmetikumokhoz vagy a bútorokhoz, amelyeket hagyományos kézműves technológiával is elő lehet állítani, másokhoz több hozzáadott technológiai érték kell, mint például egy autóhoz, vagy egy űrhajóhoz. Ezek a nagyvolumenű technológiai fejlesztések. A feladat az, hogy a vállalatok technológiai fejlesztését úgy kell összehangolni és koordinálni, hogy a fejlesztések összességének iránya a nagyvolumenű technológia fejlődésének az irányába hasson. Ehhez az ismertetett közösségi oldal mintájára egy számítógépes adatbázisban le kell tárolnunk az országban rendelkezésre álló összes műszaki találmányt és műszaki terméket. Majd szakembereknek kell kiválogatni és megfelelően összekombinálni ezekből azokat a fejlesztési lehetőségeket, amiket egy-egy időszakban meg kell valósítani, hogy a technológiai fejlődés a nagyvolumenű technológia irányába hasson. Így például, ha a bútorok jelenleg nem tartalmaznak megfelelő technológiai értéket, akkor a bútorgyártó vállalatoknak tőkemegtartási illeték terhe mellett kötelezővé kell tenni, hogy mondjuk kezdjenek el olyan bútorokat kifejleszteni amelyek beépített számítógépeket tartalmaznak, hiszen az informatika iparágának jövőbeni előrejelzései szerint a számítógépek a jövőben nem olyan asztali komputerek lesznek, mint manapság, hanem a használati tárgyainkba beépítve fognak működni.
Vagy például, ha az autóiparban kevés a technológiai hozzáadott érték, akkor az autógyárak tőkemegtartási illeték terhe mellett kezdjenek el mondjuk repülő autókat kifejleszteni, amelyek a levegőben is tudnak közlekedni. Persze nem csak tőkemegtartási illetékkel lehetne ösztönözni a nagyvállalatokat. Létre lehetne hozni erre egy pályázati rendszert, mint például a Széchenyi terv, és azt mondani, hogy ha nem fejlesztetek, akkor tőkemegtartási illetékkel súlytalak benneteket, ha viszont fejlesztetek, akkor pályázati pénzekkel támogatlak is benneteket. Így tehát ahogy Anohin elméletében a különféle sejtek, és szervrendszerek a környezet ingereire összehangoltan adnak választ és így fejlesztik magukat az evolúció során, úgy az államok technológiai struktúrái is megfelelően összehangolhatják elemeiket, hogy így fejlődjenek a nagyvolumenű technológia irányába. A technológiai struktúra elemeinek összehangolásánál mindig úgy kell kombinálni a kisebb technológiai értékkel bíró elemeket a nagyobb technológiai értékkel bíró elemekkel, így például a kézműves technológiát az informatikával, vagy a földi közlekedés technológiáját a repülés technológiájával, hogy a fejlődés egésze a nagyvolumenű technológiai fejlődés irányába hasson.
Mindez szép és jó, azonban ez még mindig nem alulról szervezett újraiparosítás amire a címben utaltam, mert ehhez a világ kormányainak nemzetközi összefoggására lenne szükség ami egyenlőre nehezen képzelhető el. Hogyan lehetne arúlról megszervezni az újraiparosítást a multinacionális cégek és a kereskedelmi szereplők bevonásával. Manapság van születőben egy új technológiai paradigma az úgynevezett Big Data. Ez arra épül, hogy az interneten és a különféle egyéb informatikai rendszerekben egyre több adat gyűlik össze, amelyeket ezeknek a rendszereknek a felhasználói hagynak maguk után. Így például a Google tárolja, hogy felhasználóik milyen kulcsszavakra keresnek rá, a Facebook tárolja a hozzájuk regisztrálók adatait, továbbá, hogy milyen bejegyzéseket lájkolnak nap mint nap és így tovább. A Big Data, mint technológiai paradigma arra irányul, hogy ezt a rengeteg felgyülemlett adatot különféle matematikai és statisztikai eszközökkel elemezze és különféle célok érdekében felhasználja, illetve, hogy új informatikai szolgáltatásokat építsen fel rájuk, mint például, hogy csak egy ilyen szolgáltatást mondjak: egy külföldi informatikusnak sikerült adatosítani egy általa kifejlesztett szerkezettel az ülő emberi test tulajdonságait, így súlyát, alakját stb., amivel felismerhetővé vált, hogy ha például egy autóba más személy ül be, mint a kocsi tulajdonosa és ezzel megelőzhetővé válnak az autólopások.
Én elgondoltam egy olyan új szolgáltatást, ami a mobil telefonszolgáltatók lokációs adatait használná fel egy új mobilszolgáltatás létrehozásához. Az ötlet lényege egy olyan mobiltelefonba beépíthető közösségi szolgáltatás ahol ha a felhasználó önként bejelentkezik egy a mobiltelefonba már beépített számítógépes rendszerbe akkor a mobiltelefon kijelzőjén egy elektronikus térképen, mint amilyeneket a GPS rendszerek is használnak nyomon követhetné valaki másnak a térbeli tartózkodási helyét, aki ezen a rendszeren keresztül engedélyt adott neki erre, mint ahogy az ő térbeli tartózkodási helyét is nyomon követhetné másvalaki akinek viszont ő adott engedélyt a rendszerben, hogy nyomon kövesse a tartózkodási helyét.
Természetesen itt csak akkor lehetne nyilvános valakinek a térbeli tartózkodási helye, ha ezt önként publikussá teszi, és csak azoknak akiknek publikussá teszi, így mivel a tartózkodási hely megadása a felhasználó részéről teljesen önkéntes lenne, amit a felhasználó a rendszerbe való regisztráció előtt önkéntes belegyezéssel nyugtázna, ez semmilyen adatvédelmi jogszabályt nem sértene, ha pedig önként kijelentkezne a rendszerből, akkor értelemszerűen senki számára sem lennének elérhetőek az illető térbeli tartózkodásának az adatai.
A szolgáltatást véleményem szerint érdemes lenne kiegészíteni egy kölcsönös adategyeztető szolgáltatással ami arról szólna, hogy mindenki tetszés szerint megadhatna magáról a rendszerben különféle adatokat például a testmagasságáról, a hajszínéről, illetve az érdeklődési köréről, zenei vagy irodalmi ízléséről, hobbijairól foglalkozásáról stb. Vagy éppen arról, hogy neki milyen típusú termékre, szolgáltatásra vagy új ismerősre, társra stb., lenne szüksége, és ha ezek alapján valaki más rákeres ebben a rendszerben például arra, hogy abban a városban, országban, földrészen, vagy akár az egész földkerekségen ahol ő éppen tartózkodik vagy nem tartózkodik, kinek van szüksége hajlékony fogkefére akkor a mobiltelefon kijelzőjén feltüntetett térképen megjelenne azoknak a személyeknek az aktuális tartózkodási helye, akik a keresési feltételeknek megfelelnek, illetve akik be vannak jelentkezve a rendszerbe, és engedélyt adtak a rendszerben arra, hogy rákeressenek az adataikra.
Ez mindenképpen előnyt jelentene például a közvetlen értékesítés területén, hiszen ha egy utazó ügynök rákeres arra, hogy a városban ahol éppen tartózkodik kinek van szüksége, a fenti példánál maradva, hajlékony fogkefére, akkor annak a személynek azonnal megleli a tartózkodási helyét, és azonnal fel is keresheti, hogy felajánlja neki a hajlékony fogkefét. A munkahelyi szervezés területén is értelemszerűek lennének ennek a szolgáltatásnak az előnyei, hiszen a főnök nyomon tudná követni, hogy hol tartózkodik éppen a beosztottja.
Ennek a mintájára ki lehetne terjeszteni ezt az álláskereső szolgáltatások területére is, ahol az álláskereső megadhatná a rendszerben a szakmai életrajzáról, végzettségeiről, munkatapasztalatairól stb., szóló adatait, és ha valamelyik cégnél az ő városában, vagy más városban, országban földrészen, vagy akár az egész földkerekségen valahol regisztrálnak egy olyan álláshirdetést, ami az ő profiljának megfelel, akkor a mobiltelefonja kijelzőjén feltüntetett térképen máris megjelennének annak a cégnek a térbeli koordinátái, illetve egyéb adatai, akik az állást meghirdették, és azonnal fel is tudná venni velük a kapcsolatot az álláskereső. Mint ahogy ki lehetne ezt terjeszteni akár a különféle árucikkek keresésére is, ha az üzletek beregisztrálnák az árukészletüket ebbe a rendszerbe, akkor a felhasználó rákereshetne, hogy melyik üzletben van meg az áru amit ő éppen keres, és azonnal meg is lelné az üzletnek a térbeli koordinátáit, vagy akár ha valaki éppen az ízlésének megfelelő éttermet keres akkor annak a térbeli koordinátáit. Ugyanígy könnyen fel lehetne térképezni, hogy valakinek a termékére, illetve szolgáltatására melyik országban vagy városban van a legnagyobb kereslet.
Véleményem szerint a rendszer legfőbb előnye az lenne a hagyományos internettel szemben, hogy a hagyományos interneten nagyon körülményes kimazsolázni a számunkra szükséges információt az információrengetegből, hiszen rengeteg fórumra, hírlevére, portálra: álláskereső, termékkereső oldalakra stb., kell regisztrálnunk és az általuk küldött e-maileket folyamatosan figyelnünk és szemmel tartanunk, hogy megtaláljuk a nekünk legszükségesebb információkat. Ezzel a szolgáltatással pedig ez lényegesen egyszerűbbé, gyorsabbá válna. Továbbá ez a szolgáltatás oldaná az internet személytelenségének érzését is, hiszen ha valaki egy előtte álló térképen be tudja határolni például álláskeresés esetében az adott cég térbeli koordinátáit akkor nem érzi úgy, hogy az adott állásra való jelentkezés esetén a semmibe küldi az önéletrajzát.
Egy ilyen szolgáltatással közelebb kerülhetnénk a termelés és az értékesítés közötti szakadék áthidalásához, hiszen ha a mobiltelefonon közvetlenül ki tudjuk keresni, hogy kinek mire van szüksége akkor már csak azt kell termelnünk, amire ténylegesen igény mutatkozik, és megszűnhet a felesleges termelés, és a feleslegesen termelt árucikkeknek a folyamatos tukmálása a fogyasztókra különféle marketingeszközökkel, ami máris egyfajta közeledést jelent a régi ipari struktúrák világához. A Google-nek már van egy ehhez hasonló, de nem tökéletes szolgáltatása a Google Trends, ahol rákereshetünk azokra a kulcsszavakra amelyekre általában a többi felhasználó is rá szokott keresni, és a rendszer kiadja, hogy az adott kulcsszóra és az ahhoz hasonló kulcsszavakra hányan kerestek rá egy időszakban. Ezáltal képet kaphatunk arról, hogy az embereknek mire van igényük.
Azonban ahhoz, hogy minden ember csak azokat a szolgáltatásokat kapja amire ténylegesen igénye van, és mindenki ott tudjon dolgozni ahol a tudására tényleg szükség van, először is végleg át kell hidalnunk a földi távolságokat, hogy például egy munkás ezután földrészek között is tudjon ingázni, illetve hogy egy utazó ügynök rövid időn belül is el tudja juttatni termékét egy másik földrészen is azokhoz akiknek tényleg szükségük van rá. Erre szolgáltatna igazi megoldást a repülő autó amelyeknek elterjesztéséhez és további műszaki fejlesztéséhez az úgynevezett Mesh vállalkozások jelenthetnék az egyik legjobb eszközt amelyek szintén a mobilkommunikáción alapulnak.
Az úgynevezett Mesh vállalkozások nem mások, mint olyan cégek amelyek nem tulajdonátruházással adják el termékeiket az ügyfeleknek, hanem csak időlegesen, megfizethető áron bérbe adják nekik, akárcsak a hagyományos autó vagy kerékpár kölcsönzők, de ezt általában hosszú távon is megfizethető áron, kiépített világméretű hálózat üzemeltetésével, és a modern informatika, és főként a mobiltechnológia eszközeit felhasználva könnyű és állandó hozzáférést biztosítva teszik, ami azt jelenti, hogy a modern információs társadalom korában a Mesh vállalkozások segítségével lehetővé vált, hogy az embereknek egyáltalán ne is legyen a tulajdonukban például autó vagy bicikli, és mégis folyamatosan rendelkezésükre álljanak ezek a termékek úgy, hogy hosszú távon és kis időmegszakításokkal bérlik azokat.
Ez a megoldás amellett, hogy környezetkímélő, egyben pénzt spórol a szolgáltatás igénybe vevője számára is, hiszen amellett, hogy nem kell megvennie a kocsit, nem kell biztosítási díjakat és adójárulékokat sem fizetnie utána. Az egyik legismertebb ilyen Mesh vállalkozás a Zipcar amely autókat ad bérbe ilyen szisztéma szerint és már egy világszerte terjeszkedő félmilliárdos vállalkozássá nőtte ki magát. Javasolnám, hogy hozzanak létre egy ilyen vállalkozást az úgynevezett repülő autók megosztására és bérbeadására is amelyek manapság kezdenek műszaki értelemben kiformálódni és a piacon eladhatóvá válni, de elterjedésüket akadályozza, hogy nagyon drágák és ma még műszaki értelemben sem a legtökéletesebbek, többek között azért sem, mert a nagy autógyártó vállalatok nem támogatják a fejlesztésüket. Ha megvalósulna egy ilyen repülő autó kölcsönző Mesh vállalkozás akkor az emberek olcsón hozzájuthatnának a repülő autókhoz, ami elősegíthetné a repülő autók tömegtermelésének a beindulását és talán a nagy autógyártó vállalatok is magukra vállalnák a repülő autók fejlesztését.
Tömeges elterjedésük esetében pedig megvalósulhatna a földrészeket átívelő villámgyors közlekedés, hiszen ezekkel az autókkal sokkal gyorsabban lehet közlekedni, mint a hagyományos autókkal, továbbá a tengerek átszelése sem jelent velük gondot ami az emberi röghöz kötöttség mérséklődését és az emberi szabadság magasabb fokú kiteljesedését vonhatná magával, továbbá hosszú távon a repülés technológiájának tökéletesedésével elősegíthetné az űrkutatás fejlődését is véleményem szerint. A repülő autók elterjesztéséért felelős Mesh vállalkozások beindításával és a fent leírt kölcsönös helymeghatározó mobiltechnológia kifejlesztésével tehát véleményem szerint lehetségesé válna a termelés és a szolgáltatás közötti szakadék áthidalása, az emberek annak adhatnák el termékeiket akiknek igazán szükségük van rá és ott dolgozhatnának ahol tudásukra valóban szükség van, továbbá nagy lökést adhatnánk a jármű és légi iparnak, hosszú távon pedig talán az űrkutatásnak is.
Így az információs társadalom keretei között újra beindulhatna a nagyipari struktúrák fejlesztése, továbbá nem lenne szükség arra, hogy a nagyon sokfajta feleslegesen legyártott terméket egymástól eltérő mentalitású és sok esetben egymástól etnikailag is eltérő embereknek adják el, amivel talán csökkenne az a gazdasági nyomás ami a multikulturalizmus felé tereli a nyugati társadalmakat. Egyszóval az új technológiai paradigma, vagyis az úgynevezett Big Data talán az információs társadalom keretei között jelenthetne visszatérést a XX. század világába és ezt az alulról való szerveződés segítségével valósíthatná meg.
Mi a filozófiai alapja a Big Data paradigmának? Fent már kifejtettük, hogy a matematikában az Euler szám esetében a leibnizi tiszta szellem mintegy belehatol a szabadság és szükségszerűség dialektikus váltakozására épülő kantiánus gondolatkörbe az általam kigondolt új függvényre épülő számban pedig éppen fordítva történik, a dialektikus materializmus hatol bele a leibnizi tiszta szellem világába, és éppen ez lehet a Big Data tudományos paradigma filozófiai alapja, hiszen itt az információs társadalom keretei között valósulnak meg az új nagyipari struktúrák, az új iparosítás, vagyis a dialektikus materializmus (a nagyipar) mintegy belehatol a leibnizi tiszta szellembe (információs társadalom). Ez lehet a jövő paradigmája.
Szilárdi Réka, Szilágyi Tamás: Istenek ébredése - Az újpogányság vallástudományi vizsgálata című könyvükben részletesen elemzik az úgynevezett sátánizmus és az újpogányság viszonyát. Az újpogányság, mint vallási jelenség a nyugati országokban a természet istenítését jelenti, és a természettel való harmonikus együttélés filozófiáját vallja. Így erőteljesen hozzáidomul a fent már részletesen elemzett posztmodern kulturális marxista mozgalmakhoz a politika terén. Ezeken belül is főként a környezetvédő mozgalmakhoz. Vallási szerveződéseik formáiban ennek megfelelően anarchista jegyeket mutatnak, a külvilágtól megkövetelik, hogy ne szóljanak bele életmódjukba, cserében ők sem szólnak bele mások vallási meggyőződésébe és életmódjába, és mint természetimádó vallási mozgalmak a női princípiumhoz érzik közel magukat, követőik között nagyon sok nő van.
A középkorban a katolikus egyház és a szent inkvizíció sátánistának tekintette őket, de ők ezt nem tartják igaznak magukra nézve, mert a sátánt nem tudják beilleszteni saját világképükbe, és a sátánizmust elhatárolják újpogány meggyőződésüktől. Akkor viszont minek kell tekinteni a sátánizmust? A sátánista mozgalmak a modern kor teremtményei és főként az Amerikai Egyesült Államokban honosak. Olyan vallási mozgalmakat jelentenek, akik nem az újpogány anarchista szellemiséget vallják magukénak, hogy ne szólj bele az én életmódomba, cserébe én sem szólok bele a tiédbe, hanem mondhatni aktívan keresztényellenesek. Az újpogányok passzív természetimádatával ellentétben, amely azt mondja, hogy ne bántsuk a természetet, se senki mást, aki nekünk nem árt, a sátánisták aktív propagandát és tevékenységet folytatnak a kereszténység dogmái ellen, és azt vallják, hogy a keresztény erkölcs elutasítása, a bűn, a testi és érzéki élvezetekben való elmerülés nem kerülendő, hanem egyenesen helyes dolgok, mert azok az általuk elvetett kereszténység erkölcsök lerombolását szolgálják.
Tehát itt az újpogányok nőies passzivitásával szemben egy kifejezetten evilági aktivitásra ösztönző vallási rendszerrel van dolgunk, ami a kereszténységgel rokonítja annak ellenére, hogy külsőségeiben kifejezetten keresztényellenes mozgalomról van szó, és míg az újpogányság követői között sok a nő addig a sátánizmus követői között a férfiak vannak a többségben. Itt tehát egyfajta negatív kereszténységről van szó, amely keresztényellenessége ellenére rokonítható a kereszténységgel annyiban, hogy evilági aktivitásra (felsőbbrendű emberré válásra) ösztönöz, ugyanakkor negatív a kereszténységhez viszonyítva annyiban, hogy elveti a keresztény erkölcsöt. Gondolom, aki végigolvasta ezt a cikket mindebből már rájöhetett, hogy kinek a filozófiájával rokonítható a sátánizmus, igen Nietzsche-ével, aki evilági aktivitásra (felsőbbrendű emberré válásra) ösztönzött, ugyanakkor ezt csak úgy tartotta megvalósíthatónak, ha elvetjük a keresztény erkölcsöt. Nietzsche volt a világ első sátánistája.
Ezzel együtt pedig arra is rájöhetünk, hogy a fizikai világ melyik részterületével hozható kapcsolatba a sátánizmus, igen a vörös határon kívül látható résszel, vagyis a világegyetem ősrobbanás előtti állapotával, ahol a végtelenül nagy tér bele van zuhanva a végtelenül kicsi időbe. Akkor pedig feltehetjük a kérdést, hogy a fizikai világnak ez a része lenne a pokol, ahova az elkárhozott lelkek kerülnek? Hiszen ha a sátán vallása a világegyetemnek ehhez a részéhez köthető, akkor ennek kell lennie a pokolnak is, ahova az elkárhozott lelkek kerülnek. Ez pedig valóban elképzelhető, hiszen ma már sok teológus leírja, köztük Rózsa Huba is, hogy a pokol és a kárhozat nem annyira olyan helyet jelent ahol az embereket tüzes vassal kínozzák, hanem olyan helyet ahol az ember távol van Istentől, vagyis fenti értelmezésünkben az emberi fejlődés, az evolúció elérhető legmagasabb csúcsától. Ezen e helyen pedig az emberi lélek valóban távol van tőle, hiszen ez a fent leírtak értelmében az evolúció fejlődésének a legeleje. Vagyis a kárhozat azt jelenti, hogy ha evilági életünkben vétünk az isteni törvény ellen, akkor halálunk után visszakerülünk az evolúciós fejlődés legelejére, vagyis a lehető legtávolabb kerülünk Istentől, az evolúciós fejlődés elérhető legmagasabb csúcsáról.
Ugyanakkor a kárhozatnak ez az értelmezése azt sugallja, hogy a fejlődés, az Isten felé törekvés ebben a létmódban, vagyis a kárhozatban is lehetséges valamiképp, hiszen ahogy azt Wekerle László leírta erről szóló, fent ismertetett, könyvében, az ősrobbanást egy örökkévalóságon át tartó fejlődési folyamat előzte meg ahol a végtelenül nagy tér lassan szétfeszítette a végtelenül kicsi idő kereteit. Jómagam pedig nem tudok a bibliában arra utaló idézettől, hogy a kárhozottak ne törekedhetnének Isten felé. Mivel a végesen nagy világot, vagyis a mi világunkat egy végtelen szakadék választja el a végtelenül kicsitől, ahogy a végtelenül nagytól is. Ha pedig a végtelenül nagytól is egy végtelen szakadék választja el a mi világunkat, akkor az evilági evolúció is egy örökkévalóságon át fog tartani, míg eléri Istent. Ezalatt az idő alatt pedig a kárhozottak csak a végtelenül kicsi rabságában vergődő végtelenül nagy világában törekedhetnek Isten felé, vagyis a pokolban. Ha pedig az evilági evolúció is egy örökkévalóságon át tart Isten felé, akkor a pokolban a kárhozottak fejlődése is egy újabb örökkévalóságon át fog tartani, ezért igaz, amit a biblia leírt, hogy a pokolban eltöltött idő egy örökkévalóságnak felel meg.
De vajon mi fog történni a pokollal, ha az evilági fejlődés egy örökkévalóság múlva eléri Istent? A biblia szerint a kárhozottak ezután is a pokolban fognak vergődni, de vajon milyen formában, erre megmondom őszintén, nem tudom a választ. Fel kell tennünk még a kérdést, hogy milyen más vallásokhoz kapcsolható még a sátánizmus. Sebestyén Jenő Nietzsche és Kálvin című könyvében arról ír, hogy a két személy, konkrétan Nietzsche és Kálvin személyisége és tanításai között a különbségek mellett sok hasonlóság van, amelyekkel eddig még nem foglalkozott a szakirodalom. Nietzschét kezdi el elemezni elsőként, akiről leírja, hogy eszméi nagyon veszélyesek a kereszténységre nézve, de őt magát személy szerint nagyon tehetséges és jobbra érdemes lángelmének tartja, aki az igazságot kereste, de eltévedt az eszmék útvesztőjében.
Ő maga vallásos, keresztény neveltetésben részesült, gyermekkorában komoly elkötelezettséget tanúsított a vallás iránt, később teológiai tanulmányokat is folytatott, de aztán elfordult a kereszténységtől, amiben a magasabb rendű emberi minőség iránti vonzódása és minden alacsonyabb rendű, hétköznapi és átlagos, csak a tömegemberre jellemző emberi minőség elutasítása vezette. Gyűlölte a tömeget, az átlagost, aki nem mutat fel semmilyen különleges, csak a magasabb rendű emberfajtára jellemző minőséget, és a kereszténységet okolta azért, mert eltűnt ez az ókori görög világban szerinte még létező embertípus. Mivel a kereszténység véleménye szerint önmegtagadó erkölcsöket erőltet az emberre, és ezzel elszívja a magasabb rendű ember életenergiáit. Amelyek az evolúciós fejlődés magasabb szintjeire repítenék az embert, mintegy szolgaerkölcsöt téve a felsőbbrendű ember úri moráljának helyébe.
Tehát megalkotta a felsőbbrendű ember ideáját, amely valamiféle új követendő eszményképet, lelkesítő ideát adott az akkor válságban lévő, elgyengült és enervált nyugati civilizáció emberének, hiszen ki ne lelkesedett volna azért, hogy felsőbbrendű emberré válhat, hogy a fejlődés magasabb szintjét képviselő embertípust képviselhet a jövőben. Ez nyilvánvalóan mindenkit lelkesít, azonban Nietzsche számára nem lehetett elegendő csupán leírni, hogy felsőbbrendű ember, hanem az emberiség felé prezentálnia is kellett azt, hogy milyen is a felsőbbrendű ember.
Kereszténység elleni gyűlölete miatt a keresztény etika tagadásán keresztül akarta megalkotni a felsőbbrendű ember mítoszát. Szerinte a kereszténység önmegtagadó etikája az érdek nélküli szeretetre, a mások iránti önfeláldozás nőies és szentimentális életmódjára tanítja az embereket, amely elkorcsosítja az emberi fajt és elszívja annak életerejét, amit a magasabb rendű emberi minőség irányába való haladás kirobbanó energiáitól fosztja meg az emberiséget. Ezért kategorikusan elutasította a tízparancsolatot, és mindenféle keresztény erkölcsöt, ami az önmegtagadásra buzdít. Végül kimondta, hogy a felsőbbrendű embernek joga, sőt kötelessége akár a legerkölcstelenebb dolgokat is elkövetnie a tömegemberrel, az átlagos emberrel szemben, hogy mint felsőbbrendű ember, mint művészzsarnok, vagy diktátor előbbre vigye az emberiség fejlődését.
Emiatt a tanítása miatt pedig Sebestyén szerint olyanok váltak követőivé, akiket ő mélyen megvetett, vagyis a tömegember, az átlag, az alsóbbrendű ember. Akik semmilyen felsőbbrendű emberi minőséget nem mutatnak fel, és nem is akarták megtenni azt az erőfeszítést, hogy ők felsőbbrendű emberré váljanak. Viszont abban a tanításban, hogy a keresztény erkölcs elvetésével válhatunk felsőbbrendű emberré, azt a gondolatot látták viszont, hogy ők erkölcstelenségükben, semmiségükben is felsőbbrendű emberek lehetnek.
Sebestyén szerint ugyanis éppen hogy Nietzsche erkölcsi elveivel ellentétes módon, vagyis csak a legkeményebb önmegtagadás által válhatunk felsőbbrendű emberré. Jézus azon tanításának követésével, hogy legyetek tökéletesek. Csak az állandó önfegyelmezés, a munkában, életmódban való folyamatos tökéletesedés termelhette ki a világtörténelem eddig ismert legnagyobb alakjait, akiket mindnyájan tisztelünk a mai napig, és ennek a folyamatos önmegtagadásból, önfegyelmezésből álló aktív életmódnak volt mintaképe Kálvin a szerző szerint. Aki a protestantizmus egyik ágának megalapítója volt, és tanításait csak két vallási irányzat követi a világon, a mai kálvinizmus és a katolicizmus keretein belül működő jezsuitizmus.
Ő a kereszténységen belül a szerzetesség kontemplatív, a világtól elvonuló szerzetesi ideájának helyébe a folyamatos világi aktivitást állította, méghozzá annak legférfiasabb, legheroikusabb megjelenési formáját, a vállalkozói aktivitást, vagyis a meghatározott életcél megvalósítása irányában kifejtett aktivitást. Ahol a vállalkozó folyamatos erkölcsi öntökéletesítés, önfegyelmezés árán teszi magát mindig alkalmasabbá arra, hogy megvalósítsa életcélját. A kálvinizmusnak ebből az aktív, férfias és heroikus, önfelülmúló szelleméből született meg a modern kapitalizmus, ahol a modern vállalkozó szellemmel átitatott férfiak az állandó és folyamatos heroikus önfelülmúlás útján valósítják a gazdaság fejlődését, vagyis az emberi társadalom magasabb szintre kerülését az evolúció létráján, ahogy azt Nietzsche képzelte. Ennek az aktív vállalkozó szellemnek pedig nem más a motorja a kálvinizmusban, mint a predestináció tana.
A predestináció tana arról szól, hogy Isten eleve elrendelte az embereket üdvözülésre vagy kárhozatra, tehát eleve kiválasztotta azokat, akik üdvözülni fognak, de az ember evilági életmódja, mintegy jelzi, hogy ő e kiválasztott, akit Isten üdvözülésre szánt. Így pedig a sikeres életpálya, az evilági célok megvalósítása mintegy azt a tudatot adja az embernek, hogy őt Isten kiválasztotta valamire, és nincs ennél lelkesítőbb, a céljaim megvalósítására serkentőbb tudat, minthogy Isten engem kiválasztott valamire a szerző szerint. A predestináció tana az, amely kitermelte a kereszténység kálvinista ágában azokat a heroikus, felsőbbrendű embereket, akik alávetették magukat a kapitalista fejlődés nagy céljainak, hogy megvalósítsák az előre haladást a civilizáció fejlődésének létráján.
A keresztény felsőbbrendű ember, vagyis a kálvinista, Nietzsche felsőbbrendű emberével szemben betartja a kereszténység erkölcsi parancsait. Így szolgája annak a közösségnek, amelynek fejlődését a munkájával elősegíti. Viszont ez korántsem az a végtelenségig alázatos és nőies, elolvadó szeretet, amit Nietzsche a kereszténységben bírált. Hanem az atyai, önbecsülésre épülő szeretet ahol a vállalkozó a közösség szolgálójaként is megtartja emberi méltóságát, hiszen mint önmagában magasabb emberi minőségeket megvalósító ember így is felette áll annak a közösségnek, amit szolgál.
A szerző szerint tehát Nietzsche jól tette, hogy megmutatta az emberiség számára a felsőbbrendű ember ideáját, de tévedett, amikor a felsőbbrendű embert a keresztény erkölcs elvetésével akarta megvalósítani, mert azt éppen, hogy csak a keresztény tökéletességeszmény megvalósításával lehet életre hívni, amit a kereszténység területén a kálvinizmus hajt végre a legradikálisabban. Nietzsche esetében az volt a probléma a szerző szerint, hogy nem folytatta le teljes mértékben a keresztény etika tanulmányozását, mert akkor talán előbb-utóbb rátalált volna a kereszténység egyik ágára: a kálvinizmusra, amely etikájában megvalósítja a felsőbbrendű ember ideáját, és visszatalált volna a keresztény eszményekhez.
Nietzschét, vagyis a sátánista filozófia első hirdetőjét Sebestyén Jenő a kálvinizmussal hozza kapcsolatba annak ellenére, hogy sok tételét elutasítja, és így szerintem mi is elfogadhatjuk ezt a megközelítést, hogy a sátánizmus a keresztény vallások közül a kálvinizmussal áll legközelebbi rokonságban, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a sátánizmus a kálvinista Amerikai Egyesült Államokban terjedt el a legnagyobb számban. A távol-keleti vallások közül pedig véleményem szerint a buddhizmus az a vallás, amely a legközelebb áll a sátánizmushoz, ami Szathmári Botond: Nietzsche és a buddhizmus című cikkéből derül ki.
Nietzsche megnyerőnek találta a buddhizmusban, hogy annak erkölcsében nincs meg a kereszténységre jellemző jó és rossz közötti megkülönböztetés. A buddhista nem azért tartja fontosnak az erkölcsöt, mert az a bűn ellen van, hanem mert a megvilágosodást, a szenvedésektől való megszabadulást szolgálja, és ilyen értelemben a buddhizmus erkölcse egoisztikus, vagyis antiaszkétikus. A buddhista azért erkölcsös, mert az az érdekében áll, és ez a kereszténységtől idegen, mint ahogy az is, hogy a buddhista a vágyból eredő szenvedést nem elfojtja, mint a keresztény, hanem kioltja, ami miatt egy később a metafizikai tradícióhoz köthető gondolkodó, Julius Evola arisztokratikusnak tekintette a buddhista morált, és lényegében újra fogalmazta Nietzsche gondolatait.
Vonzó volt Nietzsche számára a buddhizmus nirvána gondolata is. „A nirvána a buddhizmusban nem más mint a vágy nélküli ember viszonyulása a világhoz ami nem utal semmiféle transzcendensre.” A megvilágosodott, nirvánát elért buddhista a sasok magasságából vett közömbösséggel szemléli a világot, ami a felsőbbrendű ember sajátja. Ez Nietzsche értelmezésében a szabadság, mint a távolság pátosza a világ aljasságától és mocskától, ahol nem sodródunk a tömegemberek módjára a világ folyamával, hanem a dolgok fölé emelkedünk.
A buddhizmust tehát annak ellenére, hogy azt sokan egy passzív és kontemplatív vallásnak tekintik a sátánista és evilági aktivitást hirdető Nietzsche arisztokratikusnak tekintette, ami első látásra meglepő. Már csak annak fényében is, hogy fent már leírtam, hogy a sátánizmus a keresztény vallások közül az evilági aktivitást leginkább propagáló kálvinizmussal rokonítható. Érdekes viszont, hogy van egy magyar szerző, aki éppen azt vizsgálja, hogy miért terjed olyan gyorsan a buddhista területeken az Európában főként a kálvinista területeken kifejlődött kapitalizmus, és arra a következtetésre jutott, hogy van kapcsolat a kálvinizmus és a buddhizmus között, mert a buddhizmusnak a kontemplatív szerzetességen kívül álló követői mutatják a legnagyobb aktivitást az evilági élet terén. Konkrétan Tarr Dániel: Buddhizmus és kapitalizmus című cikkéről van szó. http://www.tarrdaniel.com/documents/KulturalisAntropologia/BuddhizmusEsKapitalizmus.doc
Tehát a sátánizmus a keresztény vallások között a kálvinizmussal, a távol-keleti vallások között pedig a buddhizmussal rokonítható a leginkább. Választ kell adnunk még arra kérdésre is, hogy ha a poklot így értelmezzük, ahogy azt itt kifejtettük, akkor hogyan kell értelmeznünk a katolikus dogmatikában ugyancsak felbukkanó tisztítótüzet, vagyis a purgatóriumot? A purgatórium a keresztény értelmezésben kívül áll a poklon, és azokat a lelkeket tartalmazza, akik a bűntől való megtisztulásban tetten érhető fejlődés során közelítenek a mennyei világhoz, vagyis Istenhez. Dante járta körül részletesen Isteni Színjáték című művében a purgatóriumot, ahol a purgatóriumot, mint egy neoplatonikus hierarchiát végigjárva közelít a mennyei világ felé szerelmével Beatrice-vel.
Így feltételezem, hogy a purgatórium, ha a pokolhoz hasonlóan a fizikai világ részeként szemléljük, akkor inkább a neoplatonizmushoz és a neokantiánizmushoz köthető ahol a dialektikus mozgásoknak alávetetett anyagi világot a végtelenül kicsi, vagyis a szellem repíti Isten felé. Ebből kifolyólag pedig nem annyira a sátánizmushoz, hanem az újpogánysághoz és a posztmodernhez köthető. A cikk legvégén pedig feltehetjük a kérdést, hogy ha az újpogányság és a posztmodern, mint olyan nem tekinthető sátánista mozgalomnak, de nézeteik eltérnek a keresztény dogmáktól, akkor ők elkárhoznak, vagy inkább a tisztító tűzbe kerülnek? Nem tudok választ adni erre a kérdésre, ez egyenlőre Isten titka marad.
Felhasznált irodalom:
Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, Kötet Kiadó, 1997.
Friedrich Nietzsche and Satanism http://www.dpjs.co.uk/nietzsche.html
Isteni színjáték: Alighieri Dante, AKKORD KIADÓ KFT., 2011.
Tarr Dániel: Buddhizmus és kapitalizmus http://www.tarrdaniel.com/documents/KulturalisAntropologia/BuddhizmusEsKapitalizmus.doc
Szathmári Botond: Nietzsche és a buddhizmus http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=nietzsche-es-a-buddhizmus_754
Sebestyén Jenő: Nietzsche és Kálvin. Ethikai tanulmány, Budapest, 1917.
Szilárdi Réka, Szilágyi Tamás: Istenek ébredése - Az újpogányság vallástudományi vizsgálata, JATEPress, 2007.
Lisa Gansky: Mesh vállalkozások, HVG, Budapest, 2011.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft. (Budapest) , 1997.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Elektronikus Kiadó, 2002.
Wikipédia: Húrelmélet https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BArelm%C3%A9let
Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.
Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.
ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.
Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l
Hermann István: Kultúra és személyiség, Budapest : Móra K., 1982.
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Lee Smolin: Az idő újjászületése - A fizika válságától az univerzum jövőjéig, AKKORD KIADÓ KFT., 2014.
Rene Guenon: The metaphysical principles of the Infinitessimal Calculus, Sophia Perennis. https://arcaneknowledgeofthedeep.files.wordpress.com/2014/02/guenonmetaphysicalprinciplesinfinitesimalcalculus.pdf
Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.
F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései
F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.
Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ, Corvina Kiadó, 1986.
Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992. 68-69. o
Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998. 101-147. o
Ungváry Rudolf–Orbán Éva: OSZTÁLYOZÁS ÉS INFORMÁCIÓKERESÉS Kommentált szöveggyûjtemény Elsõ kötet: Az osztályozás és elmélete, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2001. http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01683-1.pdf 123. o
Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921. 3-11. o
Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 209-219. o
Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó. 15-17. o
Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata első rész, Telosz Kiadó, 1994. 198-193. o
Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html
Dr. Szalay István (egyetemi tanár, Szeged): A háromdimenziós térből kilépő alakzatok leírása
a robbantott számok segítségével BetyárVilág Antológia 2009.
Dr. Szalay István (egyetemi tanár, Szeged): A háromdimenziós térből kilépő alakzatok leírása
a robbantott számok segítségével BetyárVilág Antológia 2009.
Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l
ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.
Giczi András Béla: Az osztályozás és a káoszelmélet A rendszer-, a káosz-, az osztályozás-, és az információelmélet találkozása a tudományok dobozai között, 50. évfolyam, 2004. 1. szám.
Pavel Florenszkij: A kultusz filozófiája, Typotex, 2015.
Gáspár Dorottya: Eskü a rómaiaknál és a sacramentum militiae, Akadémiai Kiadó, 1982.
Wikipédia: materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Rózsa Huba: A Genesis könyve I., 2002.
Jánosi József: A teremtés tanának ismeretelméleti jelentősége. (Theologia, 1936 és Magyar Kultúra, 1937)
Bőgel György: A Big Data ökoszisztémája, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2015.
Varga Béla: Bölcseleti írások, Bukarest, 1979.
Menyhay Imre: Homo oeconomicus és a befejezetlen teremtés, Akadémiai Kiadó, 2003.
Michio Kaku: A jövő fizikája, AKKORD KIADÓ KFT., 2012.
Molnár Gábor Lajos: Bevezetés az angol társasági jogba, Bip, 2003.
Wikiszótár: Holding http://wikiszotar.hu/wiki/magyar_ertelmezo_szotar/Holding
Wikipédia: Multi-level marketing http://hu.wikipedia.org/wiki/Multi-level_marketing
Wikipédia: Plotinosz http://hu.wikipedia.org/wiki/Pl%C3%B3tinosz
Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
J. K. Galbraith: Az új ipari állam: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1970.
Farkas János: Az innováció társadalmi-gazdasági akadályai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Max Weber: Gazdaság és társadalom, COMPLEX KIADÓ KFT, 1999.
Dan Senor, Saul Singer: Startra kész nemzet - Izrael gazdasági csodájának története, Patmos Records, 2012.
Pintér Róbert: A finn csoda titka http://www.artefaktum.hu/eu/Pinter_finn_recenzio.pdf
Helmut Creutz: A pénz-szindróma (Utak a válságmentes piacgazdasághoz), HIFA Hungária, 1997.
Molnár István: Szellemi tulajdon menedzsment és technológia-transzfer Kecskemét : InnovAID Innovációs és Gazdasági Tanácsadó Kft., 2008.
Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó, 1982.
Ságvári Bence: A KREATÍV GAZDASÁG ELMÉLETÉRŐL, Budapest, 2005. http://mek.oszk.hu/06500/06544/06544.pdf
Mészáros István: A tőkén túl, L' HARMATTAN KFT., 2008.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2002.
Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor: A "szellemi termelési mód", Kossuth Kiadó Zrt., 2013.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Budapest, 1997.
Chris Anderson: Kreátorok - Az új ipari forradalom mesterei, HVG Kiadói Rt., 2013.
Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.
Bence György – Kis János – Márkus György: Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? http://marx.tek.bke.hu/szovegek/hogyan/
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Ichak Adizes: Vállalatok életciklusai, Budapest, 1992.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus #
Nikolaus Dobay: Rulett, Helikon Kiadó, 1995.
Robert B. Reich: Szuperkapitalizmus, Gondolat Kiadó, 2009.
Helmut Creutz: A pénz-szindróma (Utak a válságmentes piacgazdasághoz), HIFA Hungária, 1997.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata, Gede Testvérek, 2002.
Dr. Wekerle László: Isten az ő teljes valóságában megismertetve (Gyakorlati metafizika), Bp, 1894.
Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek, Universum Kiadó, 1990.
Milbacher Róbert: …Földben állasz mély gyököddel…, Osiris, Budapest, 2000.
Wikipédia: KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom http://hu.wikipedia.org/wiki/KALOT_Katolikus_N%C3%A9pf%C5%91iskolai_Mozgalom
Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama, Ráció Kiadó, 2009.
Rudolf Chmel: Jelen és történelem Az etnokráciától a .demokráciáig és vissza, PESTI KALLIGRAM KFT., 2014
Karel Kosík: A konkrét dialektikája, Gondolat Kiadó, 1967.
Wikipédia: Pázmány Péter http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1zm%C3%A1ny_P%C3%A9ter
Biczó Gábor: A „történeti lét” időstruktúrája Nietzsche korai bölcseletében
Max Horkheimer - Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája, Gondolat-Atlantisz (Medvetánc) , 1990.
A hitetlenség pillérei http://www.depositum.hu/eretnekek/hitetlenseg.html
Ullmann Tamás: AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS IMPERATÍVUSZA Holmi 2004 október http://www.holmi.org/2004/10/ullmann-tamas-az-orok-visszateres-imperativusza
Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.
Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.
ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.
Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l
Hermann István: Kultúra és személyiség, Budapest : Móra K., 1982.
Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus Kiadó, 2007.
Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, 1989.
BENEDETTO CROCE: TÖRTÉNELEM ÉS SZABADSÁG, A „SZÁZADUNK” KIADÁSA BUDAPEST, 1940.
Wikipédia: Húrelmélet https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BArelm%C3%A9let
Szabó Júlia: A magyar aktivizmus művészete, Corvina Kiadó, 1981
Miért természetes az e? http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:USrVnwG1JSwJ:www.komal.hu/cikkek/kg/e/e.h.shtml+&cd=9&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
Galla Ferenc: A clunyi reform hatása Magyarországon. Pécs, 1931.
Borges, Jorge Luis (1899-1985): Az idő újabb cáfolata : Válogatott esszék, Gondolat Kiadó, 1987.
Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika, ISTER KIADÓ KFT., 2001.
Michael Talbot: Holografikus univerzum http://nem2.lapunk.hu/tarhely/nem2/dokumentumok/michaeltalbot___holografikus_univerzum.pdf
A klasszicizmus és a szentimentalizmus irodalmából http://erettsegi.org/a-klasszicizmus-es-a-szentimentalizmus-irodalmabol/
Wikipédia: Realizmus (művészet) http://hu.wikipedia.org/wiki/Realizmus_(m%C5%B1v%C3%A9szet)
Ian Crofton: Egyetemes Guinness Enciklopédia, Budapest, 1992.
Dr. Szalay István (egyetemi tanár, Szeged): A háromdimenziós térből kilépő alakzatok leírása
a robbantott számok segítségével BetyárVilág Antológia 2009.
Benedek István: Lamarck és kora, Budapest, 1963.
Klasszicizmus: építészet http://www.verslista.hu/muveszetek/3stilus/08klaszic/8epit.htm
Hauser Arnold: A modern művészet és irodalom eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta, Budapest, 1980.
Wikipédia: Hellenisztikus művészet https://hu.wikipedia.org/wiki/Hellenisztikus_m%C5%B1v%C3%A9szet
Gondolatokkal vezérelt helikoptert teszteltek Amerikában http://hvg.hu/vilag/20130605_Gondolatokkal_vezerelt_helikoptert_teszte
Boltokban a fiatal magyar találmánya http://index.hu/tech/2010/09/22/boltokban_a_fiatal_magyar_talalmanya/
Mindentudás Egyeteme - Első Kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.
Győrfi Júlia: Gombabiológia, gombatermesztés, Mezőgazda Kiadó, 2010.
Kassák Lajos: Az izmusok története, Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Lee Smolin: Az idő újjászületése - A fizika válságától az univerzum jövőjéig, AKKORD KIADÓ KFT., 2014.
Rene Guenon: The metaphysical principles of the Infinitessimal Calculus, Sophia Perennis. https://arcaneknowledgeofthedeep.files.wordpress.com/2014/02/guenonmetaphysicalprinciplesinfinitesimalcalculus.pdf
Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.
F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései
F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.
Vincent van der Noort: Számtalan szám - Egy kocka vallomása, Libri Könyvkiadó, 2013.
Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ, Corvina Kiadó, 1986.
Wikipédia: Fauvizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Fauvizmus
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Lee Smolin: Az idő újjászületése - A fizika válságától az univerzum jövőjéig, AKKORD KIADÓ KFT., 2014.
Rene Guenon: The metaphysical principles of the Infinitessimal Calculus, Sophia Perennis. https://arcaneknowledgeofthedeep.files.wordpress.com/2014/02/guenonmetaphysicalprinciplesinfinitesimalcalculus.pdf
Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.
F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései
F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.
Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ, Corvina Kiadó, 1986.
Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992. 68-69. o
Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998. 101-147. o
Ungváry Rudolf–Orbán Éva: OSZTÁLYOZÁS ÉS INFORMÁCIÓKERESÉS Kommentált szöveggyûjtemény Elsõ kötet: Az osztályozás és elmélete, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2001. http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01683-1.pdf 123. o
Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921. 3-11. o
Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 209-219. o
Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó. 15-17. o
Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata első rész, Telosz Kiadó, 1994. 198-193. o
Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html
Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógépek, Kairosz Kiadó, 2011.
Ja. B. Zeldovics: Ismerkedés a felsőbb matematikával és fizikai alkalmazásával, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.
Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.
Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.
ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.
Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l
Giczi András Béla: Az osztályozás és a káoszelmélet A rendszer-, a káosz-, az osztályozás-, és az információelmélet találkozása a tudományok dobozai között, 50. évfolyam, 2004. 1. szám.
Molnár Antal: Eretnek gondolatok a muzsikáról, Gondolat, Budapest, 1976.
Larry R. Vandervert: Chaos theory and the evolution of consciousness and mind: a thermodinamic-holographic resolution to the mind-body problem, New Ideas in Psychal, Vol, 13, No. 2. pp. 107-127, 1995.
Gajdenko: Az idő kategóriája a XX. századi Európa polgári történetfilozófiájában In:Történelem és filozófia, Gondolat, Budapest, 1974.
M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz, Budapest : Kozmosz Kv., 1985.
Wikipédia: Expresszionizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Expresszionizmus
Wikipédia: Genealógia (történelem) http://hu.wikipedia.org/wiki/Geneal%C3%B3gia_(t%C3%B6rt%C3%A9nelem)
Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992. 68-69. o
Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998. 101-147. o
Ungváry Rudolf–Orbán Éva: OSZTÁLYOZÁS ÉS INFORMÁCIÓKERESÉS Kommentált szöveggyûjtemény Elsõ kötet: Az osztályozás és elmélete, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2001. http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01683-1.pdf 123. o
Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921. 3-11. o
Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 209-219. o
Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó. 15-17. o
Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata első rész, Telosz Kiadó, 1994. 198-193. o
Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html
Dr. Szalay István (egyetemi tanár, Szeged): A háromdimenziós térből kilépő alakzatok leírása
a robbantott számok segítségével BetyárVilág Antológia 2009.
A KÖRKERÜLETI PARADOXON http://esemenyhorizont.uw.hu/2007/matek/korpara.html
ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.
Steve Brown - Patrick Mcloughlin - David Norton: A darts kézikönyve - Minden, amit a győzelemhez tudnod kell, GABO KÖNYVKIADÓ ÉS KERESK.KFT., 2011.
Kapcsolódó cikkeim:
Kire vonatkoztatható Krisztus második eljövetele a történelemben? http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/11/kire-vonatkoztathato-krisztus-masodik.html
666 avagy az Antikrisztus számának matematikai elemzése a spidron rendszer segítségével, avagy miként helyettesítsük az Antikrisztust Krisztussal https://www.blogger.com/blogger.g?blogID=3094490231904541901#editor/target=post;postID=6576721895340273404;onPublishedMenu=posts;onClosedMenu=posts;postNum=0;src=postname
Michelangelo, a sötét energia és a fénysebességnél gyorsabb utazás http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/10/michelangelo-sotet-energia-es.html
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2002.
Dr. Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Nemcsek József: Világválság és technokrácia, Fővárosi könyvkiadó részvénytársaság. http://mtdaportal.extra.hu/books/nemcsek_jozsef_vilagvalsag_es_technokracia.pdf
Róbert Antal: Új világ küszöbén, (A technokrácia és magyar vonatkozásai – A gépek diadala a világválság fölött), Budapest, 1934.
Péchy Henrik: A neokapitalista világrend képe, 1932.
Péchy Henrik: Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?, 1931.
McDannell – Lang: A menny története, Sprinter, 2007.
Wikipédia: Mormonism and Islam http://en.wikipedia.org/wiki/Mormonism_and_Islam
Szmodis Jenő: Kultúra és sors Bíbor Kiadó, 2007
Kopátsy Sándor: T.E.T.T. - A minőség társadalma, Kairosz Kiadó, 2000.
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Gallai Sándor: A skandináv modell, Aula, 1998.
Prof. Dr. BALÁZS JUDIT: Új arab világ születik?
Anders Breivik: 2083 A European Declaration of Independence http://thepiratebay.se/torrent/6560898/2083_A_European_Declaration_of_Independence
Kovács Károly: A technokrata utópia http://epa.oszk.hu/00400/00458/00291/pdf/EPA00458_Korunk_1934_10_697-705.pdf
Kossuth Lajos Iratai. IX. köt. (Szerk, Kossuth Ferenc) Budapest, 1902.
Angyal Dávid: Gróf Széchenyi István történeti eszméi, Históriaantik Könyvkiadó, 2012.
Kossuth történetfilozófiájának néhány sajátossága, Debreceni szemle, 1994. (2. évf.) 2. sz. 214. old.
Oscar Wilde: Az emberi lélek és a szocializmus, Franklin Társulat Kiadása, Budapest.
Michio Kaku: A jövő fizikája, AKKORD KIADÓ KFT., 2012.
EÖTVÖS JÓZSEF: A XIX. SZÁZAD URALKODÓ ESZMÉINEK BEFOLYÁSA AZ ÁLLAMRA Magyar Helikon, 1981.
Lick József: A személyiség és filozófia, Kossuth Könyvkiadó, 1969.
Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban, Budapest, 1911.
Pongrácz Sándor: Művészet, célszerűség, technika, Természettudományi közlöny , 1934. (66. évf.) 999-1000. sz. 170-175. old.
Lewis Mumford: A gép mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Alvin Toffler: Hatalomváltás, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1993.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.
Szentkláray Jenő: A tér és idő philosophiája. Bp., 1875.
Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1985.
Hans Reichenbach: Atom és világegyetem, Franklin-Társulat, Budapest.
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával? Akkord Kiadó, 2011.
Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Metzger László Csaba: A pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
Ajánlott további írásaim:
Az idő kérdése a ciklusszemléletben http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
Tőzsér János: Metafizika Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól, BUDAPEST. AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KÖNYVNYOMDÁJA. 1898. 99. o http://mtda.hu/books/pauler_akos_a_termeszetfilozofia_fogalmarol.pdf
Alekszej Fedorovics Loszev: A mítosz dialektikája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Timothy Ferris: A vörös határ, Gondolat Könyvkiadó, 1985.
Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009 http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Platon összes művei II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 817-820. o
Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.
Telcs Máté László: Tér, idő, jóság, k. n., 1938.
Wilhelm Bölsche: A jövő embere, Budapest, 1920.
Inapló: A mesterséges intelligencia problémái http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/inter-halozati-jelensegek/1019-a-mesterseges-intelligencia-problemai
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Báró Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Kapcsolódó cikkek:
Isten célja a történelemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=room&aid=106861
A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109696
Hegel dialektikus rendszere http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=302&tip=0
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
Joós Ernő: Idő és történelem, SYLVESTER JÁNOS KIADÓ, 2000.
Johan Goudsblom: Időrezsimek, Typotex, 2005.
a tér a képzőművészetbenHenri Bergson: Tartam és egyidejüség, Budapest, 1923.
Stephen Baxter, Arthur C. Clarke: Az idő szeme, Metropolis Media, 2006.
Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) Budapest, 1936.
Augustinus, Aurelius (Szent Ágoston): A szentháromságról, Budapest, 1985.
Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
Matolcsy György: Amerikai birodalom - A jövő forgatókönyvei, HETI VÁLASZ KIADÓ KFT. 2004.
Mezei Ottó szerk: A tér a képzőművészetben (szöveggyűjtemény), Népművelési propaganda iroda.
G.W.F Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai: Logika, Természetfilozófia, A szellem filozófiája.
Tocqueville: Az amerikai demokrácia Európa Könyvkiadó, 1993.
Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében : tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára / szerk. Fischer Ferenc, Majoros István, Vonyó József /In: Andrássy György: Történetfilozófia és genetika: a fogalmi megismerés biológiai titka
MATOLCSY GYÖRGY: Élő emlékeink (A Széchenyi terv világa), Válasz Könyvkiadó, 2002.
Bodnár Zsigmond: Az eszmeerő magyarázata, Budapest, 1894.
Sós Aladár: Szabadság és gazdaság, Budapest, 1991.
Páris Frigyes: Uj kultura, Sopron, 1915.
Metapédia: Falangizmus http://hu.metapedia.org/wiki/Falangizmus
T.Richard Wallis: Az újplatonizmus, Osiris Kiadó, 2002.
Surányi Károly: Anyag, tér és idő. (A világmindenség lényege) Budapest, 1936.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése