A demokrácia, mint a kollektivizmus és az individualizmus egysége, avagy nem a kollektivizmus a demokrácia ellensége, hanem az osztályharc

A XX. századi kommunista diktatúrákról köztudott, hogy általában nem engedélyezték a 4 évenkénti népszavazásokat, amelyek a nyugati demokráciákra jellemzők, és az egyéni kezdeményezéseket, ahol csak tudták igyekeztek elfojtani. Ennek az állt a hátterében, hogy az ipari kollektivizmust idealizálták, a munkásosztály kollektív munkamegosztásra épülő közösségi életformáját, és ezt szembeállították a kapitalista polgárság vállalkozásra, és egyéni kezdeményezésre épülő individualista életformájával, amely ellen osztályharcot hirdettek. Így minden személyben, aki hajlamos volt a vállalkozásra és az egyéni kezdeményezésre potenciális kapitalista polgárt láttak, aki ellen osztályharcot kell vívni. A mai nyugati neoliberalizmus képviselői ennek nyomán radikális harcot kezdtek hirdetni a munkásosztály kollektív életformája ellen, és mindent, aminek köze van a kollektivizmushoz, és az azzal kapcsolatos állami irányításhoz, illetve beavatkozáshoz azonnal a kommunizmus bélyegével láttak el, ami ellensége a demokráciának. A következőkben azt fejtem ki, hogy mi is az a neoliberalizmus, és mi is az a demokrácia.
Christian Laval, Pierre Dardot: A globálrezon - A neoliberalizmus múltja és jelene című könyvükben, akik magukat egyébként baloldalinak mondják, az úgynevezett neoliberalizmus, mint politikai ideológia mibenlétét akarják megragadni, amely alapvetően eltér a klasszikus liberalizmus ideológiájától. A klasszikus liberalizmust a hagyományos polgári demokrácia ideológiai alapvetéseként tartják számon és tanításai lényegében abban merülnek ki, hogy erősen hangsúlyozzák az alapvető demokratikus alapjogokat, így: sajtó és szólásszabadság, gyülekezési szabadság stb. A magántulajdon fontosságát és a demokrácia alapintézményeit, mint a többpártrendszert és az időszakos parlamenti választásokat, ahol a többség akaratának kell érvényesülnie.
A szerzők a klasszikus liberalizmussal állítják szembe a neoliberalizmust, amit sok szerző hosszú politikaelméleti munkássága épített fel, kezdve a XIX. századi angolszász liberális teoretikusoktól, akiknek tanításaiból a mai amerikai neokonzervatívizmus nőtt ki, az osztrák közgazdasági iskola képviselőiig így: Spencer, Hayek, Schumpeter stb., tanításáig, vagy a német frankfurti iskola, illetve a szintén német ordoliberálisok eszméjéig. Ezeknek az egymástól bizonyos mértékben eltérő, más dolgokban azonban azonos politikai irányzatoknak a szerzők szerint a legfőbb azonosságuk, hogy mindannyian fel akarják szabadítani az embereket a munkavállalás alkalmazotti formája alól és általánossá akarják tenni a vállalkozói létformát.
Tehát a közös bennük az, hogy mindannyian elutasítják azt a marxi tanítást, amely idealizálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát, hogy az emberek egy másik vállalkozó, vagy az állam alkalmazásában dolgozzanak egy kollektív munkaközösségben (gyár, iroda stb.) és arra törekszenek, hogy mindenkiből kivétel nélkül a saját lábán álló vállalkozó legyen. Mint ahogy fent leírtam, a hagyományos demokrácia ideológiája egyszerűen arra épül, hogy négyévenként választásoknak kell lenniük, és ott a többség akaratának kell döntenie, tehát a többség rákényszerítheti akaratát a kisebbségre.
Ezzel szemben a neoliberálisok társadalmi eszménye nem annyira demokratikus, hanem inkább anarchisztikus. Sokak hitével ellentétben az anarchizmus, mint politikai ideológia nem annyira káoszt és rendetlenséget jelent, hanem önigazgatásra épülő társadalmat, vagyis olyan társadalmat, ahol minden egyén egyedül a saját lábán áll gazdaságilag, és így saját maga rendezheti be saját életét, életstílusát, úgy ahogy ő akarja.
Az alkalmazottiról a vállalkozó létre való áttérést szolgálja a neoliberálisoknál a neoliberális gazdaságpolitika, amit általában minden neoliberális politikai irányzat követ és magáénak vall. Ami pedig a hagyományos, kolletktív munkaszellemre épülő munkahelyek sokaságának leépítéséért felelős a nyugati világban. Ez a fajta politikai ideológia, mint anarchizmus egyes esetekben multikulturális eszmék hirdetésével is együtt jár, mint például a frankfurti iskola tanításaiban, akik az egyének szabad és önálló életmód és életstílus választásának jegyében egymástól eltérő etnikumok és vallások együttélését is hirdetik. Azonban ez nem szükségszerű, mint például az amerikai neokonzervatívok esetében, akik ezt elutasítják.
Továbbá ez az anarchista ideológia nagyon gyakran együtt jár a hagyományos demokratikus értékekkel való szembe kerüléssel, mint az Európai neoliberális mozgalmak esetében, akik hajlamosak nem elfogadni a választási eredményeket, ha a többség ellenük szavaz a választásokon. Ekkor azt mondják, hogy a hatalomra került ellenzékük nem demokratikus, ami közelebbről azt jelenti, hogy kétségbe vonják azt, hogy a többség rákényszerítheti akaratát a kisebbségre, és a meggyőződésükben, illetve életmódjukban, életstílusukban kisebbségben lévők akaratát akarják előtérbe nyomni forradalmi módon. Annak az anarchista alapelvnek a jegyében, hogy minden meggyőződés és életstílus egyenlő, és ők ezt nevezik demokráciának, szemben a hagyományos demokrácia felfogásával, ami mindig a többségnek ad igazat, vagyis az anarchizmust azonosítják a demokráciával.
A szerzők, akik magukat baloldalinak vallják, és a neoliberalizmust a jobboldallal azonosítják, elutasítják a baloldal azon törekvését, hogy osztályharc útján megdöntsék a tőkésosztály uralmára épülő kapitalizmust, mert ezzel már nem a neoliberálisok törekvései ellen harcolnak. Hiszen ma már a neoliberálisok a klasszikus liberálisokkal ellentétben szintén az osztály nélküli társadalom megteremtéséért harcolnak csak fordított előjellel, mint Marx. Nem a munkásosztályt akarják kizárólagosan létező osztállyá tenni, hanem a vállalkozó tőkésosztályt. A szerzők inkább Marx kollektivisztikus nézeteihez nyúlnának vissza, és olyan baloldalt építenének fel, amely a neoliberálisok szélsőségesen individualista anarchizmusával szemben a közösségek fontosságát hangsúlyozza, legyen az nemzeti, települési vagy munkahelyi közösség. Ők ebben látják egy olyan új baloldali ideológia és mozgalom jövőbeni felépítésének lehetőségét, amely hatékonyan szembemehet a neoliberalizmus törekvéseivel.
A neoliberalizmus, mint ideológia tehát ugyanúgy osztályharcos ideológia, mint a marxista kommunizmus, csak éppen fordított előjellel. Ők nem az individualista életformát magáénak valló polgári osztályt akarják eltűntetni a föld színéről, hanem a kollektivisztikus életformát megtestesítő munkásosztályt. Ha pedig a demokrácia a 4 évenkénti népszavazások rendszere ahol mindig a többség véleménye dönt, akkor mondhatjuk, hogy demokrácia nem tiszta individualizmus, hanem inkább az individualizmus és a kollektivizmus egysége. Jelen van benne az individualizmus, hiszen a népszavazás, mint intézmény a polgárok szabad és önálló kezdeményezésének megvalósulását jelenti, ugyanakkor jelen van benne a kollektivizmus is, hiszen ezen a népszavazáson a többség akaratának kell érvényesülnie, ami a közösségi kollektivitás erejének egyik legmarkánsabb megnyilvánulása. Ennek megfelelően, ha demokráciáról beszélünk, akkor abban mind az individualizmusnak, mind pedig a kollektivizmusnak jelen kell lennie.
Így pedig mind az individualizmus teljes elutasítása (kommunista diktatúra), mind pedig a kollektivizmus teljes elutasítása (neoliberalizmus) eltávolodást jelent a demokráciától, és mind a két esetben az osztályharc a felelős a demokráciától való eltávolodástól, nem pedig a kollektivizmus. A kommunisták osztályharca a polgári individualizmussal szemben lehetetlenné tesz minden egyéni kezdeményezést, így a négyévenkénti népszavazásokat is, a neoliberálisok osztályharca a munkásosztály kollektivizmusával szemben pedig lehetetlenné teszi, hogy a népszavazásokon a többség akarata érvényesüljön. A demokrácia legfőbb ellensége tehát kommunista és neoliberális részről is az osztályharc, és a kollektivizmus, vagy az individualizmus ebből eredő kizárólagossá tétele, nem önmagában a kollektivizmus, mert az része a demokráciának. A neoliberálisok azon véleménye pedig, hogy ők az igazi demokraták, nem igaz, mert a demokrácia nem tiszta individualizmus, hanem az individualizmus és a kollektivizmus egysége, és ők éppúgy ellenségei az igazi demokráciának, mint a marxista kommunisták.

Felhasznált Irodalom:

Christian Laval, Pierre Dardot: A globálrezon - A neoliberalizmus múltja és jelene, EgyKettő Kiadó, 2013.