Ő maga vallásos, keresztény neveltetésben részesült, gyermekkorában komoly elkötelezettséget tanúsított a vallás iránt, később teológiai tanulmányokat is folytatott, de aztán elfordult a kereszténységtől, amiben a magasabb rendű emberi minőség iránti vonzódása és minden alacsonyabb rendű, hétköznapi és átlagos, csak a tömegemberre jellemző emberi minőség elutasítása vezette. Gyűlölte a tömeget, az átlagost, aki nem mutat fel semmilyen különleges, csak a magasabb rendű emberfajtára jellemző minőséget, és a kereszténységet okolta azért, mert eltűnt ez az ókori görög világban szerinte még létező embertípus. Mivel a kereszténység véleménye szerint önmegtagadó erkölcsöket erőltet az emberre, és ezzel elszívja a magasabb rendű ember életenergiáit. Amelyek az evolúciós fejlődés magasabb szintjeire repítenék az embert, mintegy szolgaerkölcsöt téve a felsőbbrendű ember úri moráljának helyébe.
Tehát megalkotta a felsőbbrendű ember ideáját, amely valamiféle új követendő eszményképet, lelkesítő ideát adott az akkor válságban lévő, elgyengült és enervált nyugati civilizáció emberének, hiszen ki ne lelkesedett volna azért, hogy felsőbbrendű emberré válhat, hogy a fejlődés magasabb szintjét képviselő embertípust képviselhet a jövőben. Ez nyilvánvalóan mindenkit lelkesít, azonban Nietzsche számára nem lehetett elegendő csupán leírni, hogy felsőbbrendű ember, hanem az emberiség felé prezentálnia is kellett azt, hogy milyen is a felsőbbrendű ember.
Kereszténység elleni gyűlölete miatt a keresztény etika tagadásán keresztül akarta megalkotni a felsőbbrendű ember mítoszát. Szerinte a kereszténység önmegtagadó etikája az érdek nélküli szeretetre, a mások iránti önfeláldozás nőies és szentimentális életmódjára tanítja az embereket, amely elkorcsosítja az emberi fajt és elszívja annak életerejét, amit a magasabb rendű emberi minőség irányába való haladás kirobbanó energiáitól fosztja meg az emberiséget. Ezért kategorikusan elutasította a tízparancsolatot, és mindenféle keresztény erkölcsöt, ami az önmegtagadásra buzdít. Végül kimondta, hogy a felsőbbrendű embernek joga, sőt kötelessége akár a legerkölcstelenebb dolgokat is elkövetnie a tömegemberrel, az átlagos emberrel szemben, hogy mint felsőbbrendű ember, mint művészzsarnok, vagy diktátor előbbre vigye az emberiség fejlődését.
Emiatt a tanítása miatt pedig Sebestyén szerint olyanok váltak követőivé, akiket ő mélyen megvetett, vagyis a tömegember, az átlag, az alsóbbrendű ember. Akik semmilyen felsőbbrendű emberi minőséget nem mutatnak fel, és nem is akarták megtenni azt az erőfeszítést, hogy ők felsőbbrendű emberré váljanak. Viszont abban a tanításban, hogy a keresztény erkölcs elvetésével válhatunk felsőbbrendű emberré, azt a gondolatot látták viszont, hogy ők erkölcstelenségükben, semmiségükben is felsőbbrendű emberek lehetnek.
Sebestyén szerint ugyanis éppen hogy Nietzsche erkölcsi elveivel ellentétes módon, vagyis csak a legkeményebb önmegtagadás által válhatunk felsőbbrendű emberré. Jézus azon tanításának követésével, hogy legyetek tökéletesek. Csak az állandó önfegyelmezés, a munkában, életmódban való folyamatos tökéletesedés termelhette ki a világtörténelem eddig ismert legnagyobb alakjait, akiket mindnyájan tisztelünk a mai napig, és ennek a folyamatos önmegtagadásból, önfegyelmezésből álló aktív életmódnak volt mintaképe Kálvin a szerző szerint. Aki a protestantizmus egyik ágának megalapítója volt, és tanításait csak két vallási irányzat követi a világon, a mai kálvinizmus és a katolicizmus keretein belül működő jezsuitizmus.
Ő a kereszténységen belül a szerzetesség kontemplatív, a világtól elvonuló szerzetesi ideájának helyébe a folyamatos világi aktivitást állította, méghozzá annak legférfiasabb, legheroikusabb megjelenési formáját, a vállalkozói aktivitást, vagyis a meghatározott életcél megvalósítása irányában kifejtett aktivitást. Ahol a vállalkozó folyamatos erkölcsi öntökéletesítés, önfegyelmezés árán teszi magát mindig alkalmasabbá arra, hogy megvalósítsa életcélját. A kálvinizmusnak ebből az aktív, férfias és heroikus, önfelülmúló szelleméből született meg a modern kapitalizmus, ahol a modern vállalkozó szellemmel átitatott férfiak az állandó és folyamatos heroikus önfelülmúlás útján valósítják a gazdaság fejlődését, vagyis az emberi társadalom magasabb szintre kerülését az evolúció létráján, ahogy azt Nietzsche képzelte. Ennek az aktív vállalkozó szellemnek pedig nem más a motorja a kálvinizmusban, mint a predestináció tana.
A predestináció tana arról szól, hogy Isten eleve elrendelte az embereket üdvözülésre vagy kárhozatra, tehát eleve kiválasztotta azokat, akik üdvözülni fognak, de az ember evilági életmódja, mintegy jelzi, hogy ő e kiválasztott, akit Isten üdvözülésre szánt. Így pedig a sikeres életpálya, az evilági célok megvalósítása mintegy azt a tudatot adja az embernek, hogy őt Isten kiválasztotta valamire, és nincs ennél lelkesítőbb, a céljaim megvalósítására serkentőbb tudat, minthogy Isten engem kiválasztott valamire a szerző szerint. A predestináció tana az, amely kitermelte a kereszténység kálvinista ágában azokat a heroikus, felsőbbrendű embereket, akik alávetették magukat a kapitalista fejlődés nagy céljainak, hogy megvalósítsák az előre haladást a civilizáció fejlődésének létráján.
A keresztény felsőbbrendű ember, vagyis a kálvinista, Nietzsche felsőbbrendű emberével szemben betartja a kereszténység erkölcsi parancsait. Így szolgája annak a közösségnek, amelynek fejlődését a munkájával elősegíti. Viszont ez korántsem az a végtelenségig alázatos és nőies, elolvadó szeretet, amit Nietzsche a kereszténységben bírált. Hanem az atyai, önbecsülésre épülő szeretet ahol a vállalkozó a közösség szolgálójaként is megtartja emberi méltóságát, hiszen mint önmagában magasabb emberi minőségeket megvalósító ember így is felette áll annak a közösségnek, amit szolgál.
A szerző szerint tehát Nietzsche jól tette, hogy megmutatta az emberiség számára a felsőbbrendű ember ideáját, de tévedett, amikor a felsőbbrendű embert a keresztény erkölcs elvetésével akarta megvalósítani, mert azt éppen, hogy csak a keresztény tökéletességeszmény megvalósításával lehet életre hívni, amit a kereszténység területén a kálvinizmus hajt végre a legradikálisabban. Nietzsche esetében az volt a probléma a szerző szerint, hogy nem folytatta le teljes mértékben a keresztény etika tanulmányozását, mert akkor talán előbb-utóbb rátalált volna a kereszténység egyik ágára: a kálvinizmusra, amely etikájában megvalósítja a felsőbbrendű ember ideáját, és visszatalált volna a keresztény eszményekhez. Fent említettem, hogy a szerző utalt a jezsuitizmusra, mint a kálvinizmus katolikus keretek között továbbélő megjelenési formájára, amit nem tart olyan értékesnek, mint a tiszta kálvinizmust, mert szerinte a jezsuitizmust gúzsba köti az a tény, hogy nekik nem csak az általános emberi fejlődést kell szolgálniuk, hanem a katolikus egyház, mint globális szervezet elvárásainak is meg kell felelniük. Én ezzel nem értek egyet.
Én, mint katolikus elfogadom, hogy a katolicizmus az egyetlen egyetemes egyház, amelynek össze kell fognia, a keresztény tanok által átértelmezve, az összes nép partikuláris kulturális és vallási irányzatait, és mindenki csak a katolicizmuson, mint egyetemes egyházon keresztül üdvözülhet. Én nem látok ellentmondást az általános emberi fejlődés és az egyház szolgálata között. Ezért arra buzdítanám a kálvinistákat, hogy térjenek vissza a katolicizmusba ahol, mint új jezsuita rend szolgálhatnák az egyházat és az általános emberi fejlődést, megtartva persze a kálvinizmusra jellemző aktív, heroikus szellemet. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg.
Karl Marx Nietzschéhez hasonlóan keresztény, lutheránus családban nevelkedett, amely a zsidó hitről tért át a lutheránizmusra. A fenti szerző gondolatmenetét követve és Marxra alkalmazva az ő esetében is meg fogom állapítani, hogy Nietzschéhez hasonlóan neki is voltak jó gondolatai és tévedései is, amelyek Nietzsche gondolatvilágához nagyon hasonlítanak, és Nietzschéhez hasonlóan bizonyos mértékben ő is párhuzamba állítható a kereszténység egyik ágával. Marx filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabb rendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, és így az emberi történelem osztályharcok története.
A fejlődés dialektikus materialista értelmezése, amely az ipari társadalmat tartja a fejlődés csúcsának, hozta magával Marxnál az ipari kollektivizmus iránti csodálatot, vagyis a munkásosztálynak a gyáripari munkamegosztás körülményei között való együttes munkavégzését, amely a közös, kollektív tulajdonforma idealizálását, és a magántulajdon elvetését is implikálta. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért is vetette el Marx a magántulajdont, és miért csodálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát.
Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.
De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.
A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.
Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Én egyikre sem mondom, hogy az az igazi szabadság, inkább azt mondanám, hogy mind a kettő másfajta szabadság, és van, akinek inkább az egyik felel meg, van, akinek a másik. A technikai fejlődés mai fokán nyilvánvalóan mind a két fajta embertípusra szüksége van a gazdaságnak, gyári kollektívában dolgozó munkásokra is, meg magántulajdont birtokló vállalkozókra is. A jövőben talán, ha a technikai fejlődés eléri azt a szintet, akkor a két fajta életstílus egyesülni fog, és az emberek mind olyan vállalkozók lesznek, akik megengedhetik maguknak, hogy sokoldalúan kiképezzék magukat, de ez a jövő zenéje, ez ma még valóban utópia.
Ebből kiviláglik, hogy Marx azért idealizálta az ipari kollektivizmust, mert egy magasabb rendű emberi minőség, vagyis a sokoldalúan kiképzett embertípus gyökereit látta a munkásosztályban, amelynek forradalmi tevékenysége a fejlődés magasabb lépcsőfokára repítheti az emberiséget. Minden látszattal ellentétben Marx nem a proletariátus nyomora iránti együttérzés miatt hirdette meg a munkásosztály forradalmi átalakulásának szükségességét, és belső indítékai semmilyen módon nem rokoníthatóak a szegények pápájának nevezett I. Ferenc szentimentális szeretetével a szegények iránt. Idegen volt tőle az a gondolat, hogy csak úgy öncélúan megtöltse egy embercsoport (a munkásosztály) üres gyomrát egy másik embercsoport (a tőkések) pénzéből. Az ő számára a proletariátus nyomorának enyhítése csak eszköz volt az emberiség fejlődésének magasabb szintre emeléséhez, aminek gyökereit és előrehajtó energiáit egyedül a proletariátusban látta, pontosabban az ipari kollektivizmusban. Csak az ipari kollektivizmusban tevékenykedő ember életmódjából sarjadhat ki a sokoldalúan képzett embertípus, vagyis a felsőbbrendű embertípus, mint Nietzschénél.
Ahogy Nietzsche az ember egyéni individuumának önkifejtésében látta a felsőbbrendű ember megvalósulását, úgy Marx az ipari kollektívumban tevékenykedő ember önkifejtésében látta meg ugyanezt. Nietzsche számára a felsőbbrendű ember megvalósulási terepe az emberi egyén, Marx számára az emberi kollektívum, és ahogyan Nietzschénél a felsőbbrendű ember, úgy Marxnál a proletariátus magasabb rendű szellemisége is lelkesítően hathat a válságban lévő nyugati civilizáció legyengült és enervált emberére, és azt kell, hogy mondjuk, hogy alapjában jó gondolatnak tekinthető.
Azonban akárcsak Nietzschének, úgy Marxnak is volt egy nagy tévedése. Hogy eszméjével igazi lelkesedést tudjon nyújtani az embereknek, ki kellett találnia, hogy milyen akadályt kell legyőznie a proletariátusnak ahhoz, hogy a fejlődés magasabb szintjére repítse az emberiséget, hogy kik is a proletariátus valódi ellenségei, akik megakadályozzák abban, hogy teljesítse történelmi küldetését. Ekkor jött képbe a kapitalista tőkésosztály, vagyis az az embertípus, akiket a Nietzsche filozófiájával rokon kálvinizmus nevelt felsőbbrendű emberré. Ők voltak a proletariátus kollektivizmusból kinövő felsőbbrendű emberével szemben az egyéni individuumból kinövő felsőbbrendű ember osztálya, akik saját terepükön vitték előre az emberiség fejlődését.
Marx azonban ezt nem látta meg bennük, ő csak a proletariátust kiszipolyozó parazitákat látta bennük, akik a munkások kizsákmányolásával megakadályozzák, hogy a munkásosztály betöltse történelmi küldetését, és magasabb szintre emelje az emberi fejlődést. Így elmélete az volt, hogy a proletariátus csak akkor töltheti be történelmi küldetését, ha osztályharc útján megdönti a tőkésosztály uralmát, és ehhez kapcsolódott Marx valláskritikája is, aminek látszólag semmi köze sincs Nietzsche valláskritikájához, de valójában nagyon is rokon vele. Marx szerint a vallás a nép ópiuma, amely szövetkezett az uralmon lévő osztályokkal, és megakadályozza, hogy azok forradalmi úton fellázadjanak az uralkodó osztályok ellen. Itt rögtön megláthatjuk Nietzsche és Marx valláskritikája közötti rokonságot.
Nietzsche szerint a kereszténység megakadályozza az emberi fejlődést azáltal, hogy olyan erkölcsi tanításokat terjeszt, amelyek önmegtagadásra késztetik az embert, és az emberek energiáját elszívva megakadályozzák, hogy az felsőbbrendű emberré váljon. Marx szerint pedig a kereszténység megakadályozza az emberi fejlődést azáltal, hogy olyan osztályokat támogat, amelyek elszívják a fejlődés magvait magában hordozó proletariátus energiáit azáltal, hogy kizsákmányolják őket. Ahogy Nietzsche nem látta meg a keresztény erkölcsökben a felsőbbrendű emberré nevelő erőt, úgy Marx nem látta meg a kapitalista tőkésosztályban azt, hogy azok is a felsőbbrendű embertípus egy megjelenési formái a proletariátus mellett.
Ahogy Nietzsche nagy tévedése a keresztény erkölcs elvetése, úgy Marx nagy tévedése az osztályharc elméletének a propagálása. Így pedig akárcsak Nietzschénél úgy Marxnál megtörtént az, hogy olyan emberek váltak a követőivé, akiket ő mélyen megvetett. A tömegember, az átlagos ember, az alsóbb rendű ember. Ezt jól demonstrálja a következő idézet, amit az egyik legközelebbi munkatársáról Ferdinand Lasalle-ról írt: „miként fejformája és hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).”
Marxnak ezt a mondatát a mai antirasszista baloldal képviselői nem nagyon idézik, ők nem akarnak tudomást, venni arról, hogy Marx rasszista megjegyzéseket tett legközelebbi munkatársára. Nietzschéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy bármikor is rasszista kijelentéseket írt volna le, de Marxnál az alsóbbrendű ember iránti megvetés konkrétan rasszizmusban is megnyilvánult. Ezek az alsóbbrendű emberek, vagy legalábbis azok, akiket Marx annak tekintett valóban nem voltak felsőbbrendű emberek sem marxi, sem nietzschei, vagy kálvini értelemben. Tehát sem kapitalista vállalkozóként, sem egy munkáskollektíva tagjaként, és nem is akarták megtenni azt az erőfeszítést, hogy azzá váljanak. Nem nagyon érdekelte őket Marx elmélete a proletariátus történelmi küldetéséről, hogy előrevigye az emberiség fejlődését. Viszont, éppen azért mert nem voltak felsőbbrendű emberek semmilyen értelemben sem, gyűlölték a kálvini felsőbbrendű embert, vagyis az emberi individualitásból kinövő felsőbbrendű embert főként azért, mert irigykedtek rá, és ezért el akarták pusztítani ezt az embertípust.
Ehhez pedig kapóra jöttek a számukra Marx osztályharcról szóló tanításai. Ez annyira igaz, hogy követőit kevésbé vonzotta a munkás kollektívumban való felsőbbrendű emberré válás perspektívája, mint a kapitalisták elleni féktelen osztályharc elmélete, hogy korunkra a marxizmus egy tisztán osztályharcos elméletté vált. Ez az úgynevezett újmarxistáknál, vagyis a kulturális marxistáknál érhető tetten. Ők ugyanis a XX. század elején észrevették, hogy a munkásosztály a technikai fejlődésnek köszönhetően már nagyobb mértékű jólétben él, mint régen és ennek folytán nem lázítható a tőkésosztály ellen. Ezért magát a technikai civilizációt célozták meg a kapitalizmus végső megdöntése végett, és az új proletároknak, akik majdan megdöntik a kapitalizmust a muszlim bevándorlókat, a homoszexuálisokat és a nőket jelölték meg. Akik a fehér férfitársadalommal ellentétben kevésbé érintettek a technikai civilizáció által. Így a nők és a homoszexuálisok nyugati társadalomban betöltött szerepének erősítése, továbbá az iszlám bevándorlás elősegítése majd lerombolja a hagyományosan nyugati munkaerkölcsöt, ami a technikai civilizáció fejlesztésének az alapja.
Ez egyben azt jelenti, hogy a kulturális marxisták kihasították a marxista ideológiából a dialektikus materializmust, amely bizonyos mértékig a technikai fejlődést idealizálta, és csak a történelmi materializmust hagyták meg, a kapitalizmus elleni harc elméletét, amely ezután már a nyugat technikai civilizációja ellen irányult. Marx valláskritikájáról elmondható, hogy nem tükröz valami nagy ismeretet a vallások terén, talán ha a vallások tudományában való elmélyedést tovább folytatta volna, akkor Nietzschéhez hasonlóan ő is rátalált volna egy adott keresztény irányzatra, amiben megtalálta volna azt a keresztény eszmét, amivel az ő eszméi a leginkább rokon vonást mutatnak, és talán ő is visszatalált volna a kereszténységhez.
Ez a keresztény irányzat pedig nem más, mint a keleti keresztény ortodoxia. A keleti keresztény ortodoxia az egyház felépítésében és liturgiájában a leginkább közösségi, vagyis kollektív vallás. Ebben érvényesül a leginkább az Istenhez való közeledés a közösségi kollektívumban, ami Marx nyelvezetére lefordítva a kollektív szellem által való felsőbbrendű emberré válást jelent. Továbbá az ortodoxiában van jelen a leginkább a liturgia fontosságának a hangsúlyozása, ami az ikontiszteletben és sok másnak is megnyilvánul. Vagyis az anyag folyamatos átszentelése, magasabb szintre emelése a szellemi létszféra által (dialektikus materializmus). Nem véletlen, hogy Marx eszméi eredeti formájukban talán egyedüliként a keleti keresztény szláv világban találtak táptalajt maguknak, és ebből a szempontból kifejezetten furcsa, hogy Marx egyenesen gyűlölettel írt a szlávokról.
A jövőt meghatározó eszmerendszere véleményem szerint csak olyan eszme lehet, amely megtisztítja hibáitól mind a két nagy eszmerendszert, így: a nietzscheizmust a keresztény erkölcs elvetésétől a marxizmust pedig az osztályharc eszméjétől, végül pedig egyesíti a két nagy eszmerendszert. A proletariátus erkölcsét a kapitalista tőkés erkölcsével az egyéni individuumból kibontakozó felsőbbrendű ember eszméjét a kollektívumból kibontakozó felsőbbrendű ember eszméjével, a kálvinizmust a keleti keresztény ortodoxiával. Hogy létrehozza azt az új embertípust, akire fent már utaltam, és aki egyszerre vállalkozó és sokoldalúan képzett ember. Ezt csak a technika jövőbeni fejlődése oldhatja meg, hogy hogyan arról írtam „A történelem, mint Isten önmegváltásának folyamata a szentháromság filozófiai rendszerének elemzésén keresztül” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2016/02/a-tortenelem-mint-isten-onmegvaltasanak.html?m=1 című cikkemben.
Felhasznált Irodalom:
Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.
Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó (Budapest), 1982.
Karl Marx http://hu.iranyitok.wikia.com/wiki/Karl_Marx
Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Olvasott-e Hitler Marxot? http://mno.hu/velemeny/olvasotte-hitler-marxot-448684
Sebestyén Jenő: Nietzsche és Kálvin. Ethikai tanulmány, Budapest, 1917.
Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, 1989.
Nagymihályi Géza: Az idegen szent - Árpád-házi Szent Piroska élete és kora, Kairosz Kiadó, 2013.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése