Holt fátyol

Holt fátyol
Vetül reám,
Búcsú éneked
Visszhangzik
Öreg várak
Szél borzolta
Fák között.
Elmúló rigmusokban
Telepszik lassan
A tájra a fájdalom.
Mintha egekben
Látna téged
Lelkem, suttogó
Halk szavak
Között, elmúló
Csend orgiájában
A létnek, hol
Éltünkben nem
Láthatjuk egymást,
Mégis áthatol
létünk fátyolködén
A lélek.

A vers Codex Chantilly: Adieu vous di, tres doulce compaygnie című zeneművének hatására készült.
A zene itt meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=0k_4fV9tfss

Nietzsche és Marx

Marx és Nietzsche eszméinek összehasonlítását tudtommal még senki nem végezte el, ezért a legtöbben nem tudják, hogy mennyi párhuzam vonható a két filozófus munkássága közé. Sebestyén Jenő Nietzsche és Kálvin című könyvében arról ír, hogy a két személy, konkrétan Nietzsche és Kálvin személyisége és tanításai között a különbségek mellett sok hasonlóság van, amelyekkel eddig még nem foglalkozott a szakirodalom. Nietzschét kezdi el elemezni elsőként, akiről leírja, hogy eszméi nagyon veszélyesek a kereszténységre nézve, de őt magát személy szerint nagyon tehetséges és jobbra érdemes lángelmének tartja, aki az igazságot kereste, de eltévedt az eszmék útvesztőjében.

Ő maga vallásos, keresztény neveltetésben részesült, gyermekkorában komoly elkötelezettséget tanúsított a vallás iránt, később teológiai tanulmányokat is folytatott, de aztán elfordult a kereszténységtől, amiben a magasabb rendű emberi minőség iránti vonzódása és minden alacsonyabb rendű, hétköznapi és átlagos, csak a tömegemberre jellemző emberi minőség elutasítása vezette. Gyűlölte a tömeget, az átlagost, aki nem mutat fel semmilyen különleges, csak a magasabb rendű emberfajtára jellemző minőséget, és a kereszténységet okolta azért, mert eltűnt ez az ókori görög világban szerinte még létező embertípus. Mivel a kereszténység véleménye szerint önmegtagadó erkölcsöket erőltet az emberre, és ezzel elszívja a magasabb rendű ember életenergiáit. Amelyek az evolúciós fejlődés magasabb szintjeire repítenék az embert, mintegy szolgaerkölcsöt téve a felsőbbrendű ember úri moráljának helyébe.

Tehát megalkotta a felsőbbrendű ember ideáját, amely valamiféle új követendő eszményképet, lelkesítő ideát adott az akkor válságban lévő, elgyengült és enervált nyugati civilizáció emberének, hiszen ki ne lelkesedett volna azért, hogy felsőbbrendű emberré válhat, hogy a fejlődés magasabb szintjét képviselő embertípust képviselhet a jövőben. Ez nyilvánvalóan mindenkit lelkesít, azonban Nietzsche számára nem lehetett elegendő csupán leírni, hogy felsőbbrendű ember, hanem az emberiség felé prezentálnia is kellett azt, hogy milyen is a felsőbbrendű ember.

Kereszténység elleni gyűlölete miatt a keresztény etika tagadásán keresztül akarta megalkotni a felsőbbrendű ember mítoszát. Szerinte a kereszténység önmegtagadó etikája az érdek nélküli szeretetre, a mások iránti önfeláldozás nőies és szentimentális életmódjára tanítja az embereket, amely elkorcsosítja az emberi fajt és elszívja annak életerejét, amit a magasabb rendű emberi minőség irányába való haladás kirobbanó energiáitól fosztja meg az emberiséget. Ezért kategorikusan elutasította a tízparancsolatot, és mindenféle keresztény erkölcsöt, ami az önmegtagadásra buzdít. Végül kimondta, hogy a felsőbbrendű embernek joga, sőt kötelessége akár a legerkölcstelenebb dolgokat is elkövetnie a tömegemberrel, az átlagos emberrel szemben, hogy mint felsőbbrendű ember, mint művészzsarnok, vagy diktátor előbbre vigye az emberiség fejlődését.

Emiatt a tanítása miatt pedig Sebestyén szerint olyanok váltak követőivé, akiket ő mélyen megvetett, vagyis a tömegember, az átlag, az alsóbbrendű ember. Akik semmilyen felsőbbrendű emberi minőséget nem mutatnak fel, és nem is akarták megtenni azt az erőfeszítést, hogy ők felsőbbrendű emberré váljanak. Viszont abban a tanításban, hogy a keresztény erkölcs elvetésével válhatunk felsőbbrendű emberré, azt a gondolatot látták viszont, hogy ők erkölcstelenségükben, semmiségükben is felsőbbrendű emberek lehetnek.

Sebestyén szerint ugyanis éppen hogy Nietzsche erkölcsi elveivel ellentétes módon, vagyis csak a legkeményebb önmegtagadás által válhatunk felsőbbrendű emberré. Jézus azon tanításának követésével, hogy legyetek tökéletesek. Csak az állandó önfegyelmezés, a munkában, életmódban való folyamatos tökéletesedés termelhette ki a világtörténelem eddig ismert legnagyobb alakjait, akiket mindnyájan tisztelünk a mai napig, és ennek a folyamatos önmegtagadásból, önfegyelmezésből álló aktív életmódnak volt mintaképe Kálvin a szerző szerint. Aki a protestantizmus egyik ágának megalapítója volt, és tanításait csak két vallási irányzat követi a világon, a mai kálvinizmus és a katolicizmus keretein belül működő jezsuitizmus.

Ő a kereszténységen belül a szerzetesség kontemplatív, a világtól elvonuló szerzetesi ideájának helyébe a folyamatos világi aktivitást állította, méghozzá annak legférfiasabb, legheroikusabb megjelenési formáját, a vállalkozói aktivitást, vagyis a meghatározott életcél megvalósítása irányában kifejtett aktivitást. Ahol a vállalkozó folyamatos erkölcsi öntökéletesítés, önfegyelmezés árán teszi magát mindig alkalmasabbá arra, hogy megvalósítsa életcélját. A kálvinizmusnak ebből az aktív, férfias és heroikus, önfelülmúló szelleméből született meg a modern kapitalizmus, ahol a modern vállalkozó szellemmel átitatott férfiak az állandó és folyamatos heroikus önfelülmúlás útján valósítják a gazdaság fejlődését, vagyis az emberi társadalom magasabb szintre kerülését az evolúció létráján, ahogy azt Nietzsche képzelte. Ennek az aktív vállalkozó szellemnek pedig nem más a motorja a kálvinizmusban, mint a predestináció tana.

A predestináció tana arról szól, hogy Isten eleve elrendelte az embereket üdvözülésre vagy kárhozatra, tehát eleve kiválasztotta azokat, akik üdvözülni fognak, de az ember evilági életmódja, mintegy jelzi, hogy ő e kiválasztott, akit Isten üdvözülésre szánt. Így pedig a sikeres életpálya, az evilági célok megvalósítása mintegy azt a tudatot adja az embernek, hogy őt Isten kiválasztotta valamire, és nincs ennél lelkesítőbb, a céljaim megvalósítására serkentőbb tudat, minthogy Isten engem kiválasztott valamire a szerző szerint. A predestináció tana az, amely kitermelte a kereszténység kálvinista ágában azokat a heroikus, felsőbbrendű embereket, akik alávetették magukat a kapitalista fejlődés nagy céljainak, hogy megvalósítsák az előre haladást a civilizáció fejlődésének létráján.

A keresztény felsőbbrendű ember, vagyis a kálvinista, Nietzsche felsőbbrendű emberével szemben betartja a kereszténység erkölcsi parancsait. Így szolgája annak a közösségnek, amelynek fejlődését a munkájával elősegíti. Viszont ez korántsem az a végtelenségig alázatos és nőies, elolvadó szeretet, amit Nietzsche a kereszténységben bírált. Hanem az atyai, önbecsülésre épülő szeretet ahol a vállalkozó a közösség szolgálójaként is megtartja emberi méltóságát, hiszen mint önmagában magasabb emberi minőségeket megvalósító ember így is felette áll annak a közösségnek, amit szolgál.

A szerző szerint tehát Nietzsche jól tette, hogy megmutatta az emberiség számára a felsőbbrendű ember ideáját, de tévedett, amikor a felsőbbrendű embert a keresztény erkölcs elvetésével akarta megvalósítani, mert azt éppen, hogy csak a keresztény tökéletességeszmény megvalósításával lehet életre hívni, amit a kereszténység területén a kálvinizmus hajt végre a legradikálisabban. Nietzsche esetében az volt a probléma a szerző szerint, hogy nem folytatta le teljes mértékben a keresztény etika tanulmányozását, mert akkor talán előbb-utóbb rátalált volna a kereszténység egyik ágára: a kálvinizmusra, amely etikájában megvalósítja a felsőbbrendű ember ideáját, és visszatalált volna a keresztény eszményekhez. Fent említettem, hogy a szerző utalt a jezsuitizmusra, mint a kálvinizmus katolikus keretek között továbbélő megjelenési formájára, amit nem tart olyan értékesnek, mint a tiszta kálvinizmust, mert szerinte a jezsuitizmust gúzsba köti az a tény, hogy nekik nem csak az általános emberi fejlődést kell szolgálniuk, hanem a katolikus egyház, mint globális szervezet elvárásainak is meg kell felelniük. Én ezzel nem értek egyet.

Én, mint katolikus elfogadom, hogy a katolicizmus az egyetlen egyetemes egyház, amelynek össze kell fognia, a keresztény tanok által átértelmezve, az összes nép partikuláris kulturális és vallási irányzatait, és mindenki csak a katolicizmuson, mint egyetemes egyházon keresztül üdvözülhet. Én nem látok ellentmondást az általános emberi fejlődés és az egyház szolgálata között. Ezért arra buzdítanám a kálvinistákat, hogy térjenek vissza a katolicizmusba ahol, mint új jezsuita rend szolgálhatnák az egyházat és az általános emberi fejlődést, megtartva persze a kálvinizmusra jellemző aktív, heroikus szellemet. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg.

Karl Marx Nietzschéhez hasonlóan keresztény, lutheránus családban nevelkedett, amely a zsidó hitről tért át a lutheránizmusra. A fenti szerző gondolatmenetét követve és Marxra alkalmazva az ő esetében is meg fogom állapítani, hogy Nietzschéhez hasonlóan neki is voltak jó gondolatai és tévedései is, amelyek Nietzsche gondolatvilágához nagyon hasonlítanak, és Nietzschéhez hasonlóan bizonyos mértékben ő is párhuzamba állítható a kereszténység egyik ágával. Marx filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabb rendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, és így az emberi történelem osztályharcok története.

A fejlődés dialektikus materialista értelmezése, amely az ipari társadalmat tartja a fejlődés csúcsának, hozta magával Marxnál az ipari kollektivizmus iránti csodálatot, vagyis a munkásosztálynak a gyáripari munkamegosztás körülményei között való együttes munkavégzését, amely a közös, kollektív tulajdonforma idealizálását, és a magántulajdon elvetését is implikálta. Nézzük meg azonban közelebbről, hogy miért is vetette el Marx a magántulajdont, és miért csodálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát.

Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.
De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.
A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.
Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Én egyikre sem mondom, hogy az az igazi szabadság, inkább azt mondanám, hogy mind a kettő másfajta szabadság, és van, akinek inkább az egyik felel meg, van, akinek a másik. A technikai fejlődés mai fokán nyilvánvalóan mind a két fajta embertípusra szüksége van a gazdaságnak, gyári kollektívában dolgozó munkásokra is, meg magántulajdont birtokló vállalkozókra is. A jövőben talán, ha a technikai fejlődés eléri azt a szintet, akkor a két fajta életstílus egyesülni fog, és az emberek mind olyan vállalkozók lesznek, akik megengedhetik maguknak, hogy sokoldalúan kiképezzék magukat, de ez a jövő zenéje, ez ma még valóban utópia.

Ebből kiviláglik, hogy Marx azért idealizálta az ipari kollektivizmust, mert egy magasabb rendű emberi minőség, vagyis a sokoldalúan kiképzett embertípus gyökereit látta a munkásosztályban, amelynek forradalmi tevékenysége a fejlődés magasabb lépcsőfokára repítheti az emberiséget. Minden látszattal ellentétben Marx nem a proletariátus nyomora iránti együttérzés miatt hirdette meg a munkásosztály forradalmi átalakulásának szükségességét, és belső indítékai semmilyen módon nem rokoníthatóak a szegények pápájának nevezett I. Ferenc szentimentális szeretetével a szegények iránt. Idegen volt tőle az a gondolat, hogy csak úgy öncélúan megtöltse egy embercsoport (a munkásosztály) üres gyomrát egy másik embercsoport (a tőkések) pénzéből. Az ő számára a proletariátus nyomorának enyhítése csak eszköz volt az emberiség fejlődésének magasabb szintre emeléséhez, aminek gyökereit és előrehajtó energiáit egyedül a proletariátusban látta, pontosabban az ipari kollektivizmusban. Csak az ipari kollektivizmusban tevékenykedő ember életmódjából sarjadhat ki a sokoldalúan képzett embertípus, vagyis a felsőbbrendű embertípus, mint Nietzschénél.

Ahogy Nietzsche az ember egyéni individuumának önkifejtésében látta a felsőbbrendű ember megvalósulását, úgy Marx az ipari kollektívumban tevékenykedő ember önkifejtésében látta meg ugyanezt. Nietzsche számára a felsőbbrendű ember megvalósulási terepe az emberi egyén, Marx számára az emberi kollektívum, és ahogyan Nietzschénél a felsőbbrendű ember, úgy Marxnál a proletariátus magasabb rendű szellemisége is lelkesítően hathat a válságban lévő nyugati civilizáció legyengült és enervált emberére, és azt kell, hogy mondjuk, hogy alapjában jó gondolatnak tekinthető.

Azonban akárcsak Nietzschének, úgy Marxnak is volt egy nagy tévedése. Hogy eszméjével igazi lelkesedést tudjon nyújtani az embereknek, ki kellett találnia, hogy milyen akadályt kell legyőznie a proletariátusnak ahhoz, hogy a fejlődés magasabb szintjére repítse az emberiséget, hogy kik is a proletariátus valódi ellenségei, akik megakadályozzák abban, hogy teljesítse történelmi küldetését. Ekkor jött képbe a kapitalista tőkésosztály, vagyis az az embertípus, akiket a Nietzsche filozófiájával rokon kálvinizmus nevelt felsőbbrendű emberré. Ők voltak a proletariátus kollektivizmusból kinövő felsőbbrendű emberével szemben az egyéni individuumból kinövő felsőbbrendű ember osztálya, akik saját terepükön vitték előre az emberiség fejlődését.

Marx azonban ezt nem látta meg bennük, ő csak a proletariátust kiszipolyozó parazitákat látta bennük, akik a munkások kizsákmányolásával megakadályozzák, hogy a munkásosztály betöltse történelmi küldetését, és magasabb szintre emelje az emberi fejlődést. Így elmélete az volt, hogy a proletariátus csak akkor töltheti be történelmi küldetését, ha osztályharc útján megdönti a tőkésosztály uralmát, és ehhez kapcsolódott Marx valláskritikája is, aminek látszólag semmi köze sincs Nietzsche valláskritikájához, de valójában nagyon is rokon vele. Marx szerint a vallás a nép ópiuma, amely szövetkezett az uralmon lévő osztályokkal, és megakadályozza, hogy azok forradalmi úton fellázadjanak az uralkodó osztályok ellen. Itt rögtön megláthatjuk Nietzsche és Marx valláskritikája közötti rokonságot.

Nietzsche szerint a kereszténység megakadályozza az emberi fejlődést azáltal, hogy olyan erkölcsi tanításokat terjeszt, amelyek önmegtagadásra késztetik az embert, és az emberek energiáját elszívva megakadályozzák, hogy az felsőbbrendű emberré váljon. Marx szerint pedig a kereszténység megakadályozza az emberi fejlődést azáltal, hogy olyan osztályokat támogat, amelyek elszívják a fejlődés magvait magában hordozó proletariátus energiáit azáltal, hogy kizsákmányolják őket. Ahogy Nietzsche nem látta meg a keresztény erkölcsökben a felsőbbrendű emberré nevelő erőt, úgy Marx nem látta meg a kapitalista tőkésosztályban azt, hogy azok is a felsőbbrendű embertípus egy megjelenési formái a proletariátus mellett.

Ahogy Nietzsche nagy tévedése a keresztény erkölcs elvetése, úgy Marx nagy tévedése az osztályharc elméletének a propagálása. Így pedig akárcsak Nietzschénél úgy Marxnál megtörtént az, hogy olyan emberek váltak a követőivé, akiket ő mélyen megvetett. A tömegember, az átlagos ember, az alsóbb rendű ember. Ezt jól demonstrálja a következő idézet, amit az egyik legközelebbi munkatársáról Ferdinand Lasalle-ról írt: „miként fejformája és hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).”

Marxnak ezt a mondatát a mai antirasszista baloldal képviselői nem nagyon idézik, ők nem akarnak tudomást, venni arról, hogy Marx rasszista megjegyzéseket tett legközelebbi munkatársára. Nietzschéről sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy bármikor is rasszista kijelentéseket írt volna le, de Marxnál az alsóbbrendű ember iránti megvetés konkrétan rasszizmusban is megnyilvánult. Ezek az alsóbbrendű emberek, vagy legalábbis azok, akiket Marx annak tekintett valóban nem voltak felsőbbrendű emberek sem marxi, sem nietzschei, vagy kálvini értelemben. Tehát sem kapitalista vállalkozóként, sem egy munkáskollektíva tagjaként, és nem is akarták megtenni azt az erőfeszítést, hogy azzá váljanak. Nem nagyon érdekelte őket Marx elmélete a proletariátus történelmi küldetéséről, hogy előrevigye az emberiség fejlődését. Viszont, éppen azért mert nem voltak felsőbbrendű emberek semmilyen értelemben sem, gyűlölték a kálvini felsőbbrendű embert, vagyis az emberi individualitásból kinövő felsőbbrendű embert főként azért, mert irigykedtek rá, és ezért el akarták pusztítani ezt az embertípust.

Ehhez pedig kapóra jöttek a számukra Marx osztályharcról szóló tanításai. Ez annyira igaz, hogy követőit kevésbé vonzotta a munkás kollektívumban való felsőbbrendű emberré válás perspektívája, mint a kapitalisták elleni féktelen osztályharc elmélete, hogy korunkra a marxizmus egy tisztán osztályharcos elméletté vált. Ez az úgynevezett újmarxistáknál, vagyis a kulturális marxistáknál érhető tetten. Ők ugyanis a XX. század elején észrevették, hogy a munkásosztály a technikai fejlődésnek köszönhetően már nagyobb mértékű jólétben él, mint régen és ennek folytán nem lázítható a tőkésosztály ellen. Ezért magát a technikai civilizációt célozták meg a kapitalizmus végső megdöntése végett, és az új proletároknak, akik majdan megdöntik a kapitalizmust a muszlim bevándorlókat, a homoszexuálisokat és a nőket jelölték meg. Akik a fehér férfitársadalommal ellentétben kevésbé érintettek a technikai civilizáció által. Így a nők és a homoszexuálisok nyugati társadalomban betöltött szerepének erősítése, továbbá az iszlám bevándorlás elősegítése majd lerombolja a hagyományosan nyugati munkaerkölcsöt, ami a technikai civilizáció fejlesztésének az alapja.

Ez egyben azt jelenti, hogy a kulturális marxisták kihasították a marxista ideológiából a dialektikus materializmust, amely bizonyos mértékig a technikai fejlődést idealizálta, és csak a történelmi materializmust hagyták meg, a kapitalizmus elleni harc elméletét, amely ezután már a nyugat technikai civilizációja ellen irányult. Marx valláskritikájáról elmondható, hogy nem tükröz valami nagy ismeretet a vallások terén, talán ha a vallások tudományában való elmélyedést tovább folytatta volna, akkor Nietzschéhez hasonlóan ő is rátalált volna egy adott keresztény irányzatra, amiben megtalálta volna azt a keresztény eszmét, amivel az ő eszméi a leginkább rokon vonást mutatnak, és talán ő is visszatalált volna a kereszténységhez.

Ez a keresztény irányzat pedig nem más, mint a keleti keresztény ortodoxia. A keleti keresztény ortodoxia az egyház felépítésében és liturgiájában a leginkább közösségi, vagyis kollektív vallás. Ebben érvényesül a leginkább az Istenhez való közeledés a közösségi kollektívumban, ami Marx nyelvezetére lefordítva a kollektív szellem által való felsőbbrendű emberré válást jelent. Továbbá az ortodoxiában van jelen a leginkább a liturgia fontosságának a hangsúlyozása, ami az ikontiszteletben és sok másnak is megnyilvánul. Vagyis az anyag folyamatos átszentelése, magasabb szintre emelése a szellemi létszféra által (dialektikus materializmus). Nem véletlen, hogy Marx eszméi eredeti formájukban talán egyedüliként a keleti keresztény szláv világban találtak táptalajt maguknak, és ebből a szempontból kifejezetten furcsa, hogy Marx egyenesen gyűlölettel írt a szlávokról.

A jövőt meghatározó eszmerendszere véleményem szerint csak olyan eszme lehet, amely megtisztítja hibáitól mind a két nagy eszmerendszert, így: a nietzscheizmust a keresztény erkölcs elvetésétől a marxizmust pedig az osztályharc eszméjétől, végül pedig egyesíti a két nagy eszmerendszert. A proletariátus erkölcsét a kapitalista tőkés erkölcsével az egyéni individuumból kibontakozó felsőbbrendű ember eszméjét a kollektívumból kibontakozó felsőbbrendű ember eszméjével, a kálvinizmust a keleti keresztény ortodoxiával. Hogy létrehozza azt az új embertípust, akire fent már utaltam, és aki egyszerre vállalkozó és sokoldalúan képzett ember. Ezt csak a technika jövőbeni fejlődése oldhatja meg, hogy hogyan arról írtam „A történelem, mint Isten önmegváltásának folyamata a szentháromság filozófiai rendszerének elemzésén keresztül” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2016/02/a-tortenelem-mint-isten-onmegvaltasanak.html?m=1 című cikkemben.

Felhasznált Irodalom:

Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó (Budapest), 1982.

Karl Marx http://hu.iranyitok.wikia.com/wiki/Karl_Marx

Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus

Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.

Olvasott-e Hitler Marxot? http://mno.hu/velemeny/olvasotte-hitler-marxot-448684

Sebestyén Jenő: Nietzsche és Kálvin. Ethikai tanulmány, Budapest, 1917.

Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, 1989.

Nagymihályi Géza: Az idegen szent - Árpád-házi Szent Piroska élete és kora, Kairosz Kiadó, 2013.

Új tudományág gondolata a bionika, a geográfia és az informatika összekapcsolásával

A bionika olyan már régóta létező tudományág, amely azt vizsgálja, hogy hogyan lehet felhasználni a természetben jelenlévő élőlények, így: növények, állatok egyes képességeit, mint például a madarak repülni tudását a mérnöki tervezésben. Így például a madarak repülési képességét a repülőgépek tervezésében. A http://www.asknature.org/ nevű adatbázis olyan bionikai adatbázisnak tekinthető, amely tartalmazza és kereshetővé teszi minden egyes élőlénynek azon tulajdonságait, amely felhasználható valamely műszaki vagy természettudományi szakágban a kutatásban és a tervezésben, ha egy élőlénynek van ilyen.

Charles Darwin: Fajunk eredete című könyve az egyik legismertebb tudományos írás a világon, de ez az ismertség inkább csak a mű címére igaz, mivel talán éppen a cím ilyen fokú ismertsége miatt, elég kevés azoknak a száma, akik a kezükbe veszik és elejétől a végéig elolvassák ezt a könyvet. Darwinnak a könyvben kifejtett evolúciós elméletéről annyi terjedt el a köztudatban, hogy az élővilágban az állat és növényfajok a természetes kiválasztódás útján fejlődnek, vagyis a természet zord körülményei között csak az arra legrátermettebb egyedek maradnak életben, akik alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, és így mindig a leginkább alkalmazkodóképes fajok viszik tovább az evolúció fonalát. Azonban Darwin elmélete ennél sokkal szélesebb látókörrel rendelkezett, ugyanis a természetes kiválasztás csak az egyik eleme volt az elméletnek.

Darwin elmélete lényegében a modern mezőgazdaság fajnemesítési módszereit veszi alapul, ahol az állattenyésztők és a növénytermesztők kiválogatnak bizonyos számukra előnyös tulajdonságú egyedeket az általuk kezelt növény és állatpopulációkból, és ezeket a tulajdonságokat generációkon át felhalmozzák úgy, hogy csak az adott tulajdonságokkal rendelkező egyedeket engedik egymással párosodni.

Darwin szerint a természet is a mezőgazdászokhoz hasonlóan alkalmazza ezt a módszert, vagyis bizonyos állati és növényi egyedek tulajdonságainak kiválogatását és felhalmozását. Ahogy az embereknél úgy az állatoknál is az egyes fajok egyedei a faji egység ellenére kisebb-nagyobb alkati különbségekkel születnek a világra Így például nagyobb termet, erősebb izomzat stb.. Ha pedig a faj, vagy a faj egyedeinek egy-egy csoportja az eredetitől eltérő természeti körülmények közé kerül, mint amikor megváltozik az éghajlat az adott területen, vagy a faj egy meghatározott csoportja más földrajzi körülmények közé vándorol, akkor érdekes dolog történik. A fajon vagy fajcsoporton belül nyilvánvalóan csak azok az egyedek maradhatnak életben, akik a megváltozott körülmények között a legtöbb olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyek a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz szükségesek.

Például, ha az új földrajzi környezetben sok oroszlán van, amelyek az adott faj, vagy fajcsoport egyedeire vadásznak, akkor nyilván csak azok maradnak életben, akik az oroszlán elől a leggyorsabban el tudnak futni. Ha pedig csak ezek az egyedek maradnak életben, akkor az adott földrajzi területen csak a gyorsaság és a többi olyan tulajdonság fog továbböröklődni, amelyek a túléléshez szükségesek. Tehát ezek a tulajdonságok a mezőgazdasági fajnemesítéshez hasonlóan kiválogatódnak és felhalmozódnak, és mivel az új körülmények között az adott faj egyedei csak ezeket a tulajdonságait használja, a használat során csak az ezekhez a tulajdonságokhoz kapcsolódó tevékenységeknek a gyakorlásához szükséges szervek fejlődnek, míg más szervek a használat mellőzése során elcsökevényesednek, és így lassan új faj keletkezik.

Tehát Darwin elmélete nemcsak a természetes kiválasztás gondolatán alapul, hanem elméletének éppúgy alapvető eleme az a tudományos eszmerendszer, amit Darwin elődje Lamarck állított fel, aki azt vallotta, hogy a természetben a fajokat nem a természetes kiválasztás, hanem csak a külső hatások alakítják, vagyis ha egy faj hideg időjárási körülmények közé kerül, akkor bundát növeszt, ha ragadozók támadják, akkor karmokat növeszt, amelyekkel védekezhet, és így tovább. Darwin szerint a fajok kialakulását egyszerre befolyásolja a természetes kiválogatódás, és a külső körülmények, ahol Lamarck gondolatát úgy fejleszti tovább, hogy a külső körülmények a használaton keresztül befolyásolják a fajok fejlődését, és Darwin a használat kapcsán szó szerint statisztikai fogalmakat használ, hogy a gyakran használt szervekkel korrelálva csökevényesednek el a ritkábban használt szervek, mivel kevesebb táplálék vándorol oda a testből.

A geográfia és az informatika pedig magától értetődően mindenki által ismert tudományok. A geográfia, vagyis a földrajztudományi a földfelszín éghajlati, domborzati stb., viszonyait vizsgálja. Az informatika pedig a számítástechnika egyik szinonimájának tekinthető. Darwin elméletében így egyaránt szerepet kap a véletlen és a szükségszerűség is a fajok fejlődésének folyamatában. A darwini evolúciót már sokféleképpen próbálták szimulálni a modern számítástechnika eszközeivel különféle célokból. Én egy olyan szimulációt gondoltam el, amely egy olyan adatbázison alapulna, amelybe betáplálnák a mai földfelszín egészének földrajzi adatait, továbbá a ma létező élőlények biológiai felépítésének adatait. Ez a szimuláció pedig egyrészt szimulálná a földrajzi környezet jövőbeni változásait, így: az éghajlat, a domborzati viszonyok stb., változásait, hiszen a Darwini elméletben a fajok alkalmazkodása főképp a földrajzi környezethez való alkalmazkodást jelenti.
Továbbá szimulálná a földrajzi környezet változásaival párhuzamosan előálló jövőbeli biológiai változásokat is a fajok jellegzetességeiben az Asknature nevű adatbázis adatait is alapul véve. Ezekből a változásokból pedig folyamatosan kielemezné azokat az új fajtabeli jellegzetességeket, amelyeknek a műszaki és a mérnöki tervezésben még hasznát vehetjük az Asknature című adatbázisban leírtakon kívül. Egy ilyen számítógépes rendszerrel egy folyamatosan változó, mindig új technológiai ötleteket produkáló rendszert kapnánk, amely valóban egyesítené a bionika, a földrajztudomány és az informatika tudományágait.

Felhasznált Irodalom:

Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Kiadó, 2009.
Wikipédia: Bionika https://hu.wikipedia.org/wiki/Bionika
http://www.asknature.org/
Wikipédia: Biogeográfia https://hu.wikipedia.org/wiki/Biogeogr%C3%A1fia

Biomatika és bionika, avagy új tudomány a kettő ötvözetéből

A biomatika egy vadonatúj tudományág, amelynek művelésére nemrég alapítottak egy intézetet az Óbudai Egyetemen. Ez az új tudományág egyesíteni akarja az orvostudományt a számítógéptudományt és a mérnöki tudományokat, amelynek nyomán olyan feladatokat akar megoldani az orvostudományokban, mint a mesterséges hasnyálmirigy előállítása vagy modern mesterséges kéz előállítása, tehát lényegében az emberi szervek és testrészek helyettesítését akarja megoldani mérnöki és informatikai produktumokkal. A bionika ezzel szemben olyan már régóta létező tudományág, amely azt vizsgálja, hogy hogyan lehet felhasználni a természetben jelenlévő élőlények, így: növények, állatok egyes képességeit, mint például a madarak repülni tudását a mérnöki tervezésben. Így például a madarak repülési képességét a repülőgépek tervezésében.

"A bioinformatikával ellentétben (mely elsősorban a szöveg alapú biológiai adatok információfeldolgozásával foglalkozik) a biomatika a szövet, a sejt és a molekuláris biológia, valamint a mérnöki tudományterületek, mint az orvosi mechatronika, a komplex infrastruktúrák (gépek/berendezések) területein mozog. A „biomatika” fogalma 1994 táján született meg, elsősorban a túlságosan elméleti és számításorientált bioinformatikától való megkülönböztetés érdekében. A biomatika nemcsak elméleti biológiával, modellalkotással foglalkozik, hanem kutatási területei közé sorolja a biológiai problémák a mechanikai, a tervezési és a mesterséges (szintetikus) aspektusait is, ezek gyakorlati megvalósítását is beleértve (mű szív, mesterséges hasnyálmirigy létrehozása stb.)."

Én arra gondoltam, hogy esetleg egyesíteni lehetne a két tudományt, és olyan mérnöki, illetve informatikai produktumokat is tervezni lehetne, amelyek helyettesítik egy ember valamely szervét vagy testrészét, mint például az emberi izomzatot, és így beültethetőek egy emberbe, viszont oly módon kellene megtervezni ezeket a mérnöki produktumokat, hogy azok magukon hordozzák egyes állatoknak az emberekét bizonyos fokig meghaladó képességeit. Így például olyan beültethető izomzatot tervezhetnénk az emberek számára, amely egy gorilla erejét hordozza magában. Vagy például olyan tüdőt is tervezhetnénk az emberek számára, amely bizonyos magas hegyvidékekben élő állatok tüdejéhez hasonlóan a kisebb oxigéntartalmú levegőt is megfelelően fel tudja dolgozni az emberi szervezet számára. Ezek csak példák, de kitűnően szemléltetik, hogy hogyan lehetne egyesíteni ezt a két tudományt a jövőben.

Felhasznált irodalom:

Biomatika Intézet http://uni-obuda.hu/neumann/biomatika-intezet
Bionika https://hu.wikipedia.org/wiki/Bionika
Robotika és orvosi informatika az Óbudai Egyetemen http://bmi.nik.uni-obuda.hu/tudomanyunnepe

Christian Laval, Pierre Dardot: A globálrezon - A neoliberalizmus múltja és jelene (könyvismertető)

A szerzők, akik magukat baloldalinak mondják, ebben a könyvben az úgynevezett neoliberalizmus, mint politikai ideológia mibenlétét akarják megragadni, amely alapvetően eltér a klasszikus liberalizmus ideológiájától. A klasszikus liberalizmust a hagyományos polgári demokrácia ideológiai alapvetéseként tartják számon és tanításai lényegében abban merülnek ki, hogy erősen hangsúlyozzák az alapvető demokratikus alapjogokat, így: sajtó és szólásszabadság, gyülekezési szabadság stb. A magántulajdon fontosságát és a demokrácia alapintézményeit, mint a többpártrendszert és az időszakos parlamenti választásokat, ahol a többség akaratának kell érvényesülnie.
A szerzők a klasszikus liberalizmussal állítják szembe a neoliberalizmust, amit sok szerző hosszú politikaelméleti munkássága épített fel, kezdve a XIX. századi angolszász liberális teoretikusoktól, akiknek tanításaiból a mai amerikai neokonzervatívizmus nőtt ki, az osztrák közgazdasági iskola képviselőiig így: Spencer, Hayek, Schumpeter stb., tanításáig, vagy a német frankfurti iskola, illetve a szintén német ordoliberálisok eszméjéig. Ezeknek az egymástól bizonyos mértékben eltérő, más dolgokban azonban azonos politikai irányzatoknak a szerzők szerint a legfőbb azonosságuk, hogy mindannyian fel akarják szabadítani az embereket a munkavállalás alkalmazotti formája alól és általánossá akarják tenni a vállalkozói létformát.
Tehát a közös bennük az, hogy mindannyian elutasítják azt a marxi tanítást, amely idealizálta a munkásosztály ipari kollektivizmusát, hogy az emberek egy másik vállalkozó, vagy az állam alkalmazásában dolgozzanak egy kollektív munkaközösségben (gyár, iroda stb.) és arra törekszenek, hogy mindenkiből kivétel nélkül a saját lábán álló vállalkozó legyen. Mint ahogy fent leírtam, a hagyományos demokrácia ideológiája egyszerűen arra épül, hogy négyévenként választásoknak kell lenniük, és ott a többség akaratának kell döntenie, tehát a többség rákényszerítheti akaratát a kisebbségre.
Ezzel szemben a neoliberálisok társadalmi eszménye nem annyira demokratikus, hanem inkább anarchisztikus. Sokak hitével ellentétben az anarchizmus, mint politikai ideológia nem annyira káoszt és rendetlenséget jelent, hanem önigazgatásra épülő társadalmat, vagyis olyan társadalmat, ahol minden egyén egyedül a saját lábán áll gazdaságilag, és így saját maga rendezheti be saját életét, életstílusát, úgy ahogy ő akarja.
Az alkalmazottiról a vállalkozó létre való áttérést szolgálja a neoliberálisoknál a neoliberális gazdaságpolitika, amit általában minden neoliberális politikai irányzat követ és magáénak vall. Ami pedig a hagyományos, kolletktív munkaszellemre épülő munkahelyek sokaságának leépítéséért felelős a nyugati világban. Ez a fajta politikai ideológia, mint anarchizmus egyes esetekben multikulturális eszmék hirdetésével is együtt jár, mint például a frankfurti iskola tanításaiban, akik az egyének szabad és önálló életmód és életstílus választásának jegyében egymástól eltérő etnikumok és vallások együttélését is hirdetik. Azonban ez nem szükségszerű, mint például az amerikai neokonzervatívok esetében, akik ezt elutasítják.
Továbbá ez az anarchista ideológia nagyon gyakran együtt jár a hagyományos demokratikus értékekkel való szembe kerüléssel, mint az Európai neoliberális mozgalmak esetében, akik hajlamosak nem elfogadni a választási eredményeket, ha a többség ellenük szavaz a választásokon. Ekkor azt mondják, hogy a hatalomra került ellenzékük nem demokratikus, ami közelebbről azt jelenti, hogy kétségbe vonják azt, hogy a többség rákényszerítheti akaratát a kisebbségre, és a meggyőződésükben, illetve életmódjukban, életstílusukban kisebbségben lévők akaratát akarják előtérbe nyomni forradalmi módon. Annak az anarchista alapelvnek a jegyében, hogy minden meggyőződés és életstílus egyenlő, és ők ezt nevezik demokráciának, szemben a hagyományos demokrácia felfogásával, ami mindig a többségnek ad igazat, vagyis az anarchizmust azonosítják a demokráciával.
A szerzők, akik magukat baloldalinak vallják, és a neoliberalizmust a jobboldallal azonosítják, elutasítják a baloldal azon törekvését, hogy osztályharc útján megdöntsék a tőkésosztály uralmára épülő kapitalizmust, mert ezzel már nem a neoliberálisok törekvései ellen harcolnak. Hiszen ma már a neoliberálisok a klasszikus liberálisokkal ellentétben szintén az osztály nélküli társadalom megteremtéséért harcolnak csak fordított előjellel, mint Marx. Nem a munkásosztályt akarják kizárólagosan létező osztállyá tenni, hanem a vállalkozó tőkésosztályt. A szerzők inkább Marx kollektivisztikus nézeteihez nyúlnának vissza, és olyan baloldalt építenének fel, amely a neoliberálisok szélsőségesen individualista anarchizmusával szemben a közösségek fontosságát hangsúlyozza, legyen az nemzeti, települési vagy munkahelyi közösség. Ők ebben látják egy olyan új baloldali ideológia és mozgalom jövőbeni felépítésének lehetőségét, amely hatékonyan szembemehet a neoliberalizmus törekvéseivel.

Miért utasította el Marx a magántulajdont?

Karl Marx azon törekvése mögé, hogy elutasította a magántulajdont már egészen vad összeesküvéselméleteket gyártottak, miszerint a nyugati világ életformáját akarta volna ezzel aláaknázni és a nyugati világot megsemmisíteni, pedig Marx valódi indokát erre sokan talán egészen gyerekesnek gondolhatják, ugyanis Marx egyszerűen azért utasította el a magántulajdont, mert az egyoldalúvá teszi az embert. Az ő utópikus álma ugyanis a minden oldalról, vagy legalábbis sokoldalúan kiképzett embertípus volt, az emberi képességek maximális kibontakoztatása, amit talán az a mondata világít meg legjobban, hogy a kommunizmusban nem lesznek külön festők, vagy asztalosok, hanem csak emberek, akik festeni is fognak. Igen, ő a sokoldalúan kiképzett embertípus iránti gyerekes rajongás okán utasította el a magántulajdont.
De vajon miért is teszi egyoldalúvá az embert, ha magántulajdona van? Általában a magánvállalkozókra mondják azt, hogy ők tulajdonosok és saját tulajdonukból élnek, és aki volt már vállalkozó az tudhatja, hogy egy vállalkozás irányítása az egész embert kívánó feladat. Ott mindent a vállalkozónak kell szerveznie. A keze alá dolgozó munkások irányítását, az ügyfelekkel és a beszállítókkal való kapcsolattartást, stb. Minden felelősséget a vállalkozónak kell viselnie. Tehát ez egy egész embert kívánó feladat és éppen ezért egy vállalkozó soha nem tudja az övétől eltérő tudományos, vagy művészeti ágakban kiképezni magát, egész egyszerűen azért, mert nincs rá szabadideje, és így menthetetlenül egyoldalúvá válik.
A vállalkozói létet sokan azonosítják a szabadsággal, mert egyfajta függetlenséggel jár együtt, ahol senki nem mondja meg az embernek, hogy mit csináljon, és teljes mértékben a maga ura, ennek viszont ez az ára, hogy az embernek nem lesz szabadideje, és egyoldalúvá válik, legalábbis a marxi gondolkodás szerint, de korunkban szerintem már mondhatjuk, hogy ez objektíve is így van. Éppen ezért Marx a gyáripari kollektívában végzett munkát idealizálta, ahol az embernek nincs saját magántulajdona, hanem egy gyári közösségben dolgozik. Ennek nyilván hátránya az, hogy az ember nem a maga ura, hanem fogaskerék egy gépezetben ahol mások mondják meg, hogy mit csináljon, viszont megvan az az előnye, hogy ha valaki ledolgozta azt a 6-7-8 óráját, megtermelte a napi munkanormát, amit kiadtak neki, akkor a nap hátralévő részében szabadon rendelkezik a szabadidejével és önképzéssel bármivé kiképezheti magát.
Ennek megfelelően Marxnak egyik legfőbb vesszőparipája a munkaidő csökkentése volt a gyáriparban, hogy a proletariátusból valóban új ember, vagy ha úgy tetszik sokoldalúan kiképzett ember legyen megnövekedett szabadidejében. Tehát Marx szerint nem a vállalkozói lét, hanem a munkáslét az igazi szabadság, mert az lehetővé teszi az ember számára, hogy sokoldalúan képzett legyen. Én egyikre sem mondom, hogy az az igazi szabadság, inkább azt mondanám, hogy mind a kettő másfajta szabadság, és van, akinek inkább az egyik felel meg, van, akinek a másik. A technikai fejlődés mai fokán nyilvánvalóan mind a két fajta embertípusra szüksége van a gazdaságnak, gyári kollektívában dolgozó munkásokra is, meg magántulajdont birtokló vállalkozókra is. A jövőben talán, ha a technikai fejlődés eléri azt a szintet, akkor a két fajta életstílus egyesülni fog, és az emberek mind olyan vállalkozók lesznek, akik megengedhetik maguknak, hogy sokoldalúan kiképezzék magukat, de ez a jövő zenéje, ez ma még valóban utópia.

Felhasznált Irodalom:

Marx- Engels- Lenin: A kultúráról, Kossuth Kiadó, 1982.

Szocialista realista épületek

Néhány szocialista realista épület. Mondjon akárki akármit, nekem jobban tetszenek, mint azok az agyon színezett, agyon csicsásított, giccses posztmodern épületek, amelyek manapság épülnek.

Forrás:

http://tiszatajonline.hu/?p=9443
https://ideiglenes.wordpress.com/cat…/szocialista-realizmus/
http://www.vaskultura.hu/…/isd_dunaferr_dunai_vasmu_zrt_gya…

A relativitáselmélet és a kvantummechanika összebékítésének egy lehetséges matematikai módszere

A relativitáselmélet és a kvantummechanika összebékítése régi problémája a fizikának. A relativitáselméletről azt mondják, hogy az általunk is látható makrovilág fizikai jelenségeit írja le. A bolygók, csillagok és galaxisok fizikai jelenségeit, a kvantummechanikáról pedig azt, hogy a nagyon kicsi mikrovilág jelenségeit írja le, így a szubatomi részecskék világában tapasztalható állapotokat és jelenségeket. A makrovilág terét, amit magunk körül látunk, és amiben mi is mozgunk, általában kontinuusnak tapasztaljuk, hiszen a tér minden része egy kompakt, összefüggő egészet alkot tapasztalataink szerint. A szubatomi világ kvantumjelenségeiről viszont a fizikusok azt mondják, hogy azok inkább diszkontinusak. Hiszen olyan dolgokat hallhatunk róla a különféle tudományos ismeretterjesztő adásokban, hogy a kvantumjelenségek esetében az energia nem folyamatosan, hanem diszkréten, kis csomagokban terjed, és így tovább. Tehát a kvantummechanika jelenségvilága inkább diszkontinusnak tekinthető. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha meg akarjuk találni a fizikában a relativitáselmélet és a kvantummechanika egységét, akkor olyan matematikai módszert kell kidolgoznunk, amely megleli kontinuitás és a diszkontinuitás egységét.

Dr. Szilvási Lajos: Zénon, Arisztotelész, Hegel felfogása a mozgásról című cikkében a marxi dialektikus materializmus mozgásfelfogását elemzi, amit legjobban úgy fogalmazhatunk meg, hogy a kontinuitás és a diszkontinuitás egysége. Ezt a fajta szemléletet többek között Zénon jól ismert mozgásról leírt paradoxonjainak segítségével elemzi, amelyek közül a legszemléletesebb a repülő nyíl apóriája.

Ez Zénon mozgás elleni érvei közül a legfőbb. Megláthatjuk benne azt is, hogy Zénón a valóságos világ dialektikájának bizonyos részleteit felfedezte a fogalmak dialektikájában.
Zénón szerint a kilőtt nyíl nem mozoghat. Képtelenség a mozgás, mert a nyíl minden egyes pillanatban a tér valamely pontján tartózkodik. Egy bizonyos időben itt is van egy meghatározott helyen, meg nincs is itt. Ha itt van, akkor nem haladhat a levegőben, hanem egy helyben áll. Ha a tér másik pontján van, vagy másként ott van, akkor megint csak nem repülhet, hanem nyugalomban van.
Az útjára bocsátott nyíl mozgása úgy értelmezhető, hogy egy bizonyos időpillanatban itt is van és nincs is itt a tér adott helyén — az ittből -» átmegy az ottba.

Ez a szemlélet feltételezi egyrészt a tér végtelen oszthatóságát, vagy másként diszkontinuitását, hiszen ha a nyíl azért nem mozoghat, mert repülés közben minden időpillanatban van a tér egy pontján, vagyis a tér egy végtelenül kicsi atomjában az azt jelenti, hogy a tér végtelenül kicsi pontokból áll össze, tehát végtelenül osztható. Másrészt pedig az a mindennapi tapasztalat, hogy a mozgás mégiscsak lehetséges feltételezi, hogy ezek a végtelenül kicsi pontok mégiscsak kontinuus egységet alkotnak valamilyen formában, hiszen akkor a nyíl mozgás közben nem mehetne át egyik pontból a másikba. Tehát a mozgás csak akkor lehetséges, ha a tér szerkezetében a kontinuitás (az összefüggő egység) és a diszkontinuitás (végtelen oszthatóság) valamiképp egységet alkot.

Hogyan lelhetünk rá a matematikában a kontinuitás és a diszkontinuitás eme egységére? Véleményem szerint csak a faktoriális számítás segítségével, amely által egy sajátos matematikai mintázat bontakozik ki előttünk, ami megmutatja, hogy 0 faktoriális, vagyis 0! ahol ez a tér végtelen oszthatóságának megfelelően a végtelenül kicsit fémjelzi, egyenlő 1-el ahol egy természetes szám, tehát kontinuus egészet alkot. Vizsgáljuk meg először is 5 faktoriálist, vagyis 5!:

5! = 5 x 4 x 3 x 2 x 1 = 120

4! = 5!/5 = 120/5 = 24

Ebből egy sajátos matematikai minta bontakozik ki:

3! = 4!/4 = 24/4 = 6

2! = 3!/3 = 6/3 = 2

1! = 2!/2 = 2/2 = 1

0! = 1!/1 = 1/1 = 1

Tehát 0 faktoriális a matematikai mintázat szerint egyenlő 1-el, így ebben a matematikai mintában a diszkontinus egységet képez a kontinuitással. Az általános relativitáselméletnek, és úgy általában a kvantummechanika és a relativitáselmélet összebékítésének matematikai eszköztárában az egyik legfontosabb matematikai fogalom a tenzor.

A tenzorok olyan mértani fogalmak, melyeknek köszönhetően bármilyen viszonyítási rendszerben ki tudjuk fejezni egy másik, független koordinátarendszerben végbemenő skaláris, vektoriális vagy lineáris műveleteket. Ez nyilván nagyon bonyolultnak hangzik, ezért itt egy példa: kávéspoharunkba rakjunk egy kockacukrot, öntsünk rá a kávét, s menjünk be egy liftbe, majd indítsuk el a liftet felfelé. Ha ekkor a kockacukorra fordítjuk tekintetünket, láthatjuk, hogy térfogata egyre kisebb lesz, de amúgy nyugalomban marad a csésze alsó részén. Helyzetét kijelöli az őt körülvevő kávé nyomása, mérete, amelyek pedig olyan paraméterek függvényei, mint a kávéval való érintkezés felülete, a körülölelő folyadék áramlási sebessége, hőmérséklete, stb.

Azonban, ha a lift üvegfalán át követnénk a kockacukor helyzetét, azt tapasztalnánk, hogy a gravitációs hatás ellenére a figyelt objektum egyre gyorsabb sebességgel emelkedik – miközben folyamatosan olvad. Az épület felett elhaladó repülőgépben levő pilóta szerint pedig először egyre közelebb kerül, majd pedig egyre távolabb az emelkedő kockacukor. S a megfigyelők, illetve a referenciarendszerek variálását és kombinálását végtelenül sokáig bővíthetjük, tehetünk megfigyelőt a Holdra illetve egy másik galaxisba. Ha pedig valamelyik referenciarendszer sebessége megközelíti a fénysebességet a liftünkhöz viszonyítva, akkor az úgynevezett Lorentzt-transzformációkat is használni kell a megfelelő eredmény érdekében. A lényeg az, hogy amennyiben ismerjük a két referenciarendszer viszonyát, ki lehet számítani az objektum viselkedését: a repülő utasa kiszámíthatja, hogy mit látott az, aki a lift falán keresztül követte az eseményeket. Ezekhez a számításokhoz viszont ismernünk kell azokat a komponenseket, amelyek meghatározzák a vizsgált objektum állapotát.

Itt nem csak a pillanatnyi helykoordináták megadásáról van szó: követni kell a hőmérsékletet, légnyomást, a kávé áramlási sebességét – ha már a fenti példánál maradunk, ezek is olyan változók, amelyek nagymértékben meghatározzák a kockacukor fizikai állapotát egy adott pillanatban. Ezen komponensek mértéke változik ugyanis, amint az egyik megfigyelő koordinátarendszeréből áttérünk egy másikéra. Ezt az áttérést lehet úgy jelölni, hogy az egyik rendszerben meghatározott vektor vagy skalár paramétereit megszorozzuk egy mátrixal. Mivel egy objektum állapotát nagyon sok vektor és skaláris jellemezheti, ezek a mátrixok – vagy tenzorok – is sokkomponensűek lehetnek.

A tenzorokat általában mátrixokkal reprezentálják a matematikában. A mátrix különféle matematikai mennyiségek (számok, függvények vagy egyéb kifejezések) téglalap alakú, táblázatszerű elrendezései. Amelyekkel különféle műveleteket lehet végezni, mint például összeadás vagy szorzás, amikor egy-egy mátrix minden tagját megszorozzuk egy másik mátrix minden tagjával. Illusztrációnak itt egy kép:

Csak úgy magamban arra gondoltam, hogy esetleg nem e lenne lehetséges a relativitáselmélet és a kvantumelmélet összebékítését célzó matematikai eszköztárat úgy bővíteni, hogy a faktoriálisok számítását, amelyből az imént kihoztuk a kontinuitás és a diszkontinuitás egységét valamiképp összekapcsoljuk a mátrixszámítással? Vajon létezhet e olyan, hogy mátrix faktoriális? Vagy ezáltal visszavezethetjük e a tenzorokat 0 faktoriálishoz, vagyis a kontinuitás és a diszkontinuitás egységéhez, hogy ott megleljük a relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítésének titkát? Ez csak egy sejtés, nem mondom, hogy nálam van a biztos igazság, valószínűleg nem is én fogom összekapcsolni a mátrixszámítást a faktoriálisokkal, ha valóban ez a megoldás a relativitáselmélet és a kvantummechanika összekapcsolására.

Felhasznált irodalom:

Tenzorok: http://elemifizika.20m.com/tenzor.html

Dr. Szilvási Lajos: ZÉNÓN, ARISZTOTELÉSZ, HEGEL FELFOGÁSÁNAK LÉNYEGE A MOZGÁSRÓL, Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

Wikipédia: Mátrix https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1trix_(matematika)

Zero Factorial – Numberphile https://www.youtube.com/watch?v=Mfk_L4Nx2ZI

A virtuális valóság technológiája a technológiai fejlődés szempontjából a marxista filozófia tükrében

Napjainkban kezd teret nyerni az úgynevezett virtuális valóság technológiája az informatika terén. A televíziók informatikai ismeretterjesztő műsoraiban és az informatikai újságok lapjain egyre-másra láthatunk olyan fiatalokat, akik valamiféle futurisztikus sisakkal a fejükön üldögélnek a számítógép előtt, és játszadoznak valamiféle modern bemeneti eszközzel, mintha a valós életben vezetnének autót, vagy lövöldöznék az előlük menekülő bűnözőket. A virtuális valóság technológiája azt jelenti, hogy korunkban lehetővé vált, hogy az emberek egy ilyen, a szemükbe háromdimenziós digitális álló és mozgó képeket közvető, számítógéphez csatolt sisak segítségével mindennapi környezetükhöz hasonló, kézzelfogható valóságként érzékeljék azt a tárgyi világot, amit a számítógép elektronikus jelekkel az agyukba sugároz, és hogy a mindennapi tárgyi valóságként tudják manipulálni, ezt a digitális, virtuális környezetet.

Hogyan is fogalmazhatnánk meg filozófiai terminológiát használva, hogy mi az a virtuális valóság. A virtuális valóság fogalmát régóta használják a számítógépek világában főként az internetre, és más földrajzi régiókat egybekapcsoló hálózatokra ahol ezeken a világméretű hálózatokon fellelhető szöveges és grafikus információhalmazt szokás virtuális valóságként értelmezni, mint a mi valóságos tárgyi világunkkal párhuzamosan létező, digitális jelekből felépülő tárgyi valóságot, amely a számítógépek képernyőjén tárul elénk. De miben különbözik ez az általunk ismert hagyományos internet a digitális sisakot a fejükre tevő modern fiatalok virtuális valóságától? A hagyományos internet világában a számítógép képernyőjén eddig úgynevezett weboldalakat láthattunk, amelyeknek csak egy kis része volt szerkeszthető és manipulálható az átlag internetező számára. Így a legtöbb weblapnak volt olyan része ahol regisztrálhattuk a személyi adatainkat, vagy írhattunk a vendégkönyvbe, és így tovább, de ezeknek a weblapoknak a legtöbb tulajdonsága, mint például a grafikai megjelenítése, vagy a weboldalak szöveges részei általunk nem voltak szerkeszthetőek és manipulálhatóak.

Az internet fejlődésével azonban a weboldalak egyre nagyobb része vált az átlag felhasználó számára szerkeszthetővé és manipulálhatóvá miután az úgynevezett web2-es technológia előretörésével megjelentek a különféle online alkalmazások így, online játékok, multimédiás alkalmazások stb. A digitális sisakot a fejükre tevő fiatalemberek virtuális valósága pedig már teljes mértékben szerkeszthető és manipulálható virtuális valóságot jelent. Ezzel az ember ugyanolyan viszonyban van, mint hétköznapi tárgyi környezetével, és mivel az ember környezetének azon részeit nevezi tárgyaknak, amelyeket szabadon használhat és manipulálhat, a virtuális valóságot úgy definiálhatjuk filozófiai terminológiát használva, hogy a digitális jelekből felépülő valóság azon része, amit az ember szabadon manipulálhat. Tehát a digitális jelekből felépülő valóság tárgyiasult megnyilvánulását tekinthetjük virtuális valóságnak, és az internet fejlődése a virtuális valóság irányába nem más, mint az internet folyamatos tárgyiasulása.

Miben különbözik ez a virtuális valóság az általunk ismert tárgyi valóságtól? A marxista filozófia az általunk ismert valóság emberek által készített tárgyaiban az emberi cselekvések összességének tárgyiasulását látja. Mint például amikor valaki egy darab vasból kalapácsot készít, akkor az ember kalapácskészítő cselekvése ölt valóságos formát, vagyis tárgyiasul abban a kalapácsban, ami elkészül. Legtöbbször pedig a különféle tárgyakban több ember több cselekvése tárgyiasul egyszerre. Így például a kalapács nyelét egy famegmunkáló szakember, a kalapács fémfejét pedig egy fémmegmunkáló szakember készíti el. Az emberek által készített tárgyakban tehát az emberiség cselekvéseinek összessége tárgyiasul, vagyis ölt anyagi formát, és a különféle tárgyak kialakulásának egy-egy fázisaiban, mint amikor elkészül egy kalapács vagy egy autó, ezek a cselekvések, mint tárgyiasult tényezők egyensúlyba kerülnek abban a tárgyban.

Az ember által készített tárgyi világ, vagyis a technika fejlődését pedig az biztosítja, hogy egy-egy ilyen cselekvés, ami valamilyen anyagi formában tárgyiasul, mindig új cselekvéseknek nyit teret, hogy aztán azok is tárgyiasuljanak. Így például a csavar feltalálása lehetőséget nyit a csavaranyák és sok más alkatrész feltalálásának is, hogy azokból aztán óraszerkezeteket, vagy más mechanikus szerkezetet szereljenek össze, így a különféle tárgyiasult cselekvések a technikai fejlődés során egymásra épülnek, egymást kiegészítik, és így biztosított a technika fejlődése az ember által készített tárgyi világban.

Ez a fajta technikai fejlődés azonban csak az által biztosított, hogy a valóságosan létező tárgyi világban az anyagban ellenállás van, amit a megmunkálásakor le kell győzni. A mi világunkban az anyagot erőkifejtés által részeire kell bontani, hő keltése által meg kell olvasztani, és formába kell önteni stb. Az ember pedig csak azért fejleszt mindig új technikai eszközöket, azért halmozza egymásra a cselekvéseket a különféle tárgyi eszközökben, hogy az anyagban meglévő ellenállást le tudja győzni. Illetve, hogy az anyag, és ezáltal a természet feletti, uralmat meg tudja szerezni. Ha ugyanis az anyagban semmiféle ellenállás nem lenne, és szabadon alakítható lenne, akkor egyáltalán nem lenne szükség technikai eszközökre azok alakításához, és így nem lenne szükség az emberi cselekvések folyamatos tárgyiasítására és egymásra halmozására sem.

A számítógép által elénk tárt virtuális valóság abban különbözik az általunk ismert tárgyi valóságtól, hogy a virtuális valóság tárgyait alkotó digitális jelekben nincs ellenállás. Azok szabadon alakíthatóak akár bármilyen számítógépes grafikai eszközzel. A virtuális valóságban bármikor repülhetünk fénysebességgel egyik helyről a másikra varázsütésre, ebben a világban semmilyen akadályba nem ütközünk. Ez pedig egyértelműen a technikai fejlődés lehetetlenségét vetíti előre a virtuális valóság oldaláról nézve. A virtuális valóságban egyszerűen lehetetlen a technika fejlődésére, mert nincs szükség rá. A technikai fejlődés csak ott lehetséges, ahol az anyagban ellenállás van.

A marxista filozófia tételei szerint a természet és a technika fejlődését az anyagban időről időre felszínre kerülő ellentmondások hajtják előre, ahol a logikai ellentétet, mint például: jó vagy rossz meg kell különböztetni a dialektikus ellentmondástól. A dialektikus ellentmondás ugyanis több ennél, mert a dialektikus ellentmondásban a két ellentét nemcsak kizárja egymást, hanem egységet is alkot egymással, mint például a közgazdaságtan területén a fogyasztás és a termelés. Mivel a közgazdaságtan területén a fogyasztás és a termelés nemcsak egymás ellentétei, hanem egyúttal nem is létezhetnek egymás nélkül, hiszen termelés nélkül nincs fogyasztás, és fogyasztás nélkül semmi szükség nincs termelésre. Vagy például a tőke és a munkásosztály esetében is, ahol a két létező érdekei ellentétesek egymással, de ugyanakkor nem is lehetnek meg egymás nélkül. Hiszen a tőke fennmaradásához szükség van arra, hogy a dolgozók által megtermelt munka értékének egy részét magába szívja, viszont a dolgozók munkahelyének a megtartásához is szükség van arra, hogy a tőke ezt a felszívott többletmunkaerőt a termelésbe visszaforgassa, hogy a termelés továbbfolytatódjon.

A dialektikus ellentmondásban az ellentétek inkább tükörképei egymásnak, mint a különféle gépek alkatrészeinél. Ahol a csavar formája ugyan kizárja magából a csavaranya formáját, de hozzá is idomul egyben, hogy a kettő passzoljon egymáshoz. A kettejük közötti ellentmondás pedig csak akkor kerül a felszínre, amikor a fejlődés az egyiket már meghaladta, és végleg át kell adnia a helyet a másiknak, mint például amikor a társadalmi fejlődés már meghaladta a feudális uralkodó osztály szerepét és helyét teljes mértékben át kellett adnia a feltörekvő polgári osztálynak.

Én kicsit módosítanám a marxista filozófia ezen tételét, hogy az ellentmondások nem lehetnek meg egymás nélkül és azt mondanám, hogy az ellentétek csak egy bizonyos rendszeren belül nem lehetnek meg egymás nélkül. A termelés és a fogyasztás esetében például virágot termelhet valaki pusztán kedvtelésből is anélkül, hogy valaki megvásárolná tőle, ha ő pusztán a szépségért megtermeli, azután hagyja ott elszáradni, ahol van, akkor az a virág fogyasztás nélkül lett termelve. A nemzetgazdaság rendszerén belül viszont a fogyasztás és a termelés valóban feltételezi egymást és a kettő egymás nélkül nem lehet meg. Ugyanígy csavart termelhet valaki pusztán kedvtelésből csavaranya nélkül is, ha csak felhalmozza a szekrényében, és nem kapcsolja hozzá egy másik csavaranyához, akkor az a csavar csavaranya nélkül fog létezni. Egy összetett gép működéséhez viszont elengedhetetlen, hogy benne a csavar és a csavaranya össze legyen kapcsolva, így egy gép rendszerén belül a csavar és a csavaranya létezése valóban feltételezi egymást.

Így a gépek, vagyis a technika rendszerén belül a különféle alkatrészek dialektikus ellentmondásban, vagyis egymás tükörképeiként kiegészítik, és feltételezik egymást, és mint tárgyiasult cselekvések dialektikus ellentmondásai hajtják előre a technika fejlődését. Hiszen minden ilyen tárgyiasult cselekvés vagy másként dialektikus ellentmondás utat nyit egy másik tárgyiasult cselekvésnek vagy dialektikus ellentmondásnak. Ezt fent már kifejtettük. Tehát a dialektikus materializmus, ha a természet fejlődését nem is biztosan, de a technika fejlődését mindenképpen jól leírja, a dialektikus materializmus mindenképpen a technika fejlődésének a filozófiai alapvetése.

Azonban a dialektikus materializmus, mint a dialektikus ellentmondások rendszere is csak akkor maradhat meg a technikai fejlődés filozófiájának, ha materializmus talaján marad, vagyis ha ezek a dialektikus ellenmondások az anyagban tárgyiasulnak, és kelnek életre, hiszen mint azt fent már kifejtettük csak az anyagban van meg a megmunkálásával szemben ható ellenállás, ami a technikai fejlődést egyáltalán szükségessé teszi. A mai kor domináns technológiái viszont, így a virtuális valóság technológiája is igyekszik kiiktatni az anyagot a dialektikus ellentmondások rendszeréből, és a marxizmust ezzel egy tisztán manicheus filozófiává degradálják, ahol pusztán a dialektikus ellentmondások dualisztikus rendszere marad meg, és már nem halad tovább az a fajta technikai fejlődés amelynek régen tanúi voltunk.

A manicheizmus, mint vallás a Közel-Keleten jött létre az ókor vége felé, és a kereszténység nagy vetélytársa volt abban az időben. Lényege a végletes dualizmus, miszerint a mindenségben két egymással ellentétes princípium létezik: a sötétség és a fény, közelebbről az anyag és a szellem. Ez a két princípium pedig folyamatos harcban áll egymással, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképpen került a fény világából a sötét anyagi világba, vagy másként az emberi testbe, a sötétség és a fény sajnálatos keveredése folytán. A vallás legfőbb célja, hogy az emberi lelket sajátos aszkétikus gyakorlatok végzése által visszatérítsék az emberi testből őshazájába: a fény világába.

Ezt a vallási irányzatot a kereszténység, mint eretnekséget kiirtotta, bizonyos elemei azonban ma is tovább élnek más vallásokban, így az iszlámban és magában a kereszténységben is. A sötétség és a fény dualisztikus harca tovább él az iszlám gondolkodásban a szent háború eszméjében, ahol ők az igaz hitűek és a gyaurok állnak egymással állandó harcban az idők végezetéig, amikor is az igaz hitűek, mint a fény megtestesítői majd elpusztítják a gyaurokat, mint a sötétség megtestesítőit. A kereszténységbe pedig a legismertebb katolikus egyházatya: Szent Ágoston nyomán került bele, aki élete első részében maga is manicheus volt, aztán katolizált, de a manicheus eszmék hatása továbbra is érezhető volt tanításaiban.

Így: Civitas Dei (Isten városa) című könyvében ahol egy sajátos történelemteológiát vázol fel, amellyel aztán a nyugati történelemfilozófia, mint tudományág megalapítójává válik, és ennek a könyvnek a hatása mindmáig érzékelhető a nyugati történelemfilozófia nagy műveiben, mint például Hegel, Marx, vagy Fukuyama történelemfilozófiájában. A mű szemléletmódjában egyrészt benne van a kereszténység hagyományosan lineáris történelemszemlélete, ahol a földi történelem egyenes vonalban halad az egyetemes megváltás felé, ahol a történelem végén a végítélet eljövetelekor az arra érdemeseknek megváltásban lesz részük, hiszen üdvözülni fognak, míg a gonoszoknak örök kárhozat lesz a részük. Ebben a földi történelemben azonban a manicheus szemlélethez hasonlóan két létszféra harcol egymással, akiket emberi közösségek testesítenek meg, egyrészt az Isten városa (Civitas Dei), akik az Isten által üdvözülésre kiválasztott emberek közösségét képezik, és mint kiválasztottak, már földi létükben is a mennyei szférához tartoznak. Kiválasztottságukat pedig az jelzi, hogy eleve jók.

Másrészt az ördög városa (Civitas diaboli), akik nincsenek kiválasztva az üdvözülésre, és így már földi létükben is a pokol létszférájához tartoznak. Kárhozatra predesztináltságukat pedig az jelzi, hogy ők eleve gonoszak. Tehát Szent Ágoston történelemteológiájában a kereszténység lineáris történelemszemlélete, amely a nyugati történelemben sokak szerint a tudományos és technikai, továbbá a társadalmi haladásnak volt az alapja egy alapvetően manicheus szemléletnek ad alapot ahol szintén a fény és a sötétség harcol egymással a Civitas Dei és a Civitas Diaboli formájában. Szent Ágoston tanításai később az egykori Ágoston rendi szerzetes: Luther tanításainak váltak alapjává, akit az első protestáns reformátorként ismerünk. Erről a cikk későbbi részeiben még részletesebben írok.

Majd éppen a Lutheránus vallás nevelt ki olyan történelemfilozófusokat, mint Hegel, vagy Marx, ahol Marx a zsidó hitről tért át a lutheránus hitre még gyermekkorában. Ezek közül én most csak Marx tanításait elemzem, akinek filozófiája két részből tevődik össze, egyrészt a dialektikus materializmusból, ahol az anyagban meglévő belső ellentmondások folytán az anyag mindig magasabbrendű létformákban ölt testet a fejlődés különféle lépcsőfokain, így például a technikai fejlődés folyamatában a mezőgazdasági társadalomból ipari társadalom lesz. A marxista ideológia ezen része tehát a kereszténység lineáris történelemszemléletét tükrözi, mert fejlődéselvű. A marxista ideológia másik része a történelmi materializmus, amely azt tanítja, hogy a fejlődés minden lépcsőfokán, így a mezőgazdasági és az ipari társadalomban is két osztály harcol egymással, ami az ipari társadalomban a munkásosztályt és a tőkésosztályt jelenti, ami megint csak megfeleltethető a fény és a sötétség harcának manicheus szemléletével. A történelem végén pedig a munkásosztály Marxnál is elpusztítja a tőkésosztályt, így a kereszténység lineáris történelemszemlélete Marxnál is egy alapvetően manicheus szemléletnek ad alapot akárcsak Szent Ágostonnál.

Az úgynevezett újmarxistáknál, vagyis a kulturális marxistáknál pedig már tisztán a manicheus szemlélet válik uralkodóvá. Ők ugyanis a XX. század elején észrevették, hogy a munkásosztály a technikai fejlődésnek köszönhetően már nagyobb mértékű jólétben él, mint régen és ennek folytán nem lázítható a tőkésosztály ellen. Ezért magát a technikai civilizációt célozták meg a kapitalizmus végső megdöntése végett, és az új proletároknak, akik majdan megdöntik a kapitalizmust a muszlim bevándorlókat, a homoszexuálisokat és a nőket jelölték meg. Akik a fehér férfitársadalommal ellentétben kevésbé érintettek a technikai civilizáció által. Így a nők és a homoszexuálisok nyugati társadalomban betöltött szerepének erősítése, továbbá az iszlám bevándorlás elősegítése majd lerombolja a hagyományosan nyugati munkaerkölcsöt, ami a technikai civilizáció fejlesztésének az alapja.

Ez egyben azt jelenti, hogy a kulturális marxisták kihasították a marxista ideológiából a dialektikus materializmust, amely a lineáris keresztény történelemszemléleten alapult és bizonyos mértékig a technikai fejlődést idealizálta, és csak a történelmi materializmust hagyták meg, a kapitalizmus elleni harc elméletét, amely ezután már a nyugat technikai civilizációja ellen irányult és így a marxizmus egy tisztán manicheus, vagy ha úgy tetszik iszlám ideológiává vált. Visszatérve az iszlámra ennek a cikknek a célja annak megfejtése, hogy hogyan hozható összefüggésbe az iszlám fent fel felvázolt manicheus szemlélete az iszlám feltűnő passzivitásával, amely a tudományos, technikai és gazdasági fejlődés elmaradottságában ölt testet az iszlám területeken.

Amikor szóba hoztam egy fórumon, hogy az iszlám és a manicheizmus között erős kapcsolat van vallási téren lehurrogtak, és műveletlennek neveztek, hogy ez nem így van, ami számomra szinte nevetségesnek hat, hiszen a manicheizmus a Közel-Keleten született, ahol a sivatagi klíma, és az iszlám vallás az uralkodó, és mint ilyen már földrajzi tekintetben is egyértelműen a sivatag vallása. Ugyanis egyedül a sivatag az a hely ahol az ember állandó tanúja a nappal és az éjszaka váltakozásának, vagyis a sötétség és a fény harcának. A sivatag az a hely, ahol nincsenek erdők, sem fák, nincsenek nagyobb hegységek, vagy dombok, amelyeknek az ember az árnyékába húzódhatna, és amely a napot előle eltakarja. Ezen a területen a legfőbb megélhetési forma régen a nomád pásztorkodás volt, ami mindig is azt követelte az embertől, hogy állandóan a szabad ég alatt legyen.

Ennek folytán ez a terület az, ahol az ember állandó tanúja a nappal és az éj váltakozásának, vagyis a sötétség és a fény harcának, és így ezt a területet már csak a földrajzi tulajdonságai is arra determinálják, hogy itt alakuljon ki a manicheizmus, és hogy később bármilyen vallás is telepedjen meg ezen a területen az valamiképpen utódja legyen a manicheizmusnak.

Amit már elsőre mindenkinek észre kell vennie a manicheus szemléletben az annak egyértelmű leszűkítettsége. E dualista szemléletben csak két princípium van elismerve, amelyek a valóságot felépítik, ami már önmagában ellene mond a technika, a tudomány és a gazdaság fejlődésének, hiszen a tudomány, a technika és a gazdaság fejlesztése a különféle tudományos tények összetett, sok szempontú megközelítését igényli. Továbbá annak elismerését, hogy történelemben az egyéneknek és a közösségeknek sokféle választási lehetőségük van életük alakításában, mert csak így segíthetik elő saját fejlődésüket a tudomány, a technika és a gazdaság területén. Az iszlám vallás szerint viszont a történelem egyedüli célja az iszlámon kívüli világ teljes és totális elpusztítása, ami a sötétség világát fémjelzi a manicheus ideológia logikáját követve, és így az egyének és az egyetemes közösség minden tevékenysége egyedül ennek a célnak van alárendelve, és az egyéneknek nincs lehetőségük arra, hogy sorsukat saját maguk alakítsák, az Allahban előre meg van írva (fatalizmus).

Kimondhatjuk, hogy a társadalmakban a vallásból eredő történelemszemlélet minél több választási lehetőséget nyújt az egyénnek élete alakításában az a társadalom annál fejlődésképesebb és dinamikusabb, és minél kevesebbet annál fatalisztikusabb, és annál inkább jellemző rá a vakhit. Amit az iszlám már a Koránban is a legerőteljesebben hangsúlyoz az Allahban és a történelem eleve elrendeltségében való feltétlen hit, hiszen ahhoz, hogy az egyén a történelem ilyen leszűkített, a sok szempontú megközelítést minden szempontból nélkülöző látásmódját elfogadja szó szerint elvakult, csak egy dologra figyelő, a valóság többi aspektusát meg nem látó hitre van szükség. Az iszlám csak a fatalizmus és a feltétel nélküli vakhit deklarálásával tudja az egyénnel elfogadtatni ezt a végletesen leszűkített történelemszemléletet, amely a tudományos, technikai és gazdasági fejlődés területén a teljes passzivitáshoz vezet ahol a közösség csak a gyaurok elleni harcban aktív, és ami elengedhetetlen az egyének végleges hozzáláncolásához az iszlámhoz, továbbá az egyének fanatizálásához.

Mindez ugyancsak jellemző nyugaton a különféle szektákra, amelyek a közhiedelemmel ellentétben nem azzal láncolják magukhoz az egyéneket, hogy bármiféleképpen terrorizálnák őket, hanem hogy sajátos módon leszűkítik a gondolkodásukat, hogy az egyén önként és dalolva hajtsa végre a szekta parancsait. Ezért írtam a címben, hogy az iszlám hasonló a nyugati szektákhoz. A történelem eleve elrendeltsége az iszlámban egy evilágra irányuló eleve elrendeltséget jelent, ami ellentétes a nyugati kálvinizmus túlvilágra irányuló eleve elrendeltségével, amely az iszlámmal ellentétben éppen, hogy nagyfokú gazdasági aktivitásra ösztökéli az egyéneket és a közösségeket.

Visszatérve Lutherhez, a teológiai tanításaiból tudjuk, hogy a hit az iszlámhoz hasonlóan nála is nagy szerepet játszott az emberi üdvözülésben, hiszen a kálvinizmussal ellentétben Luthernél a kegyelem és a hit együttesen segíti elő az ember üdvözülését, ami a Lutheranizmust egyértelműen az iszlámhoz és a manicheizmushoz közelíti a kálvinizmussal szemben, és egyértelműen láthatjuk, hogy a kapitalizmus fejlődése Európában nem a német lutheránus, hanem az angolszász kálvinista területeken kezdődött el. Ebből is látszik, hogy a vakhit az iszlámban is, és a lutheránizmusban is manicheus maradvány és a gazdasági passzivitást segíti elő.

A virtuális valóságban, tehát egyszerűen nem létezhet technikai fejlődés annak a materializmustól megfosztott, tisztán manicheus szemlélete miatt, és emiatt nem véletlen, hogy az információs technológia szorosan összekapcsolódik az újmarxista mozgalmak tevékenységével. Ez végül is nem olyan nagy tragédia egészen addig, amíg a virtuális valóság bele nem hatol a valóságos tárgyi világba, vagyis a valóság el nem kezd virtualizálódni. Ezt próbálja megvalósítani az úgynevezett nanotechnológia, amely arra irányul, hogy a tudósok pusztán a szubatomi részecskék építőköveiből építsenek fel anyagi tárgyakat, és ha ez a technológia kiteljesedik, akkor a jövőben szinte bármilyen használati tárgyat létrehozhatunk akár egy gombnyomással is pusztán a szubatomi részecskék építőköveiből az ételektől kezdve az űrhajókig. Vagy másként az anyag megmunkálásának lehetőségei korlátlanná válnak akárcsak a virtuális valóságban, ez pedig előfeltételezi a technika fejlődésének a megállását, hiszen ha minden használati tárgyat előállíthatunk már egy gombnyomással is, akkor minek is dolgozzunk, minek műveljük tovább a tudományt.

A nanotechnológia világa valóban a fent már említett manicheus muszlimok paradicsomával, vagy a lutheránus germánok valhallájával mutat rokonságot, ahol minden érzéki gyönyört ingyen megkapunk, a sziklából folyik a sör, fiatal szüzek kínálják fel magukat nekünk ingyen, és nem kell dolgoznunk semmiért sem. A virtuális valóság behatolását a valóságos tárgyi világba sajnos lassan a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk a jövőben.

Felhasznált Irodalom:

A Korán, EPL KIADÓ, 2014.

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó (Budapest), 1982.

Szent Ágoston: Isten városáról, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2005.

Karl Marx http://hu.iranyitok.wikia.com/wiki/Karl_Marx

Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus

Augustinus Aurelius: Szent Ágoston vallomásai, Szent István Társulat, 2007.

Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Simon-Székely Attila: A lélek mítoszokban és vallásokban, Kossuth Kiadó, 2014.

Gottfried Stiehler: A dialektikus ellentmondás formái és funkciói Kossuth Könyvkiadó, 1972.

Tordai Zádor: A cselekvés hálója, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.