A Társadalomtudományi Társaság
által rendezett vita keretében jelent meg „A Társadalomfejlődés
Iránya” című kötet 1904-ben, amely az ezen a vitán elhangzott
előadásokat tartalmazza, és abban olvasható egy egy elég érdekes
cikk „A Társadalmi Fejlődés Irányának Fizikája” címmel egy
Méray nevű szerzőtől. Ebben a szerző a társadalmi fejlődést a
fizikai jelenségekhez hasonlóan folyamatként értelmezi, ami nem
képez egységes folyamatot, hanem szakaszokra osztódik, hiszen az
emberi történelemben kultúrák, vallások illetve világbirodalmak
váltogatják egymást időről-időre.
Ezekben az egymástól elkülönülő
korszakokban pedig mindig mást és mást tekintenek az emberek
liberálisnak, illetve konzervatívnak. Az ókori római birodalomban
a liberalizmus alapvetően a világi javak és sikerek elutasítását,
az evilági élet hívságaitól való elfordulást, és a túlvilági
élet felé való orientálódást jelentette, és ezt a
szellemiséget alapvetően a kereszténység testesítette meg, tehát
abban a korban a kereszténység volt liberális az emberek felfogása
szerint, és minden ami vele szemben állt az konzervatív volt a
szerző szerint.
A keresztény egyház uralta középkor
után a liberalizmus fogalma már egész mást jelentett. Akkoriban a
keresztény egyház képviselte a konzervatívizmust aszkétikus,
túlvilágra irányuló szellemiségével, a liberalizmust pedig a
kezdődő polgári-kapitalista haladás erői képviselték, akik a
középkorral szemben alapvetően egy evilágra irányuló az anyagi
javak szerzését és halmozását preferáló szellemiséget
képviseltek, tehát éppen azt, ami az ókori Rómában még
konzervatívnak számított.
A szerző az ő korában, vagyis a XX.
század elején előretörő szocialista és szociáldemokrata
mozgalmakat olyan mozgalmaknak tekinti, amelyeknek addig nem volt
előzménye a történelemben, mint ahogy nem volt előzménye az
újonnan megjelenő anarchizmusnak sem amely minden állami, egyházi
és egyéb más tekintély lerombolását akarja kieszközölni, és
önigazgató társadalmat akar létrehozni, ahol minden egyén teljes
mértékben önmaga határozhatja meg, hogy milyen életformát,
életstílust gyakorol és vall magáénak.
A szerző a mai konzervatívoknak a
polgári-kapitalista mozgalmakat tartja, akik a középkor után még
liberálisoknak számítottak, és velük szemben a mai liberálisok
a szocialisták és a szociáldemokraták, hiszen ők a kapitalizmus
meghaladására törekszenek. Azonban mivel a szocialisták és a
szociáldemokraták a kapitalizmus meghaladását csak annak
részleges lerombolásával akarják elérni, hiszen abból sok
mindent, így például az államot, illetve az ipari
konglomerátumokat meg akarják őrizni, Méray őket a jövő
konzervatívainak tekinti az anarchizmussal szemben, ami szerinte a
jövő liberalizmusa lesz, hiszen az anarchizmus a kapitalista világ
minden tekintélyét, így az államot és az ipari kollektívumot is
le akarja rombolni, és így a szerző szerint a jövőben a
szocializmus lesz a konzervatívizmus megtestesítője míg az
anarchizmus a liberalizmusé, mint ahogy a liberalizmus és a
konzervatívizmus minden korban mást és mást jelent, ami ma még
liberálisnak számít az a jövőben már konzervatív lehet ami
pedig ma konzervatív az holnap bármikor liberális lehet a szerző
szerint.
Ha arra a kérdésre keressük a
választ, hogy milyen mértékben igazolódott be a szerző jóslata
akkor azt kell mondanunk, hogy Méray látnoki képességekkel
rendelkezett. Korunkban a hagyományos marxista és szocialista
rendszerek sorra megdőltek, mozgalmaik pedig eltűntek a politikai
életből és helyüket átvették a kulturális marxisták, akiknek
nézetei erősen anarchisztikusak. Kik is ezek a kulturális
marxisták? Lukács György a kulturális marxista eszmerendszer
politikai programjának első megfogalmazója és az úgynevezett
Frankfurti iskola eszmei atyja. Lukács György: Történelem és
osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy
másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső
folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi
tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga
alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi
korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például
a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok
domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis
birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem
fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt
körülvevő társadalom egészének működését.
A technika fejlődésével, az
iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a
közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre
inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre
szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal,
és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a
folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki, amikor
két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a
burzsuázia a marxista terminológia szerint, és a proletariátusnak
mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő
elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom
eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy
megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy
átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a
tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a
történelmi fejlődés során alakult ki.
Mivel pedig a történelemben először
a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi
működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése
kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse,
eltüntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik
ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági
fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum
fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de
egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is,
hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe
tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja
Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a
társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a
marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi
az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot
ezzel egy szintre hozta.
Max Horkheimer sokat merített Lukács
gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő
vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már
egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora,
aminek még Marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye
szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra,
akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén
egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus
struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig
már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre
hívhatná a proletár forradalmat.
Ezért Horkheimer saját rendszerében
meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a
proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése.
Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása
nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az
osztályharc marxista terminológiáját is igyekszik elvetni, és a
burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe a modern
technikát állítja, ami az emberi tudomány fejlődésével alakult
ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a
kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította
a társadalom működését, apró fogaskerékké téve az embert az
ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is
kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét
kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből
adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő
társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját
anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése
valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.
Tehát Horkheimer szerint a
proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt
ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának
következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a
szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok
eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai
civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az
emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által
életre hívott fogyasztói jólét következtében.
Horkheimer mindebből levezetve
elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése
egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus
megdöntése az összes emberi individuum küldetése, akik alá
vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi
mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a
kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője
Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a
technikai civilizáció, és az általa életre hívott fogyasztói
társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még
ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni
ellene.
Horkheimernek ezzel a gondolatával
vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális
marxista mozgalom működése, amely a neomarxista
kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A
Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak
továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés
gondolata, hiszen, ha a modeern ember szenvedéseinek az oka a
technikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis
a technikai civilizáció lerombolása és a természethez, a régi
földműves társadalmak életmódjához való visszatérés lehet.
Majd ezt továbbgondolva kezdődött el
a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból
az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció
létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a
felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta
életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan
kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul
üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista
mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból
származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről
Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel
ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát,
mint az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség
egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem
létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális
marxisták a szexuális és etnikai kisebbségek, a
multikulturalizmus legfőbb támogatóivá váltak Európában,
amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a küldetésük, hogy
lerombolják a technikai civilizációt. A mai európai
multikulturális társadalom támogatásának, vagyis a kulturális
marxizmusnak a legfőbb motivációja tehát a technikaellenesség, a
technikai civilizáció lerombolásának a szándéka, vagy másként
a technikai fejlődés megállítása és visszatérés az ipari kort
megelőző időkbe, amit ők aranykornak tekintenek, mert az
emberiség úgymond harmóniában élt a természettel.
Amint azt láthatjuk, a kulturális
marxisták gondolatvilága egy alapvetően anarchista
eszmerendszernek tekinthető, ahol minden kapitalizmushoz köthető
tekintélyt és társadalmi intézményt le akarnak rombolni állam,
ipari konglomerátumok, és egy teljesen önigazgató, a különféle
életmódot folytató egyének és csoportok homoszexuálisok,
vallási és etnikai kisebbségek egymás mellett élését támogató
társadalmat akarnak létrehozni. Korunk anarchizmusa és Méray
fogalomhasználatával élve liberalizmusa tehát a kulturális
marxizmus, amihez képest a megdőlt szocialista rendszerek valóban
konzervatív képződményeknek tűnnek.
A XX. század elején volt is egy
sajátos összecsapás a hagyományos marxizmus és a kulturális
marxizmus között, ami Kassák Lajos és Kun Béla vitájában
öltött testet. Ahol Kun Béla volt a kulturális marxizmus
képviselője, hiszen tudjuk, hogy Lukács György Kun Béla
népbiztosa volt eredetileg, és ha valaki már olvasta Kun Béla
írásait akkor tudhatja, hogy abban benne vannak Lukács későbbi
tanításainak előképei. Erről részletesen írtam Kun Béla, mint
az anarchokommunizmus szülőatyja, az új szociáldemokrácia
ideológiai alapvetése
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/08/kun-bela-mint-az-anarchista-kommunizmus.html
című cikkemben.
A hagyományos marxizmus képviselője
pedig Kassák Lajos volt, aki irodalmárként és képzőművészként
a magyar aktivizmus művészeti irányzatának mozgalmát
irányította. A magyar aktivizmus művészeti irányzata egy
sajátosan avantgard művészeti irányzat volt, ami nem akart új
izmust létrehozni, inkább az Európában már megjelent izmusokat
akarta egységesíteni, hogy létrehozzon egy határokon átívelő
internacionális avantgard művészeti irányzatot. Ennek
megfelelően az aktivizmus sokféle avantgard irányzatból merített,
lényege pedig az volt, egyrészt hogy a dadaista irányzat
zűrzavaros, a véletlenre épülő festészeti technikáját a XX.
századi ipari civilizáció kellékeire alkalmazta, ahol gyárakat,
ipari létesítményeket, illetve a XX. századi technikai
civilizáció egyéb kellékeit helyezte egymás mellé teljesen a
véletlen szerkesztés eszközeire hagyatkozva, a technikai
civilizáció dicséreteként, végül az így megszerkesztett
festményekre alkalmazta az expresszionizmus színkezelési
technikáit.
Olyan új irányzatot létrehozva
ezzel ahol a dadaizmus véletlenszerűsége és zűrzavara, továbbá
az expresszionizmus színkezelési technikája között a XX. századi
technikai civilizáció dinamizmusa képezi az összekötő kapcsot,
amely olykor szürrealista vagy futurisztikus alakot ölt. Az
aktivizmus filozófiai mondanivalója is a technika dicséretére
épül. Mint ahogy az irányzat neve is mutatja erősen preferálja a
XX. századi technikai civilizáció dinamizmusát és lendületét,
amely számukra a munkásosztály osztályharcos tevékenységén
keresztül a jövőbe mutat valamiféle utópisztikus álomvilágként.
Az aktivisták utópisztikus vágyakozással tekintettek a modern
technikai civilizáció jövőjére ahol az ember a technika
segítségével egyszer majd teljes mértékben legyőzi és uralma
alá hajtja a természetet, és legyőzi saját korlátait is, hogy
végül elérje a felsőbbrendű emberré válás utópisztikus
célját, amiben Nietzsche filozófiájára hagyatkoztak. Tehát az
aktivisták a természetet és a nőiséget erőteljesen meg akarták
haladni. Az a hitük pedig, hogy az emberiséget a technika
folyamatos fejlődése fogja megváltani a kommunista osztályharc
igenléséhez vezette őket, mert szerintük a technika fejlődésének
legnagyobb akadálya a kapitalista kizsákmányolás, amivel én nem
értek egyet, de erről majd később.
A kommunista társadalmi rend
megvalósítása szerintük nem a végső állomása az emberiség
technikai civilizáció által való megváltásának, hanem azt
mindig újabb és újabb társadalmi rendszerek fogják követni az
emberiség történetében a technikai fejlettség függvényében,
és így az emberiség megváltásának, és a szabadság
kiteljesedésének lehetőségei a végtelenbe tágulnak ki az
aktivisták utópisztikus fantáziájában. Az emberiség technikai
fejlődés általi megváltása, és ezáltal az ember átváltozása
nietzschei übermensché természetesen nem korlátozódhat csupán
egy országra, vagy Európára, és az aktivizmus éppen ezért
próbálja összekötni a technika dinamizmusát és lendületét
sugalló avantgard irányzatokat más országok egyéb avantgard
irányzataival, hogy a technikai fejlődés eszméjét minden
országban elültesse, és ezzel egy határokon átívelő
internacionális avantgard művészeti irányzatot hozzon létre,
hogy megvalósítsa a technikai univerzalizmust, vagyis az emberiség
egységes fejlődését és haladását ama utópisztikus álmok
felé, amiket a technika akkori fejlődése sugallt az aktivisták
számára.
Kassák az aktivizmusról szóló
írásaiban gyakran hivatkozik az aktivista művészek önfeláldozó,
aszkétikus magatartására a közös cél elérése érdekében,
hogy még akkor is ragaszkodtak az aktivista művészi eszmények
gyakorlásához az emberiség megváltásáért, ha emiatt nem kaptak
megrendeléseket, vagy a megrendelőik elpártoltak tőlük, és a
szegénységet is vállalniuk kellett utópisztikus álmaik
megvalósítása érdekében. Az aktivisták ezeknek a céloknak a
megvalósítása érdekében művészetüket többek között arra
használták, hogy azok a propaganda eszközei legyenek, és hogy
felkeltsék a tömegekben a tudomány és a technika fejlesztésére
irányuló alkotó energiákat, továbbá azt a forradalmi lendületet,
amely az osztályharchoz és a társadalom teljes és totális
átalakításához szükségesek, és ennek megfelelően az
aktivizmus mint művészeti irányzat a kommunista forradalom
propagandaeszközévé vált, ami végül Kun Béla tanácskormányának
hatalomra kerülését segítette elő. Azonban koránt se higgyük
azt, hogy Kun Béla és környezete ezt örömmel fogadta.
Kun Béla, akiről fent már leírtuk,
hogy nézetei erősen közel álltak a kulturális marxizmushoz a
nyugati burzsuá világ dekadenciájának nevezte az aktivizmust, és
összevitatkozott Kassák Lajossal, a másik kulturális marxista
Lukács György pedig egyenesen fasiszta gyökerűnek nevezte az
aktivizmus egyik alapját képező expresszionizmust. Ez nem meglepő,
hiszen a kulturális marxisták mindent fasisztának tekintenek, ami
önfeláldozás, ami aszkétizmus, ami heroizmus, ami önfelülmúlás,
ami férfias erőfeszítés, és ami nem tunyaság, nem szexualitás,
nem nőies érzékiség, még akkor is, ha az baloldalon van jelen,
mert a kulturális marxisták a régi marxistákkal szemben már nem
a munkásosztály aszkétikus és heroikus küzdelmével akarják
megdönteni a kapitalizmust, hanem a nyugati ember tunyaságban,
szexuális élvezetekben, és egyéb más destruktív örömökben
való elmerítésével, közelebbről a nyugati férfiember
elnőiesítésével, mert ha a nyugati férfiembert hasonlatossá
tesszük a nőkhöz, akkor a férfiak teljesítményorientáltságára
épülő tudományos és technikai fejlődés megakad és ezzel
együtt a kapitalizmus is megdől.
Ez a konfliktus a kulturális marxisták
és a hagyományos marxisták között főképp a mai jobboldal
számára tanulságos, akik között ma is vannak olyanok akik nem
tudják másként szemlélni a világot mint kommunizmus és nem
kommunizmus ellentéteként, és kommunizmus alatt természetesen a
hagyományos marxizmust értik, nem látva át azt, hogy a mai világ
problémái és kérdésfeltevései már egészen mások mint amik a
hagyományos marxizmus virágkorában voltak, és végül eljutnak
odáig, hogy a mai magyar jobboldal, amit a Fidesz testesít meg
tulajdonképpen nem is jobboldali, mert a régi kommunisták
mintájára állami beavatkozást kezdeményez a gazdaságba, és
inkább a nyiltan kulturális marxista eszmeiségű baloldalt, vagyis
az MSZP-t és testvérpártjait kellene támogatni, hiszen azok az
igazi jobboldal mivel támogatják a szabadpiacot és nem avatkoznak
bele a gazdaságba. Ezt pedig magukat kereszténynek és
jobboldalinak vallva teszik tulajdonképpen az általuk preferált
polgári-kapitalista világ alatt vágva ezzel a fát.
Fent már említettem, hogy az
aktivisták osztályharcos tevékenységét természetesen nem
támogatom, mert nem tudom belátni, hogy miért is kellene
megdönteni a tőkésosztályt ahhoz, hogy az aktivistáknak az
emberiség technikai fejlődés által való megváltásáról szóló
utópisztikus és eszkatalógikus álmai megvalósuljanak, ez
szerintem teljesen felesleges ehhez, az egyéb gondolataikat viszont
támogatom az emberiség eszkatalógikus megváltásáról, és
feltenném a kérdést a jobboldal azon része számára akik a fent
leírt módon gondolkodnak, hogy melyik inkább keresztény
szerintük, ha a hagyományos marxizmusra vagy a kulturális
marxizmusra tekintünk? Az amely aszkétizmust, önfeláldozást és
férfias helytállást tanúsítva akar megvalósítani egy jövőbe
mutató célt, még ha az rossz elemeket is hordoz magában, gondolok
itt az osztályharcra, vagy az amely a tunyaság, a szexualitás és
a nőies érzékiség bűnös szenvedélyeinek terjesztésével
próbál manipulálni, még ha a meglévő társadalmi struktúrákat
névleg érintetlenül is hagyja.
A jobboldal azon része, amely a fent
leírt módon gondolkodik véleményem szerint a saját maga által
preferált polgári-kapitalista világrend és a konzervatív
értékrend alatt vágja a fát, ha nem veszi figyelembe a világ
változását, és hogy a mai korban már egész mást jelenthet
konzervatívnak lenni, mint amit az régen jelentett, ahogy azt Méray
nagyon érdekes cikkében leírta, és ezzel a Fidesz ellen fordul
támogatva a kulturális marxistákat. Lehet, hogy ez megütközést
kelt sok magát konzervatívnak nevező gondolkodóban, de én azt
mondom, hogy a konzervativizmusnak a mai korban igenis merítenie
kellene,hangsúlyozom, hogy nem a kulturális marxizmus, hanem a
hagyományos marxizmus gondolatvilágából, mert a mai korban az már
igenis konzervatívnak számít.
Felhasznált Irodalom:
Szabó Júlia: A magyar aktivizmus
művészete, Corvina Kiadó, 1981.
Weiss János: A Frankfurti Iskola -
Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és
osztálytudat, Budapest, 1971.
A társadalmi fejlődés iránya,
Budapest, Politzer Zsigmond és fia könyvkereskedése, 1904. In:
Méray: A társadalmi fejlődés irányának fizikája. 116-126. o.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése