2015. augusztus 29., szombat

Ha a családi élet és a párválasztás irányítása a nők kezébe kerül az menthetetlenül demográfiai válsághoz, a család széteséséhez, majd megszűnéséhez és társadalmi káoszhoz vezet avagy Franz Kaffka irodalmi munkássága és a mai gazdasági rendszer

A gondolatmenetet, amit itt ki szeretnék fejteni elsősorban a munkaerőpiac és a társkereső szolgáltatások piacának egyértelmű hasonlóságaira szeretném felépíteni. A munkahelyemen a jelen pillanatban is részt veszek egy kommunikációs tanfolyamon ahol többek között álláskeresési technikákat is oktatnak, és amit én jó magam teljesen feleslegesnek tartok, de sajnos a munkahelyem kötelezővé teszi, hogy részt vegyek rajta.

A tanfolyamon nagyjából ki lett fejtve az állásra való jelentkezés folyamata a mai gazdasági rendszerben. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy meghirdetik az állást újságokban vagy az interneten, a jelentkezők beküldik a hirdető cégnek az önéletrajzaikat és a motivációs leveleiket, a cég pedig eldönti, hogy az életrajzok alapján ki alkalmas a meghirdetett állás betöltésére és akiket alkalmasnak találnak azokat behívják interjúra ahol már nem is annyira a munkára való alkalmasságot, tehát a szakmai tudást vagy a képességeket vizsgálják, hanem magát a személyiséget.

Milyen a munkához való hozzáállása az illetőnek, mennyire lelkesedik a munkáért, tesze-tosza emberről van e szó, vagy tűzről pattant agilis személyiségről. Ezekre az interjúkra mondják azt, hogy itt az első benyomás számít a leginkább arra nézve, hogy az illető elnyeri e azt a munkát, vagy sem. Ez pedig azt jelenti, hogy annak akinek a személyisége nem eleve olyan, hogy az a jövőbeli munkáltatójának megfeleljen annak minden gesztusát, minden arcrezdülését szigorúan felügyelnie kell, hogy olyannak mutassa magát a munkáltató előtt amilyennek az látni szeretné.

Sok ilyen könyv van forgalomban a könyvpiacon amelyek arról írnak, hogy hogyan kell viselkedni egy állásinterjún aprólékosan részletezve az öltözködési szabályokat, vagy a bemutatkozás szabályait. Gyakorlatilag színészi kvalitásokat követelnek meg a munkára jelentkezőtől, ami az analfabétizmus jövőbeni definíciójára enged következtetni a modern társadalomban. Régen az analfabétizmus definíciója azt jelentette, hogy valaki nem tud írni és olvasni, ma ez kibővült azzal, a jelentéssel, hogy valaki nem tudja kezelni a számítógépet és nem tud angolul, a jövőben pedig lehet, hogy a színművészeti egyetem elvégzése vagy nem elvégzése jelenti majd az analfabétizmus kritériumát. Ennél a pontnál pedig felmerül a kérdés, hogy mi az a határ ameddig az ember el tud menni a saját személyiségének a megváltoztatásában, hogy hozzáidomuljon egy munkáltató követelményeihez. Mert arra nyilván mindenki képes, hogy egy alkalomra kiöltözzön és az alapvető illemszabályokat betartsa egy állásinterjún, de a bőréből senki sem tud kibújni, senki sem tud egyik napról a másikra más emberré válni, mint ami.

A második kérdés pedig ami ehhez kapcsolódik, hogy van e értelme egy alkalomra annyira megerőltetni magamat, hogy minden arcrezdülésemre ügyelve elhitessem egy munkáltatóval, hogy én vagyok az ő embere, ugyanis annál a munkáltatónál akinél minden gesztusomra ügyelnem kell, hogy felvegyen, vagy annál a nőnél akinél minden gesztusomra ügyelnem kell, hogy meghódítsam magamnak nyilván nem csak arra az egy alkalomra kell ügyelnem magamra, hanem örökké, mert az a munkáltató vagy az a nő nemcsak a felvételi beszélgetésnél, vagy az udvarlás közben, hanem mindig olyan embert fog követelni magának amilyent előzetesen elképzelt, ez pedig nyilvánvalóan lehetetlen, mert előbb-utóbb úgyis kibukik, hogy nem olyan ember vagyok mint amilyennek mutattam magam, ami egyértelműen az állásból való kirúgásomat, vagy a párkapcsolat megszakítását fogja maga után vonni.

A harmadik kérdés a probléma jogi aspektusaival kapcsolatos. Mint tudjuk a törvény szigorúan tiltja a munkafelvételnél történő megkülönböztetést a jelentkezők faji vagy vallási hovatartozására nézve ahol a faji megkülönböztetés tiltására vonatkozó érvként leggyakrabban azt hozzák fel, hogy az illető nem tehet róla, hogy minek született. Erre az évre vonatkozóan azonban felmerül a kérdés, hogy tehet valaki arról, hogy milyen a személyisége? Ugyanis azt a tudomány mai állása szerint a génkészlet és a környezeti hatások együttese határozza meg, nem pedig maga az ember. A törvényben pedig az van leírva, hogy a munkáltató csak a szakmai tudás és szakmai képességek alapján bírálhatja el a jelentkező alkalmasságát, de semmiképpen sem a személyiség alapján. Nyilvánvalóan vannak olyan munkakörök ahol elkerülhetetlen, hogy a személyiséget is vizsgálják, mint például az egészségügyi vagy a szociális területeken ahol emberekkel kell foglalkozni, de az a jelenség, hogy sok esetben takarító, vagy árufeltöltő állásra jelentkezőknél is motivációs leveleket iratnak és személyiségteszteket töltetnek ki az erősen aggályos, szerintem jogi értelemben is. Ennek fényében pedig nagyon érdekes, hogy míg a faji megkülönböztetés ellen a törvény foggal-körömmel harcol addig a személyiségvizsgálatot szó nélkül eltűri.

Van olyan fiatal aki azt mondja, hogy ő inkább nem vesz részt ebben a játékban és saját vállalkozásba kezd ahelyett, hogy a nyílt munkaerőpiacon keresne állást, akkor viszont a jövőbeni cég ügyfeleinek az igényeihez kell hozzáidomítania saját személyiségét hasonlóképpen, mintha a munkaerőpiacon tenné ezt és ezzel az ördögi kör bezárult. A sikerkönyvek, amelyek a jó fellépés titkát próbálják eladni a munkanélküliségük miatt kétségbeesett olvasóknak egyrészt végig arról szólnak, hogy ha felvételi interjúra megyünk akkor mindenhol ugyanolyan szabályok szerint kell viselkednünk, másrészt viszont végig azzal biztatnak minket, hogy ha valahova nem vesznek fel minket, akkor ne essünk kétségbe, hanem próbálkozzunk mindig újra máshol, mert minden munkáltatónak másfajta személyiséggel rendelkező munkaerőre van szüksége, ami alapvető ellentmondás, mert ha munkáltatóknak mindig eltérő személyiségű munkavállalókra lenne szükségük akkor mindenhol másképpen kellene viselkedni.

Igaz e az a felvetés, hogy előbb-utóbb minden álláskereső megtalálja a neki legmegfelelőbb céget a munkaerőpiacon? A statisztikák nem ezt mutatják, hanem itt Magyarországon inkább azt, hogy ha a munkaerőpiacot semmiféle állami beavatkozás nem éri, hanem teljesen spontán szerveződik, akkor körülbelül a népesség 20%-a dolgozik, a többi 80% pedig a 20% által megtermelt javakból él, ami azt jelenti hogy a népesség 20%-ának olyan a személyisége, hogy be tudjon illeszkedni a spontán szerveződő munkaerőpiacra a többi 80%-nak pedig csak akkor nyílik lehetősége munkát vállalni, ha a kormány állami beavatkozás segítségével mesterségesen munkahelyeket teremt és tart fenn. Tehát véleményem szerint, ha valakinek nem eleve olyan a személyisége, mint amilyennek azt a spontán szerveződő munkaerőpiac követelményei megkívánják az hiába olvas sikerkönyveket, hiába próbálja hozzáidomítani magát a munkaerőpiac követelményeihez, soha nem fog tudni beilleszkedni a spontán szerveződő munkaerőpiacra.

Térjünk át a társkeresés problémakörére a mai modern nyugati társadalomban. Általános tapasztalat, hogy korunkban egyszerűen nem működik a társkeresés nyugaton. Évről évre apad a házasságkötések száma, általános demográfiai válság ütötte fel a fejét nyugaton, mert kevés gyerek születik. A válások száma is óriási, és ezen az internetes társkeresők sem segítenek mert az ott regisztrálóknak csak a töredéke köt házasságot egy év alatt. Egyesek ennek a magyarázatát az információs társadalom előretörésében vélik felfedezni, miszerint az információs társadalom megjelenése maga után vonta a hagyományos ipari struktúrák megszűnését: így a nehézipar, a bányászat, a kohászat, a gépipar stb. leépülését, amelyek hagyományosan férfi munkaerőt alkalmaztak, és helyükbe léptek a szolgáltató ágazatok, így a kereskedelem, az ügyfélszolgálat, az IT kommunikáció stb., ahol jobb kommunikációs és kapcsolatteremtő képességükkel inkább a nők vannak előnyben, és ezek az ágazatok inkább női munkaerőt alkalmaznak nagy többségben.

Ez pedig azt jelenti, hogy korunkban a nőknek is lehetőségük nyílt belépni a munkaerőpiacra, lehetőségük nyílt arra, hogy a férfiak segítsége nélkül is képesek legyenek rendszeres jövedelmet szerezni, ami egyben azt is jelenti, hogy mivel nem szorulnak többé rá, hogy egy férfi a házastársi viszonyban eltartsa őket hatalmat kaptak arra nézve, hogy egy nekik terhet jelentő házastársi viszonyból kilépjenek, vagy adott esetben be se lépjenek egy ilyenbe. Abban a társadalomban pedig ahol a gazdasági rendszer ilyen szintű előnyöket biztosít a nők számára egyértelmű, hogy a nők irányítják párválasztás menetét és a családi élet egészét.

Ahogy a munkaerőpiac esetében is azt írják a sikerkönyvek, hogy minden munkavállaló megtalálja előbb-utóbb a hozzá passzoló céget „a zsák a foltját” ahogy mondani szokás, úgy a társkeresés módszereit elemző sikerkönyvek is mind azt írják, hogy mindenkinek van valahol egy teljes mértékben csak hozzá passzoló párja aki csak rá vár. Ezen alapul az ismert Lovebox nevű társkeresőt üzemeltető Kellner Dénesnek a Valaki téged keres című könyve is, ami elsősorban türelemre inti a társkeresőket az interneten való társkereséssel kapcsolatban, miszerint az internetes társkeresés nem arra való, hogy valakitől aki az interneten jelen van, de nem hozzánk való csakúgy kikényszerítsük, hogy a párunk legyen, hiszen ez a közvetlen társkeresésben sem lehetséges, vagy ha mégis annak biztos válás lesz a vége előbb-utóbb, hanem arra, hogy összehozza azokat az embereket akik távol vannak egymástól, de teljes mértékben egymáshoz passzolnak, ami nagy türelmet igényel, továbbá azt is, hogy az interneten aprólékosan megmutassunk magunkról mindent ami mi magunk vagyunk, mert csak így találhat ránk az a valaki aki teljes mértékben a mi személyiségünkhöz passzol.

A könyv közepe táján viszont ez a szerző is elég egyértelmű szabályokat fektet le arra nézve, hogy ha egy társkeresőben egy férfi üzenetet ír egy nőnek akkor mire ügyeljen, és a következőkre tér ki akkor amikor azt elemzi, hogy milyen levelet érdemes írni egy nőnek:

- tapintatos megközelítés, egyenrangú félnek kijáró tisztelet,
- kedves, normális hangvételű szöveg,
- három-négy sornál nem rövidebb levél,
- tíz-tizenöt sornál nem hosszabb levél
- pozitív, de nem elcsépelt megjegyzések, apróbb bókok,
- valami, ami mosolyt fakaszt (de nem idétlen),
- valamilyen aranyos kép a végén (ne legyen giccses, ne legyen túl nagy),
- intelligens szóhasználat (de azért kerüld a túlzott okoskodást).

Továbbá mi ne legyen a levélben:

- Anyagi helyzetre való utalás (ne írd le neki azt, hogy milyen gazdag vagy)
- Szexuális értelmű célzás
- Feltételezések
- Személyiség elemzése
- Ismételt küldés
- Egysoros célratörés
- Becézett szavak (tali, ismi stb.)
- Ajánlattétel
- Kéretlen kitárulkozás (a fél életedet ne írd le neki)
- Idegesítően részletes érdeklődés
- Negatív kritika
- Ömlengés (minden szépet és jót ne írj le róla)
- Lekezelő stílus

Ha pedig minden nőnek, ha nem is ugyanolyan, de hasonló stílusban kell írni, akkor ez ellentmond annak a kitételnek, hogy mindenkinek van egy neki teljes mértékben megfelelő párja valahol, mert ha minden nőnek másfajta személyiség felelne meg akkor nem léteznének egyértelmű szabályok arra nézve, hogy milyen levelet kell egy nőnek írni. Ez nagyon jól hangzik, hogy mindenkinek van egy párja valahol aki csak neki való, de véleményem szerint nem igaz, ahogy a munkaerőpiacon úgy szerintem itt is érvényes a 80-20-as szabály (bár erről hivatalos statisztikát nem olvastam), hogy körül-belül a férfiak 20%-ának eleve alkalmas a személyisége arra, hogy a nők igényeit kielégítse a többi pedig valószínűleg soha nem fog párt találni magának sem internetes, sem pedig közvetlen társkeresésben, hiába próbál mesterségesen hozzáidomulni a nők igényeihez, mint ahogy azok a nők sem, akik a férfiak párkereső ajánlatait fogadják azon az alapon, hogy ha nincs olyan aki nekem tetszik akkor inkább senki se legyen, „mert miért ne?”.

Ez pedig hosszú távon elkerülhetetlenül demográfiai válsághoz a családok széteséséhez és megszűnéséhez, továbbá a nyugati társadalom leépüléséhez vezet, és mindennek az az oka, hogy a nyugati férfiember a nők kezébe adta a házasság és a családi élet irányításának a jogát. A legérdekesebb szabály amit a fenti szerző leírt a nők interneten keresztül való meghódításával kapcsolatban, hogy ne írjunk nekik az anyagi helyzetünkről, mert ők ezt sértésnek veszik, hogy a pénzünkért akarjuk megkapni őket. Pedig hát a tradicionális férfiszerepet a családban többek között mindig is az volt, hogy a férfi előteremtse a gyermekvállaláshoz és gyermekneveléshez szükséges anyagi eszközöket.

A férfiak túlnyomó többsége nem is tud mást felajánlani egy nőnek, mint azt, hogy megfelelő anyagi alapokat teremt neki a gyermekvállaláshoz, mert a férfi alapvetően arra lett teremtve, hogy a területet és a vallást háborúkban megvédje, és az emberi civilizáció fejlődését előrevigye, nem pedig arra, hogy színészkedjen, és hogy a nők fogyasztói társadalom által sugallt szexuális ábrándképeit alakítsa. Ez azt jelenti, hogy a nyugati férfitársadalom milliókat dob ki havonta az internetes társkeresők különféle udvarlási procedúráira teljesen feleslegesen. Az udvarlás intézményének már önmagában is eléggé kétes jellege van, és erősen gnosztikus, ezoterikus orientációra utal, mert ez lényegében a férfi önalávetését jelenti a női princípiumnak, ahol ha egy nőknek udvarolni kell akkor már egyértelműen a nő irányít.

Az udvarlás intézménye nem mindig létezett a társadalomban, hanem a reneszánsz, illetve a barokk korban jelent meg. A középkori férfiember nem udvarolt a nőknek, mert a középkori társadalom egy alapvetően férfijogú társadalom volt és ekkor egy férfiember férfihoz méltatlan cselekedetnek tekintette volna, hogy egy nőnek ilyen módon alávesse magát, a nő feladata a gyerekszülés és a gyermeknevelés volt és semmi több, a férfiaknak pedig a nekik való férfias dolgokkal kellett foglalkozniuk, mint például teológiai, vagy tudományos kutatás, háborúk stb., nem pedig udvarlással. Azt hogy melyik nő kivel házasodik az adott nő szülei vagy azok hiányában az adott területhez tartozó egyházi személy döntötte el, az udvarlás mint olyan ismeretlen volt.

Véleményem szerint teljesen felesleges, hogy a nyugati férfitársadalom bármiféle illúziókat tápláljon a nőkkel kapcsolatban, ha a nőket a meglévő társadalmi körülmények nem kényszerítik rá, hogy a régi tradicionális női szerepeket töltsék be a társadalomban akkor egyszerűen nem fognak hozzájárulni a nyugati civilizáció természetes reprodukciójához és fennmaradásához. A kialakult helyzetre való megoldást én mindenképpen a szolgáltatási szektor gazdasági túlsúlyának visszaszorításában, és a különféle nehézipari ágazatok, mint például az autógyártás fejlesztésében látom, ami egyértelműen helyzetbe tudja hozni a férfiakat a munkaerőpiacon. Ezt az Orbán kormány Magyarországon nagyon jól csinálja. A végső megoldás pedig véleményem szerint az lenne, ha újra vissza tudnánk térni ahhoz a keresztény gyakorlathoz, hogy a nő szülei, vagy azok hiányában a területhez tartozó egyházi személy jelölje ki, hogy melyik nő kivel házasodjon.

Most pedig rátérhetünk a mai posztindusztriális gazdasági rendszer részletesebb elemzésére, amely a fent elemzett problémának is az egyik gyökere, továbbá megpróbálom ezt a gazdasági rendszert kapcsolatba hozni Franz Kaffka irodalmi munkásságával. F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései című könyvében arról ír, hogy az emberi civilizációban az emberek mindennapi viselkedését kontrolláló szabályokat, mint például a becsületesség, vagy a szerződések betartásának normáit előíró szabályokat a civilizáció tagjai tanulás és utánzás útján adják át generációról generációra mindig a következő nemzedéknek, és ezek az írott és íratlan normák és szabályok a civilizált gazdálkodás alapjait képezik, hiszen például a szerződések betartásának normái nélkül nem lenne modern kapitalista gazdaság.

Ezeket a szabályokat, amelyek fenntartják a modern gazdaságot, mi nyilvánvalóan nem szeretjük, mert korlátoznak minket. Nem örülünk olyan szabályoknak, mint például, hogy a piacon elénk táruló ízletes almákat nem vehetjük csak úgy el az alma ellenértékének kifizetése nélkül, ezért Hayek szerint ezeket a szabályokat semmiképpen sem mi választottuk az evolúció során, hanem inkább ők választottak minket.

Ezek a szabályok Hayek szerint úgy szolgálják a kapitalista gazdaság fennmaradását és fejlődését, hogy segítik az egyént a gazdasági rendszerbe való beilleszkedésben, ahol munkások, vállalkozók stb., lesznek, hiszen a kapitalista gazdasági rendszer csak azokat fogadja be tagjai közé, akik például a becsületesség normáit betartják, és így a gazdasági rendszerbe beilleszkedve mindig olyan más egyének szükségleteit szolgálják ki, akiket egyébként nem is ismernek, mint ahogy például egy autót összeszerelő gyári munkás nem ismeri azt az egyént, aki az általa összeszerelt autót meg fogja vásárolni. Ez a modern gazdaság munkamegosztásának lényege.

Így pedig azáltal, hogy ezek a szabályok és normák az egyént beillesztik a kapitalista gazdasági rendszerbe, lehetővé teszik a piacon jelen lévő információ megfelelő rendben való szétosztását és felhasználását az egyének között, amelyek a tudomány és a technika fejlődésével egyre halmozódnak a társadalomban, és amelyeket éppen ezért egyetlen egyén soha nem tudna felhalmozni, megtanulni, és ezáltal felhasználni. Így ez a rengeteg információ csak úgy válhat felhasználhatóvá és hasznosíthatóvá a társadalomban, ha a társadalmi tömeg egyes egyénei a szabályok segítségével beilleszkednek a gazdasági rendszerbe, és megtanulnak egy bizonyos töredéket ebből az információhalmazból, mint például az autószerelést, vagy a jogászkodást, és a többi egyénnel, akik a társadalmi információhalmazból más-más információdarabkát szakítottak ki, együttműködve hasznosítják a társadalmi információ egészét a gazdasági rendszerben, vagy más szóval termelnek, gazdálkodnak a gazdaság más-más szektorában.

A sok társadalmi információ sem akkor nem lenne felhasználható, ha egyetlen egyén akarná az egészet megtanulni, hogy aztán diktátorként az egész társadalmat átfogóan irányítsa, hiszen az egyének információfelvevő és feldolgozó képessége véges, sem akkor, ha nem lennének a társadalomban írott és íratlan normák, szabályok, amelyek elősegítik az embereknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, hogy így a társadalmi információtömegből egy-egy részt kiszakítva, és megtanulva együtt tudjanak működni a többi egyénnel a társadalmi információ feldolgozásában, és hasznosításában, vagy más szóval a termelésben, a gazdálkodásban.

Mindebből kifolyólag a totalitárius szocialista rendszerek azért veszélyesek Hayek szerint, mert az egész társadalom irányítását egyetlen egyén kezébe akarják tenni, a diktátoréba, aki nem tudja felhalmozni és megtanulni a társadalomban jelen lévő összes információt, és ezért intézkedései törvényszerűen tévedésekhez, társadalmi problémákhoz, majd végeredményben a társadalmi fejlődés megakadásához vezetnek. Ugyanis Hayek elméletét az evolúciós fejlődés kontextusába helyezi.

Mivel Hayek szerint azáltal, hogy a társadalomban jelen lévő írott és íratlan szabályok és normák elősegítik a az egyéneknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, és ezáltal a társadalmi információ megfelelő rendben való szétosztását és allokálását, egyben elősegítik a kapitalista gazdasági rendszer megfelelő működését, a tudomány és a technika fejlődését, ahol a tudomány és a technika aztán újabb társadalmi és gazdasági információk elterjedését, újabb ipari vagy szolgáltatási szektorok megszületését segítik elő. Egyszóval elősegítik a gazdasági rendszer fejlődését, ami aztán újabb írott és íratlan normák és szabályok, így: jogszabályok, udvariassági szabályok stb., megszületését teszik szükségessé, hogy az egyének megint be tudjanak illeszkedni ebbe az újfajta gazdasági rendszerbe, hogy aztán megint újabb szintre fejlődjön a gazdaság., vagyis a társadalmi normák és a gazdasági rendszer dialektikusan egymást erősítve fejlesztik egymást, és ezzel együtt a gazdaságot és a társadalmat, és Hayek szerint ez a fejlődés és az evolúció alapja.

A szocializmus pedig azáltal, hogy az egész társadalom irányítását és fejlesztését egyetlen egyén kezébe akarja letenni, aki nem tudja felhalmozni és feldolgozni a társadalomban jelen lévő információkat, valójában megakasztja a társadalom fejlődését, mert lehetetlenné teszi a társadalmi információ megfelelő rendben való elosztását és allokálását. Mivel pedig a gazdaság és a társadalom fejlődésének a motorját a társadalom írott és íratlan szabályai alkotják, az egyéneknek kötelességük alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen. Meg kell jegyezni még, hogy mivel Hayek elméletében a társadalmi információt sok egyén között kell szétosztani, akik annak csak egy-egy szeletkéjét sajátíthatják el más-más emberi képességeket és adottságokat alapul véve, ebben az elméletben a fejlődés sokféle képességekkel és adottságokkal rendelkező egyéneket kíván, magyarán a társadalom sokszínűségét kívánja, amihez már csak egy lépés kell, hogy elvezessen az etnikai sokszínűségre épülő társadalom, vagyis a multikulturalizmus elméletéhez. A következő részben azt kell elemeznünk, hogy hogyan függ össze Hayek gazdaságfilozófiai tanítása az osztrák eszmetörténettel.

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig című írásában az osztrák eszmetörténetet és politikai tradíciót elemzi, és rámutat, hogy az osztrák liberális politikai tradícióra nagy hatással volt az egykori Habsburg birodalom soknemzetiségű volta, ami mindenféle forradalmi átalakulással szembefordította őket. Az osztrák szellemiség másik forrása a katolicizmus a szerző szerint, amely erős konzervativizmust, a haladással a progresszivitással való szembehelyezkedést, és tekintélyelvet oltott az osztrákokba, és a katolicizmus nemzetek feletti, a nemzetek egységbe kovácsolását elérni kívánó hagyományaival még inkább elérte, hogy egy ilyen kulturálisan heterogén, a történelem feszültségzónájában elhelyezkedő ország minden hirtelen, forradalmi változást, amely a nemzetek feletti egyensúly lehetséges megbontását irányozza előre, halálos fenyegetésként éljen meg.

Az osztrák konzervativizmus legfontosabb ellenfelének a francia felvilágosodás eszméit vallja, amely racionalizmusával az egyéni individuális észt tartja az igazság, a hamisság, illetve a jó és a rossz legfőbb mércéjének, a gondolkodás és az egyéni életvezetés szabadságát az egyének elidegeníthetetlen jogának tekinti, a gazdaság területén pedig a vállalkozás szabadságát tartja mérvadónak, ami a közérdek tekintetében olykor korlátozhatónak tart. Az osztrák konzervatív felfogás ezzel ellentétben a hagyománynak a tekintélyét fogadja el jog és erkölcs végső bírájaként, az egyéni ítéletek érvényesítésének szabadjára engedését, és a társadalomnak az egyének elvont eszméi által való átalakítását, pedig elítéli és veszélyesnek tartja a fennálló társadalmi rendre nézve.

Ugyanakkor a szabad vállalkozást, mint az individuális ész termékét korántsem veti el teljesen, mivel a társadalom és a gazdasági élet elvont eszmék, így: kommunizmus, fasizmus stb., által való szabályozását is az egyéni individuális ész termékének, és egyben legveszélyesebb termékének tartja, mivel egy emberi egyén: a diktátor individuumából ered, továbbá mesterséges, művi és racionalisztikus, és a spontán-természetes gazdasági folyamatok egyedül helyénvaló voltát tartja érvényesnek.

A minden egyes elemet magában foglaló osztrák konzervatív antropológia öt nemzedéken keresztül változik át kiérlelt elméletté. Az első állomás az 1909-ben szentté avatott Klemens Maria Hofbauer osztrák jezsuita szerzetes volt, aki a katolikus valláson belüli racionalisztikus tendenciák ellen lépett fel, és a jezsuita elvek érvényre juttatása érdekében azt hirdette a felvilágosodás eszméivel szemben, hogy az ember elégtelen, korlátozott és esendő lény, aki magára hagyva, önnön értelmére és érzületére bízva, nem tudja megtalálni a helyes utat, és ezért a felsőbb tekintély iránti feltétlen engedelmességet hirdette.

A jezsuitizmus az engedelmességet tartja fontosnak az intellektuális vizsgálódással szemben, és így merőben antiintellektuális irányzat, ahogy Hofbauer sem törekedett hittételeinek filozófiai érvekkel való alátámasztására, hiszen ha argumentálni akart akkor az egyház évezredes kontinuitására hivatkozott, mint az isteni eredet legfényesebb bizonyítékára. „Legyetek alázatosak !” mondta sokszor, mert különben soha nem fogják áthatni az embereket a hit misztériumai.

A második nemzedékhez Hofbauer köre tartozik közöttük Friedrich Schlegel, aki erősen kárhoztatta kora modern politikai elméleteit és intézményeit, de azok ellentéteként nem más politikai elméleteket jelölt meg, hanem bizonyos szerves társadalmi berendezkedéseket, amelyek összegződését végül az európai középkorban látta meg. Az európai középkorhoz való visszatérést hirdette, mint szerves és organikus társadalmi rendhez.

Metternich gondolatai távol álltak Schlegel romantikus katolicizmusától. Az ő vallásfelfogása a hűvös gyakorlatiasságból fakadt. A tekintélyelvű katolikus vallást a forradalom elleni legjobb biztosítékként fogta fel. Nem hitigazságai miatt, hanem társadalomképe miatt részesíti előnyben a protestantizmussal szemben. A forradalmi tendenciák lényegét egyedül abban látta megvalósulni a protestantizmustól a felvilágosodásig, hogy mindenben törjön előre az individualizmus, mindenki legyen a „saját dogmájának pápája”, és egyedül saját magát kormányozza, saját maga bírálja erkölcseinek, cselekedeteinek helyességét minden külső tekintély nélkül. Ez a forradalom és a protestantizmus lényege Metternich szerint, és ez abszurd és destruktív, amivel csak a katolicizmus tekintélyelvűsége veheti fel a harcot.

Metternich reformelképzelései ezzel összefüggésben szemben állnak minden forradalmisággal, és tulajdonképpen nem egy előre kigondolt eszmény, vagy politikai rendszer, mint például: szocializmus, vagy kommunizmus megvalósításában a „valódi javak” irányába történő konkrét előrelépéseket értette, ahol valódi javak alatt a „rendből fakadó szabadságot”, „a törvény előtti egyenlőséget” és az „erkölcsi és anyagi nyugalom nélkül elképzelhetetlen jólétet értette”. Véleménye szerint a szabadság, mint fogalom csak a rend fogalmára épülhet. Rend nélkül a szabadság diktatúrához vezet.

Nincs előregyártott recept arra nézve, hogy milyen a jó alkotmány, mert jó alkotmány csak az alkotmányt megalkotó nép erkölcsi jelleméből és sajátosságaiból eredhet, minden népnek a saját magának legmegfelelőbb alkotmányt kell megalkotnia, és ez természetszerűleg soha nem történhet ugrásszerűen, és forradalmi módon, hanem mindig csak fokozatosan.A hofbaueri és a metternichi eszményekből, vagyis az ész mindenhatóságába vetett hit tagadásából és a gyakorlati ész fölényének hitvallásából alakult ki Széchenyi István romantikus-vallásos emberképe, amit méltán nevezhetünk haladó konzervativizmusnak, ahol az angolszász szabadpiaci gondolkodás összekapcsolódik a keresztény erkölcsi tökéletesedés eszméjével. Metternich nyomán Széchenyi hitt abban, hogy a nemzeti szellem szent, és azt nem lehet ugrásszerűen, forradalmi úton megváltoztatni, és ennyiben konzervatív volt. Viszont haladó volt annyiban, hogy hit a nemzeti szellem fokozatos, lassú reformok útján való fejlesztésében és tökéletesítésében. A nemzeti szellem nála is egyfajta szerves, organikus felépítmény volt, mint Schlegel-nél az idealizált középkor, amihez nem lehet forradalmi úton hozzányúlni, lassú fokozatos reformokkal viszont igen.

Az osztrák konzervatív gondolkodás harmadik nemzedéke Eötvös József, Dessewfy Aurél stb. ugyanezeket a hagyományokat folytatta, kiállást a szerves, organikus társadalomképért az előretervezett politikai elméletekkel szemben. Fellépést az államhatalom központosító törekvéseivel szemben, mert azok egy egyén individuális döntési mechanizmusai alá rendelik a közösséget, az egyéni individuális ész külső tekintély nélkül pedig elvetendő stb.

A következő generációhoz tartozott Carl Menger osztrák liberális közgazdász, aki a társadalom történeti intézményeit nem az individuális észből, hanem, hanem a társadalom kollektív tudattalan tradícióiból származtatja, ahol Burke angol politikai gondolkodó egyik művére hivatkozik, amiben kimutatta, hogy hazája Nagy-Britannia történeti intézményeit nem a brit törvényhozás munkájának, vagy a nemzeti közakaratnak, hanem a történelem spontán, reflektálatlan folyamatainak köszönheti.

Ez már megelőlegezi Hayeknek azt a tételét, hogy a társadalomban meglévő írott és íratlan normákat és szabályokat, amelyek a gazdasági fejlődést irányítják nem az emberek választották maguknak tudatos tervező munkával, hanem amaz választotta az embereket, illetve a társadalmat. Továbbá Menger elmélete visszaköszön az pszichoanalízis megteremtőjének, az osztrák pszichiáternek, Freudnak a nézeteiben is, aki szerint az ember nem maga uralja a saját érzelmeit és viselkedését, hanem a tudatalattijából spontán feltörő elfojtások határozzák meg, hogy adott pillanatban hogyan viselkedik, vagyis ahogy a társadalomban nem a vezető határozza meg az alája tartozó társadalom fejlődésének sajátosságait, hanem annak spontán reakciói, úgy az embernél sem a személyiség magvát alkotó tudat irányítja a viselkedést, hanem a tudattalanból feltörő spontán reakciók.

Így jutunk el végül Hayek elméletéhez aki Menger után azt vallotta, hogy a társadalomban az emberek tudatos tervezőmunkáját megkerülve jönnek létre azok az írott és íratlan szabályok és normák, amelyek a gazdaság fejlődését irányítják, és az embereknek kötelességük alávetni magukat ezeknek a normáknak, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen.

A mai posztindusztriális gazdasági rendszer egyértelműen Hayek tanításai alapján épül fel ahol a társadalom freudi tudatalattijából feltörő spontán erők irányítják a gazdasági folyamatokat. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a  mai gazdasági rendszerben a gazdasági életben résztvevő egyének tudatalattijából spontán kialakuló állati szükségletek határozzák meg, hogy ki mit termeljen, vagy ki milyen munkakörben helyezkedjen el, vagy maradjon munka nélkül, továbbá mivel a mai gazdaság irányításában egyre nagyobb szerepet kapnak a nők, lényegében a nők állati szükségletei határozzák meg ezt, és ezek a tudatalattiból feltörő spontán szükségletek a társadalom egészében összeadódnak, és ez az egység képezi a társadalom tudatalattiját, ami egyértelműen Sigmund Freud tanításaihoz köthető, és erősen nőies, illetve ezoterikus jellege van, hiszen Freud szexuális szimbólumok tárházának tartja a tudatalattit, lényegében maga az anyaméh, ahova a férfiakat a szexuális vágy hajtja. Ez pedig jól analógiába hozható a mai gazdasági rendszerrel aminek az irányításában a nők egyre nagyobb hatalmat kapnak, és azok a férfiak akiket ez az anyaméh befogad magába akár a munkaerőpiac, akár a társkereső piac területén az jól jár, akiket pedig kivet magából az pórul jár.

Nézzük meg, hogy hogyan jelent meg a társadalom személytelen tudatalattija, ez a misztikus anyaméh a világirodalomban, közelebbről Franz Kaffka műveiben. Franz Kaffka német nyelvű zsidóként élte le életét az Osztrák-Magyar Monarchia területén, ami a posztindusztriális gazdasági rendszer alaptanításainak is a szülőhelye. A polgári foglalkozása biztosítási ügynök volt, ami azt jelenti, hogy nagy tapasztalata volt afelől, hogy mit jelent az, ha az embernek nap, mint nap el kell adnia saját személyiségét az árupiacon. Leghíresebb regénye A per pedig arról szól, hogy Joseph K-t, a banktisztviselőt egy szép napon reggeli álmából felébresztve megkeres egy szervezet akik csak úgy hívják magukat, hogy a bíróság, és perbe fogják. A bíróság tagjai nem árulják el, hogy ők kicsodák, sem azt, hogy tulajdonképpen mi is a per tárgya, mivel is vádolják Joseph K-t.

A későbbiekben Joseph K kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy mi is ez a bíróság és őt mivel is vádolják ennek folytán pedig folyamatosan összetalálkozik a bíróság tagjaival, amiből egyre abszurdabb helyzetek jönnek létre, a bírósággal való kapcsolata pedig egyre inkább megromlik, de a regény végéig sem derül ki, hogy Joseph K-t mivel is vádolják. Végül a bíróság elítéli Joseph K-t a tettéért amiről nem tudjuk, hogy micsoda, az ítéletet pedig két kétes külsejű férfi hajtja végre egy henteskéssel, amivel leszúrják Joseph K-t.

A fentiek alapján véleményem szerint egyértelmű, hogy a bíróság nem más, mint a társadalom freudi tudatalattija, a misztikus anyaméh, amely nem valós tetteik, hanem csupán a személyiségük alapján választja el a gazdasági rendszer számára hasznos illetve haszontalan egyéneket akár a munkaerőpiacon akár a társkeresés területén, ahogy Joseph K-nak sem árulták el hogy ő mit is követett el, tehát hogy  mivel is vádolják, ami arra utal, hogy semmit sem követett el, hanem pusztán a személyisége volt az ami miatt a bíróság kiselejtezte.

Felhasznált Irodalom:

F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.

Franz Kafka: A per AKKORD KIADÓ KFT., 2006.

Bobbi Linkemer: A jó fellépés titka (Menedzserek kiskönyvtára), Park Kiadó, 1994.

Kellner Dénes: Valaki Téged Keres, Partvonal, 2008.

Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa Könyvkiadó, 2000.

ELJÖTT AZ ÚJRAIPAROSÍTÁS IDEJE http://www.fidesz.hu/hirek/2014-10-15/eljott-az-ujraiparositas-ideje/

Elias, Norbert: A civilizáció folyamata Gondolat Kiadó, 2004.

2015. augusztus 16., vasárnap

A világ nemzeteinek kultúrái analógiában állnak a fizikai világegyetem építőköveivel

Témánk kifejtése előtt egy elég hosszú kitérőt kell tennünk, amiben megmutatjuk, hogy a különféle művészettörténeti korok, és stílusirányzatok, mint például vagy a gótika vagy a reneszánsz nem egyszeri megjelenési formák a művészet történetében, hanem folyamatosan, mindig más és más formában visszatérő jelenségek az emberi történelemben, és hogy ezek a művészettörténeti korok és stílusirányzatok mindig megfeleltethetőek a fizikai világ egy-egy létszintjének, mint például a kvantummechanikai valóság, vagy a fizikai világ makrotere. Ennek a bemutatásához viszont először is elemeznünk kell, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkeznek a fizikai világ különféle létszintjei. A téma lényege majd csak a hosszú cikk végén fog felsejleni, de remélem lesz türelme velem tartani az olvasónak.
Nemrég tettem közzé a „A kör pontjainak matematikai leképezése képzetes számok segítségével című cikkem újragondolt javítása” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/12/a-kor-pontjainak-matematikai-lekepezese.html című cikkemet, amiben így újragondolva sok kiegészítésre szoruló állítás van. Ezeket a kiegészítéseket szeretném most megtenni. Először is forma kérdését kell megválaszolnunk ehhez pedig egy másik tudományhoz: a geometriához és a matematikához kell hozzányúlnunk, amelyek olyan térbeli objektumokkal foglalkoznak, mint a pont a vonal, vagy a test, illetve a halmazok.  A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés:
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább a végtelenségig. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg:
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
és így tovább a végtelenségig. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.
0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …
Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. A természetes számok számosságát elnevezte megszámlálhatóan végtelennek, az annál nagyobb valós számok számosságát pedig megszámlálhatatlanul végtelennek.3
A pontra a matematikusok azt mondják, hogy az nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de meg is lehet cáfolni. A következőkben leírandó számoknál a (...) mindig a számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizedes jel után.
Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:
„1,9999999...
Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:
19,9999999....
Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel való szorzás után is a végtelenbe fognak folytatódni.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:
19,9999999.... - 1,99999999... = 18
A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Ami nem más, mint a 18.
18/9=2
Most akkor mi is történt?
Igen, jól láthatjuk az 1, 9999.... = 2.
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látunk a két szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.
Mivel 1,999... = 2
Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kellene kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.
Furcsa ugye?”
Ez azt sugallja, hogy létezik is olyan, hogy végtelenül kicsi, meg nem is. Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Viszont, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal? 10 vagy 20? Illetve, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? Ez lehetetlen, mert a pont mérete mindenképpen egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenképpen végtelen marad.
Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.
Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111... is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.
A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.
Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzelni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.
  Ha ezt halljuk, és megerőltetjük vizuális képességeinket, agyunkban egy olyan képzet alakulhat ki, mintha belelátnánk egy természetes szám belsejébe, és ott, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, azt látnánk, hogy a valós számok folyamatosan, egymás között szaporodnak. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelenül nagy méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis megszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kisebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kisebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?
A végtelenül kicsi számokat úgy képzelhetjük el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módon, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam az indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.
A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Továbbá az a tény, hogy a valós számok egyszerre létezhetnek is, és nem is, egyértelműen dinamikus jellegükre utal, ami a keleti vallásokban, mint például a taoizmusban a lét alapját képező személytelen ősszubsztancia sajátossága.
A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.

Telcs Máté László: Térmetszetek című cikkében a fraktálok felfedezése előtt kidolgozta a tört dimenziós terek fogalmát, bár nem ugyanazt értette rajta, mint Mandelbrot. A teret Telcs olyan objektumként gondolja el, amely semmilyen irányban nincs határolva, tehát nincs felülete. Így térnek tekinthető a vonal, amely egydimenziós, és sem előrefelé, sem hátrafelé nincs határa. A sík, amelynek előre, hátra, felfelé, lefelé, illetve a kör 360 fokának egyik irányába sincs határa. Továbbá a test, amely háromdimenziós, és a három dimenzió egyik irányában sincsen határa. A vonalat, a síkot, és a testet külön-külön térelemeknek hívja, így tehát a tér olyan térelemnek tekinthető az ő értelmezésében, amelynek az általa birtokolt irányok közül egyik felé sincs felülete, határa.
Két tér metszése alatt lényegében azt a dimenziószámot érti, amelyet a kétfajta tér találkozásakor közös pontjaik alkotnak. Ha például egy vonalat egy sík felületének irányába tájolunk a háromdimenziós térben, akkor az a pont át fog hatolni a sík felületén, és találkozásuk egy pontot, vagyis nulldimenziós teret fog alkotni. A vonal és a sík metszése tehát a pont. Ugyanígy, ha két egymással párhuzamos sík közül az egyiket 90 fokkal elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor az elforgatott sík oldalával metszeni fogja a másik sík felületét, és találkozásuk egy vonalat: egydimenziós teret fog alkotni. Ha pedig vonal halad át a háromdimenziós téren, akkor közös részük értelemszerűen vonal lesz.
Két egyenes csak akkor metszi egymást, ha egy síkban fekszenek. Az egyenes és a pont csak akkor metszik egymást, ha egy vonalon fekszenek. Két pont nem metszi egymást csak akkor, ha mind a kettő egy harmadik pontban fekszik stb. Telcs ebből kifolyólag megkülönbözteti a maximális és a minimális metszőteret. A minimális metszőtér az a legalacsonyabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése még létrejöhet. A maximális metszőtér pedig az a legmagasabb dimenziószámú tér, ahol a két tér metszése már létrejön. A metszést (X)-el jelöli a szerző.
Két tér metszési eredményét olyan térnek tekinthetjük, melynek dimenziószáma a metszésben résztvevő terek dimenziószámának összege kivonva abból a maximális metszőterüknek dimenziószámát. Ha a metszőtér dimenziószámát a képlet elé írt q-val jelöljük, akkor képletünket a következőképpen írhatjuk fel:
q; Dm X Dn = Dm + n – q
PÉLDÁK:
Pont és pont:
0; D0 X D0 = D0 + 0 = D0
A metszet pont.
Sík és sík:
3; D2 X D2 = D2 + 2 – 3 = D1
A metszet egyenes.
Sík és pont:
2; D2 X D0 = D0 + 2 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és egyenes:
3; D2 X D1 = D2 + 1 – 3 = D0
A metszet pont.
Egyenes és egyenes:
2; D1 X D1 = D1 + 1 – 2 = D0
A metszet pont.
Sík és test:
3; D2 X D3 = D2 + 3 – 3 = D2
A metszet sík.
Egyenes és pont
1; D1 X D0 = D1 + 0 – 1 = D0
A metszet pont.
A minimális metszőtérnek magában kell foglalnia az egymást metsző két teret egész terjedelmükben, így dimenziószáma egyiknél sem lehet alacsonyabb. Ennek megfelelően egy vonal nem foglalhat magában egy síkot vagy egy testet, így ezeknek nem lehet metszőtere sem. Egy sík azonban magában foglalhat egy egyenest és egy síkot is, így ezeknek már lehet metszőtere. Vonal és sík maximális metszőtere a háromdimenziós tér, mert ha a vonalat a háromdimenziós térben a sík felülete felé fordítjuk, akkor már metszik egymást. Minimális metszőtere a sík, mert egy sík magában foglalhat teljes terjedelmében egy másik síkot, és egy vonalat is, ha azok párhuzamos irányúak vele, de háromdimenziós teret már nem.
Ha egy egyenes és egy sík síkban metszik egymást, vagyis ugyanabban a síkban fekszenek, akkor metszésük egyenes lesz, mert a sík az egyenest teljes terjedelmében magába foglalja.
2; D1 X D2 = D1 + 2 – 2 = D1
Ha egy sík és egy másik sík minimális metszőterükben: a síkban metszik egymást, akkor metszőterük a sík lesz, mert ha két sík egy síkban fekszik, akkor kölcsönösen magukba foglalják egymás pontjait.
2; D2 X D2 = D2 + 2 – 2 = D2
A maximális metszőtérben lefektetett tétel tehát a minimális metszőtérben is igaz. A minimális metszőtér dimenziószáma az egymást metsző két tér közül a magasabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. A minimális metszőtérben létrejött metszet dimenziószáma az egymást metsző két tér közül az alacsonyabb dimenziószámú tér dimenziójának felel meg. Ha a magasabb dimenziószámú teret Dm-el, az alacsonyabb dimenziószámú teret pedig Dn-el jelöljük, akkor a minimális metszőtér (m) lesz. Képletünk pedig:
m; Dm X Dn = Dm + n – m = Dn
Ha egy egyenest egy ponttal ketté metszünk, két félegyenest kapunk, amely, amelyek egymással ellentétes irányban tekinthetők csak végtelennek. Tehát itt törtdimenziós tereket kapunk, amelyek esetünkben 0,5 dimenziós tereknek tekinthetőek. A két féldimenziós tér maximális metszőtere az egydimenziós egyenes lesz, és csak egy közös nulldimenziós pontjuk lesz, ahol ketté metszettük őket, és találkoznak egymással. Ez megfelel a már lefektetett tételünknek, és a képletnek.
1; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 1 = D0











A két féldimenziós tér minimális metszőterének a félegyenest tekinthetjük és a két félegyenes metszetét úgy kapjuk meg, hogy az egyik félegyenest beleforgatjuk a másik félegyenes pontjaiba, így a két félegyenes közös félegyenesben fog feküdni, és metszetük a félegyenes lesz. Ez is megfelel a képletnek.
0,5; D0,5 X D0,5 = D0,5 + 0,5 – 0,5 = D0,5
Ha az egydimenziós teret, tehát az egyenest rá merőlegesen meghosszabbítjuk egyik irányban a végtelenbe, akkor egy félsíkot kapunk, ami több mint az egydimenziós egyenes, de kevesebb, mint a kétdimenziós sík, tehát 1,5 dimenziós teret kapunk, amit egy egydimenziós egyenes határol el. Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen.
Két félsík metszése maximális metszőtérben azaz a háromdimenziós térben a pont, hiszen ha párhuzamosak egymással a kétdimenziós térben, akkor közös részük az egyenes lesz, ha viszont az egyiket elforgatjuk a háromdimenziós térben, akkor már csak egy pontban fognak érintkezni.
3; D1,5 X D1,5 = D1,5 + 1,5 – 3 = D0











Ennek megfelelően kétdimenziós metszőtérben az egyenes lesz a kettő metszete, ahogy minimális metszőtérben, azaz 1,5 dimenziós térben a félsík lesz a kettő metszőtere. Mindebből a féltér, vagyis a 2,5 dimenziós tér metszőterei és metszetei már kikövetkeztethetőek.
A gömbfelület nem más, mint azoknak a pontoknak az összessége, amelyek egy álló ponttól egyforma távolságra vannak. Attól függően, hogy milyen térben vesszük fel ezt a távolságot megkülönböztethetünk 0, 1, 2 és 3 dimenziós gömbfelületet. Egy egyenesen kijelölt középponttól mérve csak két pont vehető fel ettől a középponttól egyenlő távolságra (jobbra és balra). Ez a két pont képezi az egydimenziós gömbfelületet. Ehhez hasonló módon képezhető a kétdimenziós körkerület, amely kétdimenziós gömbfelületnek tekinthető, vagy a háromdimenziós gömbfelület. Ha pedig a középpont, és a felületi pontok távolságát nullára csökkentjük, akkor megkapjuk a nulldimenziós gömbfelületet.
Ha ez a félsík két egyenes metszőtereként van jelen, akkor ez a két egyenes párhuzamos egymással, mert párhuzamos a félsík elhatárolóvonalával, hiszen ha ez nem így lenne, akkor, akkor a két egyenes átmetszené az elhatárolóvonalat, és a kétdimenziós sík metszőterében lenne jelen. A Bólyai-Lobacsevszkij tétel értelmében, miszerint a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást, a két párhuzamos egyenes metszete két pont lesz a végtelen két szélső pontján, vagy előbbi definíciónk értelmében egy egydimenziós gömbfelület, vagy ha úgy tetszik egydimenziós tér. A képlet azonban ennek ellent mond.
1,5; D1 X D1 = D1 + 1 – 1,5 = D0,5
Ha 2,5 dimenziós térre alkalmazzuk ezt a képletet, akkor is a tételünknek ellentmondó eredményre jutunk. A metszőtér ugyanis nem 2 dimenziós tér, vagy gömbfelület, hanem 1,5 dimenziós tér lesz. Ez az ellentmondás a szerző szerint csak látszólagos. A paradoxont úgy oldja fel, hogy szerinte az egydimenziós gömbfelület, amely két egyenes metszésének tekinthető a 1,5 dimenziós térben több mint a nulldimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint az egydimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen egyenessel szemben, tehát mégis másfajta egyenest alkot. Így itt ténylegesen egy 0,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félegyenes, hanem egy egydimenziós gömbfelület.
Ugyanígy az kétdimenziós gömbfelület, amely két sík metszésének tekinthető a 2,5 dimenziós térben több mint az egydimenziós tér, mert egyenest alkot. Viszont kevesebb, mint a kétdimenziós tér, mert a végtelenben mégis csak vannak végpontjai az abszolút végtelen síkkal szemben, tehát mégis másfajta síkot alkot. Így itt ténylegesen egy 1,5 dimenziós térrel van dolgunk, amely esetünkben nem félsík, hanem egy kétdimenziós gömbfelület. Így képletünk:
m + 0,5; Dm X Dm = Dm + m – (m + 0,5) = Dm – 0,5
Itt azonban m + 0,5 nem adott dimenziószámú teret, hanem m dimenziószámú gömbfelületet jelent. Mindebből pedig az következik, hogy:
3,5; D3 X D2 = D6 – 3,5 = D2,5
Ez pedig 3 dimenziós gömbfelületet jelent. Tehát ha a mi háromdimenziós terünkön kívül lenne még egy háromdimenziós tér, és az a mi háromdimenziós terünket a 3,5 dimenziós metszőtérben metszené, akkor egy végtelenül nagy sugarú gömbfelület jönne létre.
A szerző utolsó megjegyzése szerint pedig ilyen metszetnek léteznie kell. Hiszen terünk minden irányban határtalan, vagyis háromdimenziós végtelensugarú gömbnek tekinthető, ami csak két háromdimenziós tér metszeteként jöhet létre a 3,5 dimenziós térben. Ahogy pedig kép pont vonalat, két vonal síkot, két sík pedig teret alkot, két háromdimenziós térnek a négydimenziós teret kell alkotnia, így tehát léteznie kell a negyedik dimenziónak, aminek pedig ötdimenziós teret kell alkotnia a 4,5 dimenziós metszőtérben és így tovább.
A cikk célja tehát végeredményben a négydimenziós, és az annál magasabb dimenziószámú terek létezésének bizonyítása volt. Ez a végcél nem sikerült, ugyanis a cikk végén elkövetett egy logikai hibát. Ahogy fent olvashattuk annál a résznél, ahol a végtelensugarú egydimenziós gömbfelületet két egymással párhuzamos egyenes metszőtereként értelmezi a 1,5 dimenziós térben, megkülönböztette egymástól a végtelen sugarú egydimenziós gömbfelületet, és az abszolút végtelen egydimenziós egyenest. Abban a részben pedig, ahol a negyedik dimenzió létét igyekszik bizonyítani, megfeledkezik erről a megkülönböztetésről, és azt mondja, hogy mivel a mi háromdimenziós terünk mindenfelé végtelen, és határtalan, mindenképpen egy háromdimenziós gömbfelületet kell alkotnia. Pedig az ő értelmezésében a végtelensugarú háromdimenziós gömb, és az abszolút végtelen háromdimenziós tér is végtelent jelent, csak éppen egymástól különböző végteleneket, akkor pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy a végtelen tér miért éppen egy végtelensugarú háromdimenziós gömböt, és miért nem egy abszolút végtelen háromdimenziós teret alkot.
A célját tehát nem érte el a dolgozat, azonban tett egy nagyon fontos felfedezést, megkülönböztetett egymástól két fajta végtelent, akárcsak Georg Cantor, és az egyiket a körhöz, a másikat pedig az egyeneshez kötötte. Ahhoz, hogy innen tovább tudjunk lépni meg kell vizsgálnunk ezt a két fajta végtelent. A körhöz kapcsolódó végtelent fogjuk először megvizsgálni, ehhez pedig meg kell értenünk, hogy mi is az a Bolyai-Lobacsevszkij féle nemeuklidészi geometria, amely alapján Telcs a körhöz kötődő végtelent elhatárolta az abszolút végtelentől, ahogy azt fent olvashattuk.
A Bolyai féle geometria alaptétele, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Ezt a tételt egy épeszű ember, ha meghallaná, bizonyosan őrültségnek tartaná, vagy olyan mögöttes értelmet gondolna bele, amit ő sohasem érthetne meg, ezért nem is foglalkozna vele többet. Pedig ezt szó szerint kell érteni. Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan lehet ez az őrültségnek hangzó állítás igaz, ismerkedjük meg először a függvényekkel. A függvényekről nyilván mindenki tanult már az iskolában. A függvény lényegében egy egyértelmű hozzárendelés a matematikában, ahol egy konstans (állandó) értékhez egy változó értéket rendelünk hozzá valamilyen matematikai művelettel, mint például összeadás, vagy kivonás, és ennek értelmében, minden esetben, ha a változó értéke megváltozik, és ha a függvényben definiált műveletet elvégezzük, akkor a kapott eredmény, vagyis a függvény kimenete is megváltozik. Így például definiálhatjuk a következő függvényt:
f(x) = x + y2
Tehát (x) a konstans érték (y) pedig változó, ami azért változik, mert folyamatosan négyzetre emeljük, és minden esetben, amikor négyzetre emeljük, és elvégezzük a függvényben definiált műveletet, vagyis hozzáadjuk az x-hez, a függvény kimenete változik. Például legyen (x = 3) és (y = 2) Ebben az esetben (3 + 2 a négyzeten = (3 + 4) = 7), a következő menetben (3 + 4 a négyzeten = (3 + 16) = 19), és így tovább. Ezekből a változó függvénykimenetekből aztán érdekes grafikonokat rajzolnak a matematikusok a koordinátarendszerben, amelyek néha különös tulajdonságokkal bírnak. Ilyen például a hiperbola. Hogy a hiperbola milyen függvény eredményeként áll elő az most témánk szempontjából nem érdekes. A lényeg az, hogy egy olyan görbéről van szó, amelynek van egy jobb szára, ami a hiperbola alját elérve elgörbül, és irányt vált, ahogy az ábrán is láthatjuk, majd így lesz egy bal szára, ami felfelé folytatódik.
A hiperbolának a legfontosabb tulajdonsága az, hogy mind a két szára felfelé irányulva folyamatosan közeledik ahhoz az állapothoz, hogy kiegyenesedjen, egyenessé váljon, de sohasem érheti el ezt az állapotot, tehát lényegében csak a végtelenben válnak egyenessé. Egyes matematikusok elgondolkodtak azon, hogy ha létezik egy olyan görbe, amelynek szárai folyamatosan közelednek ahhoz állapothoz, hogy egyenessé váljanak, de azt sohasem érhetik el, és így csak a végtelenben válnak egyenessé, akkor miért ne lehetne az egyenes olyan objektum, ami ennek a fordítottját hajtja végre, vagyis sohasem tér le az útjáról, nem válik görbévé, csak a végtelenben. Ezt bizonyította be Bolyai János, hogy az egyenes olyan objektum, ami a hiperbola tükörképe, és a végtelenben görbévé válik, elpattan eredeti útjától, és a vele párhuzamos egyenest metszi.













Ennek a résznek nem az volt a célja, hogy Bolyai bizonyítását részletes bemutassam, csak annak a szemléltetése, hogy hogyan lehet az, hogy a párhuzamosok a végtelenben metszik egymást. Mit kell észrevennünk a hiperbola, és vele együtt a végtelen egyenes tulajdonságaiban? Egyértelműen a dinamikus jelleget. A hiperbola szárai, mint ahogy láthatjuk folyamatosan és megszakítás nélkül, vagyis dinamikusan közelítenek ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben egyenessé váljanak, ha pedig az egyenes a hiperbola tükörképe, akkor a végtelen egyenes is dinamikusan közelít ahhoz az állapothoz, hogy a végtelenben görbévé váljon és metssze a vele párhuzamos egyenest. Így a pont ahol a két egyenes metszi egymást dinamikusnak tekinthető. Most pedig emlékezzünk vissza, hogy a cikk elején a Cantor által definiált két végtelen közül melyik végtelent ruháztuk fel dinamikus jelleggel a keleti vallásokra hivatkozva. Egyértelműen a megszámlálhatatlanul végtelent. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelen a két egymással párhuzamos, végtelen nagyságú térelem metszéseként létrejövő körhöz, vagy gömbhöz köthető. Míg a megszámlálhatóan végtelen az abszolút végtelen térelemekhez köthető, mint az egyenes a sík, vagy a tér.
Érdekes, hogy Cantor éppen a megszámlálhatatlanul végtelenről állapította meg, hogy az nagyobb, mint a megszámlálhatóan végtelen. Az eddig leírtakból pedig az világlik ki, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen két végtelen térelem metszéséből alakul ki, vagyis vannak végpontjai, míg a megszámlálhatóan végtelen abszolút végtelennek tekinthető, és nincsenek végpontjai, vagyis a megszámlálhatóan végtelen a nagyobb. Ez csak a csalóka látszat. Az a tény, hogy a megszámlálhatatlanul végtelennek vannak végpontjai, a végtelen természetéből adódóan nem azt reprezentálja, hogy a megszámlálhatatlanul végtelen a kisebb, hanem, hogy annak van formája, míg a megszámlálhatóan végtelennek nincs.
Ahhoz ugyanis, hogy a pont dinamikus legyen formába ágyazottnak kell lennie, hiszen csak így vehet fel egyszerre két egymással ellentétes állapotot, ami a kvantummechanikának, és a keleti vallások valóságértelmezésének is a sajátossága. Ha megnézzük a kör kerületét, akkor láthatjuk, hogy ugyanúgy pontokból áll, mint bármelyik egyenes vagy görbe, és ha a középpontból sugarakat húzunk a kör kerületének pontjaihoz, akkor minden sugár más irányba fog mutatni. Tehát a kör kerületét alkotó minden pont más irányú, vagy ha úgy tetszik állapotú. Mivel pedig ezek a pontok összefüggnek, hiszen a körvonal egységet alkot, a kör kerületének egy adott pontja más állapotú a tőle jobbra lévő pont szempontjából, és megint más állapotú a tőle balra lévő pont szempontjából, másként a pont állapota a két állapot szuperpozícióját alkotja, vagyis egyszerre magában foglalja mind a két állapotot. Tehát ahhoz hogy a kör pontjai dinamikusak jelleggel bírjanak, a körnek formával kellett rendelkeznie, minden végpontjának más állapotúnak kellett lennie.
Ezzel ellentétben az egyenesnek, amely a megszámlálhatóan végtelenhez, vagy másként az abszolút végtelenhez köthető, ha két dimenzióba emeljük, akkor négyzetet kapunk, és a négyzet minden oldala egyenes, vagyis minden oldalának pontjai azonos állapotúak, és így lényegében nincs formája. Ez a tulajdonsága hívja életre azt a jelenséget, hogy végtelen nagyságban úgy tűnik nincsenek végpontjai, és nem az, hogy nagyobb, mint a megszámlálhatatlanul végtelen. Nem véletlen talán, hogy a reneszánsz korának egyik legismertebb európai panteista filozófusa: Nicolaus Cusanus, Istent, akit ő a keleti vallásokhoz hasonlóan személytelen ősszubsztanciaként, vagy egyként gondolt el a körhöz, illetve a gömbhöz hasonlította. Míg Aquinói Szent Tamás, akinek teológiája élesen szemben állt a panteizmussal a végtelenről azt állította, hogy nem lehet formája.
 A fent levezetett gondolatmenetből a számunkra legfontosabb gondolat az, hogy a forma kvantumjelenség. A forma lényegében a test felszínének alakja, és az, hogy egy test felszínének van alakja abban mutatkozik meg, hogy a test felszínének minden pontja meghatározott koordinátákkal rendelkezik, és ezek a koordináták minden szomszédos pont szempontjából más értéket vesznek fel, az adott pont helyzete pedig ezeknek az értékeknek a szuperpozícióját veszi fel, ahogy a kvantumrészecskék állapota is két energiaállapot szuperpozíciójának tekinthető, vagyis egyszerre vannak mind a két állapotban.

Mindez érdekes dolgokat mond el számunkra a PÍ-ről, ami egyenlő 3, 14-el. A PÍ, mint tudjuk, a kör kerületének, és átmérőjének hányadosa. Mi pedig megállapítottuk, hogy a kör a megszámlálhatatlanul végtelenhez, az egyenes pedig a megszámlálhatóan végtelenhez köthető. Ezek szerint a megszámlálhatatlanul végtelen 3, 14-szer nagyobb lenne, mint a megszámlálhatóan végtelen? Ez nyilvánvalóan a végtelenben annak sajátos természete miatt nem így van, ez csak egy a végtelenből a végesbe vetített mennyiség.

Vajon hogyan írhatjuk le a kör pontjainak kettős állapotát a számok nyelvén? Nyilvánvalóan a kör pontjai természetükből adódóan valós, és azon belül is transzcendens számoknak tekinthetőek. A transzcendens számokról részletesen majd később. Ezek a számok pedig a matematika tudománya számára lényegében megfoghatatlanok. Egyedül a természetes és a racionális számok megfoghatóak a matematika számára, ezért ahhoz, hogy a kör pontjainak sajátos tulajdonságai megfoghatóak legyenek a matematika számára a természetes számokat kell hasonlatossá tennünk a transzcendens számokhoz, azokat kell transzcendentálnunk. Ennek véghezviteléhez meg kell ismerkednünk a képzetes számokkal. Mindenki tanulta az iskolában a negatív és pozitív számok közötti alapműveleteket. Ha negatív számot szorzunk vagy osztunk pozitív számmal negatív számot kapunk eredményük Tehát -2 * +2 = -4. A hatványozás azt jelenti, hogy egy bizonyos számot valahányszor megszorzunk önmagával, például 4 * 4-re azt mondjuk, hogy az a 4-es szám második hatványa, mert kétszer szoroztuk meg önmagával a négyet. A gyökvonás ennek az ellentéte. Egy adott számból fejtjük vissza vele azt a számot, amit ha önmagával megszoroznánk megkapnánk azt az adott számot. 16 négyzetgyöke például 4, mert 4-et kell megszorozni önmagával, hogy tizenhatot kapjunk.

Mivel pedig a hatványozás törvényei szerint egy számot csak önmagával megszorozva lehet hatványozni a matematikusokat zavarba ejtette az a kérdés, hogy mennyi lehet -1 négyzetgyöke, hiszen mint ahogy fent leírtuk a -1-et szorzatként csak úgy kaphatjuk meg, hogy -1-et és +1-et szorozzuk össze, amelyek egymástól eltérő számok. Ezt a paradoxont pedig csak úgy oldhatjuk fel, ha azt mondjuk, hogy -1 négyzetgyöke nem egy bizonyos szám, hanem egyszerre +1 is és -1 is. Ezeket a számokat nevezték el a matematikusok képzetes, vagy imaginárius számoknak, amelyek egy negatív szám négyzetgyökei, tehát egyszerre negatívok is és pozitívok is, és Riemann ezek segítségével jutott közelebb a prímszámok természetes számok közötti eloszlásának kérdéséhez. Mire emlékeztetnek minket a fent leírtakból a képzetes számok. Nyilvánvalóan a kvantummechanikára, hiszen fent már leírtuk, hogy a kvantummechanikai jelenségek a lét és nemlét egységére épülnek, ami a képzetes számokban a negatív és a pozitív számok egységében mutatkoznak meg, és valóban manapság már a Riemann sejtés kutatásában is nagy szerepet kap fizika és azon belül is a kvantummechanika. Tehát ha a valós számok kapcsolatba hozhatóak a kvantummechanikával, akkor a prímszámok is, vagy másként a prímszámok a valós számok folytatásának tekinthetőek a természetes számok között.

Láthattuk, hogy a képzetes vagy imaginárius számok képzését gyökvonással tettük meg, ahol a gyökvonás segítségével egységet képeztünk a -1 és a +1 között. Ennek nyomán ha két különböző természetes szám között akarunk egységet vonni a képzetes szám képzésének mintájára, akkor a két számot össze kell adnunk, és az összegből kell gyököt vonnunk. Így például: sqrt(5+6). Mivel pedig a kör pontjai mindig a szomszédos pontokkal alkotnak egységet. Nekünk is mindig a szomszédos természetes számok között kell egységet vonnunk, ami ha a fenti képletben a számokat egy változóra cseréljük úgy néz ki, hogy: sqrt((x-1)+x). Ha az (x) értékét a képletben mindig növeljük egyel az azt jelenti, hogy mindig a következő két természetes szám között képzünk egységet. Így például: sqrt(5+6), sqrt(6+7) stb.

Igen ám, de ha a kör pontjainak kvantumállapotai páronként egységet képeznek egymással, akkor ez oda vezet, hogy lényegében az összes egységet képez az összes többivel, hiszen ha három pont állapotai közül a két szélső egységet képez a középsővel akkor a két szélső egymással is egységet képez, mert a középső közvetíti ezt az egységet a kettő között. Tehát azt mondhatjuk, hogy a kör esetében az összes pont állapota egységet képez az összes többi pont állapotával. Ezt a fenti képletünket felhasználva a természetes számok esetében úgy fejezhetjük ki matematikailag, hogy: sqrt((x-1)+x) … sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1))) … sqrt(sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1)))+sqrt(sqrt(((x-1)+2)+(x+2))+sqrt(((x-1)+3)+(x+3)))) … → ∞. Tehát az összes szomszédos természetes számot össze kell vonnunk gyökvonással, majd az így képzett összevont természetes számokat is egymással, és így tovább a végtelenségig, hogy végül a természetes számok egy nagy egységet képezzenek. Csak így tehetjük hasonlóvá a természetes számokat a kör pontjaihoz, csak így transzcendentálhatjuk a természetes számokat.

Ezzel véleményem szerint megkaptuk azokat a számokat, amelyeknek úgy kell viselkedniük, mint a kör pontjai, vagyis mint a formák. Érdekes kérdésnek tartom, hogy milyen eredményre jutnánk, ha ezt a képletet felhasználnánk az úgynevezett fraktálok képzésénél. A fraktálok a legelterjedtebb meghatározásban önhasonló alakzatokat jelentenek. Véleményem szerint leginkább úgy lehetne meghatározni őket, mint a dinamizmus és a statikusság egységét.









A fraktálok Mandelbrot német matematikus találmányai, aki a következő képlettel állította elő őket: z = z^2 + c, ahol a (c) egy képzetes szám. Ez alapján a képlet alapján hozott létre alakzatokat a képzetes számsíkon, vagy koordinátarendszerben, és ezek fraktálokat adtak eredményül. Ahogy láttuk a képletben a (z) négyzetre van emelve, és ahogy a gyökvonás dinamizálja a számokat, tehát a dinamikus kvantumfolyamatokhoz teszi hasonlatossá őket, úgy annak ellentéte a hatványozás nyilván statikussá teszi őket, tehát beleveti őket a természeti szükségszerűségbe, így a képletben a  z^2 nyilván a statikusság megtestesítője. A (c) pedig, ami képzetes szám nyilván a dinamizmus megtestesítője, hiszen a képzetes számok a kvantumfolyamatok megtestesítői, mint ahogy azt fentebb kifejtettük. Ez a képlet tehát azt fejezi ki, hogy a fraktálok a statikus természeti szükségszerűség és a kvantummechanika dinamizmusának szintéziseként állnak elő.

A kérdés az, hogy mi történne, ha a fenti képletben a természeti szükségszerűséget nem a képzetes számok kvantummechanikájával, hanem az imént megfoghatóvá tett transzcendens számok kvantummechanikájával ötvöznénk, amelyek a kör pontjait, tehát a formákat prezentálják. Milyen fraktál jönne létre ekkor?

Ennek kifejtése előtt először is meg kell ismerkednünk az impresszionizmus és az expresszionizmus egymáshoz való viszonyával. Az impresszionizmus és az expresszionizmus két egymással párhuzamosan kialakult művészeti stílusirányzat volt a XIX. században. Az impresszionizmus inkább a francia, míg az expresszionizmus inkább a germán kultúrkörben volt honos. Ez a cikk pedig azt próbálja vizsgálni, hogy milyen összefüggésben van a két művészeti stílusirányzat azzal a két kulturális környezettel, amiben létrejöttek, főképp pedig azt, hogy az expresszionizmus milyen összefüggésben van a germán mitológiával.

M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz című könyvében a skandináv Edda Dalok elemzésén keresztül próbálja bemutatni az ősi mitológiai történetek jellemzőit és főként azoknak tér-idő szerkezetét, végül ebből próbál következtetéseket levonni az emberi tudat történeti fejlődését illetően. Az Edda Dalok történetének térszerkezetét elemezve megállapítja, hogy annak nincs egységes, kompakt tere, hanem különféle térdarabok alkotják. Mint például a világ közepe, ahol az Yggdrasil nevű kőrisfa foglal helyet, és ami az Istenek lakhelye is egyben. A világ széle, ahol egy végtelennek tűnő tenger kezdődik. Az égi világ, ami hasonló a földhöz, mert a lovak ugyanúgy vágtatnak ott, mint a földön, mégis elkülönül a földtől.

Az a jelenség pedig, hogy a tér a mítoszokban nem egységes annak tudható be a szerző szerint, hogy a mitológiai korokban az emberi szubjektum, és az objektív világ, vagyis a külső természet még nem vált ketté, mert csak azok az emberek látják a teret egységesnek és kompaktnak, akik magukat különállónak tekintik az őket körülvevő természettől, hiszen akik a természettel, tehát a növényekkel, állatokkal és természeti jelenségekkel egynek tekintik magukat, azok számára ezek a természeti objektumok egy belső tudati térben foglalnak helyet, ahol eme objektumok nem válnak külön az őket körülvevő tértől, és ha egyik objektum elválik a másiktól, mint például egy hegy a növényektől az a hegy az őt körülvevő térrel együtt külön térdarabot alkot, hiszen az őt körülvevő tér is elválik a másik objektumot körülvevő tértől. Így a szerző szerint a mítoszok tere egyfajta belső tudati térnek tekinthető.

Ehhez hasonló módon elemzi a szerző a mítoszok idejét is. Szerinte a mítoszok idejében nincs egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő, és nincs fejlődés, hanem csak jelen van. A történetben az Istenekkel vagy hősökkel megesett dolgokról nem állapítható meg egyértelműen, hogy időben előbb, vagy később történtek e, a hősök nem öregszenek, mintha egyfajta örök jelenben élnének. Továbbá a mítoszok egyes szófordulatai itt is arra utalnak, hogy a történetben szereplő személyek és természeti objektumok nem válnak el az őket magában foglaló időtől. Így például az Edda Dalokban a világ pusztulását világ végének nevezik, ami arra utal, mintha a világ időbeli elhalását azonosítanák a világ térbeli végpontjával, vagy mintha az idő térként foglalná magába a világ objektumait.

A szerző szerint ez is arra utal, hogy itt egyfajta belső időről van szó, ahol a természet nem vált még el az emberi szubjektumtól, és az idő, mint az emberi tudat belső ideje egy örök jelenben rögzül, mivel nem válik el az őt tartalmazó természeti objektumoktól, amelyek a tudatnak részei, hiszen maga az emberi tudat is a természet része még. Az epikus irodalmi műfajok megjelenését, ahol a történet karakterei fejlődnek és haladnak az időben, mert van egymástól elkülöníthető múlt, jelen és jövő a történetben, a szerző már az emberi szubjektum elkülönülésének tekinti a természettől, vagyis az objektív világtól, és az emberi tudat fejlődésének is tekinti egyben.

Gajdenko: Az idő kategóriája a XX. századi Európa polgári történetfilozófiájában című cikkében Henri Bergson francia és Wilhelm Dhiltley német filozófusok történelemszemléletét elemzi és hasonlítja össze. Mind a ketten életfilozófusok voltak koruk szóhasználatában, de az életfilozófia terén az élet fogalmát sokféleképpen értelmezték akkoriban. Így például az élet fogalma jelölhetett organikus biológiai szubsztanciát („élő organizmus”), lelki vagy pszichológiai szubsztanciát („élmények áradata”), vagy kultúrtörténeti szubsztanciát („élő szellem”). Ennek megfelelően az életfilozófiához kapcsolódik az idő fogalmának a biológiával, a pszichológiával és a kultúrtörténettel való összekapcsolása, ami Franciaországban Bergson, Németországban pedig Dhiltley filozófiájában történt meg.

Bergson megkülönbözteti egymástól a fizika és a matematika természettudományos idejét, amit úgy foghatunk fel, mint egymástól elkülönült időatomok, tehát pillanatok egymásutánját és sorozatát, továbbá az élet idejét, amit Bergson tartamnak nevez és ami abban különbözik a természettudományos időtől, hogy itt a pillanatok nem különülnek el egymástól, hanem egymásba hatolnak, organikusan összeszövődnek, és az emberi pszichében egyfajta élményáradatot alkotnak, ahol a fizikai idő egymástól elkülönült pillanatait az emlékezet rendezi egybe, és mint ilyen, a biológiai szervezetek mintájára összeszövődő élményáradat analógiába hozható Bergsonnak egy másik filozófiai fogalmával az életlendülettel „Elan Vital”. Ami arra utal, hogy Bergson szerint a biológiai evolúció előrehaladását egyfajta önmozgó életenergia biztosítja, mint ahogy az egymást ledöntő dominók sorát is egy szakadatlanul előrehaladó lendület hajtja előre. Bergson szerint tehát az emberek pszichés élményeinek áradata egyfajta önmozgó biológiai organizmusnak feleltethető meg, ami nem más, mint az ember belső, pszichológiai ideje.

Bergson ezzel egyértelműen biologizálta, és egyben pszichologizálta az időt, és mindemellett azt is állította egyben, hogy az ember nincs befolyással arra az élményáradatra, ami benne lefolyik és ami a művészeti és a tudományos alkotásnak is az alapja, ahogy a külső tárgyi objektumokat sem tudja befolyásolni csak azáltal, hogy rájuk gondol. Ezek az élmények egyszerűen csak keresztülfolynak az elméjén, ahogy a biológiai életlendület is egy sajátos automatizmus formájában hajtja előre az evolúciót, amit nem befolyásolhatnak külső körülmények. Így tehát, ha az emberi pszichén keresztülfolyó élményáradat felelős a művészi alkotásért, amire az ember nincs befolyással, akkor az ember lényegében úgy hoz létre művészi alkotásokat, ahogy a természetben a fű nő, vagy a baktériumok osztódnak, csak az a különbség, hogy míg a baktérium nincs tudatában annak, hogy osztódik, addig az embernél ez tudatos, hogy festményt, vagy szobrot hoz létre. Bergson ennek megfelelően a művészi alkotótevékenység alapját nem a tudatosságban, hanem az intuícióban jelöli meg, ami azt jelenti, hogy a művész nem a tudatos gondolkodás erejével hozza létre műveit, hanem intuitíve ráérez, hogy mit kell alkotnia, ahogy saját élményáradata a biológiai életlendület mintájára keresztülfolyik a tudatán.

Dhiltley időszemlélete sokban rokonságot mutat a francia szerzőjével, az időt ő is biológiai és pszichológiai szubsztanciákon alapuló élményáradatnak tekinti, de abban különbözik Begrsonétól, hogy ő nem különbözteti meg az időt annak tartalmától, tehát attól ami az időben történik. A kettő nála egységet képez, ami azt jelenti, hogy ha minden időpillanat egységet képez a történésekkel, amiket tartalmaz, akkor minden időpillanatot meghatároz az előző pillanat, hiszen az időbeli történések ok-okozati kapcsolatban vannak egymással, és ha minden történést meghatároz az előző történés, akkor minden pillanatot is meghatároz a megelőző pillanat, hiszen itt a pillanat egy a történéssel.

Ha pedig a történés és a pillanat egységeként felfogott idő az emberi psziché élményáradatának feleltethető meg, az azt jelenti, hogy az ember minden élménye meghatározza a következő élményét, ami csak úgy lehetséges, hogy az ember aktív és alkotó módon használja fel élményeit új élmények, vagy a művészi alkotás fogalomrendszerére áttérve, új művészi alkotások létrehozásához, hiszen az élmény a művészi alkotás folyamatában csak így szülhet mindig új élményt. Így az idő és a történés egysége az emberi psziché rendszerében feltételezi az emberi psziché és az idő egységét is egyben, hiszen ha az idő egy a történéssel, a történés pedig az élménnyel, akkor csak maga a psziché konstruálhatja az élményeket, tehát időt, vagyis az emberi psziché Dhiltley rendszerében maga az idő, és ezzel az idő biologizálása és pszichologizálása után megtörtént az idő kultúrtörténetivé avatása is. Az ember mindig aktív, alkotó módon hozza létre az egyetemes emberi kultúrát alkotó művészi alkotásokat, amelyek ebben a rendszerben azonosak magával a történelmi és pszichológiai idővel. Dhiltley-nél tehát Bergsonnal ellentétben az élmények nem csak úgy átfolynak az emberi pszichén, hanem az ember alkotó módon tudja befolyásolni élményeit, amelyek egyek az idővel és magával a pszichével.

Mind az expresszionizmusról, mind pedig az impresszionizmusról egyértelműen megállapítható, hogy naturalista irányzatok voltak. Az impresszionista festészet nagyon gyakran idillikus és nosztalgikus természetszeretetet sugároz, az expresszionizmus pedig mindig is vonzódott a népművészethez, illetve a primitív kultúrák művészetéhez. Tehát mind a kettőnél jelen van a művészi élmények egyfajta organikus, biologista szemlélete. Művészettörténeti fogalomhasználattal élve „expresszívnek nevezünk minden olyan művészi megnyilvánulást, mely az alkotó szubjektív reflexióinak kifejezésére helyezi a hangsúlyt, expresszionizmusnak pedig azt a művészi irányt, mely a 20. század elejétől a polgári társadalom elleni tiltakozása jeléül céljának tekintette, hogy a valóság látszatának puszta ábrázolása helyett a valóságról képzett érzéseit, gondolatait fejezze ki, lehetőleg közvetlenül, minden fegyelmezően közbeiktatott megkötöttség nélkül. … Az expresszionizmus a belső, pszichikai formákat ábrázolja, a szubjektív "valóságot", érzelmeket vetíti rá a külső, tárgyi (objektív) világra. (Ellentétben az impresszionizmussal, amely a pillanatnyi külső benyomások, hangulatok hatásait, reflexióit igyekszik ábrázolni.”

Az expresszionizmus és az impresszionizmus fenti definíciói az impresszionizmust egyértelműen Bergson filozófiájához kötik, míg az expresszionizmust egyértelműen Dhiltley filozófiájához kötik. Az impresszionizmus alapja a pillanatnyi benyomás, ami feltételezi, hogy itt a művészi élmény Bergson gondolataihoz hasonlóan csak úgy átfolyik a művész pszichéjén amit ő így nem is tud befolyásolni, csak intuitív módon megragadni. Tehát az impresszionista művészet alapmódszere az intuíció, ami a bergsoni időfilozófia alapfogalma is egyben. Az pedig, hogy expresszionista művész belső pszichikai formáit és szubjektív valóságát rávetíti a külső, objektív tárgyi valóságra, azt jelenti, hogy az expresszionista aktív, alkotó módon nyúl a külső tárgyi világhoz, amelyek az érzékeken át a pszichébe bejutva a művész saját művészi élményeit képezik, ami pedig feltételezi a művészi élmény és az idő, továbbá az emberi psziché és az idő egységét, amely pedig Dhiltley időfilozófiájának az alapja, ahogy azt fent kifejtettük.

Bergson és Dhiltley időfilozófiája közül nyilvánvalóan Dhiltley időfilozófiája áll közelebb az M. I. Sztyeblin-Kamenszkij által kifejtett mitológiai időszemlélethez, ahol a germán mitológia időszemléletéhez hasonlóan Dhiltley időszemléletében is egységet képez az idő saját tartalmával, vagyis a történésekkel, továbbá magával az emberi pszichével, és ennek nyomán az expresszionista művészet sem jelent mást, mint a germán mitologikus kor szellemének feltámadását a modern korban, talán éppen ezért nem tekinthető véletlennek, hogy az expresszionizmus ennyire vonzódik a primitív művészetekhez, hiszen a primitív mitológiai korok szelleméhez nyúlik vissza. Az expresszionizmus tehát a germán mitológia szellemén keresztül kapcsolódik a germán kultúrkörhöz, az impresszionizmus pedig a bergsoni időfilozófián keresztül kapcsolódik a francia szellemhez.

Az expresszionista művészi szemléletben tehát a művész az általa érzékelt külvilágra mintegy rávetíti saját belső reflexióit, ami egyfajta körforgásszerű folyamatot feltételez a külvilágból az emberi pszichébe áramló érzékletek, majd azok feldolgozása, és a külvilágba való kivetítése között új műalkotások formájában. Ennek a körforgásnak a modellje az emberi idegrendszerben a receptorok (érző idegvégződések) és az effektorok (végrehajtó idegvégződések) kapcsolatrendszerének körforgásszerű folyamatai, ahol a receptor felveszi a külvilágból érkező információt, majd az effektor a feldolgozás után végrehajtja a válaszreakciót, mint például amikor egy emberi személy hő hatására elkapja a kezét.

Larry R. Vandervert: Chaos theory and the evolution of consciousness and mind: a thermodinamic-holographic resolution to the mind-body problem című cikkében azt elemzi, hogy az emberi agy és tudat ezeknek az idegrendszeri receptor-effektor köröknek a folyamatos összekapcsolódása folyamán fejlődött ki az evolúció során. Ahogy az élőlények saját fejlődésük folyamatában a környezetük egyre nagyobb részét vették birtokba, ezzel párhuzamosan egyre több benyomás érte őket a külvilágból, amelyeknek azonosításához és feldolgozásához a régi, már meglévő érzetkonstanciákat így: alak, szín stb., konstanciákat is fel kellett használniuk, hiszen a környezetből érkező új érzetminták részben a régieket is tartalmazták, színükben, alakjukban, vagy egyéb más tulajdonságukban, belekódolva ezekbe az egymással összekapcsolódott idegrendszeri receptor-effektor körökbe.

Tehát az élővilág fejlődése során egyre több ilyen receptor-effektor kör kapcsolódik össze az idegrendszerben, és ezeknek az összekapcsolódott receptor-effektor köröknek a kötegei mindig az idegrendszer magasabb fejlődési fokát jelentik, ami azt is jelenti egyben, hogy az élőlények a külvilág mindig nagyobb részét tudják birtokba venni egy-egy ilyen fejlődési szinten, ami újabb receptor-effektor körök összekapcsolódását generálja, méghozzá szintről-szintre haladva egyre gyorsabb ütemben egészen az emberi agy kialakulásáig. Vagyis ez a folyamat a káoszelmélet tudományából ismert pillangó-effektus logikáját követi, ahol a pillangó szárnycsapása a föld egyik helyén tornádót okoz a föld másik helyén, vagyis a kis változás a kezdeti feltételekben nagy hatást eredményez. Esetünkben két receptor-effektor kör összekapcsolódása az evolúció kezdetén egyre gyorsabb és jelentősebb evolúciós ugrásokon keresztül az emberi agy kialakulását generálja hosszú távon az evolúció folyamatában.

Átvetítve ezt az expresszionista művészetszemléletre és Dilthley kultúrtörténeti elméletére a művészet és a kultúra fejlődésében az előbb említett receptor-effektor köröket a külvilágból érkező inspirációk művész vagy tudós általi befogadása, majd saját személyisége által való feldolgozása és átalakítása, végül műalkotások formájában a külvilágba való kivetítése jelenti. Mint tudjuk minden tudós és művész, aki ilyen alkotási körforgás útján hozta létre műveit, bizonyos más művészek vagy tudósok munkáiból merítve hozza létre alkotásait, akik szintén ilyen alkotási körforgások útján hozták létre saját műveiket, vagyis a művészi és tudományos áramlatok kultúrtörténeti összekapcsolódását és a kultúrtörténet fejlődését szintén az idegrendszeri receptor-effektor körök összekapcsolódásának folyamatával hozhatjuk analógiába, és az idegrendszeri evolúció mintájára ugyanígy beszélhetünk kultúrtörténeti evolúcióról.

Hogyan ismerhetjük meg és foghatjuk át a kultúrtörténet teljes evolúcióját? Erre véleményem szerint egy a helytörténet és a családtörténet kutatási módszereit összekapcsoló közösségi oldal lehet a megoldás. A családtörténet vagy genealógia a nemzetségek, családok történetét és leszármazási rendjét vizsgálja. Kik voltak egy-egy személy elődei, mi volt a foglalkozásuk, vagy éppen történeti szerepük, milyen hatással volt egy-egy nemzedék munkássága a közvetlen utódokra a családon belül stb. A helytörténet pedig egy kisebb falu, város vagy régió helyi nevezetességeinek, jelentősebb személyiségeinek, illetve jelentősebb intézményeinek és eseményeinek történetét vizsgálja, mint például egy helyi iskola, gyár történetét vagy éppen egy jelentősebb helyi kézműves vagy művész munkásságát. A családtörténet véleményem szerint azért kapcsolható össze a helytörténettel, mert a helytörténet által vizsgált történeti objektumok, mint például iskolák, gyárak vagy művészi alkotó közösségek mind személyekhez kapcsolhatók, hiszen az iskolában is, illetve a gyárban is, és minden ehhez hasonló intézményben emberi személyek tevékenykednek, az emberi személyek pedig mind kivétel nélkül családokhoz kötődnek valamilyen formában.

Az interneten ma már nagyon sok olyan közösségi oldal található, ahol ismeretségi hálózatokat építenek, amelyeknek a legismertebb példája a facebook. Véleményem szerint a helytörténet és a családtörténet kutatási módszereit összekapcsoló közösségi oldal szintén az ilyen ismeretségi hálózatokhoz lenne hasonlatos, azonban ezen az oldalon nemcsak az egymást közvetlenül ismerő személyek jelölhetnék be egymást ismerősnek, hanem egyrészt lehetőséget kellene biztosítani ezen az oldalon az online és nyilvános családfa építésre, ahol saját kutatásai alapján mindenki elkészíthetné családfáját és azt online és nyilvánosan prezentálhatná ezen az oldalon egy az oldalba beépített családfa szerkesztő programmal. Ebben az online családfa szerkesztő programban lehetőséget kellene biztosítani az elődök személyi adatainak feltüntetése mellett foglalkozásuk, iskolájuk, vagy akár egész életrajzuk ismertetésére is.

Másrészt ezen az oldalon felületet kellene biztosítani helytörténeti objektumok, így iskolák, gyárak, művelődési vagy egyházi intézmények stb., képekben, illetve szövegesen történő ismertetéséhez, ahol ezeket a felületeket szintén a közösségi oldal tagjai szerkesztenék akárcsak saját családfáikat, és az egyes tagok nemcsak saját közvetlen ismeretségük alapján jelölhetnék be egymást, hanem online családfájukban ábrázolt elődeiken keresztül is, mint például akkor, ha két különálló személy online családfáján ábrázolt nagyszülei egy iskolába jártak, közös munkahelyen dolgoztak, egy csatában harcoltak, vagy valamilyen közös alkotómunkát végeztek, de történhet ez akkor is, ha valamilyen távoli rokonságban álltak egymással stb. Tehát az oldal felületén prezentált helytörténeti eseményeken, intézményeken stb., keresztül rajzolódhatnának ki így a ma élő emberek elődeinek kapcsolatai, amelyen keresztül átfogó képet kaphatnánk a kultúrtörténet mikrofolyamatainak szövevényes viszonyairól, az egyes fent leírt alkotási körforgások egybekapcsolódásáról, és végeredményben a kultúrtörténet evolúciójának az egészéről, és mindezt a közösségi oldal tagjainak önálló tevékenységének eredménye nyomán, tehát ezzel a közösségi oldallal tömegeket vonhatnánk be a tudományos munkába.

A kultúrtörténet evolúciója pedig Molnár Antal: Eretnek gondolatok a muzsikáról című könyve szerint véget ért. A szerző ebben a könyvében annak a nézetnek ad hangot, hogy a kultúra korunkban nem szerves része a társadalomnak, nincs meg az egész társadalmat átható szerves kulturális fejlődés, ami régen megvolt, mert az emberek túlnyomó többsége manapság csak addig érintkezik a kultúrával míg beül egy hangversenyterembe, vagy megnéz egy festménykiállítást, de az ott kapott hatások általában nem válnak személyisége részévé és amikor a kiállítóteremből, vagy a hangversenyteremből kijön nem adja tovább azt a világnak új műalkotások formájában. Tehát az alkotói körforgások eredményeinek folyamatos összekapcsolódási folyamatai megálltak korunkban a szerző szerint. Így lehetséges, hogy míg az idegrendszer receptor-effektor köreit  folyamatosan egybekapcsoló evolúció végpontja az emberi agy, addig a kultúrtörténet alkotói körforgás köreit folyamatosan egybekapcsoló evolúció végeredménye a mai társadalom? Talán erre is választ adhatna egy ilyen közösségi oldal.

Charles Darwin: Fajunk eredete című könyve az egyik legismertebb tudományos írás a világon, de ez az ismertség inkább csak a mű címére igaz, mivel talán éppen a cím ilyen fokú ismertsége miatt, elég kevés azoknak a száma akik a kezükbe veszik és elejétől a végéig elolvassák ezt a könyvet. Darwinnak a könyvben kifejtett evolúciós elméletéről annyi terjedt el a köztudatban, hogy az élővilágban az állat és növényfajok a természetes kiválasztódás útján fejlődnek, vagyis a természet zord körülményei között csak az arra legrátermettebb egyedek maradnak életben, akik alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, és így mindig a legalkalmazkodóképesebb fajok viszik tovább az evolúció fonalát. Pedig Darwin elmélete ennél sokkal szélesebb látókörrel rendelkezett, ugyanis a természetes kiválasztás csak az egyik eleme volt az elméletnek.

Darwin elmélete lényegében a modern mezőgazdaság fajnemesítési módszereit veszi alapul, ahol az állattenyésztők és a növénytermesztők kiválogatnak bizonyos számukra előnyös tulajdonságú egyedeket az általuk kezelt növény és állatpopulációkból, és ezeket a tulajdonságokat generációkon át felhalmozzák úgy, hogy csak az adott tulajdonságokkal rendelkező egyedeket engedik egymással párosodni.

Darwin szerint a természet is a mezőgazdászokhoz hasonlóan alkalmazza ezt a módszert, vagyis bizonyos állati és növényi egyedek tulajdonságainak kiválogatását és felhalmozását. Ahogy az embereknél úgy az állatoknál is az egyes fajok egyedei a faji egység ellenére kisebb-nagyobb alkati különbségekkel születnek a világra, mint például nagyobb termet, erősebb izomzat stb., és ha a faj, vagy a faj egyedeinek egy-egy csoportja az eredetitől eltérő természeti körülmények közé kerül, mint amikor megváltozik az éghajlat az adott területen, vagy a faj egy meghatározott csoportja más földrajzi körülmények közé vándorol, akkor a fajon vagy fajcsoporton belül nyilvánvalóan csak azok az egyedek maradhatnak életben, akik a megváltozott körülmények között a legtöbb olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz szükséges.

Például, ha az új földrajzi környezetben sok oroszlán van, amelyek az adott faj, vagy fajcsoport egyedeire vadásznak, akkor nyilván csak azok maradnak életben, akik az oroszlán elől a leggyorsabban el tudnak futni. Ha pedig csak ezek az egyedek maradnak életben, akkor az adott földrajzi területen csak a gyorsaság és a többi olyan tulajdonság fog továbböröklődni, ami a túléléshez szükséges, tehát ezek a tulajdonságok a mezőgazdasági fajnemesítéshez hasonlóan kiválogatódnak és felhalmozódnak, és mivel az új körülmények között az adott faj egyedei csak ezeket a tulajdonságait használja, a használat során csak az ezekhez a tulajdonságokhoz kapcsolódó tevékenységeknek a gyakorlásához szükséges szervek fejlődnek, míg más szervek a használat mellőzése során elcsökevényesednek, és így lassan új faj keletkezik.

Tehát Darwin elmélete nemcsak a természetes kiválasztás gondolatán alapul, hanem elméletének éppúgy alapvető eleme az a tudományos eszmerendszer, amit Darwin elődje Lamarck állított fel, aki azt vallotta, hogy a természetben a fajokat nem a természetes kiválasztás, hanem csak a külső hatások alakítják, vagyis ha egy faj hideg időjárási körülmények közé kerül akkor bundát növeszt, ha ragadozók támadják, akkor karmokat növeszt amelyekkel védekezhet, és így tovább. Darwin szerint a fajok kialakulását egyszerre befolyásolja a természetes kiválogatódás, és a külső körülmények, ahol Lamarck gondolatát úgy fejleszti tovább, hogy a külső körülmények a használaton keresztül befolyásolják a fajok fejlődését, és Darwin a használat kapcsán szó szerint statisztikai fogalmakat használ, hogy a gyakran használt szervekkel korrelálva csökevényesednek el a ritkábban használt szervek, mivel kevesebb táplálék vándorol oda a testből.

Köztudott a tudománytörténetben, hogy Darwin evolúciós elméletét főként az angolszász közgazdasági iskolával szokás kapcsolatba hozni. Adam Smith az angol és az egyetemes közgazdaság-tudomány atyja dolgozta ki azt az elméletet, hogy a gazdasági életben a szabadpiac törvényei a darwini természetes kiválasztódás mintájára működnek. A gazdaság szereplőit, közelebbről az egyéneket az önérdek hajtja, tehát minél nagyobb hasznot és minél több profitot akarnak megszerezni a gazdasági versenyben, és ebben a versenyben az erősek győzedelmeskednek, a gyengék pedig elbuknak akárcsak az állatvilágban, de mivel a gazdasági és technológiai fejlődés hajtóereje az állandó verseny, aminek a hajtóereje pedig a gazdasági szereplők önzése, a gazdaság fejlődéséhez Smith szerint elengedhetetlen, hogy a gazdaság a dzsungel törvényeihez hasonlóan működjön, továbbá mivel egy láthatatlan kéz mindig egyensúlyt teremt a gazdasági erők küzdelmében, hosszú távon végeredményben mindenki jól jár azzal, hogy a gazdaság működésének alapja alapja a természetes kiválasztódás.

Láthatjuk, hogy Smith csak a Darwini természetes kiválasztódás elméletét használja fel saját elméletének felépítéséhez, azt viszont már nem használja fel elméletében, hogy Darwin szerint a fajokat nem csak a természetes kiválasztódás alakítja, hanem szerveik használatán keresztül a környezetből eredő küldő hatások is.

Friedrich List volt a német közgazdasági iskola megalapítója „A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere.” című művével, ahol Smith-el ellentétben nem az egyéneket vizsgálja a nemzetgazdaságon belül, hanem az egyes nemzetek gazdaságát a világgazdaságon belül. Smith-től eltérően List nem híve a korlátlan szabadpiacnak a nemzetközi gazdaságban. Szerinte az egyes nemzetek fejlődésben lévő ágazatait, különösképpen a fejlődésben lévő ipari ágazatokat, mivel azok a fejlődés kulcsai, kezdetben védővámokkal, és egyéb gazdasági eszközökkel kell védenie az államnak a nemzetközi gazdasági versenyben, különben áldozatul esnek az iparilag fejlettebb nemzetek kereskedelempolitikájának, csak miután ezek az ágazatok már felfejlődtek a fejlettebb országok színvonalára, akkor kell megnyitni őket a nemzetközi szabadkereskedelem előtt, hogy expanzív kereskedelempolitikát folytatva állni tudják a versenyt a fejlett országokkal szemben és hogy később további, még fejletlen országokat is be tudjanak vonni a fejlődés folyamatába.

List elmélete szerint az iparilag fejlettebb országok mindig kizsákmányolják azokat az országokat, akiknek nincs iparuk, csak mezőgazdaságuk, mert az iparilag fejletlen országok csak az iparilag fejlett országok ipari nyersanyagszállítóiként vehetnek részt a nemzetközi kereskedelemben, és mint ilyenek mindig sokkal szegényebbek lesznek, mint az iparilag fejlett országok. Csak akkor szabadulhatnak fel a kizsákmányolás alól, ha saját ipart építenek ki ennek pedig előfeltétele, hogy fejlődésben lévő iparágaikat először védővámokkal védjék. Miután pedig kellőképpen kifejlődött náluk az ipar, a védővámok lebontása és az expanzív kereskedelempolitika megindítása annak lesz az előfeltétele, hogy a többi még fejletlen országot is bevonják a gazdasági fejlődésbe, hiszen ezután az iparilag már fejlett nemzetek sorába újonnan belépet nemzetnek azok lesznek a nyersanyag beszállítói, hogy aztán azok is megelégeljék a kizsákmányolást, és elkezdjék védővámokkal fejleszteni saját iparukat, és így tovább, míg végül az összes nemzet be nem lép az iparilag fejlett nemzetek sorába, hogy aztán ha a világ nemzetei közül egy ország ismét a technológiai fejlődés magasabb szintjére lép, akkor a fent leírt módon, mondhatni dominóelv szerűen húzza magával az összes többi nemzetet a fejlődés útján így biztosítva az emberiség technikai és gazdasági fejlődését az örökkévalóságig.

Láthatjuk, hogy Listnél is, akárcsak Smith-nél jelen van a gazdasági verseny elmélete, de Smith-el ellentétben nem a nemzetgazdaságon belül az egyes egyének között, hanem a nemzetközi gazdaságon belül az egyes nemzetek között, ami sokkal inkább hasonlít Darwin elméletére, mert ha az egyes nemzeteket megfeleltetjük a természetben az egyes fajoknak, akkor erre az elméletre sokkal inkább alkalmazható a fajokon belüli egyedek tulajdonságainak kiválogatódása és felhalmozódása, hiszen Listnél a nemzetek közötti versenyben, ha egy nemzet elkezdi az iparosítást, akkor csak a nemzetközi versenyben talpon maradni tudó iparágakat preferálhatja, vagyis tulajdonképpen ki kell válogatnia és fel kell halmoznia iparral foglalkozó lakosságának egyes képességeit és tulajdonságait, hogy a nemzetközi versenyben talpon tudjon maradni.

Továbbá ennek az elméletnek sokkal inkább megfeleltethető Darwin elméletének az a része is, hogy a környezethez való alkalmazkodás során a fajok szerveinek egyes részei a fokozottabb használat során jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, hiszen az iparosítás során a nemzetek gazdaságában az ipar fejlesztése erőforrás elvonást jelent a mezőgazdaságtól, tehát ha a nemzetet analógiába hozzuk a természeti fajokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy ipari szerveik jobban kifejlődnek, mezőgazdasági szerveik pedig kissé elsatnyulnak.

List közgazdasági elmélete tehát egyszerre hozható analógiába Darwin természetes kiválasztódásról, és a használat által való alkalmazkodásról szóló nézeteivel, így azt mondhatjuk, hogy nem csak az angolszász közgazdasági iskola hozható analógiába a darwini elmélettel, hanem a német közgazdasági iskola is, sőt az sokkal inkább analógiába hozható vele, mert Darwin elméletének összes jellegzetességét egyesíti magában. A következőkben Darwin és List elméletének filozófiai alapjait kell megvizsgálnunk.

Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.

Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.

Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő.

Ennek alapján pedig kijelenthetjük, hogy Darwin és List nézeteiben a természetes kiválasztás gondolata a spinozai panteizmusnak feleltethető meg, hiszen az egyes fajok tulajdonságai, amelyek aztán kiválogatódnak és felhalmozódnak a gének véletlen kombinálódásával jönnek létre, az egyes nemzeteknél az iparosodás szerkezetének alapjai a gazdasági és kulturális tényezők véletlen kombinálódásával jönnek létre. A véletlenben pedig nincs konkrét célra irányulás és így fejlődés sem, tehát nincs mozgás és idő, ahogy a spinozai panteizmusban sem.

A használat általi alkalmazkodás gondolatának filozófiai alapjait pedig a káoszelmélet jellegzetességeiben kell keresnünk aminek az egyik legfőbb alapja a fraktálgeometria. Erről fent már írtam.

Darvin elméletének az a tétele, hogy a fajok a természetes kiválasztódáson kívül szerveik használatán keresztül is változnak nyilván ennek a filozófiai gondolatnak feleltethető meg, ahol a statikus időtlenség és a mozgás-változás egységben van, hiszen a fajok azzal, hogy a szerveik használata során befogadják környezetük hatásaik, azok által egyrészt időben változnak, hiszen egyes szerveik jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, ugyanakkor változatlanok is maradnak, hiszen nem esnek szét, nem szűnnek meg, nem pusztulnak ki, mint más fajok, akik kihaltak mielőtt előnyös tulajdonságaik kifejlődhettek és felhalmozódtak volna, hanem megőrzik integritásukat mint természeti létezők, így állatok vagy növények.

Tehát ez alapján azt mondhatjuk, hogy Darwinnak az a gondolata, hogy a természeti létezők a természetes kiválogatódáson kívül szerveik használata útján is változnak egyértelműen a káoszelmélet és a fraktálok filozófiai alapjaival, vagyis a statikus időtlenség és a dinamikus mozgás, változás szintézisével hozható kapcsolatba, és mivel mind Darwin, mind pedig List elmélete egyszerre magában foglalja a természetes kiválasztás és a használat útján való változás gondolatát kimondhatjuk, hogy List és Darwin elméletének filozófiai alapjai a spinozai panteizmus időtlenségét és a káoszelmélet filozófiáját, ahol a statikusság és a dinamizmus ötvözve van, egységben foglalja magában.

A relativisztikus kvantummechanikát Paul Dirac angol fizikus dolgozta ki, és lényegében az atomi és szubatomi részecskék viselkedését írja le. Mint ahogy a neve is sugallja ez az elmélet megpróbálta összeegyeztetni a kvantummechanikát a relativitáselmélettel. Ennek az alapját pedig az úgynevezett delta-függvénnyel teremtette meg. A delta-függvény ábrázolása az alábbi képen látható:









Mint látható a delta-függvényt egy teljesen egyenes és végtelenül hosszú felfelé mutató vonal ábrázolja a koordinátarendszerben, amely egyfajta hirtelen szakadást képez a koordináta rendszer vonalán. A képen látható görbék pedig a függvény integrálására tett kísérletet mutatják, ahogy folyamatosan közelítenek a középen lévő egyenes vonal képéhez, vagyis a függvény koordináta rendszerben való ábrázolásához. Arra, hogy mi az integrálás most nem térhetünk ki. Elégedjünk meg annyival, hogy ez a függvény matematikai módszerekkel való megragadása, hogy a matematika eszközeivel kezelni tudjuk a függvényt.

Hogy megtudjuk miképpen alkalmazhatjuk a fizikában a delta-függvényt képzeljük el, hogy vizsgálat alá veszünk egy változó keresztmetszettel bíró rudat, amelyre néhány pontszerű teher van ráerősítve. A delta-függvénynek köszönhetően ezeket a különálló tömegeket bele lehet foglalni egy általánosított sűrűségfüggvénybe és mondhatjuk, hogy a tömegnek a rúd mentén való eloszlását vizsgálva a pontokra rátekintve, ahol a pontszerű terhelések elhelyezkednek, a sűrűség végtelen naggyá válik. A delta-függvény segítségével lehetségessé válik, hogy egységbe olvasszuk a folytonos eloszlású és a pontszerű tömegeket egyetlen általános kifejezésben.

A delta-függvény előbbi leírásában a folytonos eloszlás nyilvánvalóan a relativisztikus kvantummechanika relativitáselmélettel kapcsolatos aspektusait fémjelzi, hiszen a relativitáselmélet is a spinozai panteizmussal hozható kapcsolatba, mivel azt vallja, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, tehát idő és mozgás mint olyan nem létezik, a tér, az idő és az anyag mind egy, és így a világegyetem minden része egyfajta folytonos egységben olvad össze, ahogy maga a tér is kompakt és folytonos egységet képez, ez a relativitáselmélet legfőbb alapgondolata.

A pontszerű tömegek pedig, amelyekkel ez a folytonos egység összeolvad látszólag térbeli objektumokat jelölnek a fenti leírásban, pedig ez arra az atomi és szubatomi jelenségre utal, hogy ezeken a fizikai létszinteken a folyamatok nem folytonos, hanem diszkrét formában zajlanak le, azaz pontszerű pillanatokban lezajló, hirtelen kvantumugrásokkal kerülnek a részecskék egyik energiaszintről a másikra, ahol ezek az energiaszintek az egyedüli virtuális pályák, ahol a részecskék helyet foglalhatnak, mivel az energiaszintek között nincs hely a részecskék számára.

Tehát a pontszerűség ebben a leírásban a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatait fémjelzi, ami pedig közelebbről megint csak a káoszelmélettel hozható kapcsolatba, hiszen mint ahogy fent leírtuk a káosz a természeti determinizmus, és a kvantumfolyamatok által fémjelzett, dinamikus mozgás szabadságának egységét jelenti, és mivel a káosznál a természeti determinizmusban benne rejlik a mozgás, ez magával vonja a kaotikus folyamatok korlátozott előrejelezhetőségét, így például az időjárási folyamatoknál azt, hogy a kismértékű kezdeti változások, mint például egy pillangó szárnycsapása, csak korlátozottan előrejelezhető és ebből következően, nagymértékű változásokat hozhatnak magukkal a jövőben, mint például tornádót valahol távol attól a helytől ahol a pillangó szárnycsapása megtörtént. Ezt hívják pillangó effektusnak a szakirodalomban, és ahogy a szubatomi részecskék kvantumugrásokkal kerülnek egyik energiaszintről a másikra úgy a kaotikus időjárási folyamatok is kvantumugrásokkal terebélyesednek a pillangó szárnycsapása által okozott kis fuvallattól egészen a világot beborító tornádóig.

Tehát a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatai, amiket a delta függvényben a pontszerű tömegek reprezentálnak a káoszelmélet struktúráját tükrözik, ahogy a folytonos eloszlás a relativitáselméletet, és így kimondhatjuk, hogy a relativisztikus kvantummechanika, mint a szubatomi folyamatok leírásának legfőbb módszere, akárcsak a darwini evolúcióelmélet, vagy Friedrich List gazdasági elmélete, filozófiai értelemben egyszerre magában foglalja és ötvözi a spinozai panteizmus természeti determinációját és a káoszelmélet filozófiai alapjait, amelyek egységesítik a természeti determinációt és a kvantummechanika dinamikus kiszámíthatatlanságát és mozgását. A német közgazdasági iskola, a darwini evolúcióelmélet és a relativisztikus kvantummechanika tehát közös filozófiai alapokon nyugszik.

Vandervert fent említett cikkében az idegrendszeri receptor-effektor köröket holoképeknek nevezi, ami a fizikából és a biológiából ismert holgrafikus világegyetem, illetve holografikus agy elméletekkel hozható kapcsolatba. A holografikus világegyetem elmélete azt mondja ki, hogy a kvantummechanikai létszint mögött van egy mélyebb létszint, ahol a mozgó és dinamikus kvantummechanikai valóság teljes egységbe tömörül össze, és ennek a létszintnek minden egyes részében jelen van annak az összes többi része is, ami analóg Gábor Dénes hologramjaival, ahol ha a hologrammot, mint képet megfelezzük, akkor a kapott két újabb kép ismét a már megfelezett nagyobb kép egészét tartalmazza.

A látható világegyetem pedig nem más, mint ennek a holografikus létszintnek a kivetülése, projekciója, ahol ebben a holografikus létszintben a látható világ minden tárgya, objektuma és történése előre rögzítve van, és az általunk tapasztalt történések, tehát a világ egész történelme, és így magának az időnek a folyása is, az ősrobbanástól kezdve napjainkig nem más, mint előre megírt program lefutása ebben a holografikus ősszubsztanciában. Innen a holografikus univerzum elnevezése is. Itt mint ahogy láthatjuk megint csak az idő tériesítéséről van szó, hiszen a holografikus létszinten a kvantummechanikai valóság, mint dinamikus és mozgó, tehát az idővel analógiába hozható szubsztancia önmagába csomósodott, és így mint az idő analógiája megszűnt létezni, mert térré vált, és így minden történés ami a tériesített időben lejátszódik a kiterjedt tér egészében előre lerögzített eseménysorozatnak, vagy előre megírt programnak tekinthető, és így minden időben történés, és az egész történelem egyszerre van, egyszerre létezik, és az idő valójában nem telik, ahogy azt mi magunk körül tapasztaljuk, hanem egyszerűen csak van, ahogy a mozdulatlan tér is.

Ha pedig ezek holoképek, vagyis holografikus idegrendszeri egységek, amiket Vandervert az idegrendszeri receptor-effektor körökkel hozott analógiába a tér és az idő egységeként szemlélhetőek, akkor egyértelműen a relativitáselmélettel hozhatóak kapcsolatba, mint ahogy a holografikus világegyetem elméletének az egésze is, ami nem is meglepő, hiszen fent leírtuk, hogy Dilthleynek az alkotásról és megismerésről szóló elméletében szintén a tér és az idő egysége jelenti az alapját az emberi megismerés és alkotás köreinek, amiket én a receptor-effektor körökkel hoztam analógiába. Ha pedig a receptor-effektor körök, amiket most a relativitáselmélettel hoztunk kapcsolatba a káoszelmélet logikája alapján állnak össze az emberi agy szervezetévé az evolúció során, akkor kimondhatjuk, hogy az emberi agy kialakulása a fentiek alapján egyszerre analógiába hozható a az emberi kultúra fejlődésével Dilthley gondolatai alapján, a relativisztikus kvantummechanikával Dirac gondolatai alapján, a biológiai evolúció egészével Darvin gondolatai alapján, és a német közgazdasági iskola alapelveivel List gondolatai alapján, hiszen azokban is, akárcsak Vandervert elméletében, egyrészt a relativitáselmélet teljes determinációja másrészt a káoszelmélet félig dinamikus, félig determinált jellege van jelen.

Tehát mind a relativisztikus kvantummechanika által fémjelzett atomok és molekulák világában, vagyis a szervetlen természet evolúciójában, mind pedig a darwinizmus által fémjelzett biológiai evolúcióban, mind pedig az emberi társadalom és kultúra fejlődésében egyrészt a relativitáselmélet teljes determinációja másrészt a káoszelmélet félig dinamikus, félig determinált jellege van jelen. Ezek a létszintek pedig a tudomány mai állása szerint egymásra épülnek, az egyik létszint mozgásrendszere feltételezi a másik létszint mozgásrendszerét, és nem csak, hogy feltételezik egymást, hanem analóg elveken is működnek, ahogy azt fent kifejtettük. A kérdés az, hogy ha rendelkezésre állnának számunkra azok az eszközök, amelyekkel rögzíteni tudnánk és fel tudnánk térképezni az egyes létszintekben lejátszódó folyamatokat , akkor lehetővé válna e , hogy az alsóbb létszinten lejátszódó folyamatokból következtetni tudjunk a felsőbb létszinten lejátszódó folyamatokra?

A szervetlen természet fejlődésének végpontja nyilván az égitestek: bolygók csillagok kifejlődése. Ezeknek a fizikai tulajdonságaival a geofizika foglalkozik. A szerves természetben lejátszódó folyamatok adatainak gyűjtésével pedig legrészletesebben az erdészeti ökológia foglalkozik, és korunkban már létrejött egy adatbázis a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, ami a geofizika és az erdészet tudományos adatainak gyűjtését, rögzítését és elemzését segíti elő, és a http://www.foldrendszer.hu/ oldalon érhető el. Az emberi társadalomban folyó mozgások és folyamatok rögzítését és elemzését pedig legjobban az általam leírt családtörténeti és helytörténeti kutatási módszerekre épülő közösségi oldalon végezhetnénk el, és ha a két internetes adatbázis és elemző rendszer adatainak az elemzését egyszer majd össze tudjuk hangolni, akkor mivel ezek az evolúciós létszintek egymásra épülnek, az egyik létszint mozgásformái feltételezik a másik létszint mozgásformáit,, és nem csak hogy feltételezik egymást, de fejlődésük azonos elveket követ, mint ahogy azt fent kifejtettük, és mi nagyjából ismerjük azokat a folyamatokat amik ezeken a létszinteken lejátszódnak, talán az alsóbb lészinteken lejátszódó folyamatokból egyszer következtethetünk a magasabb létszinten lejátszódó folyamatokra. Például ha a geofizikai mérések valamilyen rendellenes jelenséget észlelnek a nap fizikai folyamataiban, akkor ebből következtethetünk arra, hogy mi történik majd a társadalom további történetében, vagy másként az emberi megismerés és alkotáskörök összekapcsolódásának folyamatában, a kultúrtörténetben, és képesek leszünk valamennyire megjósolni a jövőt.

Végezetül a tér fogalmáról szeretnék néhány szót szólni. A fentiekben már kifejtettük, hogy a relativitáselmélet tériesíti az időt, és ezzel tulajdonképpen megszünteti az időt, tehát a mozgást és a dinamizmust, és ilyenformán a modern filozófiában a tér az idő, tehát a mozgás és a szabadság ellentéteként tűnik fel, mintegy a determináció, a szükségszerűség jelképe. A tériesített időben az emberi tapasztalat szerint, egymás után lezajló történések egy előre lerögzített formában vannak jelen mintegy térbeli kiterjedésként, és mint ahogy azt fent kifejtettük Vandervert szerint az emberi agy ilyen determinisztikus tériesített időegységeknek nevezhető holoképekből állt össze az evolúció során, tehát úgy is mondhatjuk, hogy a tér egységeiből. Érdekes, hogy Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógépek című könyvében a felvilágosodás korabeli francia filozófiát, amelyből a modern számítástechnika is és a relativitáselmélet is kinőtt, mint a determinisztikus tér filozófiai diszciplináját elveti az emberi agy szerkezetét, mint az isteni rend keresztény tükörképét pedig preferálja, ugyanakkor az emberi agyat is téries tulajdonságokkal ruházza fel.

Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógép című könyvében igyekszik megcáfolni azt a modern gondolatot, hogy az emberi intelligencia sajátos jellegzetességei a számítástechnika mechanikus eszközeivel reprodukálhatók és egy számítógépbe beépíthetők. Az amit gépi intelligenciának neveznek, így a programozással történő problémamegoldás, alapvetően logikai és aritmetikai műveletekre épülnek. Az aritmetika a valós számok közötti műveletekkel: (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás) foglalkozik, és Gödel nemteljességi tételével bizonyította be, hogy egy logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszer, amit formális rendszernek neveznek, soha nem tudja módosítani önmagát. Soha nem tud beavatkozni saját működésébe, mint az emberi intelligencia, hanem csak azt az előre belekódolt parancsmechanizmust tudja végrehajtani, amit emberi készítője beletáplált. Ezért mondják a számítógépekre és a programokra, hogy rugalmatlanok.

Az emberi agy és intelligencia a számítógépekkel ellentétben azért tudja módosítani önmagát, azért tud beavatkozni saját cselekvésének irányításába, mert működése nem aritmetikai alapelvekre (összedás, kivonás stb.) épül, hanem olyan matematikai fogalmakra, mint a végtelen, vagy a tér. Az emberi agy felépítése, neuronjainak egymással való összekapcsolódásai ugyanis, a számítógépekkel ellentétben, olyanná teszik a az emberi agyat, hogy az teljesen kompakt, összefüggő egészet alkot, akárcsak az üres tér, vagy a végtelen tér. Csak egy ilyen rendszer képes módosítani önmagát, amely teljesen összefüggő egész, és kompakt. A logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszerek, amelyek a természetes számok azon tulajdonságára építenek, hogy egymással kisebb, nagyobb vagy egyenlő viszonyban állnak, hiszen erre épül az összeadás vagy a kivonás, erre soha nem lesznek képesek. Egy számítógép soha nem lesz képes arra a szerző szerint, hogy megértsen olyan fogalmakat, mint a végtelen, amire az igazi matematika alapszik. Az aritmetikai alapelvekre épülő számítógépes rendszerek hasonlóan működnek, mint a mechanikus gépek, amelyeket kauzális, ok-okozati viszonyok hajtanak, és éppen ezért ugyanúgy nem tudják módosítani saját működésüket soha.

Azoknál a mechanikus gépeknél, amelyeknél meghúzunk egy kart, az pedig elmozdít egy fogaskereket, amely majd kiönt egy vödröt, a kiöntött vödör soha nem fogja tudni újra elfordítani a kart, hogy a gép újra mozgásba hozza önmagát, mert a kiöntött vödör nem áll összefüggésben a karral, amit el kellene húzni, hogy a visszacsatolás létrejöjjön. Ezért nem lehetséges a természetben az örökmozgó. Csak olyan rendszer tudja módosítani önmagát, ahol minden össze van kapcsolva mindennel, vagyis ami teljesen kompakt egészet alkot, mint például az üres tér, vagy az emberi agy.

Tehát a felvilágosodás filozófiai rendszeréből kinövő számítógépek lélektelen mechanizmusai, ahol minden előre leprogramozott és determinált, mint a téries időben, soha nem érhetnek fel az emberi agy szabad és determinációtól mentes mechanizmusaihoz, ugyanakkor az emberi agy is téries, hiszen kompakt,egységes egész akárcsak az üres tér. Vajon mi a különbség a spinozai panteizmus, illetve a relativitáselmélet tere, és az emberi agy tere között?

Ha az emberi agy ilyen kicsi és determinált tériesített időegységekből áll össze, amelyek egymásba kapcsolódnak, akkor nyilvánvaló, hogy mindegyik ilyen ki tériesített időegységbe előre be van programozva és le van rögzítve valamilyen időbeli folyamat, mint például az agy receptor-effektor köreinek esetében valamilyen alak, vagy színkonstancia, amelyen senki sem változtathat, és ilyen értelemben ezek determináltak, de nyilvánvaló az is, hogy mindegyikbe más időbeli folyamat, esetünkben alak, vagy szín konstancia van lerögzítve, és ha ezek az előre leprogramozott időbeli folyamatok összekapcsolódnak és mondhatjuk úgy, hogy összeadódnak, akkor az időben előrehaladva egyre nagyobb szabadságot adnak hozzá ezeknek a tériesített időegységeknek az egységéhez, hiszen egy időbeli folyamat előre lerögzítve csak egyféle utat és fejlődési lehetőséget jelöl ki az időben fejlődő tárgyi objektumok számára, többféle ilyen előre lerögzített időbeli folyamatnak az összessége viszont már sokféle utat és fejlődési lehetőséget engedélyez az időben fejlődő tárgyi objektumok részére, annak ellenére, hogy a relativitás elmélet teréhez hasonlóan ez a fajta tér is determinált, tehát nincs benne idő és mozgás, viszont a determinált leehetőségek sokfélesége miatt mégis több szabadságot biztosít az időben fejlődő tárgyi objektumoknak, ezért van az, hogy bár az emberi agy is téries, mégis rendkívül nagy cselekvési és fejlődési szabadsággal ruházza fel az embert, így ez a fajta tér már nem tekinthető annyira az idő ellentétének.

Így azt mondhatjuk, hogy meg kell különböztetnünk két fajta teret, egyrészt a spinozai panteizmus terét, amely a tiszta mozdulatlan kiterjedés fogalmával definiálható, másrészt pedig a keresztény teret, amely ilyen tériesített, tehát előre determinált időfolyamatokból áll össze, és mint ilyen ugyancsak nélkülözi az időbeli mozgást és változást, de a lehetőségek összeadódása folytán mégis nagyobb, vagy végtelenül sok lehetőség összeadódásával akár végtelen nagy szabadságot biztosíthat az időben fejlődő tárgyi objektumoknak. Javasolnám, hogy ezt a fajta teret nevezzük ezentúl szupertérnek.

Feltételezésem szerint a fent már említett transzcendens számok kvantummechanikáját csak ezzel a szupertérrel ötvözhetjük, de hogyan? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához most rá kell térnünk arra a kérdésre, hogy melyek is a mai matematika leírása szerint azok az irracionális, és hogy melyek is a mai matematika leírása szerint azok a transzcendens számok. Az irracionális számok a mai matematika fogalomhasználata szerint olyan végtelenül hosszú tizedes törtek, amelyeknek a számjegyeiben nincs ismétlődés. Például 0,090909... esetében a 0 és a 9 a végtelenségig ismétlődik, de például a Pí számjegyei esetében 3,14159.. a számjegyek sohasem ismétlődnek. Tehát a Pí irracionális számnak tekinthető. Azonban van még egy tulajdonsága is az irracionális számoknak mégpedig, hogy felírhatóak egy másodfokú egyenlet megoldásaiként. A kettőnek a négyzetgyöke: sqrt(2) például irracionális, de felírható egy egyenlet, az x^2 = 2 megoldásaként. A transzcendens számok viszont olyan irracionális számok, amelyek nem írhatóak fel végesen hosszú egyenlet megoldásaiként.

A nem transzcendens irracionális számok tehát bizonyos egész számok gyökeiként állnak elő, ahol a gyökvonás eredményeként nem egy újabb egész számot kapunk, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedestörtet. A komplex számok példáján már láthattuk, hogy a hatványozás esetén, vagyis két egyenlő nagyságú szám összeszorzásakor lényegében a kvantummechanikai valóság létszintjein jelen lévő objektumok tulajdonságaihoz hasonló új számot hozunk létre, ahol az új számban a már összeszorzott két szám egymást áthatva és egymást kioltva vibrál, akárcsak a kvantummechanikai valóságban a lét és a nemlét. Ha pedig gyököt vonunk az így keletkezett számból, akkor a már összeszorzott két szám elválik egymástól, és a kvantumvibráció, ahol a két szám egymást folyamatosan áthatotta és kioltotta megszűnik. Az irracionális számoknál az a jelenség, hogy a gyökvonás nem egész számot, hanem egy végtelen, nem szakaszos tizedes törtet ad ki azt jelenti, hogy az irracionális szám számjegyei miközben folyamatosan kitöltik az egyre kisebb számértékeket fémjelző tizedesjegyeket a tizedeken, századokon és ezredeken keresztül egészen a végtelenségig egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva közelítenek ehhez a végtelenül kicsi értékhez sqrt(2) = 1,41421 35623 irracionális számmal szemléltetve valahogy így:











Mint ahogy fent azt már leírtuk Marcus du Sautoy a prímeket a kvantummechanikával kapcsolta a össze, a kvantummechanikához kötődő prímszámokból gyökvonással képzett irracionális számok pedig tovább kvantumosodnak hiszen az atomi szintek kvantumvibrációihoz hasonló ingadozásaik a végtelenbe nyúlnak, amikor egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva tartanak a végtelen, pontosabban a végtelenül kicsi felé. Tehát itt tulajdonképpen a kvantumos prímszámok továbbkvantumosodásáról van szó. A transzcendens számok pedig mintha végleg elszakadnának a természetes számoktól, amiatt, hogy nem értelmezhetőek egy természetes szám négyzetgyökeként, és a természetes számokat is túlhaladva a megszámlálhatatlanul végtelenbe nyúlnak. Hiszen a különféle számtípusok közül egyedül a transzcendens számokból van megszámlálhatatlanul végtelen sok, mert mint a természetes számokból, mind pedig az irracionális számokból megszámlálhatóan végtelenül sok van. Ahogy pedig a fentiekből az kiderül a megszámlálhatatlanul végtelent a körhöz, a kört pedig a Pí-hez kötöttük, és érdekes módon maga a Pí is transzcendens szám, ahogy azt a matematikusok már bebizonyították.

Azt már rögtön észrevehetjük, hogy a számok világának felépítése mennyire emlékeztet minket a fizikai univerzum felépítéséhez. Létezik egyrészt a kvantummechanikai valóság mélyrétege, amiről a holografikus univerzum elméletének hívei is beszélnek, bár ennek a szerkezete nem biztos, hogy azonos azzal, ahogy ők azt elképzelik. Ezt a mélyréteget fémjelzik a transzcendens számok, amelyek teljesen mentesek mindenfajta determinációtól és szükségszerűségtől és a megszámlálhatóan végtelenen is túlnyúlnak. Ebből a végtelenül kicsi világból épülnek fel az irracionális és a prímszámok, amelyek már a durvább kvantummechanikai valóságot fémjelzik, a kvantummechanikai valóság külső rétegét.

Majd a prímszámokból a végtelenbe tartóan épülnek fel az összetett számok, amelyek már a makrovilágot, vagyis a relativitáselmélet determinált terét fémjelzik, a természetes számok végtelen sorozata pedig, ahol a prímszámok és az összetett számok vegyesen vannak jelen a Dirac által leírt relativisztikus kvantummechanika világát fémjelzik, ahol a relativitáselmélet és a kvantummechanika találkozik egymással. Végül a természetes számokból felépített megszámlálhatóan végtelen a szuperteret fémjelzi, vagyis a szuperbonyolult emberi agyat, vagy Istent, ahol az összetett számok relativisztikus holoképeiből, vagyis a megdermedt idő egységeiből az emberi agy mintájára felépül a szupertér, amely téries ugyan a holoképek tériesített időegységeihez hasonlóan, viszont a holoképek szabályos rendbe szerveződése miatt mégis nagyobb szabadságot adnak a létezőknek, mint a relativitáselmélet determinisztikus tere.

Most tehát már tudjuk, hogy mi az a szupertér, és tudjuk, hogy mik azok a transzcendens számok. A cikk célja pedig az volt, hogy a szupertér és a transzcendens számok, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétegeinek összekapcsolásával hozzunk létre egy újfajta fraktálszerkezetet a matematika nyelvén, amivel meghaladhatjuk a ma ismert fraktálszerkezeteket. A transzcendens számokat tehát megszámlálhatatlanul végtelennek mondtuk a megszámlálhatatlanul végtelent pedig a körhöz kötöttük. A szupertérről azt mondtuk, hogy az a természetes számok megszámlálhatóan végtelenjéhez köthető. Azt pedig már fent kifejtettük egy matematikai képletben, hogy a természetes számokat hogyan alakíthatjuk át megszámlálhatatlanul végtelenné, vagyis transzcendens számokká. Ezt a képletet fogjuk újra felhasználni, de először megint csak a végtelenről szólok néhány szót.



Mint ahogy a matematika tudományából azt sokan tudják, ha a végtelenhez végtelent
 adunk hozzá szintúgy végtelent kapunk, vagy ha a végtelent végtelennel szorozzuk meg, megint csak végtelent kapunk, de ez véleményem szerint fordítva is igaz, a végtelen nemcsak megszorozható a végtelennel úgy, hogy eredeti nagysága megmarad, hanem fel is osztható akár végtelen sok szintén végtelen egységre. Ezt nagyon könnyű bebizonyítani. Vegyük például a természetes számok végtelen sorozatát.

1, 2. 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13 , 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20 ... → ∞

Most csoportosítsuk ezeket a számokat kettesével:

(1, 2) (3, 4) (5, 6) (7, 8) (9, 10) (11, 12) (13 , 14) (15, 16) (17, 18) (19, 20) ... → ∞

Ezzel kettes számcsoportok végtelen sorozatát kaptuk, ami ugyanúgy végtelenül nagy, mintha a természetes számok végtelen sorozatát egyesével számolnánk végig. Ebből következik, hogy ha hármasával csoportosítanánk ezeket a számokat akkor is ugyanilyen végtelen sorozatot kapnánk a számcsoportokból, és egészen a végtelenségig folytathatnánk ezt, amikor pedig már végtelen sok ilyen végtelen számcsoportot kapnánk, és mint ahogy fent már többször kifejtettük a szupertér analóg a természetes számok megszámlálhatóan végtelen sorozatával, így azt is mondhatjuk, hogy ha a természetes számok végtelen sorozatát végtelenül sok végtelen számcsoportra osztjuk fel, akkor végtelenül sok szuperteret kapunk. Ennek értelmében a fent már egyszer leírt függvényt:

sqrt((x-1)+x) … sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1))) … sqrt(sqrt(sqrt((x-1)+x)+sqrt(((x-1)+1)+(x+1)))+sqrt(sqrt(((x-1)+2)+(x+2))+sqrt(((x-1)+3)+(x+3)))) … → ∞

véleményem szerint úgy kell módosítanunk a transzcendens számok dialektizálásához, vagy másként a tanszcendens számoknak a szupertérrel való összekapcsolásához, hogy a fenti képletben az (x) értékét az egyre több számot magukba foglaló számcsoportok összegének értékével helyettesítenénk be így (x) értéke: x = 1 helyett x = 1+2 = 3, vagy x = 3 + 4 = 7, és így tovább a végtelenségig. Hármas számcsoportok esetében pedig: x = 1 + 2 + 3 = 6, vagy x = 4 + 5 + 6 = 15, és így tovább a végtelenségig, és az és (x)-ből kivonandó és hozzáadandó számokat is a képlet logikája szerint kell módosítani, végül pedig, ha a számok csoportba foglalásának  folyamatában elérünk a végtelenhez, akkor a szuperteret egyesítettük a transzcendens számokkal, és létrehoztuk az új fraktálokat, ahol már nem a relativitáselmélet tere és a kvantummechanikai valóság külső rétege van egybekapcsolva, hanem a kvantummechanikai valóság mélyrétege, amelyet a transzcendens számok fémjeleznek, és a szupertér, amit pedig a megszámlálhatóan végtelen számok fémjeleznek.

Tehát a fizikai világ alapvetően négy négy valóságosan, vagy potenciálisan létező létszintből épül fel, egyrészt a kvantummechanikai valóság mélyrétegéből, ami a transzcendens számoknak feleltethető meg. Létezik azután a relativisztikus kvantummechanika által fémjelzett köztes létszint, ami az irracionális számoknak feleltethető meg. Létezik a makrovilág, ami a megszámlálhatóan végtelennek feleltethető meg, végül létezik egy csak potenciálisan létező létszint, ami akkor válik valóságossá, ha a szuperteret összekapcsoljuk a transzcendens számok létszintjével, vagyis a transzcendens számok létszintjét dialektizáljuk. Ez a létszint a filozófiai elméletek között a marxi dialektikus materializmusnak feleltethető meg, ahol a statikus elemekből felépülő, ám ezek összeadódása révén mégis dinamikus szupertér egybeforr a ténylegesen dinamikus kvantummechanikai valóság mélyrétegeivel.

Nézzük meg először is, hogy ezek közül melyik létszintnek feleltethető meg  Ez most egy hosszabb kitérőt igényel. A metafizikai tradíció tanításait sokan ismerhetik az internetről, ami egy sajátos okkult ezoterikus tanítást fémjelez. Ahogy a többi ezoterikus irányzat, úgy a metafizikai tradicionalizmus is sajátos involúcióként, vagyis nem fejlődésként, hanem aláhanyatlásként gondolja el az emberi történelmet, ahol az aláhanyatlás végpontja a mai nyugati modern technikai civilizáció. Viszont a régi letűnt aranykort nem valamiféle tudomány és technika nélküli, nőies természetközeli állapotként gondolják el, mint a többi okkult irányzat, hanem egyfajta harcias, férfias lovagkort idealizálnak a helyébe mesébe illő gótikus katedrálisokkal, és harcos királyságokkal, bár technikai civilizáció nélkül természetesen. A metafizikai tradíció filozófiai alapjainak lerakója René Guenon volt, aki matematikusként végzett, majd sokféle gnosztikus mozgalomba belépett, végül Egyiptomban telepedett le, ahol belépett a szufi rendbe és élete hátralévő részében írásaival foglalkozott. Több követője is akadt később, mint például Julius Evola, akit sokan a szélsőjobbhoz sorolnak, vagy Frithjof Schuon, Magyarországon pedig Hamvas Béla.

A metafizikai tradíció magyarországi hívei politikai nézeteikben a legitimistákhoz illetve a monarchistákhoz sorolhatók, a Habsburg ház visszatérésének hívei, és ennek jegyében elutasítják a magyarság újkori forradalmait, mint például az 1948-49-es forradalmat, vagy a Rákóczi Ferenc által kirobbantott forradalmat, amin sokan megütköznek és felháborodnak az interneten, a másik amin sokan megütköznek, hogy a metafizikai tradíció magyarországi hívei erősen összefonódnak a szélsőjobboldalinak mondott JOBBIK-al, ami egyértelműen kiderül, ha utánanézünk az interneten fellelhető kapcsolataiknak. Én annak a véleményemnek adok most hangot, hogy a metafizikai tradíció és a vele összefonódott JOBBIK valójában a magyarországi baloldallal mutat közös eszmetörténeti gyökereket, és ezt az európai politikai és filozófiai gondolkodás sokirányú összefonódásainak elemzésén keresztül szeretném bizonyítani. Kezdjük a metafizikai tradíció filozófiai alapjainak mélyebb elemzésével.

Rene Guenon francia matematikus dolgozta ki a metafizikai tradíció, vagy perennalizmus okkult gnosztikus rendszerének filozófiai alapjait, akire nagy hatással voltak matematikai tanulmányai különösképpen Leibniz infinitezimálisa, ami egyértelműen kiderül az Infinitessimal Calculus című könyvéből, ahol lényegében a perennalizmus filozófiai alapjait veti meg. Ha körbenézünk a metafizikai tradícióról szóló magyarországi irodalomban, akkor észrevehetjük, hogy Guenon magyar követői nem nagyon hivatkoznak Guenon ezen könyvére, mint ahogy le sem fordították még magyarra, talán azért mert a metafizikai tradíció hívei igyekszenek mindentől elhatárolni magukat, ami az ő értelmezésükben modern, és aki ezt a könyvet elolvassa az rájöhet, hogy a metafizikai tradíció tanításai egy nagyon is modern filozófus, név szerint: Leibniz filozófiájában gyökereznek.

Guenon filozófiájának az alapja, amit Leibniz infinitezimálisára alapoz, a mennyiségi szembeállítása a határtalannal. A mennyiségi jelleg minden olyan dologhoz kötődik, ami térbeli, vagy időbeli, hiszen a térbeli távolságok, vagy a térbeli testek méretei, illetve az időtartamok hosszai mind mennyiségek, és mint ilyenek mind lehatároltak, vagyis mind valamiféle határral rendelkeznek. Minden időtartamnak van végpontja, minden térbeli testnek van felülete, mint ahogy minden távolságnak van térbeli határa. Ezek alapján pedig kimondhatjuk, hogy minden, ami a térhez és az időhöz kötődik lehatároltnak tekinthető.

Guenon szerint a modern matematika legnagyobb tévedése az, hogy a végtelent is ilyen lehatárolt mennyiségnek tekinti, ami a térhez és az időhöz kötődik, pedig Leibniz infinitezimálisának tulajdonságaira hivatkozva megállapítja, hogy az valójában határtalan és túl van a téren és az időn. Leibniz infinitezimálisa köztudottan a végtelenül kicsi fogalmával írható körül, amihez minden mennyiség csak közelíthet, de sohasem válhat egyenlővé vele, hiszen ha egy adott hosszúságú rudat elkezdünk egymás után mindig, folyamatosan felezni akkor akár meddig felezzük a rúd sohasem válik végtelenül kicsi hosszúságúvá, mert ahhoz végtelenül sok időre lenne szükség. Tehát a végtelenül kicsihez, az infinitezimálishoz csak közelíteni lehet, de azt soha nem lehet elérni, és minden mennyiség, amely a végtelenül kicsihez közelít, az mindig, folyamatosan és határtalanul, a végtelenségig meghaladja önmagát, és ebből ered a végtelen határtalansága, ami azt jelenti, hogy a végtelen nem mennyiség, hanem határtalanság, ami túl van minden érzékelhető térbeli és időbeli formán, vagy másként téren és időn túli, metafizikai objektum.

Innen ered a metafizikai tradíció elnevezés, ami arra utal, hogy az általunk ismert emberi történelmet megelőző világot, vagy létállapotot, amit a metafizikai tradicionalisták aranykornak neveznek ez a minden mennyiséget meghaladó határtalanság, vagyis a teljes szabadság jellemezte. A metafizikai itt azt jelenti, hogy minden érzékelhető mennyiségi formán, tehát téren és időn túli, a tradíció pedig azt, hogy őskori, a látható emberi történelem előtti, azon kívüli. A metafizikai tradícionalisták ezt az aranykori létállapotot szembeállítják a modern korral, amit történelmi mozgás, vagyis a folyamatos fejlődés és haladás jellemez, legyen az technikai fejlődés, politikai forradalmak és változások stb.

A történelem előtti aranykort annak ellenére, hogy annak ebben a filozófiai rendszerben dinamikus jelleget kölcsönöz a Guenon által hangsúlyozott határtalanság, végeredményben passzívnak és történetietlennek gondolják el, és ez ad kissé paradox jelleget a metafizikai tradíciónak az okkult mozgalmak között, hiszen a többi okkult mozgalom, mint például a teozófia, vagy a spiritizmus, a történelem előtti aranykort, mint passzív, történetietlen időszakot a női princípium hatálya alá utalja, hiszen a nőiség jelöli a passzív rezisztenciát, a metafizikai tradicionalisták viszont az aranykort hajlamosak a harcos férfiprincipium hatálya alá utalni, ami az aktív dinamizmus megtestesítője, ami egyfajta paradoxonként jelentkezik a metafizikai tradicionalizmusban, hiszen náluk a nőies passzivítás valójában dinamikus, hiszen határtalan, minden határt meghaladó, és ez adja a metafizikai tradicionalisták vonzódását a középkori lovagrendekhez, és a férfias középkori királyságokhoz.

A teozófusoktól és a többi okkult mozgalomtól elhatárolják magukat abban is, hogy szerintük azok a modern tudomány szóhasználatát vették át, mint például magnetizmus, vagy asztráltestek, amelyek a tér és időbeliségre utalnak, míg ők teljes mértékben metafizikaiak, vagyis kívül helyezik magukat a téren és az időn, és minden modern mennyiségi tudományon és filozófián. Tehát láthatjuk, hogy sok mindenben vitában állnak a többi okkult mozgalommal, de egyben egyetértenek velül ez pedig a technikai civilizáció lerombolásának a szükségessége.

Az okkult mozgalmakat, így a teozófiát, vagy a spiritizmust azért hozták létre, hogy a természeti környezetből kiszakított modern tudomány és technika által vezérelt kapitalista ipari társadalom mechanikus világában elidegenedett embert visszavezessék a technikai civilizáció előtt létező világ természetközeli társadalmi rendszeréhez, amit ők újraszakralizálásként értelmeztek, vagyis, hogy lerombolják a technikai civilizációt, és ebben ha más oldalról is, de megegyeznek a metafizikai tradícionalistákkal, mivel ők ugyan nem idealizálják olyan mértékben az archaikus, természetközeli életmódot, mint a teozófusok, de a technikai civilizációt ők is a mennyiségi, vagyis a tér és időbeli megjelenési formák világához sorolják, ami ilyen értelemben elvetendő. Továbbá egyetértenek velük a keleti vallások idealizálásában is, bár a keleti vallásokat másképp értelmezik, mint a többi okkult mozgalom, szerintük a keleti vallásokat a nyugati ember nem ismeri jól, mert azoknak a filozófiai tartalma megegyezik a metafizikai tradíció tanításaival a hagyományos nyugati értelmezéssel ellentétben.Tehát a metafizikai tradíció filozófiai tanításai a mennyiség és a határtalanság szembeállításán alapulnak, és forrása a Leibnizi filozófia. Mivel a magyarországi metafizikai tradíció hívei legfőképp az ausztriai Habsburg házhoz kötődnek, most egy kis kitérőt kell tennünk, és meg kell ismerkednünk az egyik legismertebb osztrák közgazdásszal Fridrich August von Hayekel.

F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései című könyvében arról ír, hogy az emberi civilizációban az emberek mindennapi viselkedését kontrolláló szabályokat, mint például a becsületesség, vagy a szerződések betartásának normáit előíró szabályokat a civilizáció tagjai tanulás és utánzás útján adják át generációról generációra mindig a következő nemzedéknek, és ezek az írott és íratlan normák és szabályok a civilizált gazdálkodás alapjait képezik, hiszen például a szerződések betartásának normái nélkül nem lenne modern kapitalista gazdaság.

Ezeket a szabályokat, amelyek fenntartják a modern gazdaságot, mi nyilvánvalóan nem szeretjük, mert korlátoznak minket. Nem örülünk olyan szabályoknak, mint például, hogy a piacon elénk táruló ízletes almákat nem vehetjük csak úgy el az alma ellenértékének kifizetése nélkül, ezért Hayek szerint ezeket a szabályokat semmiképpen sem mi választottuk az evolúció során, hanem inkább ők választottak minket.

Ezek a szabályok Hayek szerint úgy szolgálják a kapitalista gazdaság fennmaradását és fejlődését, hogy segítik az egyént a gazdasági rendszerbe való beilleszkedésben, ahol munkások, vállalkozók stb., lesznek, hiszen a kapitalista gazdasági rendszer csak azokat fogadja be tagjai közé, akik például a becsületesség normáit betartják, és így a gazdasági rendszerbe beilleszkedve mindig olyan más egyének szükségleteit szolgálják ki, akiket egyébként nem is ismernek, mint ahogy például egy autót összeszerelő gyári munkás nem ismeri azt az egyént, aki az általa összeszerelt autót meg fogja vásárolni. Ez a modern gazdaság munkamegosztásának lényege.

Így pedig azáltal, hogy ezek a szabályok és normák az egyént beillesztik a kapitalista gazdasági rendszerbe, lehetővé teszik a piacon jelen lévő információ megfelelő rendben való szétosztását és felhasználását az egyének között, amelyek a tudomány és a technika fejlődésével egyre halmozódnak a társadalomban, és amelyeket éppen ezért egyetlen egyén soha nem tudna felhalmozni, megtanulni, és ezáltal felhasználni. Így ez a rengeteg információ csak úgy válhat felhasználhatóvá és hasznosíthatóvá a társadalomban, ha a társadalmi tömeg egyes egyénei a szabályok segítségével beilleszkednek a gazdasági rendszerbe, és megtanulnak egy bizonyos töredéket ebből az információhalmazból, mint például az autószerelést, vagy a jogászkodást, és a többi egyénnel, akik a társadalmi információhalmazból más-más információdarabkát szakítottak ki, együttműködve hasznosítják a társadalmi információ egészét a gazdasági rendszerben, vagy más szóval termelnek, gazdálkodnak a gazdaság más-más szektorában.

A sok társadalmi információ sem akkor nem lenne felhasználható, ha egyetlen egyén akarná az egészet megtanulni, hogy aztán diktátorként az egész társadalmat átfogóan irányítsa, hiszen az egyének információfelvevő és feldolgozó képessége véges, sem akkor, ha nem lennének a társadalomban írott és íratlan normák, szabályok, amelyek elősegítik az embereknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, hogy így a társadalmi információtömegből egy-egy részt kiszakítva, és megtanulva együtt tudjanak működni a többi egyénnel a társadalmi információ feldolgozásában, és hasznosításában, vagy más szóval a termelésben, a gazdálkodásban.

Mindebből kifolyólag a totalitárius szocialista rendszerek azért veszélyesek Hayek szerint, mert az egész társadalom irányítását egyetlen egyén kezébe akarják tenni, a diktátoréba, aki nem tudja felhalmozni és megtanulni a társadalomban jelen lévő összes információt, és ezért intézkedései törvényszerűen tévedésekhez, társadalmi problémákhoz, majd végeredményben a társadalmi fejlődés megakadásához vezetnek. Ugyanis Hayek elméletét az evolúciós fejlődés kontextusába helyezi.

Mivel Hayek szerint azáltal, hogy a társadalomban jelen lévő írott és íratlan szabályok és normák elősegítik a az egyéneknek a gazdasági rendszerbe való beilleszkedését, és ezáltal a társadalmi információ megfelelő rendben való szétosztását és allokálását, egyben elősegítik a kapitalista gazdasági rendszer megfelelő működését, a tudomány és a technika fejlődését, ahol a tudomány és a technika aztán újabb társadalmi és gazdasági információk elterjedését, újabb ipari vagy szolgáltatási szektorok megszületését segítik elő. Egyszóval elősegítik a gazdasági rendszer fejlődését, ami aztán újabb írott és íratlan normák és szabályok, így: jogszabályok, udvariassági szabályok stb., megszületését teszik szükségessé, hogy az egyének megint be tudjanak illeszkedni ebbe az újfajta gazdasági rendszerbe, hogy aztán megint újabb szintre fejlődjön a gazdaság., vagyis a társadalmi normák és a gazdasági rendszer dialektikusan egymást erősítve fejlesztik egymást, és ezzel együtt a gazdaságot és a társadalmat, és Hayek szerint ez a fejlődés és az evolúció alapja.

A szocializmus pedig azáltal, hogy az egész társadalom irányítását és fejlesztését egyetlen egyén kezébe akarja letenni, aki nem tudja felhalmozni és feldolgozni a társadalomban jelen lévő információkat, valójában megakasztja a társadalom fejlődését, mert lehetetlenné teszi a társadalmi információ megfelelő rendben való elosztását és allokálását. Mivel pedig a gazdaság és a társadalom fejlődésének a motorját a társadalom írott és íratlan szabályai alkotják, az egyéneknek kötelességük alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen. Meg kell jegyezni még, hogy mivel Hayek elméletében a társadalmi információt sok egyén között kell szétosztani, akik annak csak egy-egy szeletkéjét sajátíthatják el más-más emberi képességeket és adottságokat alapul véve, ebben az elméletben a fejlődés sokféle képességekkel és adottságokkal rendelkező egyéneket kíván, magyarán a társadalom sokszínűségét kívánja, amihez már csak egy lépés kell, hogy elvezessen az etnikai sokszínűségre épülő társadalom, vagyis a multikulturalizmus elméletéhez. A következő részben azt kell elemeznünk, hogy hogyan függ össze Hayek gazdaságfilozófiai tanítása az osztrák eszmetörténettel.

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig című írásában az osztrák eszmetörténetet és politikai tradíciót elemzi, és rámutat, hogy az osztrák liberális politikai tradícióra nagy hatással volt az egykori Habsburg birodalom soknemzetiségű volta, ami mindenféle forradalmi átalakulással szembefordította őket. Az osztrák szellemiség másik forrása a katolicizmus a szerző szerint, amely erős konzervatívizmust, a haladással a progresszivítással való szembehelyezkedést, és tekintélyelvet oltott az osztrákokba, és a katolicizmus nemzetek feletti, a nemzetek egységbe kovácsolását elérni kívánó hagyományaival még inkább elérte, hogy egy ilyen kulturálisan heterogén, a történelem feszültségzónájában elhelyezkedő ország minden hirtelen, forradalmi változást, amely a nemzetek feletti egyensúly lehetséges megbontását irányozza előre, halálos fenyegetésként éljen meg.

Az osztrák konzervatívizmus legfontosabb ellenfelének a francia felvilágosodás eszméit vallja, amely racionalizmusával az egyéni individuális észt tartja az igazság, a hamisság, illetve a jó és a rossz legfőbb mércéjének, a gondolkodás és az egyéni életvezetés szabadságát az egyének elidegeníthetetlen jogának tekinti, a gazdaság területén pedig a vállalkozás szabadságát tartja mérvadónak, ami a közérdek tekintetében olykor korlátozhatónak tart. Az osztrák konzervatív felfogás ezzel ellentétben a hagyománynak a tekintélyét fogadja el jog és erkölcs végső bírájaként, az egyéni ítéletek érvényesítésének szabadjára engedését, és a társadalomnak az egyének elvont eszméi által való átalakítását, pedig elítéli és veszélyesnek tartja a fennálló társadalmi rendre nézve.

Ugyanakkor a szabad vállalkozást, mint az individuális ész termékét korántsem veti el teljesen, mivel a társadalom és a gazdasági élet elvont eszmék, így: kommunizmus, fasizmus stb., által való szabályozását is az egyéni individuális ész termékének, és egyben legveszélyesebb termékének tartja, mivel egy emberi egyén: a diktátor individuumából ered, továbbá mesterséges, művi és racionalisztikus, és a spontán-természetes gazdasági folyamatok egyedül helyénvaló voltát tartja érvényesnek.

A minden egyes elemet magában foglaló osztrák konzervatív antropológia öt nemzedéken keresztül változik át kiérlelt elméletté. Az első állomás az 1909-ben szentté avatott Klemens Maria Hofbauer osztrák jezsuita szerzetes volt, aki a katolikus valláson belüli racionalisztikus tendenciák ellen lépett fel, és a jezsuita elvek érvényre juttatása érdekében azt hirdette a felvilágosodás eszméivel szemben, hogy az ember elégtelen, korlátozott és esendő lény, aki magára hagyva, önnön értelmére és érzületére bízva, nem tudja megtalálni a helyes utat, és ezért a felsőbb tekintély iránti feltétlen engedelmességet hirdette.

A jezsuitizmus az engedelmességet tartja fontosnak az intellektuális vizsgálódással szemben, és így merőben antiintellektuális irányzat, ahogy Hofbauer sem törekedett hittételeinek filozófiai érvekkel való alátámasztására, hiszen ha argumentálni akart akkor az egyház évezredes kontinuitására hivatkozott, mint az isteni eredet legfényesebb bizonyítékára. „Legyetek alázatosak !” mondta sokszor, mert különben soha nem fogják áthatni az embereket a hit misztériumai.

A második nemzedékhez Hofbauer köre tartozik közöttük Friedrich Schlegel, aki erősen kárhoztatta kora modern politikai elméleteit és intézményeit, de azok ellentéteként nem más politikai elméleteket jelölt meg, hanem bizonyos szerves társadalmi berendezkedéseket, amelyek összegződését végül az európai középkorban látta meg. Az európai középkorhoz való visszatérést hirdette, mint szerves és organikus társadalmi rendhez.

Metternich gondolatai távol álltak Schlegel romantikus katolicizmusától. Az ő vallásfelfogása a hűvös gyakorlatiasságból fakadt. A tekintélyelvű katolikus vallást a forradalom elleni legjobb biztosítékként fogta fel. Nem hitigazságai miatt, hanem társadalomképe miatt részesíti előnyben a protestantizmussal szemben. A forradalmi tendenciák lényegét egyedül abban látta megvalósulni a protestantizmustól a felvilágosodásig, hogy mindenben törjön előre az individualizmus, mindenki legyen a „saját dogmájának pápája”, és egyedül saját magát kormányozza, saját maga bírálja erkölcseinek, cselekedeteinek helyességét minden külső tekintély nélkül. Ez a forradalom és a protestantizmus lényege Metternich szerint, és ez abszurd és destruktív, amivel csak a katolicizmus tekintélyelvűsége veheti fel a harcot.

Metternich reformelképzelései ezzel összefüggésben szemben állnak minden forradalmisággal, és tulajdonképpen nem egy előre kigondolt eszmény, vagy politikai rendszer, mint például: szocializmus, vagy kommunizmus megvalósításában a „valódi javak” irányába történő konkrét előrelépéseket értette, ahol valódi javak alatt a „rendből fakadó szabadságot”, „a törvény előtti egyenlőséget” és az „erkölcsi és anyagi nyugalom nélkül elképzelhetetlen jólétet értette”. Véleménye szerint a szabadság, mint fogalom csak a rend fogalmára épülhet. Rend nélkül a szabadság diktatúrához vezet.

Nincs előregyártott recept arra nézve, hogy milyen a jó alkotmány, mert jó alkotmány csak az alkotmányt megalkotó nép erkölcsi jelleméből és sajátosságaiból eredhet, minden népnek a saját magának legmegfelelőbb alkotmányt kell megalkotnia, és ez természetszerűleg soha nem történhet ugrásszerűen, és forradalmi módon, hanem mindig csak fokozatosan.A hofbaueri és a metternichi eszményekből, vagyis az ész mindenhatóságába vetett hit tagadásából és a gyakorlati ész fölényének hitvallásából alakult ki Széchenyi István romantikus-vallásos emberképe, amit méltán nevezhetünk haladó konzervativizmusnak, ahol az angolszász szabadpiaci gondolkodás összekapcsolódik a keresztény erkölcsi tökéletesedés eszméjével. Metternich nyomán Széchenyi hitt abban, hogy a nemzeti szellem szent, és azt nem lehet ugrásszerűen, forradalmi úton megváltoztatni, és ennyiben konzervatív volt. Viszont haladó volt annyiban, hogy hit a nemezti szellem fokozatos, lassú reformok útján való fejlesztésében és tökéletesítésében. A nemzeti szellem nála is egyfajta szerves, organikus felépítmény volt, mint Schlegel-nél az idealizált középkor, amihez nem lehet forradalmi úton hozzányúlni, lassú fokozatos reformokkal viszont igen.

Az osztrák konzervatív gondolkodás harmadik nemzedéke Eötvös József, Dessewfy Aurél stb. ugyanezeket a hagyományokat folytatta, kiállást a szerves, organikus társadalomképért az előretervezett politikai elméletekkel szemben. Fellépést az államhatalom központosító törekvéseivel szemben, mert azok egy egyén individuális döntési mechanizmusai alá rendelik a közösséget, az egyéni individuális ész külső tekintély nélkül pedig elvetendő stb.

A következő generációhoz tartozott Carl Menger osztrák liberális közgazdász, aki a társadalom történeti intézményeit nem az individuális észből, hanem, hanem a társadalom kollektív tudattalan tradícióiból származtatja, ahol Burke angol politikai gondolkodó egyik művére hivatkozik, amiben kimutatta, hogy hazája Nagy-Britannia történeti intézményeit nem a brit törvényhozás munkájának, vagy a nemzeti közakaratnak, hanem a történelem spontán, reflektálatlan folyamatainak köszönheti.

Ez már megelőlegezi Hayeknek azt a tételét, hogy a társadalomban meglévő írott és íratlan normákat és szabályokat, amelyek a gazdasági fejlődést irányítják nem az emberek választották maguknak tudatos tervező munkával, hanem amaz választotta az embereket, illetve a társadalmat. Továbbá Menger elmélete visszaköszön az pszichoanalízis megteremtőjének, az osztrák pszichiáternek, Freudnak a nézeteiben is, aki szerint az ember nem maga uralja a saját érzelmeit és viselkedését, hanem a tudatalattijából spontán feltörő elfojtások határozzák meg, hogy adott pillanatban hogyan viselkedik, vagyis ahogy a társadalomban nem a vezető határozza meg az alája tartozó társadalom fejlődésének sajátosságait, hanem annak spontán reakciói, úgy az embernél sem a személyiség magvát alkotó tudat irányítja a viselkedést, hanem a tudattalanból feltörő spontán reakciók.

Így jutunk el végül Hayek elméletéhez aki Menger után azt vallotta, hogy a társadalomban az emberek tudatos tervezőmunkáját megkerülve jönnek létre azok az írott és íratlan szabályok és normák, amelyek a gazdaság fejlődését irányítják, és az embereknek kötelességük alávetni magukat ezeknek a normáknak, hogy a társadalom fejlődése biztosítva legyen. Megint egy kis kitérőt kell tennünk, és vissza kell térnünk a metafizikai tradíció Leibnizi gyökereihez. Mi jellemzi valójában a Leibnizi filozófiát? Leibniz filozófiájának egyik forrása egy reneszánsz kori német filozófus volt Nicolaus Cusanus, aki Istent különféle geometriai idomokhoz, mint például körhöz hasonlította, ahhoz hogy megértsük a Leibnizi filozófia lényegét először is a kör matematikai tulajdonságaiban kell elmélyednünk, amit fent már megtettünk, tehát azt most nem írom le ide újra.

Amint azt ott már láthattuk a kör matematikai tulajdonságai a megszámlálhatatlanul végtelen számokhoz kötődnek, amelyeket valamiféle spontán önfelülmúlás, vagy önmeghaladás jellemez, akárcsak Leibniz infinitezimálisát, és ezen keresztül Guenon transzcendens metafizikai világát is. Ez a spontán önfelülmúlás és önműködés jelenik meg Menger és Hayek gazdasági nézeteiben is, akik szerint a gazdasági rendszer spontán termeli ki saját erkölcsi és politikai intézményeit, de Freud tudatalattija is ezen az elven működik, hiszen abból is spontán törnek elő az elfojtott élmények, hogy uralmuk alá vegyék a tudatot és neurózist okozzanak. Az osztrák közgazdasági gondolkodás tehát alapvetően leibnizi alapokon nyugszik. Viszont van még egy eleme is a leibnizi filozófiának, amit most ki kell fejtenünk, ehhez pedig el kell merülnünk egy kicsit a vallástörténetben.

Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.

  Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejöttét ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.

  Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszünteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.

  A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.

  Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.

  Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.

  Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.

  Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.

  Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.

A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.

  Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.
A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.

  A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.

  Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

  A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.

  Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.

… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.

  A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, rézkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.

  Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
  Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.
A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivítását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.
 Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, a kettőt ötvözte egymással.  Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
 A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.
 Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:














 a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:









akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:









 Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe. A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.
 Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivítása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.
 Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amelynek belső mozdulatlan részét, mint a természet által determinált panteista ősszubsztanciát, akár a Freudi tudattalannak is megfeleltethetjük, és amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.
 A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.
 A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.
 Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte. Amint láthatjuk tehát a leibnizi monászelmélet analógiába hozható az iszlám haladás és fejlődéselmélettel ahol a determinált, tehát passzív és mozdulatlan iszlám történeti szemlélet fejlődő és haladó formát ölt, vagyis a tér időisedik, időivé válik. A filozófiai gondolkodásban a tér az, amit passzívként és mozdulatlanként szokták elgondolni, az időt pedig dinamizmusként és mozgásként, és Leibniz filozófiájában a tér időisedik. A tér időisítését legjobban a Leibnizizmus művészetfelfogásában érhetjük tetten, mégpedig Kazimir Malevics művészetfelfogásában.

Kazimir Malevics az úgynevezett szuprematista, vagy tárgy nélküli művészet atyja Tárgy nélküli világ című könyvében művészetének filozófiai alapjait fejti ki. Elmondása szerint festészetének legfőbb ihletét, mely főként a természeti formáktól teljes mértékben elszakadt geometriai formákból áll a tudatalatti inspirálta, amely a freudi pszichoanalízis tanításaira való utalásként is felfogható.

Nézeteiben erősen szemben áll a modern műszaki tervezés szellemiségével, ami szerinte funkcionális célszerűségével, amely főként különféle gyakorlati problémák megoldására koncentrál csupán másolja a természet objektumait ahelyett, hogy leválasztaná azokról sajátos lényegüket, amit ő az emberi tudatban megjelenő érzetként definiál. A természet minden objektuma alá van vetve a változás törvényeinek, magyarul változik valamilyen formában, így a szélviharok következtében a levegő áramlik a föld terében, a hajó úszik a vizeken, a repülőgép repül a légtérben, és Malevics szerint a művészet legfőbb feladata nem az, hogy a hajó, vagy a repülő formáját szimplán lemásolja, hanem, hogy az általuk hordozott lényeget, esetünkben az úszás, vagy a repülés érzetét ábrázolja, erre pedig csak a lecsupaszított geometriai formák az alkalmasak.

Ebből a célból hozta létre Malevics a szuprematista, vagy tárgy nélküli művészetet, hogy a lecsupaszított geometriai formák áramlásának képeivel megajándékozza az emberiséget a technikai civilizáció által életre hívott érzetekkel, mint például a repülés, vagy a tengeri utazás, hogy többé ne legyen szüksége az emberiségnek a technikai civilizációra, hanem helyettesítse azt a művészet, tehát mondhatjuk hogy Malevics a szuprematista művészeti stílust a technikai civilizáció lerombolásának céljából hozta létre.

Művészetének forrásaként jelöli meg a kubizmust, ami elsőként próbálta meg geometriai formákká transzformálni a természet formáit, továbbá a futurizmust is ami a modern technika mozgásának és dinamizmusának érzékeltetésével elsőként próbálta meg a tárgyi világ objektumairól leválasztani az érzeteket. A szuprematista művészet hatására El-Liszinszkij orosz művész létrehozta a modern iparművészet formáinak ősképét a prionokat, aminek az alapgondolata arra épül, hogy Malevics csupasz geometriai formáit, amelyek megfeleltethetők a technikai civilizáció tárgyairól leválasztott érzeteknek be kell építeni a modern építészet formáiba. Ezek a formák a prionok, és ezek lettek később a jól ismert Bauhaus, és ezen keresztül a modern iparművészet formáinak az alapjai, amely vissza akart térni a modern technikai civilizáció megszületése előtti kézműves hagyományokhoz.

Ebben pedig mondhatjuk, hogy Liszinkij és a Bauhaus követte Malevics céljait a technikai civilizáció lerombolását illetően, hiszen a modern iparművészet sok esetben az ipari formatervezés, a design eszközeivel akarja pótolni egy-egy ipari termékben, Malevics szavaival, a funkcionális mérnöki innovációt. Tehát az ipari formatervezők sok esetben arra hajtanak, hogy a különféle ipari termékeket pusztán a művészi, esztétikai minőségükért vásároljanak meg, és ne azért mert valamilyen funkcionális problémát jobban megoldanak, mint például amikor egy autó gyorsabban tud hajtani. Tehát az iparművészet Malevics lecsupaszított érzetformáin, és Liszinszkij prionjain keresztül ma is igyekszik felemészteni a technikai civilizációt.

Malevicsnél egyértelműen tetten érhető a tér időisítése, hiszen a mondern technika monumentális, vagyis téries vívmányait, mint például a repülőgépet, vagy a hajót csupasz dinamizmusokká, időkvantumokká akarja áttranszformálni, hogy ezzel feleméssze, puszta idővé tegye a monumentális, tehát térbeli technikai civilizációt. A leibnizi filozófia ellentéte, amely időisíti a teret az időt tériesítő spinozai filozófia, amelynek a modern fizikában megjelenő tudományos elmélete a relativitáselmélet.

A relativitáselméletben a látható világ minden tárgya, objektuma és történése előre rögzítve van, és az általunk tapasztalt történések, tehát a világ egész történelme, és így magának az időnek a folyása is, az ősrobbanástól kezdve napjainkig nem más, mint egy előre megírt program lefutása az univerzum történetében. Itt egyértelműen idő tériesítéséről van szó, hiszen a relativitáselméletben az idő, mint mozgás és dinamizmus, mondjuk úgy: önmagába csomósodott, és így mint idő megszűnt létezni, mert térré vált, így pedig minden történés ami a tériesített időben lejátszódik a kiterjedt tér egészében előre lerögzített eseménysorozatnak, vagy előre megírt programnak tekinthető, és ilyen értelemben minden időbeli történés, és az egész történelem egyszerre van, egyszerre létezik, és az idő valójában nem telik, ahogy azt mi magunk körül tapasztaljuk, hanem egyszerűen csak van, ahogy a mozdulatlan tér is. A relativitáselmélet a spinozai filozófiából nőtt ki, ahol az idő tériesítve van, és mint az időt tériesítő spinozai filozófiának, mint pedig a teret időisítő leibnizi filozófiának van egy megjelenési formája az emberi társadalom szerkezetében.

A spinozizmusnak a francia modell, tehát az állami beavatkozásra épülő totális ipari társadalom, ahol a gazdasági rendszert állami beavatkozással irányítják, és az embereket az állam szoktatja munkára és gazdálkodásra. Ezt nevezhetjük kommunizmusnak is. A leibnizi felfogásnak pedig a hayeki gazdaságfelfogás, tehát az osztrák modell a társadalmi analógiája, ahol az embereket a társadalomban spontán megjelenő erkölcsi és jogi intézmények kapcsolják be a gazdasági rendszerbe, és a gazdaság csak akkor fejlődhet, ha az emberek alávetik magukat ezeknek az írott és íratlan szabályoknak.

A következő kérdés, hogy melyik gazdasági rendszer nyújt nagyobb szabadságot az embereknek. Röviden azt kell válaszolnunk, hogy egyik sem. A spinozista modellben az emberek állam által irányított monumentális, tehát téries nagyipari rendszer rabszolgáivá válnak, vagyis a tér rabszolgáivá, ahol a nagyipari struktúrák követelményeinek megfelelően három műszakban, vagy a napi idő 8 óránál nagyobb részében kell dolgozniuk nehéz fizikai munkát, ami már eleve egy rabszolgaság, és ugyan ki kívánná ezt magának. A leibnizi rendszerben pedig az embereknek alá kell vetniük magukat az őket a társadalomhoz rögzítő erkölcsi szabályoknak, és az emberekben kialakuló spontán szükségleteknek, hiszen ebben a gazdasági rendszerben nem az állam határozza meg, hogy mit termeljenek, hanem az egyének spontán kialakuló szükségletei, ami nagy rabszolgaságot jelent, már csak azért is, mert az emberek szükségletei bármikor változhatnak, és ha változnak, akkor nem a mi termékeinket veszik meg, és elveszítjük a munkahelyünket, ami állandó kockázatot jelent, és ez már önmagában is nagy rabszolgaság. Hayek szerint pedig csak az emberek szükségleteinek való önalavetés biztosíthatja a gazdasági fejlődés folytonosságát, vagyis ebben a rendszerben az emberek a fejlődés, a haladás, tehát az idő rabszolgái lesznek.

Továbbá a leibnizi rendszerben felmerül az a kérdés is, hogy fejlődésnek nevezhetjük e egyáltalán azt a gazdasági fejlődést, amit Hayek gazdasági fejlődésként értelmez. A XIX. század gazdasági teoretikusai úgy határozták meg a gazdasági fejlődés fogalmát, hogy az ember egyre inkább hatalmat szerez az őt körülvevő természeti világ felett, egyre inkább legyőzi a természet törvényeit. Ezt pedig csak funkcionális megoldásokat kínáló technikai vívmányokkal érhetjük el, mint például nagyobb sebességű repülőgéppel vagy autóval, ahogy pedig fent azt kifejtettük a Leibnizizmus a művészet területén fel akarja emészteni a funkcionális technikai vívmányokat, és azokat esztétikus iparművészeti kreálmányokkal akarja helyettesíteni, ami a gazdaság területén is igaz, hiszen ha a gazdaság irányítását az emberi szükségleteknek vetjük alá, akkor az emberek nyilván nem nagyobb teljesítményű űrhajókat, vagy repülőgépeket fognak kívánni, hanem csiribiri ékszereket, kulcstartókat, bútorokat, berendezési tárgyakat stb. Tehát gazdasági fejlődés lesz ugyan a leibnizi rendszerben, de az nem az embernek a természet felett meglévő nagyobb hatalmát, hanem az iparművészet design termékeinek gyarapodását fogja eredményezni, és kérdés, hogy ez valóban fejlődésnek tekinthető e.

A leibnizi rendszernek van még egy hátulütője is, ez pedig a multikulturalizmus. Mint ahogy fent már azt említettem Hayek elméletében a gazdaság fejlődése együtt jár azzal, hogy a gazdaság szereplőinek minél inkább specializálódnia kell, ez pedig sokféle egymástól eltérő képességű egyéneket, közelebbről a társadalom sokszínűségét igényli, ami végeredményben etnikai sokszínűséghez, vagy másként multikulturalizmushoz vezet, ahol az egyes nemzeteknek el kell viselniük más etnikumokat, ez pedig egy újfajta rabszolgaságot jelent. Az én szubjektív véleményem szerint tehát mind a két rendszer rabszolgaságot jelent az ember számára, de a spinozizmus egy fokkal jobb, mert ott a valós társadalmi fejlődés legalább biztosítva van, hiszen ott általában tényleg az ember természet feletti uralmát biztosító ipari termékeket gyártanak, továbbá azért is jobb, mert ott nincs multikulturalizmus. Az ideális megoldás nyilván az lenne, hogy ne legyünk sem az idő, sem a tér rabszolgái, a gazdasági fejlődés az ember természet feletti uralmát szolgálja, és ne legyen multikulturalizmus sem. Hogy ezt hogyan lehetne megvalósítani azt már kifejtettem a A pénzügyi válság megoldása tőkeforgatási illetékkel http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/06/a-penzugyi-valsag-megoldasa.html című cikkemben, amit a linkre kattintva elolvashat aki akar.

Végül térjünk rá a mai magyarországi baloldal politikai gyökereire. A ami magyar baloldal gyökerei Lukács György filozófiájához nyúlik vissza. Lukács György a kulturális marxista eszmerendszer politikai programjának első megfogalmazója és az úgynevezett Frankfurti iskola eszmei atyja. Lukács György: Történelem és osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt körülvevő társadalom egészének működését.

A technika fejlődésével, az iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal, és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki, amikor két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a burzsuázia a marxista terminológia szerint, és a proletariátusnak mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a történelmi fejlődés során alakult ki.

Mivel pedig a történelemben először a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse, eltüntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is, hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot ezzel egy szintre hozta.

Max Horkheimer sokat merített Lukács gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora, aminek még Marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra, akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre hívhatná a proletár forradalmat.

Ezért Horkheimer saját rendszerében meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése. Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az osztályharc marxista terminológiáját is igyekszik elvetni, és a burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe a modern technikát állítja, ami az emberi tudomány fejlődésével alakult ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította a társadalom működését, apró fogaskerékké téve az embert az ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.

Tehát Horkheimer szerint a proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által életre hívott fogyasztói jólét következtében.

Horkheimer mindebből levezetve elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus megdöntése az összes emberi indivídum küldetése, akik alá vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a technikai civilizáció, és az általa életre hívott fogyasztói társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni ellene.

Horkheimernek ezzel a gondolatával vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális marxista mozgalom működése, amely a neomarxista kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés gondolata, hiszen, ha a modern ember szenvedéseinek az oka a technikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis a technikai civilizáció lerombolása és a természethez, a régi földműves társadalmak életmódjához való visszatérés lehet.

Majd ezt továbbgondolva kezdődött el a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát, mint az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális marxisták a szexuális és etnikai kisebbségek, a multikulturalizmus legfőbb támogatóivá váltak Európában, amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a küldetésük, hogy lerombolják a technikai civilizációt. A mai európai multikulturális társadalom támogatásának, vagyis a kulturális marxizmusnak a legfőbb motivációja tehát a technikaellenesség, a technikai civilizáció lerombolásának a szándéka, vagy másként a technikai fejlődés megállítása és visszatérés az ipari kort megelőző időkbe, amit ők aranykornak tekintenek, mert az emberiség úgymond harmóniában élt a természettel.

A mai magyar baloldal tehát a lukácsista kulturális marxizmus eszmerendszerét vallja, amiben minden benne van, amit a leibnizi és a hayeki gazdaságfilozófia előfeltételez, így a multikulturalizmus, a funkcionális technikai civilizáció lerombolásának igénye, az állami beavatkozást sutba dobó liberális szabadpiaci ideológia, ami a társadalom tudattalanjából feltörő spontán gazdasági folyamatokra akarja alapozni a gazdaság fejlődését, az iszlám filozófia iránti vonzalom és még sorolhatnám. A kulturális marxizmus tehát ilyenformán leibnizi gyökerű, és a mai kulturális marxizmusra épülő multikulturális Európa előképe a multikulturális Habsburg birodalom, ami szintén a leibnizi társadalomfilozófia alapjain fejlődött ki, mint ahogy a Habsburg birodalmat helyreállítani akaró mai magyar metafizikai tradícionalisták tanításai is a leibnizi filozófiában gyökereznek, akárcsak a mai magyar baloldalé, és a szélsőjobboldalinak mondott JOBBIK, akiktől a baloldal folyton elhatárolódik a metafizikai tradíció híveivel tart fenn szoros kapcsolatot. Azt hiszem ezzel teljessé vált a a kép. Ezek alapján gondolom sokakban felmerül a kérdés, hogy a mai magyar metafizikai tradícionalisták, és vele együtt a JOBBIK vajon nem képezik e a magyar baloldal trójai falovát, hogy a tapasztalatlan, és az európai politika és eszmetörténet összefonódásait át nem látó fiatalokat ilyen jobboldalinak hangzó, férfias és harcias írásokkal és szövegekkel, amiket a fiatalok általában kedvelnek, a baloldal céljainak jármába hajtsák. Én nem akarok összeesküvéselméleteket gyártani, döntse el mindenki maga, hogy így van e.

Mindebből már jól látható, hogy a reneszánsz a transzcendens számok létszintjét reprezentálja, hiszen a transzcendens számok létszintje feleltethető meg az időnek és a fent már leírt módon a kör geometriai tulajdonságainak, ahol a leibnizi filozófia, amely időisíti a teret a kör geometriai tulajdonságaiból merít. A leibnizi filozófiából kinövő hayeki társadalomszemlélet pedig lényegében azonos az egykori reneszánsz társadalomszemléletével, hiszen az ember természeti, szexuális szükségleteire épülő érzékiség jellemzi ezt a gazdálkodási formát, ahol a társadalom mélytudatából feltörőa freudi szexuális hajtóerők irányítják a társadalmat, és ez teljes mértékben megfeleltethető a reneszánsz kor naturalista érzékiségének.

Van még egy jellemzője is a leibnizi filozófiának, és a belőle kinövő reneszánsz szellemnek, ez pedig nem más, mint a véletlen matematikájához való kötődés, ami a cikk későbbi részében még fontos lesz a cikk témája szempontjából. A leibnizi filozófiának a véletlen matematikájához való kötődését talán legjobban a rulett játék tulajdonságainak elemzésén keresztül szemléltethetjük. Több szerencsejátékkal foglalkozó könyv is, és internetes írás is felhívta már a szerencsejátékosok figyelmét arra, hogy a rulett nevű szerencsejátékon csak az első egy-két pörgetésen van komolyabb esély a nyerésre, mert az esély minden pörgetés után drasztikusan csökken. Arról azonban nem nagyon lehet olvasni ezekben az írásokban, hogy mi lehet ennek az oka, hiszen ha én a 36 fogadási lehetőség felénél jóval több fogadási lehetőségre teszek fogadást a rulettasztalon, akkor elméletileg az én esélyeim nagyobbak a nyerésre, tehát legalábbis a józan ész követelményei szerint, nekem kellene nyernem a ruletten hosszú távon is. Sokak szerint a kaszinók csalnak, és a rulettgépeket direkt úgy állítják be, hogy a játékos biztosan veszítsen. Van akik szerint erre semmi szükség nincsen. Az internet tele van csábító rulettstratégiákkal, amelyek azt ígérik, hogy segítségükkel kifoszthatjuk a rulettgépeket, de a szakemberek szerint ezek átverések, mert nem létezik olyan rulettstratégia, amellyel hosszú távon is nyerni lehetne a ruletten. Kérdés, hogy miért, hiszen ha ezekre a rulettstratégiákra rátekintünk a józan ész és a matematika látszólagos követelményei szerint azokkal hosszú távon is nyernünk kellene a ruletten.
Ennek a jelenségnek az oka a matematika és a valószínűségszámítás egy látszólag paradoxnak tűnő jelenségében rejlik, ugyanis a valószínűségszámítás egyik különös vonása az a matematikai jelenség, amit úgy hívunk, hogy random walk, vagyis véletlenszerű bolyongás. Tegyük fel, hogy egy éjszakán a hazafelé vezető utat keressük egy végtelenül hosszú egyenes úton. Ezt az utat lámpaoszlopok szegélyezik. Utunk elején az egyik lámpa alatt állunk. Akár balra, akár jobbra nézünk, mindkét irányban egy-egy lámpaoszlopot látunk. Mivel nem tudjuk, merre induljunk, feldobunk egy érmét. Ha fej, balra tartunk, ha írás, jobbra. Az eredménytől függően elindulunk, és mire megérkezünk a következő lámpaoszlophoz, úgy elfáradunk, hogy ledőlünk aludni egy kicsit. Mire felébredünk, ismét besötétedett, és sajnos eddigre azt is elfelejtettük, melyik irányból érkeztünk. Minden ugyanúgy fest, mint tegnap este. Ismét feldobjuk tehát a pénzérmét, és útnak indulunk a következő lámpaoszloptól indulunk (mert csak a kutyát eresztettük ki egy percre).
Mekkora az esélye, hogy valaha visszatalálunk? Nem túl könnyű kiszámítani, de az eredmény igencsak megnyugtató: hazatérésünk esélye 1, vagyis 100%. Következő kérdés: mikor érünk haza? Nos, ezt már sétája válogatja. 50% esélyünk van, hogy két éjszaka alatt hazatalálunk (az első éjjelen elsétálunk az egyik közeli lámpaoszlopig, a másodikon pedig vissza), de az sem kizárt, hogy tíz éjjelen keresztül egyre távolabb sodródunk otthonról, és sokáig eltart, amíg végre visszatérünk. Ami itt számunkra érdekes, azt várható értéknek nevezzük – e körül az érték körül ingadozik minden lehetséges eredmény.
A várható szó azonban félrevezető lehet. Egy átlagos dobókockával való dobás várható értéke például három és fél. Nyilvánvalóan senki sem számít arra, hogy valaha is három és felet dobjon – de ha három és fél eurót kérünk egy kockadobásért, és egy eurót fizetünk vissza minden egyes pöttyért, akkor körülbelül korrektek vagyunk, de visszatérve a véletlenszerű bolyongáshoz, tudjuk, hogy egyszer hazajutunk (ennek esélye 100%), már csak az a kérdés, mennyi idő kell hozzá. Rövid számolás után megtudhatjuk, hogy ehhez bizony végtelenül sok idő szükségeltetik. Ez a rulett nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy hiába növelem én akár 99%-osra is a nyerési esélyemet a ruletten azáltal, hogy akár egy kivételével az összes fogadási lehetőséget lefedem, ahogy azt egyes nyerőnek mondott rulettstratégiák sugallják, ha sokáig játszom, akkor ennek a 99% esélynek a realizálására irányuló esélyeim a játékidő előrehaladtával egyre inkább a mínusz végtelenhez közelítenek, ahogy fent a hazautat kereső személy hazatérési esélyei is egyre fogynak, ahogy egyre több napon át bolyong a lámpaoszlopok között, ahogy egyre tovább játszom, egyre nagyobb az esélyem arra, hogy csak végtelenül sok idő alatt tudom realizálni a 99%-os esélyemet.
Így azt is mondhatjuk, hogy a valószínűségszámítás területén az esélyek két megjelenési formában vannak jelen, egyrészt térbeli megjelenési formában, amit esetünkben a majdnem teljes lefedettségű fogadási lehetőségek prezentálnak a rulettasztalon, és ami most mondjuk rá, hogy 99%. Másrészt pedig időbeli megjelenési formában, ami esetünkben a 99%-os esély realizálására vonatkozik, és ez a játékidő, vagyis a pörgetések számának az előrehaladtával egyre inkább a mínusz végtelenhez közelít, ahogy fent a hazautat kereső személy hazatérési esélyei is egyre fogynak, ahogy egyre több napon át bolyong a lámpaoszlopok között, mivel ahogy egyre tovább játszom, egyre nagyobb az esélyem arra, hogy csak végtelenül sok idő alatt tudom realizálni a 99%-os esélyemet. Magyarul a véletlen törvényei úgy működnek, hogy az idő előrehaladtával az idő egyre inkább felemészti, vagy másként időisíti a teret. A tér időisítése pedig egyértelműen a leibnizi filozófia sajátja.

A transzcendens számok, tehát a reneszánsz dialektizálásával életre hívható potenciálisan létező fizikai létszint egyértelműen a manierista művészeti irányzatnak feleltethető meg. Hauser Arnold: A modern művészet és az irodalom eredete – a manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta című könyvében a manierizmus művészeti irányzatát elemzi, amely a művészettörténet tudományának mai állása szerint a reneszánsz és a barokk kor között volt összekötőkapocs az újkor elején. Hauser kifejti, hogy a modern művészettörténészek a manierizmust vagy egyértelmű visszatérésnek tekintik a középkor szakrális, természetfeletti szemléletéhez, vagy éppen ellenkezőleg, valamiféle nyers naturalizmust képzelnek bele. Hauser szerint viszont az igazság a kettő között van, mert a manierizmusban inkább egyfajta ellentmondás és dialektikus feszültség fedezhető fel a naturalizmus és a természetfeletti között. A manierista művész volt az, aki a reneszánsz nyers, naturalista szemléletétől való szabadulás vágyától hajtva a természetfeletti felé fordult, és ennyiben visszatérést jelent a középkorhoz ez a művészeti irányzat, de ez a szabadulási kísérlet sohasem volt teljesen sikeres, és ezért a manierizmus művészeti alkotásai sohasem a természetfeletti megtapasztalásának boldog beteljesülését, hanem a kényszeres erőlködést prezentálják, ahogy a művész gigászi erőfeszítésekkel törekszik szabadulni a természet béklyóiból.

Hauser ezt az ellentmondásos (dialektikus) művészi szemléletet a marxi dialektikus materialista szemlélettel rokonítja, amely szerint szintén az anyagban rejlő belső ellentmondások hajtják előre a történelmet, és a marxista filozófia fogalomrendszerét használja fel a manierizmus korának jellemzésére, ami arra az időszakra esett, amikor a modern szabadpiaci kapitalizmus első csírái megjelentek, és ezzel együtt megjelent Marx fogalomrendszerével élve az ebből fakadó elidegenedés. Lehet ebben valamiféle igazság, hiszen a marxizmus a bizánci, görögkeleti keresztény kultúrkör területén vert gyökeret, a manierista művészek között pedig sokan voltak, akik a görög eredetű platonista filozófiából merítették ihletüket, mint például Michelangelo, vagy a legnagyobb manierista művész: El Greco aki pedig köztudottan görög származású volt.

Hauser szerint a manierizmus művészeti irányzata nem szűnt meg a barokk kor beköszöntével, hanem újra felbukkant később a XIX. és XX. századi modern művészetben. Így Hauser a manierizmus újbóli feléledésének tekinti például a szürrealista művészeti irányzatot is, amely a tudatalatti Freud-étől eltérő marxista értelmezésén alapszik. A szürrealisták a tudatalattinak arra a marxista értelmezésére építették alkotótechnikájukat, hogy a tudatalatti nem szexuális szimbólumok gyűjteménye ahogy azt Freud állította, hanem az ember által teljes egészében elsajátított, és így a mindennapi gyakorlatban automatikussá vált készségek és képességek tárháza. Tehát a marxista pszichológusok szerint, ha valaki megtanul járni, vagy zongorázni, akkor ezeknek a készségeknek a gyakorlása, mint képesség a tudatos szintről a tudatalattiba száll le, és így az embernek nem kell többé tudatos erőfeszítés, hogy gyakorolja őket, hanem automatikusan megy neki.

Ez az automatizmus pedig megint csak visszautal a marxi dialektikus materialista filozófiához, ahol a történelmi mozgás alapja, vagyis az anyag mindig magában hordozza belső ellentmondásait, amelyek külső beavatkozás nélkül, tehát automatikusan hajtják előre annak fejlődését, mintegy önmozgó jelleget adva neki. Így tehát az automatizmus, mint olyan szintén a dialektikus szemlélethez köthető, és ha a tudatalatti nem más, mint a különféle emberi képességek automatikus gyakorlásának az alapja, akkor az egyrészt a manierizmushoz köthető, hiszen az is a dialektikus szemlélettel rokon ahogy azt fent kifejtettük. Másrészt pedig a szürrealizmushoz is köthető, hiszen a szürrealisták a tudatalattiból nyerték művészi ihletüket, mégpedig annak automatizmusából, hiszen festészeti technikájukat is spontán, automatikus festészetnek nevezték.

Manierista irányzat volt Hauser szerint a szimbolizmus is. A szimbolista költők Hauser szerint a szürrealistákhoz hasonlóan a tudatalattiból automatikusan feltörő élményeiket akarták verseikben képi formába szervezni és így prezentálni, ezt pedig úgy akarták elérni, hogy a nyelv területén teljesen meg akartak szabadulni a szavak logikai és fogalmi jelentésétől, és csak a nyelv szavainak zeneiségét használták fel arra, hogy élményeiket, hangulataikat lefessék, ami együtt járt az élmények érzékiségének megszüntetésével, ami az impresszionizmusban még jelen volt, így a szimbolisták denaturalizálni és dehumanizálni akarták élményeiket, ami megfelel a manierizmus természetellenességének, a természet béklyóiból való szabadulás vágyának.

Hauser szerint manierista volt még a modern korban Franz Kaffka és August Strindberg is. Kaffka hősei különféle személytelen erők hatalmába kerülnek, alomszerű helyzetekben, ahonnan mindig szabadulni próbálnak, ahogy a manierista is szabadulni próbál a természet fogságából. Strindberg egyik leghíresebb regénye pedig az álomjáték volt, ahol az álom a szürrealizmus automatikus festészeti technikájára utal, amikor a tudatalattiból feltörő álomszerű képzetek uralják a művészt. Továbbá Strindberg híres nőgyűlölő volt, ami szintén a manieristák jellegzetessége, hiszen ezek a művészek a nőben az embernek a természethez közelebb álló, állatiasabb részét látták, amitől szabadulni akartak, és mivel a nő természetes, egyben undorító is volt a számukra.

A manierizmus tehát a reneszánsz érzékiségéből, vagy másként a a transzcendens számok létszintje által időisített tér fojtogatásából való szabadulást reprezentálja, és mint ilyen egyértelműen megfeleltethető a csak potenciálisan létező, a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit a szupertér által dialektizáló, fent már részletesen leírt fizikai létszintnek.

A szuperteret, tehát a makrovilág terét, ami a matematikában a megszámlálhatóan végtelennek feleltethető meg a manierizmus után következő korszak, vagyis a barokk reprezentálja az európai művészettörténetben, hiszen jellemző rá egyfajta végletes tágasság és monumentalitás, ami a szupertér jellemzője, mivel az mozdulatlan, statikus létező, ugyanakkor mivel statikus alkotóelemei összeadódnak és így mégis tág teret biztosítanak a fejlődéshez, mégis jellemző rá a szabadság a tágasság, tehát a monumentalitás. Ugyanakkor a barokkra jellemző egyfajta mozgalmasság, és dinamizmus is, ami túlmutat a szupertér statikus tágasságán és monumentalitásán. Ez azt reprezentálja, hogy a stílus a manierizmusból fejlődött ki, ahol az időisített tér béklyóiból próbál kiszabadulni a szupertér, és a kvantummechanikai valóság mélyrétege, vagyis a transzcendens számok létszintje a szupertérnek az időből való kiszabadulása után mintegy beáramlott a szupertérbe, ami lehetséges, hiszen a szupertér statikus létező ugyan, de statikus elemeinek összeadósásai révén helyet és lehetőséget biztosít a mozgásra és a fejlődésre, és így lehetővé teszi, hogy a valódi mozgás és dinamizmus áthassa.

A relativisztikus kvantummechanikának és az irracionális számoknak megfeleltethető köztes létszintet nyilvánvalóan a romantika reprezentálja az európai művészettörténetben, hiszen az a német filozófiából, közelebbről Immanuel Kant filozófiájából, és az abból kinövő schellingi, fichtei és hegeli filozófiából ered. Immanuel Kant volt az, aki elsőként vallotta, hogy az emberi szubjektum a szabadság és a szükségszerűség dialektikus váltakozásának folyamatában halad előre döntései és cselekedetei végtelen sorában az egyéni életben és a történelemben, akárcsak az élővilág evolúciója Darwinnál, vagy a szervetlen természet fejlődése a relativisztikus kvantummechanikában. A darwini evolúcióelmélet és a relativisztikus kvantummechanika tehát alapvetően Kant nézeteiből nőtt ki.

A romantika mint stílusirányzat pedig erősen kötődik a darwini biológista evolúcióelmélethez, hiszen például a romantika irodalmából nőtt ki a modern horror irodalom, amely az állati és növényi evolúció ősibb létszintjeit idézi meg az irodalmi fantasztikum eszközeivel, mint például szörnyek, vámpírok stb, amely erősen biologista szemléletre utal. A romantikára jellemző továbbá az egyes népek archaikus népi hagyományainak, folklórjának kutatására és felelevenítésére való törekvés, ami szintén az evolúció ősibb, primitívebb rétegeihez való vonzódást mutatja, így a romantika egyértelműen a relativisztikus kvantummechanika köztes létszintjének feleltethető meg.

Ezek a művészeti irányzatok, mint mondtam nem egyediek a művészettörténetben, hanem mindig újra és újra felbukkannak más és más formában, de mielőtt erre rátérnénk, ismertetnem kell még két stílusirányzatot, amelyek a barokk után alakultak ki. Ezek a klasszicizmus és a rokokó. A klasszicizmus művészeti irányzata főként Franciaországban regnált és a felvilágosodás eszmeáramlataiból nőtt ki. „A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő eszmerendszer, mely a 18. században alakult ki. Az új világszemlélet új gondolkodói magatartást is jelentett: a gondolkodás merészségét. Jelszava: “Merj gondolkodni!” (Horatius). Elősegítették a felvilágosodás kialakulását a természettudományos felfedezések, az ipari termelés fejlődése (Kopernikusz, Galilei, Kepler, Newton). A felvilágosítók azt gondolták, hogy minden társadalmi baj fő oka a tudatlanság. Ebből következik a tudományok fejlesztésének a programja.

Empirizmus

A felvilágosodás eszmerendszerének egyik forrása az angol filozófia volt. Az empirizmus (tapasztalat) szerint ismereteink végső forrása a tapasztalat. Módszere az indukció: az egyes adatokból a tudományosig való eljutás. Fő képviselői Locke és Bacon.

Racionalizmus

A felvilágosodás egy másik kiindulópontja a racionalizmus. Azt hirdette, hogy az értelem, a ráció (ész, értelem) ismereteink végső forrása. Módszere a dedukció: az általánostól kell eljutni az egyes megismeréséig. Fő képviselője Descartes (“Gondolkodom, tehát vagyok.”).

Deizmus

A felvilágosodás képviselői kialakították az ún. deista felfogást. A deizmus értelmében Isten megteremtette ugyan a világot, de annak további működését a természetbe rejtett törvényekre bízta, s e törvények megismerése az emberek feladata: nincs tehát szükség egyházra – vallották. Az ateisták nyílt istentagadók voltak.”

A felvilágosodás filozófiája tehát egyrészt a tapasztalat és az értelem, vagyis az önálló emberi tudat primátusára épít a megismerésben és a tudományos kutatásban, ami nagyon emlékeztet a finn kultúra fent bemutatott sajátosságaira, ahol szintén az önálló emberi tudatban folyik az információ átalakítása és termelése. Másrészt a felvilágosodás filozófiája is merített a deizmus eszmerendszeréből, ami pedig a káoszelmélet filozófiájával áll analógiában, hiszen ez a filozófiai rendszer azt mondja ki, hogy a dinamikus mozgás és a statikus mozgás vegyülhet egymással, a deizmus pedig azt, hogy a világ Isten beavatkozása nélkül fejlődik, ami egy és ugyanaz, mivel ennek folyományaként az Isten beavatkozásától mentes világban is vegyül egymással a mozgás és a mozdulatlanság ugyanis, ha a világ Isten beavatkozása nélkül fejlődik az azt jelenti, hogy mintegy magában hordozza saját fejlődésének mozgatórugóit, azaz magának a mozgásnak és változásnak a princípiumait, és a  káoszelmélet, illetve a deizmus a felvilágosodás kora után is nagy szerepet játszott a francia kultúrában, így főként Lamarck és Bergson nézeteiben.

Ahogy a felvilágosodás filozófiájának is alapvető eszméje az emberi személyiség és egyéniség értékének hangsúlyozása az egyetemes dogmákkal szemben, úgy a klasszicista irodalom is alapvető témája az emberi jellem, a jellemalkotás, a jellemkomikum, ami éppúgy megfigyelhető Moliere-nél, mint Racine-nál.

A realizmus művészeti irányzata, amely a kapitalizmusból való kiábrándulás nyomán a társadalmi valóságot akarta megmutatni, szintén francia földön volt divatos, és mintegy a klasszicista irodalom jellemrajzának továbbfejlesztéseként a valóság teljes megmutatása céljából az emberi lélek mélyrétegeit elemzi, mint például Dosztojevszkij esetében a Bűn és Bűnhődés című regényben, tehát áttételesen a realizmus és a felvilágosodás terméke.

Dél-Amerika vezető művészeti stílusirányzata volt az újkori realizmus folytatásaként az úgynevezett mágikus realizmus, amely annyit jelent, hogy a realista környezet mágikus elemekkel vegyül a festészetben és az irodalomban, és ennek a stílusirányzatnak volt jeles képviselője Jorge Luis Borges az argentin író, akinek az irodalmi munkássága erősen kötődik a matematikához, mint ahogy azt már több kortárs irodalomkritikus is megállapította.

Különösen az a modern halmazelméletben ismert tétel volt hatással Borges-ra, hogy, hogy ha a természetes számok esetében a természetes számok végtelen sorát feldaraboljuk kisebb részekre, mint például amikor a természetes számok közül kiemelünk minden páros számot, akkor az így képzett újabb végtelen számsor, ami csak páros számokból áll nem lesz kisebb, mint a természetes számok végtelen sorozatának az egésze. Mivel minden egyes páros számhoz hozzárendelhető egy természetes szám.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

Ez a halmazelméleti tétel Borgest arra a véleményre vezeti rá, hogy ha a számok világában a végtelen minden kis részletében megtalálható a végtelen egésze, akkor az anyagi világegyetem minden kis részletében is megtalálható a világegyetem egésze, és így az emberi tudatban is. Ez a gondolat megfeleltethető egy manapság napvilágot látott fizikai elméletnek, a holografikus univerzum elméletének, amely szerint a világegyetem valójában egy hologram. A hologramokat a Magyarországról elszármazott Nobel-díjas fizikus Gábor Dénes fedezte fel. „Ezeket a három dimenziós fényképeket lézer segítségével készítik. A megörökítendő tárgyat először lézersugárral pásztázzák. Egy második sugár fénye a visszaverődő mintával interferenciát hoz létre, és ezt a mintát örökítik meg a filmen. Előhíváskor a film csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja, de ha lézerfénnyel világítják meg, megjelenik az eredeti tárgy három dimenziós képe.
A hologramok viszont nem csak a háromdimenziós kép miatt különlegesek. Ha egy rózsa hologramját félbevágják és lézerrel világítják meg, a mindkét fél darab a teljes képet tartalmazza, bár kisebb méretben. Ha a darabokat tovább aprítják, minden kis darab az eredeti egész képet tartalmazza. A hagyományos fényképekkel ellentétben a hologram minden szelete az eredeti információ egészét tartalmazza.”
Az a gondolat, hogy a világegyetem egy hologram abból a kísérleti megfigyelésből ered, hogy a szubatomi szinteken az egymástól távol lévő részecskék valahogy tudnak egymásról, mert azonosan viselkednek. Ez pedig ellentmond Einstein speciális relativitáselméletének miszerint semmi nem haladhat, illetve kommunikálhat egymással a fénynél gyorsabban. Erre egy Bohm nevű amerikai fizikus azt a lehetséges választ adta, hogy a szubatomi valóság mélyén a dolgok nem egymástól elkülönülten vannak jelen, mint az általunk tapasztalt világban, hanem mint a hologramokban minden összefügg mindennel, sőt a valóságnak minden kis része tartalmazza a valóság egészét.
Így már érthető, hogy miért tudnak a szubatomi részecskék a fénynél gyorsabban kommunikálni, hiszen ha ezen a szinten minden összefügg mindennel, akkor lényegében nincsenek távolságok. Az általunk tapasztalt fizikai valóság, tehát a tér az idő és az anyag, pedig nem más, mint ennek a mélyebb valóságnak, és az általa tárolt információknak a kivetülései, mint amikor az előhívott hologramot, ami „Előhíváskor ... csupán fényes és sötét vonalak kavalkádja”, lézerfénnyel megvilágítjuk, és előtűnik a lefényképezett fizikai tárgy képe. Vagyis az elmélet szerint az általunk tapasztalt valóság csak illúzió, ahogy azt a keleti vallások is állítják, mint például a hinduizmus, hogy a világ csak káprázat „maya”, ami mögött minden misztikusnak meg kell tapasztalnia az igazi valóságot.
Ez az elmélet hívei szerint megmagyarázza az úgynevezett parajelenségeket, mint például a tárgyak távolból való mozgatását, hiszen ha a valóság mélyrétegeiben, amihez az általunk tapasztalt fizikai valóság minden objektuma hozzátartozik minden összefügg mindennel, akkor az adott személy és az általa mozgatott távoli tárgy is egybetartozik, és a jelenség meg van magyarázva. A holografikus univerzum elmélete is alapvetően összefügg az alkímiával mint ahogy azt „Harc a gnosztikus, teozófikus tudat és a keresztény személyes Isten megvalósulása között a történelem végén” http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/07/harc-gnosztikus-teozofikus-tudat-es.html című cikkemben kifejtettem, hiszen a pszichoanalízis Carl Gustav Jung által kidolgozott változata szerint az emberiségnek létezik egy kollektív tudatalattija, amiben el vannak raktározva az eddig élt összes ember kollektív emlékei és kultúrájának szimbólumai. Ezek az emlékek pedig Jung szerint előhívhatóak hipnózis segítségével, és az általa végzett hipnózisok során sok olyan elbeszélést hallott az általa kezelt alanyaitól, amelyek valóban megtörténtek más emberekkel, pedig az alanyai nem tudhattak erről, tehát ez a kollektív tudatalattinak léteznie kell és az abból előhívott emlékek segítségével Jung alanyai értesültek olyan dolgokról, amelyek másokkal történtek meg.
A hologram elmélet hívei szerint az emberiség kollektív tudattalanja nem más, mint a valóság szubatomi szintjeinek holografikus mintái, ahol minden összefügg mindennel, és mivel az emberi elme sem más, mint ennek a mélyebb valóságnak a holografikus kivetülése, kapcsolatba tud lépni ezzel a mélyebb valósággal, ahonnan maga is származik, és mivel ott minden összefügg minden mással, információt is tud szerezni a más emberekkel történt dolgokról, hiszen ott ő maga is egységet képez velük.
A hologram elmélet egyik fontos tétele, hogy az elmúlt idő nem szűnik meg létezni, hanem minden történés, ami az általunk tapasztalt fizikai világban végbemegy tárolódik a szubatomi szintek holografikus mintáiban, így az emberi cselekedetek is. Sőt az ember, aki ezt a képességet már kifejlesztette magában módosítani is tudja a szubatomi szintek holografikus mintáit megváltoztatva ezzel az általunk tapasztalt fizikai valóság fizikai törvényeit, ami számos parajelenségnek az alapja, hiszen így lehetővé válnak olyan dolgok, amelyek a fizika törvényei szerint elvileg nem lennének lehetségesek, mint például, hogy valaki átmenjen a falon.

Ha rátekintünk a klasszicista építészet alkotásaira, akkor láthatjuk, hogy „A barokk szertelen túldíszítettségével és dinamizmusával szemben az új, görög stílusnak is nevezett klasszicizmus építészete a nyugalmat és az egyensúlyt tartotta fontosnak. Az íves vonalak helyett újból az egyenes vonalak váltak jellemzővé, a tiszta és egyszerű alaprajz, a vízszintes tagoltság és a szigorú arányok mellett.” A klasszicista építészet nyugalma, vagy a klasszicista dráma szigorú szabályai azt mutatják, mintha a klasszicizmusba a barokk mozgalmasságával és dinamizmusával szemben visszatért volna az időtlenség, tehát természeti determináció.

Pedig az a tény, hogy a klasszicista építészet külsőségeiben erősen dominál a fehér szín arra utal, hogy a klasszicizmusban van szellem, tehát mozgás és dinamika, hiszen a fehér minden kultúrában a szellemiség, tehát a mozgás és a dinamika színe. Ez a szellem azonban mintha megfagyott volna, ami Einstein relativitáselméletével rokonítja a klasszicizmust, ahol az idő, tehát a mozgás nem más, mint a tér negyedik dimenziója, vagyis maga is megfagyott tér. Mint tudjuk a relativitáselmélet Descartes filozófiájából, vagyis a francia felvilágosodás szelleméből nőtt ki, tehát erősen kötődik a felvilágosodás szelleméhez, és erősen kötődik a holografikus univerzum elméletéhez is, hiszen azt mondja ki, hogy két egymástól távoli esemény egyidejűsége nem mondható ki egyértelműen, ami oda vezet, hogy az univerzumban nincsenek egymástól elkülöníthető időpillanatok csak oksági kapcsolatok. Minden történés előre levezethető az univerzum korábbi történéseiből, vagyis az univerzum minden jelenlegi és jövőbeni állapota már előre benne foglaltatott az univerzum kezdeti állapotában, és így az univerzumban lényegében nincs igazi változás, mert mindaz, amit mi változásként értelmezünk az csak egy öröktől fogva létező, merev állapot átrendeződése.

Ezt hívják úgy, hogy a tömbuniverzum szemlélete, ahol az univerzum egységes egészet képez, és ahol nincs igazi változás, hanem az univerzum csakúgy van, hiszen igazi változás és mozgás, tehát idő csak ott lehet, ahol a korábbi események nem határozzák meg egyértelműen az elkövetkezendő eseményeket. Így a relativitáselmélet által leírt univerzum egy olyan univerzum, ahol az általunk érzékelt változás, vagyis idő, valójában egy megkövült, nem létező dolog, ami jól megfelel a klasszicista építészet formáinak, ahol egyrészt jelen van a fehér szín, mint a szellem színe, ugyanakkor jelen van egyfajta végletes nyugalom és mértéktartás, amely a szellem megkövülését, természetivé válását szimbolizálja.

Ezt a gondolatot teszi magáévá a holografikus univerzum elmélete is, ahol a kvantumvilág mélyrétegeinek kölcsönösen összefüggő mintázatai lényegében már előre magukban hordozzák a világegyetem összes megtörtént és a jövőben megtörténő eseményét, és az a mindennapi változás amit mi érzékelünk csak illúzió. A klasszicizmus tehát a barokk tagadását prezentálja az európai művészettörténetben, közelebbről a szupertérbe beáramló idő tagadását, hiszen a barokk lényegében azt prezentálja, hogy a végtelen tágasságot és monumentalitást felmutató makrovilágba, vagy szupertérbe beáramlik az idő, vagyis a transzcendens számok létszintje, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétege, és azok a történelmi erők, amelyek nem akarják a szupertér és az idő dinamizmusának ilyen mértékű kiteljesedését úgy próbálják megakadályozni ezt, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit támadják azáltal, hogy determináció alá rendelik a holografikus univerzum elméleti tételeinek megfelelően, ahol a kvantummechanikai valóság mélyrétegei determináció alá van vetve a fent leírt módon. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegei beáramoljanak a szupertérbe, és ezt prezentálja a klasszicizmus megfagyott nyugalmával és egyensúlyra való törekvésével, amely a transzcendens számok létszintjének dinamizmusát fékezi le.

A rokokó is elvetette a barokk dinamizmusát, heroizmusát és mozgalmasságát, de megőrizte annak díszítettségét, ami arra utal, hogy a rokokó nem a kvantummechanikai valóság mélyrétegeit próbálja determinálni, mint a klasszicizmus, hanem közvetlenül a szuperteret, és a beleáramlott időt determinálja, megszünteti a barokkban a szupertér tágasságát és monumentalizmusát és a belé áramlott idő dinamizmusát, de megőrzi a külső héjként meglévő díszítettséget. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy míg a klasszicizmus alulról determinálja a szuperteret és a belé áramlott időt, addig a rokokó felülről, ahol a klasszicizmusban nyilván azért nincs díszítettség, mert a díszítettség a barokkban a szupertér és a már beleáramlott idő külső héja, nem pedig a kvantummechanikai valóság mélyrétegé, ami az a hely ahonnan beáramlik az idő a szupertérbe. Tehát a klasszicizmus és a rokokó is a fizikai világ létszintjeit prezentálják, csak a létszintek közötti sokfelé ágazó történelmi harc kombinációiként állnak elő.

Az impresszionizmust és az expresszionizmust fent már elemeztük, és megállapíthatjuk, hogy míg az impresszionizmus a reneszánsz újabb megjelenési formája érzékiségével, nosztalgikus természetszeretetével, és így alapvetően a transzcendens számok létszintjéhez, vagy másként a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez köthető, addig az expresszionizmus új romantikának tekinthető az archaikus, primitív kultúrákhoz való vonzódásával, illetve kantiánus filozófiai alapjaival, és ennek megfelelően a relativisztikus kvantummechanika, illetve az irracionális számok létszintjének feleltethető meg.

A szimbólizmus manierista művészeti irányzatnak tekinthető, és az impresszionista költő Verlaine költészetének hatására fejlesztette ki Arthur Rimbaud, ahol az impresszionizmus a reneszánsz utódja ahogy azt fent kifejtettük. Tehát itt megint csak azt látjuk, hogy egy reneszánsz, tehát leibniziánus művészeti irányzat reakciójaként jelenik meg egy manierista irányzat, amely szabadulni akar az időisített tér béklyóiból. A modern művészet nyitányaként megjelenő fauvizmus ujabb érdekességgel szolgál a klasszicizmus és a rokokó mellett. A fauvizmus, vagy másként a vadak irányzata, mint művészeti irányzat Franciaországban alakult ki, de a magyar festészetre is hatott, hiszen léteztek magyar vadak is az egykori nagybányai művészmozgalom vezetése alatt, és a fauvizmus lényegében kiindulópontját jelenti jól ismert XX. századi avantgard művészeti irányzatok kialakulásának, mint például a kubizmus, a konstruktivizmus, vagy a futurizmus. Konkrétan ebből az irányzatból alakultak ki ezek a további festészeti irányzatok, legelőször a kubizmus, amiből majd a konstruktivizmus, és azután a futurizmus jött létre.

Az irányzat elődjeiként főként a különféle neoimpresszionista irányzatokat említhetjük, illetve neoimpresszionista festőket, mint például Van-Gogh vagy Gagauin. A fauizmus alapvető jellemzője az, hogy a szín intenzitására figyel, a szín intenzitását igyekszik kihangsúlyozni a festmény minden elemében, hogy azok a többi elemmel egybeilleszkedve is megőrizzék teljes önállóságukat annak ellenére, hogy egységet képeznek képeznek egymással, hogy így egyensúly alakuljon ki a kép különféle elemei között, és így lényegében az érzékelt valóság elemeinek sűrítménye jelenik meg a fauvista festményen, ami később a kubizmus kifejlődéséhez vezetett, ahol az ábrázolt természet egyre inkább geometriai formákra esik szét, vagyis lényegében tériessé válik a természet.

Azt hiszem ez a jelenség erősen emlékeztet minket arra amit fent Vandervert kaotikus-holografikus agy elméletéről írtunk le, ahol a természet mozdulatlanságát reprezentáló kis holoképek, vagy holonok, vagyis a természet elemei monumentális szupertérré álnak össze. Tehát a fauvizmus művészeti irányzata az újkorban követte a természet és a társadalom fejlődésének mozgásformáit, amikor a természet elemeiből egy újabb téries művészeti irányzatot rakott össze. Így ez arra utal, hogy a természet mozgásformái nemcsak a társadalomban, hanem a művészet területén is megismétlődnek. Borhidi Attila a Mindentudás Egyeteme című előadássorozatban beszélt a növények társadalmáról ahol azt fejtette ki, hogy a különféle erdei növénytársulások hasonlóan épülnek fel, mint az emberi társadalom. Tehát a különféle növényfajták, mint például a fák, vagy a kisebb lágyszárú növények, gyomok stb. hasonlóképpen illeszkednek egymáshoz a növénytársulásokban, mint az emberi társadalom különféle osztályai, mint például a tőkésosztály, vagy a munkásosztály.

Ebből következően pedig azt mondhatjuk, hogy ahogy a relativisztikus kvantummechanika valóságának kvantumtengerében a holonok, az emberi társadalomban a különféle társadalmi rétegek, úgy a növénytársulásokban a különféle növényfajták alkotják ezeket a holoképeket, amelyek aztán szupertérré állnak össze. A növénytársulások esetében ez a szupertér nyilvánvalóan az élővilág egy magasabb szintjének, vagyis az állatvilágnak feleltethető meg. A kérdés pedig most az, hogy mi jelenti azt az entitást, ami a növényvilág holoképeit az állatvilág szuperterévé kapcsolja össze. Ezt az entitást nyilvánvalóan a gombák világa képezi, amely átmenetet jelent a növényi és az állati életforma között, és amelynek az a feladata az ökoszisztémában az, hogy a növényvilág más élőlények által lebonthatatlan szerves hulladékait, mint például a cellulózt lebontsa, és a többi növény, illetve az állatvilág számára fogyaszthatóvá tegye, vagy más szóval, hogy a növényvilág szerves hulladékaiból, (holonjaiból) felépítse az állatvilág szuperterét. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy ha valaki azt a folyamatot akarja közelebbről megvizsgálni, hogy a fizikában, vagy a társadalomban hogyan épülnek fel a holonokból a szuperterek talán a gombák biológiai felépítését használhatja ehhez modellként. Ennek vizsgálata a jövő tudományára hárul.

A fauvizmus tehát szintén egy leibniziánus, reneszánsz irányzat reakciójaként jött létre, de nem úgy építi fel az új barokk irányzatot, vagyis az új szuperteret, hogy gigászi harc útján kiszabadítja az időből a teret, hanem az időisített tér elemeiből építi fel az új szuperteret, tehát itt egy új manierista irányzat kifejlődése meg lett kerülve. A dadaizmus ismét reneszánsz, leibniziánus irányzat, hiszen lényegében arra épül, hogy minden művészi szabály nélkül próbál különféle, akár egymáshoz semmilyen formában nem illő művészi elemekből a véletlen segítségével új művészi alkotásokat létrehozni úgy, hogy például újságokból kivág írott szavakat, majd ezeket a papírfecniket egy zacskóban megkeveri, és a földre önti. Itt lényegében a véletlen hozza létre az új művészi alkotásokat, ami a leibniziánus filozófiához köthető ahogy arra fent már utaltunk. A szürrealizmus manierista művészeti irányzat, ahogy azt fent kifejtettük, és a dadaizmus, tehát egy ismét csak reneszánsz, leibniziánus művészeti irányzat ellenhatásaként jött létre, itt megint csak megismétlődik a reneszánsz ellenhatásaként megvalósuló manierizmus.

A kubizmus a futurizmus és a konstruktivizmus barokk művészeti irányzatok, és a szupertérhez köthetőek, hiszek a kubizmusban a természet teljes mértékben tériesedik a fauvizmus folyományaként, a konstruktivizmus és a futurizmus pedig a XX. századi indusztrializmus, ipari társadalom monumentalitását és dinamikáját reprezentálja, amelyek egyértelműen a szupertér megjelenési formái. A Malevics által kifejlesztett szuprematizmus és a belőle kinövő Bauhaus irányzata viszont megint új reneszánszot képviselnek, hiszen a monumentális és téries ipari civilizáció lerombolása végett jöttek létre, ahogy azt fent már kifejtettük. Reneszánsz irányzatnak tekinthető a szecesszió is, hiszen a Bauhaushoz hasonlóan az is a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést preferálja. Az absztrakt expresszionizmus egyszerre manierista és romantikus irányzat, hiszen egyesíti magában a régi szürrealizmust és expresszionizmust.

A Pop Art irányzata a fogyasztói társadalom különféle kellékeiből, mint például céglogókból, reklámképekből próbál új művészeti irányzatokat létrehozni a véletlen segítségével, akárcsak az egykori dadaizmus, csak abban különbözik a dadaizmustól, hogy míg az bármilyen művészi kelléket szabadon felhasznál, addig a Pop Art csak a fogyasztói társadalom külsőségeit használja fel. Így tehát neodadaista, azaz reneszánsz művészeti irányzatnak tekinthető, hiszen a dadaizmus reneszánsz irányzat ahogy azt fent kifejtettük. A Pop Art-ból fejlődött ki a hiperrealizmus, ami szintén a fogyasztói társadalom, vagy a nagyvárosi élet látképeit mutatja be csak nem egymással kevéssé összefüggő művészi kellékek véletlen egymáshoz illesztésével, mint a Pop Art, hanem fotókép minőségű festményekkel, amelyek olyan minőségű képeket alkotnak például nagyvárosi látképekről, sztárokról, vagy bevásárlóközpontokról, mint egy fénykép. A hiperrealizmusban tehát a Pop Art-al ellentétben jól illeszkednek egymáshoz a fogyasztói társadalom kellékei, amely olyan tulajdonság ami a fauvizmussal mutat rokonságot, ahol szintén a természet elemei illeszkednek egymáshoz harmonikus egyensúlyban, tehát a hiperrealizmus neofauvista, irányzatnak tekinthető, ami a barokk irányzatok egyfajta előkészítője a manierizmushoz hasonlóan.

A ma is érvényben lévő posztmodern művészeti irányzat a dadaizmushoz hasonlóan megint csak azt mondja, hogy minden művészet, tehát a régi stílusokat, mint például a gótikát, vagy a barokkot bárhogyan össze lehet ötvözni, hogy új művészi alkotásokat kapjunk, amiből gondolom már sokaknak kiderült az eddigiek alapján, hogy ez megint csak reneszánsz, leibniziánus irányzat. Az amerikai felhőkarcoló építészet barokk irányzat, ami a szupertérhez köthető, hiszen monumentális és dinamikus, csak abban különbözik a barokktól, hogy nincs rajta díszítettség, hiszen a Bauhaus geometrikus formáit használja, ami annak ellenére, hogy éppen ellentéte a reneszánsz díszítettségének, mégis reneszánsz művészeti irányzatnak tekinthető ahol lényegében a reneszánsz díszítettsége ment át absztrakt geometriai formákba, ahogy azt fent már kifejtettük.

Az amerikai felhőkarcoló építészet ellenreakciójaként jött létre a neofunkcionalizmus építészeti irányzata, amely sutba dobta az amerikai felhőkarcolók égbetörő dinamizmusát, de megőrizte a Bauhausnak a reneszánsz díszítettségéből kinövő geometrikus formáit, ahogy régen a rokokó a reneszánsz díszítettségét a barokk sutba dobása után, továbbá a külső környezettel való harmonikus egyensúlyt hangsúlyozza, ahogy a rokokó ember is nagy hangsúlyt fektetett a harmonikus életre. Ebből már gondolom sokan kitalálták, hogy a neofunkcionalizmus neorokokó irányzatnak tekinthető. A modern művészeti irányzatok közül ezzel nem tértem ki mindenre, de aki akarja továbbelemezheti őket, és biztos vagyok benne, hogy mindegyikben kapcsolatot fog találni valamilyen formában a fizikai világ létszintjeivel. Most térjünk át a reneszánsz előtti művészeti irányzatokra.

A gótika az nyilvánvalóan a barokk elődje, hiszen ugyanúgy jelen van benne a tágasság, a monumentalitás és a dinamizmus, és így a szupertérhez köthető. Előtte volt a román kor aminek a kialakulását megelőzte az egyháznak a reneszánsz korához hasonló elvilágiasodása, és az érzékiség, nőiesség elharapózása az évezred elején, ami egyértelműen egy a középkor delén  megjelent reneszánsz kort feltételez. Ennek a kornak vetett véget a cluny reform, amit francia szerzetesek hajtottak végre, és a cluny reformmal kezdődött el a román kor, ami sokat merített a bizánci művészetből, mint ahogy az a tény is bizánci jelleget ad a cluny reformnak, hogy szerzetesek hajtották végre, hiszen a keleti bizánci egyházra jellemző, hogy a szerzetesrendek fontos szerepet töltenek be az egyház építményében és a bizánci művészetről a fentiekből már tudhatjuk, hogy az a manierizmushoz köthető. Tehát itt megint az történt, hogy egy reneszánsz korra reakcióként megjelent egy manierista kor, vagyis a román művészeti irányzat, majd ebből megint kifejlődött egy barokk művészeti irányzat a gótika.

Ugorjunk most vissza az ókor elejére, vagyis az európai civilizáció bölcsőjéhez a görög civilizációhoz. A görög civilizáció bölcsője a Krétán székelő mínoszi civilizáció. Ez mai tudásunk szerint egy erősen nőies és érzéki civilizáció volt naturalisztikus művészi stíluselemekkel felruházva, ami arra utal, hogy ez egy reneszánsz civilizáció volt, vagyis Európa története egy reneszánsz korszakkal kezdődött. A görög civilizáció második korszaka a mükénéi civilizáció kora, amely az archaikus görög kor folytatása volt, hiszen a mínoszi civilizáció bekebelezése által építette fel magát. Majd ennek vetett véget a dór hódítás, amely egy erősen harcias és a katonai életvitel terén már-már aszkétikusan élő görög törzs volt. Ez a görög törzs hozta létre a spártai államot a görög civilizáción belül, amely leginkább az egykori Szovjetúnió, és a középkori bizánc társadalmi berendezkedésére hasonlít központosított államszervezetével az egyének életének teljes mértékben az állam érdekeinek való alárendelésével. Aszkétikus katonai életvitelével. A dór szellem beáramlása a görög civilizáció életébe egyértelműen a későbbi bizánc előképét teremtette meg a görög civilizáció testében, tehát a dór hódítás lényegében az első manierista korszakként is értelmezhető az európai történelemben, mivel fent már említettük, hogy a bizánci szellem beáramlása a nyugati kultúrába általában manierista művészeti korokat hoz magával, és éppen ez a dór hódítás teremtette meg a későbbi görög virágkor előfeltételeit a görög civilizáció területén.

Mivel azzal, hogy a hódítások által szétkergette az előlük menekülő őshonos görög törzseket az ország területén, lehetővé tette, hogy ezek a szétszóródott görög törzsek virágzó civilizációkat hozzanak létre az ország különböző területein. Az úgynevezett görög aranykort az érett görög civilizációt már barokk civilizációnak tekinthetjük, ami a szuperteret prezentálja, hiszen ekkor jelent meg a tradicionális görög civilizáció tágassága és monumentalitása, a dinamikus és erőteljes férfiideált ábrázoló görög szobrászat időszaka. Tehát itt is a már jól ismert minta ismerhető fel, ahol egy reneszánsz korszakot, vagyis a mínoszi civilizáció korszakát egy manierista kor követ (dór hódítás) végül ebből nő ki egy barokk kor, ami a szuperteret prezentálja. Végül az a korszak, amit a görög civilizáció hanyatló korszakának neveznek a hellenizmus most kivételesen egy újabb manierista korszaknak tekinthető. A bizánci szovjet kor szocialista realizmusára emlékeztető emlékműszobrászat, domborműszobrászat jellemzi ezt a korszakot győzelmi emlékművekkel, szimmetriával és monumentalitással felvértezett lakóházakkal.

A görög civilizáció ekkor kezd bele a birodalomépítésbe Nagy Sándor fellépésével, ami szintén a bizánci hagyomány előretörését fémjelzi. Tehát a görög civilizáció regnálása egy manierista és bizánci korszakkal ér véget, ami a későbbi bizánci keresztény kultúrkör alapjává válik, ugyanakkor ez az egyik alapeleme a nyugat-római birodalomnak is, hiszen annak művészete egyrészt a hellenizmus realizmusának, másrészt egy másik itáliai reneszánsz és naturalista civilizáció: az Etruszkok kultúrájának az összeolvadásából jön létre. Az Etruszkok megint csak egy erősen érzéki és naturalisztikus művészi stílusjegyekkel felruházott civilizáció volt, akiknek a színre lépését ismét csak egy újabb leibniziánus, reneszánsz korszaknak tekinthetjük a nyugat történetében. Az etruszkok naturalizmusának és a hellenizmus realizmusának összeolvadásából jött létre a római művészet, amit nevezhetünk egy újabb barokk kornak, amiben kezdetben a hellenizmus realizmusa dominált, majd később a római civilizáció regnálásának vége felé egyre inkább dominánsá vált a római művészetben is a naturalizmus, vagyis ismét előtérbe került a reneszánsz a különféle keleti kultuszok beáramlásával egyetemben a hanyatló római civilizáció korában, amit egy újabb manierista korszak követett a kereszténység megjelenésével, ami megint szembeszállt a reneszánsz érzékiségével.

Megjegyzem, hogy az, hogy én itt a szupertérhez köthető művészeti korszakokat barokknak, vagy a transzcendens számok dialektizálásához köthető korszakokat manieristának nevezem egy önkényes kiragadás eredménye, hiszen nyugodtan nevezhetném a barokk korszakokat gótikusnak is, és a manierista korszakokat szürrealistának, vagy hellenistának is, de ki kellett ragadnom egy korszak nevét a sok közül.

Tehát megállapíthatjuk, hogy a művészettörténetben minden korszak kivétel nélkül hozzákapcsolható a fizikai világ egy-egy létszintjéhez, és ami állandóan visszatérő jelenség a művészettörténeti korszakok váltakozásában, az nem más, mint az hogy általában rendszeresen megjelenik a leibniziánus, reneszánsz korszak valamilyen formában, amit egy manierisztikus korszak követ, ahol civilizáció szelleme megpróbál kiszabadulni a reneszánsz érzékiségének béklyóiból, majd ezt követi mindig egy új monumentális barokk korszak a szupertér jegyében. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezeken kívül nem jelennek meg más típusú művészettörténeti korszakok a művészet történetében, de ezek is mind olyan korszakok, amelyek hozzárendelhetőek a fizikai világ létszintjeihez, csak más formában valósítják meg a barokk, manierista vagy reneszánsz korszakok előkészítését vagy leváltását, mint például a fauvizmus, amely nem az időisített térből szabadítja ki a szuperteret, hanem közvetlenül az időisített térből építi fel a szuperteret, illetve a klasszicizmus és a rokokó korszaka, amely nem új időisített térrel, vagyis reneszánsszal váltja le a barokk korszakot, hanem az idő determináció alá vetésével. Néha felbukkan még egy-egy olyan korszak is, ami a relativisztikus kvantummechanika, vagy másként az irracionális számok létszintjéhez köthető, mint például a romantika vagy az expresszionizmus.

A következő kérdés az, hogy milyen lesz a jövő művészete. Ennek a megértéséhez a matematika egy sajátos ágával kell megismerkednünk mégpedig a szimmetriákkal. Vincent van der Noort: Számtalan szám, egy kocka vallomásai című könyvében az úgynevezett szimmetriákat elemzi. A szimmetriák a geometriában egyes geometriai idomok tulajdonságai, mint például a kocka, vagy a tetraéder. Ezek a tulajdonságok olyan jellegzetességeit fedik ezeknek a geometriai idomoknak, hogy ha megváltoztatjuk a térbeli helyzetüket, mint például amikor elforgatjuk, vagy tükrözzük őket, akkor a szemmel is látható tulajdonságaik nem változnak. Így például amikor egy szabályos kockát 180 fokkal elforgatunk, akkor ha valaki nem látta a cselekedetet, hogy a kockát elforgatták, az nem fog semmilyen változást sem észrevenni a kocka tulajdonságaiban.

Egy kockát azonban nyilván csak bizonyos fokszámmal lehet elforgatni, vagy tükrözni, hogy szemmel látható tulajdonságai ne változzanak, a kört, vagy annak háromdimenziós megfelelőjét a gömböt viszont bármilyen fokszámmal elforgathatjuk 1 és 360 között a szemmel látható tulajdonságai nem fognak változni. A kocka vagy a tetraéder szimmetriáinak összességét, vagyis azoknak a transzformációknak (tükrözés, elforgatás stb.) az összességét, amelyeket a kockára vagy a tetraéderre alkalmazva látható tulajdonságaik nem változnak szimmetriacsoportoknak nevezzük. A körnek és a gömbnek, mivel bármilyen irányba transzformálva megőrzik látható tulajdonságaikat, vagyis bármilyen irányba szimmetrikusak szimmetriacsoportjaik halmazai végtelenül nagyok, és lényegében maguk ezek a szimmetriacsoportok is egy kört, illetve egy gömböt képeznek. Egy Lie nevű norvég matematikus a körök, illetve a gömbök szimmetriacsoportjainak magasabbdimenziószámú megfelelőit vizsgálta, amelyeket lie csoportoknak nevezünk a modern matematikában.

A lie csoportok elmélete tehát a kör magasabb dimenziószámú megfelelőivel foglalkozik a matematikában, és a kör, mint ahogy azt fent megállapítottuk a leibnizizmus, vagyis a reneszánsz megjelenési formája a művészetben és a geometriában, és ha a háromdimenziós térben a manierizmus már a reneszánsz minden megjelenési formáját blokkolta és meghaladta, akkor a reneszánsz valószínűleg a magasabb dimenziószámú terek irányába fog megjelenési formát keresni magának. Mi lehet erre a válasza a manierizmusnak? Nyilvánvalóan az, hogy a művészi tevékenységet a végtelenedik dimenzióban folytatja, hiszen a végtelenedik dimenzióban a körnek, vagy a gombnek végtelenül sok irányba van kiterjedése, pontosabban megszámlálhatóan végtelen sok irányba, és így a végtelen dimenziós gömb felületét alkotó pontok, amelyek a a transzcendens számok, vagy másképpen az idő megjelenési formái, ahogyan azt fent megállapítottuk, és a tér megszámlálhatóan végtelenül sok iránya, ahol a megszámlálhatóan végtelen a szupertér megfelelője ahogy azt fent már megállapítottuk, megint összekapcsolódik egymással és a transzcendens számok létszintje megint dialektizálódik a szupertér által, és ismét létrejött az új manierista művészeti stíluskor.

Node lehetséges ez? Kérdezheti az olvasó, hiszen háromnál több térdimenzió a tudomány mai állása szerint valószínűleg nem létezik, csak a sci-fi írók és a spiritiszták fantáziájában létezik és ha létezne se válhatna az ember sohasem négy vagy többdimenzióssá. A háromnál több dimenzióban való művészeti tevékenységhez véleményem szerint egyik sem jelent gondot az emberi elme számára. A megoldáshoz három találmány összeolvasztásához lesz szükség. Az első egy magyar feltaláló Rátai Dániel találmánya, amellyel háromdimenziós térben is rajzolhatnak a számítógépes grafikusok. Ez lényegében egy grafikus bemeneti eszköz, amit a levegőben mozgatva háromdimenziós térbeli alakzatokat rajzolhatunk a számítógép képernyőjére.

A másik a gondolatokkal vezérelt számítógép, amit szintén feltaláltak már, bár még nem működik tökéletesen, de az emberi gondolatokat már jól tudják mozdulatokká átalakítani a számítógépek segítségével, mint például amikor egy elektronikus helikoptert kell gondolatokkal távirányítani, ez pedig nyilván elégséges arra is, hogy a Rátai által feltalált háromdimenziós rajzolót tudja valaki gondolatokkal kezelni. A gondolatokkal való kezelésre azért van szükség, mert kézzel nyilván soha senki sem tud majd háromnál több dimenzióban rajzolni, mert a kezünk a háromdimenziós tér fogja, viszont az elménk független a külső tárgyi valóságtól, ezért az emberi elme egyszer talán majd fel tudja emelni a számítógép virtuális kurzorát a virtuális negyedik dimenzióba, még ha az a valóságban nem is fog létezni csak a számítógép virtuális memóriájában. Hogyan valósítható ez meg? Ehhez kell a harmadik találmány, méghozzá az úgynevezett robbantott számok csoportja.

A robbantott számokat az úgynevezett Euler -féle számokkal állítják elő,, amelynek első néhány szánjegye 2,71828182845904523536. Az Euler -féle számok természetét pedig jól mutatja egyik megtalálójának a skót Napiernek a munkássága akinek a munkája annak a mozgásnak a közelítő leírásából származik, amikor valaki egy d hosszúságú úton halad úgy, hogy sebességének mérőszáma minden pillanatban megegyezik a hátralevő út hosszával. Itt tehát a személy sebessége és a célig hátralévő út kölcsönösen akadályozzák egymást, hogy a személy elérje a célját. Ha a sebesség növekszik, akkor a hátralévő út megtartja hosszát, hogy megakadályozza a sebesség növekedésének kiteljesedését, ha a hátralévő út csökken, akkor a vele párhuzamosan a sebesség is elkezd csökkenni, hogy megakadályozza a hátralévő út teljes elfogyását, és ahogy a két változó egymást akadályozza az a végtelenbe konvergál, a személy mindig csak közelítheti, de soha nem érheti el az áhított célt.

Vajon melyik fent már említett számcsoport tulajdonságaira emlékeztet ez a jelenség? Nyilvánvalóan az irracionális számokéra, amiről fent már leírtuk, hogy egy végtelenül kicsi érték körül ingadozva közelítenek ehhez a végtelenül kicsi értékhez, ahol az irracionális szám végtelenbe nyúló tizedestörtjeinek számjegyei egymást gátolva, hol jobbról, hol balról közelítik ezt a végtelenül kicsi értéket, de soha nem érhetik el. Ezt fejezi ki az Euler -féle szám képlete is:






Ahol az (1 + 1 / n) képletben az (n) növekedésével párhuzamosan az eredmény nyilvánvalóan mindig csökken, viszont ha az egészet (n) hatványra emeljük, akkor az az eredmény növekedését fogja előidézni, és így a függvényben a végeredmény csökkenése és növekedése folyamatosan gátolják egymást a végtelenségig. Az Euler -féle szám tulajdonságai tehát lényegében másolják az irracionális számok tulajdonságait. Van azonban még egy tulajdonsága az Euler -féle számnak, mégpedig hogy transzcendens, tehát az Euler -féle szám nemcsak, hogy az irracionális számok mintájára közelíti, de el is éri a transzcendens számok végtelenül kicsi értékét, amelyet fent már elemeztünk, és így az Euler -féle szám lényegében az irracionális számok és a transzcendens számok szintézisének tekinthető, ahol az irracionális számok meghatározott érték körüli végtelen ingadozását a transzcendens számok önmagukat mindig felülmúló automatizmusa hatja át, vagy akár szét is robbantja a robbantott számok mintájára, ami azt jelenti, hogy mivel az irracionális, vagy természetes számot az önmagát felülmúló transzcendens számok hatják át, az a transzcendens számok hatására túlhaladja önmagát. Ez lényegében a robbantott számok filozófiájának a lényege. A robbantott számokkal egy Dr. Szalay István nevű magyar egyetemi tanár foglalkozik a szegedi egyetemen, és azért fontos a tudomány számára, mert olyan háromdimenziós térbeli alakzatokat hozhatunk létre velük, amelyek szó szerint kinyúlnak a háromdimenziós térből, vagyis a fent már említett módon túlhaladják önmagukat amit jól mutat a következő ábra is:






A feladat tehát az, hogy kerítsünk egy olyan számítógépet, amely képes az emberi gondolatokat mozdulatokká konvertálni, amely lehet akár rajzoló mozgás is a számítógép képernyőjén. Programozzunk le és telepítsünk fel rá egy olyan szoftvert, amely alkalmas a térbeli rajzolásra, és ezt gondolatokkal is lehet rajta végezni, ugyanakkor képes kezelni a robbantott számokat is, és azokat használni a rajzoláshoz. Ezzel az összetett szerkentyűvel véleményem szerint meglehetne valósítani azt, hogy mondjuk egy grafikus három dimenzióban rajzolgat a gondolataival egy alakzatot a számítógépre, majd lenyomja a shiftet, vagy a kontrollt és hopp a gondolatkvantumjai túllendülnek a harmadik dimenzión, és a negyedik dimenzióban fognak kalandozni, ott fognak alakzatokat rajzolgatni, és a negyedik, vagy annál több dimenziós tér tulajdonságait megtapasztalni, még ha az a valóságban nem is létezik, csak a számítógép virtuális memóriájában. Ezzel pedig máris megvalósult a háromnál több dimenziós terek emberi elme által való megtapasztalása, és a háromnál több dimenziós művészet életre hívása.

Visszatérve a robbantott számokra, felmerül az a kérdés is, hogy összekapcsolhatjuk e a robbantott számokat a transzcendens számok dialektizálásával előálló számokkal, ahol a transzcendens számok össze vannak kapcsolva a megszámlálhatóan végtelent reprezentáló szupertérrel, amit fent már elemeztünk? Ez nyilvánvalóan elképzelhető, hiszen az európai művészettörténetben már volt ehhez köthető analógia. A robbantott számok esetében annak két alkotóeleme a transzcendens számok és az irracionális számok nyilván egyrészt a dadaizmusnak, másrészt az expresszionizmusnak feleltethetőek meg a művészettörténetben, ahogy azt fent már elemeztük. A robbantott számokat pedig ennek megfelelően a dadaizmus és az expresszionizmus szintézisének feleltethetnénk meg. Volt azonban még egy művészettörténeti irányzat a művészettörténetben, ami ennél is tovább ment, és ez volt a magyar aktivizmus. Kassák Lajos volt, aki irodalmárként és képzőművészként a magyar aktivizmus művészeti irányzatának mozgalmát irányította. A magyar aktivizmus művészeti irányzata egy sajátosan avantgard művészeti irányzat volt, ami nem akart új izmust létrehozni, inkább az Európában már megjelent izmusokat akarta egységesíteni, hogy létrehozzon egy határokon átívelő internacionális avantgard művészeti irányzatot. Ennek megfelelően az aktivizmus sokféle avantgard irányzatból merített, lényege pedig az volt, egyrészt hogy a dadaista irányzat zűrzavaros, a véletlenre épülő festészeti technikáját a XX. századi ipari civilizáció kellékeire alkalmazta, ahol gyárakat, ipari létesítményeket, illetve a XX. századi technikai civilizáció egyéb kellékeit helyezte egymás mellé teljesen a véletlen szerkesztés eszközeire hagyatkozva, a technikai civilizáció dicséreteként, végül az így megszerkesztett festményekre alkalmazta az expresszionizmus színkezelési technikáit.

Olyan új irányzatot létrehozva ezzel ahol a dadaizmus véletlenszerűsége és zűrzavara, továbbá az expresszionizmus színkezelési technikája között a XX. századi technikai civilizáció dinamizmusa képezi az összekötő kapcsot, amely olykor szürrealista vagy futurisztikus alakot ölt. Az aktivizmus filozófiai mondanivalója is a technika dicséretére épül. Mint ahogy az irányzat neve is mutatja erősen preferálja a XX. századi technikai civilizáció dinamizmusát és lendületét, amely számukra a munkásosztály osztályharcos tevékenységén keresztül a jövőbe mutat valamiféle utópisztikus álomvilágként. Az aktivisták utópisztikus vágyakozással tekintettek a modern technikai civilizáció jövőjére ahol az ember a technika segítségével egyszer majd teljes mértékben legyőzi és uralma alá hajtja a természetet, és legyőzi saját korlátait is, hogy végül elérje a felsőbbrendű emberré válás utópisztikus célját, amiben Nietzsche filozófiájára hagyatkoztak. Tehát az aktivisták a természetet és a nőiséget erőteljesen meg akarták haladni. Az a hitük pedig, hogy az emberiséget a technika folyamatos fejlődése fogja megváltani a kommunista osztályharc igenléséhez vezette őket, mert szerintük a technika fejlődésének legnagyobb akadálya a kapitalista kizsákmányolás.

A kommunista társadalmi rend megvalósítása szerintük nem a végső állomása az emberiség technikai civilizáció által való megváltásának, hanem azt mindig újabb és újabb társadalmi rendszerek fogják követni az emberiség történetében a technikai fejlettség függvényében, és így az emberiség megváltásának, és a szabadság kiteljesedésének lehetőségei a végtelenbe tágulnak ki az aktivisták utópisztikus fantáziájában. Az emberiség technikai fejlődés általi megváltása, és ezáltal az ember átváltozása nietzschei übermensché természetesen nem korlátozódhat csupán egy országra, vagy Európára, és az aktivizmus éppen ezért próbálja összekötni a technika dinamizmusát és lendületét sugalló avantgard irányzatokat más országok egyéb avantgard irányzataival, hogy a technikai fejlődés eszméjét minden országban elültesse, és ezzel egy határokon átívelő internacionális avantgard művészeti irányzatot hozzon létre, hogy megvalósítsa a technikai univerzalizmust, vagyis az emberiség egységes fejlődését és haladását ama utópisztikus álmok felé, amiket a technika akkori fejlődése sugallt az aktivisták számára.

Kassák az aktivizmusról szóló írásaiban gyakran hivatkozik az aktivista művészek önfeláldozó, aszkétikus magatartására a közös cél elérése érdekében, hogy még akkor is ragaszkodtak az aktivista művészi eszmények gyakorlásához az emberiség megváltásáért, ha emiatt nem kaptak megrendeléseket, vagy a megrendelőik elpártoltak tőlük, és a szegénységet is vállalniuk kellett utópisztikus álmaik megvalósítása érdekében. Az aktivisták ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében művészetüket többek között arra használták, hogy azok a propaganda eszközei legyenek, és hogy felkeltsék a tömegekben a tudomány és a technika fejlesztésére irányuló alkotó energiákat, továbbá azt a forradalmi lendületet, amely az osztályharchoz és a társadalom teljes és totális átalakításához szükségesek, és ennek megfelelően az aktivizmus mint művészeti irányzat a kommunista forradalom propagandaeszközévé vált, ami végül Kun Béla tanácskormányának hatalomra kerülését segítette elő. A magyar aktivizmus tehát a transzcendens számokat reprezentáló dadaizmust, és az irracionális számokat reprezentáló expresszionizmust összekapcsolja a modern technika lendületével és dinamizmusával, ami pedig nyilvánvalóan a transzcendens számok és a szupertér összekapcsolását reprezentálja, hiszen a Kassák korában az akkor virágkorát élő technikai civilizáció kellékei egyszerre voltak monumentálisak akárcsak a szupertér és dinamikusak akárcsak a transzcendens számok. A kérdés az, hogy milyen tulajdonságú számok jönnének létre a matematikában, ha a transzcendens számok dialektizálásával előálló számokat összekapcsolnánk a robbantott számokkal? Ennek megválaszolása majd az igazi matematikusokra hárul.

Fent már leírtuk, hogy milyen matematikai módszerrel lehet e természetes számokat transzcendens számokká konvertálni. Mivel a körnél, vagyis a transzcendens számok megtestesítőjénél a körvonal minden pontja összefügg az összes többi számmal, ezért először gyököt vontunk az egymással szomszédos természetes számok összegéből, majd az így kapott egymással szomszédos értékekből, és így tovább a végtelenségig.

Ezzel lényegében irracionális számok végtelen sorának a kör pontjaihoz hasonló módon egymáshoz rendelt értékeit kapjuk, amelyek mind egytől-egyig a transzcendens számok létszintjéhez közelítenek végtelen regresszusban, ahogy azt a robbantott számok elemzésénél kifejtettük. Tehát az értékük végpontja egy transzcendens szám, ami azt jelenti, hogy ezzel a módszerrel lényegében transzcendens számokat rendelünk egymás mellé a kör pontjaihoz hasonlóan, amelyek az irracionális számok létszintjének legmélyén foglalnak helyet, ahol transzcendens számok vibráló energiapontjaiból álló hurkok formájában vannak jelen a kör egymással összefüggő pontjaihoz hasonlóan, amiből minden irracionális szám kinő, hiszen ez az irracionális számok értékeinek a végpontja, és egyben az irracionális számok létrejöttének kezdőpontja ahonnan az irracionális számok végtelen regresszusban bontakoznak ki természetes számokká, majd a természetes számok létszintjén prímszámokként folytatódnak, hogy végül a megszámlálhatóan végtelen nagy egységében összegződjenek.

Mivel fent kifejtettük, hogy az irracionális számok létszintje a relativisztikus kvantummechanika létszintjével hozható analógiába a fizika területén, ami az atomi és szubatomi létszintet jelöli, azt is mondhatjuk, hogy ha a fizika világa az irracionális számok létszintjének mélyén létező transzcendensz számokból álló hurkok létszintjét tekintve is analógiát mutat a számok világával, akkor a fizikai világban a szubatomi létszintek mélyén vibráló energiahurkoknak kell jelen lenniük, amiből az egész szubatomi világ, és az azt követő makrovilág is kinő, ami megfeleltethető a fizika tudományában ma divatos húrelméletnek, amely a relativitáselméletet, és a kvantummechanikát próbálja egyesíteni egy közös elméletté.

Tehát a számok világának felépítése, ha analógiába hozzuk a fizika világával azt sugallja, hogy a fizikában ma divatos húrelmélet talán igaz lehet, és ezek a kis energiahurkok a kvantummechanikai világ mélyrétegének és a relativisztikus kvantummechanika létszintjének határán foglalnak helyet, és mivel irracionális számokból képzett transzcendens számoknak tekinthetőek, tehát olyan képződményeknek, ahol az irracionális számokat a transzcendens számok létszintje hatja át, azt mondhatjuk, hogy ezek valamiféle robbantott számok.

Ha megnézzük, hogy a szuperhúrok és a robbantott számok létszintje melyik filozófiai hagyományhoz köthető az európai filozófiatörténetben azt láthatjuk, hogy az olasz filozófiához. Benedetto Croce volt az a filozófus, aki olaszként szintézist teremtett a kantiánus Hegel és Leibniz filozófiája között. A történelem mozgását a kantiánusokhoz hasonlóan a szabadság és a szükségszerűség dialektikus váltakozásaként képzelte el. Viszont velük ellentétben azt vallotta, hogy a történelmi mozgásnak nincs végpontja, hanem a transzcendens számokhoz hasonlóan önmagát folytonosan meghaladva tör örökkön örökké a végtelen felé, vagyis önmagukat a szabadság és a szükségszerűség dialektikájában folyamatosan gátló irracionális számokat az önmagukat folyamatosan meghaladva végtelenbe törő transzcendens számok szelleme hatja át.

A húrelméletben a kvantumvilág mélyén található húrok rezgései alkotják az általunk ismert világ jelenségeit, mint például a teret, az időt, vagy az anyagot. Elméletem szerint nem a húrok rezgései alkotják ezeket a jelenségeket, hanem a relativisztikus kvantummechanika egyes holonjai, vagy holoképei, amelyek az irracionális számoknak feleltethetőek meg a matematikában a húrok egy-egy transzcendens számnak megfelelő pontjára vezethetőek vissza, és ezeknek a mindig más irányba mutató pontoknak az egymást átható kvantumvibrációi szervezik rendszerbe a rájuk visszavezethető holonokat, holoképeket, vagy a matematika nyelvén irracionális számokat a nullától a megszámlálhatóan végtelenig, hogy végül a megszámlálhatóan végtelen nagy egységében teljes rendben illeszkedjenek egymáshoz. Nem vagyok fizikus, de ha így alakítanánk át a húrelméletet, akkor feltételezésem szerint talán magyarázatot találnánk a húrelmélet manapság még megválaszolatlan kérdéseire.

A következőkben egy másik területre kell rátérnünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, és hogy mi van az úgynevezett vörös határon kívül, ami az általunk ismert univerzum határait jelenti. Dr. Wekerle László: A szükségképpeniség bölcselete című könyvében a világ Isten által való teremtettségét akarja a filozófia eszközeivel és tudományos érvénnyel bizonyítani. Azt állítja, hogy Isten léte tudományos eszközökkel is bizonyítható, ugyanúgy ahogy az is, hogy ő teremtette a világot. Az ő korában a teológusok és a tudósok általában megegyeztek abban, hogy az anyagi világ létrejötte előtt nem létezett semmi.
Ezt a gondolatot ő úgy módosítja, hogy a világ létrejötte előtt igenis létezett valami, ez pedig az anyagtalanság volt. Igen ám, de mit kell értenünk anyagtalanság alatt? Wekerle leírja, hogy az anyagi testek mindig határoltak, vagyis mindig van olyan felületük, ahol térbeli kiterjedésük véget ér. Ebből következően az anyagtalanságnak határ nélkülinek, vagy határtalannak kell lennie.
A határtalan objektumok pedig csak végtelen nagyok, vagy végtelenül kicsik lehetnek. Ha egy térbeli objektumot a végtelenségig felnagyítunk akkor is megszűnik a térbeli határfelülete, ha pedig a végtelenségig lekicsinyítjük akkor is. Az anyagtalanság tehát Wekerle szerint nem más, mint határtalanság.
Továbbá Wekerle szerint az anyagtalanság nem egyenlő a semmivel, hanem mind a két fajta határtalanságot, így a végtelenül kicsit, és a végtelenül nagyot egyaránt magában foglalja. Igen ám, de hogyan jött létre ebből az anyagtalanságból az anyag? Mivel Wekerle szerint az anyagtalanság, ami egyenlő Istennel egyaránt magában foglalja a végtelenül nagyot és a végtelenül kicsit, a kettő az anyagtalanságban feszültségbe került egymással.
A végtelenül nagy, mivel végtelen kiterjedésű a széthatás erejét vitte bele az anyagtalanságba, a végtelenül kicsi pedig az ezzel ellentétes összehúzó hatás erejét vitte bele az anyagtalanságba. A kettő feszültsége, majd szétválása nyomán jött létre az első anyagi részecske a világegyetemben, ami lényegében szintézise a végtelenül kicsinek és a végtelenül nagynak, mert se nem végtelenül kicsi, se nem végtelenül nagy, hanem a kettő között van.
Wekerle elmélete szerint az első anyagi részecske megjelenése választópontnak tekinthető két örökkévalóság között a világegyetem történetében. Volt az örökkévalóság első része, ahol még nem létezett anyag csak az anyagtalanság létezett a kezdetektől, pontosabban a kezdettelenségtől, hiszen az örökkévalóságnak nincs kezdete. Ez az állapot tartott az első anyagi részecske megjelenéséig. Majd ezután következett az örökkévalóságnak az a része, amikor már létezik anyag a világegyetemben. Ez azért tekinthető örökkévalóságnak Wekerle szerint, mert az anyag léte örök, tehát ez az állapot örökké fog tartani.
Az anyagtalanság állapota a kezdeti kezdettelenségben volt a legtökéletesebb, majd a kétféle határtalanság: a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy feszültsége nyomán az anyagtalanságban folyamatos változás, fejlődés indult meg, ami egy örökkévalóságon át, azaz végtelen ideig tartott, egészen az első anyagi részecske megjelenéséig, hogy aztán ez a fejlődés és változás az anyagi világban fojtatódjon tovább. A fejlődés és változás korunkban is tart a fejlődés csúcsán: az emberben, akiknek a fejlődése a végtelen Isten, vagyis az anyagtalanság fejlődésének a tükörképe.
Barabási Albert László: Villanások című könyvében azt vizsgálja, hogy megjósolható e a jövő. Teszi ezt az emberek mindennapi viselkedésének vizsgálatával, amit a modern informatika eszközeivel végez el. A modern információs társadalom eszközeinek köszönhetően az emberek már lépten-nyomon elektronikus nyomot hagynak a virtuális terekben, amikor interneteznek, mobiltelefont használnak, vagy pénzt vesznek ki az automatából, amelynek következtében mindennapi tevékenységük követhetővé válik.
Barabási vizsgálatai így arra derítettek fényt, hogy az emberek mindennapi tevékenysége úgynevezett hatványeloszlást követ. Ez azt jelenti, hogy például az interneten az emberek többsége kedvenc oldalaikat nem egyenletes időközönként látogatják mindennapi tevékenységük során, hanem hosszú szünetek után egy adott időpontban egyszerre többször is, hogy utána újra hosszú szünetek következzenek. Tehát a kedvenc oldalak látogatásai egy-egy konkrét időpontba sűrűsödnek össze a nap folyamán. Ezeket az időpontokat nevezi a szerző villanásoknak. Ez azért lehet így, mert az emberek mindennapi tevékenységeik során prioritási sorrendet állítanak fel, hogy mit csináljanak előbb, illetve később, és mivel nem tudnak egyszerre több dolgot is csinálni, egy-egy napi feladat véghezvitele egy időpontba sűrűsödik.
Ugyanez figyelhető meg az emberek mindennapi tevékenységének ismétlődő, vagy váltózó jellegében is. Az emberek túlnyomó többségének napjai általában egyformán telnek. Ugyanazokat a helyeket járják be a munkahelytől a hálószobáig, mert szokásaik rabjai. Így mindennapi tevékenységük a szerző mérései szerint 94%-ban, vagyis majdnem 100%-ban kiszámítható. Ezeket a személyeket nevezi alacsony entrópiájúaknak. Ezen a megfigyelésen alapul a szerzőnek az a gondolata is, hogy a jövő esetleg kiszámítható. Van viszont elég kevés magas entrópiájú személy is, akiknek a napja szinte mindig másképp telik, tehát mindennapi tevékenységük kiszámíthatatlan. Így a kiszámíthatatlan viselkedésű emberek is a többséghez képest kis számban, tehát villanásokként jelennek meg.
Ugyanez érvényes a kibocsátott bankjegyekre is, amelyeknek túlnyomó többsége a kibocsátás után adott távolságon belül marad, és csak kevés számú bankjegy szökik nagyobb távolságra. Végül a szerző a megfigyelését kiterjeszti a történelemre és az evolúcióbiológiára is, ahol a biológiai evolúció folyamán a különféle új fajok villanásokként jelennek meg a természet színpadán, és a történelemben is villanásokként jelennek meg a kimagasló események. A könyv végén pedig elgondolkodik  a szerző, hogy megjósolható lesz e a történelem valaha a kimagasló események hatványeloszlásának felfedezésével.
Mint ahogyzt láttuk Wekerle könyve szerint az ősrobbanás előtti állapotokban a végtelenül kicsi, mint az idő megfelelője magába zárja a végtelenül nagyot, mint a végtelen tér, vagyis a szupertér megfelelőjét, de abban szerintem téved, hogy a tér széthúzó ereje indítja meg az ősrobbanás előtti állapotok fejlődését, hanem sokkal inkább a végtelenül kicsi, vagyis az idő, ahogy azt Barabási Albert László fejtegetései leírják. Mielőtt ezt részletesen prezentálnánk, meg kell vizsgálnunk, hogy ha az, ami az ősrobbanás előtt volt nem más, mint a végtelenül nagy szupertér belezuhanása a végtelenül kicsi időbe, akkor mi van ott ezen a végtelenül kicsi ponton kívül, hiszen az emberi gondolkodás csak a mindenhol jelen lévő teret tudja elképzelni, mint létezőt, egy önmagában álló végtelenül kicsi pontot nem.
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.

Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.

Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.

Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.

Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.

Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.

Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.

Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.

A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

és így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.

2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1

Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág? Ezekre a kérdésekre a jövő tudományának kell választ adnia.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság, vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi szintézisét jelzi.
Fent leírtuk, hogy a végtelen tér szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie, ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont egységéről írtunk, és ami analóg azzal a kijelentéssel, hogy az ami az ősrobbanás előtt volt, vagyis az időt reprezentáló végtelenül kicsi pontba zuhant szupertér egyszerre ott van mindenütt és sehol, és ezzel választ is adtunk arra a fent feltett kérdésre, hogy mi van az ősrobbanás előtti állapotokat reprezentáló végtelenül kicsi ponton kívül.

Pauler Ákos: A természetphilosophia- fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az „Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni; ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más objektumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”

Az anyagnak és az energiának ezt a létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam, hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra törekszik.

Nyilvánvalóan az egyszerre mindenütt ott levés, és a sehol sem ott levés, amiről fent az ősrobbanás előtti állapotokkal kapcsolatban írtam már önmagában ellentmondások szintézise, és így nem zárható ki a többszörös ellentmondások szintézise sem, miszerint a pontszerű idő által magába foglalt tér egyszerre ott volt mindenütt és sehol, amiből az is következhet, hogy egyszerre volt ott csak bizonyos helyeken, mindenütt és sehol. Tehát nem zárható ki, hogy egyszerre magában foglalt végtelenül kicsi, végtelenül nagy, és véges területeket az ősrobbanás előtti állapotok közepette, és lehet , hogy ez a véges változat, amit a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi mellett magában foglalt fejlődött. Méghozzá a Barabás által leírt villanások törvényei szerint, hiszen a villanások mintájára halad előre az evolúció, ahogy azt fent leírtuk. Ez a véges változat végtelen hosszú ideig fejlődött, ahogy azt Wekerle leírta, míg végül meghaladta a végtelenül nagy változatot, azaz lényegében meghaladta önmagát, hogy létrejöjjön az ősrobbanás, a föld és az ég, az idő és a tér.
Így a teremtés és az evolúció egy folyamatos önfelülmúlásként értelmezhető, ahol a szupertér, vagyis Isten az örökkévalóságon át múlja felül önmagát. Ez súrolja a panteizmus emanációtanát, azonban mégsem azonos vele, mert itt Isten személyes létező marad, aki saját akaratából teremtette a világot, saját akaratából haladta meg önmagát, csak a teremtés célja és előtörténete került új megvilágításba. Azért sem azonos ez a panteisták emanációtanával, mert Isten nem válik azonossá teremtményeivel, hiszen ebben a rendszerben még ha az ő képére is vannak formálva, végtelenül meghaladja azokat, a szupertér végtelen marad teremtményei pedig végesek. Tulajdonképpen az az egyház által leírt dogma sem sérült, hogy Isten a semmiből teremtette a világot, hiszen a teremtés előtt egyszerre volt valami és semmi, tehát a semmi is létezett a valami azaz Isten mellett, továbbá Isten mozdulatlan, statikus jellegének dogmája sem sérül, hiszen itt Isten egyszerre mozdulatlan és dinamikus, és nyilvánvaló, hogy ha az ősrobbanás előtti állapotban a végtelenül nagy szupertér bele volt zuhanva a végtelenül kicsi időbe, akkor most a vörös határon kívül, vagyis a látható univerzum határain kívül is ezek az állapotok uralkodnak.

Foglaljuk tehát össze, hogy mit tudtunk meg ezek alapján a fizikai világegyetem felépítéséről. Létezik egyrészt a kvantummechanikai világ mélyrétege, ami az ősrobbanás előtti állapotokat foglalja magában. Ez a végtelenül kicsi idő, ami ugyanakkor pontként magába zárja a végtelenül nagy szuperteret. Ez a réteg végtelenül hosszú fejlődés útján, ami tulajdonképpen ma is tart, termelte ki magából az ősrobbanást, ahol a végtelenül kicsi pontok, amelyek magukba foglalják a végtelenül nagy szuperteret is kör szerű hurokká álltak össze, ami a végtelenül kicsi idő, és a relativisztikus kvantummechanika létszintjének a határát fémjelzi, és ennek a kör szerű huroknak a pontjai a forrásai azoknak a holonoknak, amelyek a relativisztikus kvantummechanika, vagy a matematika nyelvén az irracionális számok, létszintjének az objektumai, és amelyek az általunk ismert világ létezőit is prezentálják. Ezek a holonok állnak össze az alapjukat képező hurok pontjainak egymást átható kvantumvibrációi útján egyre nagyobb, és összetettebb egységekké egészen addig amíg végtelenül nagy, mindent meghaladó szupertérré nem állnak össze, ami nem más, mint a megszámlálhatóan végtelen, vagy másként Isten, és ezzel a kvantummechanikai valóság mélyrétegében a végtelenül kicsi időbe zárt szupertér önmagát meghaladva újra felépíti önmagát.

Nézzük meg, hogy melyik nemzet kultúrája áll analógiában a világegyetemet alkotó első réteggel, vagy a végtelenül kicsi időbe zuhant szupertérrel. Nietzsche tanításait sokan fejlődésellenesnek tartják, azon tantétele miatt, ami az örök visszatéréssel kapcsolatos, vagyis ami egyesek szerint arról szól, hogy a keresztény lineáris történelemszemléletet, amely a történelmi fejlődést és haladást szorgalmazza, el kellene hagyni, és helyette vissza kellene térni a pogányság ciklikus történelemszemléletéhez, ahol nincs fejlődés és haladás, csak önmagukat örökösen ismétlő mágikus rítusok. Ez véleményem szerint nem egészen így van, és hogy miért nem azt a következőkben mindenképpen szeretném kifejteni.

Fent már kifejtettük, hogy Darwin evolúció elmélete nem az angolszász politikai és gazdasági gondolkodáshoz köthető, hanem Immanuel Kant és Friedrich List gondolataihoz, vagyis inkább a német közgazdasági elméletekhez. Talán sokan meglepődnek, ha azt mondom, hogy az angolszász politikai gondolkodás sokkal inkább Friedrich Nietzsche filozófiájához köthető. Nietzsche a felsőbbrendű ember uralmának a szükségszerűségét hirdette, akik alatt az erőseket értette. Az erősek lényegében biológiai adottságaik lévén vannak predesztinálva a gyengék feletti uralomra, akárcsak a természeti világban. Hiszen ahogy a természetben az antilop nem uralkodhat az oroszlán felett, úgy az emberi világban sem uralkodhat a beteges és satnya öregember a kidolgozott izomzatú atléta felett. Azt pedig, hogy kiből lesz kidolgozott testű atléta vagy satnya és vézna nyomorék egyértelműen a természet hierarchikus rendje határozza meg, a természet predesztinál mindenkit arra, hogy hol foglal helyet a gyengék és erősek hierarchiájában a természetes kiválasztódás által, ami már nem a kantiánus filozófia dialektikus váltakozását reprezentálja a szabadság és a szükségszerűség között, hanem ez már a színtiszta természeti szükségszerűség, a színtiszta spinozizmus megfelelője.

Azonban a Nietzschei filozófiai rendszer mégsem azonos teljesen a spinozizmus tiszta természeti szükségszerűségével, hanem benne van a szabadság mozgása és dinamizmusa is csak másképpen, mint a kanti rendszerben, mert hozzáadódik mindehhez a nietzschei etika. Nietzsche ugyanis nem csak, hogy támogatja, hanem egyenesen kötelezővé teszi a felsőbbrendű ember számára a mértéktelen önzést. Nietzsche sajátos etikájában azt tartja a legnagyobb bűnnek, ha valaki áltatja önmagát, vagyis külső erkölcsi elvárásoknak akar megfelelni, amelyek nincsenek összhangban az ő sajátos igényeivel és belső természeti ösztöneivel, és azt akarja elhitetni magával, hogy ez neki jó. Nietzsche ezt bűnös önáltatásnak tartja és arra szólítja fel a felsőbbrendű embert, hogy semmi olyat ne tegyen meg, amit valamiféle külső erkölcsi törvény parancsol neki, de egyébként nem tenne meg, hanem mindig csak olyasmit tegyen meg, amit magától, saját belső ösztöneinek engedelmeskedve is megtenne, továbbá amit nem csak egyszer hanem akár végtelen sokszor is megtenne, bármennyire is bűnös dolog az a nyugati keresztény erkölcs szempontjából.

A felsőbbrendű ember, vagyis az erősek uralmának, és ennek a sajátos etikai alapelvnek az ötvözetével a felsőbbrendű ember válik a történelem mozgatórugójává. Ha ugyanis az erősek uralják a tömegeket, és az erőseknek nemcsak, hogy szabad, hanem egyenesen kötelességük is minden önző ösztönüket és vágyukat kiélni akár az alsóbbrendű tömegek, vagy másként a gyengék háborúkban való feláldozása árán is, akkor a történelem hihetetlenül mozgalmassá és dinamikussá válik, ahol felsőbbrendű emberek, vagy másként diktátorok háborúznak egymással a hatalomért mindig feláldozva az alsóbbrendű embereket vagy másként a gyengéket.

Itt tehát filozófiai értelemben a természet időben mozdulatlan és hierarchikus rendjét a csúcsán lévő felsőbbrendű ember ösztönei és vágyai hozzák mozgásba, vagy másként a természet mozdulatlan és hierarchikus rendjét a mozgás és a dinamizmus princípiumai burkolják be, és hozzák mozgásba kissé eltérően attól ahogy a kanti rendszerben a szabadság és a szükségszerűség immanensen egymásba hatolva dialektikusan váltakozik. Ez látszólag egy alapvetően pogány rendszer, amire Nietzsche keresztényellenessége is utal, hiszen Nietzsche a kereszténységet a gyengék vallásának tartotta, ami erkölcsi parancsaival megakadályozza, hogy a felsőbbrendű ember totális hatalmat szerezzen a gyengék felett és korlátlanul kiélhesse rajta vágyait. Valójában azonban sok keresztény elemet is magában foglal. Az egyik ilyen az eleve elrendelés, vagyis a predesztináció, amit Nietzsche kivett Isten kezéből és a természet kezébe adott át. Ahogy a keresztényeknél és különösen a kálvinizmusban Isten az embert eleve elrendeli a kárhozatra vagy az üdvözülésre úgy Nietzsche rendszerében a természet az, amely az embert eleve elrendeli, hogy az erősek vagy a gyengék, vagy másként az alsóbbrendű vagy a felsőbbrendű emberek közé tartozzon. Így tehát Nietzsche rendszere igenis merített a kereszténységből, közelebbről a kálvinizmusból, hiszen rendszere lényegében ateista kálvinizmusnak tekinthető, ahol Isten végtelen hatalma a természetre van átruházva.

A másik amiben rendszere hasonlít a kereszténységre az nem más mint az antihumanizmus, vagyis a végletes emberközpontúság helyett az ember magasabb rendű eszmének vagy törvénynek való alárendelésre. Isten a bibliában özönvizet zúdított az pogányság posványában vergődő emberiségre, és csak az egyedül keresztény Noét hagyta életben, hogy a keresztény eszme győzedelmeskedjen a pogányság felett ami annak a jele, hogy Isten valójában egyáltalán nem veszi figyelembe az egyes ember individuális igényeit, hanem szükség esetén akár el is törli a föld színéről, hogy a magasabb rendű keresztény eszme győzedelmeskedjen, ami mélységes antihumanizmust, az emberközpontúság elutasítását mutatja.

Ahogy Isten a keresztény eszme és a keresztény erkölcsi törvények alá rendelte az emberiséget úgy Nietzsche a felsőbbrendű ember vágyai és ösztönei alá rendelte azt ami a pogányság és a kereszténység valamiféle furcsa találkozását jelenti, és azt mutatja, hogy Nietzsche filozófiájának pogány vonásai ellenére sokat merített a kereszténységből, és ha nem helyezte volna Isten helyébe a természetet akkor akár keresztény is válhatott volna belőle, méghozzá krisztusi erejű keresztény. Az egyik katolikus honlapon az olvasható, hogy bár Nietzsche írásai sok ateistát ihletett meg, egyeseket azonban hozzásegített a megtéréshez, ami nem véletlen, hiszen Nietzsche ilyen értelemben nemcsak, hogy a kereszténységhez, hanem egyenesen a katolicizmushoz köthető, amelyet dogmatikus kereszténységnek neveznek, mivel a felsőbbrendű ember uralmát az emberiség többi része felett ő dogmatikusan értelmezi, akárcsak a katolikus papság a keresztény erkölcsi törvényeket.

Nemcsak a kereszténységgel mutatnak azonban ellentmondásos rokonságot Nietzsche írásai, hanem az angolszász szabadpiaci kapitalista világszemlélettel is. Adam Smith gazdaságfilozófiája szerint a kapitalista szabadpiac világában a szabadverseny törvényei szerint mindig az erősek jutnak az élvonalba a tiszta természetes kiválasztódás, vagyis a természeti determináció szabályai szerint, nélkülözve Kant és Darwin rendszerének finomabb vonásait, ahol a szükségszerűség és a szabadság dialektikusan váltják egymást. Ez egyértelmű rokonságot mutat Nietzsche nézeteivel, ahol szintén törvényszerű, hogy az erősebbek jussanak a társadalmi hierarchia élére. Továbbá Smith gazdaságfilozófiájának második tétele is egyértelmű rokonságot mutat Nietzsche nézeteivel, hogy az erősek önzése kell hogy előbbre hajtsa a gazdaság fejlődését. Ahogy Nietzsche-nél úgy Smith-nél is nem csak, hogy kívánatos, hanem egyenesen kötelező a gazdasági szereplők elitrétegének mértéktelen önzése, mert ez hajtja előre a gazdaság fejlődését a szabadpiaci versenyben. Ezeket figyelembe véve elég meglepő, hogy Nietzsche nézeteit túlnyomórészt az antikapitalisták preferálják, mert Nietzsche nézetei egyértelmű rokonságot mutatnak a kapitalizmus legfőbb teoretikusainak nézeteivel. Az angolszász kapitalizmusról tehát kimondhatjuk, hogy nem Darwin, hanem egyértelműen Nietzsche nézeteivel mutatnak rokonságot, továbbá azt is kimondhatjuk, hogy Nietzsche nézeteinek pogány gyökerei, és Nietzsche egyértelmű keresztényellenessége ellenére nagy hatást gyakorolt rá a kereszténység, ahol a kereszténység alatt nem gnosztikus kereszténységet kell érteni, hanem dogmatikus kereszténységet, vagyis katolicizmust.

Adam Smith és Nietzsche nézetei rokonságot mutatnak az osztrák leibniziánus Hayek nézeteivel annyiban, hogy az embereknek nála is alá kell vetniük magukat mások zsigeri ösztönökből fakadó szükségleteinek a gazdasági rendszerben, de nála egyrészt az embereknek nem csak egy másik ember, hanem minden más ember szükségleteinek kell alávetniük magukat, másrészt cserébe minden ember elvárhatja, hogy az ő állati szükségleteit is elégítsék ki. Nietzsche-nél és Smith-nél viszont mindenkinek a felsőbbrendű ember szükségleteinek alá vetni magát minden viszonzás nélkül, amihez képest Hayek nézetei alapvetően humanistának és szocialisztikusnak tekinthetőek, amelyről lehet vitatkozni, hogy mennyire keresztény

Friedrich Nietzsche a Második Korszerűtlen Elmélkedésben azzal a kritikai gondolattal fordul a közvéleményhez, hogy korunkban a felfokozott történeti érzék cselekvőképtelenné teszi az embert, mert a jelent és a jövőt egyaránt a múltnak rendeli alá. Minden cselekedetét a múlt tapasztalatai alapján akarja felépíteni, nem pedig a jelen tapasztalata alapján, ennek következtében pedig a történelem „az élet szinonimájává válik” ahogy Nietzsche mondja. Nietzsche ennek alapján tulajdonképpen nem is a történeti szellemet, mint olyat kritizálja, hanem csak azt a fajta történeti szellemet ahol az emberi szubjektum a múlt tapasztalataiból építkezve akarja felépíteni a történelmet és nem a jelenből.

Amikor a történelmi mozgás, azaz a fejlődés nem a jelenből, hanem a múltból bontakozik ki, akkor a fejlődést előrehajtó mozgás és dinamizmus, azaz a szellem nyilvánvalóan immanensen van jelen abban, aminek a mozgását és fejlődését előrehajtja. A növény nyilvánvalóan mindig a földbe elültetett magból bontakozik ki, ami a növény múltjában van jelen, és ez a mag mindig magán belül hordozza a növény kifejlődését előrehajtó erőket. Ez jellemzi Kant filozófiáját, és a belőle kinövő filozófiai irányzatokat ahol a történelem mindig immanensen magában hordozza fejlődésének hajtóerejét, és ebből következően a fejlődés forrása mindig a múlt. Ha viszont a fejlődés forrása nem a múlt, hanem a jelen, mint Nietzsche-nél, akkor a fejlődés forrásának értelemszerűen transzcendensnek kell lennie.

Ez pedig Nietzsche-nél nem más, mint a felsőbbrendű ember végtelenbe törő vágyai és céljai, amit kívülről rákényszerít az emberiségre, ahogy azt fent kifejtettük. Tehát Nietzsche nem volt egyértelműen történelem vagy fejlődésellenes, csak számára a fejlődés motorja nem magában a történelemben volt jelen, hanem forrása kívülről származott, a felsőbbrendű ember vágyaiból és céljaiból eredt, a vágyak és a célok kibontakozását pedig a Nietzsche-i etika teszi lehetővé, ami kötelezővé tette a felsőbbrendű embernek, hogy engedelmeskedjen saját vágyainak és ösztöneinek. A mozgás és dinamizmus tehát kívülről burkolta be a természet mozdulatlan, hierarchikus rendszerét, és így hajtotta előre a történelmet. Az örök visszatérés gondolata Nietzsche-nél nem annyira a történelmi fejlődés, és a lineáris történelemszemlélet tagadását jelenti, hanem inkább a történelmi valóság távlatainak a jelenbe sűrítését, amit Nietzsche etikája mutat meg a leginkább, hiszen ott az örök visszatérés azt jelenti, hogy a jelenben csak olyat tegyél, amit végtelenszer is megtennél, a végtelenszer megtett cselekedet pedig a múlt és a jövő irányában is teljesen magába foglalja az időt, tehát az idő itt a jelenbe sűrűsödik.

Tehát az angolszász kultúra alapvetően Nietzsche filozófiájához köthető, és ez a filozófia arról szól, hogy a mozgást és dinamizmust reprezentáló idő transzcendens módon beburkolja a mozdulatlan természetet, és ilyen formán kívülről kényszeríti rá a fejlődést és az evolúciót. Ez pedig analógiában áll a kvantummechanikai valóság mélyrétegeiről írottakkal, ahol a mozdulatlansággal is jellemezhető szupertér bele van zuhanva a dinamikus, pontszerű időbe, és az idő transzcendens módon kívülről kényszeríti rá a fejlődést és az evolúciót, tehát az angolszász, nietzscheiánus kultúra a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez köthető.

A következő réteget, vagyis a relativisztikus kvantummechanika vagy másként az irracionális számok és a kvantummechanikai valóság mélyrétege, vagy másként a transzcendens számok szintéziseként előálló húrt nyilvánvalóan az olasz nemzet reprezentálja, ahogy arra fent már utaltam Croce filozófiájának bemutatásakor. Croce filozófiája a kantiánus filozófiai irányzatok és a leibnizizmus szintézise, és ez mondható el általában a neokantiánus filozófiai irányzatokról, amelyek a szintén olasz Brentano filozófiájából nőttek ki , hogy a német-zsidó Husserl gondolataiban csúcsosodjanak. A fizikában a húrelmélet első pionírja is olasz volt Gabrielle Veneziano.

Továbbá a kantiánus és a leibniziánus gondolkodás szintézise jellemzi általában az észak-nyugati szláv népek gondolkodását is, így a lengyel, a cseh vagy az ukrán népekét is, valamennyire a szlovákokét is, bár a szlovákok már jobban kötődnek a keleti szláv orosz kultúrához. Jöjjön most az észak-nyugati szláv kultúrák és a magyar kultúra kapcsolatáról egy elemzés.

Nem találtam ezidáig olyan cikket a magyar szakirodalomban, amely Pázmány Péter és Arany János munkássága között vonna párhuzamot, pedig nem nehéz ilyet találni életrajzi adataik alapján. Mind a ketten protestáns családi háttérből jöttek, Pázmány később Habsburgpárti katolikus főpappá vált, Arany pedig ugyan élete végéig megőrizte Habsburgellenes elveit, de ennek ellenére élete végén a Habsburg kormányzat mégiscsak Szent István díjat adományozott neki, ami mintegy jelzésértékkel bír arra nézve, hogy a Habsburgok is valamennyire magukénak mondták életművét.

Mindkettőjük hozzájárult a magyar irodalmi nyelv fejlődéséhez. Pázmány prédikációival, Arany pedig költészetével. Ezenkívül mindkettőjüknél felfedezhető még a magyar felvidék szelleméhez való kötődés is. Pázmányt a felvidéken temették el, legsikeresebb térítő munkásságát is a felvidék városaiban végezte, továbbá az általa alapított egyetem első székhelye is Nagyszombatban, azaz a felvidéken volt. Arany költészete pedig Petőfi munkásságából nőtt ki, akinek ereiben nagy valószínűséggel szlovák vér is csörgedezett.

Éppen ezért most először is a felvidéki szellemről szeretnék írni, amit én a következőkben egyszerűen csehszlovák szellemknek fogok hívni a cseh, a morva és a szlovák népek kulturális összetartozásának jegyében. A szlovákok köztudottan erős ellenérzéseket táplálnak a magyarokkal szemben annak ellenére, hogy újkori nemzeti ébredésük sok tekintetben a magyar kultúrából táplálkozott. Ahogy Magyarországon, úgy a szlovákoknál is a nyelv és az irodalom kérdése állt a nemzeti függetlenedés gondolatának fókuszában. Náluk is főként a nyelvművelők, továbbá az írók és költők kezdték el hirdetni a nemzeti függetlenség gondolatát, és irodalmuk, továbbá nyelvészetük erőteljesen táplálkozott az akkori magyar irodalmi törekvésekből, hiszen a korabeli szlovák területeken rendszeresen olvasták a magyar írókat és költőket. A magyar és szlovák irodalmi kapcsolatok egyik legfőbb megtestesítője pedig Petőfi Sándor, aki nagy valószínűséggel szlovák származású volt és versei nagyon hasonlítanak az egyik legismertebb szlovák költő: Janko Kral műveire.

Ha viszont a felvidéki nemzetek szellemének filozófiai alapjait akarjuk kutatni, akkor az egyik legismertebb cseh filozófus fő művéhez, Karel Kosik: A Konkrét dialektikája című írásához kell fordulnunk. Ez a könyv írja le véleményem szerint a legjobban a felvidéki népek szellemének lényegét. Kosik abból indul ki, hogy az átlagembereknek az őket körülvevő világról csak hiányos és hozzávetőleges ismereteik vannak, csak egyfajta sajátos felszínét ismerik a társadalmi jelenségeknek, ami nem mutatja meg a belső lényegét a társadalmi folyamatoknak, csak mintegy homályosan utal azokra. Ezeket a felszínes ismereteket nevezi Kosik köznapiságnak, vagy álkonkrétságnak. Ez az álkonkrétság nehezen változik, hiszen az átlagemberek köznapi nézeteit és meggyőződéseit nehéz megváltoztatni, viszont az a sajátos belső lényeg, amely a társadalmi folyamatok magját képezi, és amire az álkonkrétság homályosan utal, folyamatosan és gyorsan változik a történelem sajátos természetének megfelelően.

Így tehát Kosik filozófiájában egyfajta fordított Platonizmusssal találkozhatunk, hiszen míg Platonnál az általunk látható dinamikus és állandóan változó világ objektumai utalnak egy változatlan és időtlen transzcendens lényegre, addig Kosiknál az időtlen, nem váltózó álkonkrétság utal a folyamatosan változásban lévő, dinamikus belső lényegre, ami a társadalmi folyamatok történeti lényegét képezi. A felvidéki nemzetek szellemének lényege tehát egyfajta fordított Platonizmusra vezethető vissza, ahol egyfajta időtlen és változatlan burok tükrözi vissza a folyamatosan változásban és mozgásban lévő belső lényeget.

Ha rátekintünk arra a kérdésre, hogy mi is volt a voltaképpeni célja Arany költészetének abban a korban, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a nyers népi hagyományok ötvözési a műköltészet kifinomultságával, és ezáltal a nyers, faragatlan népi hagyományok megnemesítése. Tudvalévő, hogy a középkori keresztény hagyomány, mint olyan, erősen idegenkedett a paraszti létformától, mert mint az egyetlen igazán természetfeletti szakralitást hordozó vallás megtestesítője a természettel való érintkezés szennyét vélte felfedezni a mezőgazdasági foglalkozásokban, és így az ősi pogány természetkultuszok melegágyát látta a mezőgazdaságban. A paraszt szó jelentésárnyalatai is egyfajta faragatlansághoz, vagy bárdolatlansághoz kötődtek régen, tehát a megműveletlen természet képét tükrözték vissza.

Ezeket a nyers, pogány népi hagyományokat és az arra épülő költészetet nevezték régen pórias költészetnek, amely gyakran használt obszcén szavakat, gyakran írt a táplálkozás, vagy éppen az ürítés orgiáiról, a test váladékairól stb. A pórias költészetet a korabeli szépirodalmi szakirodalomban, így Kölcsey vagy Bajza cikkeiben is, erősen elhatárolták a népköltészettől, amire úgy tekintettek, mint a nyers, pórias költészet megnemesített változatára, ahol a nemesítést úgy végezték el, hogy beleoltották a műköltészet és az egyetemes műveltség kifinomultságát és szépségét, vagyis a sárból aranyat próbáltak csinálni, a népi hagyományokat fel akarták emelni a magasabb műveltség tartományaiba, és ilyen formán azt is mondhatjuk, hogy keresztényesíteni is akarták egyben. Ez volt akkoriban a népköltészet programja a vezető irodalmi körök szemében. Ez a tendencia pedig Arany János költészetében csúcsosodott ki leginkább, hiszen Petőfinél még sok esetben a pórias keveredett a népivel, de Aranynál ez már kevésbé mutatkozott meg, ő egészében véve sikerrel ötvözte a műköltészetet a népi hagyományokkal.

Azt hiszen rögtön észrevehetjük, hogy mennyire a Csehszlovák szellemhez kötődik ez a folyamat, amely Petőfi és Arany színrelépésével végbement a magyar irodalomban. Ahogy Kosiknál az időtlen és mozdulatlan álkonkrétság leple alatt folyamatosan a felszínre törnek a társadalom hiteles és lényegi belső folyamatai a történelemben, amelyek folyamatosan változóak és dinamikusak, úgy Petőfi majd Arany munkásságán keresztül a pogány, nyers és természeti, tehát változatlan és időtlen pórias, költészet formái mögül fokozatosan felszínre kerülnek a népköltészet virágai, amelyek a történelmi haladás folyamán kialakult műköltészethez és egyetemes műveltséghez kapcsolódnak, tehát dinamikusak és történetiek.

Kosik filozófiai rendszerének mintái azonban Arany életében, továbbá Petőfi és Arany kapcsolatában is tetten érhetőek. Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama című könyvében leírja, hogy kevesen tudják, de Arany élete végén sokfajta testi nyavalyával küszködött, mint például máj és epebetegségek, de ezt családja és baráti köre igyekezett eltitkolni, mert Aranyról az irodalmi hagyomány az egészséges, kiegyensúlyozott és nyugodt, mondhatni sztoikus népi karakter képét akarta kialakítani a nagyközönség számára aki teljes megelégedettségben él falusi, zsupfedeles házában, és napjait nyugodt pipázással tölti családjával. Hiszen Arany karaktere a nemzet egészségét szimbolizálta akkoriban ezt pedig csakis a teljesen kiegyensúlyozott és nyugodt népi karakter képe testesíthette meg abban a korban. Arany betegsége viszont ezt a képet lerombolta volna, ezért Arany betegségét igyekeztek eltitkolni a hivatalos sajtóközleményekben is, és Aranyról az akkori sajtó által kialakított kép maradt meg az utókorban is.

Láthatjuk, hogy ez a történet is mennyire kosiki, hiszen itt a nemzet költőjéről kialakult köznapi hiedelmek mögött felsejlik annak igazi karaktere, amely a többi ember életéhez hasonlóan folyamatosan változik, hiszen szenvedések, betegségek törnek rá stb. Vagy megvizsgálhatjuk még Arany és Petőfi barátságának történetét is, amely a felszínen harmonikusnak tűnt, de csak azért, mert Arany, mint az a levelezésükből kiderül teljes mértékben igyekezett alávetni magát Petőfi akaratának, hogy elkerülje a vele való konfliktust. Teljes mértékben elfogadta a másodhegedűs szerepét a magyar költészetben, amit Petőfi kirótt rá, de még így is fel-fel bukkant levelezésükben némi rejtett ellenségeskedés, még ha az nem is vezetett teljes szakításhoz, Petőfi Aranynak sok cselekedetét helytelenítette, ahogy az a levelezésből kiderül és ez a szembenállás csak azért nem vezetett nyílt vitához és teljes szakításhoz közöttük, mert Arany mindig elébe ment a vitának egy-egy Petőfi haragját csillapítani igyekvő levéllel.

Tehát Petőfi és Arany barátsága is jellegzetesen Kosiki, azaz csehszlovák képet mutat, a látszólag harmonikus külső kép mögött rejtett vetélkedés folyik. Pázmány Péter pedig jezsuita szerzetesként lett Habsburg párti magyar főpap, a jezsuiták szellemiségével kapcsolatban érdemes elolvasni Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét. Nagy Töhötöm volt jezsuita szerzetes és egykori szabadkőműves ebben a könyvében sajátos élettörténetét tárja fel az olvasó előtt. Még fiatalkorában lépett be a jezsuita rendbe. Éveken keresztül a jezsuita rend keretei között szolgálta a katolikus egyház ügyét. Később a rendben elszenvedett sérelmek miatt kilépett onnan, de az egyházat és a rend szellemiségét nem tagadta meg, továbbra is szolgálni akarta a katolikus egyház ügyét, ezért úgy döntött, múltját elhallgatva belép a katolikus egyház és a jezsuita rend legnagyobb ellenségei, tehát a szabadkőművesek közé, hogy kifürkéssze titkaikat. Itt fedezte fel, hogy a két ősellenség, tehát a jezsuita rend és a szabadkőművesek között meglepő hasonlóságok figyelhetőek meg.
Ahogy leírja, a jezsuita rendben az újoncokat kezdetben mindig kemény lelkigyakorlatoknak vetik alá, ahol le kell vetniük régi énjüket, és új emberré kell válniuk, hogy teljes mértékben azonosulni tudjanak a rend ügyével. Ez nagyon hasonlít a szabadkőművesség, és a többi gnosztikus beavatási szervezet gyakorlatára, ahol a beavatási rítusokat újjászületésként, új emberré válásként értelmezik. Leírja a jezsuita rend köztudottan katonás fegyelmét, amit elmondása szerint a szabadkőművesek között is megtapasztalt a rend szertartásain. A jezsuita rendben nagyon fontosnak számított a személyiség önálló fejlesztése, az erkölcsi és szellemi javakban való folyamatos gyarapodás, amit a szabadkőművességben is megtapasztalt, ott is szakadatlanul sulykolták belé, hogy legyen minél erényesebb, gyarapodjon az erkölcsökben, amit meglepően vett tudomásul, mert úgy hallotta, hogy a szabadkőművesség köreiben tombolnak az erkölcstelenségek.
Végül mind a két szervezetre jellemző volt a haladás eszméje iránti elkötelezettség. A szabadkőművességre értelemszerűen, a jezsuitákra pedig azért, mert ők a reformációra, vagyis a modernitás megjelenésére való válaszként jöttek létre, hogy megindítsák az ellenreformációt, ami lényegében az egyháznak a reformációhoz, tehát a modernitáshoz való sajátos alkalmazkodását jelenti, és a jezsuita rend hagyományai azóta is mindig abba az irányba mutatnak, hogy mindenkor előkészítsék az egyháznak az újhoz, a haladóhoz való alkalmazkodását, és innen eredeztethető a rend haladó irányvonala, amiből következően a ők az egyház szabadkőműveseinek is nevezhetők, ellentétben a domonkos renddel, akiket a régihez való állandó ragaszkodás jellemez.
A legérdekesebb gondolatai viszont a szabadkőművesség felépítésére vonatkoznak. Ezek szerint a szabadkőművességnek az ellenkező híreszteléssel szemben nincs központi vezetősége, ahonnan parancsokat kap, amiket kötelező végrehajtania. A különböző páholyok csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyáltalán nincs is semmiféle dogmája a szabadkőművességnek, ami a tagokra kötelező érvényű lenne. Bármilyen vallású, politikai meggyőződésű ember tagja lehet a szabadkőművességnek, az egyetlen dogma éppen a pluralitás, vagyis az egymástól eltérő nézetek tiszteletben tartása a renden belül.
A rend összejövetelei úgy működnek, hogy a napi közös szertartások végrehajtása után a tagok közül, aki fel akar szólalni, kilép a pódiumra, és előadást tart arról, ami éppen az ő sajátos szakterülete. Ha irodalmár, akkor irodalomról, ha fizikus, akkor a saját legújabb tudományos eredményeiről, hogy így segítse elő a haladást, ami a szabadkőművesség legfőbb vesszőparipája. A szerző leírja, hogy sok ismert költő és tudós a szabadkőművesek között művelte ki magát, úgy hogy hallgatta a páholyok előadásait, illetve maga is előadott. Tehát a szerző szerint mindaz, amit a rend magáról állít az igaz. A szabadkőművességnek éppen az a legnagyobb titka, hogy nincsen titka, ők egyszerűen egy arisztokratikus tudós társaság, akik az emberiség haladásán munkálkodnak.
Azonban az, hogy a rendnek nincsen központi vezetése, ahonnan a tagok parancsokat kapnak, és nincsenek dogmái, mint azt sokan állítják, nem jelenti azt, hogy a szabadkőművesség ne lenne semmilyen hatással sem tagjaira, és ezzel a világ menetére. Nagy Töhötöm beszél a szabadkőművesség rítusairól és szimbólumairól, így például a körzőről, vagy a mérőónról, amelyek nagy hatásal vannak minden tagra, mert sajátos szellemiséget közvetítenek a tagok felé, amiket tudatosan, vagy tudattalanul magukévá tesznek, és így valamiképp mind azonosulnak vele. Továbbá már azáltal, hogy hallgatják a páholyokban elhangzó előadásokat, és maguk előadnak, mind magukévá tesznek egyfajta szellemiséget, amit a szabadkőművesség közvetít.
Ebből következően mégsem véletlen, hogy a világtörténelem alakítói között sok volt a szabadkőműves, mert ők mind magukévá tettek egyfajta szabadkőműves szellemiséget a rend szimbólumai és rítusai által, még ha konkrét parancsokat nem is kaptak a szabadkőművesektől. Így a szabadkőművesség tudatosan nem irányít senkit sem például az amerikai elnöki posztra, de szimbólumaival kinevelhet olyan embereket, akik végül amerikai elnökök lesznek. Aki tehát a szabadkőművesség világtörténelmi szerepének titkát akarja megfejteni, az ne összeesküvéselméleteket olvasson, hanem tanulmányozza a szabadkőművesek szimbólumait a szerző tanácsa szerint.

Tehát ahogy Arany költészetével igyekezett erkölcsökben és szellemiekben nemesíteni a népi hagyományokat, úgy Pázmány választott szerzetesrendje is az erkölcsi és szellemi nemesedést és fejlődést tekintette szemlélete alapjának, és ahogy Arany költészete, úgy a magyar jezsuita szellem is erősen kötődik a magyar felvidékhez ahogy azt fent kifejtettük. A XX. században a magyar jezsuita rendnek is voltak olyan törekvései, hogy a magyar paraszti hagyományokat nemesítsék. Ez volt „A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete), teljes nevén KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom Közhasznú Egyesület egy olyan magyar alapítású katolikus lelkiségi mozgalom, mely a római katolikus egyház tanítását vallva az erkölcsi és szociális alapon nyugvó demokratikus magyar társadalom építését kívánja elősegíteni keresztény erkölcsi magatartásra nevelő, valamint kulturális tevékenységgel, és ifjúsági vezetőképzéssel.” Ennek a mozgalomnak Nagy Töhötöm is tagja volt. A paraszti hagyományok nemesítése pedig ahogy azt Arany költészetének történeti körülményei is mutatják a kosiki, azaz a csehszlovák filozófiai alapokhoz köthető. Tehát a Habsburgok valószínűleg okkal adtak kitüntetést Aranynak mivel ő költészetében a pázmányi jezsuita hagyományok folytatója volt.

Érdekességként pedig szeretném megemlíteni, hogy a Pázmány által alapított Nagyszombati Egyetem mai utódján a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen van egy szak, ez pedig a bionika. A bionika tudománya arról szól, hogy a természetben fellelhető szervezetek, mint például emberi, állati vagy növényi szervezetek mintáit próbálják felhasználni új műszaki alkotások, tehát gépek, technikai eszközök megalkotásához. Ez pedig ismét csak a kosiki filozófiához köthető, hiszen itt is a természet mozdulatlan és időtlen formái mögül emelkedik ki egy folyamatosan és dinamikusan változó jelenség az emberi technika.

Tehát a csehszlovák filozófia egyik legfőbb műve a Karel Kosik által írt Konkrét dialektikája olasz, neokantiánus ihletettségű volt, mert ott a mozdulatlan álkonkrétságba mintegy behatol a mozgást és a dinamizmust reprezentáló konkrétság, és ez analógában áll a neokantiánizmussal, ahol a mozdulatlansággal is jellemezhető irracionális számokba behatolnak a tiszta mozgást, és dinamizmust reprezentáló transzcendens számok. A másik nagy cseh filozófus Jan Patocka is neokantiánus ihletettségű volt, hiszen Husserl volt a mestere. Kazimir Malevics pedig akinek művészetelmélete szintén a mozdulatlanságot átható mozgás filozófiai elméletére épült, lengyel volt, de Ukrajnában nőtt fel, ezeket az országokat előbb szintén az olasz neokantiánizmussal hoztuk összefüggésbe.

A következő létszint, vagyis a relativisztikus kvantummechanika, vagy másként az irracionális számok létszintje egyértelműen a kantiánus, tehát a német kultúrkörhöz köthető ahogy azt fent már sokszor kifejtettük. Nagyjából ehhez a filozófiai rendszerhez köthető a dél-keleteurópai román nép is, ami földrajzi elhelyezkedéséből adódóan sok különféle kultúrális hatásnak kitéve fejlődött, és ennek megfelelően megszokta, hogy sok különféle kultúrális hatást egyesítsen magában a történelem színpadán, ahogy az egyes egymástól eltérő holonok is folyamatosan nagyobb egységekké egyesülnek a relativisztikus kvantummechanika létszintjén, hogy végül elérjék a szupertér végtelen egységét.

Az osztrák nemzet az nyilvánvalóan leibniziánus beállítottságú, ahogy azt fent már sokszor kifejtettük. Ez azt jelenti, hogy a kvantummechanikai valóság mélyrétegeihez, vagy másként a transzcendens számokhoz köthető, az angolszász kultúrkörtől viszont eltér abban, hogy itt a transzcendens számok létszintje, vagy másként az idő nem fogadja magába kiterjedés nélküli pontként a szuperteret, hanem ez a kultúrkör a tiszta idő, vagy másként az időisített tér reprezentánsa. Úgyszintén leibniziánus a spanyol kultúrkör is, amely története során mindig követte az osztrákoknak a nemzetek feletti katolikus birodalom iránti vágyukat, és hosszú ideig habsburg uralkodójuk volt. Ugyanakkor katolicizmusuk ellenére erősen kötődnek a muszlim kultúrkörhöz akárcsak a Habsburgok, hiszen történetük során sokáig muszlim uralom alatt áltak.

A francia és az orosz kultúrkör pedig egyértelműen a szupertérhez köthető, a posztindusztriális gazdasági rendszertől való idegenkedésükkel, a monumentális nagyiparhoz, nagyvolumenű technológiákhoz való vonzódásukkal, mint tudjuk Oroszországban kezdődött el az űrkutatás, gazdasága még ma is főként nagyiparra épül, akárcsak Franciaországé. Franciaországban született meg az Aquinói Szent Tamás skolasztikus filozófiai rendszerére épülő gótika, ami a nagy, monumentális, égbetörő méreteket részesíti előnyben, amelyek egyértelműen a szupertér reprezentánsai, és Franciország, továbbá Oroszország kultúrája is sok tekintetben a marxi dialektikus materializmus hagyományaira épül, amely a régi indusztriális társadalom legfőbb reprezentánsa. Tehát az eddig felsorolt nemzetek kultúrái mind kivétel nélkül a fizikai világegyetem egy-egy létszintjéhez köthetőek. Most nem soroltam fel az összes nép kultúráját a világon csak a legfőbb európai nemzetekét, ha valakinek van kedve akkor folytathatja az ilyen irányú kutakodást, és lehetséges, hogy az emberiség és a tudomány további történetében fel fogunk még fedezni olyan nemzeti kultúrákat, illetve a fizikai világegyetem olyan további létszintjeit, amelyek ugyanilyen egybevágást mutatnak.


Felhasznált Irodalom:

Tatár György: Az öröklét gyűrűje, Osiris, 2000.

Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.

Brian Greene: Az elegáns univerzum, AKKORD KIADÓ KFT., 2003.

Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata, Gede Testvérek, 2002.

Dr. Wekerle László: Isten az ő teljes valóságában megismertetve (Gyakorlati metafizika), Bp, 1894.

Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek, Universum Kiadó, 1990.

Milbacher Róbert: …Földben állasz mély gyököddel…, Osiris, Budapest, 2000.

Wikipédia: KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom http://hu.wikipedia.org/wiki/KALOT_Katolikus_N%C3%A9pf%C5%91iskolai_Mozgalom

Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama, Ráció Kiadó, 2009.

Rudolf Chmel: Jelen és történelem Az etnokráciától a .demokráciáig és vissza, PESTI KALLIGRAM KFT., 2014

Karel Kosík: A konkrét dialektikája, Gondolat Kiadó, 1967.

Wikipédia: Pázmány Péter http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1zm%C3%A1ny_P%C3%A9ter

Biczó Gábor: A „történeti lét” időstruktúrája Nietzsche korai bölcseletében

Max Horkheimer - Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája, Gondolat-Atlantisz (Medvetánc) , 1990.

A hitetlenség pillérei http://www.depositum.hu/eretnekek/hitetlenseg.html

Ullmann Tamás: AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS IMPERATÍVUSZA Holmi 2004 október http://www.holmi.org/2004/10/ullmann-tamas-az-orok-visszateres-imperativusza

Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.

Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.

Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.

ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.

Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l

Hermann István: Kultúra és személyiség, Budapest : Móra K., 1982.

Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus Kiadó, 2007.

Nyikolaj Bergyajev: Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Századvég Kiadó, 1989.

BENEDETTO CROCE: TÖRTÉNELEM ÉS SZABADSÁG, A „SZÁZADUNK” KIADÁSA BUDAPEST, 1940.
Wikipédia: Húrelmélet https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BArelm%C3%A9let
Szabó Júlia: A magyar aktivizmus művészete, Corvina Kiadó, 1981
Miért természetes az e? http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:USrVnwG1JSwJ:www.komal.hu/cikkek/kg/e/e.h.shtml+&cd=9&hl=hu&ct=clnk&gl=hu
Galla Ferenc: A clunyi reform hatása Magyarországon. Pécs, 1931.
Borges, Jorge Luis (1899-1985): Az idő újabb cáfolata : Válogatott esszék, Gondolat Kiadó, 1987.
Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika, ISTER KIADÓ KFT., 2001.
Michael Talbot: Holografikus univerzum http://nem2.lapunk.hu/tarhely/nem2/dokumentumok/michaeltalbot___holografikus_univerzum.pdf

A klasszicizmus és a szentimentalizmus irodalmából http://erettsegi.org/a-klasszicizmus-es-a-szentimentalizmus-irodalmabol/

Wikipédia: Realizmus (művészet) http://hu.wikipedia.org/wiki/Realizmus_(m%C5%B1v%C3%A9szet)

Ian Crofton: Egyetemes Guinness Enciklopédia, Budapest, 1992.
Dr. Szalay István (egyetemi tanár, Szeged): A háromdimenziós térből kilépő alakzatok leírása
a robbantott számok segítségével BetyárVilág Antológia 2009.
Benedek István: Lamarck és kora, Budapest, 1963.

Klasszicizmus: építészet http://www.verslista.hu/muveszetek/3stilus/08klaszic/8epit.htm
Hauser Arnold: A modern művészet és irodalom eredete. A manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta, Budapest, 1980.
Wikipédia: Hellenisztikus művészet https://hu.wikipedia.org/wiki/Hellenisztikus_m%C5%B1v%C3%A9szet
Gondolatokkal vezérelt helikoptert teszteltek Amerikában http://hvg.hu/vilag/20130605_Gondolatokkal_vezerelt_helikoptert_teszte
Boltokban a fiatal magyar találmánya http://index.hu/tech/2010/09/22/boltokban_a_fiatal_magyar_talalmanya/
Mindentudás Egyeteme - Első Kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 2003.
Győrfi Júlia: Gombabiológia, gombatermesztés, Mezőgazda Kiadó, 2010.
Kassák Lajos: Az izmusok története, Magvető Könyvkiadó, Budapest.
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.

Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.

Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.

Lee Smolin: Az idő újjászületése - A fizika válságától az univerzum jövőjéig, AKKORD KIADÓ KFT., 2014.

Rene Guenon: The metaphysical principles of the Infinitessimal Calculus, Sophia Perennis. https://arcaneknowledgeofthedeep.files.wordpress.com/2014/02/guenonmetaphysicalprinciplesinfinitesimalcalculus.pdf

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.

F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései

F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.
Vincent van der Noort: Számtalan szám - Egy kocka vallomása, Libri Könyvkiadó, 2013.
Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ, Corvina Kiadó, 1986.
Wikipédia: Fauvizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Fauvizmus
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.

Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.

Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.

Lee Smolin: Az idő újjászületése - A fizika válságától az univerzum jövőjéig, AKKORD KIADÓ KFT., 2014.

Rene Guenon: The metaphysical principles of the Infinitessimal Calculus, Sophia Perennis. https://arcaneknowledgeofthedeep.files.wordpress.com/2014/02/guenonmetaphysicalprinciplesinfinitesimalcalculus.pdf

Nyíri Kristóf: Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig In: Nyíri Kristóf: Európa szélén, Budapest, 1986.

F. A. Hayek: A végzetes önhittség, a szocializmus tévedései

F. A. Hayek: A végzetes önhittség (A szocializmus tévedései), Tankönyvkiadó, 1992.

Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ, Corvina Kiadó, 1986.

Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992. 68-69. o

Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454

Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998. 101-147. o

Ungváry Rudolf–Orbán Éva: OSZTÁLYOZÁS ÉS INFORMÁCIÓKERESÉS Kommentált szöveggyûjtemény Elsõ kötet: Az osztályozás és elmélete, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2001. http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01683-1.pdf 123. o

Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921. 3-11. o

Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 209-219. o

Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó. 15-17. o

Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata első rész, Telosz Kiadó, 1994. 198-193. o

Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html

Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógépek, Kairosz Kiadó, 2011.

Ja. B. Zeldovics: Ismerkedés a felsőbb matematikával és fizikai alkalmazásával, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.

Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.

Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.

ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.

Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l


Giczi András Béla: Az osztályozás és a káoszelmélet A rendszer-, a káosz-, az osztályozás-, és az információelmélet találkozása a tudományok dobozai között, 50. évfolyam, 2004. 1. szám.

Molnár Antal: Eretnek gondolatok a muzsikáról, Gondolat, Budapest, 1976.

Larry R. Vandervert: Chaos theory and the evolution of consciousness and mind: a thermodinamic-holographic resolution to the mind-body problem, New Ideas in Psychal, Vol, 13, No. 2. pp. 107-127, 1995.

Gajdenko: Az idő kategóriája a XX. századi Európa polgári történetfilozófiájában In:Történelem és filozófia, Gondolat, Budapest, 1974.

M. I. Sztyeblin-Kamenszkij: A mítosz, Budapest : Kozmosz Kv., 1985.

Wikipédia: Expresszionizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Expresszionizmus

Wikipédia: Genealógia (történelem) http://hu.wikipedia.org/wiki/Geneal%C3%B3gia_(t%C3%B6rt%C3%A9nelem)

Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992. 68-69. o

Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454

Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998. 101-147. o

Ungváry Rudolf–Orbán Éva: OSZTÁLYOZÁS ÉS INFORMÁCIÓKERESÉS Kommentált szöveggyûjtemény Elsõ kötet: Az osztályozás és elmélete, Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2001. http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01683-1.pdf 123. o

Telcs Máté László: Térmetszetek (A tér fogalmának bővítése tört dimenziókkal s egyuttal némely geometria fogalom új definitiója), Szeged, 1921. 3-11. o

Péter Rózsa: Játék a végtelennel, Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. 209-219. o

Nicolaus Cusanus: A tudós tudatlanság, Kairosz Kiadó. 15-17. o

Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata első rész, Telosz Kiadó, 1994. 198-193. o

Kekulé „álma” Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 6. szám · 2003. június http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/kekule_dream.html


Marcus du Sautoy: A prímszámok zenéje, Park Kiadó, 2014.

A KÖRKERÜLETI PARADOXON http://esemenyhorizont.uw.hu/2007/matek/korpara.html

ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.

Steve Brown - Patrick Mcloughlin - David Norton: A darts kézikönyve - Minden, amit a győzelemhez tudnod kell, GABO KÖNYVKIADÓ ÉS KERESK.KFT., 2011.

Kapcsolódó cikkeim:

Kire vonatkoztatható Krisztus második eljövetele a történelemben? http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/11/kire-vonatkoztathato-krisztus-masodik.html

666 avagy az Antikrisztus számának matematikai elemzése a spidron rendszer segítségével, avagy miként helyettesítsük az Antikrisztust Krisztussal https://www.blogger.com/blogger.g?blogID=3094490231904541901#editor/target=post;postID=6576721895340273404;onPublishedMenu=posts;onClosedMenu=posts;postNum=0;src=postname

Michelangelo, a sötét energia és a fénysebességnél gyorsabb utazás http://ujkozepkor.blogspot.hu/2014/10/michelangelo-sotet-energia-es.html