Hauser Arnold ebben a könyvében a manierizmus művészeti irányzatát elemzi, amely a művészettörténet tudományának mai állása szerint a reneszánsz és a barokk kor között volt összekötőkapocs az újkor elején. Hauser kifejti, hogy a modern művészettörténészek a manierizmust vagy egyértelmű visszatérésnek tekintik a középkor szakrális, természetfeletti szemléletéhez, vagy éppen ellenkezőleg, valamiféle nyers naturalizmust képzelnek bele. Hauser szerint viszont az igazság a kettő között van, mert a manierizmusban inkább egyfajta ellentmondás és dialektikus feszültség fedezhető fel a naturalizmus és a természetfeletti között. A manierista művész volt az, aki a reneszánsz nyers, naturalista szemléletétől való szabadulás vágyától hajtva a természetfeletti felé fordult, és ennyiben visszatérést jelent a középkorhoz ez a művészeti irányzat, de ez a szabadulási kísérlet sohasem volt teljesen sikeres, és ezért a manierizmus művészeti alkotásai sohasem a természetfeletti megtapasztalásának boldog beteljesülését, hanem a kényszeres erőlködést prezentálják, ahogy a művész gigászi erőfeszítésekkel törekszik szabadulni a természet béklyóiból.
Hauser ezt az ellentmondásos (dialektikus) művészi szemléletet a marxi dialektikus materialista szemlélettel rokonítja, amely szerint szintén az anyagban rejlő belső ellentmondások hajtják előre a történelmet, és a marxista filozófia fogalomrendszerét használja fel a manierizmus korának jellemzésére, ami arra az időszakra esett, amikor a modern szabadpiaci kapitalizmus első csírái megjelentek, és ezzel együtt megjelent Marx fogalomrendszerével élve az ebből fakadó elidegenedés. Lehet ebben valamiféle igazság, hiszen a marxizmus a bizánci, görögkeleti keresztény kultúrkör területén vert gyökeret, a manierista művészek között pedig sokan voltak, akik a görög eredetű platonista filozófiából merítették ihletüket, mint például Michelangelo, a legnagyobb manierista művész: El Greco pedig köztudottan görög származású volt.
Hauser szerint a manierizmus művészeti irányzata nem szűnt meg a barokk kor beköszöntével, hanem újra felbukkant később a XIX. és XX. századi modern művészetben. Így Hauser a manierizmus újbóli feléledésének tekinti például a szürrealista művészeti irányzatot is, amely a tudatalatti Freud-étől eltérő marxista értelmezésén alapszik. A szürrealisták a tudatalattinak arra a marxista értelmezésére építették alkotótechnikájukat, hogy a tudatalatti nem szexuális szimbólumok gyűjteménye ahogy azt Freud állította, hanem az ember által teljes egészében elsajátított, és így a mindennapi gyakorlatban automatikussá vált készségek és képességek tárháza. Tehát a marxista pszichológusok szerint, ha valaki megtanul járni, vagy zongorázni, akkor ezeknek a készségeknek a gyakorlása, mint képesség a tudatos szintről a tudatalattiba száll le, és így az embernek nem kell többé tudatos erőfeszítés, hogy gyakorolja őket, hanem automatikusan megy neki.
Ez az automatizmus pedig megint csak visszautal a marxi dialektikus materialista filozófiához, ahol a történelmi mozgás alapja, vagyis az anyag mindig magában hordozza belső ellentmondásait, amelyek külső beavatkozás nélkül, tehát automatikusan hajtják előre annak fejlődését, mintegy önmozgó jelleget adva neki. Így tehát az automatizmus, mint olyan szintén a dialektikus szemlélethez köthető, és ha a tudatalatti nem más, mint a különféle emberi képességek automatikus gyakorlásának az alapja, akkor az egyrészt a manierizmushoz köthető, hiszen az is a dialektikus szemlélettel rokon ahogy azt fent kifejtettük. Másrészt pedig a szürrealizmushoz is köthető, hiszen a szürrealisták a tudatalattiból nyerték művészi ihletüket, mégpedig annak automatizmusából, hiszen festészeti technikájukat is spontán, automatikus festészetnek nevezték.
Manierista irányzat volt Hauser szerint a szimbolizmus is. A szimbolista költők Hauser szerint a szürrealistákhoz hasonlóan a tudatalattiból automatikusan feltörő élményeiket akarták verseikben képi formába szervezni és így prezentálni, ezt pedig úgy akarták elérni, hogy a nyelv területén teljesen meg akartak szabadulni a szavak logikai és fogalmi jelentésétől, és csak a nyelv szavainak zeneiségét használták fel arra, hogy élményeiket, hangulataikat lefessék, ami együtt járt az élmények érzékiségének megszüntetésével, ami az impresszionizmusban még jelen volt, így a szimbolisták denaturalizálni és dehumanizálni akarták élményeiket, ami megfelel a manierizmus természetellenességének, a természet béklyóiból való szabadulás vágyának.
Hauser szerint manierista volt még a modern korban Franz Kaffka és August Strindberg is. Kaffka hősei különféle személytelen erők hatalmába kerülnek, alomszerű helyzetekben, ahonnan mindig szabadulni próbálnak, ahogy a manierista is szabadulni próbál a természet fogságából. Strindberg egyik leghíresebb regénye pedig az álomjáték volt, ahol az álom a szürrealizmus automatikus festészeti technikájára utal, amikor a tudatalattiból feltörő álomszerű képzetek uralják a művészt. Továbbá Strindberg híres nőgyűlölő volt, ami szintén a manieristák jellegzetessége, hiszen ezek a művészek a nőben az embernek a természethez közelebb álló, állatiasabb részét látták, amitől szabadulni akartak, és mivel a nő természetes, egyben undorító is volt a számukra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése