A keleti misztikus esetében a
megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek
mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy
valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern
kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk
generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint
ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a
tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint
tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek
hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus
fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű
atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások
szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék
helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg
egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér
melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen
egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet
is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban
gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések
olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is,
nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a
klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet, amely
távolságot feltételez az Istenség és a világ között, erősen
geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik, ami a nyugati
művészet formáin is megmutatkozik. Vonzódik a szabályos ésszerű
formák iránt. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér
csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi
világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern
relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az
anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak
azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban
kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan
jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a
taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót
dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika
szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó
mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei
is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind
összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez
hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket
a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között,
de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A panteista szemlélet tehát a modern
fizikának mindkét nagy elméletében benne gyökeredzik. Így a
relativitáselméletben is, de leginkább a kvantummechanikában. A
modern fizika egyik legfőbb törekvése az általános
relativitáselmélet és a kvantummechanika egyesítése. A
relativitáselmélet a fizikai világ makroszintű rendszereit írja
le. A bolygókat, a csillagokat, és a gravitációt, vagyis ebből
következően a teret, hiszen a gravitáció a relativitáselmélet
szerint nem más, mint a tér görbülete. A két elmélet pedig
azért összeegyeztethetetlen, mert mint ahogy leírtam az atomi
szinteken, amiket a kvantummechanika ír le állandó változás,
forrongás és a fent leírt bizarr fizikai jelenségek
tapasztalhatóak.
A fizika makroszintjein, vagyis a
bolygók, csillagok, galaxisok szintjén pedig elegáns, szabályos
formák, lassabb, követhetőbb mozgás, akárcsak a nyugati művészet
formáiban. A kettő nem egyeztethető össze. A két modern elmélet
összeegyeztetésére tett legismertebb kísérlet a húrelmélet,
amelynek mára már rengeteg változata alakult ki. A húrelméletről
hosszan lehetne írni. Mi most elégedjünk meg annyival, hogy ez az
elmélet azt mondja ki, hogy világunk, vagyis a tér az idő és az
anyag a mikroszinteken apró, rezgő energiahúrokból áll. Ezeket a
húrokat úgy kell elképzelni, mint a gitár, vagy a hegedű
húrjait, és ezeknek a húroknak a rezgései alkotják a fizikai
világ jelenségeit, vagyis a teret, az időt és az anyagot.
Ez az elmélet a fizikusok szerint
azért egyesíti a relativitáselméletet és a kvantummechanikát,
mert a húrok rezgései az atomi világ viharos forrongásait, és
változásait az atomi méreteken elkenik, és ezért mi itt a
makroszinteken nem érzékeljük, hogy a világ valójában nem olyan
szabályos és elegáns, mint amilyennek látjuk, hanem vadul
forrongó, és káoszszerű. Ezt úgy kell elképzelni, mint a
csiszolt márványlap felületét, mely nagyon kicsi mikro méreteken
szabálytalan és göcsörtös, de mi mégis teljesen simának
érzékeljük, mert csak nagyon kicsi méreteken szabálytalan tehát
el van kenve ez a szabálytalanság. Ez egy kicsit rossz példa volt
a húrelmélet szemléltetésére, de valahogy így kell elképzelni.
Miért fontos ez az elmélet a témánk
szempontjából? Azért, mert ez az elmélet a mikrovilág, vagyis a
kvantummechanika dominanciáját tolja előtérbe, amely a
panteisztikus szemlélethez áll közelebb. Hiszen lényegében azt
mondja ki, hogy a fizika világban a makrojelenségek is egészen
olyanok, mint a mikrojelenségek, csak ezt mi nem érzékeljük, mert
a húrok rezgései elkenik a mikrovilág vad forrongásait. Továbbá
a mikrovilágra jellemző inkább a változás és a forrongás,
amely a keleti panteista szemlélet jellemvonása, és a fizikai
világ makroszintjeire jellemző a szabályosság és az elegancia,
amely a világ és az Istenség között távolságot feltételező
nyugati és keresztény geometrikus, térhez kötődő szemlélet
jellemvonása.
A húrelméletnek a keleti
gondolkodáshoz való fokozott kötődését jelzi az is, hogy
háromnál több térdimenziók, a miénkkel párhuzamos univerzumok
következnek belőle. Ezek a keleti gondolkodás jellemvonásai,
amely a látható válóság mögött másfajta további valóságokat
akar meglátni. Ahhoz tehát, hogy végrehajtsuk a címben kitűzött
feladatot, és igazoljuk a keresztény fizika létjogosultságát
olyan egyesítési elméletet kell kidolgoznunk, amely megdönti a
húrelméletet, ami egyébként amúgy sem bizonyított, és a
makrovilág geometrikus szabályosságának és eleganciájának
dominanciáját tolja előtérbe.
Így hát a fő kérdés az, hogy igaz
e egyáltalán a húrelmélet. Ezzel kapcsolatban Lee Smolin: „Mi a
gubanc a fizikával?” című könyvét érdemes elolvasni. Ebben
arról ír, hogy korunkra a fizika fejlődése tulajdonképpen
megállt, és ezért a húrelmélet szinte teljes dominanciáját
teszi felelőssé a tudományos életben. Ez az elmélet már
évtizedek óta úralja az egyetemi katedrákat, pedig Smolin szerint
nincs rendesen megfogalmazva, továbbá kísérletileg
ellenőrizhetetlen, és egyes tudományos megfigyeléseknek is
ellentmond, mint például hogy az univerzum gyorsulva tágul.
Viszont aki ma tudósként nem ezt a
kutatási irányt választja, az nem kap egyetemi katedrát, vagyis a
karrierjével játszik. Hogy ez miért van így arra Smolin szerint
maguk a tudósok azt a választ adják, hogy gyönyörű matematikai
struktúrák rejlenek benne, de ez még nem biztosíték az elmélet
helyességére, mert volt már rá példa a tudománytörténetben,
hogy egy elmélet matematikailag szép volt, de nem volt helyes. Maga
Smolin pedig különféle csoportszociológiai és
szervezetszociológiai indokokat hoz fel ennek a magyarázatára.
Nekem inkább az a gyanúm, hogy éppen
azért ragaszkodnak a tudósok ehhez az elmélethez, mert a pogány,
panteista szemléletet tolja előtérbe, hiszen a tudomány a modern
korban inkább ideológia, mint az igazságkeresés objektív
megnyilvánulása, de ez csak az én véleményem. Smolin sajátos
szubjektív ellenérzését is kifejti az elmélettel kapcsolatban,
mégpedig azt, hogy a húrelmélet tulajdonképpen nem is fizika,
inkább csak matematika. A fizika művelőit ugyanis két részre
osztja: a technikai munkásokra, és az úgynevezett látnokokra. A
technikai munkások az új elképzelések matematikai ellenőrzését,
a fizikához kapcsolódó új matematikai struktúrák elkészítését
végzik.
Ők azok, akik az általános iskolától
az egyetemig minden matematikai feladatot a leggyorsabban és a
legpontosabban oldanak meg, tehát ebben nagy tehetséget mutatnak. A
látnokok pedig azok az emberek, akik a fizikai jelenségek mélyére
látnak, és így új összefüggéseket látnak meg, mint például
hogy mi a tér, mi az idő, vagy, hogy mi az energia, és ehhez nem
elég az, hogy minden matematikai feladatot meg tudjanak oldani, amit
eléjük raknak, hanem elsősorban filozófiai előképzettség, és
filozofikus alkat kell hozzá. A látnokok sok esetben nem is jók
matematikából, mint ahogy Einstein sem volt jó belőle. Ha nem
fizikusok lettek volna belőlük, akkor művészek, írok vagy
teológusok.
A húrelmélet ennek megfelelően csak
matematikai elmélet, hiszen nem mond semmi újat a fizikai
jelenségek természetéről, mert ahhoz például, hogy
megállapítsuk, hogy a húrok rezgései bizonyos méretek alatt
elkenik az atomi szinteken meglévő forrongásokat csak matematikai
számolgatásokra van szükség, nem a fizikai jelenségek
természetéről való filozófiai elmélkedésre. Smolin szerint
ennek megfelelően vissza kellene térni a fizika régi, filozófikus
szemléletű művelésére, ahogy még Einstein művelte a fizikát.
Új látnokokra van szükség a fizikában, ahogy mondja, és ennek
megfelelően nem kell felhagyni a húrelmélet kutatásával sem, de
más nézetek vizsgálatának is teret kellene engedni a fizikában.
Smolin szerint nem sok esély van rá,
hogy a húrelmélet valaha is kísérleti igazolást nyer, és
matematikai bűvészkedéssel el lehet érni ugyan, hogy az elméletet
cáfolni sem lehessen egyértelműen. Viszont, ha olyan elmélet is
kötelezően polgárjogot nyerhet a fizikában, amit nem igazolhatunk
kísérletileg, akkor el kell törölnünk a tudomány hagyományos
etikai irányelveit, miszerint csak az egyértelmű tudományos
bizonyítékoknak hihetünk, és a tudomány inkább a
boszorkánysághoz, vagy az okkultizmushoz válik hasonlatossá, ahol
nem szükségesek a bizonyítékok csak a tétel igazságában való
hit.
Mi tehát az igazság, ha a húrelmélet
nem helyes, és az igazság megegyezik e a fent megfogalmazott
kritériumoknak, hogy a makrovilág tulajdonságait tolja előtérbe
a fizikai világban, hogy ezzel érvényt szerezhessünk az új
európai és keresztény fizikának a panteista fizikával szemben?
Továbbá megfelel e annak a kritériumnak is, amit Smolin írt le,
hogy ne csak matematikai struktúra legyen, hanem valami újat
mondjon a fizikai jelenségek: tér, idő, energia stb. természetéről
is?
Ennek megválaszolásához egy régebbi
cikkemet kell újra leírnom ide. A II. Vatikáni Zsinat
szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus
teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy
szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti
szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz
köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A
zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való
különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az
Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét
helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb
jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági
létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó.
Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág
felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet
alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi
szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen,
mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a
történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti
távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a
túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő
szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez
pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen
távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk,
a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül
őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd
megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk
nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági
vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus
megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a
zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan
vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé
irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ
haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam
eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi
paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus,
vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a
zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a
zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják
elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági
halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy
kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká,
vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető
vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása,
mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem
csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet
halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi
érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a
zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern
filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő
zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az
ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A
leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista
volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük
észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is,
mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan
történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia
ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a
távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és
a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris
történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális
dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét,
ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a
gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy
radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból,
és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A
gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az
ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó
vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a
változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a
szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a
szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol
szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a
természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti
szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök
visszatérés mítosza (könyvelemzés)”
http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című
cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva
megteheti.
A katolikus tradíció teológusai
szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy
szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern
ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők
a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a
hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az
soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és
az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez
való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan
hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy másik
régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A
világ örökkévalóságáról című könyvében két írás
található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a
kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten
örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek
nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a
következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ
örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A
második írás Geréby György tollából való, aki a világ
örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be
részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább
felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel
kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének
paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a
végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz
nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs
kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen
mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz
jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a
végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a
végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló,
akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem
lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet
is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham
érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik,
akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell
tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B
pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A
utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni
jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a
természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha
valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is
nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél,
akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog,
amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál,
annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest
valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy
ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok
egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és
A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé
helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is
egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb
A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot.
Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők.
Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle
egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk
B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük,
hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő,
hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű
megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai
vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris
történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa
volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az
őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények
a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik
nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett
kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen
kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor
valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából
Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és
élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten
belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti
világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet
utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a
mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az
őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták
elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként,
mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon,
vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek
hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a
gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt
veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként
lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez
nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér
a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt
üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen
szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán
felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha
jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt
végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint
Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki
egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól
ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér
végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két
egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad
hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett
út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből
kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban
olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet
szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges
részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér
végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell,
amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha
nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár
meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak
mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig
mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem
tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által
közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és
végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt
ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még
hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő
út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a
feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és
osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér,
vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes
egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek,
csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott
végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan,
de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak,
mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is
osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott
véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy
egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent
nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha
osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb
elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges
és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek.
Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges
és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem
tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert
potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt
jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő,
hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre
magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen
túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban
el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem
osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott
végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének
halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak
véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a
véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az
újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is,
hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú
osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál
is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az
egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában
pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség,
hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy
nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet
tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma
egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni
egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind
pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két
végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű
leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a
leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz
(vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk,
egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
és így tovább. Eszerint tehát éppen
annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a
természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik
részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható
az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a
racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik
természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát
feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a
két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből,
és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett
négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és
egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a
gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a
relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen
ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek
elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk
vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a
létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget
tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát,
amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós
végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a
középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori
skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt
pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler
már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus
katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem
megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként
gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új
szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az
üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját
Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése
teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a
végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy
Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az
örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog
ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges,
múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában
és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és
milyen módon történik az örökkévalóság és az idő
ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme
és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság –
Örökkévalóság – Idő”
http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/
című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben
az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati
történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő,
mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most
részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre
kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal
hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra
késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér
szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető
üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér
szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna
analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a
hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes
az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három
személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont
a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi
természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a
végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a
középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és
végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai
nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig
háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte
az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes
vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti
egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való
felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt
Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Ezt a gondolatot továbbépítve pedig
már meg is van kérdésünkre a megoldás. Lee Smolin a fent
említett könyvében arról is írt többek között, hogy szerinte
az idő természetét kell tüzetesen megismernünk ahhoz, hogy
megleljük a relitivitáselmélet és a kvantummechanika
egyesítésének magyarázatát. A speciális relativitáselmélet
azt mondja ki, hogy az idő a tér negyedik dimenziója. Ez azt
jelenti, hogy az idő lényegében egy a háromdimenziós tér
irányaihoz (hosszúság, szélesség, magasság) hasonló új irány.
Így ha egy test a térben nem egy helyben áll, hanem mozog, akkor
tulajdonképpen nem csak térben, hanem időben is jelen lesz, vagyis
az idő irányába is mozogni fog, amikor pedig egy helyben áll
akkor van csak jelen teljes egészében a háromdimenziós térben,
mert a tér és az idő egységes inerciarendszert képeznek.
Továbbá ahogy a tárgy egyre
gyorsabban mozog annál inkább jelen lesz az időben, vagyis egyre
inkább az idő irányába fog mozogni, és nem a háromdimenziós
tér irányaiba. Smolin szerint ezt a tételt kellene megdönteni
ahhoz, hogy az egyesített elméletet megleljük. A fent leírt
gondolataimat követve mi van akkor, ha Einstein tévedett, és az
idő nem a tér negyedik dimenziója, hanem a komplementere, amely a
méretek csökkenésével válik egyre inkább térből idővé.
Komplementer alatt itt például a színátmenetekre kell gondolni,
amikor a kék szín lassan pirosba megy át, vagy a zöld sárgába
ahogy a történelemben is az idő térré változik, hogy így
ölelkezzen az örökkévalósággal. Mint ahogy fent már leírtam
nagyon kis méreteknél nagyon nagy sebességű mozgások,
forrongások tapasztalhatóak, nagy méreteknél pedig a galaxisok,
csillagok világában csak lassú, komótos mozgás tapasztalható.
Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a
méretek csökkenésével az idő egyre gyorsabban telik, vagyis a
színátmenetekhez hasonlóan a tér lassan idővé válik. A
skolasztikusok szerint Isten végtelen, és térként gondolták el
Istent, továbbá az örökkévalóságban, vagyis Isten birodalmában
időtlenség van, vagyis nem múlik az idő. Így tehát ha a tér
méretei végtelenné válnak, akkor megszűnik létezni az idő, ha
pedig közeledünk a végtelenül kicsi méretekhez egyre inkább
csak az idő lesz jelen. „A modern matematika és a keleti vallások
kapcsolata”
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/04/modern-matematika-es-keleti-vallasok.html
című cikkemben leírtam, hogy a végtelenül kicsi méreteknél
egyre inkább a kvantummechanika törvényszerűségei érvényesülnek
még a matematikai struktúrák esetében is.
Azonban az igazi egyesítéshez itt
annak is teljesülnie kell, hogy a mozgás egyenlő legyen az idővel,
az idő pedig az energiával, hiszen az atomi méreteken már csak
óriási energiaáramlások vannak. Ezt a puszta józan ész alapján
is beláthatjuk, hiszen az ókori görög filozófusok az időt
mozgásként értelmezték, mozgás pedig csak energia ráhatás
útján jöhet létre. Tehát az idő egyenlő a mozgással, a mozgás
pedig az energiával.
Így a méretek csökkenésével a tér
egyre inkább idővé, és ezzel együtt energiává válik. A
speciális relativitáselmélet azt mondja ki, hogy minél gyorsabban
mozog egy test, annál inkább energiává változik át az anyagból.
Én sohasem értettem egészen, hogy ez miért van így, amikor az
elmélet tételeit olvastam. Azt ugyan értettem, hogy ez mit jelent,
csak azt nem értettem, hogy ez hogyan következik az elmélet
tételeiből. Így már nyilvánvaló, hiszen ez csak azért lehet
így, mert a mozgás maga energia, így mozgás közben az anyag
értelemszerűen energiává válik és idővé, vagyis a tér
ellentétévé. Nem véletlenül írta le Brandenstein Béla:
„Bölcseleti alapvetés”
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html
című könyvében, hogy az anyag téres objektum, vagyis az idő
ellentétjéhez kapcsolódik. Ennek megfelelően az is értelemszerű,
hogy ha a test mozog, akkor a többi tárgyhoz képest gyorsabban
telik az idő, mert a mozgás = idő.
Az anyag véleményem szerint azért
téres objektum, mert fokozottan kapcsolódik hozzá a tömeg, vagyis
a tehetetlenség jelensége. A tehetetlenség pedig a mozgást
fékezi, ami azonos az energiával és az idővel. Így pedig mivel a
tér az idő komplementere, a tömeg fogalma értelemszerűen a
térhez kapcsolódik.
Így tehát a húrelmélettel szemben
visszahelyeztük régi, jól megérdemelt helyébe a teret, vagyis a
nyugati keresztény szemlélet egyetemes szimbólumát, ha igaz az
elméletem. Hiszen a makrovilág ezentúl nem teljesen ugyanolyan,
mint a mikrovilág, csak mi ezt nem érzékeljük, mert a húrok
rezgései elkenik a mikrovilág forrongásait, hanem a makrovilág a
mikrovilágtól függetlenül létező valóság. Csak azért létezik
vele mégis egységben, mert a méretek csökkenésével fokozatos
átmenet tapasztalható a makrovilág tulajdonságaitól a mikrovilág
tulajdonságai felé. (Nem tudok róla, hogy ezt az elméletet
bármilyen fizikai kísérlet alátámasztaná, ezt csak az én
intuícióm mondja így.)
A fizikusok szerint fekete lyukban a
tér önmagába hajlik vissza, és egy ponttá zsugorodik össze így
tulajdonképpen a végtelen, vagyis az örökkévalóság, és a
kiterjedés nélküli pont, vagyis a maximális sebességű mozgás
egyé válik. Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon a fekete
lyuk belső szerkezete megegyezhet e azzal, ami a vörös határon
túl van. Timothy Ferris: A vörös határ című könyvében leírja,
hogy a világegyetem legszélén, amin túl már nem látnak a
távcsövek, úgynevezett kvazárok találhatóak, amelyek a
fénysebességhez közeli sebességgel távolodnak tőlünk. Ezek
egyfajta speciális fekete lyukak, amelyek erős fényt bocsátanak
ki magukból, de ez most nem érdekes. A fenti elemzésben pedig
kifejtettem, hogy a relativitáselmélet értelmében a mozgó anyag
sebességének növekedésével minél inkább energiává, vagy
fénnyé válik.
Tehát az atomi világ
kvantumjelenségeihez válik hasonlatossá. Az a jelenség pedig,
hogy a világegyetem szélén a vörös határ közelében a testek
sebessége növekszik, ennek értelmében arra utal, hogy ott az
anyag és az energia, vagyis a teret reprezentáló örökkévalóság,
és a kiterjedés nélküli pont, ami azonos az idővel, fokozatosan
eggyé válik.
Alekszej Loszev „A mítosz
dialektikája” című könyvében arról ír, hogy a
fénysebességgel haladó test nulla térfogatú lesz, és mozgása
alatt megáll az idő, fénysebesség felett negatív méretű lesz,
tehát a feje tetejére áll a világ. A végtelen sebességű test
pedig mindenütt ott lesz, mert sebessége végtelen, és sehol, mert
mindent rögtön maga mögött hagy sebessége miatt, tehát platoni
ideává válik. A végtelen idő maximális összesűrítettsége az
örökkévalóság, és a világegyetem különböző
idősűrítettséggel rendelkező szférákból áll, a legkülső
szférában van az örökkévalóság, ahol a testek térfogata 0,
akárcsak a fénysebességgel mozgó testé is. Az egyszerre
mindenhol, és egyben sehol sem levés az örökkévalóság, vagyis
a végtelen tér, és az idő, vagyis a kiterjedés nélküli pont
egységét jelenti, hiszen ami mindenütt ott van, az a végtelenség
egészét magában foglalja, ezzel ellentétben, ami sehol sincs ott,
az pedig csak a kiterjedés nélküli pontot. Tehát a végtelen
sebességű test Loszev szerint egyszerre 0 kiterjedésű, vagy
végtelenül kicsi és végtelen.
A metafizikában az univerzálék a
voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér,
kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy
helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például
lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét
tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet
jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak
egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő
probléma lép fel a metafizikában:
„Persze a realistának el kell
ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az
univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek
prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a
kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te
kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a
fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy
prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te
kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és
teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg
egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha
nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem
annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik?
De ha nincsenek részei...”
Tehát a fentiekből kiolvasható, hogy
az úgynevezett univerzálék is úgy épülnek fel, hogy egyszerre
ott vannak mindenütt és mégis sehol. Érdekes, hogy Loszev a
mindenütt, és egyben sehol sem lévő objektumokat a platoni
ideákhoz hasonlította, ahogy egyébként maga Platon is a
Parmenidész című dialógusában. Az evilági dolgok pedig Platon
szerint az ideák tükörképei. Lehet, hogy a vörös határon kívül
rejtőznek a platoni ideák? Brandenstein Béla: Bölcseleti
alapvetés (könyvajánló) című cikkemben
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/01/brandenstein-bela-bolcseleti-alapvetes.html
leírtam Brandenstein Béla a fent megjelölt könyvében az
univerzálékat „tartalmak” névre keresztelte át, és mint
ilyenek a tartalmak, formák, alakulatok rendszerében a térnek és
az anyagnak feleltethetőek meg.
Tatár György: Az öröklét gyűrűje
című könyvében arról ír, hogy a Nietzsche-i időfogalomban
nincs linearitás. A múltbéli idő nem egymásra következések
sorozata. Nem korábbi és nem későbbi. Ennek mintájára a halott
azonos az ő életrajzával, életpályájával, mégpedig egyszerre
az egésszel, hiszen annak egyik pillanata sincs közelebb, vagy
távolabb tőle, mint a másik. A múlt minden pillanatára az
örökkévalóság érvényes. A jelenhez képest semmi sem távolibb
vagy korábbi. Tehát a múltbéli örökkévalóság a jelen egy
pontjában sűrűsödik össze, ami szintén az örökkévalóság,
vagyis a végtelen tér, és az idő, vagyis a végtelenül kicsi
szintézisét jelzi.
Fent leírtuk, hogy a végtelen tér
szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy két abszolút
végtelennek kell közrefognia egy olyan térrészt, ami egyszerre
véges is és végtelen is. Ennek a két abszolút végtelen
térrésznek a léte meglehetősen paradox, mert elméletileg az
egyszerre véges és végtelen térrésznek minden létezőt magába
kell foglalnia, mert csak azt tudjuk végigjárni, így arra a
következtetésre juthatunk, hogy ennek a két abszolút végtelen
térrésznek egyszerre kell végtelennek, és nem létezőnek lennie,
ami megfelel azzal, amit az örökkévalóságot reprezentáló
végtelen tér, és az időt reprezentáló végtelenül kicsi pont
egységéről írtunk.
Pauler Ákos: A természetphilosophia-
fogalmáról és feladatairól című könyvében arról ír, hogy az
„Anyag és energia megmaradási elvei úgy is fejezhetők ki, hogy
a valóság minden változás közepette törekszik létben maradni;
ha a változást egy helyen elnyomjuk, kiüt más helyen; ha az
anyagot bármennyire is taglaljuk és szétszórjuk, még sem
enyészik el. Miután pedig minden való tárgy valamely közösség
tagja, nem áll elszigetelten, hanem folytonos kölcsönhatásban más
objectumokkal, melyektől csak elvonásban választható el”
Az anyagnak és az energiának ezt a
létben maradási törekvését, amit Pauler leír, én úgy írnám
át, hogy egységesülésre való törekvés. Fent már leírtam,
hogy a valóság atomi szintjeire, vagyis a kvantummechnaika világára
fokozottan jellemző a panteisztikus szemlélet, vagyis hogy minden
mindennel egységet alkot. A makrovilágra pedig, ami pedig a tér
geometrikus fogalomrendszerével írható le fokozottabban jellemző
az egymástól való elkülönülés, de mivel az energia, ami
megfeleltethető a mozgásnak és az időnek az anyag állandó
kísérőjelensége. A relativitás értelmében pedig lényegében
az anyag energiává való átalakulását, vagyis az anyagi
létezőnek atomi szintek létezőhez való hasonlóvá válását
érthetjük rajta az anyaggal való kapcsolatának értelmében, az
anyag az energiamaradás törvénye szerint a folyamatos
egységesülésre, az atomi szintek világába való belezuhanásra
törekszik.
Ez fokozottan igaz annak a jelenségnek
a tükrében, amit a csillagászok nemrég állapítottak meg,
miszerint a világegyetem gyorsulva tágul. Ha a világegyetem szélén
található kvazárok a fénysebességhez közeli sebességgel
távolodnak tőlünk, akkor a relativitáselmélet értelmében
fokozottan törekednek az atomi szintek világába való
belezuhanásra. Ráadásul a világegyetem gyorsulva tágul, tehát
mondhatjuk, hogy a kvazárok egyre fokozottabban törekednek az atomi
szintek világába való belezuhanásra, mígnem a világegyetem szét
nem esik, hogy a makrovilág végleg belezuhanjon az atomi szintek
világába. A világegyetem gyorsuló tágulásának a tudomány
szerint végeredményben ez a következménye, hogy egyszer majd
szétesik, és visszatér a teremtés előtti állapotokhoz.
Az idő kérdése a ciklusszemléletben
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
című cikkemben arról írtam, hogy az emberi társadalom fejlődése
lényegében analógiába állítható a világegyetem fejlődésével.
Aki akarja a linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja. A 2001
Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2011/08/2001-urodusszeia-cimu-film.html
című cikkemben pedig azt mutattam ki, hogy a 2001 Űrodüsszeia
című film szerint a történelem vége a tudományban az anyaggal
foglalkozó tudományoknak, amelyek ilyen értelemben a makrovilágnak
feleltethetőek meg, és a számítástechnikai tudományoknak,
amelyek ilyen értelemben az információnak, vagyis az atomi szintek
kvantumvilágának feleltethetőek meg, a szintéziseként fog
bekövetkezni. Elgondolkodtam azon, hogy ha az emberi társadalom
fejlődése és a világegyetem fejlődése ilyen szinten analógiában
áll egymással, akkor nem lehetne e egyszer majd a csillagászati
objektumok, mondjuk a kvazárok megfigyelésével az emberi
társadalom fejlődésének jövőbeli alakulására következtetni?
Ez a jövő kérdése.
Telcs Máté László: Tér, idő,
jóság című könyvében sajátos történelemfilozófiájának
vázlatát írja le, amit később majd részletesen ki akart
fejteni, de erre általam ismeretlen okokból sohasem került sor.
Telcs értelmezésében az idő nem más, mint káosz,
rendezetlenség. A megszületett csecsemő számára is ilyen a
világ, vagyis kaotikus, és rendezetlen, és csak később rendezi
el a világot tudatában, később ad neki formát, kontúrokat. A
rend, a célszerűség, és az ésszerű formák világa pedig Telcs
értelmezésében nem más, mint a tér.
A csecsemő példáján keresztül
bemutatott hasonlatot átviszi az egész emberi történelemre is. Az
emberi történelem szerinte nem más, mint az emberi kultúra
folyamatos fejlődése, ami azt jelenti, hogy az ember a történelem
során egyre inkább rendet és célszerűséget visz az őt
körülvevő kaotikus és rendezetlen világba, vagyis az ember
közreműködése által az időt mindinkább elnyeli a tér.
Ezzel kapcsolatban felvet egy érdekes
kérdést is, vagyis hogy az emberi gondolat, intellektus hozta e
létre a kultúrát. Erre egyértelmű nemmel válaszol, hiszen az
őskorban, a kultúra fejlődésének kezdetén a gondolat, az
értelem még semmilyen szerepet nem játszott az emberi a kultúra
létrehozásában. Az őskorban az ember első kulturális
teljesítményei, mint például a pattintott kő használata, ahol a
tér kezdte elnyelni az időt, lényegében az emberi idegrendszer
szerkezetének kivetülései voltak a tárgyi világba, mint ahogy a
hangyaállam is a hangyák idegrendszerének sajátos megjelenési
formái, és ezeknek az alaptevékenységeknek a további fejlődése
hozta létre aztán az emberben a gondolkodást és az értelmet.
Tehát a kultúra tanította meg az embert gondolkodni, és nem a
gondolkodás hozta létre a kultúrát.
Ezzel a gondolatával lényegében az
emberi idegrendszert illetve az agyat a térhez köti. Erről Wilhelm
Bölsche: A jövő embere című könyve jut az eszembe. Wilhelm
Bölsche ebben a könyvében arról ír, hogy az élet fejlődésének
legfőbb szervezőereje a baktériumoktól az emberig az
idegrendszer, illetve az agy volt. Ugyanis az élet fejlődése az
ilyen irányú kutatások szerint úgy ment végbe, mintha minden
fejlődési fokon a rovaroktól a gerincesekig az agy továbbfejlődése
lett volna a cél, és a többi szerv mindig az agy fejlődéséhez
igazodott. Ha egy fejlődési szint, mint például a rovarok szintje
az idegrendszer, illetve az agy szempontjából kimerítette
lehetőségeit a fejlődésben, akkor fejlődése megmerevedett, és
a fejlődés egy új szinten folytatódott, mint például
gerincesek.
A középkori skolasztika, ahogy az a
középkori teológiai írásokból kiderül, végtelen térként
gondolta el Istent, és azt vallotta, és vallja ma is, hogy az
evolúciót, és az emberi történelmet Isten irányítja. Ha Isten
végtelen térként gondolható el, és az evolúció célja az
emberi agy kifejlődése volt, ami a térhez köthető, hogy aztán
ez az agy átalakítsa a külvilágot a tér mintájára, akkor talán
nem is meglepő, hogy a történelmet Isten irányítja, hiszen Isten
tervei valósulnak meg benne. Ahogy az Bölsche és Telcs írásából
kiderül, ami a fizika területén a tér által fémjelzett
makrovilág, és a kvantummechanika, vagy az idő által fémjelzett
mikrovilág ellentétét prezentálja, az a biológia területén a a
térhez köthető emberi agy, és az idővel fémjelzett Darvini
evolúcióhoz köthető többi testrész viszonyát tárja elénk.
A modern mesterséges intelligencia
egyik legfőbb problémája, ami a cél elérésének útjában áll
az a séma, vagy a sematikus gondolkodás gépi leképezése, ami az
emberi, és az állati gondolkodás legfőbb sajátossága. A
gondolkodási sémák azt jelentik, hogy az emberi és az állati
gondolkodás kapcsolatokat tud létrehozni különféle dolgok
között. Ha például egy gyereket egyszer már megtámadott egy
oroszlán, akkor az illető akkor is menekülni kezd egy oroszlán
láttán, ha az még nem támadta meg, mert tudata kapcsolatot tudott
teremteni az oroszlán és a támadás lehetősége között.
Ha viszont egy gépet arra
programoznak, hogy meneküljön az oroszlán támadása esetén,
akkor mindig csak a tényleges támadás esetén kezd menekülni,
mert nem tud tanulni, nem tudja összekapcsolni az oroszlán, és a
támadás képét. Ezért tudja minden sakkmester gond nélkül
legyőzni a sakkprogramokat, ha egyszer már kiismerte őket, mert a
sakkprogram csak előre beprogramozott lépéskombinációkkal tud
dolgozni, a sakkmester azonban magától tud kapcsolatokat teremteni
a lépéskombinációk között, hogy újabb lépéskombinációkat
hozzon létre.
Ha utána gondolunk az eddig
leírtaknak, akkor rájöhetünk, hogy egymástól különálló
dolgok között kapcsolatokat létesíteni csak térben lehet, hiszen
csak térben vannak egymástól különálló dolgok, mint ahogy az
emberi agy, vagyis az emberi gondolkodás székhelye is a térhez
köthető, ahogy az Telcs és Bölsche írásaiból kiderül. A
számítástechnika, pedig a matematika és a kvantummechanika
tudományából nőtt ki, vagyis egyértelműen a panteista
szemlélethez köthető, ahol minden egy, vagyis nincs tér, és
nincsenek egymástól különálló dolgok.
Ahogy a fizikában a tér által
fémjelzett makrovilág, és a kvantummechanika, illetve az idő
által fémjelzett mikrovilág is komplementer viszonyban áll
egymással, tehát egymástól elkülönül, úgy a biológia
területén sem törhet be a számítástechnika által fémjelzett
panteista szemlélet a tér által fémjelzett emberi agy, vagy az
emberi gondolkodás világába. A kettő kizárja egymást. Ezért
meddő tudomány a mesterséges intelligencia tudomány. Bár vannak
területek, ahol mintha úgy látszana, hogy a kvantummechanika által
fémjelzett idő képes feloldódni a térben. Ilyen a zene, és a
csillagászat kapcsolata. Erről írtam a „Miért a zene
szerkezetének mintájára épül fel a bolygók, csillagok
mozgásának szerkezete? „
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/12/miert-zene-szerkezetenek-mintajara-epul.htmlcímű
cikkemben.
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai
antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei,
Magánkiadás, Szeged, 1987.
http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ
örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő -
Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai
Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A
történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság.
1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya
I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Lee Smolin: Mi a gubanc a fizikával?
Akkord Kiadó, 2011.
Brian Greene: Az elegáns univerzum,
AKKORD KIADÓ KFT., 2003.
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM
KIADÓ KFT., 1998.
Metzger László Csaba: A
pszichohistória alapjai, Magánkiadás, 2009.
Ajánlott további írásaim:
Az idő kérdése a ciklusszemléletben
http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/02/az-ido-kerdese-ciklusszemleletben.html
Tőzsér János: Metafizika Akadémiai
Kiadó, 2009
http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Pauler Ákos: A természetphilosophia-
fogalmáról és feladatairól, BUDAPEST. AZ ATHENAEUM IROD. ÉS
NYOMDAI R. T. KÖNYVNYOMDÁJA. 1898. 99. o
http://mtda.hu/books/pauler_akos_a_termeszetfilozofia_fogalmarol.pdf
Alekszej Fedorovics Loszev: A mítosz
dialektikája, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Timothy Ferris: A vörös határ,
Gondolat Könyvkiadó, 1985.
Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai
Kiadó, 2009
http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tananyag&task=showElements&id_tananyag=62
Platon összes művei II., Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1984. 817-820. o
Tatár György: Az öröklét gyűrűje,
Osiris, 2000.
Telcs Máté László: Tér, idő,
jóság, k. n., 1938.
Wilhelm Bölsche: A jövő embere,
Budapest, 1920.
Inapló: A mesterséges intelligencia
problémái
http://krono.inaplo.hu/index.php/inter/inter-halozati-jelensegek/1019-a-mesterseges-intelligencia-problemai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése