Ebben a cikkemben a kormánynak a felsőoktatás finanszírozásának átalakítására irányuló tervét ért kritikákat szeretném elemezni, amelyet nagyon sok kritika ért az utóbbi napokban. Külön szeretném választani az igaz állításokat a ferdítésektől ezzel kapcsolatban. A terv úgy szól, hogy ezentúl a felsőoktatásban tanuló diákok közül csak 10% kapna tényleges költségtérítést a államtól.
A többiek tanulmányait diákhitel formájában finanszíroznák, amelynek visszafizetése csak a tanulmányok befejezése után válna aktuálissá. Azonban a tanulmányok bejezése után sem bizonyos, hogy ténylegesen fizetni kellene, mert abban az esetben, ha a diák az államigazgatásban helyezkedik el, akkor az állam elengedi a tandíját, ha pedig a versenyszférában helyezkedik el, akkor az állam adókedvezményt nyújt a volt diákot foglalkoztató cégnek, ha az átvállalja a hallgató diákhitelének kifizetését.
Az első és legfőbb vád, ami a kormányt éri, hogy ezzel lényegében tandíjat vezet be. Ez egyértelműen nem így van, mert tandíjnak azt a diák által fizetendő önköltséget nevezzük, amit kötelezően meg kell fizetni minden diáknak függetlenül attól, hogy milyen a teljesítménye, illetve hogy elvégezte e az egyetemet, vagy hogy elhelyezkedett e a diplomájával. A terv szerint elvileg, ha valaki elvégzi az egyetemet, és elhelyezkedik a végzettségével, akkor meg sem kell fizetnie a diákhitel költségét, tehát itt erről nincs szó.
A terv célja lényegében arra irányul, hogy a diákot szorgalmasabb tanulásra, és az egyetem befejezésére sarkallják azáltal, hogy így egész tanulmányai alatt a feje fölött fog lebegni a diákhitel visszafizetésére irányuló jövőbeli kényszer lehetősége, ha nem fejezi be a tanulmányait, vagy ha nem helyezkedik el a diplomájával, és ezzel színvonalasabb felsőoktatást hozzanak létre. Mivel a statisztikák szerint a felsőoktatásban a hallgatók majdnem a fele nem fejezi be az egyetemet. Így ezt a díjat inkább a tanulmányok elhanyagolására, illetve a diák képességeinek nem megfelelő szak választására kimért díjnak nevezhetnénk, nem tandíjnak.
Olyan vád is érte a kormányt, hogy ezzel lényegében adósságba keveri a diákokat. Ez sem teljesen igaz, ugyanis a hallgatóknak adott diákhitelt csak akkor kell kötelezően visszafizetni, akkor realizálódik ténylegesen adósságként, ha a diák nem fejezi be a tanulmányait, vagy nem helyezkedik el a szakmájában. Tehát én úgy mondanám, hogy a kormány az adósság lehetőségét, vagy veszélyét rója ezzel a diákokra, de nem a biztos adósságot, és ha kötelezően kifizetendővé válik az adósság, akkor is az állam felé törlesztendő adósságról van szó, ami veszélytelenebb, mint a banki adósság.
Az utolsó vádban, amit a rektorok tanácsa állított a tervről, hogy az sok bizonytalansági tényezőt hordoz magában a jövőre nézve, már több igazság van. Ez két esetben lehet igaz, ha a jövőben az intézkedés ellenére is sok olyan diák iratkozik be a felsőoktatásba, aki ott hanyagolni fogja a tanulmányait, illetve nem a képességeinek megfelelő szakra iratkozik be, mert előzőleg nem mérte fel megfelelően a képességeit, hiszen őnekik meg kell fizetniük a kudarcal végződött tanulmányaik költségeit.
Ilyen diák, nem tudjuk mennyi, lehet, hogy kevesebb, de valamennyi bizonyosan lesz a jövőben is, mert felelőtlen emberek mindig is voltak, és mindig is lesznek, ezt nem lehet teljesen kiküszöbölni a rendszerből. Bizonytalanná válik a terv kimenetele akkor is, ha a baloldali pártok jutnak hatalomra a következő választások alkalmával, mert akkor a jelenlegi kormány munkahelyteremtő, és munkahelymegtartó intézkedései valószínűleg megszakadnak, és a diákhitel kamatai és visszafizetésének további körülményei is bizonytalanná válnak az új kormány várható intézkedéseinek következtében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése