Orbán Viktor = Mussolini vagy Salazar?

A külföldi baloldali média nemrégiben magyar Mussolininek nevezte Orbán Viktort közmunkaprogramja és gazdaságpolitikája miatt. Az MSZP jelenlegi frontembere Mesterházy Attila pedig a portugál fasiszta diktátor António de Oliveira Salazar pénzügypolitikájával vonta párhuzamba nemrégiben Orbán Viktor azon törekvését, hogy mindenáron csökkenteni akarja az államadósságot.

Kérdés, hogy melyiküknek van igaza. Aki Mussolinivel akarja összehozni Orbán Viktor személyét annak szerintem mélyebben kellene tanulmányoznia Mussolini ideológiáját és munkásságát. Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át.
A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium. Annyiban azonban valóban hasonlított a szovjet kommunizmusra, hogy totális államot hirdetett, az egyént az állameszmének akarta alárendelni.

Heroikus erkölcsiséget, imperialisztikus állameszményt, vagy totális államot, ami az olasz fasizmust jellemezte, nem lehet felfedezni a Fidesz és Orbán Viktor megnyilatkozásaiban. Tehát a Mussolinival való egybevetés lehetőségét elvethetjük. António de Oliveira Salazar Portugália egykori vezetője a portugál fasizmus szellemi atya a totalitarizmust akarja kiiktatni az olasz és a német szélsőjobboldali mozgalmak ideológiájából. Olyan hivatásrendi társadalmat képzel el, ahol a munkaadók és a munkavállalók testületekbe tömörülnek kiiktatva az osztályellentéteket. A „hivatásrendiség: a társadalomnak nem a vagyoni helyzeten alapuló osztályok (paraszti, proletár, munkás stb.), hanem a hivatások szerinti tagolódása és szerveződése”, ahol az emberek a munkájukat nem csak pénzkereseti lehetőségnek, hanem keresztény küldetésnek tekintik. Ezeknek a hivatásrendi testületeknek a működését csak annyiban szabályozza, hogy ne véthessenek a törvények és az általános emberi normák, továbbá a közérdek ellen. Viszont az egyéni kezdeményezés, az önálló szakmai fejlődés lehetőségét meghagyja nekik, tehát jó irányba tereli a fejlődésüket.

Továbbá politikai jogokat is ad nekik, vagyis politikai befolyással ruházza fel őket, amit úgy valósít meg, hogy engedélyezi számukra a részvételt az országgyűlés és a törvényhozás munkájában, hogy ezzel megvalósítsa a testületi demokráciát a pártdemokrácia ellenében. Ugyanis a hagyományos demokrácia eszméjét, vagyis a pártok létét, akikre négy évente lehet szavazni, elutasítja. A pártok szerinte feleslegesen megosztják a nemzetet. A testületi demokrácia viszont nem megosztja, hanem éppen egybehangolja a nemzet munkáját. Salazar Orbán Viktorhoz hasonlóan valóban az állam pénzügyeinek rendezésével akarta kezdeni a nemzetépítést, azonban ideológiája másban is hasonlít Orbán Viktor gazdaságpolitikájára. A Széchenyi tervre gondolok. A Széchenyi terv pályázati lehetőséget biztosít cégek és intézmények számára új gazdasági és infrastrukturális beruházások elindítására. A tervet koordináló testületek bírálják el, hogy kinek adnak pályázati pénzt.

Ezzel tehát egyrészt meghagyja az önálló kezdeményezés lehetőségét a különféle cégek és intézmények számára, hiszen mindenki maga dönti el, hogy mire pályázik, vagyis hogy milyen irányba akarja fejleszteni saját infrastruktúráját. Ugyanakkor jó, vagy legalábbis szubjektíve jó irányba tereli a gazdaság fejlődését azzal, hogy saját kezében tartja a bejövő pályázatok elbírálását. A Széchenyi terv tehát sokban hasonlít Salazar hivatásrendi eszméjére. Így Orbán Viktor gazdaságpolitikája két elemben is hasonlít Salazar gazdaságpolitikájára, egyrészt abban, hogy ő is a pénzügyi stabilizációt tartja elsőrendűnek, másrészt pedig a Széchenyi terv szerkezetében is. Tehát a Salazarral való összevetés sok tekintetben helytállóbb, mint a Mussolinivel való összevetés. Egyébként Salazar gazdaságpolitikáját a Horthy korszakban Teleki Pál ajánlotta a magyarok figyelmébe, miszerint ez az ideológia felel meg leginkább a magyar viszonyoknak.
Teleki a földreformról kifejtett gondolataiban azt kifogásolja, hogy azt az ország minden részén azonos elvek alapján hajtották végre, pedig az ország nagyon vegyes területi sajátosságai, tájainak, térségeinek eltérő jellegzetességei miatt egy paraszt például Sopronban egészen eltérő mennyiségű földből tud csak megélni, mint mondjuk az Alföldön. Éppen ezért földrajzi szempontokat is figyelembe kellett volna venni a földreform tervének megalkotásakor, hogy alkalmazkodni tudjon Magyarország különféle tájainak, térségeinek sajátosságaihoz.

Ezt a gondolatot viszi tovább Szent István birodalmának jellemzésekor, amit „szimbiotikus” jellegűnek nevez, mivel Magyarország sokszínű tájainak, térségeinek eltérő életfeltételei miatt különféle életmódot folytató népek és egyéb más csoportok telepedtek meg ezeken a területeken, mint például városlakó, iparos, földműves, pásztorkodó stb.. Ezek az eltérő gazdasági felépítésű, eltérő életmódot folytató terültek és azok lakosságai mégis organikus gazdasági és politikai egységben „szimbiózisban” tudnak egymással élni. Ez Szent István birodalmának lényege a földrajzi szimbiózis. Ezt már keletről hozta magával a magyarság, és ez lehet Európa jövője is.

Teleki tehát földrajzi szempontokat figyelembe véve jutott el Salazar ideológiájáig. Szerinte Magyarország olyannyira nagyszámú, sokrétű és egymástól elütő földrajzi, és gazdasági egységekből áll, amiket csak úgy tudunk egyesíteni, ha mindegyiknek szabad kezdeményezést adunk saját arculatának fejlesztésére. Ezt a lehetőséget találta meg Salazar gazdaságpolitikájában. Én egyet értek azzal, hogy Magyarország nagyon sok egymástól elütő földrajzi egységből áll, viszont egyes részterületei a kisebb eltérések ellenére nagyjából homogén arculatot mutatnak. Így például a kelet-magyarországi területek. Ezért én Telekivel ellentétben, aki elutasította az olasz fasizmust, mint a magyarságtól idegen képződményt, azt gondolom, hogy Magyarország bizonyos területein, így éppen Kelet-Magyarországon az olasz fasizmusnak is lehet érvénye. Ezért gondoltam úgy, hogy talán szintézist kellene létesíteni az olasz fasizmus és Salazar ideológiája között. Erről írtam részletesen a „Kamatmentes pénz bevezetése (5. rész) a totalitarizmus száműzése a fasizmusból” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/09/02/Kamatmentes_pnz_bevezetse_5_rsz_a_totalitarizmus_szmzse_a_fasizmusbl/ című cikkemben.

MUSSOLINI ÉS AZ OLASZ FASIZMUS: http://nemzszoc.esmartdesign.com/konyvek/fasizmus2.htm

Kornis Gyula: Tudomány és társadalom, Franklin-Társulat, Budapest, 1944.

Oliveira Salazar: Békés forradalom, Budapest, Athenaeum, 1941.

Teleki Pál: Válogatott politikai írások és beszédek, Osiris Kiadó, 2000.

Magyar Egyesült Baloldal: Mussolini és Orbán? http://mebal.hu/mebal-blog/mussolini-es-orban

Hírperec: Diktátorokhoz hasonlították Orbánt http://www.hirperec.hu/index.php?mainmenuid=2&submenuid=3&contentId=8008

Barbara Ward – Rene Dubos – Csak egyetlen Föld van (könyvajánló)

A szerzőpáros ebben e könyvben először próbál konkrét programmal előállni a földi környezet megmentésével kapcsolatban, szemben a korábbi írásokkal, amelyek csak a problémákat vázolják fel. Teszi ezt katolikus-keresztény alapelvekből kiindulva. Elsőként hangsúlyozza a Föld természeti világának egymással szétbonthatatlanul összefüggő jellegét. Gondol itt arra, hogy ha a természeti világ részei: a levegő, a talaj vagy a víz közül bármelyiket is megbolygatjuk, akkor az az egész természeti világra kihat. Csak ennek a figyelembevételével lehet komplex programmal előállni a Föld megmentését illetően.

A Föld erőforrásainak felélésével kapcsolatban arról beszél, hogy nehéz megmondani meddig lesz elegendő a Földön fellelhető anyagmennyiség az ipar szükségleteinek kielégítésére, mert korunkban az anyagtechnológia fejlődésével új lehetőségek nyíltak különféle új fémötvözetek vagy fémek előállítására, így tehát ez nyitott kérdés marad. A Földön rendelkezésre álló energiamennyiséggel kapcsolatban már más a helyzet. A rendelkezésre álló fosszilis tüzelőanyagok: szén, olaj forrásai nemsokára ki fognak merülni. Ennek következtében mindenképpen új energiaforrásokat kell találni.

Sokat beszélnek manapság az új energiaforrásokról, így a napenergiáról és a szélenergiáról is. Ezek csak korlátozottan állnak rendelkezésre, mivel ahhoz például, hogy a napenergiát jelentős mértékben hasznosítani tudjuk, a Föld nagyon nagy részét kellene napelemekkel befedni. A szélenergia is csak korlátozottan áll rendelkezésre. Így a szerző szerint a jövő legfőbb energiaforrása az atomenergia lesz. Ezzel kapcsolatban viszont nagyon körültekintőnek kell lenni az esetleges balesetek elkerülése végett.

A levegő szennyezésével kapcsolatban a technológia szerepét hangsúlyozza. A széntüzelésű erőművek számára régóta állnak rendelkezésre különféle füstszűrő berendezések, amelyek korlátozzák a levegőbe juttatott széndioxid és korom mennyiségét. Ezt minden ilyen ipari létesítmény számára kötelezővé kellene tenni, ami növeli ugyan az ipar költségeit a fogyasztók számára is, de ezek a költségek hosszútávon kifizetődővé válnak. A környezetvédelmi költségek minél előbbi kifizetődővé válását azzal is elő lehet segíteni, ha tudományos kutatással és pénzügyi ösztönzőkkel segítik a füstszűrő berendezések által a levegőből visszatartott korom és széndioxid ipari újrahasznosítását. Ezzel érdekelté is lehet tenni a cégeket a káros anyagoknak a levegőből való visszatartására.

Nagy hangsúlyt helyez a fejlődő modern városok rendezésére. Zöld területek, parkok létesítésére a városokon belül. A magas toronyházak építésének kerülésére, mivel ezek a zöld területek elsivatagosodásához vezetnek. Az ésszerű várostervezésre. Továbbá szennyvíz újrahasznosítására. Ez érdekes kérdés, mivel azzal, hogy a városokban a lefolyókba kerülő emberi ürülék, és egyéb más szerves anyagok nem kerülnek vissza a Földbe. Ezzel pedig megakad a szerves anyagok körforgalma a természetben. A szennyvíz újrahasznosításával, és a mezőgazdaság segítségével a földekre való visszajuttatásával újra lehetne indítani a szerves anyagforgalmat a természetben, és ki lehetne váltani a természetre káros műtrágya használatát.

Ugyanilyen fontos szerepet szán a háztartási hulladékok újrahasznosításának is. A fejlődő országok problémáival kapcsolatban hangsúlyozza az mezőgazdaság ésszerű fejlesztését a zöld forradalom keretében. A mezőgazdaság és az ipar fejlesztésének ökológiai egyensúlyát. A fejlődő országokban a legnagyobb probléma az, hogy nem áll rendelkezésre elég szakember a drágább, nagyobb szakértelmet igénylő környezetbarát technológia kiépítésére, csak az olcsó képzetlen munkaerő nagy tömegei. Ezért a régi környezetbarát technológiát alkalmazzák nagy részben. A fejlődő országokban végbemenő népességrobbanás visszaszorítására a lakosság műveltségének magasabb szintre emelését és a modern jóléti társadalom termékeinek minél szélesebb körű terjesztését ajánlja szerző a fejlődő országok lakosságának körében.

A környezeti problémák megoldása érdekében pedig fontosnak tartja mind a fejlődő országokban, mind pedig a fejlett nyugati világban a munka nélkül tengődő lakosság mozgósítását a közmunkaprogramokban, ahol az emberek folyamatosan segédkezhetnének a városi környezet szépítésében, az ésszerű várostervezésben, a környezetvédelem számára fontos erdősítésekben. A környezeti problémák felszámolásában. Ezzel egyidejűleg lehetne felszámolni a munkanélküliséget és a környezeti problémákat.
A könyv végén a szerző globális összefogást hirdet, amelyben hangsúlyozza a környezetvédelmi ismeretek terjesztését, továbbá az új kutatási eredmények folyamatos kicserélését az egyes országok között. Ahhoz, hogy a földi környezet helyzetén érdemben javítani tudjunk a Föld összes országában, vagyis a földi környezet minden részében egyidejűleg kell gondozni a természet világát.

Új ipari forradalom 3D nyomtatóval (egy hír margójára)

Az előző cikkemben egy Virtus olvasó azt kérte, hogy a cikkemet „Kamatmenetes pénz bevezetése (6. rész) új ipari korszak – AntiZeitgeist mozgalom” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109051 pontosabban, és lényegre törőbben fejtsem ki, most ezt fogom megtenni. A Népszava nemrégen hírt adott a magyar sajtóban az úgynevezett 3D nyomtató megjelenéséről. Amivel nem kétdimenziós szövegeket, vagy grafikákat lehet nyomtatni, hanem háromdimenziós tárgyakat lehet a számítógépről a nyomtatóra küldeni, és ott anyagi formába önteni, mint például egy kész szerszámot. Ez a találmány sokak szerint új ipari forradalmat fog előidézni. Egyenlőre csak modellek létrehozására alkalmas, de idővel az ipari termelésben is felhasználhatóvá válik majd.


Az iparban ugyanis eddig úgy folyt az anyagmegmunkálás, hogy egy nyers munkadarabról bonyolult munkagépekkel, eltávolították a felesleges részeket, vagy bonyolult fröccsöntő géppel kiöntik. A 3D nyomtatóval, viszont közvetlenül a számítógépről lehet a formatervet anyagi formába önteni, ez pedig valószínűleg megszűnteti a gyári tömegtermelést.


A termékek ugyanis gyorsan korrigálhatóvá válnak. Ezzel radikálisan nőni fog a termelékenység. A bonyolult ipari gépek eltűnnek, helyüket ezek a kisebb méretű nyomtatók veszik át. Sokkal kevesebb betanított és segédmunkásra lesz szükség, akik csak a munkadarabok mechanikus összeszerelésével foglalkoznak. Viszont sokkal több tervezőmérnökre és technikusra lesz szükség. Mindennek következtében az üzemek mérete radikálisan csökkenni fog. Ezeket együttvéve tehát megvalósul Hajnal István utópiája az új ipari társadalomról, ahol eltűnik a szellemi és a fizikai munka közötti különbség.


A könyv Hajnal István válogatott tanulmányait gyűjti egybe. Összegyűjtött tanulmányaiból az derül ki, hogy a nyugat történelmét okszerű és szokásszerű korszakokra bontja. Okszerű volt például az ókori római birodalom és a modern kapitalista társadalom. Szokásszerű volt a középkori hűbéri társadalom különösképp a francia hűbériség. Elutasítja Max Weber azon gondolatát, hogy a protestantizmusnak lenne köszönhető a kapitalizmus, vagy legalábbis a gépek által vezérelt ipari társadalom kifejlődése, sőt még csak nem is az üzleti szellemmel megáldott kapitalizmusnak köszönhető a modern gépkorszak kialakulása, hanem a szokásszerű középkori hűbériségből nőtt ki.


Mit is jelent az „okszerű” és a „szokásszerű” megkülönböztetése. Az okszerű egyszerűen azt jelenti, hogy az adott társadalomban gazdaság és a munkavégzés irányítója az érdek. A munkavégzés csak abból a célból történik, hogy profitot termeljünk belőle. Nem önmagáért a kreatív munkavégzésért, az alkotás gyönyöréért. Ilyen volt az ókori római társadalom is ahol Hajnal szerint éppen ezért nem tudtak kifejlődni a modern gépek, és nem azért, mert nem tudták volna őket feltalálni.


Ugyanis a római embert az anyag csak annyira érdekelte, amennyiben értékesíthető késztermék állítható elő belőle, tehát csak a haszon miatt érdekelte. Viszont egyáltalán nem érdekli annak sokoldalú megmunkálása, hiszen nem a munka szeretete hajtja a munkára, hanem a haszon iránti vágy. A rómaiak annyira nem szerették a munkát, hogy azt egy az egyben rabszolgákra bízták, akiknek semmiben nem vették igénybe kreativitását, mert az csak a munka önmagáért való szeretetéből eredhet, továbbá az anyag sokoldalú megmunkálását feltételezi, és egyhangú, mechanikus munkafolyamatokat bíztak rájuk, alaposan részekre bontva a különféle munkafolyamatokat.


Így a római világban szinte minden munkafolyamatnak külön szakmája volt, mint például az építkezéseken volt, aki csak a kövek összeillesztésével foglalkozott, volt, aki csak a vakolással. Ennek következtében a rabszolgák a római világban pontosan ugyanazt a funkciót töltötték be, mint a mai ipari üzemekben a gépek. Egyhangú, mechanikus munkafolyamatokat végeztek el, amelynek célja egyedül az volt, hogy hasznot nyújtó, értékesíthető készterméket állítsanak elő. Tehát az ókori Rómában is volt gépkorszak, csak akkor a mai élettelen gépek helyett embergépek alkották az ipari civilizációt. Azért nem tértek át az állatok, vagy az élettelen gépek dolgoztatására, mert az emberi test sokkal ügyesebb bravúrokra volt képes a munkavégzés terén, mint az állat, és a rövidtávú profitérdekek szempontjából, ami a rómaiak türelmetlenségében is gyökeredzett ez volt az előnyösebb.


Ez egyben azt is jelentette, hogy a római világban a szellemi és a fizikai munka végletesen ketté vált, hiszen a rómaiak éppen azért bízták rabszolgákra a mechanikus fizikai munkát, hogy ők magasabbrendű szellemi foglalatosságaikkal törődhessenek, mint például háborúk, államügyek, irodalom stb. Tehát a társadalom felső rétegében éppen a szellem szárnyalása okozta a társadalom alsó rétegére jellemző végletes materializmust, ahol üzletiességre alapuló mechanikus munkát voltak kénytelenek végezni. A szokásszerű középkori francia hűbériségre viszont, ahol ismeretlen volt a rabszolgaság éppen az volt a jellemző, hogy az akkoriban kialakuló városok élete a falvak életviszonyaihoz igazodott, és az akkori kézművesek céhrendszerében a munkavégzést az önmagáért való örömteli foglalatosságok jelentették.


Tehát ott nem a profitért dolgoztak az emberek, hanem a munkavégzés gyönyöréért, ami magával hozta a különböző munkafolyamatokban, az anyag megmunkálásának különféle módszereiben való elmélyedést. Ez volt Hajnal számára az ideális kor, ahol az önmagáért való örömteli és kreatív foglalatosságokat, alkotómunkát, ami az emberi élet értelme, nem roncsolta szét a szabadverseny, mint a mai liberalizmusban. Ugyanakkor az ember nem is volt kénytelen feláldozni élete értelmét a nemzet, vagy a munkaközösség érdekeiért, mint a fasizmusban, vagy a kommunizmusban. Hajnal szerint azonban éppen ez volt az előzménye a gépkorszak kialakulásának. Anélkül az évszázadokon keresztül folyó, önmagáért való, fizikai munkával egybekötött szellemi munka nélkül, amit a középkori kézművesek végeztek, a különféle munkamódszerek kidolgozásában, és az anyag megmunkálásában, soha nem alakulhattak volna ki a modern gépek. Tehát nem a kapitalista üzletiesség, hanem éppen az érdek nélküli munkavégzés felelős a kapitalizmus kialakulásáért.


A modern kapitalista gépkorszak viszont éppen a középkori hűbéri rendszer szokásszerűségét nem örökölte át magába. A középkori hűbéri rendszerből kinövő gépek tulajdonképpen az ember helyett termelnek. Általában úgy működnek, hogy beléjük pakoljuk a nyersanyagot, megnyomunk néhány gombot, és a másik oldalon kijön a késztermék. Így a modern munkás éppolyan lélektelen és mechanikus munkát végez, mint az ókori római rabszolga. Semmilyen formában nem veszi igénybe a modern kapitalista üzem a munkás kreativitását, és a kapitalista társadalom keretében nem is fogja, hiszen éppen az az érdeke, hogy minél olcsóbban legyártható készterméket állítson elő. Szellemi munkát korunkban csak a mérnök végez, tehát a fizikai és a szellemi munka éppúgy kettévált korunk kapitalista társadalmában, mint az ókori Rómában.


Hajnal szerint lehetetlen száműzni a gépet korunk iparából, és visszatérni a régi kézműves korhoz, viszont érdemes lenne a mai gépkorszak, és a régi kézműves kor előnyeit összekötni. Tehát a cél az, hogy a gépet tartsuk meg, de a gép ne a modern munkás helyett termeljen, hanem a gép csak elősegítője legyen annak, hogy a munkás kibontakoztathassa kreativitását, tehát a szellemi és fizikai munkát újra össze kellene kötni. Ennek megvalósításához érdemes lenne igénybe venni a munkások tapasztalatát, tehát megkérdezni erről a munkásokat, az üzemet kísérletező műhellyé kell alakítani, ahol a gépet beillesztjük a modern társadalomba, vagyis nem mechanikus, készterméket előállító készülékként kezeljük többé, hanem a munkás kezének meghosszabításaként, a dolgozó kreativitásának kibontakoztatójaként.


A középkori szokásszerűségnek van még egy következménye is. Mivel a francia hűbériség az előbb felvázolt szokásszerűség miatt nem érdekközösség volt, hiszen a földesúr lényegében a paraszti és a városi gazdaság védője, felügyelője és adminisztrátora volt. Azt felügyelte, hogy a paraszt és a kézműves zavartalanul űzhesse önmagáért való örömteli foglalatosságit, és a szokásszerűség miatt a hűbérbirtok egyre bonyolultabban összefonódó gazdasági közösséggé vált. Szükség lett külön adminisztratív hivatalnokokra. Ezt a munkát a papság végezte, aki francia földön teljes egészében belenőtt a hűbérbirtok intézményébe, éppen a szokásszerűség miatt. A hivatalnoki munka természetesen az íráskészség elsajátításával járt együtt. Ebből a hivatalnokrétegből nőtt ki később az európai értelmiség, és ezért születtek meg az első európai egyetemek Franciaországban. Azonban a hűbérbirtokokból kinövő hivatalnokréteg később teljesen átvette a hűbérúr funkcióját, vagyis a birtok adminisztrációját és védelmét, és így a földesúr funkciótlanná vált.


Ez volt az oka a későbbi francia osztályellentéteknek, és a francia forradalomnak. Tehát a francia paraszt nem azért lázadt a földesúr ellen, mert az kizsákmányolta, hiszen a kizsákmányolás valamennyire minden hierarchikus társadalomban jelen van, az államkapitalista, vagyis szocialista társadalmakban is, hanem mert funkciótlanná, feleslegessé vált. Tehát maga a szokásszerűség volt az oka a hűbéri rendszer hanyatlásának. Hajnal István írásaiból kiderül, hogy szerinte a feudalizmussal, vagy a hűbéri rendszerrel nem feltétlenül jár együtt a szokásszerűség, hiszen a német hűbériség már kevésbé volt szokásszerű, az orosz feudalizmus pedig teljes egészében érdekalapú volt.


Hajnal gondolataihoz annyit tennék hozzá, hogy a munkás kreativitását a műszaki tervezésben ma már nem lehet igénybe venni, mert ahhoz ma már nem elegendő egy szakmunkás tudása, és ha mégis igénybe akarnánk venni, akkor mindenkinek mérnöknek kellene lennie. Ez pedig lehetetlen. Viszont a modern termékek művészi kivitelezésében minden munkás kreativitását igénybe lehetne venni, aminek következtében megszűnne a tömegtermelés. Ennyiben hasznavehető Hajnal elemzése. A másik gondolatom az, hogy még ha igaza is van sokmindenben Hajnalnak, én nem vetném el teljes egészében a protestantizmus szerepét a kapitalizmus kialakulásában, nem baj, ha bizonyos jelenségek kialakulásában több tényezőt is figyelembe veszünk.


Tehát valóban az lesz, amit Hajnal István leírt ebben a könyvében. Eltűnik a szellemi és fizikai munka közti különbség, a munkás bele tudja majd vinni kreativitását a munkájába, hiszen a mechanikus betanított munka eltűntével minden munkásnak saját magának kell megterveznie a munkadarabot, ha dolgozni akar. Azonban a termelékenység radikális megnövekedése, és a tömeggyártás eltűnése miatt ennek további következményei is lehetnek. Vegyük például a mezőgazdaság mai válságát. A mezőgazdaság válsága abban áll, hogy a nagyarányú technológiai fejlődés miatt, ami a mezőgazdaságban ment végbe, vagyis a traktorok, munkagépek stb. megjelenése miatt, egy paraszt is nagyon nagy mennyiségű mezőgazdasági terméket tud előállítani.


Így a lakosság élelmiszerszükségletét a népesség 5%-a is simán meg tudja termelni. Emiatt van válság a mezőgazdaságban, mivel egyszerűen nincs annyi fizetőképes ember, aki azt a sok élelmiszert meg tudná enni, ami a technológiai fejlődés következtében a mezőgazdaságban termelődik. Ez főként Magyarországot sújtja, mert lakossága nagyon kötődik a Földhöz. Emiatt sok romantikus álmodozás olvasható a médiában, hogy majd újra mindenki visszatér a falvakba, és a földeken fog dolgozni, de ez lehetetlen, ezzel szembe kell nézni. Mivel a technológiát nem lehet visszafejleszteni. Illetve lehet, csak akkor a környező országok, akiknek van fejlett technológiájuk eltaposnak minket. A falvakat, és a régi földműves kultúrát csak úgy lehet megmenteni, hogy ipart telepítünk a falvakba, vagy a falvak közelébe, ahol az emberek tudnak dolgozni. A munkájuk mellett pedig még tudnak földműveléssel foglalkozni a saját örömükre. Viszont az, hogy mindenki főállásban földműveléssel foglalkozzon, ez a jövőben sajnos nem lesz megoldható.


Azonban a jövőben a mezőgazdaság mellett az ipar is ugyanígy válságba kerülhet. Az információs forradalom következtében ugyan azért, amiért a mezőgazdaság is. Mert a számítógépek által vezérelt új ipari eszközök, mint például az előbb említett 3D nyomtató megjelenésével olyan mértékben nő a termelékenység, hogy nem lesz annyi fizetőképes vásárló, amennyi ezt a sok ipari terméket meg tudná vásárolni. A 3D nyomtató megjelenésével, akár a saját lakásában is állíthat elő valaki bonyolultabb ipari termékeket, ha rendelkezik 3D nyomtatóval. Tehát bárkiből könnyedén, kevés pénzből is lehet kisiparos, de jó részüknek a termékeit senki nem fogja megvásárolni, mert nem lesz annyi fizetőképes vevő.


Tehát előbb-utóbb az ipar is arra a sorsra fog jutni, mint a mezőgazdaság. A jövőbben lehet, hogy vissza fogunk térni a középkori, és koraújkori céhes ipar keretei közé, tehát szó szerint új középkor következik. Elegendő lesz annyi iparos, mint amennyi a középkorban céhes ipar keretei között működött, hogy megtervezzék azokat az ipari termékeket, amelyekre a társadalomnak szüksége van. Bár egyesek szerint a jövőben az ipari tervezést is számítógépek fogják végezni, de ebben én nem hiszek, az emberi szakértelemre mindig szükség lesz.


Akkoriban a lakosság túlnyomó többsége mezőgazdasággal foglalkozott, csak a kisebbség foglalkozott iparral a céhek keretei között. Most viszont az a probléma, hogy a mezőgazdaság sem fogja tudni felszívni az iparban felszabadult munkaerőt. Hiszen az is túlfejlett technológiailag. Így két út marad a modern ember számára, vagy csak a modern világ 20 %-a fog dolgozni, a többi pedig otthon fogja lesni a falat, ha az emberiség dolgozó fele szorít neki valamennyi szociális segélyt. Ha pedig nem kapnak segélyt, akkor éhen halnak. A másik út pedig a világűr meghódítása.


Ez nem vicc, ez tényleg így lesz. A másik lehetőség tehát a világűr meghódítása, mivel a világűrben majdnem korlátlan erőforrások állnak a világ rendelkezésére. Ez pedig a mai információs kor után egy új ipari korszakot indíthat útjára, amely újjá élesztheti a régi ipari struktúrákat, hiszen a világűrben nagyméretű gépi berendezésekre (űrhajókra, munkagépekre van szükség), amelyeket biztos, hogy soha nem fog tudni csak úgy kiköpni magából egy nyomtató, továbbá a világűr meghódításához folyamatos, és állandó technikai fejlődésre van lehetőség, így ott újra sok tervezőre, és összeszerelő munkásra lesz szükség. Így csak az űrkutatás fejlődése tudja életre hívni az új ipari korszakot, vagyis megoldani a modern társadalom problémáit, amit az információs kor beköszönte okozott.


A jövő ebből a szempontból is a középkorra fog hasonlítani. Az akkori Európában a Föld szintúgy csak kevés embert tudott eltartani. A szaporodó családok gyermekeinek egy része ezért beállt lovagnak, és elindult kelet felé a keresztes hadjáratokba. A mai korban a földi gazdaság ugyancsak kevés embert fog tudni eltartani, ezért lesznek akik elindulnak majd meghódítani a világűrt.


A régi ipari rendszer hanyatlásának gyökerei. Azt kell, hogy mondjuk, hogy abban rejlik, hogy a modern technika egész egyszerűen kinőtte a Föld bolygó kereteit. Az ember megtanulta hasznosítani a Föld erőforrásait, legyőzte a távolságokat a Föld nevű bolygón. Megtanult nagy távolságokat beutazni vonattal, hajóval, repülővel stb., gigantikus városokat emelni, és azt kell, hogy mondjuk, hogy Földünk keretei között ennél nagyobb szabású technológiai fejlesztéseket nem lehet, vagy inkább úgy mondanám, hogy nem érdemes kieszközölni.


Mert hova haladjunk még tovább a Föld keretei között. Esetleg még környezetbarátabbá lehet tenni a földi technológiát, lehet benzinnel működő autó helyett vízzel működő autót tervezni, de ennél tovább haladni a technológiai fejlesztésben a Föld keretei között nem lehet illetve nem érdemes. A technológiai fejlődés további haladása a világűrbe vezetett volna. Csak a világűrben bontakoztathatta volna ki az ember a további technikai haladást. Azonban az űrkutatás nagyon költséges, és nehéz kifizetődővé tenni, ezért az emberiség nem ezt az utat választotta, hanem az információs technológia fejlesztését, ami ide vezetett.


Az űrkutatással tehát az a probléma, hogy nagyon költséges. A kérdés, hogy lehet e olcsóbbá tenni. Lehet e olyan technológiát kifejleszteni, amelyek olcsóbbak. Egyes kutatók szerint a fő probléma az, hogy a NASA-nak mindegy, hogy mennyi veszteséget termel, hiszen az állam finanszírozza, ezért az általa kifejlesztett technológiák költségesek, az előállításuk nem állami cégek számára lehetetlen.


A magáncégek bevonása esetén lehetne esély arra, hogy olcsóbb eljárásokat fejlesszenek ki, mert a magáncégek költséghatékonyságra törekszenek. Persze a tökéletes állami, és a tökéletes magánfinanszírozáson kívül létezik középút is. Ezen a ponton kell szólnunk az úgynevezett kamatmentes pénzről. A kamatmentes pénzről már írtam egy korábbi cikkemben mégpedig „A kamatmentes pénz bevezetésének lehetőségéről (1. rész)” http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=107599 című cikkemben, ahol a bevezetését a keresztény reszakralizáció lehetőségével akartam összekapcsolni. Hangsúlyozom, itt kamatmentes pénzről van szó, nem helyi pénzről. A helyi pénzt csak körülhatárolt csoportok használhatják egymás közötti vásárlásra, az általam felvázolt kamatmentes pénzt pedig az állam adja ki, és bárki részére hozzáférhető, csak kamatmentes. Leírtam, hogy a kamat valóban rossz ugyan, és a biblia is tiltja, de a piacgazdaság körülményei között szükség van rá, mert csak így tudjuk szabályozni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, hogy ne menjen fel az infláció.


A forgalomban lévő pénz mennyiségét mindenképpen szabályozni kell valahogyan, mert különben felmegy az infláció és összeomlik a gazdaság, ezért ha egyszer tényleg be akarjuk vezetni a kamatmentes pénzt, akkor mivel a kamat már nem fogja szabályozni a pénz keresletét, elemeznünk kell, hogy miben is áll a pénz kereslete. A pénz, vagyis a tőke keresletét származékos keresletnek nevezik a mikroökonómiában, mert végeredményben más javaknak a kereslete határozza meg a keresletét. A vállalkozók például akkor vesznek fel hitelt, ha vállalatot akarnak alapítani valamilyen termék, vagy szolgáltatás előállítása céljából, de egy ilyen vállalatot megalapítani csak akkor érdemes, ha van kereslet arra a termékre, amit a vállalat elő akar állítani.


Tehát végeredményben a hitel keresletét a példánkban szereplő termék kereslete határozta meg. Ennek megfelelően, ha a kamat már nem szabályozza a pénz keresletét, akkor csak magának az előállított termék kínálatának és keresletének a szabályozásával szabályozhatjuk a forgalomban lévő pénz mennyiségét. A különféle termékek és szolgáltatások keresletének szabályozása egyébként nem idegen a modern kapitalizmustól. Mondják egyesek, hogy a kapitalizmus nem csak kielégíteni akarja az emberek szükségletét, hanem felkelteni is. Erre szolgálnak a különféle reklámok és hirdetések.


De mi nem ezt az utat választjuk, hanem érdemes lenne létrehozni egy pályázati rendszert, amely csak azoknak a vállalkozóknak osztja el a rendelkezésre álló kamatmentes hiteleket, akik nem olcsó fogyasztási cikkeket, hanem minőségi, és az emberek javát szolgáló, továbbá spirituális fejlődését elősegítő termékeket és szolgáltatásokat állítanak elő. Tehát a vállalatok pályázat útján juthatnának hozzá a kamatmentes pénzekhez, és ezzel szabályoznánk egyfelől a forgalomban lévő pénz mennyiségét a kamat elhagyása mellet is, másfelől ezt összekapcsolnánk a keresztény reszakralizáció lehetőségével. Ez természetesen csak a kamatmentes pénz általános bevezetése esetén működik, mert ha egy vállalat a kamatmentes pénz helyett a banki szektorból vesz fel hiteleket, hogy olcsó fogyasztási cikkeket állítson elő, akkor könnyedén kiszorítja a piacról a minőségi termékeket előállító vállalatokat.


Tehát a pénz kibocsátásának állami kézbe vételével, kamatmentes pénz kibocsátásával, és egy új pályázati rendszer létrehozásával indíthatnánk be újra az űrkutatást, ahol pályázatokat írhatnánk ki a cégek számára például arra, hogy hogyan lehetne költséghatékony módszereket kitalálni az űrkutatás fejlesztése érdekében. Ezzel pedig beindítani az űrkutatást, és ezzel együtt a hagyományos technológia fejlődését, és egy új ipari korszakot, hiszen csak ez oldhatja meg az információs kor válságát. Egy új ipari korszak, ahol újjá építhetőek az információs kor által szétbomlasztott régi társadalmi struktúrák. Az emberi munkának a technológia fejlődésével egyetemben ismét lesz célja. Nem lesz tétlenségre kárhoztatva, ahogy a Zeitgest mozgalom utópiájában. Ami lényegében antiutópia, mert teljes tétlenségre, vagyis unalomra kárhoztatja az embert, az unalom pedig a legnagyobb rabság.


A Zeitgeist mozgalomról sokan olvashattak már az interneten, egyrészt keresztényellenes, másrészt ökológiai eszméket hirdet. Ezenkívül a számítástechnika vívmányait propagálja, sőt mi több számítógépek által irányított gazdaságot és társadalmat propagál. Olyan világot vizionál, ahol minden várost egy központi számítógép vezérel. A fogyasztási cikkek termelésétől kezdve azok elosztásáig. Az emberi munkaerőt kiiktatják, mert arra nincs többé szükség. Így az embernek semmi dolga nincs ebben a világban csak, hogy élvezze a dologtalan élet áldásait. Ezt az antiutópiát kell elkerülni. Csak így lehet szintézist teremteni az ipari és az információs társadalom, vagyis az új középkor és az új ókor között, ahogy azt már leírtam "A 2001 Űrodüsszeia című film mondanivalója korunk számára" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=108233 című cikkemben.


Felhasznált Irodalom:


Új ipari forradalom közeleg http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=397809


Hajnal István: Technika, művelődés (tanulmányok) História, 1993


Harald Schumann Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája - támadás a demokrácia és a jólét ellen, Budapest, 1998.


Barbara Ward – René Dubos: Csak egyetlen Föld van. Egy kicsiny bolygó karbantartási gondjai, Budapest, 1975.

Miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak?

Mert az anyag a gnosztikus szemlélet sajátja.

Nikolaj Berdjajev írta le az „Új középkör” című könyvében, hogy a pravoszláv vallásosságnak köszönhető, hogy náluk Oroszországban még a szocializmusnak is olyan szakrális jellege van, aminek következtében majdnem egyházzá, Isten országává vált. Berdjajev az orosz kommunizmust az egykor volt középkor szakrális jellegétől megfosztott, modern változatának nevezte, mert megszüntette a reneszánsz humanizmusát és individualizmusát, ahol az ember van a középpontban, és az emberiséget a régi középkorhoz hasonlóan magasabb elvek alá rendelte. Csak ezek az elvek nem szakrális, tehát nem vallásos elvek voltak, ellentétben a régi középkorral, hanem Istentelen elvek, hiszen a kommunizmus ateista eszmerendszer.


Az új középkor valódi eljöveteléhez arra van szükség Berdjajev szerint, hogy a kommunizmust vallásos szellemiséggel töltsük meg. A kommunizmus undorító ipari monstrumai helyett vissza kell térni a céhes iparra, ahol a minőségi munka a fő, illetve vissza kell térni a vallásos Istenhithez stb. Így jöhet el az új szabadság. Ez Oroszországban félig-meddig meg is történt Berdjajev szerint, hiszen ott magának a szocializmusnak is erősen szakrális jellege van a pravoszláv vallásosságnak köszönhetően. A kérdés, hogy mi az a vallási elem a keleti kereszténységben, ami még a kommunizmust is szakrális jelleggel ruházza fel. Ennek megválaszolásához egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide, ami a világmindenség Isteni teremtését bizonyítja.


Az úgynevezett anyagi világot tehát a tudomány mai állása szerint a keresztény Isten teremtette. Azért írtam „úgynevezett” anyagi világot, mert az anyag valójában nem létezik, mint ahogy az a cikkből ki fog derülni. A legfőbb kérdés ugyanis magának az anyagnak a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.


Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?


Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.


A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.


Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, formanélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.


Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.


Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.


Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!


Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.


Anyag tehát önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek. A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:


„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”


Erre a problémára több elméletet is kitaláltak a filozófusok, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni rá. Az elméletekről részletesebben ezen az oldalon tud olvasni: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1047&tip=0 A másik kérdés, hogy mi rendezi egységbe ezeket a tulajdonságokat a különféle partikulárékban? Mitől lehet egy alma egyszerre piros és kerek? Erre is több elmélet született a modern metafizikában, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni. Ezekről részletesebben: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1055&tip=0


A különféle tulajdonságokkal, vagyis univerzálékkal tehát a metafizika foglalkozik. Egyes természettudósok azt állítják, hogy tulajdonságokat önmagukban elemezni értelmetlen, mert a tárgyak tulajdonságai az anyag fizikai kölcsönhatásai következtében jönnek létre. Tehát nem választhatók el magától az anyagtól. Ez csak akkor lehetne igaz, ha az anyag egyáltalán létezne, de az imént bebizonyítottuk, hogy a természettudomány még nem fedezte fel az anyagot, ezért ettől a lehetőségtől eltekinthetünk.


A metafizikában tehát két fő kérdés merül fel a tulajdonságokkal kapcsolatban, amelyek közül az egyik, vagyis, hogy mi rendezi egységbe a partikulárékban a tulajdonságokat, a cikk témája szempontjából nem érdekes. Egyébként ezt a kérdést is részletesen megtárgyaltam a „Válaszok korunk fő metafizikai problémáira” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/valaszok-korunk-fo-metafizikai-problemaira.html című cikkemben, aki akarja, a linkre kattintva elolvashatja. A fő kérdés, most az, hogy hogyan értelmezhető az univerzálékban, vagyis a tulajdonságokban a rész-egész viszony.


Sok írást olvastam már a keresztény teológia és a természettudományok összekapcsolásának lehetőségeiről. Ezek legtöbbje leginkább arról szól, hogy a tudomány racionalitása, és a vallás (állítólagos) irracionalitása összeegyeztethető e egymással vagy sem.


Én most egy kicsit más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. A vizsgálatba szeretném belevenni a keleti vallások tanait is. A távol-keleti vallásokban, illetve a nyugati gnosztikus tanokban a természet, a kozmosz, vagyis az anyagi világ vagy ellentéte a szellemi világnak, mint a manicheus dualizmus esetében, vagy legalábbis minőségileg valamennyire lefokozott megnyilvánulása, mint a neoplatonizmusban. Meg kell jegyezni, hogy a keleti vallások mindig is sok helyütt összefonódtak a nyugati természettudományokkal, amiket azok egyébként sok megnyilatkozásukban elutasítanak, mint például a paratudományok körében, vagy abban, hogy sok természettudós, és műszaki szakember érdeklődött a keleti tanok iránt, és éppen azért, mert ott a szellemi világ nem független az anyagi világtól, hanem annak ellentéte, vagy lefokozott megnyilvánulása. A keresztény gondolkodásban Isten, és az égi világ teljesen független az anyagi világtól, és ebből következően, Isten szabad akaratából teremtette az anyagi világot, és szabad akaratából testesült meg az anyagi világban, Jézus Krisztusban. Azonban mind később látni fogjuk a keresztény teológiában a szellemi dimenzió, vagyis Isten, és a mennyei világ nemcsak hogy független az anyagi világtól, hanem egyáltalán nem is értelmezhető az anyagi világ síkján.


Tudjuk, hogy minden vallásnak van metafizikája. A metafizika a léten túli, az érzékelhető világon túli jelenségekkel foglalkozik. Én mindig is kissé használhatatlannak éreztem ezt a kifejezést a keresztény teológiára, mert a metafizika jelentése is az, hogy léten túli, ami leginkább arra utal, hogy ellentétes a léttel, vagyis az anyagi világgal, a keresztény teológiára viszont ez a fogalom véleményem szerint nem alkalmazható. A keresztény teológiában, vagy legalábbis a klasszikus keresztény teológiában, vagyis a katolikus teológiában üdvözülni csakis jócselekedet gyakorlásával, vagy legalábbis bűnbánattal, tehát erkölcsi megtisztulással lehet. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a keresztény vallásban a túlvilág, a mennyei világ, vagyis a szellemi dimenzió is csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik. Sok esetben olvashatunk olyan írásokat a bibliából, vagy keresztény teológusok tollából, hogy csak az igazak láthatják meg az Isten országát, vagyis az erkölcsileg tiszták. Még a hit is Molnár Tamás szavaival az Isteni akaratban való bizalmat, vagy tovább gondolva az Isteni akaratnak való önátadást, vagyis tulajdonképpen Isten szeretetét jelenti, tehát erkölcsi vonzata van. Ebben az érdekes az, hogy az erkölcs, vagyis az emberi jóság, a jóra való hajlam, mint olyan, nem értelmezhető az anyagi világ síkján.


Ez tulajdonképpen nem más, mint az emberi lélek egy tulajdonsága, az emberi lélek pedig nem anyagi létező, mint tudjuk, bár nem tudjuk, hogy pontosan mi is a lélek. Az anyagi világ síkján pedig csak maga az anyag, vagy annak valamilyen tulajdonsága értelmezhető, ami csakis a forma kategóriájába tartozhat, hiszen az anyagnak önmagán kívül csak formája van. Vagy a szellem, mint az anyag ellentéte, illetve fokozatilag magasabbrendű megnyilvánulása, ahogy a keleti gondolkodásban láttuk. Egy nem anyagi létező tulajdonsága nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ebből pedig az következik, hogy ha az erkölcs, mint olyan nem értelmezhető az anyagi világ síkján, akkor az sem, ami csak annak viszonylatában létezik, vagyis a kereszténység szellemi dimenziója, a mennyei világ és Isten.




Ez az egyik oka egyébként annak, hogy a keresztény transzcendencia a legtisztább, a legfényesebb, és legszebb. Egyrészt, mert csak az erkölcs viszonylatában létezik, ami eleve egyfajta tisztaságot kölcsönöz neki, továbbá, mert semmilyen viszonyban nincs az anyagi világgal, sem nem ellentéte, sem nem fokozatilag magasabb rendű megnyilvánulása, sem nem része az anyagi világnak. Miben nyilvánul ez meg a keresztény teológiában? Azok a keresztény szentek és teológusok, akik szerették a természetet, többek között Szent Ágoston, illetve Assisi Szent Ferenc azt állították írásaikban, hogy a természet szépsége; a rétek, az erdők, a mezők szépsége valójában a teremtő nagyságát prezentálják az ember előtt, vagyis tulajdonképpen szimbólumai a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak. Ez egyébként megmutatkozik egyes újkori barokk zeneművekben is, amelyeket halva szinte egyszerre látjuk magunk előtt a természet, és Isten trónjának szépségét.


Ez a jelenség pedig, hogy a természet, vagyis az anyagi világ, mintegy szimbólumává vált a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak, szerintem csakis a keresztény teológiában valósulhatott meg, és pedig azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá. Ugyanis a szimbólumok általában olyan formák, amelyeknek csak átvitt értelmű, vagy egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, amit jelképeznek. Az (a) betű például az (a) hangot jelképezi, de formájának lényegében semmi köze sincs az a hanghoz, csak az emberi társadalom közmegegyezéssel úgy döntött, hogy ez a szimbólum fogja jelképezni az (a) hangot.


Mégis, amikor meglátjuk az (a) betűt mindig azt érezzük, hogy valódi kapcsolat van az (a) betű, és az (a) hang között, ami lehet az (a) betű állandó nyelvi, és írásbeli használatából következő belénk vésődés következménye. Illetve lehet annak a következménye is, hogy eleve van valamiféle minta a tudatunkban, ami az (a) hang és az (a) betű között kapcsolatot tételez fel. Érdekes, hogy egyes keresztény teológusok, és szentek a természet szépsége, és a teremtő nagysága között ilyen kapcsolatot vélnek felfedezni, pedig ebben nincs társadalmi közmegegyezés, továbbá érdekes, hogy általában csak Európa természeti világára érvényes ez. Óceánia pálmafákkal borított lakatlan szigeteire, vagy Dél-Amerika őserdeire már nem. Legalább is én nem érzek kapcsolatot a Dél-Amerikai esőerdő, és a teremtő nagysága között a keresztény mennyei világban. A természet, vagyis az anyagi világ tehát csak a keresztény vallásban válhatott a teremtő nagyságának szimbólumává, és éppen azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá, ott ahol az anyagi világ a szellemi világ ellentéte, vagy fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása, mint a keleti vallásokban, ez nem valósulhatott meg. Itt még egy teológiai kérdés is felvetődik, amelynek már természettudományos vonatkozásai is vannak, mégpedig az, hogy hogyan tudta egy olyan szellemi dimenzióban létező lény (gondolok itt Istenre) megteremteni az anyagi világot, amely szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, így maga Isten sem.


A földi világ tehát mintegy szimbóluma a mennyei világnak, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, mert csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, ez pedig mindjárt választ is ad a kérdésünkre kérdésre. Az univerzálék, vagyis a tulajdonságok azért tudnak mindenütt jelen lenni a térben, úgy hogy nem értelmezhető rájuk az egész rész viszony, mert olyan létezőnek a szimbólumai, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, tehát nem érvényes rá az egész-rész viszony sem, ellentétben az anyagi tárgyakkal. A természettudósok tehát az univerzálék kiiktatásával igyekszenek orvosolni ezt a metafizikai problémát, ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha létezne maga az anyag, én nem akarom megszüntetni az univerzálékat, hanem tudomásul veszem, hogy ilyenek, és azért ilyenek, mert egy olyan világnak a szimbólumai, ahol a létezők szerkezete ilyen.


Ez pedig véleményem szerint a modern természettudományok mai állása szerint is egyértelmű bizonyíték arra, hogy az anyagi világot Isten, és konkrétan a keresztény Isten teremtette. Ha ugyanis anyag önmagában nem létezik, akkor csak tulajdonságok, vagyis univerzálék léteznek, ha pedig az univerzálékra nem értelmezhető a rész-egész viszony, ez csak úgy lehetséges, hogy egy olyan világnak a szimbólumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik, tehát egy olyan Isten teremtő tevékenységének a produktumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik. Mivel pedig a kereszténység az egyetlen teljes mértékben etikai vallás, amely minden más vallásnál többre tartja az erkölcsi kérdéseket, csak a keresztény Isten teremthette az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat. Tehát ameddig a modern természettudományok meg nem találják a tiszta anyagot, addig az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat a tudomány mai állása szerint is bizonyíthatóan Isten teremtette.


Mint ahogy a cikk elején leírtam, az anyag nem létezik, pontosabban nem a természettudományok hatáskörébe tartozik, hanem a filozófiáéba. Filozófiai fogalomként viszont azt kell mondanunk, hogy valóban létezik, csak nem fizikai valóságként, hanem a szimbólumok birodalmába utalva. Mit jelent ez? Mikor csak az erkölcs viszonylatában létező univerzálékról írtam, akkor említettem a gnosztikus és a neoplatonikus szemléletet. A gnosztikus szemlélet azt vallja, hogy létezik a szellemi világ, ami jó, és az anyagi világ, ami gonosz. Az emberi lélek pedig sajátos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, és az emberi élet célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát szembeállítja egymással az anyagot és a szellemet, az anyagot a sátán művének tekinti.


A neoplatonikus szemlélet pedig azt mondja, hogy az anyagi világ az egyből, ebből a személytelen, szellemi ősszubsztanciából emanáció, túlcsordulás következtében keletkezett, amelynek következtében a szellem a legfelsőbb létszintről, vagyis az egyről mindig alacsonyabb létszintre került, és ennek következtében megromlott, míg végül eljutott a legalsó anyagi létszintre, és létének egyetlen célja, hogy visszajusson a legfelsőbb létszintre, vagyis hogy újra beleolvadjon az egybe. Tehát a neoplatonikus szemlélet szerint az anyagi világ a szellem létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulása, így nem a sátán műve ugyan, mint a gnosztikusoknál, de léte itt is negatív színben van feltűntetve, hiszen alacsonyabb rendű megnyilvánulása a szellemnek.


Azt kell, hogy mondjuk tehát, hogy ez a két szemlélet az, amely szembeállítja egymással az anyagot és a szellemet, hiszen az egyik szerint az anyag a sátán műve, és ellentéte a szellemnek, a másik szerint létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Paradox módon mégis ez a két szemlélet az, amelynek szüksége van az anyagra, mint filozófiai fogalomra, amelyről már leírtuk, hogy mint fizikai valóság nem létezik, hogy a szellemet az anyaggal szemben tételezni tudja. Hiszen a keresztény szemlélet esetében, amely nem állítja szembe egymással az anyagot és a szellemet, nem tekinti negatív dolognak az anyagi világot, nem minden keresztény bölcselőnél ugyan, de némelyiknél magának az anyagnak a fogalma is elolvad.


Mint, ahogy én is kifejtettem, hogy nem létezik olyan, hogy anyag, csak univerzálék léteznek, amelyek csak a keresztény erkölcs viszonylatában léteznek. A kommunizmus, mint politikai ideológia sokak szerint a gnosztikus szemléletből ered, mint ahogy Eric Voegelin szerint is. Eric Voegelin német filozófus politikai filozófiája a nemrég megjelent G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom című könyvében olvasható magyarul. Voegelin filozófiájával kevesen foglalkoznak, mint magyar, mint pedig nemzetközi tekintetben. Lényege, hogy a politikai rend csak a transzcendens Isteni, vagy kompakt kozmikus létrend mintájára építhető fel és mielőtt felépítjük ezt a létrendet meg kell ismernünk. Ennek egyetlen eszköze pedig csak a kontempláció (meditatív elmélyedés) és az evokáció (szellemi teremtés) lehet.


Csak a kontempláció által nyílhatunk meg a transzcendens isteni létalapok felé, és teremthetjük meg azt (evokáció) szellemi szimbólumok leírása által. Ezt nevezi Voegelin noetikus megismerésnek. (Noetika: belső, intuitív megismerés.) A szimbólumokat nem véletlenül említettem, hiszen az evilági hierarchia csak szimbólumai által mintázhatja meg hitelesen a transzcendens hierarchia világát. A modern ideológiákkal (kommunizmus, nemzetiszocializmus) Voegelin szerint éppen az a probléma, hogy nem a noetikus megismerés, hanem a természettudományos megismerés eszközeit használják fel a társadalom átalakítására.


A modern pozitivista természettudományos megismerés pedig köztudottan száműzte magából a szellemi megismerés minden formáját, ami oda vezetett, hogy a modern ideológiák, amelyek csak ezt a megismerési formát követik, egyoldalúan közelítik meg az embert és a társadalmat. A marxizmus például csak a gazdaság, a nemzetiszocializmus pedig csak a fajiság szempontjából, pedig az ember rendkívül összetett lény, ezért nem lehet csak egy szempontból megközelíteni.


Éppen ezért Voegelin oda jut, hogy a modern ideológiák és filozófiák megteremtői nem is megismerni akarják az embert és a társadalmat, hanem egyszerűen birtokba venni és átalakítani, hogy az eszkatalógikus megvalósításban felépítsék az új világot. Ezért mondja Voegelin a modernitás karakterét gnosztikusnak. Ahogy az ókori gnosztikus szekták számára létezett a gonosz anyagi és a jó szellemi világ, és az egyetlen lehetséges céljuk az volt, hogy a gonosz anyagi világból a jó szellemi világba kerüljenek, úgy a modern gnosztikusok számára létezik a gonosz jelen, és a boldog jövő, ahova csak a gonosz jelen lerombolása által kerülhetünk.


Az anyag, mint filozófiai fogalom pedig, mint ahogy azt kifejtettük egyedül a gnosztikus, és a neoplatonikus szemlélet sajátja. Mindebből, pedig egyenesen következik a kérdés, hogy hogyan kapcsolható az anyag fogalma a modern gnosztikus ideológiákhoz, mint a liberalizmus, vagy a kommunizmus? Czakó Gábor mondta a DUNA TV Beavatás című műsorának egyik epizódjában, hogy a neon, amely a modern liberális reklámipar egyik szimbóluma nem más, mint anyaggá lecsupaszított fény. Ezzel a keresztény meggyőződésű közszereplő azt akarta mondani, hogy nincs szakrális jellege, továbbá, hogy nem szép, hanem csúnya.


Tehát a gnosztikus ihletettségű liberális ideológia egyik szimbóluma, ahol a gnoszticizmus egyébként a sátán művének tekinti az anyagot, anyagi jelleget ölt a keresztény szakralitással szemben, vagyis nem szép. Ugyanez mondható el a kommunista ipari létesítményekről is, amelyek szintén nem szépek, vagyis szimbolikus értelemben anyagi jelleget öltenek. Az anyag szimbolikus értelemben vett létezését tehát így kell értenünk. Olyan modern gnosztikus ideológiák által életre hívott mesterséges kulturális produktumok, amelyek ugyanúgy univerzálékból felépülő partikuláréknak tekinthetőek, mint például a természeti képződmények, vagy a középkori művészet alkotásai, amelyek egyértelműen az Isteni teremtés illetve sugallat produktumai, mivel anyag fizikai értelemben nem létezik.


Mivel azonban gnosztikus ihletettség játszott szerepet a létrejöttükben, amelynek egyedüli velejárója az anyag fogalma, szimbolikusan anyagi formát öltenek, amit úgy is értelmezhetünk, hogy nem szépek, vagyis ellenkeznek a keresztény szakralitással, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik. Tehát ilyen értelemben az anyag, mint filozófiai fogalom betör az univerzálék világába, és ott megtestesül, hogy úgy mondjam.


Most pedig rá kell térnünk a keleti kereszténység tárgyalására, amely Berdjajev szerint szakrális jelleget ad a kommunizmusnak, amely gnosztikus ihletettségű, ahol a gnosztikus ideológia az egyike annak a szemléletnek, amely igényli az anyag létét. Jean Meyendorff: „A reformáció a keresztény egyházi hagyomány tükrében” című művében keleti keresztény szemszögből vizsgálja a nyugati reformációt, vagyis a protestantizmust, annak kialakulását, előtörténetét és lényegében arra a következtetésre jut, hogy a reformáció a nyugati egyház manicheus, vagyis gnosztikus gyökereinek köszönhetően fejlődött ki, ami Szent Ágoston teológiájában érhető tetten. Tudvalévő, hogy Szent Ágoston manicheus volt, mielőtt megtért volna a katolikus egyházba, és sokak szerint a manicheus tanok a manicheusokkal való szakítása után is hatással voltak teológiájára.


Meyendorff szerint, ami a manicheusoknál az anyagi és a szellemi világ ellentét jelenti, vagyis a manicheus dualizmust, az Szent Ágostonnál a bukott embernek, és Istennek, mint a legfőbb jónak, az ellentétében nyilvánul meg, vagyis egyfajta platonikus dualizmusban. Ez az elgondolás pedig az üdvözülés keresésének szempontjából mintegy passzivításra kárhoztatja az embert, aki a legfőbb jó kegyelmére szorul az üdvözülés elnyerése szempontjából, aki a földi ember számára teljesen felfoghatatlan, elérhetetlen, és akit csak halála után, vagyis a földi test kötöttségéből való szabadulás után ismerhet meg az ember. A skolasztikus teológia ezt az érdemszerző cselekedetek deklarálásával ellensúlyozta.”A skolasztikus teológia az üdvöt az ágostoni irányvonal szerint fogja fel, azt még inkább jogilag értelmezve.


A kiengesztelés anzelmi gondolata, amely rövidesen egyetemesen elfogadottá válik, Krisztus megváltó áldozatának olyan értelmezését adja, hogy Isten előtt mindnyájan megigazultunk általa. Ennek az áldozatnak a gyümölcseit a kegyelem ajándékozza, amely először is megigazít, majd egy olyan állapotot vagy habitust teremt bennünk, amelynek révén cselekedeteink vagy műveink érdemi jelleget nyernek. A kegyelem így egyszerre előzi meg és követi szabad akaratunkból származó tevékenységét /cselekedeteinket. Az Egyháznak, amely ezen a világon a kegyelem adományaival rendelkezik, vikáriusi (Istent képviselő) hatalma van arra, hogy érdemi jelleggel ruházza fel szabad akaratunk tetteit, ez a szentségi hatalomnak és a bűnbocsánatok gyakorlatának alapja.”


Meyendorff szerint a reformáció később megszűntette az érdemszerző cselekedetek tanát, és ezzel, teljességgel elutasított minden közvetítő elemet, és önálló emberi tevékenységet, amely közelebb viheti az embert Istenhez, vagyis a jócselekedeteket, magát az egyházat, mint közvetítőt ember és Isten között, a szentségeket stb., és így lényegében a Szent Ágostoni tanítás legszélsőségesebb formáját vette alapul. Ez engem mintha emlékeztetne Prohászka Lajos: A mai élet erkölcse című könyvében leírtakra, ő is az erkölcs gyakorlásának nyugati formáira vezeti vissza a protestantizmus kialakulását.


Meyendorff hangsúlyozza, hogy az Isteni kegyelem fontosságának tana a keleti kereszténységben is jelen van, továbbá az emberi természet ott sem keveredhet semmilyen formában sem az Isteni természettel. De ott az Isteni kegyelem valójában nem más, mint részesülés Isten „életéből”, vagyis egyfajta Istennel levést, Istennel való közösséget, jelent, amit a keleti keresztény szóhasználatban átistenülésnek is hívnak. Ezt pedig nyugaton gyakran azonosítják a neoplatonikus panteizmussal, amely lényegében a gnoszticizmus egy másik ága a manicheusok mellérendelő dualizmusa mellett, egyfajta alárendelő dualizmust képvisel, és alapvetően egy távol-keleti ihletésű tan sokak szerint.


Ez a tan hangsúlyozza az ember megistenülését, az emberi lélek visszatérését, vagyis bekebeleződését a személytelen „egy”-be. Meyendorff szerint ez csak akkor lenne igaz, ha a keleti kereszténység csak és kizárólag azon a sokkal inkább görög gondolaton alapulna, hogy Isten egy egyszerű lényeg. „Valójában a patrisztikus teológiában az ember megistenülése érintetlenül hagyja Isten abszolút transzcendenciáját, abszolút szabadságát: Isten adja nekünk az Ő életét. Ezt elnyervén az ember nem „birtokolja” Istent, nem válik lényege szerint Istenné. Részesül abban, amit kapott, és köszönetet mond Istennek kimondhatatlan kegyelméért.” Vagyis az ember a keleti keresztény teológiában az átistenülés során csupán Isten életéből részesül, és nem lényegéből, így valójában nem válik Istenné, tehát a keleti kereszténységnek semmi köze a gnózis egyik ágához sem. „Ez a kegyelem nem a tomista értelemben vett valamiféle teremtett „habitus”, amely az emberi tetteknek érdemi jelleget kölcsönöz; itt Isten maga valósítja meg saját üdvösségét az emberben.”


A keleti kereszténység tehát részekre osztja az isteni valóságot, mint például a lényeg, energia, élet stb., és azt mondja, hogy az ember a megistenülés során a neoplatonikus szemlélettel ellentétben nem Isten lényegével egyesül, hanem csak az életével. Ezzel átmenetet képez a neoplatonikus szemlélet, és a hagyományos kereszténység között, amely azt mondja ki, hogy az ember semmilyen formában nem egyesülhet az isteni valósággal, és amely ahogy azt már kifejtettem az egyetlen etikai vallás a világon. Mint ahogy azt kifejtettük a gnosztikus szemlélet mellett a neolplatonikus szemléletnek is sajátja az anyag. Ezzel pedig magyarázatot is kaptunk arra, hogy miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak.


A hagyományos keresztény szemlélet estében, mint ahogy láttuk eltűnik az anyag fogalma. A gnosztikus és neoplatonikus szemlélet, és ezeknek a szemléleteknek az ideológiai megvalósulása (kommunizmus) esetében megjelenik. A keleti keresztény vallásosság esetében pedig, amely átmenetet képez a neoplatonikus szemlélet, és a hagyományos kereszténység között, egyrészt mivel a neoplatonikus szemlélethez is közel áll, megmarad az anyag szimbolikusan vett értelme, de mivel a hagyományos kereszténységhez is közel áll az anyag szimbolikus értelme a keresztény szakralitás belső jellegét veszi fel, ami elvben idegen az anyag szimbolikus értelmétől. Tehát így ad szakrális jelleget a keleti keresztény szellemiség a kommunizmusnak létrehozva a berdjajevi új középkort. Ez jól látható az orosz filmrendező: Andrej Tarkovszkij: Stalker című filmjében is, amelynek a főhősei egy az ipari civilizáció romjaiból álló szakrális hely: a zóna ösvényein vándorolnak végig, és az ipari civilizáció romjai, vagyis átvitt értelemben az anyag szimbólikus értelme, valósággal keresztény templommá magasztosul a filmben.


Tehát, ahogy azt már Berdjajev és sokan mások is leírták, az orosz kommunista diktatúra örökölte az ortododox vallási alapokon nyugvó cári rendszer keleti, despotikus jellegét, de mint ahogy itt kifejtettük, az orosz kommunizmus nem csak az ortodoxia szervezeti felépítményének volt az örököse, hanem szakrális jellegét is átvette. Ahhoz, hogy nyugaton is megvalósuljon az új középkor, a hagyományos nyugati kereszténység és a keleti kereszténység között kell szintézist alkotnunk, tehát a hagyományos kereszténység és a neoplatonikus szemlélet között átmenetet képező keleti kereszténység, és a hagyományos nyugati kereszténység között kell átmenetet képeznünk, mert a keleti kereszténység teljes valójában nem importálható a nyugati világba. Hogy ezt hogyan valósíthatjuk meg, erről írtam „Az erkölcsi önkifejtés immanens és transzcendens végső cél problémája” című cikkemben. http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/az-erkolcsi-onkifejtes-immanens-es-transzcendens-vegso-cel-problemaja.html


Felhasznált Irodalom:


Dr. Trikál József: A lélek rejtett élete, Szent István Társulat, Budapest, 1931.


Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009.


Derrida, Jacques: Hit és tudás - A "vallás" két forrása a puszta ész határain Branbauer Kiadó, 2006.


Jean Meyendorff: A reformáció a keresztény egyházi hagyomány tükrében http://www.patriarchatus.hu/meyendorff.html


G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom - Eric Voegelin politikai fiozófiája L'Harmattan Kiadó, 2005


Nikolaj Berdjajev: Az új középkor, Budapest : Pro Christo Diákszöv. Szövetének Kiadó : Ábrahám és Sugár, 1935.

Immanuel Wallerstein: A modern gazdasági rendszer kialakulása (könyvajánló)

Wallerstein ebben a könyvében az Európából kiinduló gazdasági világrendszer fejlődését mutatja be. A világrendszer Wallerstein szerint olyan társadalmi rendszer, amelyben határok, struktúrák, részcsoportok, legitimációs szabályok és koherenciák vannak. Egy világrendszeren belül egymással harcban álló erők vannak, amelyek ezt a világrendszert alakítják, és ezáltal elősegítik fejlődését.


A világrendszer koncepciója Wallerstein szerint magyarázatot ad arra, hogy miért Európában alakult ki a kapitalizmus és nem Kínában annak ellenére, hogy Kína a középkorban gazdaságilag is, és tudományos-technikai szempontból is fejlettebb volt, mint Európa. Ez annak köszönhető, hogy a középkori civilizációk közül egyedül Európa tekinthető világrendszernek, vagyis olyan civilizációnak, amelyen belül az eltérő kulturális sajátosságokkal rendelkező régiók határokkal vannak elválasztva egymástól, és ezek a régiók versenyeznek egymással.


Ez a verseny pedig, vagyis a civilizáción belüli egymással harcban álló erők a fejlődés irányába terelték Európa történelmét. Kínában azért nem indult el a kapitalista fejlődés annak ellenére, hogy a középkorban fejlettebb volt technikailag, és gazdaságilag, mint Európa, mert a kínai birodalom homogén egységet képezett egy despotikus uralkodó központosított egyeduralma alatt. Az új találmányokat pedig a császári vezetés rögtön elterjesztette az egész birodalomban, míg Európában, ha az egyik nemzet létrehozott egy új technikai újítást, akkor a többi régió és nemzet is elő akart rukkolni valami újdonsággal, és így kialakult a verseny a különféle régiók között, ami a fejlődés irányába terelte Európát.

Az úgynevezett anyagi világot a tudomány mai állása szerint a keresztény Isten teremtette

Azért írtam a címben „úgynevezett” anyagi világot, mert az anyag valójában nem létezik, mint ahogy az a cikkből ki fog derülni. A legfőbb kérdés ugyanis magának az anyagnak a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.


Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?


Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.


A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.


Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, formanélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.
Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.


Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.


Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!


Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.


Anyag tehát önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek. A metafizikában az univerzálék a voltaképpeni tulajdonságokat jelölik, mint például fehér, kerek, és azért nevezzük őket univerzáléknak, mert a tér egy helyén egyszerre több is jelen lehet belőlük. Egy alma például lehet egyszerre piros és kerek. A partikulárék pedig konkrét tárgyak, amelyekből a tér egy helyén egyszerre csak egy lehet jelen. Például egy asztalból a tér egy pontján egyszerre csak egy lehet jelen. Az univerzálékkal kapcsolatban a következő probléma lép fel a metafizikában:


„Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain? Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha nincsenek részei...”


Erre a problémára több elméletet is kitaláltak a filozófusok, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni rá. Az elméletekről részletesebben ezen az oldalon tud olvasni: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1047&tip=0 A másik kérdés, hogy mi rendezi egységbe ezeket a tulajdonságokat a különféle partikulárékban? Mitől lehet egy alma egyszerre piros és kerek? Erre is több elmélet született a modern metafizikában, de egyik sem tudott megnyugtató választ adni. Ezekről részletesebben: http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=1055&tip=0


A különféle tulajdonságokkal, vagyis univerzálékkal tehát a metafizika foglalkozik. Egyes természettudósok azt állítják, hogy tulajdonságokat önmagukban elemezni értelmetlen, mert a tárgyak tulajdonságai az anyag fizikai kölcsönhatásai következtében jönnek létre. Tehát nem választhatók el magától az anyagtól. Ez csak akkor lehetne igaz, ha az anyag egyáltalán létezne, de az imént bebizonyítottuk, hogy a természettudomány még nem fedezte fel az anyagot, ezért ettől a lehetőségtől eltekinthetünk.


A metafizikában tehát két fő kérdés merül fel a tulajdonságokkal kapcsolatban, amelyek közül az egyik, vagyis, hogy mi rendezi egységbe a partikulárékban a tulajdonságokat, a cikk témája szempontjából nem érdekes. Egyébként ezt a kérdést is részletesen megtárgyaltam a „Válaszok korunk fő metafizikai problémáira” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/valaszok-korunk-fo-metafizikai-problemaira.html című cikkemben, aki akarja, a linkre kattintva elolvashatja. A fő kérdés, most az, hogy hogyan értelmezhető az univerzálékban, vagyis a tulajdonságokban a rész-egész viszony.


Sok írást olvastam már a keresztény teológia és a természettudományok összekapcsolásának lehetőségeiről. Ezek legtöbbje leginkább arról szól, hogy a tudomány racionalitása, és a vallás (állítólagos) irracionalitása összeegyeztethető e egymással vagy sem.


Én most egy kicsit más irányból szeretném megközelíteni ezt a kérdést. A vizsgálatba szeretném belevenni a keleti vallások tanait is. A távol-keleti vallásokban, illetve a nyugati gnosztikus tanokban a természet, a kozmosz, vagyis az anyagi világ vagy ellentéte a szellemi világnak, mint a manicheus dualizmus esetében, vagy legalábbis minőségileg valamennyire lefokozott megnyilvánulása, mint a neoplatonizmusban. Meg kell jegyezni, hogy a keleti vallások mindig is sok helyütt összefonódtak a nyugati természettudományokkal, amiket azok egyébként sok megnyilatkozásukban elutasítanak, mint például a paratudományok körében, vagy abban, hogy sok természettudós, és műszaki szakember érdeklődött a keleti tanok iránt, és éppen azért, mert ott a szellemi világ nem független az anyagi világtól, hanem annak ellentéte, vagy lefokozott megnyilvánulása. A keresztény gondolkodásban Isten, és az égi világ teljesen független az anyagi világtól, és ebből következően, Isten szabad akaratából teremtette az anyagi világot, és szabad akaratából testesült meg az anyagi világban, Jézus Krisztusban. Azonban mind később látni fogjuk a keresztény teológiában a szellemi dimenzió, vagyis Isten, és a mennyei világ nemcsak hogy független az anyagi világtól, hanem egyáltalán nem is értelmezhető az anyagi világ síkján.


Tudjuk, hogy minden vallásnak van metafizikája. A metafizika a léten túli, az érzékelhető világon túli jelenségekkel foglalkozik. Én mindig is kissé használhatatlannak éreztem ezt a kifejezést a keresztény teológiára, mert a metafizika jelentése is az, hogy léten túli, ami leginkább arra utal, hogy ellentétes a léttel, vagyis az anyagi világgal, a keresztény teológiára viszont ez a fogalom véleményem szerint nem alkalmazható. A keresztény teológiában, vagy legalábbis a klasszikus keresztény teológiában, vagyis a katolikus teológiában üdvözülni csakis jócselekedet gyakorlásával, vagy legalábbis bűnbánattal, tehát erkölcsi megtisztulással lehet. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a keresztény vallásban a túlvilág, a mennyei világ, vagyis a szellemi dimenzió is csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik. Sok esetben olvashatunk olyan írásokat a bibliából, vagy keresztény teológusok tollából, hogy csak az igazak láthatják meg az Isten országát, vagyis az erkölcsileg tiszták. Még a hit is Molnár Tamás szavaival az Isteni akaratban való bizalmat, vagy tovább gondolva az Isteni akaratnak való önátadást, vagyis tulajdonképpen Isten szeretetét jelenti, tehát erkölcsi vonzata van. Ebben az érdekes az, hogy az erkölcs, vagyis az emberi jóság, a jóra való hajlam, mint olyan, nem értelmezhető az anyagi világ síkján.


Ez tulajdonképpen nem más, mint az emberi lélek egy tulajdonsága, az emberi lélek pedig nem anyagi létező, mint tudjuk, bár nem tudjuk, hogy pontosan mi is a lélek. Az anyagi világ síkján pedig csak maga az anyag, vagy annak valamilyen tulajdonsága értelmezhető, ami csakis a forma kategóriájába tartozhat, hiszen az anyagnak önmagán kívül csak formája van. Vagy a szellem, mint az anyag ellentéte, illetve fokozatilag magasabbrendű megnyilvánulása, ahogy a keleti gondolkodásban láttuk. Egy nem anyagi létező tulajdonsága nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ebből pedig az következik, hogy ha az erkölcs, mint olyan nem értelmezhető az anyagi világ síkján, akkor az sem, ami csak annak viszonylatában létezik, vagyis a kereszténység szellemi dimenziója, a mennyei világ és Isten.


Ez az egyik oka egyébként annak, hogy a keresztény transzcendencia a legtisztább, a legfényesebb, és legszebb. Egyrészt, mert csak az erkölcs viszonylatában létezik, ami eleve egyfajta tisztaságot kölcsönöz neki, továbbá, mert semmilyen viszonyban nincs az anyagi világgal, sem nem ellentéte, sem nem fokozatilag magasabb rendű megnyilvánulása, sem nem része az anyagi világnak. Miben nyilvánul ez meg a keresztény teológiában? Azok a keresztény szentek és teológusok, akik szerették a természetet, többek között Szent Ágoston, illetve Assisi Szent Ferenc azt állították írásaikban, hogy a természet szépsége; a rétek, az erdők, a mezők szépsége valójában a teremtő nagyságát prezentálják az ember előtt, vagyis tulajdonképpen szimbólumai a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak. Ez egyébként megmutatkozik egyes újkori barokk zeneművekben is, amelyeket halva szinte egyszerre látjuk magunk előtt a természet, és Isten trónjának szépségét.


Ez a jelenség pedig, hogy a természet, vagyis az anyagi világ, mintegy szimbólumává vált a szellemi dimenzió bizonyos tulajdonságainak, szerintem csakis a keresztény teológiában valósulhatott meg, és pedig azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá. Ugyanis a szimbólumok általában olyan formák, amelyeknek csak átvitt értelmű, vagy egyáltalán semmi köze nincs ahhoz, amit jelképeznek. Az (a) betű például az (a) hangot jelképezi, de formájának lényegében semmi köze sincs az a hanghoz, csak az emberi társadalom közmegegyezéssel úgy döntött, hogy ez a szimbólum fogja jelképezni az (a) hangot.


Mégis, amikor meglátjuk az (a) betűt mindig azt érezzük, hogy valódi kapcsolat van az (a) betű, és az (a) hang között, ami lehet az (a) betű állandó nyelvi, és írásbeli használatából következő belénk vésődés következménye. Illetve lehet annak a következménye is, hogy eleve van valamiféle minta a tudatunkban, ami az (a) hang és az (a) betű között kapcsolatot tételez fel. Érdekes, hogy egyes keresztény teológusok, és szentek a természet szépsége, és a teremtő nagysága között ilyen kapcsolatot vélnek felfedezni, pedig ebben nincs társadalmi közmegegyezés, továbbá érdekes, hogy általában csak Európa természeti világára érvényes ez. Óceánia pálmafákkal borított lakatlan szigeteire, vagy Dél-Amerika őserdeire már nem. Legalább is én nem érzek kapcsolatot a Dél-Amerikai esőerdő, és a teremtő nagysága között a keresztény mennyei világban. A természet, vagyis az anyagi világ tehát csak a keresztény vallásban válhatott a teremtő nagyságának szimbólumává, és éppen azért, mert a keresztény vallásban a szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, vagyis semmi köze nincs hozzá, ott ahol az anyagi világ a szellemi világ ellentéte, vagy fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása, mint a keleti vallásokban, ez nem valósulhatott meg. Itt még egy teológiai kérdés is felvetődik, amelynek már természettudományos vonatkozásai is vannak, mégpedig az, hogy hogyan tudta egy olyan szellemi dimenzióban létező lény (gondolok itt Istenre) megteremteni az anyagi világot, amely szellemi dimenzió nem értelmezhető az anyagi világ síkján, így maga Isten sem.


A földi világ tehát mintegy szimbóluma a mennyei világnak, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, mert csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, ez pedig mindjárt választ is ad a kérdésünkre kérdésre. Az univerzálék, vagyis a tulajdonságok azért tudnak mindenütt jelen lenni a térben, úgy hogy nem értelmezhető rájuk az egész rész viszony, mert olyan létezőnek a szimbólumai, amely nem értelmezhető az anyagi világ síkján, tehát nem érvényes rá az egész-rész viszony sem, ellentétben az anyagi tárgyakkal. A természettudósok tehát az univerzálék kiiktatásával igyekszenek orvosolni ezt a metafizikai problémát, ez azonban csak akkor lenne lehetséges, ha létezne maga az anyag, én nem akarom megszüntetni az univerzálékat, hanem tudomásul veszem, hogy ilyenek, és azért ilyenek, mert egy olyan világnak a szimbólumai, ahol a létezők szerkezete ilyen.


Ez pedig véleményem szerint a modern természettudományok mai állása szerint is egyértelmű bizonyíték arra, hogy az anyagi világot Isten, és konkrétan a keresztény Isten teremtette. Ha ugyanis anyag önmagában nem létezik, akkor csak tulajdonságok, vagyis univerzálék léteznek, ha pedig az univerzálékra nem értelmezhető a rész-egész viszony, ez csak úgy lehetséges, hogy egy olyan világnak a szimbólumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik, tehát egy olyan Isten teremtő tevékenységének a produktumai, amely csak az erkölcs viszonylatában létezik. Mivel pedig a kereszténység az egyetlen teljes mértékben etikai vallás, amely minden más vallásnál többre tartja az erkölcsi kérdéseket, csak a keresztény Isten teremthette az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat. Tehát ameddig a modern természettudományok meg nem találják a tiszta anyagot, addig az anyagi világot, pontosabban a világot felépítő univerzálékat a tudomány mai állása szerint is bizonyíthatóan Isten teremtette.


Felhasznált Irodalom:


Dr. Trikál József: A lélek rejtett élete, Szent István Társulat, Budapest, 1931.


Tőzsér János: Metafizika, Akadémiai Kiadó, 2009.


Derrida, Jacques: Hit és tudás - A "vallás" két forrása a puszta ész határain Branbauer Kiadó, 2006.

Jáki Szaniszló: Isten és a kozmológusok (könyvajánló)

Jáki Szaniszló ebben a könyvében azt mutatja be, hogy a modern természettudományok képviselőinek megnyilatkozásait és kutatási módszereit nagyon gyakran nem a tiszta tudományos szemlélet, hanem filozófiai nézeteik irányítják. Pontosabban a pogány filozófia iránti hagyományos vonzódás, ami gazdag történelmi előzményekkel rendelkezik a modern természettudósok körében, lásd: Albert Einstein, Stephen Hawking stb. Ezek közé a filozófiai irányzatok közé tartozik a panteizmus, a szolipszizmus, vagyis a személyes Isten létének tagadása, ami a keresztény vallás alapvető dogmája.


Ez irányítja a legtöbb modern természettudós gondolkodását, ami végeredményben az univerzum létének tagadásához is vezet, hiszen a panteizmus azt vallja, hogy minden létező a személytelen egynek a kiáradása, és így az univerzum csupán a szellem alacsonyabb rendű megnyilvánulása, a szolipszizmus pedig azt vallja, hogy csak a szubjektum, vagyis az én létezik, az objektív valóság pedig a szubjektum, vagyis az emberi tudat álma.


Azonban legtöbb kutatási eredményük éppen a személyes Isten létét igazolja, tehát a modern tudomány eredményei nincsenek ellentmondásban a keresztény kinyilatkoztatással, ami sok esetben haragra gerjeszti őket, mint ahogy Einstein esetében is történt egy alkalommal. Jáki Szaniszló a könyv végén végigvizsgálja a különféle vallások: zsidó, iszlám, protestantizmus stb. megnyilatkozásait a kozmológiai Istenérvről, és arra a következtetésre jut, hogy csak a katolikus egyház számára fontosak Aquinói Szent Tamás Istenérvei, amelyek a személyes Isten teremtő tevékenységét, és ezáltal magának az univerzumnak a létét is igazolják.

Szathmári Sándor: Hiába (könyvajánló)

Szathmári Sándor könyve a kommunizmus utópiája. Aldous Huxley: Szép új világához hasonló rémlátomás a jövőről. 2082-ben játszódik Magyarországon, ahol még mindig kommunizmus van. A társadalom 3 részre tagozódik. Az élproletariátusra, akik a társadalom vezetői. A fejmunkásokra, akik a szellemi dolgozók a rendszerben, a termelés megszervezésével és felügyeletével foglalkoznak. Végül a gépészekre, akik a fizikai munkákat végzik. Ők a társadalom páriái.


Az élproletariátus új módon szervezi meg a társadalmat. Régen a kapitalisták kartelleket szerveztek, hogy ne kelljen sok embert foglalkoztatni ahelyett, hogy megszervezték volna az egész társadalom ellátását minél olcsóbban, minél kevesebb munka árán, és az embereket szakadásig (de azon is túl!) dolgoztatták volna saját javukért. Ezt teszi most az élproletariátus. Hogy nem tudnak hol lakni? Azért vannak, hogy megépítsék saját lakásaikat, mondják ebben a korban. „Ha a kapitalizmus erre rájött volna.” A gépészek minél olcsóbb ellátását tudományos kutatással érték el.


Az élelmiszer, amit a gépészek kapnak: vitafluid, ami ízetlen, és csak arra jó, hogy a gépészek ne halljanak éhen, viszont nagyon gyorsan és olcsón elő lehet állítani. Ugyanez jellemző a gépészek ruházatára és lakásaira is. Tehát az embereknek a saját ellátásukért keveset kell dolgozniuk, a fennmaradó nagyarányú munkamennyiség elvégzése pedig az élproletáriátus ellátása érdekében történik. Lukulluszi lakomákat tartanak a gépészek munkájából, luxuskörülmények között élnek. Munkaérték alapján osztják a jövedelmet. Az élproletáriátus saját munkateljesítményének nagyobb értéke alapján tart igényt magasabb jövedelemre.


A rendszer ellen földalatti mozgalom szerveződik, akik külön ideológiát dolgoznak ki. Ez az antropizmus. E szerint a marxizmus megszűntette az osztálykülönbségeket, és helyébe tette a foglalkozási különbségeket, vagyis az élproletariátus uralmát, ami gúla alakú társadalmat eredményezett, az antropizmus pedig minden uralmat a gépészek kezébe akar adni, vagyis meg akarja valósítani az egysíkú társadalmat. Szerintük a társadalomban potenciakülönbségek vannak, ugyanúgy ahogy a természetben is. A felhőben pozitív, a Földben negatív energia sűrűsödik és kisül a villám. Ennek analógiájára a jelenlegi társadalomban alul a gyűlölt robot, felül a mértéktelen évhajhászás, ami feszültséghez vezet, és végül kitör a forradalom.


Ez így volt a feudalizmus idején is, amikor a marxizmus hitével ellentétben nem a termelés dialektikája hozta el a forradalmat, hanem felül a dogmatizmus túltengése. Az egyházi és világi tekintélyek mind nagyobb fokú kiépülése a társadalom felső régiójában. A rabszolgatartó társadalom idején pedig ugyanígy a hatalmi differencia túltengése hozta el a forradalmat a társadalom felső régiójában. A megoldás az antropisták szerint a társadalom egysíkúvá tétele lehet, ahol eltűnnek a foglalkozási különbségek. Hajós Kálmán a könyv főszereplője úgy akar kimenekülni ebből a társadalomból, hogy önellátó termeléssel foglalkozó telepet akar szervezni. Erre engedélyt is kap a főelvtárstól: Lichtenbergtől.


A telepre két csoport kerül, az egyik konzervatív marxistákból áll, akik a jelenlegi rendszer hívei, a másik csoport pedig antropistákból áll. Hajósnak sikerül nagyobb jólétet teremtenie annál, mint ami a telepen kívül van, azonban a telep marxista és antropista csoportjai között idővel feszültség tör ki. Hajós igyekszik kibékíteni egymással a két csoportot, azonban ez lehetetlennek bizonyul, és kénytelen lesz az antropisták mellé állni, akik át is veszik a hatalmat a telepen. Hajóst teszik meg vezetőjükké. Azonban idővel problémák vetődnek fel. Az volt a céljuk ugyanis, hogy a társadalmat egysíkúvá tegyék, azonban vezető és hierarchia nélkül nem lehet meg egy társadalom.


Ezért a telepet koncentrikus körökben elhelyezkedő kerületekre osztják, hogy jelképileg fenn tudják tartani az egysíkúvá vált társadalom látszatát. A gúla alakú, foglalkozás szerint rétegződő társadalom helyett most egysíkú társadalom van, ahol a kétdimenziós sík analógiájában csak koncentrikus körök válthatják egymást. Hajóst kinevezik főgépésznek. A főgépész megnevezés arra utal, hogy ebben a társadalomban csak gépészek vannak, mivel egysíkú. Tehát ez is az egysíkú társadalom fenntartásának látszatát szolgálja.


Azonban a belsőbb köröknek ezután is több jár a megtermelt javakból, mint a külső kerületeknek, ezért ismét elégedetlenkedés tör ki a telepen. Megjelennek a neoantropisták, továbbá egy újabb filozófiai irányzat: a koncentristák, akik egy pontba akarják sűríteni a társadalmat. Szerintük a marxizmus megszűntette az osztálykülönbségeket, amivel létrehozta a gúla alakú foglalkozás szerint rétegződő társadalmat, az antropisták egysíkúvá tették a társadalmat, ahol a társadalom a síkban koncentrikus körökben tagozódik, ők pedig egy pontba akarják összesűríteni a társadalmat, ami szerintük a történelem végcélja.


Hajós leveri a lázadásokat, és a római császárok mintájára cirkuszt rendez a népnek utcai népünnepélyekkel és giccses művészeti irányzatok menedzselésével. Kenyeret pedig épp annyit ad, hogy a nép ne érezze kizsákmányolásnak uralmát, és ugyanúgy dőzsölve, tivornyázva és magának személyi kultuszt konstruálva éli életét a telep vezetőjeként, mint elődei a marxisták.