Francis Fukuyama: A történelem vége című könyve a 90-es évek slágertémája volt. Nekem már megjelent ezzel kapcsolatban egy cikkem egy rangos magyar társadalomtudományi folyóiratban, aminek, ennek ellenére, mindmáig kevés visszhangja volt. Most folytatnám ezzel kapcsolatos eszmefuttatásaimat, mert már úgy érzem jobban értem Hegel filozófiáját, amire Fukuyama gondolatmenetét építette, holott szerintem ő maga sem értette meg ezt a filozófiai rendszert.
Hegel történelemfilozófiája lényegében nem más, mint a modern káoszelméletnek a történelemre való alkalmazása. Nála az emberi történelem úgy bontakozik ki, mint egy fraktál, amely a káoszjelenségek legattraktívabb megjelenítője. „A káoszelmélet olyan egyszerű nemlineáris dinamikai rendszerekkel foglalkozik, amelyek viselkedése az őket meghatározó determinisztikus törvényszerűségek ellenére sem jelezhető hosszú időre előre. Az ilyen rendszerek érzékenyek a kezdőfeltételekre (lásd pillangóhatás). A sok összetevőből álló, bonyolult rendszerekről (például légkör, turbulens folyadékáramlás, lemeztektonika, gazdasági folyamatok stb.) régóta ismert, hogy bonyolult lehet a viselkedésük. A káoszelmélet nagy eredménye azonban annak kimutatása, hogy egyszerű, néhány állapotjelzővel leírható determinisztikus rendszerek is mutathatnak összetett, megjósolhatatlan viselkedést.”
Magyarul a káoszjelenség olyan determinisztikus jelenségek gyűjtőneve, amelyekbe a mély determinizmus, vagyis előre meghatározottság, ellenére mégis befurakszik a véletlenszerűség, a kiszámíthatatlanság, amit szabadságnak is nevezhetünk. Az egyik legmeghatározóbb káoszjelenség, amit Hegel történelemfilozófiájának szemléltetésére is alkalmazhatunk az nem más, mint az emberi test kifejlődése. Az emberi szervezet egy DNS-nek nevezett óriásmolekulából fejlődik ki, amelyben az emberi szervezet minden lehetséges tulajdonsága, mint kémiai információ bele van zsúfolva, eléggé determinisztikus módon, hiszen ezek az egybekapcsolt információk előre meghatározzák, hogy mivé lehet egy emberi lény. Majd a fejlődés során, ahogy egy pillangó szárcsapásból létrejövő légmozgásból vihar fejlődik egy másik földrészen, úgy a DNS-ben meglévő genetikai információk lassan elkülönülnek ebből a kollektív egységből. Kézzé, lábbá, szemmé alakulnak, úgy, hogy a véletlenszerűség, vagyis a szabadság beférkőzik a DNS determinisztikus rendszerébe a káoszelmélet törvényszerűségeinek megfelelően, és kibontja az abban meglévő lehetőségeket.
Ezt a biológusok már régóta tudják, hogy az emberi test a káoszelmélet törvényszerűségeinek megfelelően fejlődik ki a DNS-ből, éppen ezért az emberi test, vagyis az érhálózat, az izomzat stb. hasonló egy fraktálhoz. Lényegében minden, ami a káoszelmélet törvényei szerint fejlődik az nem más, mint kibontakozás, ahol egy meglévő determinisztikus magba beférkőzik a véletlenszerűség, a szabadság és a fejlődés során elkülönülnek a benne már meglévő részek. Hegel lényegében ezt a fejlődési modellt alkalmazta a történelemre. A történelem az ő szemléletében nem más, mint hogy egy szigorú törvények uralta kollektív társadalmi közösségből a történelem végén kialakul az egymástól elkülönülő, öntudatos egyének polgárinak nevezett anarchisztikus társadalma. A társadalmi determinizmusba beférkőző véletlenszerűség, és szabadság Hegel szemében a szellem, amely a történelem előrehaladtával egyre inkább átitatja a világot.
Így a hegeli történelemfilozófiában a társadalmi haladás nem technikai fejlődést, vagy életszínvonal növekedést jelent, hanem a kollektív társadalmi rendszer részeinek lassú elkülönülését, magyarul az emberi egyének társadalomtól való egyre határozottabb elkülönülését, ahol a történelem végén minden emberi egyén saját maga határozhatja meg minden életmegnyilvánulását felszabadulva minden hatalom és tekintély alól. Ez az anarchisztikus modell lenne a történelem vége, amely viszont Hegel filozófiájában is csak annyit állít magáról, hogy a lehető legszabadabb, de semmiképpen sem a legjobb társadalmi formáció. Hiszen ez sem elégíti ki az ember minden veleszületett igényét.
Ez jól látszik a történelem végéről kialakult társadalmi diskurzusból is, amelynek az egyik legfőbb ellenvetése a történelem végével kapcsolatban, hogy perspektíva nélküli és új eszmék nélküli, mert az emberiségnek nincs ötlete, hogy hova fejlődhetne tovább, nem tudja, hogy hogyan folytathatná saját történelmét. Még hogy nincs ötlete? Kérdezhetné valaki. Hiszen szinte minden nap jelennek meg olyan könyvek, amelyek új világmegváltó gondolatokat hirdetnek a környezetvédelemről, a művészetről, vagy éppen a tudomány fejlődéséről. Nem volt még olyan kor a világtörténelemben ahol ilyen szabadon megnyilvánulhatott volna mindenki az interneten a különféle blogokon, közösségi oldalakon szerte a kibertérben, ahol mindennap új és új gondolatok fogalmazódnak meg a világ jövőjét illetően, mint ahogy nincs hiány az új művészi kifejezéseket illetően sem a különféle zene, videó, kép és egyéb más médiatermékeket megosztó oldalakon sem.
Tehát ez nyilvánvalóan nem igaz. Új eszmékből nincs hiány, sőt éppen, hogy túltermelés van belőle. Amiért mégis úgy érzik az emberek, hogy ez a világ eszmék és ötletek nélkül való, és amiért talajt vesztettnek érzik magukat benne, az azért van, mert ezeknek az eszméknek nincs lehetőségük arra, hogy történelemformáló erővé lépjenek elő. Hiszen a történelem végének eszméjéből az következik, hogy ha egy emberi egyén eszméjével előtérbe tudna kerülni, és azt a többi emberre ráerőltetve kollektív egységbe tudná őket vonni, és velük együtt történelemformáló erővé tudna előlépni, az a rendszer logikájából következően nem előrehaladás lenne a történelemben, hanem visszarendeződés. Mert a történelmi haladás a hegeli rendszer szerint éppen a kollektív egységtől való folyamatos elkülönülést jelenti, ami korunkra befejeződött, tehát nincs lehetőség arra, hogy valamilyen társadalmi szegmens történelemformáló erővé lépjen elő, hanem csak egymással hadakozó, vagy éppen egymással együtt sodródó emberi egyének halmaza létezhet a társadalomban, amelyeknek véletlenszerű egyéni konfliktusai, zseniális vagy éppen rossz ötletei indukálhatnak fejlődést ugyan a társadalom bizonyos területein. Mint például a tudomány vagy a művészet területén, de olyasmi, hogy a társadalom egésze egy karizmatikus egyén mögé állva valamiféle konkrét cél felé haladjon ezután már soha többé nem lehetséges.
Korunkban minden egyénnek van lehetősége arra, hogy az interneten közzétegye véleményét, gondolatait, de arra hogy ezek köré a gondolatok köré tömegek álljanak be, és hogy valamiféle történelemformáló erővé váljanak, vajmi kevés esély van. Itt Magyarországon Orbán Viktort tartják olyan egyéniségnek, aki tömegeket tud megmozgatni, de szerintem őmögéje sem azért állnak be az emberek, mert annyira szeretik, és minden gondolatával egyet értenek, hanem mert ha nem őt választanák az a teljes anyagi és szellemi ellehetetlenülés felé taszítaná őket. Egyszerűen azért állnak be mögé, mert nincs más alternatíva. Teljes lelkesedéssel csak azokban a korokban álltak be valamilyen eszme vagy egyén mögé az emberek, amikor a fejlődés még az ő egyéniségük függetlenebbé válása felé haladt. Csak olyan személyek és eszmék mögé álltak be nagy lelkesedéssel, amelyek az ő egyéni függetlenedésüket ígérték. Amikor már ez a folyamat lezajlott és a további fejlődés már csak úgy lehetséges, hogy valamilyen célnak, személynek vagy közösségnek alá kell rendelődni, a lelkesedés azonnal alábbhagy.
Ebben a rendszerben az emberi egyén szabadon kifejezheti egyéniségét, kiírhatja a gondolatait az internetre, felrakhat oda művészeti vagy tudományos műveket is, de arra, hogy egyéniségét ezen túl kiterjessze, vagyis hogy az őt körül vevő világ felett egyéniségével befolyást és hatalmat szerezzen, és a történelmet saját igényei szerint alakítsa, vajmi kevés lehetősége van. Ha sikerül is neki azt az alárendeltjei, akkor is csak kényszerként fogják megélni, amit rájuk erőltettek sohasem fogják önként elfogadni. Pedig az ember alapvető szükséglete nemcsak az, hogy egyéniségét kifejezze, hanem hogy kiterjessze. A hatalom, a hatalom akarása a történelem igazi mozgatórugója, ahogy Nietzsche mondta, és ettől fosztja meg az embert a történelem vége. Ezért írtam a címben azt, hogy a történelem vége végeredményben egy zsákutca.
Mi a megoldás erre? Térjünk vissza a történelem vége anarchisztikus modellje helyett a szocializmusba? Ha a történelem mozgatóereje a hatalom akarása, akkor az anyagi javak méltányos elosztása, ami a szocializmus ígér, szintúgy nem fogja kielégíteni az emberi szükségleteket, csak az ember másik ember feletti hatalmának méltányos vagy egyenlő elosztása elégítheti ki az embert, ami ugye a való világban lehetetlen, mert soha nem uralkodhat mindenki mindenki más felett egyenlő mértékben. Ezért az egyetlen, bár nem tökéletes megoldás, ha a hatalom gyakorlását a való világból a kibertérbe visszük át.
Filippo Brunelleschi a XV. század Itáliájában megalkotta a perspektíva gondolatát, amikor észrevette, hogy az ortoghonális vonalak, vagyis azok a vonalak, amelyek a tőlünk távolodó tárgyak méretarányait követik a térben, a végtelenben konvergálnak egymással. Ezt Erwin Panofsky művészetfilozófus úgy értelmezte, hogy a perspektíva centrumából valójában a végtelenség tör be az általunk ismert háromdimenziós térbe a Kant által feltételezett intelligbilis világból, amely az emberi elme által érzékelt és megszervezett valóságon kívül áll, és a végtelenség szervezi meg az általunk ismert háromdimenziós teret.
A kérdés, hogy hogyan viszonyul ez a filozófiai gondolat az információs kor valóságához, amikor az általunk ismert valóságot egyre inkább átszövi és behálózza a computerizált virtuális valóság? Közelebbről átitathatja e a virtuális valóságot a végtelenség, és a korlátlanság. Korunk technológiai szótárában az egyik legfontosabb fogalom a Big Data. Ez az új tudományág a közelmúltban keletkezett, az informatika robbanásszerű fejlődésének köszönhetően, mivel nagyon nagy mennyiségű adat gyűlt össze szinte minden gazdasági és technológiai szektorban. Így a kereskedelemben, az orvostudományban, a távközlésben, a genetikában, a csillagászat területén stb.. Mint tudományág pedig arra jó, hogy ezekben a nagymennyiségű adathalmazokban összefüggéseket és mintázatokat keressen különféle matematikai és statisztikai eszközökkel. A kereskedelem területét példaként véve egy olyan kereskedelmi adathalmazban, ahol az tartják nyilván, hogy a vevők miket vásároltak, lehet például összefüggéseket keresni az egymást kiegészítő termékek vásárlásának gyakoriságai között.
Így például elemezni lehet, hogy azok a vásárlók, akik gyakran vesznek kenyeret hány százalékban vásárolnak mellé tejet is. Ha pedig gyakran vásárolják ezt a két terméket együtt az hasznos információ a bolt számára, hiszen akkor érdemes a pékárukat, és a tejtermékeket egymás közelébe pakolni a boltban, hogy kényelmes legyen a vásárlás. A Big Data technológiája ma már a mesterséges intelligencia kutatásban is teret nyert, amiből egy külön tudományágat hasított ki magának. A gépi tanulás elméletét, ami azt jelenti, hogy ha egy Big Data alkalmazást, amely folyamatosan és automatikusan elemez egy ilyen nagy adathalmazt statisztikai eszközökkel, akkor az így kielemzett tények képessé tehetik ezt az alkalmazást arra, hogy bizonyos feladatokat jobban oldjon meg akár az embernél is.
Például az orvostudomány területén, ha egy ilyen Big Data alkalmazásba betáplálunk egy rakás képet melanómás daganatokról, továbbá adatként azt is, hogy melyik volt rosszindulatú és melyik volt jóindulatú. Akkor ez az alkalmazás statisztikai eszközökkel elemezni tudja, hogy a fényképeken a daganatokat milyen elváltozások jellemzik nagyobb százalékban, ha azok rosszindulatúak, vagy ha jóindulatúak, és ha legközelebb betáplálják neki egy új melanóma gyanús beteg fényképét, akkor arról meg tudja állapítani, hogy az a daganat rosszindulatú, vagy jóindulatú. Általában jobban is, mint egy bőrgyógyász, mert több daganat fényképe áll a rendelkezésére, mint amennyit életében egy bőrgyógyász láthatott, és így mesterséges intelligencia alapú orvosi diagnózisokat állíthatunk elő.
A gépi tanulásra alapozott mesterséges intelligencia alkalmazásokat ma már nagyon sok területen alkalmazzák, még a tudományos kutatás területén is. Létezik olyan Big Data alapú mesterséges intelligencia alkalmazás, ami a korunkra már óriási mennyiségűre növekedett orvosi publikációkat vizsgálja át és elemzi, amelyeket egy ember száz évig sem tudna elolvasni, hogy azokban új összefüggéseket fedezzen fel, amelyek új tudományos eredmények magvai lehetnek. Az ember bár a tudomány területén szerteágazó szellemi birodalmat alkotott, igazi lételemét még ma is főként a művészetben találja meg, amellyel a tudomány sok száz szállal összefonódik. Éppen ezért először is a művészeti alkotások birodalmára lehetne alapozni azt a végtelenséget és korlátlanságot, amit az ember a virtuális valóságban megtapasztalhat. Így arra a gondolatra jutottam, hogy érdemes lenne betáplálni egy nagy terjedelmű Big Data alkalmazásba a világ összes építészeti, festészeti, szobrászati alkotásának fotóanyagát, illetve a világ összes zeneművének hanganyagát. Majd ezt az óriási Big Data alkalmazást úgy beprogramozni, hogy ki tudja elemezni a fényképeken szereplő egyes művészeti alkotások stílusbeli sajátosságait, majd azokat ötvözni tudja egymással mindig új és új művészeti alkotásokat létrehozva, és ezeket megjelenítve egy számítógépes VR játékban. Ebbe pedig, ha egy ember belép, akkor, mint egy sodródó álomban folyamatosan nyomon követheti a művészet mindig új és új metamorfózisait, átalakulásait egy végtelen és korlátlan hullámzásban, ami tényleg a végtelenség és korlátlanság betörését jelenti a virtuális valóságba.
De nem muszáj csak művészetről beszélnünk, van egy másik ága is a Big Data alkalmazásoknak, ami a genetikával kapcsolatos. Az emberiség génállományának kémiai leírását manapság egyre növekvő adatbázisokban rögzítik, már több mint egymilliárd ember genetikai kódját rögzítették genetikai adatbázisokban, amelyeket szintén Big Data módszerekkel elemeznek. Ezt hívják génszekvenálásnak, ami azt jelenti, hogy a különféle genetikai információkból a tudósok kielemzik, hogy azokból hogyan épülhetnek fel a különféle emberi tulajdonságok. Véleményem szerint ezt is beleprogramozhatnánk a játékba, hogy az alkalmazás a genetikai adatbázisban található különféle genetikai információkat kombinálja és ezekből az új kombinált genetikai információkból olyan új emberi személyek digitális lényeit építsék fel, és jelenítsék meg a játékban, akik sohasem léteztek a világtörténelemben. Így pedig a játékos sohasem volt művészeti alkotásokat látna, és sohasem volt emberekkel találkozna a játékban, akiknek végtelen variációi állnának a rendelkezésére. Végül tehetnénk még egy csavart is a játékba, mégpedig azt, hogy a játékos saját genetikai információit is betáplálhatná a játékba, amit az alkalmazás szintén kielemezne, és ennek alapján a játék mindig a játékos genetikai információi által kódolt személyiséghez igazítaná, hogy milyen művészeti alkotások és milyen emberi személyek jelenjenek meg a játékban.
Mégpedig a játékos személyiségének legjobban megfelelő művészeti alkotásokat és személyeket előtérbe tolva. Így ebben a játéban mindenki találkozhatna a számára legideálisabb művészeti alkotásokkal, illetve emberi személyekkel. Megtalálhatná a neki legmegfelelőbb szobrot, festményt, zenét, szerelmespárt, vagy barátot. Persze csak virtuális formában, és így a játékos nemcsak nézője, hanem valamilyen formában alkotó résztvevője is lenne a játéknak. Egy ilyen virtuális világban mindenki felépíthetné saját virtuális birodalmát, ami felett hatalmat gyakorolhatna, ami mint mondtam nem tökéletes megoldás a problémára, mert a játékosok mindig tisztában lesznek azzal, hogy nem hús-vér emberek felett gyakorolja a hatalmat, hanem virtuális lények felett.
Felhasznált Irodalom:
Erwin Panofsky: Perspective as Symbolic Form, Zone Books; Reprint edition (1700).
DNS-szekvenálás: https://hu.wikipedia.org/wiki/DNS-szekven%C3%A1l%C3%A1s
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, Európa Könyvkiadó, 2014.
Takács Ádám: A világvége mint történeti állapot https://www.youtube.com/watch?v=FtAim2YsVRM
Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról, Atlantisz Könyvkiadó, 2004.
Káoszelmélet https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1oszelm%C3%A9let
Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus, Budapest, 2002.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése