2019. május 25., szombat

Davide Domenici: Maják (könyvismertető)

Davide Domenici: Maják című könyvében a nagyhírű dél-amerikai Maja indián népcsoport történetén vezeti végig az olvasót. A Maja indián népesség nem egyetlen népcsoportot jelöl, hanem népek, birodalmak és civilizációk lazán összekapcsolt, folyton változó konglomerátumát, amelyek az ókorban belakták Dél-Amerika jelentős részét. A maják a Dél-Amerikai kontinensen elszórtan jelen lévő településeken éltek, és csak lazán kapcsolódtak egy-egy nagyobb központi uralkodói csoporthoz, vagy királysághoz.
Az egy-egy ilyen birodalmi csoportosulások az idők folyamán gyakran éltek át virágzó civilizációs csúcspontokat, majd gyors összeomlásokat, hogy aztán a helyükon új maja birodalmak jöjjenek létre. A szerző szerint a maja civilizációnak éppen ez a lazán összekapcsolt, gyorsan változó jellege adta az erejét aminek köszönhetően a világ egyik leghosszabb életű ókori civilizációja lehetett.
A Maják szigorúan hierarchizált társadalomban éltek, ahol az alsóbb rétegek főként mezőgazdasággal foglalkoztak a szűk előkelő réteg pedig a megtermelt javak kereskedelmével. Elterjedt kereskedelmi cikkek voltak a különféle ásványok, mint például a zöld jádekő, vagy az arany. A Majáknál a társadalmi ranglétrán csak katonáskodással lehetett feljebb jutni. Történetük során nagyon harcias népnek mutatkoztak állandóak voltak náluk a különféle uralkodó dinasztiák közötti háborúk.
Vallásukra nagyon összetett kozmológia volt jellemző. Három szintű világképben hittek sok Istennel és szellemmel. A három szintet az alvilágot, a földet és az eget egy világfa kapcsolta össze. Talán a legfontosabb civilizációs produktumuk a sajátos naptárrendszerük volt, amely a sokrétű csillagászati tevékenységükből nőtt ki, amit építészeti alkotásaikkal kapcsoltak egybe. Épületeiket az égitestek állása szerint tájolták ez alapján bonyolult naptárrendszert dolgoztak ki, amely az európai naptárrendszerrel ellentétben 20-as egységekben számolta a hónapokat.

2018. november 25., vasárnap

Szociális anyaotthoni rendszer az abortusz kérdésének kezelésére

Nemrég kifejtettem, hogy szerintem az abortuszt be kellene tiltani Magyarországon és a nyugati világban. Mert véleményem szerint a magzat, mint olyan már egy az anyától különálló lénynek tekinthető, és mint ilyennek az abortusz sérti az ő élethez való jogát. Azonban tény és való, hogy létezik egy másik jog is a modern nyugati világban, amit szintén nem lehet elvenni, ez pedig a nők tanuláshoz, és munkában való kiteljesedéshez való joga. Ezt szintén nem lehet elvenni tőlük, és ha az abortusz betiltásával egyszerűen rátestáljuk a nőkre a megszületendő gyermek gondozásának és felnevelésének terhét, akkor ez a jog sérül, hiszen a nőnek nem lesz lehetősége a tanulásban és a munkában kiteljesedni.
Ennek nyomán úgy vélem, hogy ezt a kérdést csak úgy lehetne emberségesen megoldani, ha létrehoznának a szociális ellátórendszeren belül ma is létező családok átmeneti otthona mintájára egy szociális anyaotthonokból álló intézményrendszert. Ahol azok a nők, akik dolgoznak, vagy tanulnak, és emiatt nem tudják vállalni a gyerekeik gondozását, viszont nem is akarnak teljesen megválni a gyerekeiktől nevelőotthoni elhelyezés nyomán, együtt lehetnek a gyerekeikkel, úgy hogy egy szakképzett gondozószemélyzet leveszi a vállukról a gyermek gondozásának terhét amennyire ez lehetséges.
Így például vigyáznak a gyerekre, míg az anya munkában, vagy tanulni van. Ebben az intézményrendszerben ennek megfelelően a gyermek 18 éves életkoráig maradhatna mind a szülő, mind pedig a gyermek, feltéve persze, ha az anya ez idő alatt dolgozik vagy tanul. Elejét véve annak, hogy valaki csak megélhetési kényszerből vegye igénybe ezt a szolgáltatást. Véleményem szerint ez az egyetlen emberséges megoldás erre a kérdésre.

Rövid elmélkedés

Nyugaton mind a baloldali, mind pedig a jobboldali antiszemitizmus abból fakad, hogy a nyugati ember úgy érzi, hogy a zsidók felsőbbrendűek nála. Ügyesebbek a kereskedelemben, a matematikában, a tudományokban, mint ő, és ezt nem bírja feldolgozni. De vajon tényleg emiatt kellene utálni a zsidókat?

2018. november 18., vasárnap

Prekariátus és zsidóság

A prekariátus egy XXI. századi társadalomtudományi szakkifejezés. Az angol precarious (bizonytalan), és a proletariat (proletariátus) szavak összeolvadásából származik. A jelenlegi kapitalista társadalom legalsó rétegeit jelöli, akik a munkásosztály viszonylagos létbiztonságával szemben sem hosszú távú, teljes munkaidős munkahellyel, sem állandó és a megélhetéshez elégséges jövedelemmel nem rendelkeznek. Megélhetéshez szükséges jövedelmüket csak bizonytalan forrásokból, állami segélyekből, alkalmi munkákból, vagy hulladékgyűjtésből tudják előállítani. Ide tartoznak a frissen diplomázott, vagy szakképesítést szerzett tartósan munkanélküli fiatalok, a részmunkaidőben, vagy határozott időre szólóan foglalkoztatottak. A csekély mértékű állami segélyeken élő rokkantak, és csökkent munkaképességűek. A munkaerőpiacról teljesen kiszorult, jövedelem nélküli hajléktalanok.

Ezek a rétegek nagy számban vannak a mai nyugati társadalomban. Jövedelmi helyzetük bizonytalansága és osztályhelyzetük fragmentáltsága éles ellentétben áll a munkásosztályéval, amely általában biztos jövedelemmel és egzisztenciával, továbbá erős kollektív közösségi tudattal rendelkezik. Engem ennek a társadalmi osztálynak a helyzete nagyon emlékeztet a középkori zsidóság osztályhelyzetéhez, akiket akkoriban megfosztottak az aránylag biztos jövedelemmel és egzisztenciával járó mezőgazdasági és kézműves foglalkozások űzésének lehetőségétől. Csak a bizonytalansággal járó kereskedelem és pénzügyi szektor maradt a számukra a középkorban.

Ez pedig, mint tudjuk, hihetetlen vállalkozói készséget fejlesztett ki bennük, ami a modern korban a tudományos és gazdasági élet csúcsaira röpítette őket. A nyugati nagyvállalkozók és Nobel díjas tudósok jelentős hányada zsidó származású. Ez pedig jórészt az egykori helyzetük bizonytalan voltából fakad, hiszen ha valakitől elveszik a biztos munkahely és jövedelem reményét az óriási merészséggel ruházza fel az illetőt, hogy vállalkozást alapítson. Ha ugyanis valakinek reménye sincs a biztos jövedelemre annak gyakorlatilag nincs veszteni valója, és ilyen körülmények között nagyon is megéri felvenni a banktól egy rahedli hitelt, és befektetni valamilyen jövőbeni vállalkozásba. Míg egy biztos egzisztenciával rendelkező embernél a hitelfelvétel könnyen azzal járhat, hogy mindenét elveszti.

Tehát akkor feltehetjük a kérdést, hogy a mai prekariátusból fognak kikerülni a jövő zsidói? Akik vesztenivaló hiányában nagyvállalkozásokba kezdenek, és meghódítják majd egykor a jövő gazdasági technológiai struktúráinak elitpozícióit? Ez szerintem érdekes elmélet. Azért nem vagyok biztos ebben, mert a zsidóság annak idejében egyfajta etnikai csoportosulásként került bizonytalan gazdasági körülmények közé. Így megvolt bennük egyfajta kollektív szellem, ami segítette a közösség tagjait, hogy a nagy bizonytalanság ellenére is belevágjanak egy-egy vállalkozásba. Ez a kollektív szellem a mai prekariátusból hiányzik, és véleményem szerint csak felülről, az állami beavatkozás eszközeivel lehetne kollektív közösséggé kovácsolni a prekariátust, hogy nagyobb sikerrel váljanak a jövő vállalkozó zsidóivá.

2018. november 12., hétfő

Az önalávetésről

Egy ismert magyar pszichológus azt írta az egyik könyvében, hogy a nemi erőszak az alávetett népek osztályrésze. Már ha egymástól eltérő népek tagjai erőszakolják meg a másik nép asszonyait. Na most ennek fényében érdekes jelenség az, ami Nyugat-Európában lejátszódik, hogy a nyugati fehér ember önként enged be az országába tőle eltérő bőrszínű és kultúrájú embereket. Mintegy önként kiszolgáltatva asszonyait és sok esetben fiúgyermekeit is annak, hogy ezekneknek az eltérő népeknek a fiai megerőszakolják őket. Akkor ennek fényében ezt neveztjük valamiféle szexuális önalávetésnek? Vajon milyen szociálpszichológiai, vagy nemzetkarakteológiai tényezők játszhatnak abban szerepet, hogy egy nép szexuálisan alávesse magát egy másik népnek?

2018. november 8., csütörtök

Az optimális VR konstrukció

Ma meglátogattam az alul belinkelt soproni virtuális valóság élményközpontot. Pár ezer forintba kerül fél órás játszadozás a VR eszközökkel. Aki esetleg nem tudná a virtuális valóság, vagy rövidítve VR egy új informatikai technológia, ami arról szól, hogy ha a VR eszközeit magunkra öltjük, például VR szemüvegeket, akkor a VR eszközökbe beprogramozott digitális és grafikus látványelemek úgy kerülnek a szemünk elé, hogy a teljes látóterünket betöltik, és egy külön virtuális világot tárnak elénk. Így nemcsak a számítógép képernyőjén játszhatunk például számítógépes játékokkal, hanem úgy érezhetjük, mintha tényleg szereplői lennénk egy ilyen élő játéknak. Akár a teljes látóterünket betöltheti egy bokszaréna háromdimenziós képe a VR szemüveg nyomán, és ebben a virtuális világban élőben verekedhetünk egy virtuális bokszolóval például. Mivel kipróbálós típus vagyok, mindent kipróbálok, úgy gondoltam, nem halok bele, ha egyszer kidobom rá azt a pár ezer forintot.
Az másik link pedig egy Nature cikkre mutat, ahol a VR tudományos alkalmazásáról írnak. A cikk szerint a VR eszközöket mikroszkópokkal is össze lehet kapcsolni, és a mikroszkópikus objektumokat az emberi érzékek számára virtuális valóság formájában láthatóvá tenni, mint például a különféle fehérjéket, vagy egyéb szerves molekulákat. Ez pedig segítséget nyújthat ezeknek a mikroszkópikus objektumoknak a tudományos elemzésében. Az interneten sok digitális eszközöket használó közösségi távoktatási portál található ma már, mint például a Coursera, ahol neves egyetemek hirdetik képzéseiket. Ha egyszer létrehoznának egy közösségi tudományos kutatással foglalkozó portált is, ahol VR eszközökkel lehetne elemezni a különféle egyetemek kutatólaborjaiban fellelhető mikroszkópikus objektumokat internetes távkapcsolaton keresztül, és így be lehetne kapcsolódni az egyetemek kutatómunkájába, akkor befektetnék én is egy ilyen eszközbe. Egyenlőre azonban míg csak játszadozni lehet vele, ez annyira nem éri meg a számomra.

https://vrthespot.net/

https://www.nature.com/articles/d41586-018-04997-2

2018. október 21., vasárnap

A magyar lakosság mobilitása az ismeretségi kasztrendszer, és a magyar politikai élet sajátosságai

Magyarországon tudományos értékű szociológiai cikkek és statisztikai adatokkal alátámasztott szociológiai publicisztikák tanúskodnak arról, hogy a magyar lakosság nem igazán mobil. Sem horizontálisan, sem vertikálisan. Magyarország az egyik legalacsonyabb mutatókkal rendelkezik az országon belüli költözködés hajlandóságát tekintve új munkahely megtalálása céljából. Mint ahogy külföldre is nagyon alacsony arányban költöznek a magyarok jobb megélhetés és életkörülmények megtalálása céljából a régió többi országaihoz viszonyítva. Ugyanakkor az is általános jelenség a magyar viszonyok között, hogy ha valaki beleszületett Magyarországon valamilyen társadalmi rétegbe az nagy valószínűséggel ott is marad élete végéig. Ritka kivételek közé tartozik, ha valaki mondjuk az átlagos jövedelmű szakmunkás rétegbe született, akkor sikerül felemelkednie a magas jövedelemszinttel rendelkező felső tízezerbe.

Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó az egyik magyarországi sajtóorgánumban felvetett magyarázat arra a kérdésre, hogy miért nem szívesen költöznek a magyarok egyik városból a másikba jobb állás és fizetés reményében. A cikk azt mondja, hogy a magyarok szívesen hagyják ott az általuk gyerekkoruk óta felépített ismeretségi kört és baráti közösséget, amibe életük során belenőttek. Előre jelzem, hogy ez a cikk nem minden esetben hivatkozik tudományosan jegyzet statisztikai adatokra, inkább az életem során szerzett tapasztalatokra támaszkodom, amiket a közvetlen környezetemből szereztem így ez a cikk nem igazán tekinthető tudományos tényirodalomnak, inkább egy szubjektív tapasztalatokból felépített elméletnek.

Ha tényleg elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a magyarok nem szívesen hagyják ott közvetlen környezetüket és gyermekkoruk óta felépített ismeretségi körüket, és emiatt nem mobilak, akkor itt talán egyfajta ismeretségi kasztrendszerről beszélhetünk, ami tudtommal eddig nem nagyon használt terminus a szociológiai irodalomban. A kasztrendszer fogalma Indiából terjedt el a világon, és olyan társadalmi felépítményt jelöl, ahol az egyes társadalmi rétegek között nincs átjárás. Ha valaki például Indiában az ékszerészek kasztjába született az élete végéig ott is marad. Nincs lehetősége átlépni egyik kasztból a másikba. Az ismeretségi kasztrendszer magyar példája ettől abban különbözik, hogy nem születési alapon, hanem az életút során szerzett társadalmi és csoportkötelékek alapján rendezi kasztokba az egyéneket, ahonnan azonban az életút bizonyos szakaszában már szintén nincs kiút.

Vajon hogyan működik, és milyen feltételek hoznak létre egy társadalomban egy ilyen ismeretségi kasztrendszert? Ennek megválaszolásához véleményem szerint azt kellene leginkább megvizsgálni Magyarországon statisztikai módszerekkel, hogy hogyan működik a pályaválasztás. Hogyan kerülnek a fiatalok pályaválasztásuk során a különböző társadalmi rétegekbe. Mivel nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok ezzel kapcsolatban, csak saját fiatalkori tapasztalataimra támaszkodhatok. Nekem az a tapasztalatom, hogy a fiatalokat általában a szülők és a pedagógusok, vagy a fiatal környezetében meglévő egyéb személyek közös megegyezése tereli bizonyos pályákra. Akár az egyetemi felvételiknél, akár az egyetem utáni elhelyezkedés során. Ritka az olyan fiatal, aki már a középiskola végég tudja, hogy mit akar, és következetesen meg is tudja valósítani azt, amit akar.
Általában a pedagógusok, a szülők, illetve a család egyéb ismeretségi köre választja ki a fiatalokat az egyes társadalmi rétegekbe. Magyarul Magyarországon nagyjából úgy működnek a dolgok, hogy zsenge korodban eldöntik ki vagy, mondhatni ránézésre. Bekategorizálnak, és besorolnak valamilyen társadalmi rétegbe. Ha pedig bekerültél oda, akkor már nagyon nehéz onnan kikerülni. Részint valóban azért, mert a magyar ember fél és nem is nagyon van igénye otthagyni megszokott környezetét, másrészt pedig azért mert más kasztok sem nagyon fogadnák be, ha lenne is benne hajlandóság átlépni oda. Magyarországon a munkahely változtatások esetében ritkán történik olyasmi, hogy valaki egy bizonyos szakterületről valamilyen attól nagyon távoli szakterületre vándorol át. Hanem általában ugyanazon a szakterületen belül vándorolnak.
Például, ha a családsegítő intézeten belül nyugdíjba meg egy szociális munkás az idősgondozó részlegből, akkor a helyére átvesznek egy másik szociális munkást a fogyatékos ügyről. Vagy ha egy városban az egyik asztalos üzemből nyugdíjba megy egy asztalos, akkor egy másik asztalos üzemből áthívnak egy másik asztalost, akivel a közös szakma folytán már amúgy is szoros munkaköri , vagy baráti kapcsolatban álltak. Ha valaki esetében mégis nagyobb ugrás következik be a jövedelemszintben, vagy a társadalmi presztízsben az általában úgy történik, hogy valaki olyan kasztba nő bele élete során, amelyből jó kapcsolódási pontok nyílnak olyan területek felé, amelyek magas jövedelemmel és magas társadalmi presztízzsel járnak együtt. Például ha valaki a közgazdászok kasztjába kerül bele, onnan közel kerülhet egy utasszállító repülő vállalat vezetői tisztségéhez, hiszen ezt a tisztet általában közgazdászok töltik be, és ez a tisztség már magas jövedelemmel és társadalmi presztízzsel jár együtt.

Összefoglalva a magyar társadalmi rendszer legfőbb sajátossága az, hogy itt általában nem önerőből és önfejlesztéssel (képességfejlesztéssel, személyiségfejlesztéssel) válnak valamivé az emberek, hanem inkább, mondhatni, spontán belenőnek bizonyos társadalmi szerepekbe a születéstől meglévő képességek, és a környezet sajátos megítélése és besorolása alapján. Magyarországon ritka kivétel az amerikai típusú vállalkozó egyéniség jelensége, aki szegénysorból, szigorú önfejlesztés és kemény munka útján vállalatbirodalmat épít fel. Ha fel is emelkedik valaki az nem a kemény önfejlesztésnek tudható be, hanem annak, hogy olyan kapcsolati rendszerbe nő bele élete során, amelyek magas jövedelmet és társadalmi presztízst ígérő társadalmi pozíciókhoz tartanak magukban kapcsolódási pontokat.
Mindebből már egyértelmű lehet az olvasó számára, hogy mi hoz létre egy társadalomban ismeretségi kasztrendszert. Ismeretségi kasztrendszer általában olyan társadalmakban jön létre, ahol az emberektől idegen az önfejlesztés és a személyiségfejlesztés. Ahol személyiségükben általában életük végéig azok maradnak, akiknek megszülettek, vagy csak keveset változnak. Mivel, ha magadtól nem tudsz, vagy nem akarsz azzá válni, akivé lehetnél, akkor a környezeted fog dönteni arról, hogy mivé kell lenned. Ha pedig a társadalom ennek megfelelően szerveződik meg, hogy mindenkiről már zsenge korukban eldöntik, hogy ők kicsodák, és ennek megfelelően sorolják be őket, akkor igazából az a kisebbség sem tudja magát kivonni ez alól, akik egyébként szeretnék fejleszteni magukat. Ők sem tudnak önerőből feljebb jutni, mert őróluk is már zsenge korban el lesz döntve, hogy mivé kell lenniük.
Mindez ugyanígy működik a magyar politikai életben is. Ott is ritka az olyan politikus, aki önfejlesztés által lesz az aki. Aki a magyar politikai életben demokratikus körülmények között sikert érhet el, azt általában a magyar politikai közösség emeli fel a csúcsra. Ez igaz Orbán Viktorra is. Ő azért vált azzá aki, mert életpályája során a magyar politikusi kasztba nőtt bele. A magyar politikai közösség választotta ki erre a feladatra. Magyarországon ez másképp nem is lehetett volna. Nálunk nincs esélye a hosszú távú sikerre egy olyan fajta politikusnak, mint amilyen Németországban Adolf Hitler volt, aki önmaga által kifejlesztett egyéni szónoki képessége és karizmája által teljes mértékben kiemelkedett a tömegből és uralni tudta a német tömegeket úgy, hogy még háborúba is bele tudta vinni őket saját érdekeik ellenében is. Magyarországon Orbán Viktor a magyar politikai közösség politikusa, és ha eltérne attól az irányvonaltól, amit képvisel, akkor a mögötte lévő közösség azonnal megvonná tőle a támogatást, és elsöpörné a népharag, ahogy sok más magyar politikust is elsöpört már a rendszerváltás után.
Éppen ezért nagyon érdekes, hogy a baloldali ellenzék Orbán Viktort valamiféle Hitler típusú akarnok diktátorként aposztrofálja, hiszen Orbán Viktor egyik legnagyobb ellensége Gyurcsány Ferenc éppenséggel sokkal jobban hasonlít Hitlerhez, hiszen ő pontosan azt a politikai stílust próbálta meghonosítani Magyarországon (sikertelenül), amit Hitler képviselt Németországban. Szónokiassággal, karizmával és színpadias performanszokkal uralni a tömeget. Tökéletesen félreérti a baloldali ellenzék a magyarországi politikai viszonyokat, ha Orbán Viktorban valamiféle Hitler típusú akarnok diktátort lát, és saját sikertelenségét Orbán diktátori hajlamainak és akarnok természetének tulajdonítja. A baloldal fő ellenfele nem Orbán Viktor, hanem a politikai közösség, ami mögötte áll. Orbán nem szórakozásból tart nemzeti konzultációt minden évben, hanem azért, mert tudja, hogy az ő hatalma a mögötte álló politikai közösség önkéntes támogatása nélkül semmis. Ezért minden fontosabb döntéséhez tőlük kér megerősítést. A baloldalnak csak akkor van esélye visszaszerezni az uralmat Magyarországon, ha ideológiájában, stílusában valamilyen formában alkalmazkodik ehhez a politikai közösséghez.

Felhasznált Irodalom:

Nem mobil a magyar munkaerő https://www.hrportal.hu/hr/nem-mobil-a-magyar-munkaero-20060602.html