Egy nemrég a Kitartás.hu-n megjelent cikkben a metafizikai tradicionalizmusnak a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségét bizonyították. Én most ennek a mozgalomnak a magyarországi társadalmi és politikai életbe való beágyazottságát, a magyar helyzethez való viszonyát szeretném elemezni.
A metafizikai tradicionalizmus világnézeti elemzését a fent említett cikkben már részletesen elvégezték, de azért én is megpróbálom röviden bemutatni ezt a világnézeti rendszert. A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével.
A metafizikai tradicionalizmus magyarországi elterjesztője Hamvas Béla volt, mai magyar vezéralakjai pedig László András és Baranyi Tibor Imre. Ha nyomon követjük a különféle magyar internetes politikai honlapok híreit, eseményeit, akkor láthatjuk, hogy a metafizikai tradicionalizmus leginkább a nemzeti radikális oldallal fonódott össze a magyar politikai palettán, ami azért meglepő, mert a nemzeti radikális oldal a kuruc eszmék legradikálisabb terjesztői Magyarországon, a kurucok pedig hagyományosan Habsburg ellenes irányvonalat képviselnek.
Ahhoz, hogy a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságát átláthassuk, először is korunk egyik legfőbb gazdasági, technológiai és tudományos áramlatát, vagyis a információs társadalom megjelenését kell elemeznünk. Alvin Toffler a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Toffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt.
Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami a kurucoknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Toffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
A modern információs társadalom tehát felszámolja a régi ipari társadalmat, ennek következtében sokaknak megszűnik a munkahelye, sokakat elmagányosít, széles társadalmi rétegek alól húzza ki a talajt. Érdemes ezzel kapcsolatban feleleveníteni még az egyik legismertebb magyar filozófusnak: Brandenstein Bélának két írását, amelyek még az ipari korban születtek. Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
Kornis Gyula: Tudomány és társadalom című művében arról ír, hogy az olasz fasizmust gyakran egybemossák a szovjet kommunizmussal, pedig a szovjet kommunizmussal ellentétben nem volt materialista, hiszen míg a szovjet kommunizmus csak gazdasági fogalmakban tudott gondolkodni, addig az olasz fasizmust a szellem hatotta át. A heroikus erkölcsiség talaján állt, amely nem fogad el semmilyen henyélést vagy évhajhászást, hanem a magasabb rendű eszmékért való harcot és önfeláldozást hirdeti. Ezeknek a heroikus energiáknak pedig az állam erővonalain kell kiteljesedniük, hogy így éledjen újjá az ókori római állameszmény az impérium.
Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában, nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják, a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Az ipari korban tehát sokan a technikát kárhoztatták, mint a legfőbb elembertelenítő tényezőt, manapság pedig sokan az ipari társadalmat felszámoló információs társadalomban látják ugyanezt.
Abban a korban a konzervatív filozófusok és a fasiszták egy része, köztük Brandenstein Béla azt az orvosságot javasolta erre, hogy ahelyett, hogy elembertelenítő tényezőként tekintenénk a technikára, lássuk meg benne a fegyelmező, és magasba lendítő erőt. Mussolini a heroikus erkölcsiségnek az állam erővonalain való kibontakozását, Brandenstein a technika és a kultúra erővonalain való kibontakozását javasolta. Akkor tehát manapság mi más lenne erre az orvosság, mint hogy az információ, vagyis a semmi erővonalain bontakoztassuk ki önmagunkat, hiszen az ipar leépül, a közösségek szétbomlanak, így nem marad más, mint a lecsupaszított én, amiben az ember megkapaszkodhat.
Éppen ezt ajánlja a metafizikai tradicionalizmus, hiszen nem mást mutat kiútként számunkra, mint a tárgyi világ káprázatából való felébredést, hogy aztán a semmit meglátva hatalmat kapjunk a tárgyi világ fellett, vagyis a semmi erővonalain keresztül való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti, azután, hogy megláttuk a semmiben a felfelé lendítő erőt, ahol a semmit az információ testesíti meg. Ebben pedig valóban különbözik a többi ezoterikus irányzattól, hiszen míg azok a meditációt, a vegetáriánus életmódot, tehát a személytelen abszolútumban, a semmiben való teljes feloldódást hirdetik, addig a metafizikai tradicionalizmus a semmi erővonalain való felfelé irányulást, önmegvalósítást hirdeti. Így az ipari kor fasiszta eszméivel való analógiában akár információs fasizmusnak is nevezhetjük a metafizikai tradicionalizmust.
Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának első szintje, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye. Itt pedig, bár én nem akarok összeesküvés elméleteket gyártani, de akár a baloldallal való összefonódásra is gyanakodhatunk, hogy mindezzel a metafizikai tradicionalizmus végeredményben azt idézze elő, hogy azok az emberek, akik a baloldal és az információs társadalom előretörése következtében elvesztették az állásukat, kicsúszott a lábuk alól a talaj, a metafizikai önmegvalósítás útján ezt egyfajta szabadságként éljék meg, és továbbra is a baloldalra szavazzanak.
Elemeznünk kell még a metafizikai tradicionalizmusnak a nemzeti radikális oldallal való összefonódását is. Ez, mint már említettem nagyon érdekes kérdés, mert a nemzeti radikalizmus, vagyis a kuruc mozgalom alapvetően Habsburg ellenes irányzat, a metafizikai tradicionalizmus pedig alapvetően Habsburg párti irányzat. Ehhez elemeznünk kell a nemzeti radikalizmusnak, a mai magyarországi baloldalnak, és a Habsburg háznak a vallási, politikai és társadalmi hátterét. A nemzeti radikális oldal, mint ahogy már leírtam a régi magyar kuruc mozgalomnak az örököse. A Habsburg ellenes kurucok főként a kelet-magyarországi, református magyarok közül kerültek ki.
Éppen ezért sokan a régi kuruc-Habsburg, vagy kuruc-labanc ellentétet egyszerűen protstáns-katolikus ellentétnek tekintették, hiszen a Habsburgok mindig is Magyarország rekatolizálására törekedtek. Ez sok tekintetben hibás álláspont. A kurucok nemcsak a katolicizmust, hanem úgy általában az egész nyugati társadalmat elutasították, legyen az katolikus, vagy protestáns.
Ennek a hátterében a magyar protestantizmusnak a nyugati protestantizmustól egészen eltérő belső jellegzetességei állnak. Max Weber írta, hogy a predesztináció tanítása szerint Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. Ez a vallásos szemlélet nyugaton a kapitalista fejlődéssel kéz a kézben járt együtt.
A predestináció tana a magyar kálvinizmusban is jelen volt, de nem járt együtt a kapitalista fejlődéssel. A magyar kálvinizmus földműves vallás volt, és maradt mindmáig. Ennek mélyre ható kulturális gyökerei vannak a magyar jellemben, amely az iszlámmal rokonítja a magyar kálvinizmust. A magyar jellemről részletesen „A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/a-tortenetiseg-es-a-plaszticitas-egysege-a-magyar-szellemben-_egyben_.html című cikkemben olvashatnak.
A predestináció azzal, hogy az emberi sors eleve elrendeltségét hirdeti az isteni kegyelem által, egyben Isten végtelen hatalmát is hirdeti az ember felett, vagyis az ember és az Isten távolságát hirdeti, amely a gnosztikus szemlélet átformált megjelenési módja. A gnosztikusok egy ókori keleti vallási csoportosulás voltak, akik az anyagi és a szellemi világ végletes ellentétét hirdették, ahol az anyagi világ jelenti a gonoszt, a szellemi világ pedig a jót, és az emberi lélek sajátos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, ahol életének egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis útján visszakerüljön őshazájába, a szellemi világba.
Az európai kálvinizmusban, az iszlámban, és a zsidó vallásban az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságában, vagyis a predestinációban öltött testet. Azonban míg a zsidó vallásban és a nyugati protestantizmusban Isten tiszta szellemként van jelen, tehát a szellemet nem szennyezi be a természet, addig az iszlámban és a magyar kálvinizmusban jelen van a természet, hiszen mint ahogy már leírtam a magyar protestantizmus földműves vallás volt. A belőle kinövő további magyar újpogány szekták pedig egyenesen természetimádó jelleget öltenek. A keleti iszlám művészet külsőségei, és a túlvilágképük pedig szintén olyan érzékien burjánzó formát öltenek, amely csak a természetben van jelen.
Tehát a magyar kálvinizmusban a szellemet a természet hatja át, akárcsak az iszlámban, ezért van az, hogy a magyar kálvinisták gyűlölnek mindent, ami nyugati, legyen az katolikus, vagy protestáns, mert egész más kulturális tradíciót hordoznak, mint a nyugat, és egyetlen céljuk az, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereihez. Mai utódjaikat a nemzeti radikálisokat sokan szélsőjobboldali, vagy nemzetiszocialista pártnak tartják. Ez óriási tévedés. A nemzetiszocialisták a szocialista és indusztriális, vagyis ipari állam hívei voltak, nem a földműves államé. Ezt a gondolatkört követve voltak kapitalizmusellenesek. Tényleg faji alapelveket vallottak, és mindamellett nem voltak nyugatellenesek, éppen hogy a nyugati civilizáció megmentését tűzték ki célul.
A magyar nemzeti radikálisok viszont idegenkednek az ipari társadalomtól, és kapitalizmusellenességük alapvetően nyugatellenességből fakad, mint ahogy a zsidóellenességük is a nyugati civilizáció elvetésén alapul, és így az sem konkrétan faji alapú, mert zsidókat is befogadnak maguk közé, ha az ő nézeteiket vallja, mint ahogy cigányokat is. Tehát a nemzeti radikálisok sokban valóban hasonló retorikát folytatnak, mint a nemzetiszocialisták, így például kapitalizmus vagy zsidóellenes szólamaikban, de ezt egész más indokból kifolyólag teszik, mint a nemzetiszocialisták. Míg a nemzetiszocialisták például azért szidalmazták a kapitalizmust, mert a szocialista indusztrializmus hívei voltak, addig a nemzeti radikálisok azért szidalmazzák, mert az nyugati. Tehát náluk első a nyugatellenesség, és az összes többi ennek van alárendelve, így nem tekinthetőek a német nemzetiszocializmus örököseinek.
Át kell térnünk a Habsburg házra. A Habsburg, és általában az osztrák szellemiséget, mint ahogy általában a német gondolkodást, két, egymással sok tekintetben ellentétes elem alkotja, a katolicizmusban gyökeredző tekintélytisztelet egyfelől, másfelől pedig a liberalizmus. A Habsburg házat a legnagyobb európai katolikus dinasztiának tekintik. Ez a katolikus vallásosság azonban nem annyira a katolicizmus vallásos tartalmának szól, hanem inkább a benne rejlő dogmatizmusnak és tekintélyelvnek. A Habsburg házat sok tekintetben az a meggyőződés vezette a katolicizmus irányába, hogy kell lennie az emberi tömegek felett egy megfellebbezhetetlen igazságnak, amelyet mindenkinek követnie kell, hogy ezzel megfékezzék az emberi tömegek olykor felszínre törő alantas ösztöneit.
Hofbauer az osztrák jezsuita szerzetes dolgozta ki az osztrák katolikus szellemiség alapjait, és ez a szellemiség végigvonul szinte az egész osztrák és osztrák kötődésű értelmiségi vonalon. Hofbauertől egészen Hayekig az osztrák liberális gondolkodóig. A liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége. Metternich osztrák kancellár is a tekintélyelvet dicsérte a katolicizmusban, amely megfékezi a tömegek alantas ösztöneit, és nem annyira annak vallási tartalmát. Friedrich August von Hayek pedig a liberalizmus, vagyis a parancsuralom ellentétének egyik leghűségesebb híve volt, gondolkodásában mégis a liberalizmus keretei között bontakozik ki valamiféle új rend. Tehát itt is a liberalizmus és a tekintélytisztelet szintéziséről van szó. Továbbá a mi Széchenyinkre is hatott az osztrák liberális szellemiség, hiszen ennek hatására került kapcsolatba az angol kapitalista polgári gondolkodással.
Ez a tény pedig érdekes fejleményeket indított el a magyar történelemben a magyar liberális gondolkodás és a kuruc mozgalom viszonylatában. Egészen a XX. század elejéig a kuruc mozgalom és a magyar liberalizmus között, amelyet a Magyarországra települt szabadkőművesség kezdett terjeszteni hazánkban szövetség volt abban a tekintetben, hogy a Habsburgokat el kell távolítani Magyarország éléről. A kurucok szakítani akartak végleg a nyugattal, hogy a magyarságot visszavezessék keleti gyökereikhez. A liberális szabadkőművességnek pedig nem tetszett a Habsburg ház katolikus tekintélytisztelete, ezért szövetség alakult ki közöttük. Akkoriban sok református is belépett a szabadkőműves páholyokba, köztük Ady Endre is.
A Habsburg ház trónfosztása után viszont ez a szövetség felbomlott, mert a szabadkőművesség további célja a Habsburg ház megdöntése után a liberális kapitalizmus kiépítése volt Magyarországon, amiben már nem találtak szövetségesre a református kurucokban, mert a magyar kálvinizmus megmaradt földműves vallásnak. Ekkor korábbi ellenségeik felé fordultak, és ha nem is kötöttek velük szövetséget, de sok szempontból az osztrák-Habsburg karakterből építették fel saját szellemiségüket, úgy hogy kidobták belőle a katolikus tekintélyelvet, és meghagyták a liberalizmust.
Hogy ez mennyire így van, ahhoz érdemes elolvasni a századelőn élt liberális és szabadkőműves, továbbá zsidó származású filozófus Jászi Oszkár: A monarchia jövője című művét. Ebben arról ír, hogy a monarchiát demokratizálni kell. Tehát meg kell szüntetni benne a feudalizmust, és érvényesíteni kell benne a polgári jogokat minden nemzetiség számára, hogy kultúrájukat, és gazdaságukat a kornak megfelelően fejleszthessék, de a monarchia kereteit meg kell őrizni. Tehát Jászi végeredményben nem akarja megszüntetni magát a Habsburg-monarchiát, csak meg akarja szüntetni benne a Habsburgok és a katolikus egyház szupremáciáját, és így lényegében egy liberális birodalmat akar létrehozni, ahol megmarad az osztrák liberalizmus a katolikus tekintélyelv nélkül.
A magyar liberalizmus osztrák gyökereit az is jól szemlélteti, hogy nemrég Gerő András a Habsburg Történeti Intézet vezetője, aki a liberális értelmiséghez tartozik a királyság visszaállítását szorgalmazta, igaz úgy hogy a király tényleges hatalmát nem állítja vissza, csak valamiféle köztársasági elnök félét csinál belőle. Ebből heves viták támadtak a különféle magyarországi monarchista honlapokon. Tehát a magyar liberalizmus, ha nem is szövetségese a Habsburg legitimizmusnak, de sok tekintetben belőle építkezik, a liberalizmus pedig régen szövetségese volt a kurucoknak. Kérdés, hogy újra helyre állt e a régi liberális-kuruc szövetség? Sok jel mutat arra, hogy igen. Most a Fidesz a közös ellenség. A kurucoknak azért, mert most az köti a magyarságot a nyugathoz, a liberálisoknak pedig azért, mert tradicionális elemekkel tölti meg az általában liberálisnak mondott polgári eszményt. Erről részletesen írtam az „Orbán Viktor: Egy az ország - Gyurcsány Ferenc: Útközben (összehasonlító elemzés)” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/orban-viktor_-egy-az-orszag---gyurcsany-ferenc_-utkozben-_osszehasonlito-elemzes_.html című cikkemben. Nem véletlen, hogy a nemzeti radikálisok, vagyis a Jobbik, és a liberálisok, vagyis az MSZP nagyon gyakran együtt szavaznak a parlamentben.
A Habsburg szellemiség, vagyis a liberalizmus és a tekintélytisztelet kettőssége egyébként analógiát mutat a német reformátornak Luthernek tanaival. Ott is két egymással ellentétes szemlélet ötvözéséről van szó. Luther Márton száműzött szinte mindent a katolicizmusból, ami által az ember önerejéből üdvözülhet. A jócselekedeteket, a szentségeket stb. Viszont az Isteni kegyelem egyoldalú hangsúlyozása mellett meghagyta a hitet. Az ember a hit által megigazulhat, és megismerheti Isten szándékát az ő üdvözülésének szempontjából.
A jócselekedetek, vagyis az erkölcsiség, mint az üdvözülés eszközének becsmérlésével, és a hit egyoldalú hangsúlyozásával az isteni kegyelem mellett, Luther lényegében a távol-keleti vallásokhoz tette hasonlatossá egyházának hitét, amiket a metafizikai tradicionalizmus is követ, amelyek szintén elutasítják a keresztény erkölcsiséget. Hiszen az önmagáért való, és náluk az erkölcs lényegében csak annyiban fontos, amennyiben az Istenség, pontosabban a személytelen spirituális szubsztancia felé emelik az embert, nincs önmagáért való értéke.
Ez Molnár Tamás: Pogány Kísértés című könyvében olvasható. A buddhistáknál az erkölcs nélküli meditáció Luthernél, pedig az erkölcs nélküli hit az, ami felfelé emel. Ez jól tükröződik a Lutherizmus társadalmi tanításaiban is, elutasították a katolikus egyház tekintélyét, de meghagyták a császári tekintély méltóságát. Ami tehát a Lutherizmusban az isteni kegyelem és a hit kettősségében ölt testet, azt a Habsburg szellemiségben a liberalizmus és a katolikus tekintélytisztelet kettőssége adja. Nem véletlen, hogy maga Hamvas Béla is eredetileg Lutheránus volt. Továbbá érdekes, hogy a kurucok és a metafizikai tradicionalisták által leginkább megvetett egyház a Hit Gyülekezete, ennek ellenére a Hit Gyülekezete tanításai is a Lutherizmussal, ezen keresztül pedig a metafizikai tradicionalisták által favorizált taoizmussal mutatnak rokonságot. Erről is részletesen írtam az „Újpogányság – Hit Gyülekezete – magyar baloldal – kelet barátság” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/ujpoganysag-----hit-gyulekezete-----magyar-baloldal-----kelet-baratsag.html című cikkemben.
A liberalizmusnak pedig ahogy már a cikk elején kifejtettem a legfőbb építőköve az információs társadalom, amihez a jobboldali gondolkodású fiatalokat mi más viszi közel, ha nem az információs fasizmus, vagyis a metafizikai tradicionalizmus. Így hozta össze a történelem a Magyarországon a kurucokat, a liberálisokat, a monarchistákat, illetve a metafizikai tradicionalistákat. Sokan talán paradoxont látnak az információs társadalom és a kuruc, vagy másképp az iszlám szellem szövetségében. Ezzel kapcsolatban azt kell, hogy mondjam, hogy az iszlám szellem és az információs társadalom, vagy annak régi európai csírái mindig is ambivalens viszonyban voltak egymással, vagyis hol üldözték egymást, hol meg szövetségesek voltak.
Az igaz például, hogy a Habsburg ház küzdött a legerélyesebben a magyarországi rekatolizációért, ugyanakkor a kelet-magyarországi református területek túlnyomórészt elmaradott földműves struktúráihoz nem akartak hozzányúlni, hogy elindítsák a magyar polgárosodást. Ebben még a katolikus Széchényivel is szembe mentek. Az igaz, hogy korunkban az információs társadalom őshazája: Amerika indítja a legtöbb háborút az iszlám országok ellen, viszont az információs társadalom előretörése nélkül, amely megbontotta az ipari társadalom által életre hívott etnikailag homogén nemzetállamokat, és multikulturális társadalommal cserélte fel őket, az iszlám sohasem kezdhetett volna el terjeszkedni Európában.
Alvin Toffler könyvének ismertetésekor említettem, hogy az információs társadalom előretörése részben az első hullámhoz, vagyis a földműves kor önellátó gazdálkodásához való visszatérést jelent. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy jóformán nincs olyan párt Magyarországon, amely jobban ostorozná a globalizációt, mint a Jobbik, de ha Toffler könyvének téziseit igaznak vesszük, akkor ők lényegében ugyanazt a társadalmi modellt állítják elénk a globalizációval szemben példaként, ami felé az információs társadalom előretörésével maga a globalizáció is halad. Az önellátó parasztgazdaságok rendszerét és ökológiai alapon álló társadalmat. Ha tüzetesebben elolvassuk az ezzel kapcsolatos írásaikat, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ócsárolják, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája és az omegája az írásaiknak. A pénzügyi válság csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.
Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni a norvég tömeggyilkos Anders Breivik esetét is, aki az iszlám elleni harc nevében tömegmészárlást hajtott végre norvég baloldali fiatalok körében. Templomos lovagnak nevezi magát, akiket a metafizikai tradicionalisták is favorizálnak. Elméletileg az iszlám ellen harcol, mégsem muszlim bevándorlókat gyilkolt meg, hanem őshonos norvég fiatalokat, akikből még bármi lehet. Az információs társadalom termékeiért való rajongása közismert. Számítógépes játékokkal játszva gyakorolta be a későbbi tettét. Techno zenét hallgat. Állítólag szabadkőműves volt, és a homoszexuálisok házassága mellett propagált.
Tehát olyan eszméket propagál, amelyek miatt tulajdonképpen az Európára zúduló iszlám bevándorlást is elszenvedjük. Még olyan hírek is keringtek, hogy Magyarországon is járt, és a Jobbikkal is szimpatizált, annak ellenére, hogy a Jobbik iszlám barát, és sokak szerint tulajdonképpen az egész tettével az iszlám malmára hajtja a vizet, mert mártírt csinál vele a baloldali emberi jogvédőkből. Nem véletlen talán, hogy László András a magyarországi metafizikai tradicionalizmus egyik vezéregyénisége több cikkében arról írt, hogy a középkori keresztes hadjáratok idején a templomos lovagok és a muszlim harcosok a végső harc napja előtt baráti beszélgetést folytattak egymással, hiszen ők nem egymást, hanem csak a másikban rejlő sötétséget akarták kiirtani. Ez tehát a metafizikai tradicionalizmus társadalmi beágyazottságának második szintje, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés.
A metafizikai tradicionalizmus társadalomba való beágyazottságának tehát két szintje van. Az első szintje abban áll, hogy az információt, amely alapvetően a baloldali, liberális társadalom építőköve a jobboldali beállítottságú ember számára elfogadhatóvá tegye, jobboldalivá konvertálja. A második szintje pedig, a jobboldali beállítottságúak, a baloldali liberálisok, és a nemzeti radikális oldal közötti közvetítés. Szerintem ez így van, de lehet, hogy tévedek. Ez esetben elnézést kérek.
Felhasznált Irodalom:
Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
Az osztrák emberkép: Konzervatív elmélet Hofbauertól Hayekig http://www.hunfi.hu/nyiri/Europa_szelen_Hofbauer-Hayek.pdf
Jászi Oszkár: A monarchia jövője, Budapest, 1988.
Mihály Krisztián: Metafizikai tradíció és kereszténység http://kitartas.mozgalom.org/orokervenyu/metafizikai-tradicio-es-keresztenyseg
László András: A LOVAGI ÚT http://www.tradicio.org/kvintesszencia/trad99laszlolovagiut.htm
Raffay Ernő: Szabadkőművesek Trianon előtt, Kárpátia Stúdió Kft., 2010.
Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa K., 2000.
Gerő András királyságot akar http://monarchista.blogspot.hu/2009/10/gero-andras-kiralysagot-akar.html
Breivik számítógépes játékokkal készült a mészárlásra http://hirek.msn.mainap.hu/kulfold/breivik-szamitogepes-jatekokkal-keszult-a-meszarlasra-13357/
Dögösnek tartja a magyar lányokat a norvég mészáros http://www.nlcafe.hu/ezvan/20110725/dogosnek_tartja_a_magyar_lanyokat_a_norveg_meszaros/
Anders Behring Breivik http://hu.metapedia.org/wiki/Anders_Behring_Breivik
Magyar barátja volt a norvég mészárosnak http://hvg.hu/vilag/20110724_anders_behring_breivik_magyar_kapcsolata
G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról Akadémiai Kiadó, 1979.
2012. június 3., vasárnap
2012. május 19., szombat
A kádári gulyáskommunizmus történelmi gyökerei
Érdekes dolog, hogy csak a magyarországi kádár rendszert nevezte a világ gulyáskommunizmusnak, vagyis a nyugati fogyasztói társadalmakhoz hasonló fogyasztói kommunizmusnak. A többi kelet-európai szocialista ország nem kapott ilyen jelzőt a nyugattól. Ezt egyesek azzal magyarázzák, hogy az 56-os forradalom után a kommunista vezetés nem akart visszatérni a régi burutális módszerekhez, és inkább magasabb életszínvonalat teremtett. Más országokban is brutális módszereket alkalmazott a kommunista vezetés, köztük olyan európai hagyományokkal rendelkező országokban, mint Lengyelország, mégsem váltak gulyáskommunizmussá. Szerintem inkább kultúrális okai vannak ennek. Ennek a jelenségnek a gyökereit Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom című könyvének elemzésével szeretném megvilágítani.
Kraus ezt a könyvet még a szocialista időszakban írta, és részletesen elhatárolja benne egymástól az akkori kelet-európai szocialista, az egykori nyugat-európai nemzetiszocialista, továbbá a jelenkori demokratikus országok kulturális életét. Megállapítja, hogy mind a szocialista, mind pedig a nemzetiszocialista diktatúrákban nagy szerepet játszott a kultúra, mint a mozgósító propaganda, és az új szocialista, illetve árja embertípus kinevelésének az eszköze.
Ezek a diktatúrák mind felismerték, hogy milyen nagy hatással van az emberekre a kultúra. A nemzetiszocialista Németországban például Adolf Hitler maga is festőművésznek készült fiatalkorában, és bár nem vették fel a bécsi festőakadémiára, egész életében művésznek tekintette magát, és uralma alatt személyesen felügyelte a német kultúrpolitikát. Miből állt ezekben az országokban a kulturális élet? Mindenki láthatta már, ha máshol nem a televízióban a szocialista országok kulturális alkotásait.
A vörös csillaggal, illetve horogkereszttel kitapétázott, ormótlan, de gigantikus méretű építményeket, az izmos munkásokat, illetve atlétikus, árja férfiembereket ábrázoló szobrokat, a látványos tömegrendezvényeket. Ezekben grandiózus méreteiken, erőt és hatalmat sugárzó külsőségeiken kívül semmiféle mélyebb művészi, vagy szakrális mondanivaló nem volt ugyan, de a demokratikus országokhoz képest, legalább volt, ahogy Kraus mondja. Ezenkívül nem is az intellektuális, vagy vallásos elmélyülés volt a céljuk, hanem az emberek lelkesítése, az öntudatos, és harcos szocialista embertípus kinevelése, és ezt a szerepet jól be is töltötte.
Kétségkívül hatást gyakorolt az ezekben az országokban élő emberekre, egységes világnézetet közvetített feléjük, sokan lelkesedtek érte, mások lázadtak ellene. Ezzel szemben Kraus szerint a demokratikus országokban egyáltalán nincs is kultúra, vagy legalábbis a vezetés nem foglalkozik a kultúra továbbépítésével. Ez így nyilvánvalóan nem igaz, a demokratikus országokban is van kultúra, csak ezt úgy hívják, hogy fogyasztói kultúra, és ennek a célja a fogyasztási cikkek eladása az embereknek. Kraus nyilván azért érzi úgy, hogy ez nem is kultúra, mert nincs olyan látványos mozgósító hatása, mint a szocialista országok kulturális életének. Nem közvetít egységes világképet az emberek felé, amit nyilván nem is tehet, mert a demokrácia egymással ellentétes világnézetek egymás mellett éléséről szól. Nem lelkesít, legfeljebb szórakoztat, hogy el tudja adni az árucikkeket.
Akik lázadni akarnak ellene, azok is csak immel-ámmal lázadnak, mert ugyan mit tegyenek a helyébe, amikor a hippikultúra, aminek a nevében a szocializmusban lázadtak a rendszer ellen, most a fogyasztói kultúra integráns része. Ennek következtében az emberekre egyfajta általános unalom a jellemző a demokratikus országokban Kraus szerint, és szorgalmazza, hogy a demokratikus országok is vegyék fel céljaik közé a kulturális élet továbbfejlesztését, különben a demokrácia hosszútávon nem lesz működőképes, és az emberek a totalitárius diktatúrák életformája felé fognak fordulni.
Kérdés, hogy a demokrácia keretei közé átvihető e a szocialista kultúra tömegeknek szóló, és lelkesítő világa. Ugyanis három féle kultúrát különböztethetünk meg, a fogyasztói kultúrát, amely a tömegeknek szól, és a demokratikus országokban dominál, viszont hosszú távon a tömegek unalmához vezet. A szocialista kultúrát, amely szintén a tömegeknek szól, és lelkesíti az embereket, nem vezet unalomhoz, viszont a demokrácia keretei közé nem vihető át a fent vázolt okok miatt. Végül az intellektuális és vallásos kultúrát, amely nem vezet unalomhoz ugyan, és főként a demokratikus országokban van jelen, de nem a tömegekhez szól, mert tanulás és önképzés kell az elsajátításához, nem tudja akárki művelni, és elsajátítani. Kraus ezeket nem választja el egymástól.
Hogyan kapcsolódik ez a témánkhoz, kérdezhetné az olvasó. Ennek megválaszolásához a magyarországi Rákosi, illetve Kádár rendszer összehasonlítását kell elvégeznünk. Nos, hát Rákosi rendszere kétség kívül többi európai kommunista, illetve nemzetiszocialista diktatúra módszereit próbálta nálunk elültetni, és meghonosítani a kultúrpolitika területén is. Rákosi Hitlerhez hasonlóan teljes egészében felügyelete alá vonta a kultúrpolitikát, erőltetett iparosítást alkalmazott, az országot teleszórta izmos munkásokat ábrázoló szobrokkal, szovjet filmek mentek a mozikban. Látványos tömegrendezvényeket láthattunk a filmhíradóban. Igazi „acélemberi” mentalitást próbált meghonosítani.
Csakhogy ez a szovjet tagállamokkal és a nyugat-európai nemzetiszocialista országokkal ellentétben itt Magyarországon semmiféle hatással nem volt a magyar emberekre. Senki nem lelkesedett érte. Rákosi beszédeinek a végén csak és kizárólag a félelem, vagy a tapsért járó jutalom késztette tapsra az embereket. A mozielőadásokra is csak a félelem vitte el a magyarokat. Ennek az oka az, hogy mivel a szocialista kultúrpropaganda gigantikus méreteivel, és látványos erőfitoktatásával próbál hatni az emberekre, ahhoz hogy tényleges hatást gyakoroljon, kell, hogy legyen a lélekben valamennyi vágy a végtelen irányában, valamennyi fogékonyság a folyamatos, vég nélküli fejlődés, változás tárgyában, amely a végtelen felé tart. Ez a magyar lélekben nem volt meg.
Erről Prohászka Lajos írt könyvet Vándor és Bújdosó címen, hogy a magyar ember fél a végtelentől és a változástól, vagyis „finitista” Prohászka Lajos szavaival élve, ami nagy vitát kavart a két világháború közötti időszakban Magyarországon. Minden megállapításával én sem értek egyet, de kétség kívül van benne valamennyi igazság. Így már 56 előtt is, de ötven után a magyar kommunista vezetésnek végképp változtatnia kellett kultúrpolitikai stratégiáján, hogy meg tudjon valamennyire gyökeresedni a magyar társadalomban. Így alakult ki a kádári gulyáskommunizmus, vagyis fogyasztói kultúra kommunista változata.
Ez sokban eltért a többi szocialista ország propagandisztikus szocialista kultúrájától, ami nálunk tulajdonképpen soha nem alakult ki. Ez nem annyira a harcos szocialista embertípus, sokkal inkább a fogyasztói embertípus kinevelésére törekedett. Ha az eszmei, és az erkölcsi nevelés nem vezet eredményre, akkor nyilván a kenyér és a cirkusz eszközét kell alkalmazni, hogy hatni tudjunk a népre.
Ez volt a Kádár rendszer stratégiája. Valamennyire építettek is ebben a magyar kultúrára. Amolyan latinos, reneszánsz külsőségekkel ruházták fel a Kádár rendszer kulturális életét, ami jól észrevehető a 80-as évek reklámfilmjeiben is, építve a magyarság latin kultúra iránti vonzódásához. Talán nem véletlenül hozzák sokan összefüggésbe a Kádár rendszert a Fidesszel, mert a Fidesznek is latinos külsőségei vannak. A beatzenekarokat is megtűrték valamennyire. Éppen ezért érdekes számomra, hogy sokan azt mondják, hogy Kádár még többet ártott a magyarságnak gulyáskommunizmusával, mint Rákosi a brutális totalitarizmusával. Pedig Rákosi szellemiségét egyből kivetette magából a magyarság, Kádár pedig még valamennyire épített is a magyar kultúrára.
Prohászka Lajos: A VÁNDOR ÉS A BUJDOSÓ, Lucidus Kiadó, 2005.
Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom, Budapest, 1993.
Mi a magyar? szerkesztette Szekfű Gyula, Budapest, 1939.
Kraus ezt a könyvet még a szocialista időszakban írta, és részletesen elhatárolja benne egymástól az akkori kelet-európai szocialista, az egykori nyugat-európai nemzetiszocialista, továbbá a jelenkori demokratikus országok kulturális életét. Megállapítja, hogy mind a szocialista, mind pedig a nemzetiszocialista diktatúrákban nagy szerepet játszott a kultúra, mint a mozgósító propaganda, és az új szocialista, illetve árja embertípus kinevelésének az eszköze.
Ezek a diktatúrák mind felismerték, hogy milyen nagy hatással van az emberekre a kultúra. A nemzetiszocialista Németországban például Adolf Hitler maga is festőművésznek készült fiatalkorában, és bár nem vették fel a bécsi festőakadémiára, egész életében művésznek tekintette magát, és uralma alatt személyesen felügyelte a német kultúrpolitikát. Miből állt ezekben az országokban a kulturális élet? Mindenki láthatta már, ha máshol nem a televízióban a szocialista országok kulturális alkotásait.
A vörös csillaggal, illetve horogkereszttel kitapétázott, ormótlan, de gigantikus méretű építményeket, az izmos munkásokat, illetve atlétikus, árja férfiembereket ábrázoló szobrokat, a látványos tömegrendezvényeket. Ezekben grandiózus méreteiken, erőt és hatalmat sugárzó külsőségeiken kívül semmiféle mélyebb művészi, vagy szakrális mondanivaló nem volt ugyan, de a demokratikus országokhoz képest, legalább volt, ahogy Kraus mondja. Ezenkívül nem is az intellektuális, vagy vallásos elmélyülés volt a céljuk, hanem az emberek lelkesítése, az öntudatos, és harcos szocialista embertípus kinevelése, és ezt a szerepet jól be is töltötte.
Kétségkívül hatást gyakorolt az ezekben az országokban élő emberekre, egységes világnézetet közvetített feléjük, sokan lelkesedtek érte, mások lázadtak ellene. Ezzel szemben Kraus szerint a demokratikus országokban egyáltalán nincs is kultúra, vagy legalábbis a vezetés nem foglalkozik a kultúra továbbépítésével. Ez így nyilvánvalóan nem igaz, a demokratikus országokban is van kultúra, csak ezt úgy hívják, hogy fogyasztói kultúra, és ennek a célja a fogyasztási cikkek eladása az embereknek. Kraus nyilván azért érzi úgy, hogy ez nem is kultúra, mert nincs olyan látványos mozgósító hatása, mint a szocialista országok kulturális életének. Nem közvetít egységes világképet az emberek felé, amit nyilván nem is tehet, mert a demokrácia egymással ellentétes világnézetek egymás mellett éléséről szól. Nem lelkesít, legfeljebb szórakoztat, hogy el tudja adni az árucikkeket.
Akik lázadni akarnak ellene, azok is csak immel-ámmal lázadnak, mert ugyan mit tegyenek a helyébe, amikor a hippikultúra, aminek a nevében a szocializmusban lázadtak a rendszer ellen, most a fogyasztói kultúra integráns része. Ennek következtében az emberekre egyfajta általános unalom a jellemző a demokratikus országokban Kraus szerint, és szorgalmazza, hogy a demokratikus országok is vegyék fel céljaik közé a kulturális élet továbbfejlesztését, különben a demokrácia hosszútávon nem lesz működőképes, és az emberek a totalitárius diktatúrák életformája felé fognak fordulni.
Kérdés, hogy a demokrácia keretei közé átvihető e a szocialista kultúra tömegeknek szóló, és lelkesítő világa. Ugyanis három féle kultúrát különböztethetünk meg, a fogyasztói kultúrát, amely a tömegeknek szól, és a demokratikus országokban dominál, viszont hosszú távon a tömegek unalmához vezet. A szocialista kultúrát, amely szintén a tömegeknek szól, és lelkesíti az embereket, nem vezet unalomhoz, viszont a demokrácia keretei közé nem vihető át a fent vázolt okok miatt. Végül az intellektuális és vallásos kultúrát, amely nem vezet unalomhoz ugyan, és főként a demokratikus országokban van jelen, de nem a tömegekhez szól, mert tanulás és önképzés kell az elsajátításához, nem tudja akárki művelni, és elsajátítani. Kraus ezeket nem választja el egymástól.
Hogyan kapcsolódik ez a témánkhoz, kérdezhetné az olvasó. Ennek megválaszolásához a magyarországi Rákosi, illetve Kádár rendszer összehasonlítását kell elvégeznünk. Nos, hát Rákosi rendszere kétség kívül többi európai kommunista, illetve nemzetiszocialista diktatúra módszereit próbálta nálunk elültetni, és meghonosítani a kultúrpolitika területén is. Rákosi Hitlerhez hasonlóan teljes egészében felügyelete alá vonta a kultúrpolitikát, erőltetett iparosítást alkalmazott, az országot teleszórta izmos munkásokat ábrázoló szobrokkal, szovjet filmek mentek a mozikban. Látványos tömegrendezvényeket láthattunk a filmhíradóban. Igazi „acélemberi” mentalitást próbált meghonosítani.
Csakhogy ez a szovjet tagállamokkal és a nyugat-európai nemzetiszocialista országokkal ellentétben itt Magyarországon semmiféle hatással nem volt a magyar emberekre. Senki nem lelkesedett érte. Rákosi beszédeinek a végén csak és kizárólag a félelem, vagy a tapsért járó jutalom késztette tapsra az embereket. A mozielőadásokra is csak a félelem vitte el a magyarokat. Ennek az oka az, hogy mivel a szocialista kultúrpropaganda gigantikus méreteivel, és látványos erőfitoktatásával próbál hatni az emberekre, ahhoz hogy tényleges hatást gyakoroljon, kell, hogy legyen a lélekben valamennyi vágy a végtelen irányában, valamennyi fogékonyság a folyamatos, vég nélküli fejlődés, változás tárgyában, amely a végtelen felé tart. Ez a magyar lélekben nem volt meg.
Erről Prohászka Lajos írt könyvet Vándor és Bújdosó címen, hogy a magyar ember fél a végtelentől és a változástól, vagyis „finitista” Prohászka Lajos szavaival élve, ami nagy vitát kavart a két világháború közötti időszakban Magyarországon. Minden megállapításával én sem értek egyet, de kétség kívül van benne valamennyi igazság. Így már 56 előtt is, de ötven után a magyar kommunista vezetésnek végképp változtatnia kellett kultúrpolitikai stratégiáján, hogy meg tudjon valamennyire gyökeresedni a magyar társadalomban. Így alakult ki a kádári gulyáskommunizmus, vagyis fogyasztói kultúra kommunista változata.
Ez sokban eltért a többi szocialista ország propagandisztikus szocialista kultúrájától, ami nálunk tulajdonképpen soha nem alakult ki. Ez nem annyira a harcos szocialista embertípus, sokkal inkább a fogyasztói embertípus kinevelésére törekedett. Ha az eszmei, és az erkölcsi nevelés nem vezet eredményre, akkor nyilván a kenyér és a cirkusz eszközét kell alkalmazni, hogy hatni tudjunk a népre.
Ez volt a Kádár rendszer stratégiája. Valamennyire építettek is ebben a magyar kultúrára. Amolyan latinos, reneszánsz külsőségekkel ruházták fel a Kádár rendszer kulturális életét, ami jól észrevehető a 80-as évek reklámfilmjeiben is, építve a magyarság latin kultúra iránti vonzódásához. Talán nem véletlenül hozzák sokan összefüggésbe a Kádár rendszert a Fidesszel, mert a Fidesznek is latinos külsőségei vannak. A beatzenekarokat is megtűrték valamennyire. Éppen ezért érdekes számomra, hogy sokan azt mondják, hogy Kádár még többet ártott a magyarságnak gulyáskommunizmusával, mint Rákosi a brutális totalitarizmusával. Pedig Rákosi szellemiségét egyből kivetette magából a magyarság, Kádár pedig még valamennyire épített is a magyar kultúrára.
Prohászka Lajos: A VÁNDOR ÉS A BUJDOSÓ, Lucidus Kiadó, 2005.
Wolfgang Kraus: Kultúra és hatalom, Budapest, 1993.
Mi a magyar? szerkesztette Szekfű Gyula, Budapest, 1939.
2012. május 17., csütörtök
Drábik János a globalizáció kiszolgálója
Ezt a sokak szerint talán meglepő kijelentést miszerint az, akinél Magyarországon talán senki nem ostromolja jobban a globalizációt, valójában a globalizáció kiszolgálója Alvin Troffler: A harmadik hullám című könyvének tételeivel szeretném bizonyítani. Alvin Troffler szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Troffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Troffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Troffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Troffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Troffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Troffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt. Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami Drábiknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Troffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
Miért következik mindebből, hogy Drábik a globalizáció kiszolgálója kérdezhetné az olvasó. Egyszerűen azért, mert nincs még egy ember, aki jobban ostorozná a globalizációt, mint Drábik, de mégis olyan társadalmi modellt állít elénk a globalizációval szemben példaként, amely felé maga a globalizáció is halad. Vagyis az önellátásra épülő parasztgazdaságok rendszerét, ökológiai alapon álló társadalmat. Ha közelebbről szemügyre vesszük az írásait, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ostorozza, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája, és az omegája az írásainak. A pénzügyi válság az csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.
Drábik részéről az lenne a tisztességes, ha felhagyna ezzel a globalizációellenes frazeológiával, és elmondaná, hogy ő valójában szövetségest lát a globalizációban, mert az lerombolta az önellátó parasztgazdaságot létrejötte előtt tornyosuló legfőbb akadályt: az indusztrializmust. Ezzel én nem értenék egyet, de kivívná vele a tiszteletemet, ha őszintén megmondaná az igazságot. A teljesen önellátó gazdálkodást valójában csak akkor lehet megvalósítani, ha a modern technológia teljesen eltűnik a társadalomból, és az emberek visszatérnek a középkori technológiai szintre.
Azokat a gépeket, amelyekkel ruhát állítunk elő magunknak, vagy a mezőgazdasági munkához szükséges modern gépeket nyilván soha nem fogják tudni az emberek maguk előállítani, így azt a piacról kell beszerezniük, ha pedig ezeket a piacon akarják megvásárolni, akkor valahonnan jövedelmet kell szerezniük. Ezt nyilván csak úgy tehetik meg, hogy vagy elmennek a munkaerőpiacra dolgozni, vagy a piacról vásárolt gépekkel olyan termékeket tudnak előállítani önállóan, amit mások hajlandóak megvásárolni tőlük. A munkaerőpiacon az ipar leépülése miatt egyre kevesebb a munkahely. Az emberek pedig a különféle használati eszközöket: ruhát, autót, élelmiszert stb., ha egyedül is le tudják gyártani maguknak, akkor nyilván nem fognak értéket látni a másik által legyártott termékekben, és nem fogják egymástól megvásárolni.
Az emberek csak akkor fogják egymástól megvásárolni ezeket az árukat, ha a gyártójuk a használati értéken kívül olyan pluszértéket tud hozzáadni ehhez az áruhoz, amiért azt az emberek érdemesnek tartják majd megvásárolni. Ha pedig ez a pluszérték nem használati érték, akkor csak kulturális érték lehet. Erről már sokszor írtam a blogjaimon. Tehát csak a kultúra és a modern termelés összekapcsolása mentheti meg a harmadik hullám önellátó, vagy félig önellátó gazdasági rendszerét, vagy a teljes önellátás esetén a nyugati társadalom végképp elveszti technológiai vívmányait, és visszasüllyed a középkori technológiai szintre. Csak így valósulhat Drábik álma, vagy szerintem inkább (ez az én véleményem) rémlátomása a teljes önellátásra épülő parasztgazdaságokról.
Felhasznált Irodalom:
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Claire Wallace: A mindennapi élet ökonómiája, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Gyakorikérdések.hu: Jobbikosok: a Jobbik támogatja Drábik János gazdasági elképzeléseit? http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__partok-kormanyzas__741792-jobbikosok-a-jobbik-tamogatja-drabik-janos-gazdasagi-elkepzeleseit
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Troffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Troffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Troffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Troffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.
Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Troffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.
Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.
Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Troffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt. Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.
A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami Drábiknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Troffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.
Miért következik mindebből, hogy Drábik a globalizáció kiszolgálója kérdezhetné az olvasó. Egyszerűen azért, mert nincs még egy ember, aki jobban ostorozná a globalizációt, mint Drábik, de mégis olyan társadalmi modellt állít elénk a globalizációval szemben példaként, amely felé maga a globalizáció is halad. Vagyis az önellátásra épülő parasztgazdaságok rendszerét, ökológiai alapon álló társadalmat. Ha közelebbről szemügyre vesszük az írásait, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ostorozza, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája, és az omegája az írásainak. A pénzügyi válság az csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.
Drábik részéről az lenne a tisztességes, ha felhagyna ezzel a globalizációellenes frazeológiával, és elmondaná, hogy ő valójában szövetségest lát a globalizációban, mert az lerombolta az önellátó parasztgazdaságot létrejötte előtt tornyosuló legfőbb akadályt: az indusztrializmust. Ezzel én nem értenék egyet, de kivívná vele a tiszteletemet, ha őszintén megmondaná az igazságot. A teljesen önellátó gazdálkodást valójában csak akkor lehet megvalósítani, ha a modern technológia teljesen eltűnik a társadalomból, és az emberek visszatérnek a középkori technológiai szintre.
Azokat a gépeket, amelyekkel ruhát állítunk elő magunknak, vagy a mezőgazdasági munkához szükséges modern gépeket nyilván soha nem fogják tudni az emberek maguk előállítani, így azt a piacról kell beszerezniük, ha pedig ezeket a piacon akarják megvásárolni, akkor valahonnan jövedelmet kell szerezniük. Ezt nyilván csak úgy tehetik meg, hogy vagy elmennek a munkaerőpiacra dolgozni, vagy a piacról vásárolt gépekkel olyan termékeket tudnak előállítani önállóan, amit mások hajlandóak megvásárolni tőlük. A munkaerőpiacon az ipar leépülése miatt egyre kevesebb a munkahely. Az emberek pedig a különféle használati eszközöket: ruhát, autót, élelmiszert stb., ha egyedül is le tudják gyártani maguknak, akkor nyilván nem fognak értéket látni a másik által legyártott termékekben, és nem fogják egymástól megvásárolni.
Az emberek csak akkor fogják egymástól megvásárolni ezeket az árukat, ha a gyártójuk a használati értéken kívül olyan pluszértéket tud hozzáadni ehhez az áruhoz, amiért azt az emberek érdemesnek tartják majd megvásárolni. Ha pedig ez a pluszérték nem használati érték, akkor csak kulturális érték lehet. Erről már sokszor írtam a blogjaimon. Tehát csak a kultúra és a modern termelés összekapcsolása mentheti meg a harmadik hullám önellátó, vagy félig önellátó gazdasági rendszerét, vagy a teljes önellátás esetén a nyugati társadalom végképp elveszti technológiai vívmányait, és visszasüllyed a középkori technológiai szintre. Csak így valósulhat Drábik álma, vagy szerintem inkább (ez az én véleményem) rémlátomása a teljes önellátásra épülő parasztgazdaságokról.
Felhasznált Irodalom:
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Claire Wallace: A mindennapi élet ökonómiája, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993.
Gyakorikérdések.hu: Jobbikosok: a Jobbik támogatja Drábik János gazdasági elképzeléseit? http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__partok-kormanyzas__741792-jobbikosok-a-jobbik-tamogatja-drabik-janos-gazdasagi-elkepzeleseit
2012. április 29., vasárnap
Kultúra és gazdasági növekedés
A gazdasági növekedés szempontjából fontos a megtakarítás, mert ha megtakarítok, többet fektethetek be. Továbbá fontos a tőkeigényesség is, amely azt mutatja meg, hogy mennyi tőkét igényel a gazdaságban a befektetés. Ez függ a technikai színvonaltól is. Elméletileg a megtakarítási ráta a tőkeigényességgel elosztva megkapjuk a növekedési rátát. Ez nem igaz, mert a tényezők között ott van még az emberi munkaerő újratermelése is.
Bródy András: Lassuló idő című könyvében arról ír, hogy amikor egy afrikai országban tanított akkor ott rengeteg megtakarított tőke állt rendelkezésre, ugyanakkor az ország továbbfejlesztése nem lett volna különösen tőkeigényes, mert a túlnyomórészt földművelő lakosság alacsony igényszintű volt, a gazdasági fejlődés mégis elmaradt, mert nem volt megfelelő szakértelem és munkaerő az országban.
Ez azt jelzi, hogy ha egy ország az egyik évben sokat takarít meg, akkor nyilván többet is fektethet be, de ha ez az országban élő munkaerő újratermelésének rovására megy, ha az emberek a spórolás miatt nem tudnak művelődni, nem tudják magukat képezni, vagy nem tudják magukat kipihenni, akkor ez hosszú távon a gazdasági növekedés rovására megy. A megtakarítás és a munkaerő újratermelése tehát két alapvetően egymás ellen ható folyamat a gazdasági növekedés szempontjából.
Ezért mindig meg kell gondolni, hogy mennyit takarítsunk meg a jövőbeni befektetés szempontjából, ehhez pedig szükség van valamiféle kockázatelemzésre, és a befektetés kiszámíthatóvá tételére, ebben segít nekünk a kultúra. Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.
A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.
A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.
Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.
Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.
A Széchenyi féle polgári kultúra tehát kiszámíthatóvá teszi a gazdaságot, és ezzel segíti a befektetés eredményességét, de nem csak ebben segíti a befektetést, hanem a kockázatelemzés szempontjából is. A modern gazdaság nemcsak azért kaotikus, mert manapság sok olyan terméket állítanak elő, amelyek nem kötődnek az ember alapszükségleteihez, hanem azért is, mert ha az emberek nem veszik meg ezeket a termékeket az messzemenő hatással lehet a gazdaság legtávolabbi szegmensére is, mert a modern ipari gazdaság globálisnak tekinthető, benne a technológia révén minden össze van kapcsolva mindennel, minden függ mindentől, és így a hatások könnyen és gyorsan továbbgyűrűznek.
Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.
Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.
Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.
A Roób Gusztáv által kitalált információs rendszert véleményem szerint tovább lehetne fejleszteni, hogy ne csak nyilvántartsa a különféle árukat alkotó természeti jelenségeket, és szellemi termékeket, hanem feltérképezze az összefüggéseiket is, mint hogy egy áru előállításához milyen további árukra van szükség. Így például, hogy egy gép legyártásához milyen csavarokra van szükség, ezt milyen másik cégtől tudja megrendelni. Így pedig képet kaphatunk a technológiai rendszerünk bonyolult hálózatáról, összefüggéseiről, amire az egész gazdaság felépül, és így már a gazdaság összefüggéseinek ismeretében, káoszelméleti számításokkal esetleg tudnánk kockázatelemzést végezni. Sőt akár erre építve egy új kulturális gazdaságpolitikát felépíteni, hiszen ha feltérképeztük a technológiai rendszerünk összefüggéseit, amire az egész gazdaság felépül, akkor megismerjük a modern gazdaság kaotikus jellegének törvényszerűségeit, amit csak a kultúra segítségével szüntethetünk meg, ahogy azt az előbb kifejtettem.
Felhasznált Irodalom:
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.
Bródy András: Lassuló idő, Budapest, 1983.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Bródy András: Lassuló idő című könyvében arról ír, hogy amikor egy afrikai országban tanított akkor ott rengeteg megtakarított tőke állt rendelkezésre, ugyanakkor az ország továbbfejlesztése nem lett volna különösen tőkeigényes, mert a túlnyomórészt földművelő lakosság alacsony igényszintű volt, a gazdasági fejlődés mégis elmaradt, mert nem volt megfelelő szakértelem és munkaerő az országban.
Ez azt jelzi, hogy ha egy ország az egyik évben sokat takarít meg, akkor nyilván többet is fektethet be, de ha ez az országban élő munkaerő újratermelésének rovására megy, ha az emberek a spórolás miatt nem tudnak művelődni, nem tudják magukat képezni, vagy nem tudják magukat kipihenni, akkor ez hosszú távon a gazdasági növekedés rovására megy. A megtakarítás és a munkaerő újratermelése tehát két alapvetően egymás ellen ható folyamat a gazdasági növekedés szempontjából.
Ezért mindig meg kell gondolni, hogy mennyit takarítsunk meg a jövőbeni befektetés szempontjából, ehhez pedig szükség van valamiféle kockázatelemzésre, és a befektetés kiszámíthatóvá tételére, ebben segít nekünk a kultúra. Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.
A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.
A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.
Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.
Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.
A Széchenyi féle polgári kultúra tehát kiszámíthatóvá teszi a gazdaságot, és ezzel segíti a befektetés eredményességét, de nem csak ebben segíti a befektetést, hanem a kockázatelemzés szempontjából is. A modern gazdaság nemcsak azért kaotikus, mert manapság sok olyan terméket állítanak elő, amelyek nem kötődnek az ember alapszükségleteihez, hanem azért is, mert ha az emberek nem veszik meg ezeket a termékeket az messzemenő hatással lehet a gazdaság legtávolabbi szegmensére is, mert a modern ipari gazdaság globálisnak tekinthető, benne a technológia révén minden össze van kapcsolva mindennel, minden függ mindentől, és így a hatások könnyen és gyorsan továbbgyűrűznek.
Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.
Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.
Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.
A Roób Gusztáv által kitalált információs rendszert véleményem szerint tovább lehetne fejleszteni, hogy ne csak nyilvántartsa a különféle árukat alkotó természeti jelenségeket, és szellemi termékeket, hanem feltérképezze az összefüggéseiket is, mint hogy egy áru előállításához milyen további árukra van szükség. Így például, hogy egy gép legyártásához milyen csavarokra van szükség, ezt milyen másik cégtől tudja megrendelni. Így pedig képet kaphatunk a technológiai rendszerünk bonyolult hálózatáról, összefüggéseiről, amire az egész gazdaság felépül, és így már a gazdaság összefüggéseinek ismeretében, káoszelméleti számításokkal esetleg tudnánk kockázatelemzést végezni. Sőt akár erre építve egy új kulturális gazdaságpolitikát felépíteni, hiszen ha feltérképeztük a technológiai rendszerünk összefüggéseit, amire az egész gazdaság felépül, akkor megismerjük a modern gazdaság kaotikus jellegének törvényszerűségeit, amit csak a kultúra segítségével szüntethetünk meg, ahogy azt az előbb kifejtettem.
Felhasznált Irodalom:
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.
Bródy András: Lassuló idő, Budapest, 1983.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.
Kultúra, szabadság és érték a kommunista, a liberális és a kultúrgazdálkodás tükrében
Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.
Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet. Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.
Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.
A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.
A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.
A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.
Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.
A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.
Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.
Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.
Felhasznált irodalom:
Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.
Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet. Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.
Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.
A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.
A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.
A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.
Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.
A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.
Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.
Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.
Felhasznált irodalom:
Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
2012. április 16., hétfő
A modern matematika és a keleti vallások kapcsolata
Fejtegetésemet Zenon paradoxonainak feloldásával szeretném kezdeni, amelyek a mozgás létezésének képtelenségét próbálják bizonyítani. Ezek lényegében érvek annak bizonyítására, hogy a mozgás létezése képtelenség. A paradoxonokat már sokan, és sokféleképpen próbálták feloldani. Először is magukat a paradoxonokat szeretném ismertetni.
„Nem lehetséges mozgás, hiszen a mozgó testnek először a megteendő út feléig kell eljutnia, de előbb annak a feléig és annak a feléig így tovább egészen a végtelenségig. A mozgónak végtelenül sok pontot kellene érintenie (1/2 1/4 1/8….), véges idő alatt, ami lehetetlen. Vagyis nem létezik mozgás!
Akhilleusz és a teknős:
„Ez abban áll, hogy a leggyorsabb futó soha nem fogja utolérni a leglassúbbat, mert az üldözőnek előbb el kell jutnia oda, ahonnan az üldözött elindult, így a lassúbbnak szükségképpen mindig lesz valamekkora előnye.”19 Ez az előny a mindig kisebb, de végtelen időre lenne szükség, hogy eltűnjön, hiszen a stadionhoz hasonlóan itt is végtelen pontot véges idő alatt kellene megtenni, ami ellent mond a józan észnek, tehát nem lehetséges mozgás.
Repülő nyíl:
A repülő nyíl a pályája során pontosan ott van, ahol tartózkodik (azonos saját méretével, van egy adott hossza). De ha pontosan ott van, akkor nyugalomban van, hiszen a két végpontja között tartózkodik. Nem mozoghat valami és lehet nyugalomban egyszerre, ez ellentmondás. Márpedig a repülő nyíl a mozgása során pontosan a két végpontja között van, tehát nyugalomban van. Nem létezik mozgás.
Stadion:
Ha a stadionban mondjuk AAAA egységek állnak, és hozzájuk képest a BBBB egységek balról, míg a CCCC egységek jobbról közelednek azonos sebességgel (1.ábra) úgy, hogy mikor az első B találkozik az első C-vel, akkor az említett B a második A-nál van, míg a C a harmadiknál, A-nál(2. ábra). A következő pillanatban egymást pontosan fedik (3.ábra). Ekkor az első C elhalad az összes B mellett, de az első B csak a fele A mellett. Az azonos gyorsasággal mozgó testek ugyanannyi idő alatt nem azonos utat tesznek meg, ez ellentmondás. A mozgás negyedszer is adabszurdnak, értelmetlennek adódik.”
Ebben az írásomban csak az első három mozgás létezése ellen felhozott érvvel szeretnék foglalkozni. A első két érv esetében a probléma gyökere véleményem szerint abban rejlik, hogy Zenon a pontot a tér egyik alkotóelemeként fogja fel. Mi a pont valójában? Ezt a fogalmat egyrészt helymeghatározásra szokták használni. Mint például, hogy ez az objektum ebben a pontban, a tér ezen a pontján van, másrészt a nulldimenziós tér szinonímájaként.
A nulldimenziós tér a térnek azt a formáját jelenti, amelynek semmilyen kiterjedése nincsen. Ha semmilyen kiterjedése nincsen, az azt jelenti, hogy mérete sincsen. Ez pedig a felvázolt problémák első két változatának esetében véleményem szerint egy újabb paradoxont is felvet, ami egyértelműen rámutat, hogy a pontot a tér alkotóelemeként értelmezni teljes képtelenség.
Zenonnak a mozgás létezése ellen felhozott első érve azon a matematikai elven alapszik, hogy a tér, vagy annak egy egysége, mint például az egyenes, végtelen sok kisebb részre felosztható. Ha viszont végtelen sok részre felosztjuk az eredmény 0 lesz, vagyis az egyenes nem fog létezni többé. Hiszen 1/∞ = 0, ahogy 2/∞ is egyenlő nullával és így tovább. Ez híven tükrözi azt a tényt, hogy mivel a pont a nulldimenziós tér megfelelője, kiterjedése nem lehet, ebből kifolyólag pedig mérete sem lehet.
Zenonnak a mozgás ellen felhozott első érve tehát úgy szól a tárgynak végtelen sok ponton kell keresztül mennie ahhoz, hogy egyik helyről a másikba érjen, így a mozgás minden esetben végtelen ideig tartana. Ha viszont a pontoknak nincs kiterjedésük, ebből kifolyólag méretük sem, viszont valóban a tér alkotóelemeiként léteznek, akkor mivel a pont mérete 0, a ponton való keresztülhaladás alatt mérhető időnek is nullának kell lennie. Mivel pedig, ahogyan Zenon is leírta a tárgynak minden esetben végtelen sok ponton kell áthaladnia, hogy céljához érjen, de ∞ * 0 = 0, így újabb paradoxonhoz jutottunk, ami éppen Zenon felvetett problémájának az ellentétje. Itt az a paradoxon, hogy egész egyszerűen nem szabadna léteznie időnek. Minden tárgynak, amikor mozgást hajt végre 0 idő alatt kellene egyik helyről a másikra érnie. A mozgásnak tehát Zenon gondolatmenetével ellentétben nem végtelen idejűnek kellene lennie, hanem 0 idejűnek.
Ez is bizonyítja, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme, mert a pont, mint a nulldimenziós tér megfelelője, nem a tér alkotóeleme, hanem annak ellentettje. Ezt jól bizonyítja az emberi nyelvnek a sajátos jellege, ahogy a pontot, mint fogalmat használja. Már említettem, hogy a pontot, mint fogalmat két formában szoktuk használni, egyrészt a nulldimenziós tér megfelelőjeként, másrészt pedig egy térbeli hely megjelölésére. Érdekes, hogy amikor azt mondjuk, hogy valami a térnek ezen a pontján van, akkor mindig valamilyen kiterjedéssel bíró tárgyra gondolunk. Soha nem mondjuk, hogy ezen a ponton van egy pont, vagy hogy erre a pontra helyeztem egy pontot. Még akkor sem mondjuk ezt, amikor tollal megjelölünk, a térképen egy pontot. Akkor is inkább azt mondjuk, hogy megjelöltem ezt a pontot a térképen, hiszen a tollal rajzolt pontnak, az igazi ponttal ellentétben, ami a nulldimenziós tér megfelelője, van kiterjedése.
Ez arra utal, hogy a tér csak kiterjedésként értelmezhető, ami nem bír kiterjedéssel, az nem a tér eleme, hanem a tér ellentéte. Ha pedig nyelvünk használata erre utal, az mond valamit, hiszen nyelvünk használata visszatükrözi gondolkodási sémáinkat, gondolkodási sémáink pedig valamennyire a valóságot. Tehát Zenon első két problémájának hátterében az a tény áll, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme. Véleményem szerint a harmadik érv is hasonló módon magyarázható, bár ezt nehezebb e magyarázattal szemléletesen levezetni. Ott az érv lényege az, hogy a tárgy nem lehet mozgó, és mozdulatlan egyszerre. A magyarázat véleményem szerint itt is valamiképp az lehet, hogy a mozdulatlanság nem lehet a mozgás alkotóeleme, mert a mozgás csak egységes folyamatként értelmezhető. Ha nem lehet az alkotóeleme, akkor pedig kizárt, hogy a tárgy egyszerre mozgó legyen és mozdulatlan.
Végezetül pedig szeretnék néhány szót szólni a nulldimenziós térnél, vagyis a pontnál magasabb dimenziószámú terekről. Manapság a tudományos életben sokat foglalkoznak a negyedik térdimenzió létezésének lehetőségével. Ez azért érdekes, mert én vitathatónak látom azt a gondolatot, hogy létezhetnek a térdimenziók egymástól függetlenül. Ha ugyanis a nulldimenziós térnek nincs kiterjedése, és ebből kifolyólag mérete sem, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem is létezik, és csak egy a helymegjelölésre alkalmas absztrakt fogalomként értelmezhető. Az egydimenziós térnek a kétdimenziós tér irányába nincs kiterjedése, ami azt jelenti, hogy mérete sem, ami pedig tovább gondolva azt jelenti, hogy az egydimenziós tér a kétdimenziós térhez viszonyítva egyszerűen nem létezik. Ugyanez a helyzet a kétdimenziós és a háromdimenziós tér viszonyában is.
Ezt tehát azt jelenti, hogy a kétdimenziós, és az egydimenziós terek bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. A filozófiában pedig bevett tétel, hogy egy létezőnek, ahhoz hogy rámondhassuk, hogy az, ami minden tulajdonságával bírnia kell annak a létezőnek, aminek a nevét rámondjuk. Ahhoz tehát, hogy egy asztalra rámondhassuk, hogy asztal, ahhoz annak az asztalnak az asztal minden tulajdonságával bírnia kell. Ebből levezetve pedig, hogy egy létezőre rámondhassuk, hogy valóban létező, vagyis hogy valóban létezik, ahhoz a létező minden tulajdonságával bírnia kell. A kétdimenziós, és az egydimenziós térről viszont az imént bebizonyítottuk, hogy bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. Tehát ez azt jelenti, hogy térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek.
Viszont, ha létezik negyedik térdimenzió, akkor a háromdimenziós térnek attól függetlenül kell léteznie, amire az a bizonyíték, hogy mi itt vagyunk, és létezünk. De mivel térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek, ahogy előbb levezettem, ez azt sugallja, hogy nincs negyedik dimenzió.
Azonban ezt a gondolatmenetet meg is lehet cáfolni, még pedig azzal, hogy a pont nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de ezt is meg lehet cáfolni. A most leírt számoknál a ... mindig az számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizede jel után.
Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:
„1,9999999...
Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:
19,9999999....
Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel szorzás után is a végtelenbe folytatódnak.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:
19,9999999.... - 1,99999999... = 18
A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most ugye a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Am inem más, mint a 18.
18/9=2
Most akkor mi is van?
Igen, jól látjátok az 1, 9999.... = 2
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látszik a kést szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.
Mivel 1,999... = 2
Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kéne kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.
Furcsa ugye?”
Ez azt sugallja, hogy nem létezik olyan, hogy végtelenül kicsi. Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Na de most akkor, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, de ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal, 10 vagy 20? Vagy, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? De hát a pont mérete mindenhogyan egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenhogy végtelen marad.
Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.
Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111 is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.
A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.
Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzeni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.
Nehéz racionális fogalmakkal megfogalmazni, de amikor ezt halljuk, agyunkban egy olyan képzet alakul ki, mintha belenéznénk egy természetes szám belsejébe, és ott a valós számok, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, folyamatosan egymás között szaporodnának. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelen méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis meszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kissebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kissebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?
A végtelenül kicsi számokat én úgy képzelem el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.
A kérdés, hogy nem lehet e ezt kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel? Ehhez persze először is meg kell értenünk, hogy mi az a kontinuum-hipotézis. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
És így tovább. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.
0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …
Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ez valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de vajon bizonyítja e azt is, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok? Egy másik matematikus David Hilbert ugyanis a természetes számokra is bebizonyította, hogy nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. Mégpediga a következő képpen:
„Egy valódi hotelben (amelynek véges sok szobája van) ha minden szobát kiadnak, akkor nem tudnak több vendéget elhelyezni, ebben nincs semmi meglepő. De képzeljünk el egy olyan szállodát, amelynek végtelen sok szobája van, azaz a szobaszámok 1-től kezdve folyamatosan növekednek, és nincs olyan szoba, amelynél ne lenne nagyobb számú. A szállodának van egy hangosbemondórendszere is, amelyen keresztül a portás az összes szobavendégnek tud üzenni egyszerre. Tegyük fel, hogy egy ilyen hotelben az összes szoba megtelt, olyan sok vendég van. A kérdés, hogy ha jön még egy vendég, el kell-e küldeni. A meglepő válasz az, hogy nem. Az új vendég elhelyezéséhez a portásnak csak annyit kell tennie, hogy bemondja: minden vendég költözzön át az eggyel nagyobb számú szobába. Az a vendég, aki eddig az 1-es szobában lakott, átköltözik a 2-esbe, amelynek eddigi lakója a 3-asba megy át, és így tovább. Így az 1-es szoba felszabadul, és az új vendég beköltözhet.”
Tehát ha ez a gondolatmenet csak azt bizonyítja, hogy a valós számok számossága nagyobb önmagánál, vagyis a végtelennél, akkor nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ha még egyszer megnézzük Cantor bizonyítását láthatjuk, hogy ő a valós számoknak azt a tulajdonságát használta fel ennél a bizonyításnál, hogy a valós számoknak végtelen sok számjegyük van. Ennél fogva pedig persze, hogy tudunk végtelennél is több valós számot kreálni, hiszen végtelen sok számjegyet végtelennél is több módon tudunk kombinálni egymással. Pedig Hilbert gondolatmenetét olvasva nyilván a természetes számok esetében is van végtelennél nagyobb természetes szám, csak azt nem tudjuk vizuálisan szemléltetni, ahogy Cantor tette a valós számokkal. Egyszerűen azért, mert a természetes számok nem lehetnek végtelen számjegyűek. És így a természetes számok számjegyeit nem tudjuk végtelennél is több módon kombinálni egymással. Ez a bizonyítás tehát ilyen értelmezésben nem valós matematikai összefüggésekre épít, hanem a valós számok formai sajátosságaira. Azt valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de ha csak ennyit bizonyít, akkor azt nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál.
Ez csak esetleg akkor vehetjük bizonyítottnak, ha a következő megállapítást teszük: míg a természetes számok esetében a végtelennél nagyobb végtelen valóban csak nagyobb lehet az eddig felsorolt természetes számoknál. (Hiszen, ha meghatározott mennyiségű természetes számot hiánytalanul felsorolunk, akkor egy új természetes szám csak nagyobb lehet a már felsoroltaknál.) Addig a valós számok esetében a Cantor módszerével létrehozott új valós szám lehet nagyobb, de lehet kisebb is az eddig felsorolt valós számoknál, és így a valós számok nem felsorolhatóak, vagyis nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. Egy indiai matematikus Ranganathan megfogalmazásával a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám. Így valóban nem lehet felsorolni a valós számokat, és nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. És Cantor valóban a valós számok megszámlálhatatlanságát használja érvként a valós számoknak a természetes számoktól eltérő számoságának bizonyítására, vagyis, hogy nem lehetnek ekvivalensek egymással.
Azonban én így sem vagyok biztos abban, hogy ez a gondolatmenet bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok. A cikk elején bebizonyítottuk, hogy egy végtelen számosságú halmaz egyenlő lehet saját részhalmazával. Vagyis a végtelen számosságú halmazokra jellemző valami, ami a véges halmazokra nem. Ha pedig tudjuk, hogy a végtelen halmazokra jellemző lehet olyan, ami a véges halmazokra nem jellemző. Akkor mi bizonyítja azt, hogy az a tulajdonság például, amely a véges halmazokra bizonyítottan jellemző, vagyis hogy ha két halmaz nem ekvivalens egymással, akkor különböző számosságú az a végtelen halmazokra is jellemző? A valós számok egymás felé, egymással egybefolyva végtelenek és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél, a természetes számok pedig egymásra épülve végtelenek, és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. De ettől még számuk nem tér el egymástól. Csak, ha egymás mellé állítjuk őket, akkor nem tudjuk megfeleltetni egymásnak őket, mert a valós számok mivel egymással összefolyva végtelenek, és nagyobbak a végtelennél, minden valós számnál vételen sok kisebb és nagyobb valós szám létezik. Ellentétben a természetes számokkal, amelyek egymásra épülnek, és minden természetes számnál csupán végtelen sok nagyobb természetes szám létezik. Cantor bizonyítása tényleg bizonyítja azt, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de azt nem, hogy a valós számok ténylegesen nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, hogy a végtelen a természetes számok esetében is nagyobb önmagánál. Tehát ez csak az én értelmezésem, de arra utal, hogy a kontinuum-számosság elmélet helyessége is vitatható, de most vegyük úgy, hogy igaz.
A kontinuum-hipotézis Cantor kontinuum-számosság elméletére alapozva azt mondja, hogy nincs létező számosság a valós számok megszámlálhatatlanul, és a természetes számok megszámlálhatóan végtelen számossága között. A kérdés az, hogy a végtelenül kicsi számokat nem lehet e kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel. Lehet, hogy a végtelenül kicsi számok azok, amelyek számossága a valós, és a természetes számok számossága közé esik? Mint mondtam a végtelenül kicsi számok olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor. Ezeket Cantor bizonyítását követve így lehetne hozzárendelni az igazi valós számokhoz:
0, A1 A1 A1 A1… A1 A2 A3 A4 … → 0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B1 B1 B1… B1 B2 B3 B4 … → 0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C1 C1 C1… C1 C2 C3 C4 … → 0, C1 C2 C3 C4 …
Cantor bizonyítása alapján könnyen belátható, hogy a két számhalmaz nem ekvivalens egymással. Van még egy feltétele is annak, hogy a számhalmaz számossága a valós és a természetes számok közé essen. A számhalmaznak tartalmaznia kell a természetes számokat. Könnyen belátható az első paradoxon levezetéséből, hogy ha a végtelenül kicsi szám 0 értéket is felvehet, akkor ennek a feltételnek is megfelel. Ezzel tehát megcáfoltuk a kontinuum-hipotézist, létezik számosság a természetes, és a valós számok között. A tér és a pont viszonyában tehát az a kérdés, hogy a teret megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi pontok építik e fel. Ha nem, akkor a teret nem építhetik fel pontok, mert azoknak nem lehet kiterjedésük, és akkor az egész modern matematika alól kicsúszik a talaj, ha igen, akkor a kontinuum-hipotézis meg van cáfolva.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam z indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.
A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám lehet egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Végül leírtam, hogy saját látomásom szerint a valós számok nem statikusan létező dolgok, hanem folyamatosan teremtődő objektumok, amely szintén a taoizmus azon tanításaival mutat rokonságot, hogy a valóság folyamatos mozgásban van.
A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.
Éerdekes megemlíteni még valamit is. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann: Krisztus és az idő című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág? Tehát a végtelen általunk érzékelt részének a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságaival kell rokonságot mutatnia, mert paradox módon egyszerre kell végesnek és végtelennek lennie, ami pedig szintén a távol-keleti vallások és a kvantummechanika Capra által feltárt összefüggésivel mutat rokonságot. Itt talán a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságai mutatkoznak meg a végtelenül nagy tulajdonságaiban?
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hilber t_Grand_Hotel-paradoxonja
http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01 683-1.pdf
http://www.math.u-szeged.hu/~hajnal/courses/halmaz99/hipotezis.htm
http://hps.elte.hu/tdk/dogak/bognarg_doga.pdf
http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454 Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai.
Papp Tibor: A Lagrange mechanika alapjai http://rabbot.varazslat.com/mypage/files/lagrange.pdf
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
„Nem lehetséges mozgás, hiszen a mozgó testnek először a megteendő út feléig kell eljutnia, de előbb annak a feléig és annak a feléig így tovább egészen a végtelenségig. A mozgónak végtelenül sok pontot kellene érintenie (1/2 1/4 1/8….), véges idő alatt, ami lehetetlen. Vagyis nem létezik mozgás!
Akhilleusz és a teknős:
„Ez abban áll, hogy a leggyorsabb futó soha nem fogja utolérni a leglassúbbat, mert az üldözőnek előbb el kell jutnia oda, ahonnan az üldözött elindult, így a lassúbbnak szükségképpen mindig lesz valamekkora előnye.”19 Ez az előny a mindig kisebb, de végtelen időre lenne szükség, hogy eltűnjön, hiszen a stadionhoz hasonlóan itt is végtelen pontot véges idő alatt kellene megtenni, ami ellent mond a józan észnek, tehát nem lehetséges mozgás.
Repülő nyíl:
A repülő nyíl a pályája során pontosan ott van, ahol tartózkodik (azonos saját méretével, van egy adott hossza). De ha pontosan ott van, akkor nyugalomban van, hiszen a két végpontja között tartózkodik. Nem mozoghat valami és lehet nyugalomban egyszerre, ez ellentmondás. Márpedig a repülő nyíl a mozgása során pontosan a két végpontja között van, tehát nyugalomban van. Nem létezik mozgás.
Stadion:
Ha a stadionban mondjuk AAAA egységek állnak, és hozzájuk képest a BBBB egységek balról, míg a CCCC egységek jobbról közelednek azonos sebességgel (1.ábra) úgy, hogy mikor az első B találkozik az első C-vel, akkor az említett B a második A-nál van, míg a C a harmadiknál, A-nál(2. ábra). A következő pillanatban egymást pontosan fedik (3.ábra). Ekkor az első C elhalad az összes B mellett, de az első B csak a fele A mellett. Az azonos gyorsasággal mozgó testek ugyanannyi idő alatt nem azonos utat tesznek meg, ez ellentmondás. A mozgás negyedszer is adabszurdnak, értelmetlennek adódik.”
Ebben az írásomban csak az első három mozgás létezése ellen felhozott érvvel szeretnék foglalkozni. A első két érv esetében a probléma gyökere véleményem szerint abban rejlik, hogy Zenon a pontot a tér egyik alkotóelemeként fogja fel. Mi a pont valójában? Ezt a fogalmat egyrészt helymeghatározásra szokták használni. Mint például, hogy ez az objektum ebben a pontban, a tér ezen a pontján van, másrészt a nulldimenziós tér szinonímájaként.
A nulldimenziós tér a térnek azt a formáját jelenti, amelynek semmilyen kiterjedése nincsen. Ha semmilyen kiterjedése nincsen, az azt jelenti, hogy mérete sincsen. Ez pedig a felvázolt problémák első két változatának esetében véleményem szerint egy újabb paradoxont is felvet, ami egyértelműen rámutat, hogy a pontot a tér alkotóelemeként értelmezni teljes képtelenség.
Zenonnak a mozgás létezése ellen felhozott első érve azon a matematikai elven alapszik, hogy a tér, vagy annak egy egysége, mint például az egyenes, végtelen sok kisebb részre felosztható. Ha viszont végtelen sok részre felosztjuk az eredmény 0 lesz, vagyis az egyenes nem fog létezni többé. Hiszen 1/∞ = 0, ahogy 2/∞ is egyenlő nullával és így tovább. Ez híven tükrözi azt a tényt, hogy mivel a pont a nulldimenziós tér megfelelője, kiterjedése nem lehet, ebből kifolyólag pedig mérete sem lehet.
Zenonnak a mozgás ellen felhozott első érve tehát úgy szól a tárgynak végtelen sok ponton kell keresztül mennie ahhoz, hogy egyik helyről a másikba érjen, így a mozgás minden esetben végtelen ideig tartana. Ha viszont a pontoknak nincs kiterjedésük, ebből kifolyólag méretük sem, viszont valóban a tér alkotóelemeiként léteznek, akkor mivel a pont mérete 0, a ponton való keresztülhaladás alatt mérhető időnek is nullának kell lennie. Mivel pedig, ahogyan Zenon is leírta a tárgynak minden esetben végtelen sok ponton kell áthaladnia, hogy céljához érjen, de ∞ * 0 = 0, így újabb paradoxonhoz jutottunk, ami éppen Zenon felvetett problémájának az ellentétje. Itt az a paradoxon, hogy egész egyszerűen nem szabadna léteznie időnek. Minden tárgynak, amikor mozgást hajt végre 0 idő alatt kellene egyik helyről a másikra érnie. A mozgásnak tehát Zenon gondolatmenetével ellentétben nem végtelen idejűnek kellene lennie, hanem 0 idejűnek.
Ez is bizonyítja, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme, mert a pont, mint a nulldimenziós tér megfelelője, nem a tér alkotóeleme, hanem annak ellentettje. Ezt jól bizonyítja az emberi nyelvnek a sajátos jellege, ahogy a pontot, mint fogalmat használja. Már említettem, hogy a pontot, mint fogalmat két formában szoktuk használni, egyrészt a nulldimenziós tér megfelelőjeként, másrészt pedig egy térbeli hely megjelölésére. Érdekes, hogy amikor azt mondjuk, hogy valami a térnek ezen a pontján van, akkor mindig valamilyen kiterjedéssel bíró tárgyra gondolunk. Soha nem mondjuk, hogy ezen a ponton van egy pont, vagy hogy erre a pontra helyeztem egy pontot. Még akkor sem mondjuk ezt, amikor tollal megjelölünk, a térképen egy pontot. Akkor is inkább azt mondjuk, hogy megjelöltem ezt a pontot a térképen, hiszen a tollal rajzolt pontnak, az igazi ponttal ellentétben, ami a nulldimenziós tér megfelelője, van kiterjedése.
Ez arra utal, hogy a tér csak kiterjedésként értelmezhető, ami nem bír kiterjedéssel, az nem a tér eleme, hanem a tér ellentéte. Ha pedig nyelvünk használata erre utal, az mond valamit, hiszen nyelvünk használata visszatükrözi gondolkodási sémáinkat, gondolkodási sémáink pedig valamennyire a valóságot. Tehát Zenon első két problémájának hátterében az a tény áll, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme. Véleményem szerint a harmadik érv is hasonló módon magyarázható, bár ezt nehezebb e magyarázattal szemléletesen levezetni. Ott az érv lényege az, hogy a tárgy nem lehet mozgó, és mozdulatlan egyszerre. A magyarázat véleményem szerint itt is valamiképp az lehet, hogy a mozdulatlanság nem lehet a mozgás alkotóeleme, mert a mozgás csak egységes folyamatként értelmezhető. Ha nem lehet az alkotóeleme, akkor pedig kizárt, hogy a tárgy egyszerre mozgó legyen és mozdulatlan.
Végezetül pedig szeretnék néhány szót szólni a nulldimenziós térnél, vagyis a pontnál magasabb dimenziószámú terekről. Manapság a tudományos életben sokat foglalkoznak a negyedik térdimenzió létezésének lehetőségével. Ez azért érdekes, mert én vitathatónak látom azt a gondolatot, hogy létezhetnek a térdimenziók egymástól függetlenül. Ha ugyanis a nulldimenziós térnek nincs kiterjedése, és ebből kifolyólag mérete sem, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem is létezik, és csak egy a helymegjelölésre alkalmas absztrakt fogalomként értelmezhető. Az egydimenziós térnek a kétdimenziós tér irányába nincs kiterjedése, ami azt jelenti, hogy mérete sem, ami pedig tovább gondolva azt jelenti, hogy az egydimenziós tér a kétdimenziós térhez viszonyítva egyszerűen nem létezik. Ugyanez a helyzet a kétdimenziós és a háromdimenziós tér viszonyában is.
Ezt tehát azt jelenti, hogy a kétdimenziós, és az egydimenziós terek bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. A filozófiában pedig bevett tétel, hogy egy létezőnek, ahhoz hogy rámondhassuk, hogy az, ami minden tulajdonságával bírnia kell annak a létezőnek, aminek a nevét rámondjuk. Ahhoz tehát, hogy egy asztalra rámondhassuk, hogy asztal, ahhoz annak az asztalnak az asztal minden tulajdonságával bírnia kell. Ebből levezetve pedig, hogy egy létezőre rámondhassuk, hogy valóban létező, vagyis hogy valóban létezik, ahhoz a létező minden tulajdonságával bírnia kell. A kétdimenziós, és az egydimenziós térről viszont az imént bebizonyítottuk, hogy bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. Tehát ez azt jelenti, hogy térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek.
Viszont, ha létezik negyedik térdimenzió, akkor a háromdimenziós térnek attól függetlenül kell léteznie, amire az a bizonyíték, hogy mi itt vagyunk, és létezünk. De mivel térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek, ahogy előbb levezettem, ez azt sugallja, hogy nincs negyedik dimenzió.
Azonban ezt a gondolatmenetet meg is lehet cáfolni, még pedig azzal, hogy a pont nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de ezt is meg lehet cáfolni. A most leírt számoknál a ... mindig az számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizede jel után.
Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:
„1,9999999...
Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:
19,9999999....
Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel szorzás után is a végtelenbe folytatódnak.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:
19,9999999.... - 1,99999999... = 18
A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most ugye a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Am inem más, mint a 18.
18/9=2
Most akkor mi is van?
Igen, jól látjátok az 1, 9999.... = 2
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látszik a kést szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.
Mivel 1,999... = 2
Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kéne kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.
Furcsa ugye?”
Ez azt sugallja, hogy nem létezik olyan, hogy végtelenül kicsi. Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Na de most akkor, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, de ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal, 10 vagy 20? Vagy, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? De hát a pont mérete mindenhogyan egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenhogy végtelen marad.
Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.
Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111 is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.
A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.
Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzeni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.
Nehéz racionális fogalmakkal megfogalmazni, de amikor ezt halljuk, agyunkban egy olyan képzet alakul ki, mintha belenéznénk egy természetes szám belsejébe, és ott a valós számok, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, folyamatosan egymás között szaporodnának. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelen méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis meszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kissebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kissebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?
A végtelenül kicsi számokat én úgy képzelem el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.
A kérdés, hogy nem lehet e ezt kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel? Ehhez persze először is meg kell értenünk, hogy mi az a kontinuum-hipotézis. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
És így tovább. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.
0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …
Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ez valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de vajon bizonyítja e azt is, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok? Egy másik matematikus David Hilbert ugyanis a természetes számokra is bebizonyította, hogy nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. Mégpediga a következő képpen:
„Egy valódi hotelben (amelynek véges sok szobája van) ha minden szobát kiadnak, akkor nem tudnak több vendéget elhelyezni, ebben nincs semmi meglepő. De képzeljünk el egy olyan szállodát, amelynek végtelen sok szobája van, azaz a szobaszámok 1-től kezdve folyamatosan növekednek, és nincs olyan szoba, amelynél ne lenne nagyobb számú. A szállodának van egy hangosbemondórendszere is, amelyen keresztül a portás az összes szobavendégnek tud üzenni egyszerre. Tegyük fel, hogy egy ilyen hotelben az összes szoba megtelt, olyan sok vendég van. A kérdés, hogy ha jön még egy vendég, el kell-e küldeni. A meglepő válasz az, hogy nem. Az új vendég elhelyezéséhez a portásnak csak annyit kell tennie, hogy bemondja: minden vendég költözzön át az eggyel nagyobb számú szobába. Az a vendég, aki eddig az 1-es szobában lakott, átköltözik a 2-esbe, amelynek eddigi lakója a 3-asba megy át, és így tovább. Így az 1-es szoba felszabadul, és az új vendég beköltözhet.”
Tehát ha ez a gondolatmenet csak azt bizonyítja, hogy a valós számok számossága nagyobb önmagánál, vagyis a végtelennél, akkor nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ha még egyszer megnézzük Cantor bizonyítását láthatjuk, hogy ő a valós számoknak azt a tulajdonságát használta fel ennél a bizonyításnál, hogy a valós számoknak végtelen sok számjegyük van. Ennél fogva pedig persze, hogy tudunk végtelennél is több valós számot kreálni, hiszen végtelen sok számjegyet végtelennél is több módon tudunk kombinálni egymással. Pedig Hilbert gondolatmenetét olvasva nyilván a természetes számok esetében is van végtelennél nagyobb természetes szám, csak azt nem tudjuk vizuálisan szemléltetni, ahogy Cantor tette a valós számokkal. Egyszerűen azért, mert a természetes számok nem lehetnek végtelen számjegyűek. És így a természetes számok számjegyeit nem tudjuk végtelennél is több módon kombinálni egymással. Ez a bizonyítás tehát ilyen értelmezésben nem valós matematikai összefüggésekre épít, hanem a valós számok formai sajátosságaira. Azt valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de ha csak ennyit bizonyít, akkor azt nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál.
Ez csak esetleg akkor vehetjük bizonyítottnak, ha a következő megállapítást teszük: míg a természetes számok esetében a végtelennél nagyobb végtelen valóban csak nagyobb lehet az eddig felsorolt természetes számoknál. (Hiszen, ha meghatározott mennyiségű természetes számot hiánytalanul felsorolunk, akkor egy új természetes szám csak nagyobb lehet a már felsoroltaknál.) Addig a valós számok esetében a Cantor módszerével létrehozott új valós szám lehet nagyobb, de lehet kisebb is az eddig felsorolt valós számoknál, és így a valós számok nem felsorolhatóak, vagyis nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. Egy indiai matematikus Ranganathan megfogalmazásával a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám. Így valóban nem lehet felsorolni a valós számokat, és nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. És Cantor valóban a valós számok megszámlálhatatlanságát használja érvként a valós számoknak a természetes számoktól eltérő számoságának bizonyítására, vagyis, hogy nem lehetnek ekvivalensek egymással.
Azonban én így sem vagyok biztos abban, hogy ez a gondolatmenet bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok. A cikk elején bebizonyítottuk, hogy egy végtelen számosságú halmaz egyenlő lehet saját részhalmazával. Vagyis a végtelen számosságú halmazokra jellemző valami, ami a véges halmazokra nem. Ha pedig tudjuk, hogy a végtelen halmazokra jellemző lehet olyan, ami a véges halmazokra nem jellemző. Akkor mi bizonyítja azt, hogy az a tulajdonság például, amely a véges halmazokra bizonyítottan jellemző, vagyis hogy ha két halmaz nem ekvivalens egymással, akkor különböző számosságú az a végtelen halmazokra is jellemző? A valós számok egymás felé, egymással egybefolyva végtelenek és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél, a természetes számok pedig egymásra épülve végtelenek, és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. De ettől még számuk nem tér el egymástól. Csak, ha egymás mellé állítjuk őket, akkor nem tudjuk megfeleltetni egymásnak őket, mert a valós számok mivel egymással összefolyva végtelenek, és nagyobbak a végtelennél, minden valós számnál vételen sok kisebb és nagyobb valós szám létezik. Ellentétben a természetes számokkal, amelyek egymásra épülnek, és minden természetes számnál csupán végtelen sok nagyobb természetes szám létezik. Cantor bizonyítása tényleg bizonyítja azt, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de azt nem, hogy a valós számok ténylegesen nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, hogy a végtelen a természetes számok esetében is nagyobb önmagánál. Tehát ez csak az én értelmezésem, de arra utal, hogy a kontinuum-számosság elmélet helyessége is vitatható, de most vegyük úgy, hogy igaz.
A kontinuum-hipotézis Cantor kontinuum-számosság elméletére alapozva azt mondja, hogy nincs létező számosság a valós számok megszámlálhatatlanul, és a természetes számok megszámlálhatóan végtelen számossága között. A kérdés az, hogy a végtelenül kicsi számokat nem lehet e kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel. Lehet, hogy a végtelenül kicsi számok azok, amelyek számossága a valós, és a természetes számok számossága közé esik? Mint mondtam a végtelenül kicsi számok olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor. Ezeket Cantor bizonyítását követve így lehetne hozzárendelni az igazi valós számokhoz:
0, A1 A1 A1 A1… A1 A2 A3 A4 … → 0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B1 B1 B1… B1 B2 B3 B4 … → 0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C1 C1 C1… C1 C2 C3 C4 … → 0, C1 C2 C3 C4 …
Cantor bizonyítása alapján könnyen belátható, hogy a két számhalmaz nem ekvivalens egymással. Van még egy feltétele is annak, hogy a számhalmaz számossága a valós és a természetes számok közé essen. A számhalmaznak tartalmaznia kell a természetes számokat. Könnyen belátható az első paradoxon levezetéséből, hogy ha a végtelenül kicsi szám 0 értéket is felvehet, akkor ennek a feltételnek is megfelel. Ezzel tehát megcáfoltuk a kontinuum-hipotézist, létezik számosság a természetes, és a valós számok között. A tér és a pont viszonyában tehát az a kérdés, hogy a teret megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi pontok építik e fel. Ha nem, akkor a teret nem építhetik fel pontok, mert azoknak nem lehet kiterjedésük, és akkor az egész modern matematika alól kicsúszik a talaj, ha igen, akkor a kontinuum-hipotézis meg van cáfolva.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam z indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.
A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám lehet egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Végül leírtam, hogy saját látomásom szerint a valós számok nem statikusan létező dolgok, hanem folyamatosan teremtődő objektumok, amely szintén a taoizmus azon tanításaival mutat rokonságot, hogy a valóság folyamatos mozgásban van.
A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.
Éerdekes megemlíteni még valamit is. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann: Krisztus és az idő című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág? Tehát a végtelen általunk érzékelt részének a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságaival kell rokonságot mutatnia, mert paradox módon egyszerre kell végesnek és végtelennek lennie, ami pedig szintén a távol-keleti vallások és a kvantummechanika Capra által feltárt összefüggésivel mutat rokonságot. Itt talán a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságai mutatkoznak meg a végtelenül nagy tulajdonságaiban?
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hilber t_Grand_Hotel-paradoxonja
http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01 683-1.pdf
http://www.math.u-szeged.hu/~hajnal/courses/halmaz99/hipotezis.htm
http://hps.elte.hu/tdk/dogak/bognarg_doga.pdf
http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454 Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai.
Papp Tibor: A Lagrange mechanika alapjai http://rabbot.varazslat.com/mypage/files/lagrange.pdf
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)