Cséfalvay Zoltán ebben a könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
2011. október 12., szerda
Ligeti Pál: Új pantheon felé (könyvajánló)
Ligeti Pál ebben a könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
2011. október 9., vasárnap
A vasfüggöny léte és vége című kiállítás a soproni városi könyvtárban (saját videóval)
A Széchenyi István Városi Könyvtár
és a Hanns-Seidel-Alapítvány
tisztelettel meghívja
Önt, kedves családját és barátait
„A vasfüggöny léte és vége”
című kiállítás megnyitójára
2011. szeptember 15-én 16:30 órára
A kiállítást megnyitja Dr. Janza Frigyes
a Magyar Rendészettudományi Társaság
főtitkára, nyugállományú vezérőrnagy
A kiállítás megtekinthető 2011.
szeptember 15. és 2011. október 1.
között.
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=1JAjeG-uVD8
Megjegyzés:
Ha a videóban elmosódottak a képek arról nem én tehetek. A youtube problémás mostanában. Próbálják meg kinagyítani a videót teljes képernyőre, akkor talán kitisztulnak a képek.
és a Hanns-Seidel-Alapítvány
tisztelettel meghívja
Önt, kedves családját és barátait
„A vasfüggöny léte és vége”
című kiállítás megnyitójára
2011. szeptember 15-én 16:30 órára
A kiállítást megnyitja Dr. Janza Frigyes
a Magyar Rendészettudományi Társaság
főtitkára, nyugállományú vezérőrnagy
A kiállítás megtekinthető 2011.
szeptember 15. és 2011. október 1.
között.
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=1JAjeG-uVD8
Megjegyzés:
Ha a videóban elmosódottak a képek arról nem én tehetek. A youtube problémás mostanában. Próbálják meg kinagyítani a videót teljes képernyőre, akkor talán kitisztulnak a képek.
V. Soproni Fotópályázat díjazott fotói (válogatás saját videóval)
A Soproni Fotóklub Egyesület tagjai köszönetüket fejezik ki mindazoknak, akik a nyár utolsó hétvégéjét a kultúrának szentelték, és eljöttek megtekinteni a 9-ik szabadtéri kiállításunkat.
A tárlatot ismét több ezren nézték végig, és a média is képviseltette magát, amit ezúton is köszönünk nekik. A pályázóknak, és főként a díjazottaknak gratulálunk. Akinek felkeltettük érdeklődését a fotózás iránt, azt szeretettel várjuk a klub foglalkozásaira midnen csütörtökön a Liszt Ferenc kultúrális Központban 16-19 óra közt.
A fotópályázat elfogadott, és díjazott képei megtekinthetőek lesznek a hét végétől a LISZTben, az aulában a következő hetekben.
Mindenkit várunk vissza szeretettel a többi rendezvényükre, és a jövő évi kiállitásunkra is, ahol sok újdonsággal, meglepetéssel fogunk szolgálni!
Az ötödik soproni fotópályázat díjazottjai 2011-ben:
Hajtó György, Hillebrand Adrienn, Zeberer Zsolt, Major Áron, Tóth Dorottya, Horváth László Gábor, Nagy Zoltán, Csepreghy András, Kőrös Péter, Zarándi Bence, Fehér Balázs, Tömördy Szabolcs, Bencsik Péter, Steiger Ákos, Varga Nóra, Böröcz Tamás, Nagy Bertold,
Rámháp Balázs, Gosztonyi Lívia, Nagy Attila, Mentzel István, Pénzel Péter, Pete Balázs, Varga Nóra, Tóth Csaba, Horváth Réka, Hujber Melinda, Kotsmár Zoltán, Kurucz Ádám, Galgóczi Arnold, Sinkovits Mónika.
Forrás:
http://sopronifotoklub.hu/a-fotopalyazat-kepei-a-lisztben.html
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=x9F2Medze8c&feature=channel_video_title
A tárlatot ismét több ezren nézték végig, és a média is képviseltette magát, amit ezúton is köszönünk nekik. A pályázóknak, és főként a díjazottaknak gratulálunk. Akinek felkeltettük érdeklődését a fotózás iránt, azt szeretettel várjuk a klub foglalkozásaira midnen csütörtökön a Liszt Ferenc kultúrális Központban 16-19 óra közt.
A fotópályázat elfogadott, és díjazott képei megtekinthetőek lesznek a hét végétől a LISZTben, az aulában a következő hetekben.
Mindenkit várunk vissza szeretettel a többi rendezvényükre, és a jövő évi kiállitásunkra is, ahol sok újdonsággal, meglepetéssel fogunk szolgálni!
Az ötödik soproni fotópályázat díjazottjai 2011-ben:
Hajtó György, Hillebrand Adrienn, Zeberer Zsolt, Major Áron, Tóth Dorottya, Horváth László Gábor, Nagy Zoltán, Csepreghy András, Kőrös Péter, Zarándi Bence, Fehér Balázs, Tömördy Szabolcs, Bencsik Péter, Steiger Ákos, Varga Nóra, Böröcz Tamás, Nagy Bertold,
Rámháp Balázs, Gosztonyi Lívia, Nagy Attila, Mentzel István, Pénzel Péter, Pete Balázs, Varga Nóra, Tóth Csaba, Horváth Réka, Hujber Melinda, Kotsmár Zoltán, Kurucz Ádám, Galgóczi Arnold, Sinkovits Mónika.
Forrás:
http://sopronifotoklub.hu/a-fotopalyazat-kepei-a-lisztben.html
A videó itt megtekinthető:
http://www.youtube.com/watch?v=x9F2Medze8c&feature=channel_video_title
A Habsburgok gazdaságpolitikájának mai vonatkozásai
Heckenast Gusztáv: A Habsburgok gazdaságpolitikája a 17-18. században című könyve szerint a Habsburg monarchia gazdaságpolitikáját lehet vizsgálni csak egy országból kiindulva, továbbá összbirodalmi szempontból is. A Habsburgok a birodalmat szerves egységnek tekintették, így jogosan vethető fel a kérdés, hogy ez az összbirodalmi gazdasági szemlélet és az ebből életre hívott gazdaságpolitika mennyiben segítette elő, vagy akadályozta az egyes országok fejlődését. A magyar történetírás egészen az 1960-as évekig egy virtuális, független Magyarország gazdasági érdekeinek érvényesítését kérte számon a birodalmi politikán.
A szerző szerint a Habsburgok nem tekintették külön gazdasági egységnek Magyarországot, mint ahogy ezt az ő szempontjukból nyilván nem is tehették, hiszen a birodalom fenntartására esküdtek fel, így nem veszélyeztethették a birodalom létét egyetlen ország miatt. Más kérdés azután, hogy ezzel a résszel, vagyis Magyarországgal szemben megtettek e mindent, ami az egésznek nem volt kárára. Megint más kérdés a szerző szerint, hogy Magyarország iránti rosszakaratból maradtak e el ezek a törekvések, vagy pedig a gazdaságpolitika általános hibái miatt, amelyek a többi társországot is ugyanígy sújtották.
A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikáját sok szempontból lehet bírálni, de nem kell az időszakos gazdasági összeütközések mögött Magyarország elleni rosszindulatot feltételezni a Habsburgok részéről. Eckhart Ferenc volt az a szerző, aki szerint a Magyarság újkori gazdasági elmaradottsága mögött a Habsburgok tudatos rosszindulata és elnyomása áll. A könyv szerzője ezzel ellentétben azt állítja, hogy az akkori Magyarság gazdasági elmaradottsága a középkorba nyúlik vissza. Magyarországon a gazdálkodás jellegében hagyományosan a középkor óta a mezőgazdaság dominál az iparral szemben.
A Habsburgok pedig az összbirodalmi szemléletnek megfelelően a birodalmat olyan gazdasági egységnek fogták fel, amelynek részei ki kell, hogy egészítsék egymást. Mivel pedig Magyarország ásványkincsekben nagyon gazdag, továbbá itt igen előnyösek a feltételei a mezőgazdaságnak, így ennek kell megszabnia Magyarország gazdasági szerepét a birodalomban. Tehát mezőgazdasági termékekkel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalom többi részét, vagyis a mezőgazdaságot és a bányászatot kell fejleszteni Magyarországon.
A szerző részletesen áttekinti a birodalom gazdaságpolitikáját. Legfontosabb feladat a török uralom miatt megfogyatkozott magyar területek benépesítése volt. Ebben a kérdésben egyetértés volt a magyar rendek és a Habsburgok között, hogy ipari és kereskedelmi rétegek mellett mezőgazdasági munkásokat is be kell telepíteni. A Habsburgok elsősorban katolikus németeket akartak betelepíteni, lehetőleg nem Habsburg uralom alatt lévő tartományokból, de a körülmények szorítása, vagy napi politikai megfontolások miatt más nemzetek is betelepültek, mint például románok, vagy szerbek, akiket senki nem hívott. A telepítési akció sajnos másképp folyt le, mint ahogy az a Habsburgok által tervezve volt.
Azt a szerepet, amit a Habsburgok Magyarországnak szántak, miszerint élelmiszerrel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalmat a magyar történetírás, nem kis túlzással, gyarmati függőségnek tekintette. Ez a szemlélet valóban nem segítette elő Magyarország általános fejlődését, viszont voltak ezen belül a gazdaságpolitikai alapszemléleten belül olyan intézkedései is a Habsburg kormányzatnak, amely a mezőgazdaság, és a bányászat fejlesztésére irányultak. Tehát a magyar polgárosodás nyugati mintára nem indult be Magyarországon a Habsburgok alatt, de amit a Habsburgok összbirodalmi szempontból fontosnak tartottak azt fejlesztették Magyarországon.
Itt sem a Magyarok iránti rosszindulat dominált tehát, hanem az összbirodalmi szempont. A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikája tehát a feltételeknek megfelelő volt, nem róhatjuk fel nekik, hogy az összbirodalmi érdeknek megfelelően, az ipari fejlődést a birodalom iparilag amúgy is fejlettebb, és az iparosodásra hajlamosabb régióiban támogatták. Megjegyzendő: a monarchia iparosodottabb területei (Csehország, Ausztria) ezt nem mindig érezték kiváltságnak, mint ahogy azt a régi magyar történetírás sugallni akarja, mert ezeken a területeken gyakori tiltakozások voltak abban az időben a magyar területekről oda beáramló mezőgazdasági termékek ellen, hogy azok elveszik a piacot a helyi termelőktől.
Magyarországnak kijutott ennek a gazdaságpolitikának mind az előnyeiből, mind a hátrányaiból, és a szerző szerint, ha összehasonlítjuk a 18. századi Magyarországot a régebbi korokkal, akkor az előnyök kerülnek túlsúlyba. Ha valami elmaradt az nem a Magyarország iránti rosszindulat, hanem az összbirodalmi szemlélet által kikényszerített szükségszerűség miatt történt így.
Mindebben nem is az az érdekes, hogy a magyar történetírás kissé elferdítette a Habsburg ház gazdaságpolitikájának magyarországi hatásait. A magyar történetírás ugyanis többségben kuruc illetve baloldali szabadkőműves kézben volt, és van ma is. A baloldali szabadkőművesek, mint tudjuk az osztályharc jegyében támadták a Habsburgokat, a kurucok pedig a nyugatellenesség jegyében, mivel az ő ősi céljuk az, hogy a magyarságot keleti gyökereihez térítsék vissza Koppány szellemiségének jegyében.
Az érdekes az, hogy ma már a kurucoknak, vagyis azoknak, akik régen a Habsburgok legnagyobb ellenségei voltak bizonyos szempontból még érdekükben is áll a Habsburg birodalom helyreállítása, ahol Magyarország a birodalom éléskamráját képezi, hiszen éppen a mai kurucok (MIÉP, Jobbik) azok, akiknek majdnem minden második szava a föld. A kuruc szellemiség az, amely a legerősebben kötődik a Földhöz, és a mezőgazdasági tevékenységhez. A Habsburg korban pedig a kelet-magyarországi kuruc régiók mezőgazdasági struktúrái érintetlenek maradtak, sőt továbbfejlődtek a Habsburgok gazdaságpolitikájának köszönhetően.
Ez pedig meg is látszik a kurucok mai politikai kapcsolataiban. A Habsburg ellenes retorika továbbra is megmaradt ugyan, ennek ellenére szoros kapcsolatokat ápolnak a különféle Habsburg párti mozgalmakkal. Ezt mindenki láthatja, aki egy kicsit utána néz ennek az interneten. Ma már a fő ellenségük a Fidesz, amely kétszeresen is ellenségnek számít mivel egyrészt polgári párt, tehát kevésbé kötődik a Földhöz, másrészt nyugatbarát, ami ősi ellenségévé teszi a Fideszt a kurucoknak. Tehát mondhatjuk, hogy az ő szempontjukból a Habsburg birodalom helyreállítása még előnyösebb is lenne, mint a Fidesz uralma.
Felhasznált irodalom:
Heckenast Gusztáv: A Habsburgok gazdaságpolitikája a 17-18. században, Budapest, 1991.
A szerző szerint a Habsburgok nem tekintették külön gazdasági egységnek Magyarországot, mint ahogy ezt az ő szempontjukból nyilván nem is tehették, hiszen a birodalom fenntartására esküdtek fel, így nem veszélyeztethették a birodalom létét egyetlen ország miatt. Más kérdés azután, hogy ezzel a résszel, vagyis Magyarországgal szemben megtettek e mindent, ami az egésznek nem volt kárára. Megint más kérdés a szerző szerint, hogy Magyarország iránti rosszakaratból maradtak e el ezek a törekvések, vagy pedig a gazdaságpolitika általános hibái miatt, amelyek a többi társországot is ugyanígy sújtották.
A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikáját sok szempontból lehet bírálni, de nem kell az időszakos gazdasági összeütközések mögött Magyarország elleni rosszindulatot feltételezni a Habsburgok részéről. Eckhart Ferenc volt az a szerző, aki szerint a Magyarság újkori gazdasági elmaradottsága mögött a Habsburgok tudatos rosszindulata és elnyomása áll. A könyv szerzője ezzel ellentétben azt állítja, hogy az akkori Magyarság gazdasági elmaradottsága a középkorba nyúlik vissza. Magyarországon a gazdálkodás jellegében hagyományosan a középkor óta a mezőgazdaság dominál az iparral szemben.
A Habsburgok pedig az összbirodalmi szemléletnek megfelelően a birodalmat olyan gazdasági egységnek fogták fel, amelynek részei ki kell, hogy egészítsék egymást. Mivel pedig Magyarország ásványkincsekben nagyon gazdag, továbbá itt igen előnyösek a feltételei a mezőgazdaságnak, így ennek kell megszabnia Magyarország gazdasági szerepét a birodalomban. Tehát mezőgazdasági termékekkel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalom többi részét, vagyis a mezőgazdaságot és a bányászatot kell fejleszteni Magyarországon.
A szerző részletesen áttekinti a birodalom gazdaságpolitikáját. Legfontosabb feladat a török uralom miatt megfogyatkozott magyar területek benépesítése volt. Ebben a kérdésben egyetértés volt a magyar rendek és a Habsburgok között, hogy ipari és kereskedelmi rétegek mellett mezőgazdasági munkásokat is be kell telepíteni. A Habsburgok elsősorban katolikus németeket akartak betelepíteni, lehetőleg nem Habsburg uralom alatt lévő tartományokból, de a körülmények szorítása, vagy napi politikai megfontolások miatt más nemzetek is betelepültek, mint például románok, vagy szerbek, akiket senki nem hívott. A telepítési akció sajnos másképp folyt le, mint ahogy az a Habsburgok által tervezve volt.
Azt a szerepet, amit a Habsburgok Magyarországnak szántak, miszerint élelmiszerrel, és ipari nyersanyagokkal kell ellátnia a birodalmat a magyar történetírás, nem kis túlzással, gyarmati függőségnek tekintette. Ez a szemlélet valóban nem segítette elő Magyarország általános fejlődését, viszont voltak ezen belül a gazdaságpolitikai alapszemléleten belül olyan intézkedései is a Habsburg kormányzatnak, amely a mezőgazdaság, és a bányászat fejlesztésére irányultak. Tehát a magyar polgárosodás nyugati mintára nem indult be Magyarországon a Habsburgok alatt, de amit a Habsburgok összbirodalmi szempontból fontosnak tartottak azt fejlesztették Magyarországon.
Itt sem a Magyarok iránti rosszindulat dominált tehát, hanem az összbirodalmi szempont. A szerző szerint a Habsburgok gazdaságpolitikája tehát a feltételeknek megfelelő volt, nem róhatjuk fel nekik, hogy az összbirodalmi érdeknek megfelelően, az ipari fejlődést a birodalom iparilag amúgy is fejlettebb, és az iparosodásra hajlamosabb régióiban támogatták. Megjegyzendő: a monarchia iparosodottabb területei (Csehország, Ausztria) ezt nem mindig érezték kiváltságnak, mint ahogy azt a régi magyar történetírás sugallni akarja, mert ezeken a területeken gyakori tiltakozások voltak abban az időben a magyar területekről oda beáramló mezőgazdasági termékek ellen, hogy azok elveszik a piacot a helyi termelőktől.
Magyarországnak kijutott ennek a gazdaságpolitikának mind az előnyeiből, mind a hátrányaiból, és a szerző szerint, ha összehasonlítjuk a 18. századi Magyarországot a régebbi korokkal, akkor az előnyök kerülnek túlsúlyba. Ha valami elmaradt az nem a Magyarország iránti rosszindulat, hanem az összbirodalmi szemlélet által kikényszerített szükségszerűség miatt történt így.
Mindebben nem is az az érdekes, hogy a magyar történetírás kissé elferdítette a Habsburg ház gazdaságpolitikájának magyarországi hatásait. A magyar történetírás ugyanis többségben kuruc illetve baloldali szabadkőműves kézben volt, és van ma is. A baloldali szabadkőművesek, mint tudjuk az osztályharc jegyében támadták a Habsburgokat, a kurucok pedig a nyugatellenesség jegyében, mivel az ő ősi céljuk az, hogy a magyarságot keleti gyökereihez térítsék vissza Koppány szellemiségének jegyében.
Az érdekes az, hogy ma már a kurucoknak, vagyis azoknak, akik régen a Habsburgok legnagyobb ellenségei voltak bizonyos szempontból még érdekükben is áll a Habsburg birodalom helyreállítása, ahol Magyarország a birodalom éléskamráját képezi, hiszen éppen a mai kurucok (MIÉP, Jobbik) azok, akiknek majdnem minden második szava a föld. A kuruc szellemiség az, amely a legerősebben kötődik a Földhöz, és a mezőgazdasági tevékenységhez. A Habsburg korban pedig a kelet-magyarországi kuruc régiók mezőgazdasági struktúrái érintetlenek maradtak, sőt továbbfejlődtek a Habsburgok gazdaságpolitikájának köszönhetően.
Ez pedig meg is látszik a kurucok mai politikai kapcsolataiban. A Habsburg ellenes retorika továbbra is megmaradt ugyan, ennek ellenére szoros kapcsolatokat ápolnak a különféle Habsburg párti mozgalmakkal. Ezt mindenki láthatja, aki egy kicsit utána néz ennek az interneten. Ma már a fő ellenségük a Fidesz, amely kétszeresen is ellenségnek számít mivel egyrészt polgári párt, tehát kevésbé kötődik a Földhöz, másrészt nyugatbarát, ami ősi ellenségévé teszi a Fideszt a kurucoknak. Tehát mondhatjuk, hogy az ő szempontjukból a Habsburg birodalom helyreállítása még előnyösebb is lenne, mint a Fidesz uralma.
Felhasznált irodalom:
Heckenast Gusztáv: A Habsburgok gazdaságpolitikája a 17-18. században, Budapest, 1991.
David Gelernter: Ami működik az csodálatos (könyvismertető)
A könyv a technika esztétikájának kérdését tárgyalja főként az informatika területén. Elsőként tárgyalja a technika szépségét általában véve. Szót ejt a szépség paradoxonáról is, ahol azt az esetet tárgyalja az informatika történetében, amikor az Apple által megtervezett elegáns operációs rendszer alulmaradt a piaci versenyben a Microsoft csúf szoftvereivel szemben. Tehát a fogyasztók nem méltányolták az Apple operációs rendszerének esztétikailag magas színvonalú kivitelezését.
Több lehetőséget is végig vizsgál, hogy ez miért történhetett így, végül arra a következtetésre jut, hogy az informatika férfias terület, a szépség pedig nőies, és ezért a fogyasztók, akik túlnyomórészt férfiak a szép informatikát nem érezték elég férfiasnak. Később leírja, hogy ez a gondolat nem magyarázza meg teljes egészében a problémát, de nagyrészt azért megmagyarázza.
Ezután az informatika esztétikájának általános jellegzetességeit tárgyalja különös tekintettel a programozás művészetére, majd a modern grafikus operációs rendszereknek egyik alapvető eleméről: a desktopról ír, és ennek a meghaladására tesz kísérletet egy saját alkalmazás, vagyis a Lifestreams életre hívásával, amit a jövő alkalmazásaként definiál.
Az utolsó előtti részben a modern számítógépek általános csúfságáról ír, ami azért is meglepő, mert a modern informatikai eszközök megjelenése előtt a régi technikai eszközökben még volt szépség, továbbá saját formaterveit mutatja be, amelyekkel szebbé lehetne tenni a modern informatikai eszközöket.
Végül az esztétika és a művészet oktatását szorgalmazza az informatikus hallgatók körében. A szoftvereket a jövőben úgy kellene megtervezni, mint az építészeti alkotásokat, ugyanis a szép szoftver mindig hatékony is egyben, a művészeteket nem értő diákok közül kerülnek ki a rosszul képzett programozók a szerző szerint, és végeredményben a szoftverek esztétikai minősége vezet el odáig is, hogy a fiatal informatikusok szeressék munkájukat.
Érdekes kérdés, hogy miért ilyen csúfak az informatikai eszközök, ha a régebbi technikai eszközöknek még voltak esztétikai minőségei? Talán azért, mert az számítógép a legpuritánabb eszköz a technika történetében. A puritanizmustól pedig idegen a szépség. A puritanizmust talán az jelzi a leginkább, hogy azt a világot, amit a számítógép elénk tár csak az áram tartja fenn, vagyis a semmi fut a számítógépeken, a semmi pedig nem lehet szép.
Én azzal a gondolattal is csak részben értek egyet, hogy az elegáns Apple termék a felhasználók férfias jellege miatt vesztett a Microsoft csúf termékeivel szemben. Nyilván ez is szerepet játszott benne, de én inkább a felhasználók puritán szellemiségére tippelek, hiszen Amerikában van a legtöbb felhasználó, és Amerika az egyik legpuritánabb ország a világon.
Több lehetőséget is végig vizsgál, hogy ez miért történhetett így, végül arra a következtetésre jut, hogy az informatika férfias terület, a szépség pedig nőies, és ezért a fogyasztók, akik túlnyomórészt férfiak a szép informatikát nem érezték elég férfiasnak. Később leírja, hogy ez a gondolat nem magyarázza meg teljes egészében a problémát, de nagyrészt azért megmagyarázza.
Ezután az informatika esztétikájának általános jellegzetességeit tárgyalja különös tekintettel a programozás művészetére, majd a modern grafikus operációs rendszereknek egyik alapvető eleméről: a desktopról ír, és ennek a meghaladására tesz kísérletet egy saját alkalmazás, vagyis a Lifestreams életre hívásával, amit a jövő alkalmazásaként definiál.
Az utolsó előtti részben a modern számítógépek általános csúfságáról ír, ami azért is meglepő, mert a modern informatikai eszközök megjelenése előtt a régi technikai eszközökben még volt szépség, továbbá saját formaterveit mutatja be, amelyekkel szebbé lehetne tenni a modern informatikai eszközöket.
Végül az esztétika és a művészet oktatását szorgalmazza az informatikus hallgatók körében. A szoftvereket a jövőben úgy kellene megtervezni, mint az építészeti alkotásokat, ugyanis a szép szoftver mindig hatékony is egyben, a művészeteket nem értő diákok közül kerülnek ki a rosszul képzett programozók a szerző szerint, és végeredményben a szoftverek esztétikai minősége vezet el odáig is, hogy a fiatal informatikusok szeressék munkájukat.
Érdekes kérdés, hogy miért ilyen csúfak az informatikai eszközök, ha a régebbi technikai eszközöknek még voltak esztétikai minőségei? Talán azért, mert az számítógép a legpuritánabb eszköz a technika történetében. A puritanizmustól pedig idegen a szépség. A puritanizmust talán az jelzi a leginkább, hogy azt a világot, amit a számítógép elénk tár csak az áram tartja fenn, vagyis a semmi fut a számítógépeken, a semmi pedig nem lehet szép.
Én azzal a gondolattal is csak részben értek egyet, hogy az elegáns Apple termék a felhasználók férfias jellege miatt vesztett a Microsoft csúf termékeivel szemben. Nyilván ez is szerepet játszott benne, de én inkább a felhasználók puritán szellemiségére tippelek, hiszen Amerikában van a legtöbb felhasználó, és Amerika az egyik legpuritánabb ország a világon.
2011. október 4., kedd
Konrad Löw: A kommunista ideológia vörös könyve (könyvajánló)
A könyv annak a mai jelenségnek a reakciójaképpen íródott, hogy a baloldal a kommunista bűnöket a marxista ideológia tisztasága mögé igyekszenek elrejteni. Tehát azt mondják, hogy maga az ideológia jó volt, csak az utódok (Lenin, Sztálin) eltorzították. A szerző ennek cáfolatául a könyv első részében válogatott idézeteket ad közre Marx és Engels levelezéséből, továbbá Marx ifjúkori írásaiból. Ezekből nagyon érdekes dolgok derülnek ki Marx gondolkodásával kapcsolatban.
Kiderül például, hogy a baloldali mozgalom egyik legfőbb vezéralakja, akinek utódai manapság a multikulturalizmus, és a filoszemitizmus legfőbb propagálói, és aki maga is zsidó származású volt, a keresztények mellett a zsidókat is gyűlölte, továbbá rasszista is volt. Az írásaiban olyan dolgokat olvashatunk a zsidókról, amelyek akár a II. világháború korabeli nemzetiszocialista sajtóban is megjelenhettek volna. Különösen szereti összefüggésbe hozni a zsidókat a pénzzel. Továbbá a négereket sem szerette, amit a következő idézet mutat be a legjobban: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).”
A másik népcsoport, akiket különösképp gyűlölt azok a szlávok voltak. Különösen az Oroszokat gyűlölte. Nagyon érdekes ez annak fényében, hogy tanainak követői nagy számban mégis a zsidóság köréből kerültek ki, és hogy a kommunizmus elsőként Oroszországban valósult meg. Szülőhazájának népéről: a németekről viszont elismerően beszél, olyannyira, hogy annak már valódi germán soviniszta mellékzöngéi vannak. Továbbá elismerően beszél a magyarokról is, főképp az 1948-as forradalomban mutatott érdemeikről, továbbá a szlávok leigázásában és féken tartásában elért eredményeikről is. Az egyik levelében pedig elismerően beszél a török parasztságról. Minden elismerésem a török parasztságé jelentette ki.
Érdemes lenne ezeket a sorokat elolvasni a mai magyar radikális jobboldalnak, akik mindenféle zsidó és egyéb összeesküvéseket látnak Marx mögött, és a magyarságot, vagy az iszlámot állítják szembe a „zsidó kommunizmussal” olykor olyan mellékzöngékkel, amelyek azt sugallják, mintha a kommunizmus, vagy a korunk liberalizmusa egyedül a magyarság kiirtására jött volna létre. Marx és Engels levelezéséből nem derül ki, hogy bármiféle összeesküvés lett volna mögöttük. Inkább egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, aki szélsőséges erővel isteníti önmagát.
Ez derül ki ifjúkori verseiből is. Ezekből egy idézet:
„Trónt fogok emelni magamnak,
Csúcsa hideg lesz és hatalmas,
Védőbástyája az emberfeletti iszonyat,
Tábornoka a sötét kín!”
Érdemes még megemlíteni Marxnak a szentimentalizmustól való idegenkedését, és megalkuvást nem tűrő, harcias természetét is. Egy baloldali ismerősét például, aki baloldaliként a világbékéről ömlengett szentimentalizmussal átitatva, férfiatlannak nevezte, és a proletariátus harcának, továbbá az erőszakos forradalomnak feltétlen szükségességét hirdette. A könyv második részében a szerző is az önistenítés motívumát emeli ki. Olyan ember képét tárja elénk, aki mindenkit kigúnyolt és lenézett, aki csak egy kicsit is éltért nézeteitől. Szüleit is lelkiismeret furdalás nélkül kizsákmányolta céljai elérése érdekében állandó anyagi követeléseivel.
Barátját: a jómódú üzletember Engelst is fejőstehénnek használta anyagi szükségleteinek kielégítése céljából. A családját elhanyagolta. Még értük sem volt hajlandó kereső foglalkozás után nézni. Fékezhetetlen forradalmi szenvedély hatotta át, amellyel mindenfajta társadalmi rendet le akart rombolni a családtól kezdve az egyházig bezárólag.
Kiderül például, hogy a baloldali mozgalom egyik legfőbb vezéralakja, akinek utódai manapság a multikulturalizmus, és a filoszemitizmus legfőbb propagálói, és aki maga is zsidó származású volt, a keresztények mellett a zsidókat is gyűlölte, továbbá rasszista is volt. Az írásaiban olyan dolgokat olvashatunk a zsidókról, amelyek akár a II. világháború korabeli nemzetiszocialista sajtóban is megjelenhettek volna. Különösen szereti összefüggésbe hozni a zsidókat a pénzzel. Továbbá a négereket sem szerette, amit a következő idézet mutat be a legjobban: „Lassalle [francia zsidó munkásmozgalmi vezető], miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel).”
A másik népcsoport, akiket különösképp gyűlölt azok a szlávok voltak. Különösen az Oroszokat gyűlölte. Nagyon érdekes ez annak fényében, hogy tanainak követői nagy számban mégis a zsidóság köréből kerültek ki, és hogy a kommunizmus elsőként Oroszországban valósult meg. Szülőhazájának népéről: a németekről viszont elismerően beszél, olyannyira, hogy annak már valódi germán soviniszta mellékzöngéi vannak. Továbbá elismerően beszél a magyarokról is, főképp az 1948-as forradalomban mutatott érdemeikről, továbbá a szlávok leigázásában és féken tartásában elért eredményeikről is. Az egyik levelében pedig elismerően beszél a török parasztságról. Minden elismerésem a török parasztságé jelentette ki.
Érdemes lenne ezeket a sorokat elolvasni a mai magyar radikális jobboldalnak, akik mindenféle zsidó és egyéb összeesküvéseket látnak Marx mögött, és a magyarságot, vagy az iszlámot állítják szembe a „zsidó kommunizmussal” olykor olyan mellékzöngékkel, amelyek azt sugallják, mintha a kommunizmus, vagy a korunk liberalizmusa egyedül a magyarság kiirtására jött volna létre. Marx és Engels levelezéséből nem derül ki, hogy bármiféle összeesküvés lett volna mögöttük. Inkább egy olyan ember képe rajzolódik ki előttünk, aki szélsőséges erővel isteníti önmagát.
Ez derül ki ifjúkori verseiből is. Ezekből egy idézet:
„Trónt fogok emelni magamnak,
Csúcsa hideg lesz és hatalmas,
Védőbástyája az emberfeletti iszonyat,
Tábornoka a sötét kín!”
Érdemes még megemlíteni Marxnak a szentimentalizmustól való idegenkedését, és megalkuvást nem tűrő, harcias természetét is. Egy baloldali ismerősét például, aki baloldaliként a világbékéről ömlengett szentimentalizmussal átitatva, férfiatlannak nevezte, és a proletariátus harcának, továbbá az erőszakos forradalomnak feltétlen szükségességét hirdette. A könyv második részében a szerző is az önistenítés motívumát emeli ki. Olyan ember képét tárja elénk, aki mindenkit kigúnyolt és lenézett, aki csak egy kicsit is éltért nézeteitől. Szüleit is lelkiismeret furdalás nélkül kizsákmányolta céljai elérése érdekében állandó anyagi követeléseivel.
Barátját: a jómódú üzletember Engelst is fejőstehénnek használta anyagi szükségleteinek kielégítése céljából. A családját elhanyagolta. Még értük sem volt hajlandó kereső foglalkozás után nézni. Fékezhetetlen forradalmi szenvedély hatotta át, amellyel mindenfajta társadalmi rendet le akart rombolni a családtól kezdve az egyházig bezárólag.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)