Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene című könyvének kritikája

Vedres Csaba, mint ahogy az a róla szóló internetes forrásokból kiderül szakképzett zenész, kántor aki egyházzenei műveket is ír, és mint ilyen erősen kötődik a katolikus egyházhoz. Ezért is vettem a fáradságot, hogy bírálat alá vegyem a fenti címre hallgató könyvét, amiben a könnyűzene és a komolyzene viszonyát próbálja tisztázni. Könyvét azzal kezdi, hogy szerinte sem a könnyűzenének, sem a komolyzenének nincs általánosan elfogadott definíciója a zenei irodalomban. Általában véve komolyzenének tekintenek minden olyan zeneművet, amely a komolyzenei hagyományoknak megfelelő hangszerekre, így: hegedűre, oboára stb. írodott, és könnyűzenének tekintenek minden olyan zeneművet, ami a könnyűzenei hagyományoknak megfelelő hangszerekre íródott, így: basszusgitárra, dobra stb.

Ugyanakkor megjegyzi a szerző, hogy mind a könnyűzenére, mind pedig a komolyzenére bizonyos fajta címkéket szoktak ragasztani a művészi értéküket illetően. A komolyzenét általában magasabb rendű művészi értékkel bíró zenének tekintik, a könnyűzenét pedig alacsonyabbrendű, művészi értékkel nem bíró szórakoztató zenének tekintik. Ezt a felosztást erősen kétségbe vonja a szerző, mert szerinte a komolyzenében is vannak olyan művek és szerzők, akik alacsonyabbrendű, silány, művészi értékkel nem bíró, szórakoztató zeneműveket állítanak elő, és a könnyűzene terén is vannak olyan szerzők, akik magasabb rendű, művészi értékkel bíró zeneműveket állítanak elő, amelyek nem szórakoztatnak, hanem művelnek. A könnyűzenén belül igyekszik az ilyen szerinte értékesebb műveket különféle műfajokhoz kötni, mint a rock vagy a jazz. Az értékteleneket pedig szintúgy, mint a táncdal, vagy a pop, illetve az operett. Bár ez a behatárolás nem nála nem merev, mert megállapítja, hogy a rock és a jazz műfajában is teremnek értéktelen zeneművek, ugyanakkor ezek a műfajok azok, amelyeknek egy része mindenképpen magas színvonalat ér el. Így szerinte a könnyűzene és a komolyzene mint fogalmak nem felelnek meg annak a követelménynek, hogy a zene területén elválasszák az értéktelent az értékestől, helyettük egyszerűen a szórakoztató zene és a művészi, vagy magasabb rendű zene kifejezéseket kellene használni.

Érvrendszerét megpróbálja történeti keretek közé helyezni. Szerinte a magasabb rendű, művészi zene és az alacsonyabbrendű szórakoztató zene elhatárolása az ókorban és a középkorban is létezett, amikor még senki nem ismerte ezeket a fogalmakat, hogy könnyűzene és komolyzene. A középkorban a magasabb rendű zenét a vallásos gregoriánzene képviselte az alacsonyabbrendű zenét pedig a mindennapi emberek hétköznapi ünnepein és összejövetelein hallgatott tánczene, amit az egyház elítélt, de azért többé kevésbé megtűrt. A középkor után a reneszánsz és a barokk idején az egyház már nem tudta olyan mértékben uralni a zenei közéletet, mint a középkorban, és az egyházi zenébe is beáramlottak olyan elemek, amelyek régen csak az alsóbbrendű zenében voltak meg, és zenei eretnekségnek számítottak. Ugynakkor ebben a korban is, mint régen minden időben, a zeneszerzők éppúgy szereztek magasabbrendűnek tartott egyházi zenét, mint a pórnépnek szánt szórakoztató zenét, tehát a mai szóhasználattal élve: komolyzene és a szórakoztatózene még nem vált olyan élesen ketté, mint ma.

A komolyzene és a könnyűzene szétválása a XIX. században történt meg, amikor a nietzschei és a schopenhaueri filozófia hatására a kereszténységet sokan halottnak és a múlt vallásának tekintették és a zenét, illetve a művészeteket akarták új szentséggé és új vallássá emelni, aminek hatására a komoly zenészek gőgössé és lenézővé váltak a pórnépnek szánt könnyűzenével szemben, és nem szereztek többé szórakoztatózenét, hanem csak komolyzenét. Továbbá a könnyűzene és a komolyzene szétválásához a kapitalizmus megjelenése is hozzájárult a szerző szerint, mivel a modern gyáripar megjelenésével, és a régi tradicionális közösségek felbomlásával megszűnt az a hagyomány, hogy az emberek családi, céhes, vagy egyéb közösségi keretek között hallgassanak zenét, ahol minden alkalomhoz, ünnephez stb. konkrét zenemű tartozott, és az emberek számára a hangversenytermek lettek a zenehallgatás színterei, ahol minden társadalmi réteg a neki szánt zenei műfajokat hallgatta, így a társadalmi elit nyilván az elitművészetnek tartott komolyzenét a pórnép pedig a neki szánt könnyűzenét.

A XIX. század végére azonban a komolyzene kezdett végleg kimenni a divatból, a pórnépnek szánt könnyű zene viszont kezdett magasabb rendű gyümölcsöket teremni, először csak a jazz, majd a beat, végül a rockzene területén, és ezek a zenék a szerző szerint nem tekinthetők egyszerűen szórakoztató zenének, azok a fiatalok akik ezt hallgatják nem szórakozni akarnak, hanem művelődni ellentétben a táncdalokkal és az operettekkel, amiket a szerző is alacsonyabbrendű zenének tart. De mit is tekint a szerző művészi értéknek a zenében? Röviden megfogalmazva azt tekinti művészi értéknek, ha a zenében van összetettség és bonyolultság, nemcsak egysíkú dallam jellemzi, mint például a tánczenét, és ezáltal tud gondolatokat felkelteni az emberben, tehát tudja művelni az embert, mert az összetett és bonyolult zenét csak kevesen értik, és nagyfokú műveltség kell a megértéséhez.

Ha viszont a szerzőnek a katolikus egyházhoz való kötődésére tekintünk, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy valóban ezt kell e tekintenünk igazi művészi értéknek amit a szerző annak tekint? Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk először is a kereszténység lényegét kell megértenünk, és a bibliához kell fordulnunk.

Bizonyos újpogány és gnosztikus körök, akik magukat kereszténynek nevezik szembeállítják egymással az ószövetséget és az újszövetséget, és azt állítják, hogy az ószövetségben a zsidóság törzsi Istene szólal meg, amely bosszúálló, mert a zsidóságnak adott parancsolatai folytán népirtásoknak lett az előidézője. Különösen az Eszter könyvében leírt Perzsák ellen elkövetett népirtásokra hivatkoznak, és azt állítják, hogy csak az újszövetség tekinthető kereszténynek, csak a Jézusi tanítások a kereszténység igazi letéteményesei.

Lényegében nem is azzal van a baj, hogy azt állítják: az ószövetség Istene bosszúálló, mert ez tulajdonképpen igaz. Az ószövetség tanúsága szerint annak Istene valóban eléggé szigorú, és bár nem szeretem ezt a szót, de ha úgy tetszik bosszúálló Istennek tekinthető, ahogyan az újszövetség Istene is, mert a két könyv Istene ugyanaz. A probléma azzal van, hogy ezt úgy állítják be, mintha az ószövetségben Isten egyfajta zsidó törzsi Istenség lenne, amely mindenben a zsidók kedvére próbál tenni más népek ellenében, pedig ez nem igaz.

Ennek kifejtéséhez először is az ószövetségi vallásosság természetét kell megvizsgálnunk, majd össze kell vetnünk azt ellentétével a gnózissal. Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban Berdjajev szerint.

 Reimer Roukema: Gnózis és hit a korai kereszténységben című könyvében az ókori gnosztikus mitológiákat elemezve arra keresi a választ, hogy melyek a gnoszticizmus alapjellegzetességei, amelyek alapján elkülöníthető más vallási rendszerektől, és ezek alapján milyen vallási mozgalmak tekinthetőek ténylegesen gnosztikusnak azok közül, amelyeket manapság a hivatalos tudomány szerint a gnosztikus vallási rendszerek közé sorolnak.

Elemzése főként a Nag Hammadi könyvtár irataiban vázolt gnosztikus mitológiai rendszerekre és Platon filozófiájára terjed ki. A Nag Hammadi könyvtár iratai közül a lélek exegézise és a János evangéliuma című iratok is egyfajta köztes teremtőt feltételeznek Isten és ember között, ami Istennel, vagy az Atyával ellentétben nőnemű.

A lélek exegézise című irat szerint az emberi lélek egykor még az atyával volt az égben, aki az ember számára felfoghatatlan, mert minden emberi fogalmat, és az ember minden megismerőképességét túlhaladja, és ekkor még az emberi lélek kétnemű, azaz androgűn volt. Majd sajnálatos bukás eredményeként került bele a földi nő testébe, ahol prostituálódott, minden férfinak odaadta magát.

Később bűneit megbánta, de bűnös életvitelét nem hagyta abba, ezért az Atya megszánta, és elküldte hozzá a megváltót, vagyis Krisztust, akinek az a feladata, hogy házassági frigyben egyesüljön vele, amit nem testi házasságként, hanem misztikus szellemi házasságként kell érteni, hogy a lélek visszanyerhesse ezzel androgűn formáját, és visszatérhessen az Atyához ahonnan alábukott.

János Evangéliumában pedig egy összetett mitológiai rendszert fedezhetünk fel, ahol az Atyaisten a mennyei világ felfoghatatlan Istene önnemzéssel hozta létre az ég és föld közötti köztes teremtő Istenséget, vagy másképpen az Anyát, akit Barbelonak hívnak. Tehát itt is egy nőnemű köztes teremtőröl van szó. Barbelo ezután továbbra is izgatottságot érzett az Atya iránt és ezért szikra pattant ki belőle, amiből létrejött Krisztus az Atya fia, továbbá a különféle eonok, mint például a tudás eonja, majd ezek az eonok teremtették az anyagi világot és az embert, ahova az emberi lélek majd alábukott.

Platon filozófiájában is létezik egy legfőbb teremtő Isten, akinek a gondolatai alkotják az ideák világát, ami teljességgel mozdulatlan és statikus, és az anyagi világ formái nem mások, mint az ideák világában meglévő formák tökéletlen hasonmásai, amelyek az ideák tökéletesebb formáinak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulásai. Az a gondolat, hogy az ideák világa mozdulatlan és statikus, mondanom sem kell erősen emlékeztet minket a spinozai panteizmus sajátos jellegzetességeire, ahol a spinozai panteista ősszubsztancia szintén mozdulatlan és statikus, hiszen az nem más, mint maga a természet, és mivel a nő az embernek a természethez közelebb álló része, mondhatjuk, hogy a platoni ideák világa megfeleltethető a gnosztikus mitológiák köztes teremtő Istenségének, ami általában nő nemű.

Tehát a szerző szerint a gnosztikus mitológiák lényege az, hogy mindig van bennük egy a keresztény teológiában is jelen lévő személyes teremtő Istenség, aki a keresztény teológiával ellentétben nem közvetlenül teremti az anyagi világot, hanem ő csak egy köztes teremtő lényt, vagy szubsztanciát teremt, aki vagy nő nemű, vagy a női természethez hasonlóan mozdulatlan, statikus természetű, és az anyagi világot már ez a köztes teremtő szubsztancia teremti, ahova az emberi lélek majd alábukik, és az emberi léleknek önmegváltással, vagy a legfőbb teremtő Istenség által küldött megváltó segítségével kell visszatalálnia mennyei atyához, vagyis a legfőbb Istenséghez.

Ebből következően a szerző szerint sok olyan vallási irányzat, amelyet manapság gnosztikusnak tekintenek a hivatalos tudományban valójában nem tartozik a szűkebb értelemben vett gnoszticizmushoz. Így például a manicheizmus sem, mert a manicheizmus dualisztikus rendszerében, amely azt vallja, hogy létezik a fény világa, vagyis a szellemi világ, és a sötétség világa, tehát az anyagi világ, és a két világ állandó harcot folytat egymással, a két egymás mellett létező szubsztancia: a sötétség és a fény, öröktől fogva van, tehát egyik sem teremtette időben előbb a másikat, mint a gnosztikus mitológiákban, ahol a legfőbb teremtő Istenség időben előbb létezett, mint a köztes teremtő szubsztancia, hiszen azt ő teremtette. Ebből kifolyólag a szerző szerint csak a Platon filozófiai rendszeréhez hasonló vallási rendszerek tekinthetők gnosztikusnak, és a gnoszticizmus nem más, mint platonizált kereszténység.

Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.
   Ez ellentétes a nyugati görög, római, mezopotámiai stb. kultúrák természetével, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.
   Ezután vázlatosan ismerteti a később majd részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.
   Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyek az állandóság jegyeit hordják magukon, egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egységében érhetők tetten. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális szubsztancia képében van jelen, addig az Iszlámban Allah ugyan személyes Istenként áll a vallás központjában, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Mivel az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük.
   Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei általában az állandóság lovagjai voltak, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállnak egymástól. Jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.
   Továbbá az a jelenség is jelene van ezekben a kultúrákban, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.
   Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.
   Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrák ciklikus jellegét, hanem Nietzsche filozófiáját hívja segítségül és az apollói illetve a dionüszoszi szellem ellentétét alkalmazza. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.
   Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet is, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.
   Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”
Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli.
Szmodis szerint tehát léteznek a keleti kultúrkörök, amelyek mozdulatlanok és történetietlenek, és léteznek a nyugati kultúrkörök, amelyek pedig folyamatosan változóak és történeti értelemben aktívak, tehát haladóak. Ha pedig figyelmesen olvastuk a Reimer Ruokema könyvéről szóló részt, akkor rájöhetünk, hogy az ókori görög gnózisban mind a keleti kultúrák mozdulatlan jellege, mind pedig a nyugati kultúrák aktív jellege jelen van, hiszen a gnosztikus filozófiai rendszerben létezik egyrészt egy a földi világtól különálló személyes teremtő Istenség, ami a nyugati kultúrák jellemvonása, a nyugati dualisztikus világkép megtestesítője, ami Szmodis szerint a nyugati kultúra aktív, történeti értelemben haladó jellemvonásainak az alapja. Ugyanakkor jelen van a személyes Isten és a földi világ között egy köztes teremtő szubsztancia is a gnosztikus rendszerben, ami nőnemű. A női princípium a filozófiai és vallási rendszerekben általában a passzív szubsztancia, és ilyen értelemben a keleti vallások megtestesítője. A keleti passzív kultúrákat szokták nőiesnek, az aktív nyugati kultúrákat pedig férfiasnak mondani. Az ókori görög gnózisban tehát jelen van egy aktív, férfias, nyugati és egy passzív, nőies, keleti princípium, mint ahogy a gnosztikus platonizmusban is jelen van egy atyai, személyes teremtő Istenség és a passzív platoni ideák világa, ami változatlan és mozdulatlan.
A biblia kezdő részeiben ahol az első emberpár még a paradicsomban volt, érdekes összecsengéseket találhatunk a gnosztikus gondolatvilággal. Ádámot párja Éva, vagyis egy nő csábította a tiltott fa gyümölcséből való evésre, ami miatt kitagadtatott a paradicsomból a nő pedig mint ahogy azt fent leírtuk az embernek a természethez közelebb álló része, tehát a változatlan és mozdulatlan panteista ősszubsztancia, vagy másként a gnózis megtestesítője, hiszen a gnózishoz is hozzátartozik a női princípium. A tiltott fát a tudás fájának nevezte Isten, és a gnosztikusok mindig is azt állították magukról, hogy a tudás által szabadulnak ki a test börtönéből és egyesülnek a felsőbb régiókban székelő köztes teremtő szubsztanciával, vagyis a női princípiummal. Az ősbűn tehát, amit Ádám elkövetett nem más volt, mint a női principiummal, vagy másként a gnózissal és a pogánysággal való kollaboráció.
A paradicsomból való kiűzetés után az első emberpár gyermekei közül Káin a földművelő megöli Ábelt az állatenyésztőt, mert Isten nem fogadja el az ő áldozatát, míg Ábelét elfogadja. Itt is érdekes összecsengések érhetőek tetten. Mint tudjuk a földművelés a letelepedett, egy helyben maradó és történelem nélküli népek foglalkozása, akiknek a történelmében semmilyen haladás nincs. A mozdulatlanság és egy helyben állás pedig a gnózis sajátossága, mint ahogy azt fent kifejtettük, ahogy a női termékenységistenségek és a matriarchátus is főként a földművelő népeknél volt jelen. Az állattenyésztés viszont a haladó népek foglalkozása, amelyeknél már elkezdődik a történelem, hiszen az osztálytagozódás, a népek mozgása, vándorlása az állatenyésztés megjelenésével kezdődött el. Tehát itt is láthatjuk, hogy amiként Isten kitiltotta Ádámot a paradicsomból a női principiummal való kollaboráció miatt, úgy Káin és Ábel esetében is a történeti szellemet részesíti előnyben azáltal, hogy Ábel áldozatát fogadja el és nem Káinét. Ábel megölése után Káin utódai élnek tovább a földön, és nagymértékben elharapódzik közöttük a pogányság és a paráznaság, ezért Isten özönvízzel semmisíti meg az emberiséget, és csak Noét és családját hagyja életben, akik egyedüliként követik Istent. Noéval pedig szövetséget köt, hogy többé nem bocsát özönvizet az emberiségre.

Azonban Noé utódaiban is elharapódzik a pogányság, amit az a bibliai rész mutat a legjobban, amikor az emberek meg akarják építeni Bábel tornyát, hogy Isten trónusát ostromolják. Ez az Isten elleni újabb lázadás, tehát a pogányság, vagy másként a gnózis elharapózásának új kezdete. Ekkor Isten úgy dönt, hogy kiválaszt egy népet, akik majd a történeti szellem, tehát a mozgás és változás szellemének terjesztői lesznek a világban, ami ellentétes a változatlan és mozdulatlan panteista gnózissal, hogy így tisztítsa meg a világot a gnózistól és a pogányságtól. Ez volt a zsidó nép, amely kezdetben maga is pogányságban élt, hiszen a Baál nevű természeti Istenséget imádta, mint ahogy tulajdonképpen a mai napig sem vetette le pogány természetét ahogy az a későbbiekben ki fog derülni.

A biblia Ábrahámtól Mózesig tartó része a zsidó nép megszületésének történetét meséli el. Mózesnek adta Isten azt a feladatot, hogy kivezesse a zsidókat Egyiptomból, és hogy megismertesse őket a tízparancsolattal, és a többi tisztasági törvényel, mint például a ma is élő zsidó étkezési szokásokkal. Isten Mózesen keresztül megparancsolta a zsidóknak, hogy nagyon szigorúan tartsák be ezeket a törvényeket, hogy féljék őt minden cselekedetükben, és hogy hagyjanak fel minden teszészetimádással, bálványimádással és bűbájoskodással, és ha ezt betartják akkor nagy néppé teszi őket, amely minden más bálványimádó és pogány népet legyőzhet, és amely akár minden más nép felett is átveheti az uralmat. Ha viszont megszegik ezeket a törvényeket és visszatérnek a pogánysághoz, akkor Isten megvonja támogatását a zsidó néptől, odadobja őket prédának a többi pogány népnek, akik háborúkban fogják legyőzni és megtizedelni őket, hogy megtudják ki az igaz Isten.

Ez az esemény volt a zsidó nép történeti néppé válásának kezdete, vagy legalábbis kísérlet arra, hogy Isten a zsidó népet történeti néppé tegye. Azzal, hogy törvényeket adott nekik és megparancsolta nekik, hogy féljék őt, kimutatva nekik hatalmát, mintegy távolságot képezett közte és népe között, ami a történeti mozgás alapja, ahogy azt Berdjajevnél is olvashatjuk. A zsidó nép küldetése az isteni szándék szerint ezentúl az lesz, hogy Isten törvényeit követve vigye uralma alá a föld bálványimádó népeit is terjessze a világban a történeti szellemet megtisztítva ezzel a világot a természetimádástól és a bálványimádástól mutatva mindenkinek Isten hatalmát. Azonban a zsidó nép történeti néppé válása nagyon nehézkesen ment.

Már Mózes idejében is, amikor a pusztában vándorolt a zsidó nép az igéret földjére a zsidók egy része vissza akart térni a bálványimádáshoz, aminek jegyében aranyborjút faragtak maguknak és azt imádták, és emiatt Mózes kénytelen volt a zsidók ezen részét legyilkoltatni az Istenhez még hű zsidók által, és az ószövetség egész további része sem szól másról tulajdonképpen, mint hogy a zsidók egymást követő történeti időszakokban mindig újra és újra eltávolodtak Istentől és visszazuhantak a bálványimádásba és a természetimádásba, hogy aztán Isten bűntetésképp megtizedelje őket a többi bálványimádó nép háborús csapásai által, hogy megismerjék ezáltal Isten hatalmát és újból visszatérjenek az igaz hithez.

Mindebből egyértelműen kitűnik, hogy Isten szigorú is bosszúálló volt ugyan, de semmiképpen nem volt részrehajló törzsi Istenség. Bosszúállása ugyanis nem konkrétan a nemzsidók ellen irányult a zsidóság javára, hanem a pogányság ellen, a bálványimádás és természetimádás ellen, és ennek folytán ha egy zsidó esett a pogányság bűnébe azt éppúgy legyilkoltatta mint a többi bálványimádó nép tagjait. Ebben nem tett különbséget zsidó és nemzsidó között, sőt választott népével kapcsolatban még szigorúbb volt ebben a tekintetben, mert a zsidóságra biztos szenvedés várt, ha megszegte Isten törvényeit. Isten valóban megígérte, hogy uralmat ad választott népének a többi nép felett, de ennek az volt a feltétele, hogy a zsidó nép szent néppé váljon a törvények betartása által, hogy így jogossá váljon a történeti szellem terjesztésére a világban. Tehát nem ingyen jótétemény volt ez Isten részéről a zsidó nép javára, mert a választottság, amit Isten a zsidó népnek adott nem ajándék volt, hanem küldetés.

Annak ellenére, hogy a zsidó nép mindig újra és újra visszazuhant a pogányság bűnébe, voltak olyan időszakok is az ószövetség történetében, amikor a zsidók megtartották Isten törvényeit és tényleg sikerült olyan birodalmat felépíteniük, amely a történeti szellem terjesztőjévé vált a világban. Ez volt Dávid király korszaka, amely az ószövetségi történelemvallás csúcspontjának tekinthető a zsidó nép történetében, és amit a bálványimádó népek ellen viselt szent háborúk, és mindent elsöprő történelmi drámák tarkítottak. Azonban Dávid kora is elmúlt, és a zsidó nép ismét visszazuhant a pogányságba, és Isten újra és újra ismédtlődő bűntetései nyomán, amelyek a zsidók visszatérítését célozták meg az ószövetségi történelemvalláshoz a zsidó nép végül taktikát változtatott, ami Ezdrás könyvében követhető nyomon.

A zsidó főpapok úgy gondolták, hogy ezután betartják ugyan az Isten által rendelt a törvényeket, de ezek által a törvények által ezután mintegy bezárkóznak saját közösségeikbe, semmilyen formában nem érintkeznek ezentúl a külvilág népeivel, és csak saját közösségeik ügyeivel foglalkoznak, amit az is jelez, hogy Ezdrás könyvében a zsidók falat építettek városuk köré, hogy senkivel ne kelljen közvetlenül érintkezniük. Tehát betartják Isten parancsolatait, hogy ne egyél disznóhúst vagy, hogy ne állíts faragott képeket és azt ne imádd, de ezeket a törvényeket  a saját közösségi életükbe való bezárkózásban, és a mindennapi élet ritmusának aprólékos lerögzítésében élik meg, és ezzel a történeti szellem világban való terjesztéséről lényegében lemondanak, hiszen egy önmagába zárkózó nép soha többé nem épít olyan birodalmat, mint amilyen Dávidé volt, ami a pogányok ellen vívott szent háborúkban és mindent elsöprő történelmi drámákban mutatta Isten hatalmát a világnak. és a mindennapi élet ritmusának törvények által való mechanikus lerögzítése ismét mozdulatlanná, időtlenné teszi a zsidó közösséget, ahogy a nőies panteista szemléletre épülő indiai kasztrendszer időtlen és mozdulatlan.

Tehát ez tulajdonképpen ismét a pogányság visszatérésének korszaka volt a zsidók történetében csak olyan formában, hogy a pogányságnak, vágy másként a történeti szellem tagadásának alapelvét megpróbálták összeegyeztetni az isteni törvények betartásának alapelvével, hogy így kerüljék el Isten haragját. Ezzel a zsidó nép már csak külsőségekben maradt Isten népe, mert valójában ismét eltávolodott az ószövetség Istenétől. Ezdrás könyve után következik Eszter könyve, amely a perzsák ellen elkövetett zsidó népirtásról ad hírt. Érdekes, hogy a gnosztikusok és az újpogányok legtöbbször erre a népirtásra hivatkoznak amikor azt mondják, hogy az ószövetség Istene bosszúálló, pedig ez már nem az ószövetség Istenének korszaka volt a zsidó nép történetében, hanem egy új fajta pogányság korszaka volt, amit a gnózissal is azonosíthatunk. A perzsák ellen elkövetett népirtást már nem a történeti szellem terjesztése motiválta, hanem a pogány nacionalizmus.

Ezt a zsidók reményeivel ellentétben nem is hagyja annyiban Isten, és az ószövetség hátralévő részében nagyrészt olyan próféták beszédeit olvashatjuk, akik a zsidó népet ócsárolják, hogy nem szívből, hanem képmutató, Istennek nem tetsző módon gyakorolják Isten törvényeit, és hogy ezért Isten meg fogja bűntetni őket. Ezek közül Ézsaiás megjövendöli a messiás eljövetelét, aki majd megváltja a zsidó népet, ami azt jelenti, hogy ismét visszatereli őket Isten útjára, hogy folytassák a küldetésüket, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban.

Ezzel elérkeztünk az újszövetséghez, ahol megszületik a megváltó Jézus Krisztus, és ami így szerves folytatása az ószövetségnek, hiszen még mindig a zsidó nép Isten választott népe és Jézus is azért jött a földre, amivel Isten már időtlen idők óta próbálkozik, hogy a zsidó népet végre letérítse a pogányság útjáról, hogy betölthesse a választott nép küldetését, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban. Ezt pedig Jézus azzal kezdi, hogy betölti a törvényeket. Ő mondta, hogy nem azért jött, hogy a törvényeket eltörölje, hanem hogy azokat betöltse. Míg a törvények eddig többek között azt mondták, hogy bűn házas embernek idegen nővel házzaságtörést elkövetnie, ő azt mondja, hogy ha házas emberként idegen nőre nézel és gonosz gondolataid támadnak már megszegted a törvényt és bűnt követtél el. Tehát a törvények betöltése valójában a törvények belsővé tételét jelenti. Ne csak betartsd a törvényt, hanem meggyőződésből tartsd be, mert hiszel annak az igazságában.

Csak azáltal lehet megakadályozni, hogy a törvényeket gonosz célokra használják fel, mint ahogy azt a zsidók tették, hogy belsővé tesszük őket, hogy a meggyőződést tesszük az alapjukká. Csak így lehet megakadályozni, hogy a törvények a zsidó népnél a bezárkózást szolgálják, és csak így lehet újra történeti néppé tenni a zsidó népet, hogy a zsidók a törvények betartása által Isten szellemét terjesszék a világban. Jézus többször is elmondta, hogy ha az ő nevében akarsz cselekedni, akkor ott kell hagynod szüleidet: apádat, anyádat és követned kell őt, sőt egyenesen azt mondja, hogy gyűlölnöd kell apádat, anyádat és fivéredet, ha követni akarod őt. A gnózisról és a keleti vallásokról sokan azt mondják, hogy azokban valamiféle világtagadó aszkézis van jelen, ami erősen vitatható, mert a keleti vallásokban a keleti papság és szerzetesség aszkétikus gyakorlatai mellett a köznép életvitelében talán éppen a legvilágiasabb képet mutatják. A pantesita szemléletnek az indiai kasztrendszer a társadalmi leképeződése, ami éppen azon az alapelven működik, hogy mindenkinek élete végéig meg kell maradnia a saját kasztjában, közösségében és családi környezetében, onnan el nem szabad mozdulnia, hiszen a mozdulatlanság és a változatlanság a panteista létszemlélet alapja és ehhez szervesen hozzátartozik a társadalmi rend mozdulatlansága és változatlansága is.

Jézus pedig azt mondja, hogy hagyd ott és gyűlöld saját családodat, közösségedet, ami másként azt jelenti, hogy törd szét a természet hierarchiáját, a pantesta szemlélet mozdulatlanságát és változatlanságát, hogy ismét beinduljon a történelmi mozgás, és a zsidó nép is akiknek ez az üzenet szól, és akik az indiai kasztrendszer módjára mozdulatlanná tették magukat, újra történeti néppé váljanak. Ez egy alapvetően férfias tanítás, mert a férfiak azok akik gyakran otthagyják közösségüket, míg a nők általában megmaradnak abban a közösségben amibe beleszülettek. Furcsa, hogy a gnosztikusok szinte mindig Jézusra hivatkoznak, és próbálják szembeállítani őt az ószövetséggel. Valójában Jézus tanításai az ószövetségi tanítások szerves folytatása és semmiféle kapcsolatban nem állnak a gnózissal és a keleti vallásokkal. Érdemes elemeznünk a következő biblial idézetet is, amit szintén gyakran félreértelmeznek.

Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza.

Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: "Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek."

De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: "Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk."

Ezt felelte: "Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól."

Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: "Uram, segíts rajtam!"

De visszautasította: "Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak."

Az asszony ellentmondott: "Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról."

Erre így szólt Jézus: "Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint." Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Máté 15: 21-28.

Ezt sokan úgy értelmezik, hogy Jézus szerint a zsidók felsőbbrendűek a többi népnél, de azon nemzsidók akik ezt elísmerik azok az alsóbbrendű állatok módjára szintén részesülhetnek a kegyelemből, ami csak a felsőbbrendő zsidó nép előjoga. Itt szó sincs erről. Itt arról van szó, hogy akkor még mindig a zsidó a nép volt a választott nép, akinek a küldetése a világ megtisztítása és a történeti szellem terjesztése a világban, és Jézus küldetése csak arról szólt, hogy a zsidó népet tegye történetivé, csak őket térítse vissza küldetésükhöz, és ilyen értelemben nem alázta meg azt az asszonyt és vele együtt a nemzsidókat, mert a választottság mint már mondtam nem valamiféle faji felsőbbrendűséget jelent hanem küldetést. Az viszont, hogy Jézus végül a pogány asszony lányát is meggyógyítja, mintegy előre vetíti a későbbi eseményeket, amikor Isten végül megvonja a zsidó néptől a választottságot és azt átadja azt a keresztényeknek akik közé már bármilyen fajú ember beletartozhat.

Hiszen ezt történt, mivel a zsidók nem fogadták el Krisztus tanításait Isten megvonta tőlük a választott nép státusát, és Jézus utolsó szavaival már arra utasította tanítványait, hogy tegyetek tanítványommá minden népet. Így a választott nép státusza átszált a keresztény közösségekre, amelyek közé bármilyen nép beletartozhat. Manapság pedig a keresztényeknél tapasztalhatjuk azt, amit Isten az ószövetségben a zsidóknak ígért, hogy ha megtartjátok parancsolataimat a világ urává teszlek titeket, ha azonban eltávolodtok tőlem, akkor a pogányoknak adlak benneteket martalékul, mert Európa elhagyta keresztény gyökereit és ennek lett a következménye az Európát elborító iszlám bevándorlás. Az ószövetség és vele együtt az újszövetség is, tehát véget nem érő kíméletlen harc a természet ellen, a nőiség ellen, az ember önnön természete ellen, amely a pogányságban ölt testet, és ez napjainkban is tart.

A kereszténység igazi célja tehát a természet és minden érzékiség legyőzése az emberben, és ha a kereszténységre és a bibliára, vagy a katolikus vallásra tekintünk, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy művészinek tekinthetünk e olyan könnyűzenei irányzatokat, mint a jazz, vagy a rock, még ha van is bennük összetetség és bonyolultság és úgymond tudják művelni az embert. Ha a kultúratudomány szemüvegén keresztül nézzük a kérdést, akkor nyilvánvalóan igen, mert ami tud művelni az kultúrának tehát művészetnek tekinthető, és ilyen értelemben a szerzőnek igazat is adhatunk. Ha viszont a keresztény vallás szemszögéből nézzük, akkor egyértelműen nemmel kell válaszolnunk, mivel a kereszténység igazi célja mindenfajta természettől való orgiaisztikus érzékiség kiirtása az emberből, a jazz vagy a rock még a legkifinomultabb és legösszettebb, legbonyoltabb formájában sem tekinthető vallásos művészetnek, még akkor sem, ha műveltséget ad, egész egyszerűen azért, mert a pogány természet ritmusait hordozzák magukban. Ha a zene a mai szóhasználattal élve művel az önmagában semmiképpen nem jelent vallásosságot, hiszen nincs természetibb és orgiaisztikusabb művészet a reneszánsz művészetnél, de a mai művelődéstusomány a reneszánsz művészet tanulmányozását mégis művelődésként írja le.

A kultúratudomány szemszögéből nézve tehát igazat adhatunk a szerzőnek, de a vallás szemszögéből nézve semmiképpen sem, mert vallási szempontból csak az tekinthető művészi zenének, amely megtisztult a természet minden orgiaisztikus és érzéki szennyétől. Mondom ezt nem tagadva ugyanakkor, hogy a legújabb kori könnyűzenei irányzatokban, így: a metalban és az ambientben már sok olyan törekvés van, ahol a könnyűzenét külünféle klasszikus vagy középkori zenével próbálják ötvözni, aminek következtében egyes könnyűzenei áramlatok már megközelíthetik azt a szintet, hogy teljesen megtisztuljanak a természet érzéki és orgiaisztikus szennyétől, de ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert ezek a könnyűzenei irányzatok a könnyűzene nagyon kicsi és elszigetelt részét képezik, mint ahogy egyébként a mai komolyzenében is nagyon kevés olyan szerző és zenemű van, ami megközelíti a teljes vallásos letisztultságot. Tehát ebben mindenképpen igazat kell adnunk a szerzőnek a zene értékét nem az adja, hogy a komoly vagy a könnyű műfajba sorolható e, viszont a zenei értéket, már ha a vallás mezején akarunk maradni, akkor semmiképpen nem szabad leredukálni a puszta összetettségre és bonyolultságra, mert ebben az esetben, ha olyan zenei irányzatokat próbálunk beintegrálni a vallás kútfőjébe, amelyek nem felelnek meg azok követelményeinek, akkor könnyen beszennyezhetjük magát a vallást.

Felhasznált Irodalom:

Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum -Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért, Typotex Kiadó, 2011.

Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.

Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.

RIEMER ROUKEMA: GNÓZIS ÉS HIT A KORAI KERESZTÉNYSÉGBEN, 2009.

Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT, 1994.

Oppenheimer: Az állam, Révai Kiadás, 1912.

Vedres Csaba: Mi az, hogy könnyűzene?, Kairosz Kiadó

A darwini evolúcióelmélet, német közgazdaságtani iskola és a relativisztikus kvantummechanika

Charles Darwin: Fajunk eredete című könyve az egyik legismertebb tudományos írás a világon, de ez az ismertség inkább csak a mű címére igaz, mivel talán éppen a cím ilyen fokú ismertsége miatt, elég kevés azoknak a száma akik a kezükbe veszik és elejétől a végéig elolvassák ezt a könyvet. Darwinnak a könyvben kifejtett evolúciós elméletéről annyi terjedt el a köztudatban, hogy az élővilágban az állat és növényfajok a természetes kiválasztódás útján fejlődnek, vagyis a természet zord körülményei között csak az arra legrátermettebb egyedek maradnak életben, akik alkalmazkodni tudnak a körülményekhez, és így mindig a legalkalmazkodóképesebb fajok viszik tovább az evolúció fonalát. Pedig Darwin elmélete ennél sokkal szélesebb látókörrel rendelkezett, ugyanis a természetes kiválasztás csak az egyik eleme volt az elméletnek.

Darwin elmélete lényegében a modern mezőgazdaság fajnemesítési módszereit veszi alapul, ahol az állattenyésztők és a növénytermesztők kiválogatnak bizonyos számukra előnyös tulajdonságú egyedeket az általuk kezelt növény és állatpopulációkból, és ezeket a tulajdonságokat generációkon át felhalmozzák úgy, hogy csak az adott tulajdonságokkal rendelkező egyedeket engedik egymással párosodni.

Darwin szerint a természet is a mezőgazdászokhoz hasonlóan alkalmazza ezt a módszert, vagyis bizonyos állati és növényi egyedek tulajdonságainak kiválogatását és felhalmozását. Ahogy az embereknél úgy az állatoknál is az egyes fajok egyedei a faji egység ellenére kisebb-nagyobb alkati különbségekkel születnek a világra, mint például nagyobb termet, erősebb izomzat stb., és ha a faj, vagy a faj egyedeinek egy-egy csoportja az eredetitől eltérő természeti körülmények közé kerül, mint amikor megváltozik az éghajlat az adott területen, vagy a faj egy meghatározott csoportja más földrajzi körülmények közé vándorol, akkor a fajon vagy fajcsoporton belül nyilvánvalóan csak azok az egyedek maradhatnak életben, akik a megváltozott körülmények között a legtöbb olyan tulajdonsággal rendelkeznek, ami a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz szükséges.

Például, ha az új földrajzi környezetben sok oroszlán van, amelyek az adott faj, vagy fajcsoport egyedeire vadásznak, akkor nyilván csak azok maradnak életben, akik az oroszlán elől a leggyorsabban el tudnak futni. Ha pedig csak ezek az egyedek maradnak életben, akkor az adott földrajzi területen csak a gyorsaság és a többi olyan tulajdonság fog továbböröklődni, ami a túléléshez szükséges, tehát ezek a tulajdonságok a mezőgazdasági fajnemesítéshez hasonlóan kiválogatódnak és felhalmozódnak, és mivel az új körülmények között az adott faj egyedei csak ezeket a tulajdonságait használja, a használat során csak az ezekhez a tulajdonságokhoz kapcsolódó tevékenységeknek a gyakorlásához szükséges szervek fejlődnek, míg más szervek a használat mellőzése során elcsökevényesednek, és így lassan új faj keletkezik.

Tehát Darwin elmélete nemcsak a természetes kiválasztás gondolatán alapul, hanem elméletének éppúgy alapvető eleme az a tudományos eszmerendszer, amit Darwin elődje Lamarck állított fel, aki azt vallotta, hogy a természetben a fajokat nem a természetes kiválasztás, hanem csak a külső hatások alakítják, vagyis ha egy faj hideg időjárási körülmények közé kerül akkor bundát növeszt, ha ragadozók támadják, akkor karmokat növeszt amelyekkel védekezhet, és így tovább. Darwin szerint a fajok kialakulását egyszerre befolyásolja a természetes kiválogatódás, és a külső körülmények, ahol Lamarck gondolatát úgy fejleszti tovább, hogy a külső körülmények a használaton keresztül befolyásolják a fajok fejlődését, és Darwin a használat kapcsán szó szerint statisztikai fogalmakat használ, hogy a gyakran használt szervekkel korrelálva csökevényesednek el a ritkábban használt szervek, mivel kevesebb táplálék vándorol oda a testből.

Köztudott a tudománytörténetben, hogy Darwin evolúciós elméletét főként az angolszász közgazdasági iskolával szokás kapcsolatba hozni. Adam Smith az angol és az egyetemes közgazdaság-tudomány atyja dolgozta ki azt az elméletet, hogy a gazdasági életben a szabadpiac törvényei a darwini természetes kiválasztódás mintájára működnek. A gazdaság szereplőit, közelebbről az egyéneket az önérdek hajtja, tehát minél nagyobb hasznot és minél több profitot akarnak megszerezni a gazdasági versenyben, és ebben a versenyben az erősek győzedelmeskednek, a gyengék pedig elbuknak akárcsak az állatvilágban, de mivel a gazdasági és technológiai fejlődés hajtóereje az állandó verseny, aminek a hajtóereje pedig a gazdasági szereplők önzése, a gazdaság fejlődéséhez Smith szerint elengedhetetlen, hogy a gazdaság a dzsungel törvényeihez hasonlóan működjön, továbbá mivel egy láthatatlan kéz mindig egyensúlyt teremt a gazdasági erők küzdelmében, hosszú távon végeredményben mindenki jól jár azzal, hogy a gazdaság működésének alapja alapja a természetes kiválasztódás.

Láthatjuk, hogy Smith csak a Darwini természetes kiválasztódás elméletét használja fel saját elméletének felépítéséhez, azt viszont már nem használja fel elméletében, hogy Darwin szerint a fajokat nem csak a természetes kiválasztódás alakítja, hanem szerveik használatán keresztül a környezetből eredő küldő hatások is.

Friedrich List volt a német közgazdasági iskola megalapítója „A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere.” című művével, ahol Smith-el ellentétben nem az egyéneket vizsgálja a nemzetgazdaságon belül, hanem az egyes nemzetek gazdaságát a világgazdaságon belül. Smith-től eltérően List nem híve a korlátlan szabadpiacnak a nemzetközi gazdaságban. Szerinte az egyes nemzetek fejlődésben lévő ágazatait, különösképpen a fejlődésben lévő ipari ágazatokat, mivel azok a fejlődés kulcsai, kezdetben védővámokkal, és egyéb gazdasági eszközökkel kell védenie az államnak a nemzetközi gazdasági versenyben, különben áldozatul esnek az iparilag fejlettebb nemzetek kereskedelempolitikájának, csak miután ezek az ágazatok már felfejlődtek a fejlettebb országok színvonalára, akkor kell megnyitni őket a nemzetközi szabadkereskedelem előtt, hogy expanzív kereskedelempolitikát folytatva állni tudják a versenyt a fejlett országokkal szemben és hogy később további, még fejletlen országokat is be tudjanak vonni a fejlődés folyamatába.

List elmélete szerint az iparilag fejlettebb országok mindig kizsákmányolják azokat az országokat, akiknek nincs iparuk, csak mezőgazdaságuk, mert az iparilag fejletlen országok csak az iparilag fejlett országok ipari nyersanyagszállítóiként vehetnek részt a nemzetközi kereskedelemben, és mint ilyenek mindig sokkal szegényebbek lesznek, mint az iparilag fejlett országok. Csak akkor szabadulhatnak fel a kizsákmányolás alól, ha saját ipart építenek ki ennek pedig előfeltétele, hogy fejlődésben lévő iparágaikat először védővámokkal védjék. Miután pedig kellőképpen kifejlődött náluk az ipar, a védővámok lebontása és az expanzív kereskedelempolitika megindítása annak lesz az előfeltétele, hogy a többi még fejletlen országot is bevonják a gazdasági fejlődésbe, hiszen ezután az iparilag már fejlett nemzetek sorába újonnan belépet nemzetnek azok lesznek a nyersanyag beszállítói, hogy aztán azok is megelégeljék a kizsákmányolást, és elkezdjék védővámokkal fejleszteni saját iparukat, és így tovább, míg végül az összes nemzet be nem lép az iparilag fejlett nemzetek sorába, hogy aztán ha a világ nemzetei közül egy ország ismét a technológiai fejlődés magasabb szintjére lép, akkor a fent leírt módon, mondhatni dominóelv szerűen húzza magával az összes többi nemzetet a fejlődés útján így biztosítva az emberiség technikai és gazdasági fejlődését az örökkévalóságig.

Láthatjuk, hogy Listnél is, akárcsak Smith-nél jelen van a gazdasági verseny elmélete, de Smith-el ellentétben nem a nemzetgazdaságon belül az egyes egyének között, hanem a nemzetközi gazdaságon belül az egyes nemzetek között, ami sokkal inkább hasonlít Darwin elméletére, mert ha az egyes nemzeteket megfeleltetjük a természetben az egyes fajoknak, akkor erre az elméletre sokkal inkább alkalmazható a fajokon belüli egyedek tulajdonságainak kiválogatódása és felhalmozódása, hiszen Listnél a nemzetek közötti versenyben, ha egy nemzet elkezdi az iparosítást, akkor csak a nemzetközi versenyben talpon maradni tudó iparágakat preferálhatja, vagyis tulajdonképpen ki kell válogatnia és fel kell halmoznia iparral foglalkozó lakosságának egyes képességeit és tulajdonságait, hogy a nemzetközi versenyben talpon tudjon maradni.

Továbbá ennek az elméletnek sokkal inkább megfeleltethető Darwin elméletének az a része is, hogy a környezethez való alkalmazkodás során a fajok szerveinek egyes részei a fokozottabb használat során jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, hiszen az iparosítás során a nemzetek gazdaságában az ipar fejlesztése erőforrás elvonást jelent a mezőgazdaságtól, tehát ha a nemzetet analógiába hozzuk a természeti fajokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy ipari szerveik jobban kifejlődnek, mezőgazdasági szerveik pedig kissé elsatnyulnak.

List közgazdasági elmélete tehát egyszerre hozható analógiába Darwin természetes kiválasztódásról, és a használat által való alkalmazkodásról szóló nézeteivel, így azt mondhatjuk, hogy nem csak az angolszász közgazdasági iskola hozható analógiába a darwini elmélettel, hanem a német közgazdasági iskola is, sőt az sokkal inkább analógiába hozható vele, mert Darwin elméletének összes jellegzetességét egyesíti magában. A következőkben Darwin és List elméletének filozófiai alapjait kell megvizsgálnunk.

Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.

Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.

Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő.

Ennek alapján pedig kijelenthetjük, hogy Darwin és List nézeteiben a természetes kiválasztás gondolata a spinozai panteizmusnak feleltethető meg, hiszen az egyes fajok tulajdonságai, amelyek aztán kiválogatódnak és felhalmozódnak a gének véletlen kombinálódásával jönnek létre, az egyes nemzeteknél az iparosodás szerkezetének alapjai a gazdasági és kulturális tényezők véletlen kombinálódásával jönnek létre. A véletlenben pedig nincs konkrét célra irányulás és így fejlődés sem, tehát nincs mozgás és idő, ahogy a spinozai panteizmusban sem.

A használat általi alkalmazkodás gondolatának filozófiai alapjait pedig a káoszelmélet jellegzetességeiben kell keresnünk aminek az egyik legfőbb alapja a fraktálgeometria. A fraktálok a legelterjedtebb meghatározásban önhasonló alakzatokat jelentenek. Véleményem szerint leginkább úgy lehetne meghatározni őket, mint a dinamizmus és a statikusság egységét.

A fraktálok Mandelbrot német matematikus találmányai, aki a következő képlettel állította elő őket: z = z^2 + c, ahol a (c) egy képzetes szám. Mindenki tanulta az iskolában a negatív és pozitív számok közötti alapműveleteket. Ha negatív számot szorzunk vagy osztunk pozitív számmal negatív számot kapunk eredményük Tehát -2 * +2 = -4. A hatványozás azt jelenti, hogy egy bizonyos számot valahányszor megszorzunk önmagával, például 4 * 4-re azt mondjuk, hogy az a 4-es szám második hatványa, mert kétszer szoroztuk meg önmagával a négyet. A gyökvonás ennek az ellentéte. Egy adott számból fejtjük vissza vele azt a számot, amit ha önmagával megszoroznánk megkapnánk azt az adott számot. 16 négyzetgyöke például 4, mert 4-et kell megszorozni önmagával, hogy tizenhatot kapjunk.

Mivel pedig a hatványozás törvényei szerint egy számot csak önmagával megszorozva lehet hatványozni a matematikusokat zavarba ejtette az a kérdés, hogy mennyi lehet -1 négyzetgyöke, hiszen mint ahogy fent leírtuk a -1-et szorzatként csak úgy kaphatjuk meg, hogy -1-et és +1-et szorozzuk össze, amelyek egymástól eltérő számok. Ezt a paradoxont pedig csak úgy oldhatjuk fel, ha azt mondjuk, hogy -1 négyzetgyöke nem egy bizonyos szám, hanem egyszerre +1 is és -1 is. Ezeket a számokat nevezték el a matematikusok képzetes, vagy imaginárius számoknak, amelyek egy negatív szám négyzetgyökei, tehát egyszerre negatívok is és pozitívok is Mandelbrot tehát a fenti képlet alapján hozott létre alakzatokat a képzetes számsíkon, vagy koordinátarendszerben, és ezek fraktálokat adtak eredményül.

Ahogy láttuk a képletben a (z) négyzetre van emelve, és ahogy a képzetes számot a -1 gyökvonásával hoztuk létre, amivel lényegében az új szám dinamikus formában született meg, hiszen egyszerre foglal magában két ellentétes számot, és emiatt akárcsak a fizika kvantumfolyamataiban állandó feszültség, vibrálás, tehát mozgás, változás és dinamika van benne, és ebből következően kimondhatjuk, hogy a gyökvonás dinamizálja a számokat, tehát a dinamikus kvantumfolyamatokhoz teszi hasonlatossá őket, ha két ellentétes, vagy egymástól eltérő mennyiséget von össze, úgy annak ellentéte a hatványozás nyilván statikussá teszi őket, tehát beleveti őket a természeti szükségszerűségbe ahol nincs idő. Így a képletben a z^2 nyilván a statikusság megtestesítője. A (c) pedig, ami képzetes szám nyilván a dinamizmus megtestesítője, hiszen a képzetes számok a dinamizmus megtestesítői, mint ahogy azt fentebb kifejtettük. Ez a képlet tehát azt fejezi ki, hogy a fraktálok a statikus természeti szükségszerűség és a dinamizmus szintéziseként állnak elő.

Darvin elméletének az a tétele, hogy a fajok a természetes kiválasztódáson kívül szerveik használatán keresztül is változnak nyilván ennek a filozófiai gondolatnak feleltethető meg, ahol a statikus időtlenség és a mozgás-változás egységben van, hiszen a fajok azzal, hogy a szerveik használata során befogadják környezetük hatásaik, azok által egyrészt időben változnak, hiszen egyes szerveik jobban kifejlődnek, mások pedig elsatnyulnak, ugyanakkor változatlanok is maradnak, hiszen nem esnek szét, nem szűnnek meg, nem pusztulnak ki, mint más fajok, akik kihaltak mielőtt előnyös tulajdonságaik kifejlődhettek és felhalmozódtak volna, hanem megőrzik integritásukat mint természeti létezők, így állatok vagy növények.

Tehát ez alapján azt mondhatjuk, hogy Darwinnak az a gondolata, hogy a természeti létezők a természetes kiválogatódáson kívül szerveik használata útján is változnak egyértelműen a káoszelmélet és a fraktálok filozófiai alapjaival, vagyis a statikus időtlenség és a dinamikus mozgás, változás szintézisével hozható kapcsolatba, és mivel mind Darwin, mind pedig List elmélete egyszerre magában foglalja a természetes kiválasztás és a használat útján való változás gondolatát kimondhatjuk, hogy List és Darwin elméletének filozófiai alapjai a spinozai panteizmus időtlenségét és a káoszelmélet filozófiáját, ahol a statikusság és a dinamizmus ötvözve van, egységben foglalja magában.

A relativisztikus kvantummechanikát Paul Dirac angol fizikus dolgozta ki, és lényegében az atomi és szubatomi részecskék viselkedését írja le. Mint ahogy a neve is sugallja ez az elmélet megpróbálta összeegyeztetni a kvantummechanikát a relativitáselmélettel. Ennek az alapját pedig az úgynevezett delta-függvénnyel teremtette meg. A delta-függvény ábrázolása az alábbi képen látható:

Mint látható a delta-függvényt egy teljesen egyenes és végtelenül hosszú felfelé mutató vonal ábrázolja a koordinátarendszerben, amely egyfajta hirtelen szakadást képez a koordináta rendszer vonalán. A képen látható görbék pedig a függvény integrálására tett kísérletet mutatják, ahogy folyamatosan közelítenek a középen lévő egyenes vonal képéhez, vagyis a függvény koordináta rendszerben való ábrázolásához. Arra, hogy mi az integrálás most nem térhetünk ki. Elégedjünk meg annyival, hogy ez a függvény matematikai módszerekkel való megragadása, hogy a matematika eszközeivel kezelni tudjuk a függvényt.

Hogy megtudjuk miképpen alkalmazhatjuk a fizikában a delta-függvényt képzeljük el, hogy vizsgálat alá veszünk egy változó keresztmetszettel bíró rudat, amelyre néhány pontszerű teher van ráerősítve. A delta-függvénynek köszönhetően ezeket a különálló tömegeket bele lehet foglalni egy általánosított sűrűségfüggvénybe és mondhatjuk, hogy a tömegnek a rúd mentén való eloszlását vizsgálva a pontokra rátekintve, ahol a pontszerű terhelések elhelyezkednek, a sűrűség végtelen naggyá válik. A delta-függvény segítségével lehetségessé válik, hogy egységbe olvasszuk a folytonos eloszlású és a pontszerű tömegeket egyetlen általános kifejezésben.

A delta-függvény előbbi leírásában a folytonos eloszlás nyilvánvalóan a relativisztikus kvantummechanika relativitáselmélettel kapcsolatos aspektusait fémjelzi, hiszen a relativitáselmélet is a spinozai panteizmussal hozható kapcsolatba, mivel azt vallja, hogy az idő a tér negyedik dimenziója, tehát idő és mozgás mint olyan nem létezik, a tér, az idő és az anyag mind egy, és így a világegyetem minden része egyfajta folytonos egységben olvad össze, ahogy maga a tér is kompakt és folytonos egységet képez, ez a relativitáselmélet legfőbb alapgondolata.

A pontszerű tömegek pedig, amelyekkel ez a folytonos egység összeolvad látszólag térbeli objektumokat jelölnek a fenti leírásban, pedig ez arra az atomi és szubatomi jelenségre utal, hogy ezeken a fizikai létszinteken a folyamatok nem folytonos, hanem diszkrét formában zajlanak le, azaz pontszerű pillanatokban lezajló, hirtelen kvantumugrásokkal kerülnek a részecskék egyik energiaszintről a másikra, ahol ezek az energiaszintek az egyedüli virtuális pályák, ahol a részecskék helyet foglalhatnak, mivel az energiaszintek között nincs hely a részecskék számára.

Tehát a pontszerűség ebben a leírásban a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatait fémjelzi, ami pedig közelebbről megint csak a káoszelmélettel hozható kapcsolatba, hiszen mint ahogy fent leírtuk a káosz a természeti determinizmus, és a kvantumfolyamatok által fémjelzett, dinamikus mozgás szabadságának egységét jelenti, és mivel a káosznál a természeti determinizmusban benne rejlik a mozgás, ez magával vonja a kaotikus folyamatok korlátozott előrejelezhetőségét, így például az időjárási folyamatoknál azt, hogy a kismértékű kezdeti változások, mint például egy pillangó szárnycsapása, csak korlátozottan előrejelezhető és ebből következően, nagymértékű változásokat hozhatnak magukkal a jövőben, mint például tornádót valahol távol attól a helytől ahol a pillangó szárnycsapása megtörtént. Ezt hívják pillangó effektusnak a szakirodalomban, és ahogy a szubatomi részecskék kvantumugrásokkal kerülnek egyik energiaszintről a másikra úgy a kaotikus időjárási folyamatok is kvantumugrásokkal terebélyesednek a pillangó szárnycsapása által okozott kis fuvallattól egészen a világot beborító tornádóig.

Tehát a relativisztikus kvantummechanika kvantumfolyamatai, amiket a delta függvényben a pontszerű tömegek reprezentálnak a káoszelmélet struktúráját tükrözik, ahogy a folytonos eloszlás a relativitáselméletet, és így kimondhatjuk, hogy a relativisztikus kvantummechanika, mint a szubatomi folyamatok leírásának legfőbb módszere, akárcsak a darwini evolúcióelmélet, vagy Friedrich List gazdasági elmélete, filozófiai értelemben egyszerre magában foglalja és ötvözi a spinozai panteizmus természeti determinációját és a káoszelmélet filozófiai alapjait, amelyek egységesítik a természeti determinációt és a kvantummechanika dinamikus kiszámíthatatlanságát és mozgását. A német közgazdasági iskola, a darwini evolúcióelmélet és a relativisztikus kvantummechanika tehát közös filozófiai alapokon nyugszik.

Felhasznált Irodalom:

Ja. B. Zeldovics: Ismerkedés a felsőbb matematikával és fizikai alkalmazásával, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

Friedrich List: A politikai gazdaságtan nemzeti rendszere, Budapest, 1940.

Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.

Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Elektronikus Kiadó, 2009.

ALEX BELLOS: Alex Csodaországban, Európa Kiadó, 2014.

Wikipédia: Fraktál http://hu.wikipedia.org/wiki/Frakt%C3%A1l

Giczi András Béla: Az osztályozás és a káoszelmélet A rendszer-, a káosz-, az osztályozás-, és az információelmélet találkozása a tudományok dobozai között, 50. évfolyam, 2004. 1. szám.

Pázmány Péter és Arany János irodalmi munkássága, avagy a csehszlovák szellem hatása a magyar irodalomra (az 1848-as szellemiség Habsburg barát aspektusai)

Nem találtam ezidáig olyan cikket a magyar szakirodalomban, amely Pázmány Péter és Arany János munkássága között vonna párhuzamot, pedig nem nehéz ilyet találni életrajzi adataik alapján. Mind a ketten protestáns családi háttérből jöttek, Pázmány később Habsburgpárti katolikus főpappá vált, Arany pedig ugyan élete végéig megőrizte Habsburgellenes elveit, de ennek ellenére élete végén a Habsburg kormányzat mégiscsak Szent István díjat adományozott neki, ami mintegy jelzésértékkel bír arra nézve, hogy a Habsburgok is valamennyire magukénak mondták életművét.

Mindkettőjük hozzájárult a magyar irodalmi nyelv fejlődéséhez. Pázmány prédikációival, Arany pedig költészetével. Ezenkívül mindkettőjüknél felfedezhető még a magyar felvidék szelleméhez való kötődés is. Pázmányt a felvidéken temették el, legsikeresebb térítő munkásságát is a felvidék városaiban végezte, továbbá az általa alapított egyetem első székhelye is Nagyszombatban, azaz a felvidéken volt. Arany költészete pedig Petőfi munkásságából nőtt ki, akinek ereiben nagy valószínűséggel szlovák vér is csörgedezett.

Éppen ezért most először is a felvidéki szellemről szeretnék írni, amit én a következőkben egyszerűen csehszlovák szellemknek fogok hívni a cseh, a morva és a szlovák népek kulturális összetartozásának jegyében. A szlovákok köztudottan erős ellenérzéseket táplálnak a magyarokkal szemben annak ellenére, hogy újkori nemzeti ébredésük sok tekintetben a magyar kultúrából táplálkozott. Ahogy Magyarországon, úgy a szlovákoknál is a nyelv és az irodalom kérdése állt a nemzeti függetlenedés gondolatának fókuszában. Náluk is főként a nyelvművelők, továbbá az írók és költők kezdték el hirdetni a nemzeti függetlenség gondolatát, és irodalmuk, továbbá nyelvészetük erőteljesen táplálkozott az akkori magyar irodalmi törekvésekből, hiszen a korabeli szlovák területeken rendszeresen olvasták a magyar írókat és költőket. A magyar és szlovák irodalmi kapcsolatok egyik legfőbb megtestesítője pedig Petőfi Sándor, aki nagy valószínűséggel szlovák származású volt és versei nagyon hasonlítanak az egyik legismertebb szlovák költő: Janko Kral műveire.

Ha viszont a felvidéki nemzetek szellemének filozófiai alapjait akarjuk kutatni, akkor az egyik legismertebb cseh filozófus fő művéhez, Karel Kosik: A Konkrét dialektikája című írásához kell fordulnunk. Ez a könyv írja le véleményem szerint a legjobban a felvidéki népek szellemének lényegét. Kosik abból indul ki, hogy az átlagembereknek az őket körülvevő világról csak hiányos és hozzávetőleges ismereteik vannak, csak egyfajta sajátos felszínét ismerik a társadalmi jelenségeknek, ami nem mutatja meg a belső lényegét a társadalmi folyamatoknak, csak mintegy homályosan utal azokra. Ezeket a felszínes ismereteket nevezi Kosik köznapiságnak, vagy álkonkrétságnak. Ez az álkonkrétság nehezen változik, hiszen az átlagemberek köznapi nézeteit és meggyőződéseit nehéz megváltoztatni, viszont az a sajátos belső lényeg, amely a társadalmi folyamatok magját képezi, és amire az álkonkrétság homályosan utal, folyamatosan és gyorsan változik a történelem sajátos természetének megfelelően.

Így tehát Kosik filozófiájában egyfajta fordított Platonizmusssal találkozhatunk, hiszen míg Platonnál az általunk látható dinamikus és állandóan változó világ objektumai utalnak egy változatlan és időtlen transzcendens lényegre, addig Kosiknál az időtlen, nem váltózó álkonkrétság utal a folyamatosan változásban lévő, dinamikus belső lényegre, ami a társadalmi folyamatok történeti lényegét képezi. A felvidéki nemzetek szellemének lényege tehát egyfajta fordított Platonizmusra vezethető vissza, ahol egyfajta időtlen és változatlan burok tükrözi vissza a folyamatosan változásban és mozgásban lévő belső lényeget.

Ha rátekintünk arra a kérdésre, hogy mi is volt a voltaképpeni célja Arany költészetének abban a korban, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a nyers népi hagyományok ötvözési a műköltészet kifinomultságával, és ezáltal a nyers, faragatlan népi hagyományok megnemesítése. Tudvalévő, hogy a középkori keresztény hagyomány, mint olyan, erősen idegenkedett a paraszti létformától, mert mint az egyetlen igazán természetfeletti szakralitást hordozó vallás megtestesítője a természettel való érintkezés szennyét vélte felfedezni a mezőgazdasági foglalkozásokban, és így az ősi pogány természetkultuszok melegágyát látta a mezőgazdaságban. A paraszt szó jelentésárnyalatai is egyfajta faragatlansághoz, vagy bárdolatlansághoz kötődtek régen, tehát a megműveletlen természet képét tükrözték vissza.

Ezeket a nyers, pogány népi hagyományokat és az arra épülő költészetet nevezték régen pórias költészetnek, amely gyakran használt obszcén szavakat, gyakran írt a táplálkozás, vagy éppen az ürítés orgiáiról, a test válldékairól stb. A pórias költészetet a korabeli szépirodalmi szakirodalomban, így Kölcsey vagy Bajza cikkeiben is, erősen elhatárolták a népköltészettől, amire úgy tekintettek, mint a nyers, pórias költészet megnemesített változatára, ahol a nemesítést úgy végezték el, hogy beleoltották a műköltészet és az egyetemes műveltség kifinomultságát és szépségét, vagyis a sárból aranyat próbáltak csinálni, a népi hagyományokat fel akarták emelni a magasabb műveltség tartományaiba, és ilyen formán azt is mondhatjuk, hogy keresztényesíteni is akarták egyben. Ez volt akkoriban a népköltészet programja a vezető irodalmi körök szemében. Ez a tendencia pedig Arany János költészetében csúcsosodott ki leginkább, hiszen Petőfinél még sok esetben a pórias keveredett a népivel, de Aranynál ez már kevésbé mutatkozott meg, ő egészében véve sikerrel ötvözte a műköltészetet a népi hagyományokkal.

Azt hiszen rögtön észrevehetjük, hogy mennyire a Csehszlovák szellemhez kötődik ez a folyamat, amely Petőfi és Arany színrelépésével végbement a magyar irodalomban. Ahogy Kosiknál az időtlen és mozdulatlan álkonkrétság leple alatt folyamatosan a felszínre törnek a társadalom hiteles és lényegi belső folyamatai a történelemben, amelyek folyamatosan változóak és dinamikusak, úgy Petőfi majd Arany munkásságán keresztül a pogány, nyers és természeti, tehát változatlan és időtlen pórias, költészet formái mögül fokozatosan felszínre kerülnek a népköltészet virágai, amelyek a történelmi haladás folyamán kialakult műköltészethez és egyetemes műveltséghez kapcsolódnak, tehát dinamikusak és történetiek.

Kosik filozófiai rendszerének mintái azonban Arany életében, továbbá Petőfi és Arany kapcsolatában is tetten érhetőek. Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama című könyvében leírja, hogy kevesen tudják, de Arany élete végén sokfajta testi nyavajával küszködött, mint például máj és epebetegségek, de ezt családja és baráti köre igyekezett eltitkolni, mert Aranyról az irodalmi hagyomány az egészséges, kiegyensúlyozott és nyugodt, mondhatni sztoikus népi karakter képét akarta kialakítani a nagyközönség számára aki teljes megelégedettségben él falusi, zsupfedeles házában, és napjait nyugodt pipázással tölti családjával. Hiszen Arany karaktere a nemzet egészségét szimbolizálta akkoriban ezt pedig csakis a teljesen kiegyensúlyozott és nyugodt népi karakter képe testesíthette meg abban a korban. Arany betegsége viszont ezt a képet lerombolta volna, ezért Arany betegségét igyekeztek eltitkolni a hivataloss sajtóközleményekben is, és Aranyról az akkori sajtó által kialakított kép maradt meg az utókorban is.

Láthatjuk, hogy ez a történet is mennyire kosiki, hiszen itt a nemzet költőjéről kialakult köznapi hidelemek mögött felsejlik annak igazi karaktere, amely a többi ember életéhez hasonlóan folyamatosan változik, hiszen szenvedések, betegségek törnek rá stb. Vagy megvizsgálhatjuk még Arany és Petőfi barátságának történetét is, amely a felszínen harmónikusnak tűnt, de csak azért, mert Arany, mint az a levelezésükből kiderül teljes mértékben igyekezett alávetni magát Petőfi akaratának, hogy elkerülje a vele való konfliktust. Teljes mértékben elfogadta a másodhegedűs szerepét a magyar költészetben, amit Petőfi kirótt rá, de még így is fel-fel bukkant levelezésükben némi rejtett ellenségeskedés, még ha az nem is vezetett teljes szakításhoz, Petőfi Aranynak sok cselekedetét helytelenítette, ahogy az a levelezésből kiderül és ez a szembenállás csak azért nem vezetett nyílt vitához és teljes szakításhoz közöttük, mert Arany mindig elébe ment a vitának egy-egy Petőfi haragját csillapítani igyekvő levéllel.

Tehát Petőfi és Arany barátsága is jellegzetesen Kosiki, azaz csehszlovák képet mutat, a látszólag harmonikus külső kép mögött rejtett vetélkedés folyik. Pázmány Péter pedig jezsuita szerzetesként lett Habsburg párti magyar főpap, a jezsuiták szellemiségével kapcsolatban érdemes elolvasni Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét. Nagy Töhötöm volt jezsuita szerzetes és egykori szabadkőműves ebben a könyvében sajátos élettörténetét tárja fel az olvasó előtt. Még fiatalkorában lépett be a jezsuita rendbe. Éveken keresztül a jezsuita rend keretei között szolgálta a katolikus egyház ügyét. Később a rendben elszenvedett sérelmek miatt kilépett onnan, de az egyházat és a rend szellemiségét nem tagadta meg, továbbra is szolgálni akarta a katolikus egyház ügyét, ezért úgy döntött, múltját elhallgatva belép a katolikus egyház és a jezsuita rend legnagyobb ellenségei, tehát a szabadkőművesek közé, hogy kifürkéssze titkaikat. Itt fedezte fel, hogy a két ősellenség, tehát a jezsuita rend és a szabadkőművesek között meglepő hasonlóságok figyelhetőek meg.
Ahogy leírja, a jezsuita rendben az újoncokat kezdetben mindig kemény lelkigyakorlatoknak vetik alá, ahol le kell vetniük régi énjüket, és új emberré kell válniuk, hogy teljes mértékben azonosulni tudjanak a rend ügyével. Ez nagyon hasonlít a szabadkőművesség, és a többi gnosztikus beavatási szervezet gyakorlatára, ahol a beavatási rítusokat újjászületésként, új emberré válásként értelmezik. Leírja a jezsuita rend köztudottan katonás fegyelmét, amit elmondása szerint a szabadkőművesek között is megtapasztalt a rend szertartásain. A jezsuita rendben nagyon fontosnak számított a személyiség önálló fejlesztése, az erkölcsi és szellemi javakban való folyamatos gyarapodás, amit a szabadkőművességben is megtapasztalt, ott is szakadatlanul sulykolták belé, hogy legyen minél erényesebb, gyarapodjon az erkölcsökben, amit meglepően vett tudomásul, mert úgy hallotta, hogy a szabadkőművesség köreiben tombolnak az erkölcstelenségek.
Végül mind a két szervezetre jellemző volt a haladás eszméje iránti elkötelezettség. A szabadkőművességre értelemszerűen, a jezsuitákra pedig azért, mert ők a reformációra, vagyis a modernitás megjelenésére való válaszként jöttek létre, hogy megindítság az ellenreformációt, ami lényegében az egyháznak a reformációhoz, tehát a modernitáshoz való sajátos alkalmazkodását jelenti, és a jezsuita rend hagyományai azóta is mindig abba az irányba mutatnak, hogy mindenkor előkészítsék az egyháznak az újhoz, a haladóhoz való alkalmazkodását, és innen eredeztethető a rend haladó irányvonala, amiből következően a ők az egyház szabadkőműveseinek is nevezhetők, ellentétben a domonkos renddel, akiket a régihez való állandó ragaszkoddás jellemez.
A legérdekesebb gondolatai viszont a szabadkőművesség felépítésére vonatkoznak. Ezek szerint a szabadkőművességnek az ellenkező híreszteléssel szemben nincs központi vezetősége, ahonnan parancsokat kap, amiket kötelező végrehajtania. A különböző páholyok csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyáltalán nincs is semmiféle dogmája a szabadkőművességnek, ami a tagokra kötelező érvényű lenne. Bármilyen vallású, politikai meggyőződésű ember tagja lehet a szabadkőművességnek, az egyetlen dogma éppen a prularitás, vagyis az egymástól eltérő nézetek tiszteletben tartása a renden belül.
A rend összejövetelei úgy működnek, hogy a napi közös szertartások végrehajtása után a tagok közül, aki fel akar szólalni, kilép a pódiumra, és előadást tart arról, ami éppen az ő sajátos szakterülete. Ha irodalmár, akkor irodalomról, ha fizikus, akkor a saját legújabb tudományos eredményeiről, hogy így segítse elő a haladást, ami a szabadkőművesség legfőbb vesszőparipája. A szerző leírja, hogy sok ismert költő és tudós a szabadkőművesek között művelte ki magát, úgy hogy halgatta a páholyok előadásait, illetve maga is előadott. Tehát a szerző szerint mindaz, amit a rend magáról állít az igaz. A szabadkőművességnek éppen az a legnagyobb titka, hogy nincsen titka, ők egyszerűen egy arisztokratikus tudós társaság, akik az emberiség haladásán munkálkodnak.
Azonban az, hogy a rendnek nincsen központi vezetése, ahonnan a tagok parancsokat kapnak, és nincsenek dogmái, mint azt sokan állítják, nem jelenti azt, hogy a szabadkőművesség ne lenne semmilyen hatással sem tagjaira, és ezzel a világ menetére. Nagy Töhötöm beszél a szabadkőművesség rítusairól és szimbólumairól, így például a körzőről, vagy a mérőónról, amelyek nagy hatásal vannak minden tagra, mert sajátos szellemiséget közvetítenek a tagok felé, amiket tudatosan, vagy tudattalanul magukévá tesznek, és így valamiképp mind azonosulnak vele. Továbbá már azáltal, hogy hallgatják a páholyokban elhangzó előadásokat, és maguk előadnak, mind magukévá tesznek egyfajta szellemiséget, amit a szabadkőművesség közvetít.
Ebből következően mégsem véletlen, hogy a világtörténelem alakítói között sok volt a szabadkőműves, mert ők mind magukává tettek egyfajta szabadkőműves szellemiséget a rend szimbólumai és rítusai által, még ha konkrét parancsokat nem is kaptak a szabadkőművesektől. Így a szabadkőművesség tudatosan nem irányít senkit sem például az amerikai elnöki posztra, de szimbólumaival kinevelhet olyan embereket, akik végül amerikai elnökök lesznek. Aki tehát a szabadkőművesség világtörténelmi szerepének titkát akarja megfejteni, az ne összeesküvéselméleteket olvasson, hanem tanulmányozza a szabadkőművesek szimbólumait a szerző tanácsa szerint.

Tehát ahogy Arany költészetével igyekezett erkölcsökben és szellemiekben nemesíteni a népi hagyományokat, úgy Pázmány választott szerzetesrendje is az erkölcsi és szellemi nemesedést és fejlődést tekintette szemlélete alapjának, és ahogy Arany költészete, úgy a magyar jezsuita szellem is erősen kötődik a magyar felvidékhez ahogy azt fent kifejtettük. A XX. században a magyar jezsuita rendnek is voltak olyan törekvései, hogy a magyar paraszti hagyományokat nemesítsék. Ez volt „A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete), teljes nevén KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom Közhasznú Egyesület egy olyan magyar alapítású katolikus lelkiségi mozgalom, mely a római katolikus egyház tanítását vallva az erkölcsi és szociális alapon nyugvó demokratikus magyar társadalom építését kívánja elősegíteni keresztény erkölcsi magatartásra nevelő, valamint kulturális tevékenységgel, és ifjúsági vezetőképzéssel.” Ennek a mozgalomnak Nagy Töhötöm is tagja volt. A paraszti hagyományok nemesítése pedig ahogy azt Arany költészetének történeti körülményei is mutatják a kosiki, azaz a csehszlovák filozófiai alapokhoz köthető. Tehát a Habsburgok valószínűleg okkal adtak kitüntetést Aranynak mivel ő költészetében a pázmányi jezsuita hagyományok folytatója volt.

Érdekességként pedig szeretném megemlíteni, hogy a Pázmány által alapított Nagyszombati Egyetem mai utódján a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen van egy szak, ez pedig a bionika. A bionika tudománya arról szól, hogy a természetben fellelhető szervezetek, mint például emberi, állati vagy növényi szervezetek mintáit próbálják felhasználni új műszaki alkotások, tehát gépek, technikai eszközök megalkotásához. Ez pedig ismét csak a kosiki filozófiához köthető, hiszen itt is a természet mozdulatlan és időtlen formái mögül emelkedik ki egy folyamatosan és dinamikusan változó jelenség az emberi technika.

Felhasznált Irodalom:

Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek, Universum Kiadó, 1990.

Milbacher Róbert: …Földben állasz mély gyököddel…, Osiris, Budapest, 2000.

Wikipédia: KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom http://hu.wikipedia.org/wiki/KALOT_Katolikus_N%C3%A9pf%C5%91iskolai_Mozgalom

Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama, Ráció Kiadó, 2009.

Rudolf Chmel: Jelen és történelem Az etnokráciától a .demokráciáig és vissza, PESTI KALLIGRAM KFT., 2014

Karel Kosík: A konkrét dialektikája, Gondolat Kiadó, 1967.

Wikipédia: Pázmány Péter http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1zm%C3%A1ny_P%C3%A9ter

Hauser Arnold: A modern művészet és az irodalom eredete – a manierizmus fejlődése a reneszánsz válsága óta (könyvismertető)

Hauser Arnold ebben a könyvében a manierizmus művészeti irányzatát elemzi, amely a művészettörténet tudományának mai állása szerint a reneszánsz és a barokk kor között volt összekötőkapocs az újkor elején. Hauser kifejti, hogy a modern művészettörténészek a manierizmust vagy egyértelmű visszatérésnek tekintik a középkor szakrális, természetfeletti szemléletéhez, vagy éppen ellenkezőleg, valamiféle nyers naturalizmust képzelnek bele. Hauser szerint viszont az igazság a kettő között van, mert a manierizmusban inkább egyfajta ellentmondás és dialektikus feszültség fedezhető fel a naturalizmus és a természetfeletti között. A manierista művész volt az, aki a reneszánsz nyers, naturalista szemléletétől való szabadulás vágyától hajtva a természetfeletti felé fordult, és ennyiben visszatérést jelent a középkorhoz ez a művészeti irányzat, de ez a szabadulási kísérlet sohasem volt teljesen sikeres, és ezért a manierizmus művészeti alkotásai sohasem a természetfeletti megtapasztalásának boldog beteljesülését, hanem a kényszeres erőlködést prezentálják, ahogy a művész gigászi erőfeszítésekkel törekszik szabadulni a természet béklyóiból.

Hauser ezt az ellentmondásos (dialektikus) művészi szemléletet a marxi dialektikus materialista szemlélettel rokonítja, amely szerint szintén az anyagban rejlő belső ellentmondások hajtják előre a történelmet, és a marxista filozófia fogalomrendszerét használja fel a manierizmus korának jellemzésére, ami arra az időszakra esett, amikor a modern szabadpiaci kapitalizmus első csírái megjelentek, és ezzel együtt megjelent Marx fogalomrendszerével élve az ebből fakadó elidegenedés. Lehet ebben valamiféle igazság, hiszen a marxizmus a bizánci, görögkeleti keresztény kultúrkör területén vert gyökeret, a manierista művészek között pedig sokan voltak, akik a görög eredetű platonista filozófiából merítették ihletüket, mint például Michelangelo, a legnagyobb manierista művész: El Greco pedig köztudottan görög származású volt.

Hauser szerint a manierizmus művészeti irányzata nem szűnt meg a barokk kor beköszöntével, hanem újra felbukkant később a XIX. és XX. századi modern művészetben. Így Hauser a manierizmus újbóli feléledésének tekinti például a szürrealista művészeti irányzatot is, amely a tudatalatti Freud-étől eltérő marxista értelmezésén alapszik. A szürrealisták a tudatalattinak arra a marxista értelmezésére építették alkotótechnikájukat, hogy a tudatalatti nem szexuális szimbólumok gyűjteménye ahogy azt Freud állította, hanem az ember által teljes egészében elsajátított, és így a mindennapi gyakorlatban automatikussá vált készségek és képességek tárháza. Tehát a marxista pszichológusok szerint, ha valaki megtanul járni, vagy zongorázni, akkor ezeknek a készségeknek a gyakorlása, mint képesség a tudatos szintről a tudatalattiba száll le, és így az embernek nem kell többé tudatos erőfeszítés, hogy gyakorolja őket, hanem automatikusan megy neki.

Ez az automatizmus pedig megint csak visszautal a marxi dialektikus materialista filozófiához, ahol a történelmi mozgás alapja, vagyis az anyag mindig magában hordozza belső ellentmondásait, amelyek külső beavatkozás nélkül, tehát automatikusan hajtják előre annak fejlődését, mintegy önmozgó jelleget adva neki. Így tehát az automatizmus, mint olyan szintén a dialektikus szemlélethez köthető, és ha a tudatalatti nem más, mint a különféle emberi képességek automatikus gyakorlásának az alapja, akkor az egyrészt a manierizmushoz köthető, hiszen az is a dialektikus szemlélettel rokon ahogy azt fent kifejtettük. Másrészt pedig a szürrealizmushoz is köthető, hiszen a szürrealisták a tudatalattiból nyerték művészi ihletüket, mégpedig annak automatizmusából, hiszen festészeti technikájukat is spontán, automatikus festészetnek nevezték.

Manierista irányzat volt Hauser szerint a szimbolizmus is. A szimbolista költők Hauser szerint a szürrealistákhoz hasonlóan a tudatalattiból automatikusan feltörő élményeiket akarták verseikben képi formába szervezni és így prezentálni, ezt pedig úgy akarták elérni, hogy a nyelv területén teljesen meg akartak szabadulni a szavak logikai és fogalmi jelentésétől, és csak a nyelv szavainak zeneiségét használták fel arra, hogy élményeiket, hangulataikat lefessék, ami együtt járt az élmények érzékiségének megszüntetésével, ami az impresszionizmusban még jelen volt, így a szimbolisták denaturalizálni és dehumanizálni akarták élményeiket, ami megfelel a manierizmus természetellenességének, a természet béklyóiból való szabadulás vágyának.

Hauser szerint manierista volt még a modern korban Franz Kaffka és August Strindberg is. Kaffka hősei különféle személytelen erők hatalmába kerülnek, alomszerű helyzetekben, ahonnan mindig szabadulni próbálnak, ahogy a manierista is szabadulni próbál a természet fogságából. Strindberg egyik leghíresebb regénye pedig az álomjáték volt, ahol az álom a szürrealizmus automatikus festészeti technikájára utal, amikor a tudatalattiból feltörő álomszerű képzetek uralják a művészt. Továbbá Strindberg híres nőgyűlölő volt, ami szintén a manieristák jellegzetessége, hiszen ezek a művészek a nőben az embernek a természethez közelebb álló, állatiasabb részét látták, amitől szabadulni akartak, és mivel a nő természetes, egyben undorító is volt a számukra.