Hevesi Mihály: A nyelvtanulás művészetéről szóló könyve az úgynevezett Waldorf pedagógia szemszögéből mutatja be a nyelvtanulás kreatív oldalait, ami Rudolf Steiner ezoterikus és panteisztikus tanain alapul. A könyv megértéséhez tudnunk kell, hogy mi is az a panteizmus. A panteizmus filozófiai rendszere szerint az anyagi világ egységet képez egy személytelen Istenséggel, amiből emanáció (kiáradás) útján keletkezett, de az emanáció után sem szakadt el tőle, ezután sem szűnik meg a vele való egység, csak ezután már létrendileg alacsonyabb rendű létszintet képez a személytelen ősszubsztanciához képest. A panteizmus filozófiai rendszerében is több fajta irányzat létezik. Van olyan irányzat, amely azt vallja, hogy a személytelen ősszubsztanciában van mozgás, és van olyan irányzat is, ahol nincs benne mozgás.
Baruch Spinoza volt az a filozófus az európai történelemben, aki a panteizmushoz hozzákapcsolta a szükségszerűséget, vagy másképp determinációt, és ezzel száműzte belőle az időt, illetve a mozgást. Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.
Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki. Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő az ember teljes egészében a természet determinációja alá van rendelve.
Sigmund Freud volt az, aki a pszichológia történetében megalkotta a tudatalatti fogalmát. Ez lényegében olyan főként szexuális gondolatok, vágyak, késztetések gyűjtőhelye az emberi pszichében, amelyek, ha a tudatban jelen vannak, akkor az emberek szégyenlik őket és igyekeznek a tudattalanba száműzni, vagy másként elfojtani őket. Mivel a tudattalan főként szexuális jellegű vágyak, késztetések, ösztönök gyűjtőhelye, ezért azt is mondhatjuk, hogy az ember állatiasabb, biológiai jellegű része. Tehát lényegében az embernek a természethez közelebb álló része, és mivel Spinoza panteizmusában a természet egyenlő Istennel, vagy másként a személytelen panteista ősszubsztanciával, Freud a tudatalatti fogalmának megalkotásával a spinozai panteista ősszubsztanciát az emberalattiba, az embernek a természethez közelebb álló részébe helyezte.
A nyelvészet matematikai alapjai a logikán és a halmazelméleten alapszanak. A nyelvek területén halmazt képeznek akármilyen nyelvi objektumokból: szavakból, betűkből összeválogatott csoportok. Így például a (katalin, mária, asztal) főnevek, vagy az (a, b, c) betűk. Relációknak tekinthetők egy-egy halmaz elemei között létrejött kapcsolatok. Ha például az emberek közötti beszélgetésben egy vendégségben lévő embercsoportról esik szó és az adott embercsoport tagjai közül katalin a homárt, mária a kagylót, tamás pedig az epret szereti, akkor a (katalin, mária, tamás) és a (homár, kagyló, eper) halmazok elemei relációkba rendeződnek egymással. <katalin - homár> <mária - kagyló> és <tamás - eper> formában.
A matematikai nyelvészet legmagasabb szintű tudományterülete az úgynevezett generatív grammatika. A generatív grammatikát egy Noam Chomsky nevű zsidó származású nyelvész találta ki. Az a lényege, hogy szerinte a nyelv és a nyelvek végtelen sok mondat halmazainak tekinthetőek, és ezeket a mondatokat különféle szabályrendszerek hozzák létre, amik nyelvtannak tekinthetőek, és ezek a szabályrendszerek leírhatóak különféle algebrai módszerekkel. A generatív grammatika nyelvtannak tekint olyan egyszerű szabályokat is, amelyek nem elégségesek egy általunk ismert természetes nyelv, mint például a magyar vagy a német összes mondatainak az előállításához, de az algebra nyelvén leírhatóak. A generatív grammatika például nyelvtannak tekint egy olyan egyszerű szabályrendszert is, amely egy olyan nyelvet, vagy inkább betűkből álló karakterfüzér halmazt állít elő, ahol minden egymástól elkülönült karakterfüzér (a) betűvel kezdődik és (b) betűvel végződik. Itt a matematikus nyelvészek a nyelvi halmazok elemeinek (szavaknak, betűknek) meghatározott rekurzív algebrai műveletekkel való egymáshoz rendelésével olyan nyelvet, vagy inkább karakterhalmazt generálnak, amelynek minden egymástól elkülönült karakterfüzére (a)-val kezdődik és (b)-vel végződik.
Azért használom a nyelv helyett a karakterhalmaz kifejezést, mert az ilyen egyszerű szabályokkal létrehozott „nyelvek” nyilván nem érik el az olyan természetes nyelvek bonyolultságát, mint a magyar vagy a német. A generatív grammatika alapelvein működnek a különféle számítógépes fordítóprogramok, nyelvi kereső programok, szövegfelismerő programok, de a mesterséges intelligencia kutatás területén is teret nyert már a generatív grammatika, és mára már egy sajátos tudományág szerveződött a generatív grammatika köré, amit számítógépes nyelvészetnek neveznek. Chomsky nézetei a pszichológia tudományára is hatást gyakoroltak. Mivel nézetei szerint a nyelvek nyelvi halmazokkal végzett algebrai műveletek összességeinek tekinthetőek a nyelv nem jöhetett létre az emberi tudat és a külvilág kölcsönhatásának nyomán, ahogy azt a behaviorizmus, vagy a marxista nyelvtudomány állítja, hanem csakis egyedül magából a tudatból eredhet, csak az állati tudathoz képest fejlettebb emberi tudat terméke lehet, és mivel forrása nem a külvilág, hanem csakis az ember, mint biológiai létező, a nyelvnek genetikailag meghatározottnak kell lennie.
Tehát a nyelvi kézséget a gének útján örökli az ember, amit Chomsky szerint az is megerősít, hogy a különféle nemzetekhez tartozó gyermekek milyen könnyen elsajátítják saját anyanyelvüket. Ha jobban utánagondolunk, akkor ez a szemlélet a nyelvészet területén nemcsak hogy elutasítja a fejlődés, az evolúció gondolatát, de egyenesen egyfajta involutív, tehát az idő előrehaladtával visszafejlődést, vagy aláhanyatlást sugalló szemléletnek válik az alapjává, hiszen ha a nyelvi készség genetikusan öröklődik és a nyelvek a történelem folyamán fokozatosan szétváltak és elkülönültek egymástól, de ez nem az ember és a külvilág kölcsönhatásaképpen valósult meg, akkor léteznie kellett valaha egy ősnyelvnek, ami a ma létező összes nyelv tulajdonságait magában foglalta, és a ma létező nyelvek ennek a tökéletes ősnyelvnek az egymástól elkülönült részhalmazait képezik. így a nyelv a történelem előrehaladtával nem fejlődött, hanem visszafejlődött.
Chomsky szerint tehát a nyelv a génekhez, vagyis az embernek természeti világhoz közelebb részéhez köthető, az emberiség összes nyelvének a mélystruktúrája, benne van az emberi génekben, vagy másként az emberi tudatalattiban, az embernek a természethez közelebb álló részében, és a gyermek azért tanulja meg könnyen anyanyelvét, mert ő még nem fejlődött ki teljesen, mint ember, és így közelebb áll az ember ősi, természeti részéhez, amely az összes nyelv mélystruktúráját magában hordozza, és a nyelvek mélystruktúrájának mintázatait könnyen hozzáigazítja annak a nyelvnek a mintázataihoz, amit környezetében beszélnek az emberek, vagyis a későbbi anyanyelvéhez, hiszen a nyelvek mélystruktúrája az összes beszélt emberi nyelv mintázatait magában egyesíti.
Hevesi Mihály szerint az ember felnőtt korában azért tanul nehezen nyelveket, mert már kifejlődött embernek tekinthető, és ezért elszakadt az ember ős állapotától, az ősi természeti léttől, és így a tudatalattiban meglévő nyelvi mélystruktúrák mintázatait nem tudja felhasználni egy új nyelv elsajátításához. Éppen ezért a nyelvtanuláshoz egyáltalán nem magas intelligenciahányados kell, ahogyan azt sokan hiszik, hanem az, hogy az ember tudatalattijából felidézze az elfelejtett ősképeket, ősmintázatokat, hogy azok révén mintegy bele tudjon helyezkedni egy idegen nyelven beszélő és gondolkodó ember gondolatvilágába, világképébe, ahogy a gyermek is ezeknek a mintázatoknak a révén sajátítja környezetének nyelvi gondolkodásmódját. Tehát az is megtanulhat egy idegennyelvet, akinek nincs magas intelligenciája a szerző szerint.
Ezt továbbgondolva a szerző arra a megállapításra jut, hogy a nyelvtanulás nem lehet csak a szavak és nyelvtani szabályok mechanikus magolása, mert a tankönyvekből elsajátítható alapnyelvtan és szókészlet megtanulása semmiképpen sem elegendő egy nyelv elsajátításához. Minden különálló nyelv rengeteg olyan kifejezést, szófordulatot és az alapnyelvtan alapján által előre nem látható szabályszerűséget tartalmaz, amit képtelenség egy vagy akár több tankönyvben összefoglalni, ezért az alapnyelvtan és az alapszókincs elsajátítása, csak egy csupasz nyelvi vázt ad a tanuló számára, amit neki kell kitöltenie tartalommal.
Ezt pedig, mint ahogy már mondtuk csak úgy teheti meg, hogy belehelyezkedik egy idegen nyelvű ember gondolatvilágába, ezért a nyelvtanulásnak a puszta magolás helyett kreatív jellegűnek kell lennie, építenie kell az idegennyelvű kultúra megismerésére, mint például az adott kultúra művészetének, irodalmának, gasztronómiájának a élményvilágára, ahol például ha valaki megismeri annak az idegennyelvű kultúrának az étkezési szokásait, konyhájának az ízvilágát, aminek a nyelvét meg akarja tanulni, akkor már eleve olyan képeket, mintázatokat idéz fel a tudatalattiból, amelyeket hozzá tud kapcsolni az adott nyelv szófordulatainak, szabályszerűségeinek mintázataihoz, és így könnyebben megy a tanulás. Ezért a szerző szerint az alapnyelvtan és az alapszókincs elsajátítása után, nagy hangsúlyt kell fektetni az adott idegennyelvű kultúrát ismerő emberekkel való beszélgetésekre, természetesen idegen nyelven.
Vagy például idegen nyelvű zeneszámok hallgatására úgy, hogy megpróbáljuk lefordítani a zeneszám dalszövegét, de ugyanígy érdemes összekapcsolni a nyelvtanulást a vizuális készségek fejlesztésével úgy, hogy amikor egy idegen nyelvű szót próbálunk megtanulni, akkor megpróbáljuk lerajzolni azt a bennünk felmerülő belső képet, ami a szó elolvasásakor megjelenik bennünk, hiszen tulajdonképpen ezzel is az emberben meglévő, de elfeledett nyelvi mélystruktúrák, mintázatok felidézését segítjük elő. Sok módszert leír még a szerző, amelyekkel ilyen módon kreatívvá tehetjük a nyelvtanulást, és azt mondja, hogy nem kell ragaszkodni az ő általa leírt módszerekhez, a tanuló maga is találhat ki ilyeneket, a fő az, hogy ezek a rég elfeledett nyelvi mélystruktúrák előhívását segítsék elő.
Hevesi könyve némileg magyarázatot ad arra, hogy miért tanulnak a nők könnyebben idegen nyelveket, hiszen a nő az embernek a természethez közelebb álló része a férfival ellentétben, és éppen ezért könnyebben felhasználja az emberi természetben meglévő nyelvi mélystruktúrákat a nyelvtanuláskor. Ebből következően Hevesi könyve is inkább a nők számára íródott, hiszen a férfi, aki már inkább kifejlődött embernek tekinthető, ellentétben a nővel, nem tud nő lenni, nem tud az emberiség természeti állapotába visszazuhanni, vagy ha igen, akkor saját természete ellen vét. Viszont a nyelv, mint struktúra, az ember természeti állapotához áll közelebb, ezért elszakadni sem lehet teljesen az ember természeti állapotától nyelvtanulás közben, így nincs más lehetőség, mint hogy úgy tanuljunk nyelveket, hogy mozgást és dinamikát viszünk a nyelvek mélystruktúráját magában hordozó természetbe, vagy másként a tudatalattiba, ami a férfiember sajátja.
Annak megértéséhez, hogy ezt hogyan vihetjük végbe meg kell ismerkednünk az emberi kultúrákkal. Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.
Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejötték ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.
Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszűnteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.
A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.
Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.
Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.
Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.
A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.
Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.
A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.
A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.
Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.
A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.
Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.
A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivitását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.
Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, a kettőt ötvözte egymással. Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.
Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:
a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:
akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:
Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe. A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.
Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivitása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.
Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.
A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.
A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.
Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte. Ugyanígy működnek az iszlám kulturkörhöz erősen közelálló szerencsejátékok is, mint például a rulett.
A rulett játék kimenetele előre nem megjósolható, tehát a véletlen által determinált. A játék menetében mégis van valamiféle rend, méghozzá ciklikus rend. A nyerő és vesztő szakaszok nem teljesen véletlenszerűen szóródnak el a játék menetében, hanem általában hosszabb nyerő szakaszokat hosszabb vesztő szakaszok követnek. A játékosok egy ideig több alkalommal egymás után nyernek, majd több alkalommal egymás után veszítenek. A játékosoknak így csak úgy van esélyük több pénzzel távozni a játékteremből, hogy a vesztő periódusban mindig kevesebb pénzt tesznek a tőkéjükből a játékra, majd a nyerő periódusban megsokszorozzák a tétjeiket, és így a játék végén mégis több pénzzel távoznak, mint amennyit befektettek. Tehát itt is fontos szerepe van a leszálló és felszálló agak közötti egyensúlynak, ahogy Herbart pedagógiájában is.
Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógép című könyvében igyekszik megcáfolni azt a modern gondolatot, hogy az emberi intelligencia sajátos jellegzetességei a számítástechnika mechanikus eszközeivel reprodukálhatók és egy számítógépbe beépíthetők. Az amit gépi intelligenciának neveznek, így a programozással történő problémamegoldás, alapvetően logikai és aritmetikai műveletekre épülnek. Az aritmetika a valós számok közötti műveletekkel: (összeadás, kivonás, szorzás, osztás, hatványozás és gyökvonás) foglalkozik, és Gödel nemteljességi tételével bizonyította be, hogy egy logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszer, amit formális rendszernek neveznek, soha nem tudja módosítani önmagát. Soha nem tud beavatkozni saját működésébe, mint az emberi intelligencia, hanem csak azt az előre belekódolt parancsmechanizmust tudja végrehajtani, amit emberi készítője beletáplált. Ezért mondják a számítógépekre és a programokra, hogy rugalmatlanok.
Az emberi agy és intelligencia a számítógépekkel ellentétben azért tudja módosítani önmagát, azért tud beavatkozni saját cselekvésének irányításába, mert működése nem aritmetikai alapelvekre (összeadás, kivonás stb.) épül, hanem olyan matematikai fogalmakra, mint a végtelen, vagy a tér. Az emberi agy felépítése, neuronjainak egymással való összekapcsolódásai ugyanis, a számítógépekkel ellentétben, olyanná teszik a az emberi agyat, hogy az teljesen kompakt, összefüggő egészet alkot, akárcsak az üres tér, vagy a végtelen tér. Csak egy ilyen rendszer képes módosítani önmagát, amely teljesen összefüggő egész, és kompakt. A logikai és aritmetikai alapelvekre épülő rendszerek, amelyek a természetes számok azon tulajdonságára építenek, hogy egymással kisebb, nagyobb vagy egyenlő viszonyban állnak, hiszen erre épül az összeadás vagy a kivonás, erre soha nem lesznek képesek. Egy számítógép soha nem lesz képes arra a szerző szerint, hogy megértsen olyan fogalmakat, mint a végtelen, amire az igazi matematika alapszik. Az aritmetikai alapelvekre épülő számítógépes rendszerek hasonlóan működnek, mint a mechanikus gépek, amelyeket kauzális, ok-okozati viszonyok hajtanak, és éppen ezért ugyanúgy nem tudják módosítani saját működésüket soha.
Azoknál a mechanikus gépeknél, amelyeknél meghúzunk egy kart, az pedig elmozdít egy fogaskereket, amely majd kiönt egy vödröt, a kiöntött vödör soha nem fogja tudni újra elfordítani a kart, hogy a gép újra mozgásba hozza önmagát, mert a kiöntött vödör nem áll összefüggésben a karral, amit el kellene húzni, hogy a visszacsatolás létrejöjjön. Ezért nem lehetséges a természetben az örökmozgó. Csak olyan rendszer tudja módosítani önmagát, ahol minden össze van kapcsolva mindennel, vagyis ami teljesen kompakt egészet alkot, mint például az üres tér, vagy az emberi agy.
José Ortega y Gasset: Elmélkedések Leibnizről című könyvében a leibnizi monászelmélet logikai aspektusait elemzi. Elemzése azt sugallja, hogy a természetben a formák egymástól való különbözőségei mind visszavezethetők aritmetikai viszonyokra így: olyan megkülönböztetésekre, mint kisebb, nagyobb vagy egyenlő. Ez valóban így van, hiszen ha két asztal formáját csak az különbözteti meg egymástól, hogy az egyikben van egy kiálló rész, akkor elmondhatjuk, hogy az illető asztal nagyobb a másiknál, ha sok kiálló rész van benne, akkor többszörösen nagyobb a másiknál, ha pedig a másik asztalon is vannak kiálló részek és ugyanazokon a helyeken, csak más méretekben, akkor a két asztal formája közötti különbségeket a kisebb, nagyobb és egyenlő viszonyok kombinációja adja meg, hiszen az asztal alapformája mindkét esetben egyenlő, a kiálló részek pedig hol nagyobbak, hol kisebbek a két asztal esetében. Tehát a testek formái közötti különbségeket mindig leírhatjuk a kisebb, nagyobb és egyenlő viszonyok kombinációjával.
Így a formák közötti viszonyokat aritmetikai jellegűnek tekinthetjük, az aritmetikai rendszerek pedig nem tudják módosítani önmagukat, ahogy azt fent kifejtettük Jáki Szaniszló könyvének az elemzésekor, tehát mozgás és időn kívüliség jellemzi őket, ami egybecseng a fent már leírt Spinozai panteizmus elveivel, ami azonos a természeti determinációval. Tehát a formák közötti viszonyok megfeleltethetőek a spinozai panteista ősszubsztanciának, amiben nincs idő és mozgás és ami azonos a természet determinizmusával. Ahogy fent azt már felvázoltuk Leibniz monászelmélete a passzív spinozai panteista ősszubsztanciát a mozgás és az idő jellegével vegyítette, amit Ortega a nyelv fejlődéstanával szemléltet, ahol minden új formát új fogalmak írnak le, és miként az új formák is már meglévő formák összeolvadásából jönnek létre, úgy az új nyelvi fogalmakat is már meglévő fogalmak összeolvadása hívja életre. Ahogy pedig a formák aritmetikai viszonyok (kisebb, nagyobb, egyenlő) kombinációi, tehát a természet passzivitásának megtestesítői, úgy a formák összeolvadásával azok egyre bonyolultabbá válnak, egyre bonyolultabb formában vannak bennük jelen az említett aritmetikai viszonyok, tehát a passzív spinozai ősszubsztancia így fejlődik, mozgással és idővel telítődik mint ahogy Leibniz monászai is. Tehát Leibniz monászai, és ezen keresztül Herbart reáléi is kapcsolatba hozhatók a nyelvek fejlődésével, és ezen keresztül talán a nyelvtanulással is.
A nyelvtanulást vizsgáló internetes kutakodásaim során bukkantam egy érdekes könyvre. Mégpedig Sárdi Rudolf: Angol-magyar halálszótár című könyvére, ami felvetette bennem a kérdést, hogy milyen haszna lehet a nyelvtanulásban a szótárszerkesztésnek. A könyv a halállal kapcsolatos szavakat és kifejezéseket gyűjti egybe angol és magyar nyelven, és ez felvetette bennem a gondolatot, hogy ilyen alapon bárki tud magának választani egy témát, mint például filozófia, vagy marxizmus, és bárki össze tudja gyűjteni az ezzel kapcsolatos szavakat és kifejezéseket, hogy angol, magyar vagy bármilyen másnyelvű szótárat szerkesszen belőlük.
Mennyiben segítené ez az embereket a nyelvtanulásban? Jó magam is elkezdtem szótárat szerkeszteni egy általam választott témában, és azt tapasztaltam, hogy ez a módszer, legalábbis nekem, valóban élvezetessé teszi valamennyire a nyelvtanulást, hiszen saját kutató és felfedező munkát igényel, és a szótárszerkesztés közben önálló felfedezésekre tehetünk szert a nyelv szerkezetét illetően is. Ha elkezdünk például egy oktatással kapcsolatos szótárat szerkeszteni, és kiválogatjuk a scholl (iskola) és a school fees (tandíj) kifejezéseket, akkor megtanuljuk először, hogy az angol nyelv oktatással kapcsolatos szófordulatai eltérnek a magyar nyelv ilyen jellegű szófordulataitól, hiszen az angol a tanulás díját nem a tanulás, hanem az iskola (school) fogalmával írja körül, amit először nem értünk, tehát Herbart szavaival élve egyensúlytalanság alakul ki elménkben, majd amikor már több oktatással és tanulással kapcsolatos szót és kifejezést válogattunk ki és fordítottunk le egymás alá, akkor a szavak és kifejezések összehasonlításakor, önálló felfedezés útján, kezdünk ráérezni a nyelv szófordulatainak logikájára, kezdjük megérteni azt, vagyis Herbart szavaival élve új behatások érik a lélekreálét, és azok helyreállítják az egyensúlyt, ahol a lélekreálé a mozgással vegyített természeti passzivitást, vagy másként a mozgással vegyített freudi tudattalant jelöli. Tehát a szótárszerkesztés segítségével mozgást vihetünk a tudatalatti által fémjelzett passzív ősszubsztanciába, férfiasabbá téve így a nyelvtanulást, és életre hívva egy férfiaknak szánt nyelvtanulási módszert.
Mindezt figyelembe véve szükségesnek tartanám egy olyan szótárszerkesztő program létrehozását, ami ilyen formában kimondottan a nyelvtanulást segítené elő, és lényegében oktatóprogramként funkcionálna. Például működhetne úgy is ez a szótárszerkesztő program, hogy lennének benne előre kidolgozott tematikus szótárak különféle témákban, és különféle nyelvek szerint, mint például a fent említett angol-magyar halálszótár, vagy magyar-német marxista szótár, de úgy, hogy a szavak csak egy nyelven lennének meg benne, így mondjuk magyarul, és a tanuló feladata lenne, hogy kikeresse a hozzá tartozó, mondjuk angol nyelvű szavakat. Így megkímélnénk a tanulót attól a fáradságos munkától, hogy maga gyűjtse össze az adott témához tartozó kifejezéseket, és csak a szótár megszerkesztésére, tehát a nyelvtanulásra koncentrálhatna.
Azonban a szótár puszta szerkesztése az önálló nyelvtanuláshoz még nem elég, már csak azért sem mert nem áll rendelkezésemre olyan szótárszerkesztő program ami erre alkalmas lenne. Ezt saját tapasztalataim, és egy 2014-ben megjelent könyv elolvasása után mondom, amelynek szerzője és címe: Dunay Péter – Hrncsár József: Nem mersz angolul megszólalni? Avagy a nyelvérzék mítosza. A szerzők ebben a könyvben azoknak a nyelvtanulóknak akarják elmagyarázni a szerintük helyes nyelvtanulás módszerét, akik megpróbáltak már nyelveket tanulni, de feladták. Továbbá nyelvtanároknak is szól ez a könyv, akiknek pedig a helyes nyelvtanítás módszereit szeretnék elmagyarázni, mintegy megreformálva ezzel a magyar nyelvoktatást.
A magyar lakosság nyelvtudásáról szóló statisztikáiból, és saját ez irányú felméréseikből indulnak ki, amelyeket siralmasnak ítélnek. A nyelveket tanulók túlnyomó többsége egyszerűen nem tud nyelveken beszélni, annak ellenére, hogy sokuk már 5 vagy 10 éve is tanul egy-egy nyelvet, és ennek alapján azt kezdik elemezni, hogy ez tényleg azért van e, mert a magyar lakosságnak nincs nyelvérzéke. Megállapításuk szerint képtelenség, hogy a lakosság ekkora hányadának hiányozzanak a képességei a nyelvtanuláshoz és ezért azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezik ilyen hogy nyelvérzék, mert ezt még senki nem definiálta, ha pedig az egyén képességeit értjük rajta egy nyelv elsajátítására, akkor az mindenkiben megvan, hiszen saját anyanyelvét mindenki el tudta sajátítani, hacsak nem súlyosan értelmi fogyatékos.
Tehát a szerzők szerint végeredményben a nem a tanulókban, hanem az alkalmazott pedagógiai módszerekben van a hiba, a nyelvérzék fogalma pedig csak egy eszköz az alkalmazott nyelvtanítási módszerek elpalástolására. Az alkalmazott nyelvtanítási módszerekben a szerzők szerint az a hiba, hogy nem a nyelv használatára, tehát az élőnyelvi beszédre és kommunikációra koncentrálnak, hanem az órákon nyelvtani szabályokat magyaráznak, és nyelvtani teszteket töltögetnek ki, ami a szerzők szerint csak elméleti képzésnek számít úgy, mintha egy vízvezetékszerelőt úgy oktatnának a szakmájára, hogy csak szóban mondanák el neki, hogy hogyan kell egy vízcsapot megszerelni, mert egy nyelvet nem lehet elsajátítani a nyelvtani szabályok értelmezésével, hanem csak a nyelv konkrét használatával, amit pedig csak élőszóban való kommunikáció útján lehet gyakorolni.
Ezért a nyelvtanulásra nem tartják alkalmasnak az iskolákban jelenleg is érvényes pedagógiai módszereket, hanem csak két módszert tartanak erre alkalmasnak, egyrészt a külföldön, tehát idegen nyelvi környezetben való nyelvhasználatot, ahol a tanuló egyszerűen rákényszerül arra, hogy idegennyelven kommunikáljon a környezetével, másrészt az általuk kidolgozott „beszéltető” módszert, ami arra épül, hogy az iskolai tanórákon fokozottabb mértékben helyezik a hangsúlyt az élőszóban való kommunikációra, amit egy olyan tantervel akarnak megvalósítani, amely azt a folyamatot modellezi ahogy a kisgyermekek megtanulják saját anyanyelvüket.
Mivel minden gyermek segítség nélkül meg tudja tanulni saját anyanyelvét pusztán a környezetéből érkező nyelvi hatások útján, így a szerzők szerint úgy juthatunk el a legjobb nyelvtanulási módszerekhez, ha a gyermekek nyelvtanulási folyamatait modellezzük. Abból indulnak ki, hogy minden gyermek először a hangokat utána a szavakat, majd a mondatokat tanulja meg. Ezt kell követnie a szerzők szerint a nyelviskolák óraterveinek is, ahol először mindig hangokat és szavakat kellene tanítani, vagy élőszóban gyakorolni kellene az egyes szavak kiejtését, és ügyelni kellene arra, hogy a tanulók jól megértsék a szavak magyar jelentését is, mert ez szerintük nem mindig szokott sikerülni. Majd ha a szavak kiejtését és magyar jelentését jól begyakorolták, akkor kezdhetnek el mondatokat tanítani, ami nem a nyelvtani szabályok magyarázásából kell, hogy álljon, hanem abból hogy a tanulók először párokba állnak, majd odaadnak nekik különféle idegennyelvű mondatokból és magyar megfelelőikből álló párbeszédmintákat, mint például:
Are you said? Szomorú vagy?
Yes, I am said. Igen, szomorú vagyok.
No , I am not said. Nem, nem vagyok szomorú.
Ezek alapján pedig elkezdhetnek egymással beszélgetni, a tanárnak pedig csupán a diákok közötti idegen nyelvű párbeszéd felügyelete a feladata. Ez a módszer a szerzők szerint ugyan nem olyan gyors, mint a külföldi nyelvtanulás, de sokkal gyorsabb, mint a nyelvtani szabályok magyarázására és a nyelvtani tesztek kitöltögetésére épülő módszer. Ha jobban meggondoljuk a szerzők által kidolgozott módszer filozófiai alapjai ugyanazok, mint az általam javasolt szótárszerkesztéses módszeré. Visszanyúlni a gyermekkorba, az ember természeti részéhez, vagyis az emberi tudatalattihoz, és a tudatalatti passzív, természeti determinációját, ami magában hordja a nyelvek szerkezetét, mozgással és aktivitással vegyítve kibontani a nyelvtanulás során egy nyelv szerkezetét. Az én módszeremben úgy, hogy szótárszerkesztéssel önállóan haladunk szavakról szavakra, a fent elemzett könyv szerzőinél pedig úgy, hogy nyelvtanár segítségével haladunk hangokról szavakra majd szavakról mondatokra.
Úgy gondolom az igazán jó önálló tanulási módszer úgy valósítható meg, ha a kettőt ötvözzük. Azt gondoltam, hogy a legjobb tanulási módszer az lenne, hogy először a szótárszerkesztés mintájára mindig megtanulom egy konkrét témakör szavait, mint például étkezés, amit úgy hajtok végre, hogy rájuk keresek egy online szótárban, mint például: http://szotar.sztaki.hu/magyar-angol ezekben a szótárakban a szócikkek mellett mindig van egy olyan hangfájlra mutató link is amire rákattintva meg is hallgathatom a szó pontos angol kiejtését, amivel egyidejűleg a kiejtést is gyakorolhatom, ahogy a szerzők azt tanácsolták. Majd miután begyakoroltam egy-egy témakör angol szavait és azok kiejtését, keresek olyan angol mondatokat és azoknak magyar megfelelőit, amelyekben ezek a szavak szerepelnek, hogy aztán a szavakból képzett mondatokat is tudjam gyakorolni.
Ezt pedig a Hunglish nevű oldal segítségével fogom megtenni http://szotar.mokk.bme.hu/hunglish/search/corpus ami lényegében egy nyelvi adatbázis ami nem angol szavakat és magyar megfelelőiket tartalmazza, hanem angol mondatokat és magyar fordításaikat, és ha rákeresünk benne egy angol vagy magyar szóra, akkor angol szó esetén az adatbázisban meglévő angol szót tartalmazó angol mondatokat és azok magyar fordításait dobja ki, ha pedig magyar szóra keresünk rá benne akkor fordítva az adatbázisban meglévő magyar szavakat tartalmazó magyar mondatokat és azok angol fordításait dobja ki. Így gyorsan és könnyedén hozzáférhetek a témakör szavait tartalmazó angol mondatokhoz és azok magyar megfelelőihez. Azonban mint ahogy a szerzők leírták a mondatokat nem elég elolvasni, hanem a kiejtésüket is gyakorolni kell és meg kell tanulni használni őket tehát beszélni kell velük, amit úgy fogok megtenni, hogy bemásolom őket egy angol nyelvű szövegfelolvasó programba, amely sok helyütt hozzáférhető az interneten, mint például: http://www.ivona.com/ és így lényegében a számítógéppel fogok idegennyelven beszélgetni, megvalósítva ezzel a tanár nélküli önálló nyelvtanulást.
Felhasznált Irodalom:
Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Wikipédia: Noam Chomsky http://hu.wikipedia.org/wiki/Noam_Chomsky
Alberti Gábor: Matematika a természetes nyelvek leírásában, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2006.
Hevesi Mihály: A nyelvtanulás művészetéről, SZÉPNAP KÖNYVEK, 2004.
Heller Ágnes: Érték és történelem, Budapest, 1969.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Sárdi Rudolf: Angol-magyar halálszótár - The reaper's handbook, Kapu Könyvek, 2006.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus #
Nikolaus Dobay: Rulett, Helikon Kiadó, 1995.
Jáki Szaniszló: Az agy, az elme és a számítógépek, Kairosz Kiadó, 2011.
José Ortega y Gasset: Elmélkedések Leibnizről, Attraktor Kiadó, 2005.
Dunay Péter – Hrncsár József: Nem mersz megszólalni angolul? Avagy a nyelvérzék mítosza, ARION KIADÓ, 2014.
