A kulturális marxizmus a magyarság és a zsidóság közös felelőssége

Témánk kifejtéséhez előbb egy-két régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Fülep Lajos elsőként Európai művészet - magyar művészet című tanulmányában írt a haladás és az örökkévalóság, vagy Nietzsche szavaival élve a történetiség és a plaszticitás egységéről. Ez a gondolat véleményem szerint Izsó Miklósról szóló tanulmányában is visszaköszön. Ahhoz, hogy megértsük mikéntjét, hogy hogyan helyezhető el Fülep gondolata a magyar szellemben elsőként a magyar nép jellemét kell megvizsgálnunk. Sokan és sokféleképpen próbálták már megfogalmazni a magyarság jellemét a magyar irodalom történetében.


 A magyar jellem kutatása Prohászka Lajos: Vándor és Bujdosó című művével vette kezdetét, aki a magyar jellemet a német jellem tükörképeként definiálta, ahol az örök változásra törekvő német vándornak a változásoktól elzárkózó finitista magyar az ellenpontja. Ha részletesebben megvizsgáljuk, hogy a magyar jellem melyik más nép jellemének a tükörképe, akkor érdekes eredményekre juthatunk. Mivel a zsidó nép volt az első, amivel a magyarság önmagát rokonította, abban a szerteágazó vitában, amely a magyarság eredetéről szól, Prohászka német vonatkozású összehasonlítása során, érdemes összehasonlítanunk a zsidó és a magyar nép jellemét.


 A Magyarság eredetének keresői már nagyon sok féle elmélettel előrukkoltak a történelem során arra nézve, hogy kitől is származik a magyarság. A zsidó-magyar, sumer-magyar rokonságot hamarosan követte a többi. Újabb és újabb hipotézisek: görög-magyar, angol-magyar, maja-magyar, egyiptomi-magyar, baszk-magyar, sőt (többek között Plessa Elek révén) ufó-magyar rokonság.


 Ezek közül az első, ha nem számoljuk ide a középkorban írott legendákat a Magyarság eredetéről, a protestantizmus megjelenése idején fellépő zsidó-magyar rokonság elmélet. Ez az elmélet már régóta feledésbe merült, és én nem akarok ebben a kérdésben állást foglalni. Semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy a magyarság a zsidóktól származik, csak fel akarom vázolni ennek az elméletnek az egyébként elég szegényes történetét.


 A protestantizmus megjelenése idején komolyan felmerült a héber-magyar rokonság gondolata, amit ekkor a magyar nyelvnek a zsidó (héber) nyelvvel való hasonlóságra alapoztak. Ezt az elméletet főként néhány protestáns prédikátor hirdette szerte az országban. Geleji Katona István erdélyi református püspök még párhuzamos zsidó–magyar történelmet is írt. Ady Endre pedig cikket is írt a magyar és a zsidó történelem párhuzamáról Korribori címen, amelyben újra felmerül a zsidó-magyar rokonság gondolata.


 A zsidó magyar rokonság gondolata napjainkban Kohn Sámuel rabbi nyomán merült fel újra, aki felállította a kazár-magyar sógorság hipotézisét és ebből következtetve a zsidó-magyar rokonság-testvériség tézisét a milleniumi ünnepségek felhevült légkörében. Ezzel kapcsolatban ajánlom az olvasók figyelmébe a szintén zsidó származású író Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs című könyvét.


 Ebben Koestler a mai zsidóság kettős eredetéről ír, mivel kevesen tudják, hogy a mai zsidóság etnikailag két részre osztható. Szefárd és askenázi. Az askenázik nem az ószövetségi 12 törzstől származnak, hanem feltételezések szerint egy török-mongol eredetű néptől, vagyis a kazároktól, akik azért vették fel a zsidó vallást a kora középkorban, hogy függetlenítsék magukat, mint a keresztény, mint pedig az iszlám világtól, és akikkel a Magyarság is kapcsolatban állt vándorlása idején.


 Ha tehát elfogadjuk, hogy ez a nép török eredetű volt, és ettől a néptől származik a mai zsidóság nagyobbik része. Továbbá ha elfogadjuk, hogy a magyaroknak is közük van a keleti török-mongol eredetű népekhez, akkor akár lehet is valami a zsidó-magyar rokonság gondolatában. Én ebben nem akarok állást foglalni, nem vagyok őstörténet kutató. De azt talán mélyebben is elemezhetjük, hogy ha vérségi rokonság nincs is a zsidóság és a magyarság között, a jellembeli hasonlóság felfedezhető a két nép között.


 Most ezt szeretném mélyebb vizsgálat alá venni. Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fokozottabb fordulás a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.


 Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik annyira a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.


 Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul.


 Az ember és az Isten közelsége, vagyis a szemlélődő beállítottság tehát ellene hat a történelmi szellemnek, az ember és az Isten távolsága pedig kedvez neki. Mielőtt tovább mennénk meg kell említenünk, hogy létezik egyfajta tükörképe a zsidó vallási szellemnek, vagyis az ember és az Isten távolságának a filozófiai irányzatok között. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus a radikális vallási dualizmust vallja, vagyis az anyagi világ és a szellemi világ ellentétét, ahol a szellemi világ a jó, és az anyagi világ a gonosz megtestesítője. Az emberi lélek pedig sajnálatos bukás eredményeképpen került a gonosz anyagi világba, és egyetlen feladata, hogy onnan radikális aszkézis által kiszabaduljon, és visszajusson a szellemi világba.


 A gnoszticizmusban tehát az Isten és az ember távolságának az anyagi és a szellemi világ ellentéte felel meg. Az egyik legismertebb gnosztikus irányzat a manicheizmus volt. Tehát, ha a zsidóságból ered a történeti szellem, és azt állítjuk, hogy a magyarságnak zsidó gyökerei vannak, vagyis a zsidósághoz hasonlatos, akkor a magyar szellemet és történelmet is a történelmi szellem szempontjából kell vizsgálnunk. Ezt Ipolyi Arnold: Magyar mitológia című könyve alapján szeretném megtenni. Ipolyi Arnold ebben a könyvében a magyar ősvallást igyekszik restaurálni megmaradt nyelvemlékeinkből, meséinkből, mondáinkból néprajzi adatainkból stb.


 A könyvben olvasható megállapítások tényleg azt sejtetik, hogy a magyar lélek már ősvallásában is nagyon vonzódott a történetiséghez, pontosabban a régmúlthoz, az aranykorra való emlékezés kellemes homályához. A magyar ősvallás Istenképéről tehát azt írja, hogy nyelvemlékeink kétségtelenné teszik, miszerint ősvallásunkban egyfajta ősz, azaz ősatya képe dereng fel, vagyis öregember képében látták a magyarok Istenüket, aki választott népét vezérli, különös rendeltetést ad neki, és az ígéret földjére juttatja.


 Az öregember motívuma, vagyis az öregség képe egyértelműen a történetiségre, a régmúlthoz való vonzódásra utal. A választott nép gondolata pedig a zsidó nép vallásosságára utal, ami így talán szintén a történeti szellemből fakad. A magyar ősmitológiában is jelen voltak a tündérek, a tündér szavunk pedig a tűnik, tünemény stb. szógyökből eredeztethető, ami az elmúló, pontosabban mondva eltűnő aranykorra utal, tehát az aranykorra való emlékezés eszméjét jelenítik mag a tündérek a magyar mitológiában. Ezt népmeséinket elemezve is kimutatja, és nyilvánvalóan a történetiség, a régmúltra való emlékezés eszméjét elevenítik meg.


 Ír a hősökről is a magyar mitológiában, és kimutatja, hős szavunk az ős szógyökből ered, ami szintén történeti szellemre, a régmúlt aranykorra való emlékezés eszméjére utal. Később részletesen ír arról a vallási motívumról is, ahol Isten küldetéssel bízza meg a pogány magyar népet, és éppen az a küldetése, hogy kalandozásai során a nyugati keresztény népekre való rátörés által „Isten ostora” legyen, és ezzel a nyugati népeket figyelmeztesse bűneikre, és keresztényi vezeklésre késztesse őket. Ez volt tehát a küldetése Ipolyi szerint régen a pogány magyar népnek.


 Ír még egy magyar ősvallási jellegzetességről is, vagyis az előbb említett manicheus képzetekről. Ezt főként ördög szavunk, és a hozzá kapcsolódó hiedelmek elemzésénél mutatja ki, miszerint ősvallásunkban valószínűleg az ördög volt a gonosz anyagi világ teremtője a jó szellemi világ ellenében. Egy másik könyvében ír a középkori magyar művészetről is.


 Ebből többek között megtudhatjuk, hogy Magyarország a középkor első szakaszában: a román korban hozta létre legszebb művészeti alkotásait.


 A magyar gótika kora Ipolyi szerint már kevésbé produkált elsőrendű művészeti alkotásokat, és a középkori magyar építészet Ipolyi szavaival élve emlékszerű volt, bár nem fejtette ki részletesen, hogy mit ért ez alatt. Véleményem szerint ez a szó fejezi ki leginkább a magyar művészet szellemiségét, vagyis az emlékszerű. Legalábbis azoknak a művészeti alkotásoknak a szellemiségét, amelyek a magyar, és az Európai szellem szintéziséből jöttek létre.


 Azok a magyar művészeti alkotások, amelyek igazán magyarok, és európaiak is egyben, szinte mindig valamiképp az aranykorra való emlékezés misztériumát közvetítik. Ez egyaránt igaz a román kor művészetére, ahol a magyar szellemiség a kereszténységgel került szintézisbe. Mivel napsütötte hegyeinken álló váraink, és erdei kolostoraink kövei között mindig a történelem szelleme hat ránk, történelmünk nagy alakjainak, eseményeinek múltba vesző fénye elevenedik fel előttünk.


 Egyaránt igaz az újkori magyar festészetre, főként az impresszionistákra, de más magyar festészeti irányzatokra is, ahol a magyar szellemiség az európai festészeti irányzatokkal került szintézisbe, és ami a román kori magyar művészet folytatásának tekinthető. Ez jól látható újkori festményeink aranyló színein, melyek szinte mindig az aranykor emlékét, fényét idézi fel bennünk.


 Továbbá egyaránt igaz Bartók és Kodály legjobb műveire, amelyek szintén az aranykorra való emlékezés misztériumát idézik. Bartók és Kodály legjobb művei festőiek. A magyar rónákat festik le előttünk, de rajtuk keresztül mégis mintha látnánk Csontvárynak “A Taorminai Görög Színház Romjai“ című festményét. Ami talán nem véletlen, hiszen Európában az aranykort általában a mediterrán világhoz, a görög-római kultúrához kötik.


 Talán az sem véletlen, hogy sok írónk, költőnk és művészünk a latin szellemiséget jelölte meg annak, ami leginkább megfelel a magyar szellemiségnek, mint például Gerevich Tibor vagy Eckhardt Sándor. Itt meg kell jegyezni, hogy nem minden olyan kísérlet sikerült, amely a magyar szellemiséget az európaival akarta ötvözni.


 Gondolok itt az építészet területén Lechner Ödön munkásságára, amely nem színtézist teremtett európai és magyar között, hanem a magyar népművészet elemeit eléggé erőszakolt módon összekeverte a modern építészet különféle formáival.


 A magyar és az európai művészet szintézise tehát szinte mindig az aranykorra való emlékezés szimbolikájában valósul meg. Ezután elmondhatjuk, hogy Ipolyi írásaiból az derül ki, hogy a középkori kereszténység magába asszimilálta a magyar mitológia történeti szellemét. Egyrészt az építészetben, a művészetben, mint ahogy azt előbb megmutattam. Másrészt abban, hogy a magyarság pogánykori küldetése, hogy „Isten ostora” legyen, a keresztény korban az európai keresztény civilizáció védelmének küldetésévé alakult át.


 Az Isteni küldetés eszméje is talán a történeti szellemből ered, hiszen a zsidó vallásossághoz hasonló. Tehát mind a zsidó, mind pedig a magyar vallásosságban jelen van a történeti szellem, és a zsidó vallásossághoz hasonlóan a magyar ősi mitológiában is jelen volt a manicheus eszme, amiről az imént megállapítottuk, hogy az nem más, mint a zsidó vallásosság tükörképe.


 Azonban van egy lényeges különbség a két történeti szellem között, még pedig az, hogy míg a zsidó történeti szellem alapvetően a jövőre irányul, a messiásvárásban bontakozik ki, a jövőbeni eszkatalogikus célban, ahol megvalósul Izrael állama, vagyis az új Izrael, addig a magyar történeti szellem a múltra irányul.


 Az aranykorra való emlékezés eszméjét hordozza magában. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de véleményem szerint ez lehet az oka annak, hogy a magyar karakterben, és vallásosságban a történeti szellem, és annak alapfeltétele a manicheus gnoszticizmus, a zsidó vallásosság tükörképe, soha nem volt annyira egységben, mint a zsidó karakterben és vallásosságban. Ennek pedig nagy része van abban, hogy a magyar történelem úgy alakult, ahogy.


 Mint ahogy előbb említettem, a kereszténység magába asszimilálta a magyar történeti szellemet, a manicheus eszmét, és a hozzá tartozó vallási elemeket, mint például a mágiát, viszont nem, hiszen az ellenkezik a keresztény dogmákkal. Ez pedig csak azért történhetett így, mert a magyar karakterben a történeti szellem, és a manicheus eszme nincs olyan mérvű egységben, mint a zsidó karakterben. Ha ez nem így lett volna a magyarság valószínűleg nem is lehetett volna alkalmas a kereszténység felvételére.


 Hiszen a zsidóság már több mint ezer éve Európában él, és őket is próbálták megtéríteni, de nem sikerült, mert az ő karakterükben egységben van a két eszme. A távol keleti népeket is próbálták megtéríteni, az odatévedt katolikus hittérítők, és nem sikerült, vagy ha sikerült is, az ottani katolicizmus inkább a protestantizmusra hasonlít, mint a katolicizmusra. Katolikus hitre téríteni csak az arra alkalmas népeket lehet. Tehát a magyarság keresztény hitre térésekor a manicheus eszme elszakadt a történeti szellemtől, és eltűnt. Majd Mátyás korában éppen a történeti szellemből, pontosabban a még katolikus reneszánsz kultúrából éledt újjá.


 Joó Tibor református filozófus írja le, hogy a protestantizmus, amelynek teológiájában az ember és az Isten távolsága szintén jelen van, akár csak a zsidó vallásban, ami a manicheus eszme tükörképe, kulturális értelemben is folytatója a reneszánsz világias vallásosságának. Ez a gondolat szerintem csak Magyarországon születhetett meg, ahol a protestantizmus, (vagyis a manicheus szellem tükörképe) ténylegesen a katolikus reneszánsz szellem folytatója, vagyis a katolikus történeti szellem folytatója. „Joó Tibor (Kolozsvár, 1901. aug. 21. – Bp., 1945. márc. 1.): történetfilozófiai író, könyvtáros. A szegedi egy.-en 1928-ban avatták a filozófia doktorává. 1929-től 1933-ig a szegedi Egyetemi Könyvtárban dolgozott. Ezután az OSZK-ba került, ahol előbb szakdíjnok, majd segédőr, később alkönyvtárnok. Kétszer kapott Baumgarten-díjat (1934; 1939). 1939-ben a bp.-i egy.-en a történetfilozófia magántanára lett. Bp. ostroma alatt kapott sebesülésében halt meg. A szellemtörténeti irányzat híve volt; publicisztikai írásaiban szemben állt a német fasizmus mo.-i térhódításaival. Tanulmányai főként a Magyar Szemlében, a Nyugatban, a Protestáns Szemlében és a Válaszban jelentek meg. – F. m. Bevezetés a szellemtörténetbe (Bp., 1935) A magyar nemzeteszme (Bp., 1939); Magyar nyelvű filozófiai kéziratok a Széchényi Könyvtárban (Bp., 1941); Mátyás és birodalma (Bp., 1941); Magyar nacionalizmus (Bp., 1941); Vallomások a magyarságról (Bp., 1943). – Irod. F. E.: J. T. (Nekrológ, Századok, 1945–46.)”


Joó Tibor érdekes alakja a magyar protestáns irodalomnak. Dilthley és Spranger nyomdokain haladva a szellemtudományokat felhasználva akarta a magyarság történeti hivatását kijelölni. Alapeszménye volt, hogy nemzet nem épülhet fel más alapelveken, csak a szellem alapelvein, ezért minden erejével harcolt a német nemzetiszocializmus ellen, amely a faj principiumára akarta építeni a nemzetet.


 A szellemtudományok, és az egyetemes európai civilizáció és kultúra iránti mélységes vonzalma és tisztelete arra sarkalta, hogy egyik írásában elutasítsa hittestvére: a szintén protestáns Németh László mélymagyar elméletét, amely szerinte ki akarja zárni a magyarságból a magyarság szellemi összetevőinek jó részét, amelyek az évszázadok során egymásra rakódtak, és csak az ősmagyar szellemet akarja megőrizni.


 Más írásaiból pedig egyértelműen az derül ki, hogy protestáns létére a katolikus és labanc hagyományokkal bíró magyarságot is el tudta volna fogadni, vagy legalábbis nemzetvédő szerepüket méltányolni, ami számomra szimpatikussá teszi személyét. Továbbá némileg az is a labanc táborhoz viszi közelebb, hogy mint történész Szekfű Gyulát tekintette példaképének, még ha nem is értett vele egyet mindenben. Legismertebb írásai: A magyar nemzeteszme, amelyben azt mutatja ki, hogy a magyar nemzeteszme, mint olyan, sok tekintetben különbözik a nyugatiétól. A másik pedig a magyar nacionalizmus, amelyben azt mutatja ki, hogy a magyar nacionalizmus hagyományainak alapjain esetleg létrejöhetne egy olyan nacionalizmus, amely különbözik nácizmus nacionalizmusértelmezésétől.


 Én most két kevésbé ismert írásával szeretnék foglalkozni a Mátyás és birodalma, továbbá: A reformáció történeti jelentősége című írásaival. Mátyás és birodalma című könyvében Mátyás király élettörtének elemzésével egyfajta történetpolitikai célt fogalmaz meg, ahogy a könyv utószavában leírja. Mégpedig azzal, hogy Mátyás személyét (aki reneszánsz király volt) a magyar történelemben elhelyezve, a magyar múlt filozófiai elemzésével segítséget nyújtson annak megállapításához, hogy a magyar múltból milyen jövő következik a magyarság számára, merre érdemes továbblépni a Magyarságnak a jövőben.


 Ezt érti ő történetpolitikai cél alatt. A reformáció történeti jelentősége című írását, amelynek első fele a Mátyás és birodalma című könyvben is szerepel, mélyebben kell elemeznünk. Ebben az írásában azt fejti ki, hogy szerinte mi a jelentősége a reformációnak a kultúra területén. A középkor jellemzésével kezdi írását. A középkor szerinte az evilági élet megvetésének jegyében állt. A középkori ember egyedül a túlvilági létre szegezte tekintetét. Ez nem elvonult, csendes kontemplációban öltött testet, hanem állandó harcban a testtel, a bűnnel. Tehát az evilági életet radikálisan elutasító aszkézisben.


 De a tökéletes erényekkel megáldott életet csak nagyon kevesen tudták magukévá tenni. Ezért csak nagyon kevesen üdvözülhettek, ami reménytelenséget szült az emberekben Joó szerint. (Én ezzel nem értek egyet, mert a bűnösöknek is ott volt a bűnbánat, és a gyónás lehetősége, amit ha megtettek, akkor nem az örök kárhozat, csak a purgatórium várt rájuk, tehát nekik is volt reményük az üdvözülésre, de ez most nem tartozik a cikk témájához.)


 Ez pedig törvényszerűen elégedetlenséget szült az emberekben, erre az elégedetlenségre adott reakció volt a reneszánsz, ami azt mondta ki, hogy az Isten által teremtett világ jó, és Istent a teremtett világ által is lehet imádni, ebből következően a világi élet nem feltétlenül bűn. Tehát a reneszánsz elvetette a középkor szemléletét, hogy az evilági élet feltétlenül a bűn forrása, és azt mondta, hogy Istent az általa teremtett világ által is lehet imádni.


 Így ez a szemlélet nem volt középkori, azonban nem volt keresztényellenes sem. Viszont Joó szerint a reneszánsz a későbbiekben már teljesen elaltatta az emberben a túlvilág, a transzcendens iránti vágyat, teljesen az evilági örömök felé terelte az embert, és egyfajta orgiaisztikus formát öltött, ahol minden erkölcsi norma, minden szociális érték áthágható, és ha ez tovább folytatódott volna, az nem csak a kereszténység, de az egész európai kultúra szétesésével járt volna együtt.


 Ekkor jött a reformáció reakcióként a reneszánsz elvilágiasodására, ami Joó szerint meghaladta mind a középkor szemléletét, ami azt tanította, hogy teljesen el kell vetni az evilági életet, mind pedig a reneszánsz szemléletét, ami azt tanította, hogy csak az evilági örömöknek kell élni, és azt mondta, hogy az emberi élet célja nem ezen a világon van, de amíg a földön vagyunk evilági tevékenységünkkel, át kell szentelnünk a világot.


 Tehát a középkor passzív, az evilági létet elutasító aszkézisével szemben, továbbá a reneszánsz orgiaisztikus, örömkereső magatartásával szemben, egyfajta aktív aszkézist írt elő, ami az üdvözülés feltétele, ezzel pedig Joó szerint megoldotta mindazt, amit sem a középkor, sem a reneszánsz nem tudott megoldani, és megmentette az Európai kultúrát a széteséstől. Joó szerint ez a reformáció történeti jelentősége az európai kultúra szempontjából. Az aktív, evilági aszkézis alapja a protestantizmusban a predesztináció, ami kiválasztottakat jelöl ki az emberek között, akik aktív tevékenységükkel átszentelik a világot, ami az újkori kulturális élet alapja.


 Ezzel az Isteni szellem, mintegy leereszkedik a világba Joó szerint, hogy az ember evilági tevékenységében átszentelje a világot. Ezzel én nem egészen értek egyet mint ahogy már mondtam, de most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy az érdekes ebben az, hogy Joó írásából az világlik ki, mintha a reformáció tulajdonképpen a reneszánsz folytatása, nemcsak vallási és világnézeti, hanem kulturális szempontból is. Azt, hogy vallási és világnézeti szempontból a reneszánsz a reformáció folytatása, azt mindenki tudja, aki egy kicsit is jártas a művelődéstörténetben, hiszen mindkettő nagy hangsúlyt helyez az evilági életre a túlvilági élettel szemben.


 Az viszont újdonságnak számíthat, hogy kulturális értelemben is folytatása a reneszánsznak. Hiszen a nyugati protestantizmus a kapitalizmus, a technológia, az ipar vagy Molnár Tamás szavaival élve a gép szellemének előfutára volt, továbbá a szocialisztikus eszmék előfutára volt, ami ellentétben állt a reneszánsz, bár a természetfeletti elemektől megfosztott, de szerves, organikus, régi kulturális tradíciókhoz kötődő formáival.


 A nyugati protestantizmus tehát kulturális értelemben nem folytatója a reneszánsznak. A magyar protestantizmusról viszont valóban elmondhatjuk, hogy kulturális értelemben is folytatója a reneszánsznak, hiszen nem ipari és kereskedelmi, hanem földműves vallás volt, a magyar protestáns irodalom és művészet főképp a magyar népi kultúra ápolója, tehát mintegy átörökölte a reneszánsz, természetfeletti elemektől megfosztott, de szerves, organikus régi kulturális tradíciókhoz kötődő formáit, még ha a latin helyett puritán jelmezbe öltöztetve is. Tehát Joó cikkének tartalma sok szempontból csak magyar földön igaz.


 Ami még ennél is érdekesebb, hogy nemcsak a reneszánsz kultúra formáit örökölte meg, hanem Mátyás a reneszánsz király birodalmi eszményét is, amelyről Joó Tibor szintén könyvet írt, és amely tulajdonképpen az egyetlen reneszánsz birodalmi gondolat volt Európában, hiszen a reneszánsz Itáliának nem volt birodalmi eszménye. A reneszánsz Itália akkoriban több egymással viaskodó városállamból állt össze, nem gondolkodtak birodalomban.


 Kérdezhetnék, hogy miben örökölte meg a magyar protestantizmus Mátyás birodalmi eszményét. A nemzeti radikalizmusban természetesen, ami a Horthy korszakban kelt életre, és ma is jelen van a magyar politikai palettán. A nemzeti radikalizmus Mátyás birodalmi gondolatához, és a római birodalmi eszményhez hasonlóan királyságban, Nagy-Magyarországban, nemzeti nagyterekben gondolkodik. Csurka István az újkori magyar nemzeti radikalizmus atyja gyakran hivatkozik Spenglerre, aki az európai birodalmakat a végtelen tér formáihoz hasonlította.


 Tehát a magyar protestantizmus folytatója nemcsak a reneszánsz kulturális formáinak, hanem Európa egyetlen reneszánsz birodalmi gondolatának, Mátyás birodalmi eszményének is. A kérdés, hogy a reneszánsz, a latinitás a birodalmiság és a protestantizmus hogy függ össze a magyar történelemben. Van e valami szerepe a magyar reneszánsznak, és Mátyás birodalmi eszményének abban, hogy a mai magyar protestantizmus olyan amilyen, vagy ha nincs magyar reneszánsz, akkor is ilyenné vált volna? Mennyiben reneszánsz, illetve latin gyökerű a magyar protestáns kultúra? Miért Magyarországon született meg Európában az egyetlen reneszánsz birodalmi gondolat? Ezek a kérdések további kutatást igényelnek. A további kutatások pedig nagyon fontosak, mert segítséget nyújthatnak a protestantizmus elleni harcban.


 Jóo Tibor: Mátyás és birodalma című könyvében arról is ír, hogy a Mátyás korabeli reneszánsz kultúra, már szittya elemeket is magában hordozott, amiről feltételezem, hogy a magyar ősvallás manicheus elemeit értette alatta. Továbbá abból, hogy a magyar protestánsok, vagyis ősvallásunk manicheus részének mai folytatói nem tagadták meg a magyar középkort, ma is a magyar középkor dicséretét zengik, ellentétben a nyugati protestánsokkal, akik sötétnek nevezik saját középkorukat. Hiszen a magyar protestánsok maguk is ahhoz a történeti szellemhez tartóznak, annak a folytatói, amit a kereszténység magába asszimilált, még ha őket utána ki is ebrudalta onnan.


 Mátyás után tehát megjelent a protestantizmus a manicheizmus folytatójaként, kiszakadva a magyar történeti szellemből, hiszen a katolicizmus továbbra sem fogadhatta be, és a magyar történelem további részében már ez a két eszme küzd egymással a manicheizmus, és a magyar történeti szellem, kuruc és labanc néven, úgy hogy egyébként a kettő soha nem szakadt el egymástól teljesen. Az egyik a kelethez, és az ősi pogánysághoz húz, a másik a nyugathoz, és a kereszténységhez. Talán éppen annak tudható be a magyar protestantizmus organikus jellege szemben a nyugati protestantizmussal, hogy ő maga is a magyar történeti szellemből eredeztethető, annak folytatója.


 Azt, hogy a kettő soha nem szakadt el egymástól teljesen, abból is látszik, hogy például Szekfű Gyula, aki a történeti szellem egyik képviselője volt, labanc volt ugyan, de a labanc tábor is kapott tőle rendesen vagy, hogy a református Joó Tibornak Szekfű Gyula volt a példaképe. A magyar politikai palettán ma már mások is vannak a kurucokon és a labancokon kívül, mint például a liberálisok, vagy Szálasi Ferenc követői a nyilasok. Hogy ők hogyan kapcsolhatóak a magyar szellemhez, az egy külön elemzést igényel, erre most nem térek ki. Tehát a magyar szellem nem más, mint a zsidó szellem tükörképe, pontosabban fordítottja. Mind a kettőben jelen van a történeti szellem, csak a magyarban az a múltra irányul. Véleményem szerint ebben rejlenek a magyarság zsidó gyökerei, még ha valódi vérrokonság nincs is a zsidóság és a magyarság között.


 Tudom, hogy a zsidókérdés ma nagy viták kereszttüzében áll Magyarországon, én azt mondom, hogy ennek ellenére legyünk büszkék zsidó gyökereinkre. Berdjajev azt mondta, hogy a vad, minden intellektuális és erkölcsi elemtől elszakadt antiszemitizmus végeredményben zsidóvá teszi az embert, a zsidóság legkárosabb tulajdonságait hozza ki az emberből. A zsidósággal is csak úgy vehetjük fel a versenyt, ha ismerjük magunkat, ha látjuk, hogy valamennyire mi is zsidók vagyunk. Tehát magyarok, legyetek büszkék a zsidóságotokra, hogy megszabaduljatok a zsidóságotoktól. Ez csak egy elemzés, magam sem vagyok biztos benne, hogy igazam van, a tévedés jogát fenntartom.


 Ahhoz, hogy megértsük, hogy hogyan kapcsolható össze a magyar jellem Fülep Lajos gondolatiságával össze kell hasonlítanunk a zsidó és a magyar történeti emlékezetet. Yosef Hayim Yerushalmi: Záchor című könyvében a zsidó kollektív emlékezet sajátosságait elemzi, vagyis a zsidóság viszonyát saját múltjához. Elsőként ír az ószövetség történelmi vonatkozásairól, tehát hogy ez egy konkrét történelmi műnek tekinthető. Ami megkülönbözteti a többi nép őstörténetétől az a konkrétság, vagyis a mitologikus elemek hiánya.


 A zsidóság őstörténete nem egy történelem előtti mitikus múltban játszódik, mint a többi nép őstörténete (mitológiája), hanem a valós történelmi időben, és éppen emiatt az első történeti műnek tekinthető ahol mindig Isten a történelem ura. Yerushalmi utal arra is, hogy nagyon sokszor olvasható az ószövetségben az emlékezésre való felszólítás, ami héberül „Záchor” (emlékezz), vagyis a könyv címe.


 Szó esik továbbá arról is, hogy a Görögöktől származik ugyan a történetírás tudománya, de az a szemlélet egyedül az ószövetségből származtatható, hogy a történelemnek önmagában értelme van. Tehát míg a görögök a történetírás atyái, addig a zsidók a történelemfilozófiáé, amely egyedül abból a szemléletből eredeztethető, hogy a történelemnek célja, értelme van.


 A továbbiakban Yerushalmi kifejti azt a paradoxont, hogy a zsidó kultúra nagyban kötődik ugyan a történetiséghez, az ószövetség megírása után a zsidóság mégis felhagyott a történetírással, és az egész középkoron át idegen volt tőle a történetírás mestersége. A történelmi emlékezet áthagyományozói nem történetírók voltak, hanem a papok, akik a különféle hagyományok és tradíciók által hagyományozták át a múltat.


 Csak a XVI. Században volt egy rövidebb reneszánsza a történetírásnak a zsidók körében, de ez sem volt nagy hatással a zsidó hagyományok egészére. A modern kori zsidó történetírás fellendülése pedig Yerushalmi szerint éppen a zsidó tradíciók és hagyományok felbomlásából ered, mivel azok már nem képesek áthagyományozni a múltat, a történetírással próbálják őket helyettesíteni.


 Ami nekem a legjobban felkeltette az érdeklődésemet a könyvben az a középkori hagyományokra vonatkozik, hogy akkor hogyan emlékeztek a múltjukra a zsidók, és itt írja le lényegében a szerző a zsidó emlékezet valódi lényegét. Idézet egy hosszabb zsidó gyászénekből:


„Tűz lobban bennem, ha emlékezem – midőn Egyiptomból kimentem, De panaszra fakad ajkam, ha megemlékezem – midőn Jeruzsálemből kimentem.


 Mózes éneket dalolt, amely feledésbe soha nem hullhat – midőn Egyiptomból kimentem,
 Jeremiás gyászolt és jajgatott fájdalmában – midőn Jeruzsálemből kimentem,


 A tenger hullámai csapkodtak, mégis falakként állottak – midőn Egyiptomból kimentem,
 A vizek áradtak, s fejem felett összecsaptak – midőn Jeruzsálemből kimentem,


 Mózes vezetett és Áron irányított engem – midőn Egyiptomból kimentem,
 Nabukodonozor s Hadriánus császár – midőn Jeruzsálemből kimentem…”


Ami érdekes ebben az idézetben az nem más, mint az a tény, hogy az Egyiptomi kivonulás és a Jeruzsálemi kivonulás emléke szerepel benne visszatérően, viszont alig szerepel benne bármilyen konkrét történelmi részlet. A másik érdekesség pedig az egyes szám első személy használata, hogy nem „ők” vagy kollektíven „mi”, hanem „én” mentem ki Jeruzsálemből, és Egyiptomból.


 Ezek arra utalnak, hogy a zsidó tradíciók és hagyományok, tehát a régmúltra való emlékezés rítusai és liturgiái nem az értelmet célozták meg, hanem a felidézést, és az azonosulást. Jól látható, hogy nem tényeket hívnak elő a múlt a mélyéből, amelyek csak valamennyi távolságból szemlélhetők, hanem szituációk egész sorozatát, amelyekbe az emlékező egzisztenciálisan lesz bevonva, tehát konkrétan azonosulnia kell vele.


 Ahogy az egyik talmudi mondás is mondja: „Minden egyes nemzedékben köteles az ember úgy tekinteni magát, mintha ő jött volna ki Egyiptomból.” Ez az emlékek nemzedékről nemzedékre való továbbadásának lényege a zsidóknál, ami egy érdekes tényre hívja fel a figyelmet a zsidó emlékezettel kapcsolatban, amire már utaltam is az imént, hogy a zsidóknál nincs távolság a múlt és a jelen között, a kettő mintegy egybeolvad a zsidó emlékezetben.


 Ez egyébként az ószövetségi szövegek konkrétságában is megfigyelhető, hiszen a szerzők úgy beszélik el a bibliai eseményeket, hogy az az érzésünk támad, mintha azok akár ma is megtörténhettek volna. A zsidó történeti emlékezés pedig ahol a múlt és a jelen egybeolvad, egyben a jövőt készíti elő, hiszen azért kell emlékezniük a zsidóknak, hogy a messiás majd egykoron Isten kegyelméből eljöhessen és megvalósíthassa a zsidók földi államát: az új Izraelt.


 Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy a zsidó emlékezetben nem csak a múlt és a jelen, hanem a múlt a jelen és a jövő is egybeolvad, hiszen a múltat és a jelent egybeolvasztó történelmi emlékezet a jövőt készíti elő, tehát végeredményben a történelmi emlékezet sem a múltra, hanem a jövőre irányul. Ezért mondják, hogy a zsidók a történeti szellem, vagyis a történelem értelmének, mint gondolatnak az atyái, hiszen történeti szellem csak egy olyan szemléletből jöhet létre ahol a történelemnek jövőben célja, értelme van ennek pedig az a feltétele, hogy abban a kultúrában minden a jövőre irányuljon.


 Érdemes lenne a zsidók történeti emlékezetét összehasonlítani a magyar kollektív emlékezettel. Fent leírtam, hogy a magyar szellem éppen fordítottja, tehát tükörképe a zsidó szellemnek, hiszen a magyar karakterben is jelen van a történeti szellem, csak az nem a jövőre, hanem a múltra irányul, hiszen a magyar történeti szellem lényege az aranykorra való emlékezés.


 Ebből következően tehát a magyar kollektív emlékezetnek is a múltra kell irányulnia aminek, mint ahogy az eddig leírtakból kiderül, az a feltétele, hogy távolság legyen múlt és jelen között a magyar történeti emlékezetben. Valóban, ha elolvassuk a magyarok irodalmi alkotásait, amelyek történeti emlékezetükkel van kapcsolatban, azonnal szembetűnik a múlt és a jelen közötti távolság jelensége.


„Rémlik, mintha látnám termetes növését,
 Pusztító csatában szálfa-öklelését,
 Hallanám dübörgő hangjait szavának,
 Kit ma képzelnétek Isten haragjának.”


A magyar történeti események mintha már megszületésükkor is egyfajta elhalványuló hősi múlt részeivé válnának, amire a magyarok távolról emlékeznek, akár a régi aranykorra.


 Friedrich Nietzsche: „A történelem hasznáról és káráról” című művében arról ír, hogy szerinte korunkban, illetve az ő korában túlburjánzott a történetiség, ami megmutatkozik a történelemtudomány és a történelemfilozófia színrelépésében, továbbá a haladásban való végletes hitben, ami többek között Hegel történelemfilozófiájának hatásában érhető tetten.


 Ez szerinte káros hatással van a nyugati kultúrára, ennek ellenére nem akarja teljesen megszüntetni a történetiséget a nyugati kultúrában, hanem a történetiség és a plaszticitás egységét keresi. A plaszticitás kifejezésén a görög kultúra felejteni tudását érti, hiszen a görögöknél nem volt történetiség, ők nem foglalkoztak a múlttal, csak a mának éltek. Tehát magyarán szólva a történetiség és a felejteni tudás egységét, szintézisét keresi, hogy a történetiség ne kárára, hanem hasznára legyen a nyugatnak.


 Ami azt jelenti, hogy helyre áll a történeti emlékezet monumentális, antikvárius és kritikai jellegének egysége. A monumentális történeti emlékezet a múlt nagy alakjainak, eseményeinek számbavételét jelenti, hogy hasznosíthassuk őket a mában, az antikvárius történeti emlékezet, a múlt értékeinek megőrzésére való hajlamot jelent, a kritikai történeti emlékezet, pedig mintegy felügyeli az antikvárius történeti emlékezetet, hogy mit őrizzünk meg a múltból, mégpedig azzal, hogy kritika alá veszi a múltat, hiszen mindent nem őrizhetünk meg belőle.


 Korunkban több tanulmány is megjelent már Fülep Lajos: Magyar Művészet című könyvéről. Fülep Lajos református lelkész volt, aki ebben a könyvében a magyar művészet helyét és küldetését keresi az európai művészet világában. Európai művészet – magyar művészet című tanulmányában az ókori görög szellemiségből vezeti le az egyetemes és nemzeti fogalompárját, ami szerinte korrelatív viszonyban van a haladás és örökkévalóság fogalompárjával, ami nagy hasonlít Nietzsche gondolatmenetében a történetiségről és a plaszticitásról írottakra. A magyarság küldetését pedig a szobrászat területén Izsó Miklós művészetében találta meg, amely szerinte egyesíti a korabeli festészet impresszionista stílusvilágát az ókori görög szobrászat plasztikusságával.


 Az impresszionizmus modern irányzat. Sokan a gnózissal hozzák kapcsolatba, ami mint az anyagi és a szellemi világ ellentétének filozófiai irányzata tükörképe az ember és Isten távolságára épülő protestáns szellemnek. Itt az anyagi és a szellemi világ ellentétének az ember és az Isten távolsága felel meg, és Európában a zsidó és protestáns szellemből ered az előbb említett Hegeli filozófia is, vagyis a haladás szelleme, tehát a történetiség.


 A görög plaszticitás pedig a Nietzsche könyvében felvázoltak szerint értelemszerűen a történetiség ellentéte. Ezek szerint tehát Izsó Miklós a szobrászatban megvalósította a történetiség és a plaszticitás, vagy Nietzsche szavaival a történetiség és a felejteni tudás egységét, szintézisét, és Fülep Lajos szerint ez a hivatása a magyar szobrászatnak Európában.


 A fentiekben írtam arról, hogy a zsidó történeti emlékezet lényege a teljes azonosulás a múlttal, hiszen amikor a zsidó ember például népe Egyiptomból való kivonulásáról emlékezik, mindig úgy kell gondolnia erre, mintha ő vonulna ki Egyiptomból. Ez a teljes azonosulás pedig azért szükséges, hogy ezzel mintegy a jövőt készítse elő, Izrael állam megvalósulását, ami a zsidók történelmi célja.


 Ez nagyon hasonlít a modern haladás eszme szerkezetére, amire Nietzsche a történetiséget visszavezette, ahol az embernek azért kell tanulmányoznia a múltat, hogy vele azonosulva a jövő haladását készítse elő. A modern tudós például azért tanulmányozza a tudomány történetét, hogy belőle okulva új felfedezést tegyen. A zsidó történeti emlékezettel szemben a magyar történeti emlékezetben mindig távolság van a múlt és a jelen között. Annak ellenére, hogy a magyar is emlékezik. Ez a magyarok múltra irányuló történeti szellemének alapja szemben a zsidó történeti emlékezettel.


 Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy aki teljesen azonosul a múlttal, az soha nem tud felejteni, csak az tud felejteni, akinél távolság van múlt és jelen között. Viszont ahhoz, hogy történetiségről beszélhessünk a felejteni tudás mellett emlékezni is tudni kell, és ez a múltra irányuló történetiség lényege, vagyis a történetiség és a plaszticitás, illetve Nietzsche szavaival élve a történetiség és a felejteni tudás egységének lényege. Tehát a történetiség és a plaszticitás egysége csak a magyarok múltra irányuló történetiségének keretei között jöhet létre. Ez pedig érdekes módon tükröződik a magyar művészetben, pontosabban Izsó Miklós szobrászatában, amit Fülep Lajos a magyar szobrászat küldetésének tartott az Európai szobrászatban.
Fülep Lajos élete során szoros kapcsolatot ápolt két másik magyar filozófussal: Lukács Györgyel és Hamvas Bélával. Hamvas Béla a René Guenon francia filozófus által kidolgozott metafizikai tradició létszemléletének magyarországi elterjesztője volt. A metafizikai tradicionalizmus egy sajátos ezoterikus irányzat, aminek a létszemléleti alapja a szolipszizmus. Ez annyit jelent, hogy egyedül az emberi szubjektum, az én, vagy másként a tudat létezik, minden más, vagyis az egész tárgyi világ csak az emberi én, a szubjektum kivetülése, álma, ami a történelmi fejlődés során emanálódott, vagyis vetült ki az emberi énből.
 A tradicionalista misztikus egyetlen célja pedig csak az lehet, hogy ebből az álomból felébredjen, megszabaduljon a tárgyi világ káprázatától, hogy így visszatérjen az aranykorba, amikor a lét, vagyis az emberi szubjektum, vagy másként a tudat és a tárgyi világ még nem vált ketté, hogy ezzel mintegy hatalmat szerezzen a tárgyi világ felett és Istenné válljon. Ebből a létszemléletből fakad a tradicionalisták sajátos történetszemlélete is, amely az egész emberi történelmet „involúcióként” visszafejlődésként, alászállásként értelmezi, hiszen az nem más, mint a tárgyi világ egyre fokozottabb uralomra jutása a tudat felett, ahol az ember egyre inkább beleragad a tárgyi világ káprázatába.
 Tehát a történelem nem más, mint folyamatos tudati elhomályosulás, és szerintük ebből fakad minden szenvedés a történelemben. A szolipszizmus az, amivel egyben megkülönböztetik magukat a többi ezoterikus irányzattól. Azok ugyanis általában panteisták, akik szerint a világ nem annyira az emberi tudat, hanem inkább egyfajta személytelen ősszubsztanciának az emanációja, amit nevezhetünk Plotinosz szóhasználatával élve egynek, vagy a hinduizmus szóhasználatával élve brahmannak is.
Ők a panteizmustól határozottan elhatárolják magukat, szerintük a panteizmus ugyanúgy a tudati elhomályosulás terméke, mint a többi modern eszmerendszer, és szerintük a keleti vallások (buddhizmus, hinduizmus), amelyeket a többi ezoterikus irányzathoz hasonlóan ők is favorizálnak, eredeti formájukban sohasem voltak panteisták, hanem mindig is a szolipszizmus létszemléletét vallották. Ebből a létszemléletből fakad a királyság eszméje iránti elkötelezettségük is. Az Istenkirály az ő szemükben az a személy, aki a leginkább fel tudott ébredni a tárgyi világ káprázatából, és aki így a leginkább megvalósította önmagában az aranykori egység eszméjét.
 Így a király minden korban a legalkalmasabb egy birodalom vezetésére, és az ő ellene való lázadás, a különféle európai forradalmak és szabadságharcok a legnagyobb bűnnek számítanak a szemükben, így az újkori magyarországi forradalmak és szabadságharcok is, kivéve 1956-ot, mert az ellenforradalom volt pozitív értelemben véve, hiszen a királyság eszméje ellen lázadó kommunista rendszer ellen lázadt. Magyarországon pedig a Habsburg ház az egyetlen legitim királyi család, és így az ő visszatérésükért küzdenek.
 A többi ezoterikus irányzattal ellentétben, akik számára az önmegvalósítás legfőbb eszköze a általában a meditáció vagy a vegetáriánus életmód, ők a harcos életmód mellett szálnak síkra, ezért is szimpatizálnak a középkori keresztény lovagrendekkel, különösen a templomos lovagrenddel, mert ezek szerintük a keresztény szellemiség legmagasabbrendű megnyilvánulásai voltak. Ezt leszámítva viszont a kereszténységgel úgy általában ellenséges viszonyban vannak, mert az a tárgyi világon kívüli személyes teremtő Istenség eszméjét vallja ellentétben az Istenség és az emberi tudat egységével. A metafizikai tradicionalizmus mai magyar vezéralakjai László András és Baranyi Tibor Imre.
Lukács György pedig az úgynevezett Frankfurti iskola eszmei atyja, amely a kulturális marxizmus eszméjét vallotta. Lukács György: Történelem és osztálytudat című könyvében a megismerő emberi tudatot, vagy másként a cselekvő ész kibontakozását a történelem belső folyamataként akarja megragadni. Lukács szerint mindig is az emberi tudat formálta a történelmet, hiszen az emberiség mindig is maga alakította történelmét, de az emberek ennek nem minden történelmi korszakban voltak tudatában. A középkori társadalomban például a gazdálkodás területén az önellátó parasztgazdaságok domináltak, az emberek többségének látóköre csak saját kis birtokára terjedt ki, hiszen a társadalom többi részéhez nem fűzték szorosabb kapcsolatok, így nem láthatta át az őt körülvevő társadalom egészének működését.
A technika fejlődésével, az iparosodás előrehaladásával azonban, amikor megjelent a közlekedés, vagy a távközlés, a társadalom egyes részei egyre inkább összekapcsolódtak egymással, és így az emberek egyre szorosabb kapcsolatba léptek az őket körülvevő társadalommal, és egyre inkább át tudták látni annak a működését. Ez a folyamat a polgári-kapitalista társadalomban teljesedett ki, amikor két osztály áll egymással szemben a proletariátus és a burzsuázia a marxista terminológia szerint, és a proletariátusnak mindennapi tapasztalatát képezi a burzsuázia felől jövő elnyomás és kizsákmányolás, továbbá a kapitalista társadalom eldologiasodása, és ahhoz, hogy ezektől megszabaduljon, hogy megdöntse a kapitalista rendszert, rákényszerül arra, hogy átlássa az őt körülvevő társadalom működését, és ezt a tudást és tapasztalatot nevezi Lukács osztálytudatnak, ami a történelmi fejlődés során alakult ki.
Mivel pedig a történelemben először a proletariátusban alakult ki az osztálytudat, vagyis a társadalmi működés megismerésének képessége, a proletariátus küldetése kell, hogy legyen az, hogy a polgári társadalmat megdöntse, eltűntesse a föld színéről, mert csak proletariátus rendelkezik ezzel a képességgel. Tehát az osztálytudatot a gazdasági fejlődés, vagyis a külső objektív valóság, az objektum fejlődésének előrehaladása alakította ki az emberben, de egyszersmind az osztálytudat kifejlődése tette lehetővé azt is, hogy az ember igazi szubjektummá váljon, tehát hogy igazán kezébe tudja venni saját történelmének alakítását. Ezért mondja Lukács, hogy az ember egyszerre objektuma és szubjektuma a társadalmi fejlődésnek, amivel valamennyire fel is rúgta azt a marxi dogmát, hogy a külső tárgyi valóság primátusa megelőzi az emberi tudat primátusát, ő a szubjektumot és az objektumot ezzel egy szintre hozta.
Max Horkheimer sokat merített Lukács gondolataiból, de egyszersmind szembe is helyezkedett velük. Ő vette észre ugyanis, hogy a modern nyugati társadalomra már egyáltalán nem jellemző a proletariátus olyan mérvű nyomora, aminek még marx volt a tanúja. A munkásosztály véleménye szerint két részre szakadt, egyrészt a foglalkoztatottakra, akiknek az életfeltételei a kapitalizmus modernizálódása révén egyre inkább javulnak, és lassan beépülnek a kapitalizmus struktúráira, másrészt pedig a munkanélküliekre, akinek pedig már nincs meg az a műveltségük és osztálytudatuk, ami életre hívhatná a proletárforradalmat.
Ezért Horkheimer saját rendszerében meg akar szabadulni Lukács azon tételétől, hogy egyedül a proletariátus küldetése lenne a polgári társadalom megdöntése. Mivel a proletariátus életkörülményeinek fokozatos javulása nyomán kezd hasonulni a kapitalista társadalomhoz. Horkheimer az osztályharc marxista teerminológiáját is igyekszik elvetni, és a burzsuázia, mint a gonosz megtestesítőjének a helyébe a modern technikát állítja, ami az emberi tudomány fejlődésével alakult ki, és korunkra a proletariátus számára is jólétet hozott a kapitalista társadalmon belül, de ezzel egyben el is dologiasította a társadalom műkédését, apró fogaskerékké téve az embert az ipar modern gépezetében, és mintegy tehetetlenségre is kárhoztatta ezzel a proletariátust, hiszen a fogyasztói jólét kialakulásával az embernek már nincsen meg az anyagi helyzetéből adódó motivációja arra, hogy lázadjon az őt körülvevő társadalom ellen, ha viszont mégis lázad, azzal éppen saját anyagi jólétét veszélyezteti, így a technika fejlődése valójában tehetetlenségre kárhoztatja az embert.
Tehát Horkheimer szerint a proletariátus anyagi elnyomorodásából eredő szenvedés megszűnt ugyan a modern kapitalizmusban, mert a technika modernizációjának következtében a proletariátus jóléte növekedett, viszont a szenvedés továbbra is megmaradt, mert az emberi viszonyok eldologiasodtak, az emberek fogaskerékké váltak a technikai civilizáció robusztus gépezetében, ezt a szenvedést viszont az emberek édesnek érzik éppen a technikai civilizáció által életre hívott fogyasztói jólét következtében.
Horkheimer mindebből levezetve elutasítja Lukács azon tételét, hogy a kapitalizmus megdöntése egyedül a proletariátus küldetése lenne. A kapitalizmus megdöntése az összes emberi individum küldetése, akik alá vannak vetve a technikai civilizáció uralmának. A forradalmi mozgalom feladata pedig éppen az, hogy felébressze az emberekben a kritikai gondolkodást, ami a lukácsi osztálytudat megfelelője Horkheimernél, és ami azt jelenti, hogy ismerjék fel azt, hogy a technikai civilizáció, és az általa életrehívott fogyasztói társadalom mennyire rabságban és szenvedésben tartja őket, még ha ezt a szenvedést édesnek érzik is, és kezdjenek el lázadni ellene.
Horkheimernek ezzel a gondolatával vette kezdetét a Frankfurti iskola, vagy más néven a kulturális marxista mozgalom működése, amely a neomarxista kapitalizmuskritika legfőbb otthona volt évtizedeken keresztül. A Frankfurti iskola későbbi gondolkodóinál Horkheimer gondolatainak továbbvivőjeként megjelent a természethez való visszatérés gondolata, hiszen, ha a modeern ember szenvedéseinek az oka a teechnikai civilizáció létrejötte, akkor ennek a megoldása csakis a technikai civilizáció lerombolása és a természethez, a régi földműves társadalmak életmódjához való visszatérés lehet.
Majd ezt továbbgondolva kezdődött el a Frankfurti iskolán belül a feminizmus támogatása is, ami abból az alapgondolatból származik, hogy a technikai civilizáció létrejöttéért alapvetően a férfiak teljesítménykényszere a felelős, mivel a férfiak teljesítményorientáltsága hívta életre a technika és a tudomány fejlődését, ezért minden olyan kezdeményezés, ami a férfiuralom megdöntésére irányul üdvözlendő a Frankfurti iskola számára, így a feminista mozgalom megjelenése is. Végül ebből az alapgondolatból származik a kulturális marxistáknak az Európán kívülről Európába bevándorló etnikai kisebbségek támogatása is, mivel ezek a népek még nem érték el a technikai fejlettség azon fokát, mint a az európai fehér ember, így ők lényegében az emberiség egykori idealizált ősállapotának megtestesítői, amikor még nem létezett modern technikai civilizáció. Így a kulturális marxisták a szexuális és etnikai kissebbségek legfőbb támogatóivá váltak Európában, amelyeknek a proletariátus helyébe lépve az a kuldetésük, hogy lerombolják a technikai civilizációt.
Ahogy látjatjuk a Hamvas Béla -féle metafizikai tradicionalizmus, és a Lukács György rendszeréből kinövő kulturális marxizmus egymáshoz nagyon hasonló elvekből állnak össze. Mind a kettő az emberiség múltjába akar visszatérni. A kulturális marxizmus az emberiség földművelő korszakába, amikor még nem létezett modern ipari civilizáció, a metafizikai tradicionalizmus pedig az emberiség aranykorába, amikor még az emberi tudat és a tárgyi világ nem vált ketté. Nem véletlen, hogy Lukács György és Hamvas Béla szoros kapcsolatban álltal egymással, és nyilván hatottak is egymás nézeteire. Továbbá mind a két eszmerendszer kapcsolatba hozható a magyar szellemiséggel, amely szintén a múltba irányuló történetiségen, az aranykorra való emlékezésen alapul, ahogy azt fent kifejtettük, de mi a helyzet a történetiség és a plaszticitás egységével? Ehhez egy újabb kitérőt kell tennünk.
Mircea Eliade az örök visszatérés mítosza című könyvében a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.
  Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejötték ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.
  Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszűnteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.
  A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.
  Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.
  Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
  Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.
  Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.
  Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.
A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.
  Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Az iszlám történeti szemléletet Ibn Khaldun dolgozta ki a „Bevezetés a történelembe” című könyvében, ahol szerinte a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
  A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után, majd ennek következtében újra meghódítják őket a Beduinok, és minden kezdődik előröl.
  Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul. Oswald Spengler többek között Khaldun könyvéből merítette a kultúrkörök elméletét. Tehát az iszlám, amely az ősi természetvallásokhoz hasonlító Perzsa kultúra területén fejlődött ki, a ciklikus történeti szemléletet vallja, annak ellenére, hogy az Isten és az ember távolságára épül, mint a zsidó vallás. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet.
  A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.
  Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
  A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.
  Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.
  A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.
  Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
  Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. Tehát a görög kultúra ősszimbóluma alapvetően a tér, ahogy azt Spengler is leírta „A nyugat alkonya” című könyvében. A történeti szellem egyébként valamiképp a kereszténység előtti nyugati kultúrkörökben is jelen kellett, hogy legyen, hiszen azok is lehanyatlottak.
  Abban egyet értek Eliade-val, hogy az embert csak a kereszténység mentheti meg a történelem rémületétől, de ennek semmiképpen sem abban kell megmutatkoznia, hogy valamiféle új ciklikus szemléletet hívjunk életre a kereszténység keretei között, hiszen a kereszténységnek Berdjajev szavaival élve éppen az a hivatása, hogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól, amelyeknek egyik folyománya a ciklikus szemlélet. A megoldás csakis az új középkor lehet, ahol a keresztény szellem mintegy áthatja a tiszta szellemi léten alapuló lineáris zsidó történeti szellemet.
  A keresztény dualizmusban Isten, és az úgynevezett szellem nem az anyag ellentéte, mint a keleti gnosztikus és panteista tanokban, mivel csak az emberi erkölcs viszonylatában létezik, az erkölcs pedig nem értelmezhető az anyagi világ síkján. Ennek a keresztény szellemnek kell áthatnia a ma nyugaton érvényben lévő lineáris zsidó történeti szellemet, hogy létrejöjjön az új középkor, ami egyben a történelem végét is jelenti. Erről írtam részletesen a „Miért van szakrális jellege az orosz kommunizmusnak?” http://ujkozepkor.blogspot.com/2011/09/miert-van-szakralis-jellege-az-orosz.html és az „Isten célja a történelemben” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/isten-celja-a-tortenelemben.html című cikkeimben. Ezeket nem írom le ide újra, a fenti linkre kattintva el lehet olvasni őket.
  Úgy általánosságban a liberalizmus szélsőjobboldali gyökereiről már írtak egy könyvet. Jonah Goldberg a zsidó származású neokonzervatív gondolkodó „Liberálfasizmus” című könyvében az amerikai baloldal, vagyis a liberális demokraták szellemi gyökereit igyekszik feltárni, és azt állítja, hogy az Mussolini, illetve Hitler időszakáig nyúlik vissza. Tehát az amerikai liberalizmusnak valójában szélsőjobboldali, fasiszta gyökerei vannak annak ellenére, hogy mostanság éppen ellenfelüket az amerikai neokonzervatív, republikánusokat vádolják fasizmussal. Az amerikai baloldal ugyanis rendszeresen fasizmussal vádolja az amerikai neokonzervatívokat.
  A könyv megértéséhez tudnunk kell, hogy amerika politikai rendszerét két politikai mozgalom uralja: a liberális demokraták, és a neokonzervatív repuklikánusok. A neokonzervatívok a gazdaságpolitikában liberális elveket vallanak, mert nem támogatják a gazdaság működésébe való állami beavatkozást. Szerintük, ha az állam segíti embereket, az hátráltatja az őket az önállósulásban, tehát rontja az erkölcseiket. Emellett a gazdasági és pénzügyi elit szavának feltétlen tekintélyét vallják, ahogy régen a jezsuita rend a pápa feltétlen tekintélyét vallotta. Nem véletlenül rokonítják őket a jezsuita barokk és a Habsburg ház szellemiségével. A konzervatívok erősen Izraelbarát politikát folytatnak. A liberális demokraták támogatják a gazdaság működésébe való állami beavatkozást, mert ők az elesett, hátrányos helyzetű rétegek pártjának tartják magukat, színes bőrűek, fogyatékosok, szexuális kissebségek stb. Ők Izrael irányába kevésbé barátságosak.
  A könyv első részében azt vizsgálja, hogy mi is az a fasizmus. Arra a következtetésre jut, hogy a fasizmuszta mozgalmaknak nagyon kevés közös tulajdonságát lehet kimutatni. Így Hitler nemzetiszocialista mozgalma például fajelméletet, illetve antiszemita, és keresztényellenes eszméket hirdetett, míg Mussolini fasiszta pártja ótszkodott az antiszemitizmustól, és a fajelmélettől. A román vasgárda pedig kereszténnyé stilizálta magát.
  A kevés közös vonást az individualizmus elutasításában, tehát a totalitarizmusban, az állam istenítésében találja meg, vagyis abban a hegeli gondolatban, hogy a társadalomban meglévő konfliktusok és ellentmondások csak a totalitárius állam keretei között békíthetők ki egymással. Továbbá a szélsőséges militarizmusban, a háború öncélú magasztalásában és istenítésében, ami minden szélsőjobboldali mozgalomra jellemző volt.
  Részletesen ír még a fasisztáknak a környezetvédelemhez való vonzódásáról is. Így például, hogy Hitler fanatikusan szerette az állatokat, és kötelezővé tette a német népnek a biotermékek fogyasztását. Egyszóval a fasizmust alkalmazott biológiaként definiálja, hiszen minden jellemzőjére alkalmazható a biológiai hasonlat (organikus állameszmény, fanatikus környezetvédő mánia stb.) A neokonzervatív gondolkodás hagyományaihoz hűen ő is igyekszik egyenlőségjelet tenni a fasizmus és a kommunizmus közé. Leírja, hogy a kommunistákhoz hasonlóan Mussolinit és Hitlert is az munkásrétegek támogatták.
  Mindketten hajlamosak voltak a papi hierarchia és az egyházi tekintély elleni lázadásra, bár Mussolini végül kiegyezett a római egyházzal. Mindketten sokat merítettek Marx műveiből. A nemzetiszocialista és a kommunista elvek között például az egyetlen különbséget abban látja, hogy a nemzetiszocialisták nacionalistáknak mondták magukat, míg a kommunisták nem, bár szerinte ez is vitatható, hiszen Sztálin is antiszemita volt, és élete végén ugyanazt akarta megtenni a zsidósággal, mint Hitler. Sőt Marx is antiszemita elveket hirdetett annak ellenére, hogy maga is zsidó volt.
  Goldberg ugyanilyen hévvel igyekszik a kommunizmust és a nemzetiszocializmust összemosni az iszlámmal. Az iszlámra szerinte éppúgy a szélsőséges kollektivizmus, és a mindennel szemben álló militarizmus a jellemző, mint az európai fasiszta mozgalmakra. Több utalást is tett a könyvben, hogy szerinte a fasiszta mozgalmak és az iszlám országok jó viszonyban álltak egymással.
  Ezután rátér az amerikai baloldal történetének az ismertetésére. Véleménye szerint a második világháború előtti amerikai baloldal nagyon jó viszonyban állt az európai szélsőjobboldali mozgalmakkal. Az amerikai liberálisok vezető politikusai rendszeresen szimpátiájukat fejezték ki Mussolini és Hitler rendszere iránt, és hatalomrajutásuk alkalmával több módszert is átvettek tőlük, amiket maguk is gyakoroltak. Mind a demokrata Wilson, mind pedig a demokrata Kennedy elnökségére jellemző volt a totalitárius eszközök alkalmazása, az egyéni szabadságjogok elnyomása, és a militarizmushoz való vonzódás. Roosewelt New Deal-je pedig az abszolút szocialista gazdaságpolitika megtestesítője volt.
  A korai demokraták ugyanilyen hévvel vonzódtak az eugenikához és a fajelmélethez is. A demokratákhoz kapcsolódik Goldberg szerint az amerikai eugenikai mozgalom életre hívása, amely meg akarta tisztítani a fehér fajt a beteg, selejtes egyedektől, hogy minél egészségesebbé tegye a fehéreket. Ennek nevében rendszeres volt Amerikában a bűnöző és fogyatékos fehérek sterilizálása, és elmegyógyintézetbe zárása. Állítása szerint a korai demokraták közül sokan voltak tagjai a klu-klux klánnak is. Az amerikai liberalizmus ideológiájában az úgynevezett kulturális marxizmus megjelenése hozott döntő változást. A kulturális marxizmus ideológiája többek között Lukács György, Herbert Marcuse, Theodor Adorno, Eric Fromm nevéhez fűződik. Ez a mozgalom igyekezett ötvözni a marxista osztályharc elvét a Freund pszichoanalízisével, és az ósztályharcot már nem gazdasági kategóriákban gondolták el, ahol a munkásosztály harcol az őket kizsákmányoló tőkésosztály ellen, hanem a burzsuázia az ő szemükben európa keresztény kulturális elitjét jelentette. Ők lettek az új tőkésosztály akiket meg kellett dönteni.
  Ennek jegyében tehát az európai keresztény kultúrát akarták lerombolni, amibe beletartozott a kapitalizmus, a patriarchális családmodell, a kereszténység. Az európai keresztény kultúrát Freund pszichoanalitikus filozófiáját követve a szabad szexualitás, a feminizmus, a matriarchátus terjesztésével, a faji és szexuális kissebbségek: pedofilok, homoszexuálisok, színes bőrűek érdekeinek a többség érdekeivel szemben való támogatásával akarták elérni.
  Ez a politikai irányzat nagy hatással volt az amerikai liberálisokra, és a Goldberg szóhasználatával élve: „atyai” vagy férfias fasizmusról, amely a fehér faj rasszizmusát, katonás tekintélyuralmat, és szélsőséges militarizmust jelentett, áttértek az „anyai”, vagy nőies fasizmusra, amely a színesek: köztük négerek, arabok támogatását kezdte el preferálni. Olyan mértékben, hogy manapság már fehér helyett fekete rasszizmusról beszélhetünk, amely a fehérek és a zsidók ellen irányul. Szerinte a mai fekete amerikaiak nagy része ősi afrikai pogány gyökereit kutatja úgy, ahogy régen Hitler akart visszatérni az árja faj pogány gyökereihez, és a fekete faj felsőbbrendűségét kezdik el hirdetni, akár csak a régi nácik.
  A nőies fasizmus a totalitárius tekintélyállam helyett anyai gondokodáshoz hasonlítható szociális államot hirdet, aminek legfőbb megtestesítője a Hillary Clinton nevével fémjelzett „Social Gospel” mozgalom. Ennek a szociális államnak a legfőbb jellegzetességei a segélyek osztogatása a szegény, színesbőrű rétegek számára. A hátrányos helyzetű rétegek preferálása a munkahelyi, és az egyetemi felvételiknél. A családon kívüli nevelésnek ovodák, bölcsödék létesítésének, és a szélsőséges gyermekkultusznak a támogatása.
  Ez a politika Goldberg szerint akadályozza a hátrányos helyzetű rétegeket az önállósulásban, tehát végeredményben hátrányos hatással van rájuk. Meg is nevezi a kétféle fasizmus világirodalmi előzöngéjét. A férfias fasizmust George Orwell: 1984 című írásában rajzolta meg, ahol atyai szogorral, megfélemlítéssel, totális rendőrállammal uralkodnak az emberek felett. A anyai fasizmus világirodalmi megjelenítője viszont Aldous Huxley: Szép új világ című regénye volt, ahol a degenerált, kasztokba sorolt emberek hormonrágógumit rágnak, a Freund-i pszichoanalitikus gondolkodás mintájára gyermekkoruktól fogva buja szexuális játékokat játszanak egymással és narkotikumokkal kábítják magukat a róluk mindenben gondoskodó állam keretei között.
  A legérdekesebb gondolata az, hogy a  nemzetiszocialista fajelmélet, amely teljesen fajtiszta árja közösséget akart létrehozni, és a mai amerikai baloldal sok fajt egységbe olvasztani akaró multikultúrális eszmerendszere nincs ellentmondásban egymással, sőt a kettő között kontinuitás fedezhető fel, mert mind a kettő a Hegeli egységgondolaton alapszik. Hegel német történelemfilozófus szerint a világtörténelem fejlődésének végcélja a teljes emberi szabadság, ami akkor fog megvalósulni, amikor a jövőbeni eszményi állam keretei között megoldódnak a társadalomban meglévő ellentmondások, így faji és osztálykonfliktusok stb. A fajtisztaságra alapuló, osztálykonfliktusokat kibékítő állami egység, és a több egymástól eltérő fajt integráló társadalmi egység Goldberg szerint ugyanannak a hegeli egységgondolatnak más irányból való megközelítése, így alapvetően ugyanabból a filozófiai hagyományból táplálkozik mind a kettő.
Tehát Goldberg szerint a fasizmus nem európai jelenség, mert amerikában is megjelent, csak ott jobban hasonult az amerikai hagyományokhoz, és sajátosan nőies jelleget mutat. Anyai fasizmusként lett életre hívva. Érdemes lenne a Goldberg által felvázolt amerikai viszonyokat a magyar viszonyokkal összehasonlítani. Magyarországon a baloldal több pártból áll, így például MSZP, LMP stb. Bár sokan vitatják, hogy valóban az e Magyarországon az igazi baloldal, akiket annak neveznek, mert ők alapvetően neoliberális gazdaságpolitikát folytatnak. Nem támogatják az állami beavatkozást a gazdaság működésébe, akárcsak az amerikai neokonzervatívok. A kulturális nézetrendszerük viszont a kulturális marxistákéval mutat rokonságot. Támogatják a faji, és szexuális kisebbségeket, így cigányokat, homoszexuálisokat stb. Ez viszont az amerikai liberális demokratákra jellemző. Az a párt, akiket Magyarországon jobboldaliaknak neveznek támogatják a gazdaság működésébe való fokozott állami beavatkozást, ami amerikában a demokratákra jellemző, de éppen abból a célból, amiért az amerikai republikánusok nem támogatják azt, vagyis, hogy javítsák az emberek polgári erkölcseit.
  Magyarországon éppen hogy az álllami beavatkozástól várják például a cigányság munkára szoktatását, ahol az állami beavatkozásban olyan elvek jelennek meg, hogy az állam segít rajtad, de ehhez neked is hozzá kell tenned valamit, vagyis el kell vállalnod azt a munkát, amit az állam biztosít neked. A kultúra területén pedig a magyar jobboldal, vagy legalábbis azok, akiket így azonosítanak az amerikai konzervatívokhoz hasonlóan szemben állnak a kulturális marxistákkal, és kulturális konzervatív elveket vallanak, vagyis támogatják az európai keresztény kultúrát. Legalábbis szóhasználatukban és gesztusaikban.
  Ami a szélsőjobboldal iszlámbarátságát illeti, Magyarországon azok akiket szélsőjobboldaliként azonosítanak be: névszerint a Jobbik nevű párt valóban iszlámbarát elveket vall, de ők maguk elhatárolják magukat az európai szélsőjobboldali mozgalmaktól, elsősorban a nyugati szélsőjobboldali mozgalmak indusztrializmusa, tehát az ipari struktúrákhoz való kötődése miatt, mert ők tiszta földműves államot akarnak. Magukat nem is vallják szélsőjobboldalinak. Az a politikai mozgalom pedig akik Magyarországon egyedüliként vállalnak közösséget a II. világháború előtti magyar szélsőjobboldallal név szerint a Pax Hungarica mozgalom http://kitartas.mozgalom.org/ határozottan iszlám és multikulturalizmus ellenes eszméket vallanak, és fanatikusan hisznek a katolikus dogmákban akárcsak a középkori inkvizítorok. Sőt szerintük valójában maga Hitler is katolikus volt, nem pogány, azt csak a zsidók terjesztik róla.
  A magyarországi monarchista közösség pedig, http://monarchista.blogspot.hu/ akiknek elvei rokoníthatóak az amerikai neokonzervatívokéval, hiszen egyrészt a magántulajdon liberális szentségét, másrészt a katolikus papság, és a Habsburg ház feltétlen tekintélyét vallják, láthatóan közeli kapcsolatban áll az iszlámbarát Jobbikkal, és az úgynevezett metafizikai tradicionalistákkal is, akiknek a nézetei a katolikus dogmatika szempontjából erősen vitatható. Tehát a magyarországi viszonyok, hogy úgy mondjam éppen ellentétei az amerikai viszonyoknak, de a népek közötti kulturális különbségeket tekintve ez talán nem meglepő. Goldberg nézetei egyébként erős hasonlóságot mutatnak Anders Breivik Norvég iszlámellenes terrorista politikai nézeteivel akiről a következő cikkemben írtam: http://ujkozepkor.blogspot.hu/2012/11/a-technokrata-utopia-mint-anders.html
  Hogyan alakul ki Magyarországon ez a politikai szerkezet? Jászi Oszkár a magyar liberalizmus atya „A monarchia jövője” című könyvében arról ír, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát demokratizálni kell. Tehát meg kell szüntetni benne a feudalizmust, és érvényesíteni kell benne a polgári jogokat, el kell indítani a kapitalista fejlődést, hogy minden nemzetiség saját kultúráját, és gazdaságát a kornak megfelelően fejleszthesse, de a monarchia kereteit meg kell őrizni. Tehát Jászi végeredményben nem akarja megszüntetni magát a monarchiát, csak meg akarja szüntetni benne a Habsburgok, és a katolikus egyház szupremáciáját, hogy azt a kapitalista polgárság tekitélyével helyettesítse és így lényegében egy liberális birodalmi eszményt vall magáénak, akárcsak a mai amerikai neokonzervatívok, akik a demokrácia és a kapitalizmus világméretű terjesztőinek vallják magukat birodalmi keretek között. Tehát azt is mondhatjuk, hogy az úgynevezett neokonzervatívizmus magyar találmány, és ebből következően nyilvánvalóan a magyar liberálisoknak is igazodniuk kell a neokonzervatív eszmerendszerhez a magyar liberális hagyományokból adódóan.
  Igen ám, de nem egészen igazodnak, hiszen ahogy az imént leírtuk, a neokonzervatív gazdaságpolitika mellett kulturális marxista elveket vallanak. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Magyarországon negyven évig kommunizmus volt, és a kommunizmus évtizedeiben élt és alkotott Magyarországon Lukács Gyögy marxista filozófus, aki pedig a kulturális marxizmus atya volt, és az ő tanítványa volt Heller Ágnes, aki a mai magyar liberalizmus fő ideológusa és filozófiai alapjainak kidolgozója.
  Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvében a történelemben megvalósuló érték alatt mindazt érti, ami az ember lényegének kibontakozását, vagyis az ember valódi emberré válását szolgálja. Így a munkát, a kultúrát, az erkölcsöket. Ezeknek a hordozóit minden társadalomban különféle közösségek alkotják. Így például: kulturális közösségek, munkaközösségek stb. Ahhoz, hogy az ember igazán kibontakoztassa önmagát, tehát, hogy valódi emberré válljon elsősorban egyéniséggé kell válnia, ami mindig a közösségtől való különbözést, az abból való kiszakadást jelenti. Heller egyébként Lukács György nyomán az ember közösséghez való kötődését partikularitásnak, egyéniséggé válását, tehát közösségből való kiszakadtságát pedig nembeliségnek nevezi.
  Egy társadalomban Heller szerint az egyéneknél mindig jelen kell lennie valamennyi partikularitásnak is, és valamennyi nembeliségnek is. Tehát az egyén bármennyire egyéniség egy társadalomban mindig valamennyire közösségi lény is egyben, mert ha teljesen egyéniséggé válik, akkor a társadalom szétbomlik, és megszűnik társadalom lenni. Éppen ezért a társadalomban az értékek maximális megvalósítása, tehát az egyének maximális egyéniséggé válása lényegében szabad közösségválasztást jelent, mert csak így valósulhat meg az egyéniség maximális kifejlettsége a partikularitás, tehát a közösséghez tartozás megérzése mellett. Az értékek maximális kifejlődése a történelemben így végeredményben multikulturalizmust jelent, ahol mindenki maga választja meg az identitását, és közösségi hovatartozását, hogy homoszexuális lesz, kábítószeres, vagy valamilyen etnikai kissebbséghez csatlakozik.
  Hozzátéve mindehhez, hogy individualista multikulturalizmust, mert a multikulturalizmust a neokonzervatív irányzatok kollektivista, szocialisztikus társadalmi formának tekintik, ahol több, egymástól eltérő etnikai közösséget akarnak összeolvasztani egy szocialisztikus egységbe. Heller az individualista multikulturalizmus filozófiai alapjait Spinoza panteizmusában találja meg. Kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.
  Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.
  Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haaladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő. Így valósul meg Heller szerint Spinoza filozófiájában az individualista multikulturalizmus, vagyis a multikulturalizmusnak, amit Goldberg, szocialisztikus és kollektivista rendszernek írt le, mert több etnikumot akar kollektív egységbe olvasztani, és az egyéni individualista önmegvalósításnak a szintézise, ahol az egyén megvalósítja önmagát, tehát nembelivé válik, úgy, hogy közben partikularitását, tehát a közösségi szükségszerűséghez való kötöttségét is megőrzi, és a multikulturalista társadalmi rend a természeti rendnek felel meg, az egyéni önérvényesítés pedig a természeti rend keretei között való mozgásnak, amely magát a természet nem mozgatja.
  Heller tehát szintiézist teremtett Lukács szocialisztikus kulturális marxizmusa és Jászi Oszkár neokonzervatív liberális individualizmusa között, és ez a mai magyar liberális ideológia alapja, az individualista multikulturalizmus, vagyis neokonzervatívizmus és a multikulturalizmus, vagy kulturális marxizmus egysége. Ezért olyan, amilyen a mai magyar liberalizmus. Milyen más ideológiákkal rokonítható Heller és Spinoza rendszere? Hát egyrészt a cionizmussal. A cionizmusról kevesen tudják, hogy az nemcsak a zsidókat őshazájukba visszatéríteni akaró politikai ideológia, hanem egy filozófiai rendszer is egyben. Mint ahogy a marxizmus sem csak a teljes vagyoni egyenlőséget megvalósítani akaró politikai ideológia, hanem egy sajátos filozófiai rendszer is egyben, és aki a cionizmus filozófiai alapjait nem ismeri, az semmit nem tud a cionizmusról, és annak valódi céljairól, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
  A cionizmus filozófiai alapjait Moses Hess zsidó filozófus írta le Róma és Jeruzsálem című könyvében, aki Marx munkatársa volt, tehát szocialista filozófusként indult, de később eltávolodott Marxtól. Ő is Spinoza filozófiáját vette alapul rendszeréhez. A címválasztásnál az a gondolat motiválta, hogy minden Európai nép Róma, vagyis a középkori katolikus egyház szupremáciája alóli emancipáció útján vált nemzetté, és ebből kifolyólag a zsidó népnek, tehát „Jeruzsálemnek” is Róma hatalma alól kell felszabadulnia, hogy saját állammal rendelkező nemzetté váljon.
  Hess Spinoza filozófiáját a zsidó történelemvallás, és az indiai panteista természetvallás szintézisének tekinti. A cikk elején leírtam már, hogy a távol-keleti sárga vallásossság lényegében a zsidó történeti szellem és a panteizmus szintézisének tekinthető, de ott a zsidó történetiség, vagyis az időbeli mozgás úgy kerül szintézisbe a panteista ősszubsztanciával, hogy az ténylegesen mozgóvá válik, Spinozánál viszont a panteista ősszubsztancia egészében nem válik mozgóvá, csak annak egyes részei mozognak, tehát ez másfajta szintézis, mint amit a kínai taoizmus esetében láttunk, itt a panteista ősszubsztancia megőrzi mozdulatlanságát, és így a természethez kötöttségét, hiszen a természet jelenléte fékezi le a mozgást, mint ahogy azt a cikk elején is leírtam.
  Hess úgy használja fel Spinoza gondolatait a jövőbeli zsidó állam szükségszerű létrejöttének igazolásához, hogy ugyanúgy ahogy a természetben is, ami Spinoza rendszerében azonos Istennel, az evolúciós fejlődés hoz létre mind új élőlényeket, és minél bonyolultabb formákat, úgy a nemzetek is, amelyek ahogyan az ember is részei a természetnek, a történeti fejlődés során válnak nemzetté, és ezt a történeti szellemet, amely elindította a történeti fejlődést a zsidó nép hozta el a világba. Így a zsidó nép hivatása a népek nemzetté válásának elősegítése, és ennek megfelelően neki is el kell foglalnia a helyét az önálló nemzetek sorában, nemcsak azért, hogy önálló nemzetté váljon, hanem hogy egyben irányítója is legyen a népek nemzetté válásának a spinozai eszme továbbvitelével, ahol a nemzetek fejlődésének az alapja a történeti szellem beférkőzése a népek jellemébe, mint ahogy a fejlődés alapja a természetben is az evolúciónak a természet rendjében való megléte. Egyben elutasítja a hegeli filozófiát, ami a zsidó történeti szellemet a szubjektív szellem távlatába helyezi, mivel ő hangsúlyozottan Spinoza filozófiáját tartja mérvadónak, amely szintézisbe hozza a mozgót a mozdulatlannal.
  Amivel még analógiába hozható Heller és Spinoza rendszere az nem más, mint a német nemzetiszocializmus, vagyis Adolf Hitler ideológiája. Ennek megértéséhez el kell olvasni Hitler: Harcom (Mein Kampf) című művét. Ebben részletesen leírja élete történetét gyermekkorától egészen a nemzetiszocialista mozgalom vezetésébe való bekerülésének időszakáig. Hogy hogyan jutott el a németség szerinte két legnagyobb ellenségének: a zsidóságnak és a marxizmusnak a meghatározásáig, és ezeknek a problémáknak a megoldásáig, vagyis a faji felsőbbrendűség eszméjén alapuló társadalom megvalósításának gondolatáig.
  Goldberg a fent bemutatott könyvében úgy írja le Hitler ideológiáját, mint ami olyan értelemben szocialista, mint Marx ideológiája, csak abban különbözik tőle, hogy Hitler a nacionalizmust is belevette. Ez óriási tévedés, ha a szocializmus alatt annak hagyományos értelmét, vagyis egyenlőséget, és nem egységet értünk, mint ahogy az Goldbergnél néhol észrevehető az írásaiban, akkor a német nemzetiszocializmus egyáltalán nem szocialista, hanem éppen hogy egy mereven hierarchikus rendszer, akárcsak az indiai kasztrendszer. Nemcsak az egyes fajok és etnikumok, hanem a fajokon belül az egyes egyének között is megkülönböztet alsóbb és felsőbbrendű egyedeket, attól függően, hogy kit milyen fizikai és szellemi képességekkel áldott meg a természet.
  Minden egyénnek a képességei szerint kell betagozódni a társadalmi hierarchiába, ahogy az állatoknak és a növényeknek a természet hierarchiájába, és kötelezően el kell fogadnia mindenkinek azt a szerepet a társadalomban, amit a természet kiosztott neki. Csak a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely elfogadásával lelheti meg az egyén a szabadságot, vagyis a nemzetiszocialista közösség elismerésének, és kegyeinek elnyerését. Mondanom sem kell, ez nagyon emlékeztet Spinoza gondolataira, hiszen csak az indiai kasztrendszerben van ilyen merev hierarchia, és az indiai vallásosság az egyedüli, ahol a panteista ősszubsztancia a természettel kerül egységbe. Spinoza filozófiája pedig az indiai panteista teermészetvallás, és a zsidó történetiség szintézise.
  Hitlernél is ugyanaz elv van jelen, amit Heller írt le Spinoza filozófiájának elemzésekor, tehát a szabad akarat helyett a szabad szükségszerűség, hogy csak a természeti hierarchiában elfoglalt hely elfogadása által válhat szabaddá az ember. Hitler hasonló történetfilozófiát vall, mint Moses Hess. Az emberiség népei és fajai hosszú történeti fejlődés útján alakultak ki a fajok közötti harc, vagyis a Darwini kiválasztódás törvényei szerint, míg a fejlődés el nem jutott mai csúcsára, vagyis a felsőbbrendű árja faj megjelenéséig. Érdekes az is, hogy Hitler miért gyűlöli annyira a marxizmust a saját bevallása szerint. „A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erõ, és akarat örökös elõjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentõségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat.”
Tehát azért, mert egy alapvetően mechanisztikus képződmény, ami megbontja a természet organikus és hiszerarchikus rendjét, aminek az emberi társadalom is a része. Megakadályozza, hogy az egyének és fajok legerősebbjei és legjobbjai az őket megillető helyre kerüljenek a természet és a társadalom hierarchikus rendjében. Ebből is látszik, hogy a nemzetiszocializmus nem marxista értelemben szocialisztikus, hanem éppen hogy egy mereven hierarchikus képződmény. Marx filozófiai rendszerének hatása sehol nem fedezhető fel Hitler ideológiájában. Ahogy azt a Mein Kampf-ban le is írja, Marx művei közül csak a Tőke tetszett neki, mert a kapitalizmus mechanisztikus rendszerének látképét látja viszont benne, vagyis saját gondolatait, ugyanis a marxiszmushoz hasonlóan a kapitalizmust is éppen azért tartja elfogadhatatlannak, amiért a kommunizmust. Mert egy mechanisztikus rendszer, ami nem engedi kibontakozni a társadalom természetes rendjét, ahol az legerősebbek kerülnek legfelülre a hierarchikus rendben.
  Ezt a rendszert nem az antik görög-római szellem ihlette. Ott is tisztelték az erőt, de sohasem csak a nyers természeti erő jelölte ki az embrerek rangsorát a társadalomban, hanem az erény is szerepet játszott ebben, a katonai, vagy polgári erény, és a rangsor sohasem volt ennyire merev. Ezt a rendszert sokkal inkább india szelleme ihlette, ahol a panteista ősszubsztancia mozgását a természet merevíti le a kasztrendszer formájában. Hitler rendszere egyáltalán nem Marx rendszerével, hanem nagyon is Spinoza rendszerével mutat rokonságot. Goldberg Hitlert egyenesen újpogánynak mondja. Ez a Mein Kampf-ból nem derül ki egyértelműen. Azt ugyan felrójja a katolikus egyháznak, hogy támogatta Ausztriában a Habsburg monarchiát, és ezzel akadályozta Ausztria csatlakozását Németországhoz, de saját bevallása szerint nem akar vallásháborút indítani a katolikusok ellen, mert az veszélyezteti a németek egységét, ami a legfontosabb a számára.
  A német protestáns egyházzal kapcsolatos nézetei is felemásak. Azt írja, hogy a protestánsok támogatják a nemzeti érdekeket ugyan, amikor a katolikus egyháztól és minden más uralomtól való függetlenségre, tehát a szabadságra törekszenek a németek, de amikor a zsidókérdésről van szó, abban dogmatikus álláspontot képviselnek a protestánsok. A zsidókat dogmatikusan támogatják. Továbbá leírja, hogy nem akarja kiírtani a vallást, míg nincs nála jobb, mert idealisztikus eszményeket ad az embereknek. Az egyik mondatából az derül ki, hogy rajong a német középkor kulturális teljesítményei iránt, különösen a gótikus építészet fogja meg. Tehát ha a kereszténység vallásos tartalma hidegen hagyja is, a kulturális teljesítményei iránt feltétlen vonzalmat érez.
  Nem derül ki egyértelműen a könyvéből, hogy új pogány vallást akart volna alapítani, de a társadalmi rendről alkotott nézeteiről egyértelműen látszik Spinoza pogány panteizmusának hatása. Manapság hallani olyan véleményeket, hogy Hitler esetleg maga is zsidó származású lett volna. Azt nem tudom, hogy zsidó volt e, de az biztos, hogy sokat merített a zsidó filozófus: Spinoza műveiből. Heller Ágnes az elhíresült tanulmányát, amiért milliókat kapot az egykori MSZP-SZDSZ kormánytól Nietzsche-ről írta. Aki olvasta Nietzsche utolsó művét a hatalom akarását, és olvasta mellé Hitler Mein Kampf-ját az nem kételkedhet a nemzetiszocialista ideológiának Nietzsche filozófiájával való rokonságában.
  Hitler könyvéből ez nem derül ki egyértelműen, de Nietzsche egyértelműen keresztényellenes volt. Szerinte a keresztény erkölcs, amely önmegtagadást hirdet a gyengék és a középszerű emberek ideológiája. Így akadályozza, a természet törvényeinek kibontakozását az emberi társadalomban, vagyis hogy a felsőbbrendű ember, tehát a legerősebbek kerüljenek hatalomra. Ezért gyökerestül ki kell irtani a keresztény morált az emberi társadalomból. Felsőbbrendű ember alatt nem valamiféle magasabbrendű eszme, vagy cél hordozóit érti, hanem az erőseket, akiket a darwini kiválasztódás szent törvényei alapján feltétlen hatalom illet meg a gyengék felett. Ebből is látszik, hogy aki bármiféle idealizmust képzel Nietzsche rendszerébe az nagyon téved, mivel ez nem más mint tiszta alkalmazott biológia, a legnyersebb érzékiség.
  Nietzsche még a nemi vágyak féktelen kiélését is elfogadhatónak tartja, és az ezt megregulázó keresztény erkölcsöt elutasítja, mert az ellentmond a természet törvényeinek, vagyis hogy az emberek kiéljék nemi vágyaikat, amit a természet adott nekik. Hitlerhez hasonlóan ő is elutasítja a mechanikus világszemléletet, amit a modern természettudományokban talál meg. Nietzsche: Hatalom akarása című könyve valójában nem más, mint a spinozai létszemlélet társadalmi és történelmi keretek közé való átültetése, amit az is jelez, hogy több helyen hivatkozik benne Spinozára.
  Magyarországon a Jobbik az a párt, amelyet nácinak mondanak, ők maguk ezt tagadják. Ők saját ideológiájuk alapjaként a „Tradicionalizmus, monarchizmus, turanizmus, hungarizmus” négyes fogatát jelölik meg. Tradicionalizmus alatt a metafizikai tradíciót értik, aminek létszemléleti alapja szolipszizmus. Ez a létszemlélet az alapja szerintük a monarchista társadalmi rendnek. Ezt most nem fejtem ki részletesen. Monarchizmus alatt a királypártiságot, és az ezzel együtt járó társadalmi rendet értik. Turanizmus alatt a magyarság keleti gyökereihez való visszatérés gondolatát értik. Hungarizmus alatt pedig a magyarság érdekeinek megalkuvás nélküli védelmét értik. Tehát a Jobbik nem vallja magát nemzetiszocialistának, ahogy a magyar liberálisok sem, viszont ha megnézzük a Jobbik ideológiai alapvetését, akkor rájövünk, hogy ideológiájuk lényegében ugyanaz, mint a liberálisoké.
  A monarchizmus lényegében megfelel náluk a neokonzervatív indivudualizmusnak, ami a magyar liberálisoknál is jelen van. A turanizmus gondolata pedig megfelel náluk a magyar liberálisok multikulturalizmusának, vagyis a nyugati keresztény szellemiségtől idegen keleti etnikumok és vallások támogatásának. Tehát lényegében ugyanaz a nemzetiszocialista ideológia van jelen náluk is, mint a magyar liberálisoknál, csak ez ilyen kifordított nemzetiszocialista ideológia. A faji tisztaságra alapuló állami egységet a multikulturalizmus, vagyis több egymástól eltérő etnikum egysége helyettesíti. Az egyén önérvényesítésének gondolatában, a darwini kiválasztódás természeti törvényeit, ahol a legerősebbeknek kell hatalomra jutniuk a neokonzervatív, vagy monarchista ideológia helyettesíti, ami úgyszintén jelen van a liberálisoknál is. Tehát a két magyarországi mozgalom: a liberálisok és a Jobbik nemcsak hogy támogatja egymást olykor, mint ahogy azt sokan mondják, hanem a kettő ideológiája lényegében ugyanaz.
 Jonah Goldberg: Liberálfasizmus című könyvében lényegében minden neki nem tetsző ideológiát össze akar mosni egymással. Így az összes szélsőjobboldali ideológiát, mint például az olasz fasizmust a német nemzetiszocializmussal, majd a szélsőjobboldali ideológiákat a kommunizmussal, végül mindezeket az iszlámmal. Én ezt nem teszem, én csupán a magyar liberalizmus és a német nemzetiszocializmus között próbáltam párhuzamot vonni.
A spinozizmus tehár rokonságban áll mind a náci mind a kulturális marxista, mind pedig a metafizikai tradicionalista tanokkal. A kulturális marxista és a metafizikai tradicionalista tanokkal főként azért mert olyan panteizmust hirdet, amiben nincs mozgás, nincs fejlődés, nincs idő, és mind a kulturális marxisták, mind pedig a metafizikai tradicionalisták a történelem, illetve az evolúció mozgásának a leállítását akarják elérni. A kulturális marxisták a technikai civilizáció fejlődésének a leállítását, a metafizikai tradicionalisták pedig az emberi tudat történelmi elhomályosulásának leállítását. Továbbá, ha jobban megnézzük spinoza filozófiai rendszerét, akkor láthatjuk, hogy az nem más, mint a történetiség és a plaszticitás, vagyis az időbeli mozgás, és az egyhelybenállás egysége. Hiszen ahogy azt Heller Ágnes kifejtette: nincs szabad akarat, csak szabad szükségszerűség van a spinozizmusban, vagyis ott az ember úgy mozog, hogy közben egy helyben marad. Tehát a spinozizmus nem más, mint a magyar szellemiség fent kifejtett lényege, így lényegében a magyar szellemből fakad. Igen ám, de a spinozizmus, vagyis a magyar szellemiség rokonságban áll még egy eszmerendszerrel is, ami nem más, mint a sztálinizmus.
 Korom Gyula: Az anyagtól Istenig című könyvében sajátos filozófiai rendszerét fejti ki, amit kvartizmusnak nevez. Filozófiai rendszerét a sztálini filozófia továbbfejlesztésének, vagy inkább kiteljesedésének tekinti. Rendszerét azért nevezi kvartizmusnak, ahol a kvart latinul négyet jelent, mert a valóságot négy elem összetételének tekinti. Így az anyag, a lélek, illetve a tér és az idő összetételének. Ezek építik fel szerinte az általunk ismert világegyetemet.
 Az anyag a marxi dialektikus materializmus tételei alapján állandó mozgásban van. Ez a mozgás lényegében fejlődést jelent, ahol az anyag egyre komplexebb formákat ölt az evolúció előrehaladtával. Így a fejlődés értelemszerűen nem jelent egyebet, mint kombinálódást, amit a lélek, vagyis a tudatosság visz az anyagba, ami korom szerint az anyag evolúciójának minden szintjén jelen van, az atomoktól az élő szervezetekig, de legfejlettebb formában az emberben.
 Az ember tudja a legmagasabb szinten kombinálni az anyagi világ létezőit a tudomány a technika, illetve a kultúra eszközeivel, és az anyagi világ kombinálásának lehetőségei határtalanok, ahol az emberi lélek kombináló képessége is határtalan. Ahhoz, hogy az anyagi világ létezőit a világegyetemben jelen lévő tudatosság kombinálni tudja szükség van még térre, amely helyet ad az anyagi világ létezőinek, hogy a kombináció megvalósulhasson, továbbá időre is, ami nagyon fontos tényező a kombináció létrejöttében. Így például nem mindegy, hogy egy óráig, vagy két óráig főz egy szakács egy ételt. Mivel mind a két esetben másképp kombinálódnak egymásssal az étel összetevői.
 Ugyanígy nem mindegy, hogy mennyi ideig gondolkodik egy feltaláló egy találmányon, mert ha hosszabb ideig gondolkodik rajta, akkor nyilván precízebben ki tudja dolgozni a találmányt. A világ létezői tehát anyagból, lélekből, térből és időből állnak. Ez a négy összetevő teszi lehetővé az anyagi világ folyamatos fejlődését, kombinálódását. Ez a fejlődés, kombinálódás pedig lényegében Isten, vagy az abszolútum felé halad, akiben a négy alkotórész a legtökéletesebb formában van jelen, és aki ebből kifolyólag végtelen, hiszen az anyag kombinációinak lehetőségei kimeríthetetlenek, ahogy a tudat kombináló képessége is kimeríthetetlen, tehát a tudat is végtelen, bár ez nem az emberi egyének tudatára vonatkozik, hiszen egy ember csak véges mennyiségű tudást sajátíthat el élete során, ez általában a világban jelen lévő tudatosságra vonatkozik.
 Tehát itt a panteizmus egy sajátos értelmezéséről van szó. Isten, vagy az abszolútum nem más, mint a lélek, anyag, tér, idő legtökéletesebb egysége, ahol az ő teremtményeiben, pontosabban emanációiban ez a négy elem tökéletlen formában van jelen, de az ő emanációi az evolóciós fejlődés végtelen folyamatában folyamatosan törekszenek arra, hogy elérjék az az abszolútum tökéletességét az anyag kombinációja által. Korom szerint az általa kidolgozott rendszernek a jövő szocialista társadalmának vallásává kell válnia. Szerinte ki kell iktatni a marxizmusból azt a tételt, hogy nincs Isten, és be kell vezetni az általa kidolgozott Istenképet, mert csak így lehet mozgósítani a tömegeket a szocializmus építésére, ha tudatosítjuk bennük, hogy a szocializmus építése valójában Isten felé való törekvés.
 Mint ahogy írtam Korom Sztálin műveire hivatkozik könyvében, mégpedig konkrétan a „Dialektikus és történelmi materializmus” című művére, ami látszólag semmiféle újszerű intellektuális teljesítményt nem tartalmaz, csak Marx és Engels gondolatainak rendszerezése. Valójában ez egyáltalán nem így van. Ebben a műben már teljes egészében benne van a Korom által felvázolt kvartista filozófiai rendszer. Korom Gyula lényegében csak nevet adott ennek a filozófiai rendszernek. A mű kezdetén Sztálin különválasztja egymástól a metafizikát és a dialektikát. Leírja, hogy míg a metafizika statikus, tehát mozdulatlan, és tagolt, tehát egymástól elkülönülő dolgokkal foglalkozik, addig a dialektikában a létezők mozgó, dinamikus formában vannak jelen, és ezeknek a létezőknek a szintjén minden összefügg minden mással.
 Ezzel elkülönítette egymástól a teret és az időt, amelyek a metafizika tárgykörébe tartoznak, illetve az anyagot és a tudatot, amelyek a marxi dialektikus materializmus meghatározása szerint a dialektika tárgykörébe tartoznak. A dialektikus materializmus elmélete szerint az anyag fejlődése egyrészt az anyag belső ellentmondásainak felszinre kerülésével, majd ezen ellentmondások magasabb szintézisben való feloldódásával (tézis, antitézis, szintézis) megy végbe. Másrészt a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával megy végbe. Ilyen folyamatok következtében jönnek létre az evolúció folyamán például az atomokból az anyagi rendszerek, majd az anyagból az élő rendszerek.
 A dialektikus materializmus szerves folytatása a történelmi materializmus, amely a társadalom fejlődését is az anyag belső ellentmondásainak kiéleződésével, majd magasabb szintézisben való feloldódásával magyarázza. Illetve a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával. Anyag alatt a társadalmi fejlődés esetében a termelőerőket kell értenünk, ami a termeléshez felhasznált eszközöket: szerszámokat, gépeket, földet stb. jelenti. A termelőerők változásai hozzák létre a termelési viszonyokat, amelyek azt jelölik, hogy az adott termelőerők jelenléte esetén milyen társadalmi osztályok vannak jelen a termelésben. Így például az eke, mint új termelőerő megjelenése hozta felszínre a mezőgazdasági forradalmat, ami életre hívta a feudális társadalmi rendszert, ahol a földműves és földbirtokos osztály van jelen a termelésben.
 A gépek megjelenése pedig életre hívta a kapitalista társadalmi rendszert ahol pedig a munkásosztály és a tőkés osztály áll egymással szemben. A termelési viszonyok mindig belső ellentmondásokat hordoznak magukban. Így például a feudalizmusban a földműves és a földbirtokos osztály áll egymással szemben, a kapitalizmusban pedig a tőkés osztály és a proletariátus. Ezek a belső ellentmondások hozzás létre az osztályharcot, amelyek mindig társadalmi változásokhoz vezetnek, ahol az egyik társadalmi formáció átmegy a másikba, így a például a feudalizmus a kapitalizmusba. A történelmi materializmus egyik legfőbb tétele, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
 Így az egyének szintjén az anyag hozza létre a tudatot és nem fordítva. Hiszen az emberi tudat az agyműködés, vagyis az anyag terméke, másrészt a társadalom szintjén a történelmi fejlődés során az anyag, vagyis a termelőerők, és az ebből következő termelési viszonyok változásai hozzák létre az új eszméket és gondolatokat, és nem fordítva. Példaként a gépek megjelenésével, amikor a történelmi fejlődés megérett arra, hogy létrejöjjön a kapitalizmus, ezzel párhuzamosan felszínre kerültek azok az eszmék és gondolatok, amelyek a kapitalizmus fejlődését segítették elő.
Azonban a marxizmus tételei szerint annak ellenére, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben az új eszmék és gondolatok szerepe nem elhanyagolható, mert a termelőerők fejlődése hozza létre ugyan az új eszméket és gondolatokat, de ezek az új eszmék és gondolatok mindig vissza is hatnak az anyagra úgy, hogy elősegítik a társadalmi változásokat és forradalmakat, amelyek átvezetnek az új társadalmi formációkba, így a tudat végeredményben maga is elősegíti az anyag fejlődését, annak ellenére, hogy alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
 Sztálin hangsúlyozza, hogy a történelmi fejlődés előrehaladásával mindig azokat az osztályokat kell támogatni, akik az új társadalmi formáció létrejöttének letéteményesei. Így a kapitalizmus létrejöttekor a polgári osztályokat, a szocializmus létrejöttekor pedig a proletariátust, és ezt az elvet kell érvényesíteni a szovjet politikában is. Továbbá hangsúlyozza, hogy a társadalmi fejlődésre is érvényesek a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásanak feltételei, és mivel ezek az átcsapások hirtelen mennek végbe, a változásoknak mindig gyorsaknak és forradalmiaknak kell lenniük.
 Sztálin gondolatmenetében tehát mindaz benne van, amit Korom filozófiai rendszerként definiált, egyrészt elhatárolta egymástól a metafizika tárgykörébe tartozó teret és időt, másrészt pedig a dialektika tárgykörébe tartozó anyagot és tudatot, mint a valóságot felépítő alapelemeket. Másrészt pedig az anyag dialektikus fejlődésének leírásakor hangsúlyozta, hogy a tudat ugyan alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben, mégis nagy hatással van az anyag fejlődésére, ami mint Koromnál is kombinálódásként definiálható. Tehát az anyag fejlődése, kombinálódása ahogy Koromnál úgy Sztálinnál is a tudat és a tőle elkülönített tér és idő segítségével halad előre az őket magában foglaló abszolútum felé. Így Sztálin műve nem csak a marxi gondolatok rendszerezésének, hanem sajátos filozófiai rendszernek tekinthető.
Miben áll ennek a filozófiai rendszernek az újdonsága? Ahogy láthatjuk itt is egy panteista filozófiai rendszerről van szó, ahol a spinozai gondolathoz hasonlóan az abszolútum, vagy Isten egyenlő a természettel, hiszen az abszolútum nem más, mint a természet négy alkotóelemének legtökéletesebb megjelenési formája. A természet fejlődése pedig a marxi dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint megy végbe, ahol a tudatnak a természet és a történelem fejlődésének minden szintjén az adott történelmi feltételeknek megfelelő feladatot, küldetést kell végrehajtania, mert csak így nyerheti el szabadságát, Mást nem is tehet, hiszen ahogy Korom kifejti az egyén tudatának megismerő képessége véges, és így csak azt a feladatot képes végrehajtani, ami egyéni élete során ki van szabva neki.
 Tehát ebben is hasonlít ez a rendszer Spinoza filozófiájára. A természet hierarchiájának minden szintjén, ahol a fejlődési szinteket az anyag dialektikus fejlődése hívja életre csak a rá osztott szerep elfogadása nyújthat a  tudat számára szabadságot. Tehát itt is előtérbe kerül a szabad akarattal szemben a szabad szükségszerűség eszméje. Ezzel megfejtettük, hogy miben áll Sztálin, illetve Korom Gyula filozófiai rendszerének újszerűsége. Abban áll, hogy ötvözték a marxizmust a spinozizmusal, vagyis a kommunista ideológia filozófiai alapvetéseit a hitleri nemzetiszocializmus filozófiai alapvetéseivel. Sztálin rendszerét nagyon gyakran Hitler rendszerével hasonlítják össze. A sztálini rendszert azzal vádolják gyakran, hogy terrorisztikus rendszer volt, ahol az alattvalók állandó félelemben éltek. Mindenki fenyegetett a veszély a szovjet rendszerben, hogy munkatáborokba, illetve börtönbe küldik, vagy kivégzik. Továbbá azzal is vádolják a sztálini rendszert, hogy félredobta a marxi proletárinternacionalizmus eszméit, és Sztálin orosz nacionalistává vált.
 Hogyan vezethetők vissza a sztálini politikai rendszer ezen jellegzetességei a sztálini filozófiai rendszerre? Ahogy Hitler rendszerénél láthattuk ő a spinozai természet hierarchiáját lényegében az élővilágra szűkítette le, ahol csupán a különféle fajok küzdenek egymással a túlélésért. A fajok rendszerében pedig azok a tulajdonságok és képességek, amelyeket a természet a különféle fajoknak adott, lényegében előre predesztinálják ezeket a fajokat, és ezzel analógiában az emberi társadalomban a nemzeteket és azon belül az egyéneket, arra a helyre és szerepre a természet és a társadalom hierarchiájában, amire a természet és a társadalom rendje kijelölte őket, és erről a helyről azok el nem mozdíthatók. Így ha valaki a hitleri Németországban nem volt zsidó, vagy idegen etnikumú, és elfogadta azt a helyet a társadalmi hierarchiában, amit a rendszer kijelölt neki, akkor nem volt kitéve további zaklatásoknak a rendszer részéről.
 A sztálini filozófiai rendszerben viszont a spinozai természeti hirarchia a dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint épül fel, ahol az embernek a hierarchia minden szintjén be kell teljesítenie történelmi feladatát és küldetését munkája által, ami a termelőerők fejlesztésében, új eszmék és gondolatok kitalálásában, és a társadalmi forradalmakban való részvételben ölthet testet. Így a sztálini rendszerben a spinozai természet hierarchiájába való beilleszkedés lényegében az adott történelmi kor által az emberre rótt feladat és küldetés teljesítését jelenti, aminek ő vagy megfelel, vagy nem. Tehát senki nincs előre predesztinálva arra a helyre a természet hierarchiájában ahol éppen van, ellentétben a hitleri rendszerrel. Ebből pedig egyenesen következik, hogy ha az illető nem felel meg annak a feladatnak, amit a történelem kijelölt neki, akkor el kell távolítani onnan, és ki kell iktatni a rendszerből akár úgy, hogy munkatáborba küldjük, vagy kivégezzük, ami meg is történt a sztálini rendszerben.
 Mint ahogy már leírtam sztálin hitt abban a marxi gondolatban, hogy a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapása hirtelen kell, hogy megtörténjen a társadalom fejlődésben, és ebből következően a társadalmi változásoknak gyorsaknak és forradalmiak nak kell lenniük. Ebből a filozófiai alapelvből következik a sztálini rendszer erőltetett jellege. Az erőltetett iparosítás, az erőltetett szövetkezesítés a mezőgazdaságban stb. Továbbá említettem, hogy sztálin hitt abban az eszmében is, hogy mindig a haladó osztályokat kell támogatni az idejétmúlt társadalmi rétegekkel szemben. Ebből erednek azok az intézkedések, amelyek a parasztok kulákká nyilvánításával és üldözésével állnak összefüggésben, és az erőltetett ipari proletarizációt szorgalmazzák.
 Tehát a sztálini rendszer terrorisztikus jellege egyenesen következik a sztálini filozófiai rendszer alapelveiből. Egy dologról még nem beszéltünk, mégpedig arról, hogy hogyan következik a sztálini filozófiai rendszerből az orosz nacionalista gondolat felvállalása sztálin részéről. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához el kell olvasnunk Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés című művét. Ebben a művében Sztálin elsőként azt elemzi, hogy mit is kell értenünk nemzet alatt. Végig elemzi, hogy milyen tényezők tartoznak szervesen a nemzeti léthez. A faj tisztasága semmiképpen sem, mert minden nemzet különféle, egymástól eltérő fajokból áll össze. Hozzátartozik a közös nyelv, de nemcsak ez, mert nem minden azonos nyelvű népcsoport alkot nemzetet. Hozzátartozik a közös terület is, de ez sem minden, mert azonos földrajzi területen és azonos állami fennhatóság alatt is élnek külön nemzetek. Hozzátartozik a közös gazdaság megléte, de ez sem minden, mert egymástól eltérő nemzeteknek is lehet közös gazdasági rendszerük. Hozzátartozik végül a közös kultúra is, de ez sem lehet egyetlen sajátossága a nemzetnek, mert azonos kultúrájú nemzetek is élhetnek külön területen, aminek következtében már nem alkotnak egységes nemzetet.
 Csak ezeknek a jellemzőknek: így a közös nyelv, a közös terület, a közös gazdaság és a közös kultúra együttes megléte alkotja a nemzeti jelleg teljességét Sztálin szerint. Sztálinnál a nemzeti kultúra az a tényező, amely a nemzeten belül szövetségbe kovácsolja az adott nemzet munkásosztályát és tőkésosztáját. Így történt az Osztrák-Magyar Monarchia területén is Sztálin szerint, ahol az Osztrákok és a Magyarok elnyomására a többi nemzetiség vezető rétege, vagyis burzsuáziája a nemzeti kultúra ápolásával kezdett el reagálni, amiben szövetségre talált a nemzetiségek parasztságában és munkásságában. Tehát a monarchia nemzetiségei a nemzeti kultúra vonalán egységesítették tőkés és munkásosztályukat. A tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetsége pedig hátráltatja a különféle nemzetiségek munkásosztályainak nemzetközi egységesülését, vagyis a szocialista forradalom eljövetelét. Éppen ezért amellett, hogy elismeri minden nemzet egyenlőségét, elveti a nemzetek kulturális autonomiáját, mert az a tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetségét, a munkásosztály nemzetközi egyesülésének elodázását, és ezzel együtt a nemzetközi munkásosztály szétforgácsolódását vonja maga után.
 Sztálin szerint az igazi kultúra a szocialista kultúra, amely a dialektikus és történelmi materializmus törvényeiből adódóan a termelőerők fejlődése, és a termelőerők fejlődéséből létrejövő új eszmék és gondolatok fejlődése következtében jött létre, és ebből következően egyetemes és felette áll a nemzeti kultúráknak, amelyek csak úgy hasonulhatnak az egyetemes szocialista kultúrához, ha levetik és meghaladják saját nemzeti kultúrájukat. Ez az egyetemes szocialista kultúra pedig elsőként és legfejlettebb formájában Oroszországban jött létre úgy, hogy a bolsevik forradalom során maga az orosz nép is levetette saját nemzeti kultúráját. Ennek következtében egyetlen nemzetnek sem szabad kulturális autonómiát adni, hanem minden nemzetnek az egyetemes és legmagasabb rendű orosz kultúrához kell hasonulnia, nem elsősorban az orosz nép hanem saját maga érdekében, mert csak így csatlakozhat a világ egyetemes fejlődéséhez. Ebből is látszik, hogy Sztálin orosz nacionalizmusa egyáltalán nem az orosz nemzeti kultúra, vagy az orosz faj szeretetéből eredt, hanem ideológiai megfontolások vezérelték.
 Ha ugyanis úgy látta volna, hogy az egyetemes szocialista kultúra Lengyelországban, vagy Magyarországon jött létre legtisztább formájában, akkor lengyel vagy magyar nacionalistává vált volna. Ezt az is jelzi, amit a fent említett művében is leír, hogy a régi időkben még egyetlen marxista sem ellenezte volna Lengyelország függetleenedését Oroszországtól, mert Lengyelország kultúrája volt a fejlettebb. Hogy nem az orosz nemzeti kultúra iránti szimpátiájából lett orosz nacionalistává azt az is jelzi, hogy rengeteg orosz értelmiségit küldött a gulágra. A nemzeti kultúrák mind idegenek voltak a számára, mert a munkásosztály és a burzsuázia szövetségét segítették elő. Ugyanígy nem érdekelték a faji kérdések sem, mert szerinte az egyetemes szocialista kultúra világméretű elterjedésével, ami az azt magában hordozó orosz kultúrához való világméretű hasonulással fog végbe menni, és ennek folyamán a proletárnemzetköziség megvalósulásával az emberi fajok össze-vissza fognak keveredni egymással. Tehát lényegében úgy vált orosz nacionalistává, hogy egyáltalán nem adta fel a proletárnemzetköziség eszméjét.
 Észre kell vennünk még valamit ezzel kapcsolatban. Sztálin orosz nacionalizmusa nem volt faji alapú, mint Hitleré, mégis hasonlóságot mutat Hitler nacionalizmusával, mégpedig az evolúció szemléletében. Ahogy Hitler a német népet a faji evolúció csúcsának tekintette, úgy Sztálin az orosz kultúrát az osztályharcok evolúciójának csúcsaként szemlélte, ahol a dialektikus és történelmi materializmus törvényeinek megfelelően a termelőerők fejlődésének, és az ebből fakadó új eszmék és gondolatok kibontakozásának történelmi csúcsán létrejött az egyetemes szocialista kultúra, amely az orosz népben öltött testet.
 A címben feltett kérdésünkre tehát azt válaszolhatjuk, hogy Sztálin rendszere nem volt kommunista rendszer. Kommunista rendszer egyedül Lenin rendszere volt a történelemben. Sztálin rendszere egy marxista alapokon felépített nemzetiszocialista rendszer volt. Minden különbsége a német nemzetiszocializmustól abból eredt, hogy míg Hitler a spinozai rendszert annak tiszta formájában alkalmazta, addig Sztálin a marxizmussal ötvözte azt. Jonah Goldberg és az amerikai neokonzervatívok a hitleri és sztálini rendszer hasonlóságát általában arra a gondolaatra vezetik vissza, hogy a kommunizmus és a nemzetiszocializmus egy és ugyanaz. Ez óriási tévedés, és nagyon felületes megközelítése a dolgoknak. Hitler és Sztálin rendszerének hasonlóságai abból eredtek, hogy egyik sem volt kommunista, hanem mind a kettő nemzetiszocialista rendszer volt, még ha Sztálin ötvözte is a spinozizmust, vagyis a nemzetiszocializmus filozófiai rendszerét a marxizmussal. Tehát Sztálin rendszere is a spinozizmushoz köthető, így rokonságban áll a magyar szellemiséggel.
Győri Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon 1945-1956 című könyvében a magyarországi kommunista párt és a zsidóság ellentmondásos viszonyát elemzi a második világháború utáni Magyarországon. Bevezetőként az 1945 utáni helyzet előzményeit veszi górcső alá. A zsidóság nagyobb számban az 1948-49-es forradalom után jelent meg Magyarországon, mert jogegyenlőségre és befogadó hazára találtak itt, ahol nem üldözik őket. Letelepedésük után hazájuknak tekintették az országot, és asszimilálódni akartak a magyarságba. Az asszimiláció elé azonban akadályok gördültek, mert a zsidóság elkülönült test maradt a magyar területeken. Többségük ipari és kereskedelmi pályákra ment, míg a magyarság többségében földműves maradt.
Az ipari, kereskedelmi és a tudományos pályákon elért sikereik, és a szegényebb földműves magyarságtól való gazdasági és szociális elkülönülésük  egy idő után ellenségeskedést váltott ki a magyarság részéről, így az asszimiláció zátonyra futott, de kényszeresen folyt tovább. A XIX. század vége felé jelent meg a kommunista mozgalom Magyarországon, amelyben szintén felülreprezentáltak voltak a zsidók, akárcsak a tőkések között. A kommunista zsidók a magyarsághoz leginkább asszimilált rétegek közül került ki. A kommunizmusban a zsidó messianizmushoz hasonló vallásos ideológiára találtak, ahol a történelem végén az új választott nép, vagyis a munkásosztály keretein belül egyesülnek a világ nemzetei, és megszűnik minden antiszemitizmus.
Tehát nem igaz az az állítás miszerint a kommunizmus egyfajta zsidó faji összeesküvés lenne a világ többi népe ellen. A zsidók a kommunista mozgalomhoz éppen azért csatlakoztak, hogy ott levessék magukról zsidó identitásukat, és beolvadjanak az új választott nép, a munkásosztály tömegébe, amelyben minden más nemzet is egységbe olvad majd a történelem végén, így a kommunista mozgalomhoz való csatlakozás valójában az asszimiláció egyik formája volt a zsidók számára. A kommunizmus tehát valóban zsidó ideológia, hiszen a zsidó messianizmusból ered, de nem az egész zsidó faj ideológiája, csak azoké a zsidóké, akik le akarták vedleni magukról zsidóságukat.
Az első kommunista elkötelezettségű kormány Magyarországon Kun Béla tanácskormánya volt, amiben úgyszintén felül voltak reprezentálva a zsidók, ennek ellenére az eddigi legantiszemitább kormánynak bizonyult a magyar történelemben, hiszen rengeteg zsidó gyárost és kereskedőt végeztek ki a tanácskormány idején osztályhelyzetük miatt. Ennek ellenére a magyar nép köreiben mégis az a kép alakult ki a tanácskormányról, hogy zsidó összeesküvőkről van szó, akik a magyarokra támadnak.
A második világháború alatt bekövetkezett zsidó népírtás nagy traumát jelentett a magyarországi zsidók számára. Az szovjet hadsereg megérkeztét a zsidók igazi felszabadulásként, megmenekülésként élték meg. Így közülük sokan, még a polgárosultabb zsidók is olyan mozgalmat kezdtek látni a kommunista pártban, amely egyedüliként nyújthat nekik védelmet az antiszemitizmussal szemben, és amely egykor majd véglegesen megszüntetheti az antiszemitizmust azáltal, hogy a munkásosztály keretei között majd végleg egyé olvasztja a világ nemzeteit, köztük a zsidóságot is. Így a kommunista párt az asszimiláció sajátos színhelyét is jelentette a zsidók számára a továbbiakban is. Ennek köszönhető, hogy a második világháború után a zssidók közül ismét sokan csatlakoztak a kommunista párthoz, azon belül is főként az ÁVH kötelékébe.
A kérdés, hogy hogyan viszonyult ehhez a kommunista párt, amelynek vezetőségében jelenleg is a zsidók domináltak. A párt befogadta köreibe a zsidó jelentkezőket, de ennek nem az volt az oka, hogy a párt vezetősége is zsidókból állt, és valamifajta faji rokonszenvet éreztek volna az újjonan belépő zsidók iránt, hanem egyszerűen az, hogy csak az újonan jelentkező zsidók rendelkeztek a kommunista elkötelezettség mellett olyan iskolai képzettséggel, és szakértelemmel is egyben, amely alkalmassá tette őket a párton belüli szerepkörök ellátására. A pártnak a zsidósággal szembeni állásfoglalását jól tükrözi az a mondat, amit a pártvezetőség egyik ülésén hangzott el, miszerint a párt a zsidóknak, mint egyéneknek minden lehetőséget biztosítani akar az érvényesülésre, de a zsidóságnak mint közösségnek semmit sem, mert a jövő a munkásosztály teljes egységében fog kiteljesedni, ahol a munkásosztály keretein belül eltűnnek a népek és fajok közötti különbségek.
A kommunista párt tehát zsidó többségű vezetői ellenére semmilyen szimpátiát nem érzett a zsidó nemzet ügye iránt, őket csak a munkásosztály egysége, az osztályharc minél előbbi lefolytatása érdekelte, ahol nincsen helye az egyes népcsoportok etnikai elkülönülésének, ahogy a kommunista pártba újonan belépő zsidókat sem zsidó identitásuk vezette a pártba, hanem éppen a zsidó identitás levetésének az igénye. Ezt jól tükrözi a kommunista pártnak a diktúra kipülése után folytatott politikája a zsidósággal szemben, amikor a politikai okokból internáltak között sok zsidó is volt, akiket osztályhelyzetük, vagyis nagytőkés származásuk miatt integráltak. Majd később a kommunista párt anticionista propagandája is, ahol a zsidók Izraelbe való kivándorlása ellen foglaltak állast azt a gondolatot követve, hogy a zsidók Izraelbe való távozása a zsidók etnikai elkülönülését erősíti, és így megbontja a munkásosztály egységét.
A magyarok közül sokan mégis úgy élték meg ezt az időszakot, mint a zsidóság bosszúját a magyarság ellen a második világháború alatt elszenvedett sérelmeik miatt, sok neves magyar író, mint például Németh László erősítette is ezt a gondolatot. Pedig nem erről volt szó, mert a zsidókat nem a magyarság elleni bosszú vitte a kommunista mozgalomba, hanem egyedül a kommunista elkötelezettség, és az asszimiláció kényszere. Sőt, tulajdonképpen, ha számba vesszük, amit a sztálinizmusról leírtunk, hogy az nem más, mint a marxizmusnak a spinozista rendszer keretei közé való átkonvertálása, ahol az egyetemes munkásosztálynak az osztályharcok evolúciója során kiépült egysége nem más, mint spinozai panteista ősszubsztancia hierarchiájának, vagy másként a történetiség és a plaszticitás egységének a csúcsa, akkor a zsidók a sztálinista ihletettségű rákosi rendszerben sem az egyetemes munkásosztályhoz, hanem egyedül a magyar kultúrához akartak asszimilálódni. Tehat, amit manapság sokan a zsidóság magyarok elleni bosszújának tartanak annak igazi célja valójában a magyarsághoz való asszimiláció volt a zsidók részéről.
Így tehát mind a sztálinizmus, mind a kulturális marxizmus, mind hitlerizmus, mind a cionizmus, mind pedig a metafizikai tradicionalizmus a magyar kultúrából ered, még ha e rendszerek kidolgozói túlnyomorészt zsidók voltak is. Lukács György zsidó volt, Heller Ágnes zsidó, a Frankfurti iskola tagjai túlnyomórészt zsidók voltak Moses Hess zsidó volt, a sztálinista Rákosi Mátyás zsidó volt, továbbá a metafizikai tradicionalizmus szellemi katonái között is vannak zsidók, mint például Otto Weininger, és egyesek szerint maga Hitler is zsidó volt, ami valószínűsíthető abból kifolyólag, hogy a zsidó spinoza rendszerét követte, de ezek a zsidó emberek ihletüket a magyar kultúrából merítették, és sokutak a magyar kultúrához való görcsös asszimiláció kényszere vezette rendszerük kidolgozásakor.
Kertész Ákos zsidó újságíró nemrégiben a magyarságot genetikusan alattvalónak mondta a magyarsághoz asszimilálódott zsidósággal együtt, mivel támogatja az Orbán kormányt, és azt állította, hogy a németek nem, hanem egyedül a magyarok a felelősek a zsidó holokausztért. Bizonyos értelemben igazat is adhatunk Kertész Ákosnak, hiszen a spinozizmus ami a nácizmus alapja a magyar kultúrából ered, nem a németből, viszont csak azzal a feltétellel adhatunk igazat neki, ha a zsidóság osztozik a magyarság felelőségében saját holokausztjáért. A zsidókat ugyanis, mivel valószínűleg Hitler is zsidó volt, senki nem kényszerítette arra, hogy a magyarság kulturális örökségét felhasználva irtsák saját magukat, mind a hitlerizmusban mind a későbbi sztálinizmusban. Tehát a zsidóságnak osztoznia kell a magyarsággal saját kiirtásának felelősségében, csak ilyen formában fogadható el Kertész Ákos mondata, mert a kulturális marxizmus a zsidóság és a magyarság közös felelőssége, és meg kell mondjuk nem kis szégyen az, hogy a mai európai kultúra válságát részben a magyarság okozta, ahol európát színes bőrű bevándorlók lepik el, és dúl európában a homoszexuálisok, feministák, és egyéb más szexuális perverziók propagandája, ezt ki kell mondani, mert egy keresztény ember nem húnyhat szemet saját nemzetének hibái felett sem.

 Felhasznált Irodalom:
 Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.
 Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
 Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT., 1994.
 Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
 Ibn Khaldun: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
 Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus #
 Megfontolások a Jobbik ideológiai alapvetéséhez http://kuruc.info/r/9/92624/
 Jonah Goldberg: Liberálfasizmus, XX. SZÁZAD INTÉZET, 2012.
 Moses Hess: Róma és Jeruzsálem, Múlt És Jövő Kiadó, 2011.
 Adolf Hitler: Harcom http://www.radioislam.org/historia/hitler/mkampf/hun/
 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
 Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus Kiadó, 2007.
 Heller Ágnes: Érték és történelem, Magvető Könyvkiadó, 1969.
 Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés, Szikra Kiadás, Budapest, 1948.
 Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmus, Szikra Kiadás, 1949.
 Korom Gyula: Az anyagtól istenig, Debrecen, 1945.
Ipolyi Arnold: Tanulmányok a középkori magyar művészetről Holnap Kiadó, 1997.


 Gerevich Tibor: A magyar művészet szelleme


 Fülep Lajos: Magyar művészet Corvina Kiadó, 1971.


 Joó Tibor: Mátyás és birodalma (Bp., 1941)


 Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika Ister Kiadó, 2001. A reformáció történeti jelentősége


 Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, Pest, 1854


 Nyikolaj Bergyajev: A történelem értelme, AULA, 1994


 Magyar Életrajzi Lexikon: Joó Tibor http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC06879/07086.htm


 Joó Tibor: Mátyás és birodalma (Bp., 1941)


 Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika Ister Kiadó, 2001. A reformáció történeti jelentősége


 JOÓ Tibor: Öncsonkítás. Jegyzet Németh László könyvéhez, Protestáns Szemle 1939/7., 372–376.


 Filep Tamás Gusztáv „A NEMZET MINT TISZTA IDEALITÁS” JOÓ TIBORRÓL http://www.kommentar.info.hu/filep_tamas_gusztav_a_nemzet_mint_tiszta _ identitas.pdf


 Molnár Tamás: Én, Symmachus - Lélek és gép Európa Könyvkiadó, 2000 http://www.piar.hu/pazmany/k162.htm


 Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs http://www.terebess.hu/keletkultinfo/13torzs_1.html


 Ady Endre: Korribori http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00350/10556.htm


 YOSEF HAYIM YERUSHALMI: Záchor, Osiris Kiadó – ORZSE, Budapest, 2000.


 Fülep Lajos: Magyar Művészet, Corvina Kiadó, 1971.


 Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról, Akadémiai Kiadó, 1995.


 Márton László: Koestler zsidósága http://www.c3.hu/~prophil/profi053/marton.html


 Mund Katalin: Racionalizált spiritualitás: a csodakeresés formái egy deszakralizált világban http://hps.elte.hu/~km/ARTAS.pdf


 Erdély története http://vmek.oszk.hu/02100/02109/html/246.html


 Prohászka Lajos: A vándor és a bújdosó Szeged, 1990
Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, Gondolat Kiadó, 2009.
Weiss János: A Frankfurti Iskola - Tanulmányok, Áron Kiadó, 1997.
Lukács György: Történelem és osztálytudat, Budapest, 1971.