Az idő kérdésének tisztázásához először is egy régebben írt cikkemet kell újra leírnom ide. Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe című könyvében az univerzum felépítését a fizikai világ elemi részecskéitől, a biológiai rendszereken keresztül, az emberi társadalom felépítéséig egyfajta ciklusszemléletbe akarja foglalni. Ez azt jelenti, hogy ezek szintek, így az atomi méretű objektumok szintje, a csillagászati objektumok szintje, a biológiai, vagyis az élő rendszerek szintje, illetve az emberi kultúra, társadalom szintje egyfajta folyamatos ismétlődés szerint épülnek egymásra.
Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.
„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.
Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.
Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.
Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.
A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.
Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.
A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.
A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.
Henri Bergson: Idő és szabadság című könyvében a tér és az idő szerkezetét, és egymáshoz való viszonyukat vizsgálja. Megkülönbözteti egymástól a tartamot, és a kiterjedtséget. A tartam alatt olyan objektumot ért, amelyet nem lehet különálló részekre bontani, és nincs semmilyen kiterjedése, létét csak egyetlen összesűrített pontban, vagy pillanatban lehet értelmezni. Ezzel ellentétben a kiterjedtséget lehet egymástól különálló részekre bontani, és van a pontnál nagyobb kiterjedése. A szerző azt a kérdést teszi fel, hogy az idő és a tér tartamként, vagy kiterjedtségként értelmezhető e.
Ezt a kérdést a számok szerkezetének szemléltetésével vizsgálja. A számok egyértelműen csak kiterjedtségként értelmezhetőek, hiszen különálló részekre bonthatóak. Azt vizsgálja, hogy amikor tudatunkban számolunk, akkor azt időben, vagy térben tesszük e. Arra a következtetésre jut, hogy ezt mindig térben tesszük, hiszen sohasem tudnánk elszámolni például 30-ig, ha számlálás közben az egymás után következő számokat nem helyeznénk el képzeletben a térben.
Tehát ilyenkor lényegében a tér pontjait számláljuk. Ennek analógiájára az eddig velünk történt eseményeket is megszámlálhatjuk, amelyek köztudomás szerint az időben folytak le, pedig mind a térben történtek meg, és a hozzájuk fűződő emlékeinket csak a térben hagyott nyomok mintájára tudjuk elgondolni, amiből rájöhetünk, hogy ezek is kiterjedtséggel rendelkeznek.
Mindebből arra a következtetésre jut, hogy csak a tér rendelkezik kiterjedtséggel, vagyis egymástól elkülönülő és a pontnál nagyobb kiterjedésű tulajdonságokkal. Az időnek pedig csak pontszerű kiterjedése, tehát tartama van, vagyis csak a jelen egyetlen pillanatában létezik, és mindazt, amit az idő múlásaként gondolunk el valójában nem más, mint a térbeli mozgás tudatunkban felhalmozott látképe. Tehát a szubjektumon kívül csak tér létezik, az idő pedig csak a mi tudatunk szüleménye, jobban mondva a térbeli mozgásból születő tapasztalati csalódás, ami azt is jelenti egyben, hogy az idő egyenlő a térrel.
Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája) című könyvében a történelmi idő szerkezetét akarja feltárni. A könyv első fejezetében arról ír, hogy az újkor elején a politikai tervezésben háttérbe szorult a racionális prognosztika, vagyis a lehetséges jövőbeli történések átgondolt, tudományos eszközökkel való megjósolása. Ehelyett pedig a prófécia, vagyis az eszkatalógikus gondolkodás lépett a helyébe, amely nem tudományos módszerekkel akarja kifürkészni a jövőbeli történéseket, hanem azokat valamiféle kinyilatkoztatás, vagy erkölcsi törvény alapján előre tudottnak véli. A racionális prognosztika csak rövidtávon tud jósolni, a prófécia viszont „a természetes léptékeket meghaladó, hosszú távú prognózisokat gerjeszt. Ez pedig a történelmi idő felgyorsulásához vezet az újkorban.
Később a történelmi idő gyorsulását a technika fejlődésével hozza kapcsolatba. A társadalmi struktúrák: technológia gazdaság stb. felgyorsulása a történelmi események felgyorsulásához vezet. Bergson filozófiájában a tér és az idő viszonya analógiában áll azzal, amit Kubler írt a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyáról. Mivel ezeket Kubler az idő formájaként jellemezte a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyát, Bergson szerint pedig az idő egyenlő a térrel. Kiterjedtség, vagyis egymástól elkülönülő részekből álló, a pontnál nagyobb kiterjedésű objektum pedig csak a térben lehet elképzelhető és Kubler szerint a művészettörténeti tárgyak stílusainak egymásra épülésére éppen a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző.
Továbbá Oswald Spengler szerint a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a fausti végtelen tér, ahogy azt már leírtam a fent belinkelt „Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” című cikkemben. Ez pedig jól egybevág a Kubler által mondottakkal, vagyis hogy a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyára a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző, ami pedig szintén egybevág a Bergson által leírtakkal, aki az elkülönülést, vagyis a kiterjedtséget a térrel hozta kapcsolatba. Koselleck az említett könyvében azt írta, hogy az idő az újkorban a technológiai fejlődés hatására gyorsul.
A technikáról, amit fentebb a biológiai rendszerekkel hoztam analógiába tudni kell, hogy annak alkotásai már nem egymástól elkülönült tárgyi objektumok, mint a kultúra alkotásai, hanem mind a biológiai, mind pedig a technikai rendszerek önmagukban és egymással is összefüggő szerkezeteknek tekinthetőek. Roób Gusztáv írja le ezt a legjobban „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében ahol a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Tehát a technológiai fejlődésben a kultúra egymástól jól elkülönülő tárgyi objektumai kezdenek egymással összeolvadni, összefüggő szerkezetet, organizmust alkotni, mint ahogy a biológiai rendszerek objektumai is összefüggőbb, organikusabb szerkezetet alkotnak, mint a csillagászati objektumok szerkezete. Ez pedig egyértelműen analógiában van azzal, amit Bergson a tartamról írt, hiszen a tartamban a kiterjedtség egymástól elkülönülő objektumai összeolvadnak, majd egy pontba sűrűsödnek, ahol már nincs pontnál nagyobb kiterjedésük, és nem oszthatóak részekre. Ez pedig értelemszerűen összefügg az idő gyorsulásával, hiszen a kultúra egymástól elkülönülő objektumainak egymással való összeolvadásával a fejlődés üteme gyorsabban halad végig a különféle objektumok rendszerén.
Így a biológia fejlődés is gyorsabb volt, mint az azt megelőző csillagászati objektumok fejlődése. Végül az információs társadalomban a technológiai fejlődés eléri maximális bonyolultságát, és a kiterjedtség végleg tartammá válik, az idő pedig megáll, a fejlődés megszűnik, vagyis eljön történelem vége, amit Francis Fukuyama a liberális kapitalizmussal azonosított, a liberális kapitalizmus világméretű uralmát pedig az információs társadalommal hozta kapcsolatba. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.
A kezdet és vég a világfolyamatban című könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.
A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
Érdekes, hogy a világegyetem történetének imént bemutatott szerkezete is mennyire analógiában van a társadalom történetének hármas tagozódásával. Kezdetben az ősrobbanás után anyagi világ rendje szerveződött meg, vagyis a káoszból rend lett, ez megfelel a nyugati világ kezdeti, középkori szerves rendjének. Majd elkezdődött a történelem, amit a világegyetemben az energia hajt előre, és ami megfelel a nyugati világ technológiai korszakának. Majd nyugaton az információs társadalomban, a történelem végén a társadalom működése kaotikus formákat vesz fel. Az információs társadalom az, amelyre leginkább jellemző a káosz, mint ahogy az entrópia, amit a világ végéhez kötnek is a rendezetlenség, vagyis a káosz tudománya, továbbá a világ végi a hőhalál is a fizikai világ megmerevedésével jár együtt Schütz írása szerint, ahogy a földi történelem vége is.
.
A modern társadalom kaotikus jelenségeiről Plenter János írt könyvet: Gazdaság és államhatalom című könyvében, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban.
Felhasznált Irodalom:
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.
Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
Henri Bergson: Idő és szabadság, Szeged, 1990.
Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája), Atlantisz, 2003.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
Dr. Schütz Antal: Kezdet és vég a világfolyamatban, Budapest, 1907.
2012. február 27., hétfő
A ciklusszemlélet makroszintű elemzése
Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe című könyvében az univerzum felépítését a fizikai világ elemi részecskéitől, a biológiai rendszereken keresztül, az emberi társadalom felépítéséig egyfajta ciklusszemléletbe akarja foglalni. Ez azt jelenti, hogy ezek szintek, így az atomi méretű objektumok szintje, a csillagászati objektumok szintje, a biológiai, vagyis az élő rendszerek szintje, illetve az emberi kultúra, társadalom szintje egyfajta folyamatos ismétlődés szerint épülnek egymásra.
Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.
„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.
Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.
Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.
Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.
A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.
Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.
A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.
A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.
Felhasznált Irodalom:
George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.
Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.
„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.
Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.
Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.
Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.
A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.
Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.
A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.
A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.
Felhasznált Irodalom:
George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.
Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.
Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
2012. február 18., szombat
Somogyi József: A faj (könyvajánló)
Somogyi József ebben a könyvében a fajelmélet tudományának katolikus szempontú elemzését hajtja végre. Erősen elhatárolódik a nemzetiszocialista fajelmélettől, amely a germán fajt tiszta fajként definiálja, egészen egyszerűen azért, mert nem léteznek tiszta fajok. Korunkban már minden faj különféle egyéb fajok keverékének tekinthető, ami elengedhetetlen következménye a történelemben lezajlott népvándorlásoknak. Ennek megfelelően a germán faj is csak sok különféle más faj keverékéből áll össze.
Azt is vitatja, hogy az északi germán faj lenne a világ legnemesebb faja. Ennek a gondolatnak a megfogalmazásában, hogy az északi germán faj a világ legnemesebb faja a nemzetiszocializmus általában a porosz harci szellemet emeli ki, és az ehhez tartozó porosz vasfegyelmet, de ezeket a porosz tulajdonságokat a franciák például éppen a civilizált viselkedéskultúra ellentétének tartják, és alacsonyabb rendű, barbár tulajdonságként definiálják, tehát ez nem bizonyíték a germán faj felsőbbrendűségére.
Olyan gondolat is megfogalmazódott már a nemzetiszocializmusban, hogy a germán faj a fejlett kultúra egyetlen hordozója. Ez is vitatható, mert az ókorban a mediterrán népek (görögök, rómaiak) voltak a nyugati kultúra legfőbb képviselői. Akkoriban a germánok még vándorló törzsi társadalmakban éltek Európa erdein és pusztáin, és a civilizált rómaiak éppúgy lenézték őket, mint ahogy manapság a fekete bevándorlókat nézi le az európai őslakosság.
A germán fajtisztaság gondolatát éppen ezért már a nemzetiszocializmus is elveti kivitelezhetetlensége miatt, és árja alatt már nem tiszta fajú germánt, hanem egyszerűen az európai kultúrához tartozót ért. Tehát azt kell mondanunk, hogy nincs olyan, hogy legnemesebb faj, mert minden faj másban nemes. A germánok a vasfegyelemben, és a harci szellemben, a franciák a művészetekben, és így tovább. A nemzetiszocialista fajelmélet Alfred Rosenberg tanításaiban a zsidó mellett keresztényellenes gondolatokat is magába szívott.
A zsidóságot és a kereszténységet mintegy össze akarja mosni, hallgatva arról, hogy a középkorban éppen a katolikus egyház volt az európai zsidóság legfőbb üldözője és ellenfele. Teljes egészében szakítani akar a kereszténységgel, a világon kívül lévő személyes teremtő Isten gondolatával, és a vér és faj vallását akarja bevezetni, ami panteista elemeket vesz fel magába. A panteizmus azt tanítja, hogy Isten és a természet egységet képez, ez a gondolat pedig Rosenbergnél a vér és faj misztériumában ölt testet, ahol Isten a vér és faj tisztaságában válik a vallásos áhítat tárgyává.
A szerző furcsálja, hogy a germán lélek a kereszténység helyett a panteizmusban talál megnyugvásra, már csak azért is, mert a panteizmus a zsidó filozófia egyik legfőbb ideálja. Spinoza a zsidó filozófus is panteista volt, ahogy Einstein a nemzetiszocialisták által gyűlölt zsidó fizikus is. A zsidókérdés faji szempontú megközelítésénél a szerző hangsúlyozza, hogy alapvetően hibás az a modern elgondolás, amely a zsidóságot fajként akarja meghatározni, ugyanis zsidó faj nem létezik. A történelem során a zsidóság is rengeteg sok faji keveredésen esett át, tehát olyan, hogy zsidó faj nincs.
A zsidókérdés gyökere Európában a zsidók gazdasági tevékenységére vezethető vissza. A zsidók a középkorban, mivel nem vették fel a keresztény vallást, ki voltak zárva a hagyományos foglalkozásokból, így csak a pénzügyek maradtak meg a számukra. Ebben pedig rendkívüli fösvénységek mutattak. Uzsorásként kiszipolyozták a lakosságot, ami miatt rendszeres üldöztetésben volt részük, a katolikus egyház részéről is. Ez pedig ellenségévé tette őket a környezetüknek különösen a római katolikus egyháznak, így az újkorban nagy szerepet vállaltak a különféle forradalmi felforgató mozgalmakban.
A zsidókérdéssel kapcsolatban a szerző szerint két szélsőséges álláspont létezik. Az egyik, amely minden problémát a zsidók nyakába akar varrni, a másik pedig, amely teljesen hibátlannak tartja a zsidókat, és csak az őket ért európai üldöztetéseket szajkózza. A zsidókat nyilván sok bűn terheli, amelyeket az európai kultúra ellen követtek el, lásd a pénzügyi tevékenységüket, vagy a forradalmi mozgalmakban való fokozott részvételüket, viszont azokat a nézeteket sem helyeselhetjük, amelyek teljesen ki akarják küszöbölni a zsidó elemeket az európai kultúrából, hiszen azok nélkül gyakorlatilag működésképtelenné válna az európai kultúra.
A zsidókérdésre a szerző szerint az egyetlen megoldás a zsidók asszimilálása, amelynek egyik eszköze lehet a zsidók számára a keresztség felvétele. Azoknak a zsidóknak a részére pedig nem akarnak asszimilálódni, létre kell hozni egy külön zsidó államot Európán kívül. A következő részekben a fajlélektan tudományát elemzi. Először a magyarság fajlélektanára tér ki. Itt hangsúlyozza, hogy a magyarság sem tekinthető fajnak, mert rengeteg sok faj ötvözetéből áll össze. Külön elemzi az alföldi magyarság lélektanát, akik túlnyomórészt reformátusok, és a turáni fajhoz állnak közel.
Külön elemzi a nyugati magyarság faji lélektanát, akik túlnyomórészt alpesi fajhoz állnak közel. A dinári magyarság lélektanát, amely a balkáni fajokhoz áll közel. Illetve a mongoloid magyarság lélektanát, amelyben a palócok, és még egynéhány magyar népcsoport vesz részt. Nagyjából ezekből a népcsoportokból áll össze a magyarság faji térképe. A turáni, az alpesi, a dinári, a mongol, továbbá vagy egynéhány százalék német fajkeveredés is, különösen az evangélikus magyarok körében, illetve egynéhány százalék zsidó és örmény fajkeveredés is a magyarság körében.
Ezután Európa és a világ faji térképét elemzi. Először az első három nagy faji alakulatot: a fehér, a mongoloid és a fekete nagyrasszt. Majd a fehér nagyrasszon belül a latint, az északit, a dinárit, az alpesit stb. Majd rátér a faj és a kultúra kapcsolatára, ami engem a legjobban érdekelt. Ebben a fejezetben fejti ki a fajkeveredésről szóló nézeteit. Véleménye szerint a faji jelleg mindenképpen hatással van a kultúrára, és a fajkeveredéssel önmagában nincs probléma, hiszen korunkban már minden nép különféle fajok ötvözetéből áll össze, és szétválasztásuk olyan lenne, mintha a kávéban a kávét, a tejet és a cukrot akarnánk szétválasztani. A fajkeveredésre szükség is van egy új nép, vagy kultúra létrejöttekor, de a fajok keveredésénél fontos, hogy olyan fajelemek és olyan arányban keveredjenek, hogy azok harmonikus viszonyban legyenek egymással, hogy az így létrejövő új kultúra, vagy nemzet egyetemes értékeket hordozzon.
Én ezt kétlem, hogy emberi tervezés meg tudja oldani. Ez csak úgy történhet meg, ha a társadalmat a szellem és a kultúra hatja át és irányítja, pontosabban Isten, hiszen a katolikus dogmatika szerint Isten a történelem igazi irányítója. Az emberek a kultúra a vallás és a szellem korszakaiban ösztönösen úgy köteleződnek el házastársuk iránt, még ha az más fajhoz tartozik is, hogy tényleg kiegészítsék egymást, hiszen a történéseket Isten irányítja, mint ahogy a házasságok is az égben köttetnek, ahogy mondani szokás. Így olyan új kultúrák jönnek létre, amelyek tényleg értéket hordoznak.
A mai európai kultúra ebből következően éppen azért nem tudja asszimilálni az Európába újonnan bevándorlókat, mert elvesztette vallását és kultúráját, nem Isten irányítja az európai társadalmat, így a házasságok sem az égben köttetnek, így nem olyan eltérő fajhoz tartozó emberek házasodnak, akik ténylegesen kiegészítenék egymást, illetve eleve olyan fajok áramlanak be Európába, akik nem alkalmasak arra, hogy az európai fajjal együtt új kultúrát hozzanak létre, mert a vallását vesztett európai ember nem látja át, hogy kikkel is tudna új kultúrát létrehozni, így nem jön létre új értéket magában hordozó kultúra. Ebből következően a mai európai bevándorlók kérdése is csak úgy oldható meg, ha Európa visszatér keresztény vallási és kulturális gyökereihez és él a bevándorlók hazájukba való visszatelepítésének eszközével, mert olyan kultúrákat, amelyek nem harmonizálnak egymással, nem alkalmasak arra, hogy egymással összefogva Isten céljait szolgáló új kultúrát hozzanak létre, nem lehet, és nem is szabad összekeverni. Csak ez lehet a megoldás a bevándorlók kérdésére Európában.
Tehát szerintem ezt emberi tervezés nem tudja megoldani, de a szerző kitér az eugenika, vagyis a fajnemesítés keresztény szempontú elemzésére is. A faj metafizikai szempontú elemzésénél hangsúlyozza, hogy az emberi lélek nem lehet a szülők lelkének az ötvözete, mert a lelket a fogamzásnál Isten kívülről adja hozzá a testhez. Elhatárolja egymástól az emberi lelket, az emberi testet és az életelvet. A test egyértelmű, hogy mit jelent, az életelv felel a test biológiai működéséért, a mozgásért, életfunkciókért stb. Az emberi lelket tehát az életelv köti össze a testtel, és a szülők örökítő anyaga, vagyis a faji jelleg csak a test és az életelv létrehozásáért felelős, de mivel a lelket az életelv köti össze a testtel, ez a lélekre is hatással van. Az életelv felépítése további kutatásokat igényel.
Azt is vitatja, hogy az északi germán faj lenne a világ legnemesebb faja. Ennek a gondolatnak a megfogalmazásában, hogy az északi germán faj a világ legnemesebb faja a nemzetiszocializmus általában a porosz harci szellemet emeli ki, és az ehhez tartozó porosz vasfegyelmet, de ezeket a porosz tulajdonságokat a franciák például éppen a civilizált viselkedéskultúra ellentétének tartják, és alacsonyabb rendű, barbár tulajdonságként definiálják, tehát ez nem bizonyíték a germán faj felsőbbrendűségére.
Olyan gondolat is megfogalmazódott már a nemzetiszocializmusban, hogy a germán faj a fejlett kultúra egyetlen hordozója. Ez is vitatható, mert az ókorban a mediterrán népek (görögök, rómaiak) voltak a nyugati kultúra legfőbb képviselői. Akkoriban a germánok még vándorló törzsi társadalmakban éltek Európa erdein és pusztáin, és a civilizált rómaiak éppúgy lenézték őket, mint ahogy manapság a fekete bevándorlókat nézi le az európai őslakosság.
A germán fajtisztaság gondolatát éppen ezért már a nemzetiszocializmus is elveti kivitelezhetetlensége miatt, és árja alatt már nem tiszta fajú germánt, hanem egyszerűen az európai kultúrához tartozót ért. Tehát azt kell mondanunk, hogy nincs olyan, hogy legnemesebb faj, mert minden faj másban nemes. A germánok a vasfegyelemben, és a harci szellemben, a franciák a művészetekben, és így tovább. A nemzetiszocialista fajelmélet Alfred Rosenberg tanításaiban a zsidó mellett keresztényellenes gondolatokat is magába szívott.
A zsidóságot és a kereszténységet mintegy össze akarja mosni, hallgatva arról, hogy a középkorban éppen a katolikus egyház volt az európai zsidóság legfőbb üldözője és ellenfele. Teljes egészében szakítani akar a kereszténységgel, a világon kívül lévő személyes teremtő Isten gondolatával, és a vér és faj vallását akarja bevezetni, ami panteista elemeket vesz fel magába. A panteizmus azt tanítja, hogy Isten és a természet egységet képez, ez a gondolat pedig Rosenbergnél a vér és faj misztériumában ölt testet, ahol Isten a vér és faj tisztaságában válik a vallásos áhítat tárgyává.
A szerző furcsálja, hogy a germán lélek a kereszténység helyett a panteizmusban talál megnyugvásra, már csak azért is, mert a panteizmus a zsidó filozófia egyik legfőbb ideálja. Spinoza a zsidó filozófus is panteista volt, ahogy Einstein a nemzetiszocialisták által gyűlölt zsidó fizikus is. A zsidókérdés faji szempontú megközelítésénél a szerző hangsúlyozza, hogy alapvetően hibás az a modern elgondolás, amely a zsidóságot fajként akarja meghatározni, ugyanis zsidó faj nem létezik. A történelem során a zsidóság is rengeteg sok faji keveredésen esett át, tehát olyan, hogy zsidó faj nincs.
A zsidókérdés gyökere Európában a zsidók gazdasági tevékenységére vezethető vissza. A zsidók a középkorban, mivel nem vették fel a keresztény vallást, ki voltak zárva a hagyományos foglalkozásokból, így csak a pénzügyek maradtak meg a számukra. Ebben pedig rendkívüli fösvénységek mutattak. Uzsorásként kiszipolyozták a lakosságot, ami miatt rendszeres üldöztetésben volt részük, a katolikus egyház részéről is. Ez pedig ellenségévé tette őket a környezetüknek különösen a római katolikus egyháznak, így az újkorban nagy szerepet vállaltak a különféle forradalmi felforgató mozgalmakban.
A zsidókérdéssel kapcsolatban a szerző szerint két szélsőséges álláspont létezik. Az egyik, amely minden problémát a zsidók nyakába akar varrni, a másik pedig, amely teljesen hibátlannak tartja a zsidókat, és csak az őket ért európai üldöztetéseket szajkózza. A zsidókat nyilván sok bűn terheli, amelyeket az európai kultúra ellen követtek el, lásd a pénzügyi tevékenységüket, vagy a forradalmi mozgalmakban való fokozott részvételüket, viszont azokat a nézeteket sem helyeselhetjük, amelyek teljesen ki akarják küszöbölni a zsidó elemeket az európai kultúrából, hiszen azok nélkül gyakorlatilag működésképtelenné válna az európai kultúra.
A zsidókérdésre a szerző szerint az egyetlen megoldás a zsidók asszimilálása, amelynek egyik eszköze lehet a zsidók számára a keresztség felvétele. Azoknak a zsidóknak a részére pedig nem akarnak asszimilálódni, létre kell hozni egy külön zsidó államot Európán kívül. A következő részekben a fajlélektan tudományát elemzi. Először a magyarság fajlélektanára tér ki. Itt hangsúlyozza, hogy a magyarság sem tekinthető fajnak, mert rengeteg sok faj ötvözetéből áll össze. Külön elemzi az alföldi magyarság lélektanát, akik túlnyomórészt reformátusok, és a turáni fajhoz állnak közel.
Külön elemzi a nyugati magyarság faji lélektanát, akik túlnyomórészt alpesi fajhoz állnak közel. A dinári magyarság lélektanát, amely a balkáni fajokhoz áll közel. Illetve a mongoloid magyarság lélektanát, amelyben a palócok, és még egynéhány magyar népcsoport vesz részt. Nagyjából ezekből a népcsoportokból áll össze a magyarság faji térképe. A turáni, az alpesi, a dinári, a mongol, továbbá vagy egynéhány százalék német fajkeveredés is, különösen az evangélikus magyarok körében, illetve egynéhány százalék zsidó és örmény fajkeveredés is a magyarság körében.
Ezután Európa és a világ faji térképét elemzi. Először az első három nagy faji alakulatot: a fehér, a mongoloid és a fekete nagyrasszt. Majd a fehér nagyrasszon belül a latint, az északit, a dinárit, az alpesit stb. Majd rátér a faj és a kultúra kapcsolatára, ami engem a legjobban érdekelt. Ebben a fejezetben fejti ki a fajkeveredésről szóló nézeteit. Véleménye szerint a faji jelleg mindenképpen hatással van a kultúrára, és a fajkeveredéssel önmagában nincs probléma, hiszen korunkban már minden nép különféle fajok ötvözetéből áll össze, és szétválasztásuk olyan lenne, mintha a kávéban a kávét, a tejet és a cukrot akarnánk szétválasztani. A fajkeveredésre szükség is van egy új nép, vagy kultúra létrejöttekor, de a fajok keveredésénél fontos, hogy olyan fajelemek és olyan arányban keveredjenek, hogy azok harmonikus viszonyban legyenek egymással, hogy az így létrejövő új kultúra, vagy nemzet egyetemes értékeket hordozzon.
Én ezt kétlem, hogy emberi tervezés meg tudja oldani. Ez csak úgy történhet meg, ha a társadalmat a szellem és a kultúra hatja át és irányítja, pontosabban Isten, hiszen a katolikus dogmatika szerint Isten a történelem igazi irányítója. Az emberek a kultúra a vallás és a szellem korszakaiban ösztönösen úgy köteleződnek el házastársuk iránt, még ha az más fajhoz tartozik is, hogy tényleg kiegészítsék egymást, hiszen a történéseket Isten irányítja, mint ahogy a házasságok is az égben köttetnek, ahogy mondani szokás. Így olyan új kultúrák jönnek létre, amelyek tényleg értéket hordoznak.
A mai európai kultúra ebből következően éppen azért nem tudja asszimilálni az Európába újonnan bevándorlókat, mert elvesztette vallását és kultúráját, nem Isten irányítja az európai társadalmat, így a házasságok sem az égben köttetnek, így nem olyan eltérő fajhoz tartozó emberek házasodnak, akik ténylegesen kiegészítenék egymást, illetve eleve olyan fajok áramlanak be Európába, akik nem alkalmasak arra, hogy az európai fajjal együtt új kultúrát hozzanak létre, mert a vallását vesztett európai ember nem látja át, hogy kikkel is tudna új kultúrát létrehozni, így nem jön létre új értéket magában hordozó kultúra. Ebből következően a mai európai bevándorlók kérdése is csak úgy oldható meg, ha Európa visszatér keresztény vallási és kulturális gyökereihez és él a bevándorlók hazájukba való visszatelepítésének eszközével, mert olyan kultúrákat, amelyek nem harmonizálnak egymással, nem alkalmasak arra, hogy egymással összefogva Isten céljait szolgáló új kultúrát hozzanak létre, nem lehet, és nem is szabad összekeverni. Csak ez lehet a megoldás a bevándorlók kérdésére Európában.
Tehát szerintem ezt emberi tervezés nem tudja megoldani, de a szerző kitér az eugenika, vagyis a fajnemesítés keresztény szempontú elemzésére is. A faj metafizikai szempontú elemzésénél hangsúlyozza, hogy az emberi lélek nem lehet a szülők lelkének az ötvözete, mert a lelket a fogamzásnál Isten kívülről adja hozzá a testhez. Elhatárolja egymástól az emberi lelket, az emberi testet és az életelvet. A test egyértelmű, hogy mit jelent, az életelv felel a test biológiai működéséért, a mozgásért, életfunkciókért stb. Az emberi lelket tehát az életelv köti össze a testtel, és a szülők örökítő anyaga, vagyis a faji jelleg csak a test és az életelv létrehozásáért felelős, de mivel a lelket az életelv köti össze a testtel, ez a lélekre is hatással van. Az életelv felépítése további kutatásokat igényel.
2012. február 9., csütörtök
A technika, az információ technológia és a Jobbik
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika című tanulmányában a modern technika keresztény szempontú filozófiai elemzését hajtja végre. Egyrészt megállapítja, hogy a modern technika folyamatosan háttérbe szorítja a kultúra organikus formáit. A modern ipari üzemekben az ember alkotóképességei háttérbe szorulnak, a gép dolgozik helyette, és a munkás a gép puszta kiszolgálójává silányul. A művészetek régi vallásos formái szintén háttérbe szorulnak, és helyüket az esztétikai és vallásos jelleg nélküli használati tárgyak veszik át, amelyeket gépek készítenek. A régi vallásos filozófiai irányzatok, mint például a skolasztika hierarchikus rendszereinek helyét a gnosztikus haladáseszmék veszik át.
Ez azonban Bergyajev szerint nem minden, amit a technikáról elmondhatunk. Felteszi a kérdést, hogy van e valamilyen mélyebb értelme a technikai fejlődésnek. A keresztények vagy semlegesnek tekintik a technikát, amelynek semmi hatása nincs az ember üdvözülésének szempontjából, vagy kárhoztatják, és az ördög eszközének tekintik, mert akadályozza az ember és az Isten közötti kapcsolatot, és az embert saját képére formálja, vagyis megfosztja Istenhez való hasonlatosságától. Bergyajev szerint, ha a technika mélyebb értelmét keressük, akkor előbb-utóbb a technika kettős jellegére lelhetünk rá.
Egyrészt a technikában valóban van valamiféle dehumanizáló tendencia, ahol a technika egyre inkább megfosztja az embert Istenhez való hasonlatosságától, és puszta áruvá silányítja le, ami jól megmutatkozik korunk modern technológiájában, ami lehetővé tette az abortuszt, vagy a klónozást, tehát az emberek technikai úton való előállítását. A jövő technikai előrejelzéseiben pedig olyan prognózisok szerepelnek, mint az interneten keresztül zajló távszex, vagy a tapintási élményt is nyújtó mozi, ami szintén az ember dehumanizálásához vezet.
Másrészt viszont a technikában egy olyan tendencia is tetten érhető, amely az embert mindinkább elszakítja a Földtől, és így a természettől, amely a régi tellurikus, földmisztikára alapuló vallási irányzatok ellen hat, és kapcsolatba hozza az embert a végtelennel. Ezt jól szemlélteti Begyajev kora, amikor kezdtek megjelenni a repülőgépek, az ember elkezdte az eget ostromolni, és úgy látszott, hogy az ember egykor majd az egész kozmoszt, benne a világűrt is uralma alá hajtja. Tehát a földtől elszakadva valóban kapcsolatba kerül a végtelennel. Egy újfajta heroizmust látott ebben megvalósulni, amely a háborúkban gyakorolt heroizmus hanyatlásával a technikában, és az ég ostromlásában csúcsosodik ki.
Bergyajev szerint nem lehet többé visszatérni a régi tellurikus korokba, amikor a földművelés túlsúlya volt érvényben, ami egyébként nem volt olyan szép időszak, mint amilyennek manapság lefestik, ahogy Bergyajev azt állítja. Viszont elejét kell venni az ember dehumanizálásának is, ami szintén a modern technika velejárója, mert az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ezért ezt a keresztény ember nem fogadhatja el.
Ezért a másik neves orosz filozófust Fjodorovot idézve azt mondja, hogy a keresztény eszkatalógiát, és a technikai eszkatalógiát össze kell kapcsolni. A keresztény eszkatalógia azt mondja, hogy a világ megdicsőülése, és az emberiség üdvözülése a végítélet után Isten beavatkozásának lesz az eredménye. A technikai eszkatalógia pedig azt mondja, hogy az emberiség a technikai fejlődés végén egyszer majd teljes egészében uralma alá hajtja a természetet. Fjodorov szerint a technikai fejlődés jövőbeli folyamatában mindent ki kell küszöbölni, ami az ember dehumanizálását jutatja érvényre, hogy visszaálljon az ember Istenhez való hasonlatossága.
Továbbá mindenben támogatni kell a technikai fejlődés arra irányuló tendenciáit, hogy az ember irányítása alá vonja az egész kozmoszt, ahogy az a bibliában is le van írva, hogy Isten az ember kezébe adta a világot, hogy ezáltal az ember kapcsolatba kerülhessen a végtelennel, és teljesíthesse a bibliában leírt hivatását. A végítélet, az ember üdvözülése pedig Fjodorov szerint akkor fog eljönni, amikor az ember valóban irányítása alá vonta az egész kozmoszt, vagyis teljesítette a bibliában leírt hivatását, és megvalósult a teljes szabadság. Tehát a Fjodorovi eszkatalógikus elképzelésben össze lett kapcsolva a technikai és a keresztény eszkatalógia.
Kérdés, hogy hogyan kapcsolódik ez az információs társadalomhoz, és a Jobbikhoz. Az információs társadalommal kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy Bergyajev kora óta majd egy évszázad telt el, mire beköszöntött az információs társadalom kora, és elmondhatjuk, hogy az információs társadalom fejlődése során, az űrkutatás fejlődésének 70-es évekbeli háttérbe szorulásával, olyan tendenciák jutottak érvényre, amelyek túlnyomórészt az ember dehumanizálását segítik elő, és háttérbe szorítják az ember végtelen felé való törekvését, és a kozmosz irányításának birtokba vételét.
A cikk elején utaltam korunk, vagyis az információs társadalom legújabb, és a jövőben tervezett tudományos eredményeire: a klónozásra, a távszeszre, vagy a tapintásos élményt is nyújtó mozira. Az űrkutatás háttérbe szorulásával pedig egyértelműen az a további tendencia jut érvényre a technika fejlődésében, hogy az ember immár nem kerül közelebb a végtelenhez, hanem visszahull a Földre, vagyis a régi tellurikus, Földmisztikára alapuló vallások színhelyére az információs társadalom fejlődésének következtében.
Nem véletlen, hogy korunkban a zöld pártok többsége, amelyek a természethez, vagyis a Földhöz kötődnek a liberális pártokkal kötnek szövetséget, amelyek pedig nagyban az információs társadalomhoz kötődnek. Lásd: Magyarországon az LMP-t. Mindez pedig abban kapcsolható a Jobbikhoz, hogy a Jobbik az a párt Magyarországon, amelynek talán minden második szava a Föld. Ez nem véletlen, hiszen a Jobbik szavazóbázisa és tagsága túlnyomórészt a kelet-magyarországi kálvinista rétegekből kerül ki. A kálvinizmus pedig Magyarországon hagyományosan földműves vallás volt mindig is. Nem véletlen talán az sem hogy az LMP nemrégen már nyíltan együttműködést is kezdeményezett a Jobbikkal.
Ezenkívül hivatalosan ugyan a Jobbik és az MSZP elhatárolódnak egymástól, de nagyon sok esetben mégis együttszavaznak a parlamentben, ami nem véletlen, hiszen az MSZP, mint liberális, és mint az információs társadalomhoz maximálisan kötődő párt, uralma alatt szinte minden intézkedés a magyar agrárium ellenében történt ugyan, de szellemiségével tulajdonképpen mégis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszereknek kedvez, mert megállítja a technika végtelenbe irányuló fejlődési tendenciáinak előretörését. A Jobbik és az MSZP vagyis az úgynevezett radikális jobboldal, és a liberálisok összefonódásának háttere tehát nem a szélsőjobboldal, és a szélsőbaloldal összefonódását jeleníti meg, ahogy azt sok konzervatív gondolkodó állítja. Nem a nyilasok és a kommunisták, hanem sokkal inkább a tellurikus Földmisztikára alapuló vallási rendszerek és az információs társadalom összefonódásáról van szó, amit az is jól mutat, hogy a Jobbik választási programjában is helyet kapott az információs társadalom fejlesztésének priorítása.
Még egy érdekességet szeretnék megemlíteni ezzel kapcsolatban. Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében a tradicionális vallások tanításaira alapozva elutasítja a modern ipari rendszer automatizált világát, ahol a munka elveszti minden alkotó jellegét, ami a régi kézműves világban még meg volt, és ahol a mechanikus összeszerelés vagy gépkezelés lesz az irányadó a munka világában, ami unalmas és egyhangú, mert nem igényli az ember semmilyen kreativitását, alkotó képességét. A régi kézműves módszerekhez való visszatérést követeli, ahol újra a művészi alkotómunka lesz az irányadó. Ezt úgy akarja elérni, hogy a régi kézműves munkamódszereket össze akarja egyeztetni a modern ipari technológiával. Ő maga sem dolgozza ki részletesen, hogy ezt hogyan képzeli el, mindössze arra tesz utalást, hogy a modern mérnöki kutatás az egyszerű felül halad a bonyolult felé, ezentúl pedig a bonyolult felől újra az egyszerű felé kellene haladni a mérnöki kutatásban. Azt én teszem hozzá, hogy ezt csak úgy lehetne megvalósítani, hogy a technika ne vesszen hatékonyságából, mert az korunkban már végzetes hatással lenne a modern gazdaságra.
Ernst F. Schumacher ebben a könyvében szinte végig a földműveléshez, az egyszerű módszerekhez, vagyis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszerek szellemiségéhez való visszatérést szorgalmazza, azonban ezzel a gondolatával, hogy egyszerűbbé kellene tenni a technikát, mégis a technika végtelenbe irányuló tendenciáinak kedvez, mert a technika érdekes módon, az információs társadalomban nyerte el maximális bonyolultságát. Tehát abban a korban, ami a Földhöz való visszatérés kora, ahogy azt az imént kifejtettük. Régen, amikor még a technika végtelenre irányuló tendenciái voltak érvényben, a technika egyszerűbb volt.
Felhasznált Irodalom:
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.
Ez azonban Bergyajev szerint nem minden, amit a technikáról elmondhatunk. Felteszi a kérdést, hogy van e valamilyen mélyebb értelme a technikai fejlődésnek. A keresztények vagy semlegesnek tekintik a technikát, amelynek semmi hatása nincs az ember üdvözülésének szempontjából, vagy kárhoztatják, és az ördög eszközének tekintik, mert akadályozza az ember és az Isten közötti kapcsolatot, és az embert saját képére formálja, vagyis megfosztja Istenhez való hasonlatosságától. Bergyajev szerint, ha a technika mélyebb értelmét keressük, akkor előbb-utóbb a technika kettős jellegére lelhetünk rá.
Egyrészt a technikában valóban van valamiféle dehumanizáló tendencia, ahol a technika egyre inkább megfosztja az embert Istenhez való hasonlatosságától, és puszta áruvá silányítja le, ami jól megmutatkozik korunk modern technológiájában, ami lehetővé tette az abortuszt, vagy a klónozást, tehát az emberek technikai úton való előállítását. A jövő technikai előrejelzéseiben pedig olyan prognózisok szerepelnek, mint az interneten keresztül zajló távszex, vagy a tapintási élményt is nyújtó mozi, ami szintén az ember dehumanizálásához vezet.
Másrészt viszont a technikában egy olyan tendencia is tetten érhető, amely az embert mindinkább elszakítja a Földtől, és így a természettől, amely a régi tellurikus, földmisztikára alapuló vallási irányzatok ellen hat, és kapcsolatba hozza az embert a végtelennel. Ezt jól szemlélteti Begyajev kora, amikor kezdtek megjelenni a repülőgépek, az ember elkezdte az eget ostromolni, és úgy látszott, hogy az ember egykor majd az egész kozmoszt, benne a világűrt is uralma alá hajtja. Tehát a földtől elszakadva valóban kapcsolatba kerül a végtelennel. Egy újfajta heroizmust látott ebben megvalósulni, amely a háborúkban gyakorolt heroizmus hanyatlásával a technikában, és az ég ostromlásában csúcsosodik ki.
Bergyajev szerint nem lehet többé visszatérni a régi tellurikus korokba, amikor a földművelés túlsúlya volt érvényben, ami egyébként nem volt olyan szép időszak, mint amilyennek manapság lefestik, ahogy Bergyajev azt állítja. Viszont elejét kell venni az ember dehumanizálásának is, ami szintén a modern technika velejárója, mert az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ezért ezt a keresztény ember nem fogadhatja el.
Ezért a másik neves orosz filozófust Fjodorovot idézve azt mondja, hogy a keresztény eszkatalógiát, és a technikai eszkatalógiát össze kell kapcsolni. A keresztény eszkatalógia azt mondja, hogy a világ megdicsőülése, és az emberiség üdvözülése a végítélet után Isten beavatkozásának lesz az eredménye. A technikai eszkatalógia pedig azt mondja, hogy az emberiség a technikai fejlődés végén egyszer majd teljes egészében uralma alá hajtja a természetet. Fjodorov szerint a technikai fejlődés jövőbeli folyamatában mindent ki kell küszöbölni, ami az ember dehumanizálását jutatja érvényre, hogy visszaálljon az ember Istenhez való hasonlatossága.
Továbbá mindenben támogatni kell a technikai fejlődés arra irányuló tendenciáit, hogy az ember irányítása alá vonja az egész kozmoszt, ahogy az a bibliában is le van írva, hogy Isten az ember kezébe adta a világot, hogy ezáltal az ember kapcsolatba kerülhessen a végtelennel, és teljesíthesse a bibliában leírt hivatását. A végítélet, az ember üdvözülése pedig Fjodorov szerint akkor fog eljönni, amikor az ember valóban irányítása alá vonta az egész kozmoszt, vagyis teljesítette a bibliában leírt hivatását, és megvalósult a teljes szabadság. Tehát a Fjodorovi eszkatalógikus elképzelésben össze lett kapcsolva a technikai és a keresztény eszkatalógia.
Kérdés, hogy hogyan kapcsolódik ez az információs társadalomhoz, és a Jobbikhoz. Az információs társadalommal kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy Bergyajev kora óta majd egy évszázad telt el, mire beköszöntött az információs társadalom kora, és elmondhatjuk, hogy az információs társadalom fejlődése során, az űrkutatás fejlődésének 70-es évekbeli háttérbe szorulásával, olyan tendenciák jutottak érvényre, amelyek túlnyomórészt az ember dehumanizálását segítik elő, és háttérbe szorítják az ember végtelen felé való törekvését, és a kozmosz irányításának birtokba vételét.
A cikk elején utaltam korunk, vagyis az információs társadalom legújabb, és a jövőben tervezett tudományos eredményeire: a klónozásra, a távszeszre, vagy a tapintásos élményt is nyújtó mozira. Az űrkutatás háttérbe szorulásával pedig egyértelműen az a további tendencia jut érvényre a technika fejlődésében, hogy az ember immár nem kerül közelebb a végtelenhez, hanem visszahull a Földre, vagyis a régi tellurikus, Földmisztikára alapuló vallások színhelyére az információs társadalom fejlődésének következtében.
Nem véletlen, hogy korunkban a zöld pártok többsége, amelyek a természethez, vagyis a Földhöz kötődnek a liberális pártokkal kötnek szövetséget, amelyek pedig nagyban az információs társadalomhoz kötődnek. Lásd: Magyarországon az LMP-t. Mindez pedig abban kapcsolható a Jobbikhoz, hogy a Jobbik az a párt Magyarországon, amelynek talán minden második szava a Föld. Ez nem véletlen, hiszen a Jobbik szavazóbázisa és tagsága túlnyomórészt a kelet-magyarországi kálvinista rétegekből kerül ki. A kálvinizmus pedig Magyarországon hagyományosan földműves vallás volt mindig is. Nem véletlen talán az sem hogy az LMP nemrégen már nyíltan együttműködést is kezdeményezett a Jobbikkal.
Ezenkívül hivatalosan ugyan a Jobbik és az MSZP elhatárolódnak egymástól, de nagyon sok esetben mégis együttszavaznak a parlamentben, ami nem véletlen, hiszen az MSZP, mint liberális, és mint az információs társadalomhoz maximálisan kötődő párt, uralma alatt szinte minden intézkedés a magyar agrárium ellenében történt ugyan, de szellemiségével tulajdonképpen mégis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszereknek kedvez, mert megállítja a technika végtelenbe irányuló fejlődési tendenciáinak előretörését. A Jobbik és az MSZP vagyis az úgynevezett radikális jobboldal, és a liberálisok összefonódásának háttere tehát nem a szélsőjobboldal, és a szélsőbaloldal összefonódását jeleníti meg, ahogy azt sok konzervatív gondolkodó állítja. Nem a nyilasok és a kommunisták, hanem sokkal inkább a tellurikus Földmisztikára alapuló vallási rendszerek és az információs társadalom összefonódásáról van szó, amit az is jól mutat, hogy a Jobbik választási programjában is helyet kapott az információs társadalom fejlesztésének priorítása.
Még egy érdekességet szeretnék megemlíteni ezzel kapcsolatban. Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében a tradicionális vallások tanításaira alapozva elutasítja a modern ipari rendszer automatizált világát, ahol a munka elveszti minden alkotó jellegét, ami a régi kézműves világban még meg volt, és ahol a mechanikus összeszerelés vagy gépkezelés lesz az irányadó a munka világában, ami unalmas és egyhangú, mert nem igényli az ember semmilyen kreativitását, alkotó képességét. A régi kézműves módszerekhez való visszatérést követeli, ahol újra a művészi alkotómunka lesz az irányadó. Ezt úgy akarja elérni, hogy a régi kézműves munkamódszereket össze akarja egyeztetni a modern ipari technológiával. Ő maga sem dolgozza ki részletesen, hogy ezt hogyan képzeli el, mindössze arra tesz utalást, hogy a modern mérnöki kutatás az egyszerű felül halad a bonyolult felé, ezentúl pedig a bonyolult felől újra az egyszerű felé kellene haladni a mérnöki kutatásban. Azt én teszem hozzá, hogy ezt csak úgy lehetne megvalósítani, hogy a technika ne vesszen hatékonyságából, mert az korunkban már végzetes hatással lenne a modern gazdaságra.
Ernst F. Schumacher ebben a könyvében szinte végig a földműveléshez, az egyszerű módszerekhez, vagyis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszerek szellemiségéhez való visszatérést szorgalmazza, azonban ezzel a gondolatával, hogy egyszerűbbé kellene tenni a technikát, mégis a technika végtelenbe irányuló tendenciáinak kedvez, mert a technika érdekes módon, az információs társadalomban nyerte el maximális bonyolultságát. Tehát abban a korban, ami a Földhöz való visszatérés kora, ahogy azt az imént kifejtettük. Régen, amikor még a technika végtelenre irányuló tendenciái voltak érvényben, a technika egyszerűbb volt.
Felhasznált Irodalom:
Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.
A II. Vatikáni Zsinat szellemiségének átspiritualizálása
A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
További ajánlott cikkeim:
Az erkölcsi önkifejtés immanens és transzcendens végső cél problémája http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=103750
Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.
Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.
Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.
Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.
Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.
A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.
Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.
Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”
Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://antignosztikus.freeblog.hu/archives/2011/05/29/Szenthromsg__rkkvalsg__Id/ című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.
Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.
Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
További ajánlott cikkeim:
Az erkölcsi önkifejtés immanens és transzcendens végső cél problémája http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=103750
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)