Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.
Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.
Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.
Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.
Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.
Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.
Oscar Cullmann: Krisztus és az idő című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.
Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.
Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.
Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.
Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.
A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.
Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.
1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16
És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.
2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1
Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?
Felhasznált irodalom:
Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm
Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.
Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.
2012. január 30., hétfő
2012. január 28., szombat
A tőzsde és a buddhizmus
Georg Simmel: A pénz filozófiája című könyvében a pénz, mint társadalmi jelenség filozófiai elemzését írja le. A pénz értékelméletének elemzésekor arra a következtetésre jut, hogy a pénz értékét az ember és az általa megszerezni kívánt anyagi javak közötti távolság adja. Ha ugyanis az ember számára az őt körülvevő világ anyagi javai közvetlenül, és minden akadály nélkül elérhetőek lennének, akkor a pénznek semmi értéke sem lenne.
A pénz szubsztanciaelméletének, vagyis lényegének vizsgálatakor arra a következtetésre jut, hogy a pénz lényege nem más, mint annak a ténynek a megtestesülése, hogy egy összetett, munkamegosztásra épülő társadalomban az ember saját szükségleteit csak egy másik ember szükségleteinek a kielégítése által elégítheti ki. Mivel a pénz egy munkamegosztásra épülő társadalomban a cserekereskedelem megszűnésével éppen arra szolgál, hogy cseréjével az emberek tetszésük szerint bármilyen formában kielégíthessék szükségleteiket.
Leírja, hogy a társadalomban a munkamegosztás minél szélesebb körű elterjedésével a pénz egyre inkább elveszti anyagi megjelenési formáját, és csak funkcióértéke marad fenn. Kezdetben még megmunkálatlan fémrudakat használtak pénz gyanánt, majd megjelentek a pénzérmék, aztán a papírpénz. Korunkban pedig már a pénz nem más, mint egy elektromos jel. Simmel szerint erre azért van szükség, hogy a pénz a munkamegosztás fejlődésével minél gyorsabban tudjon forogni a társadalomban, mert a munkamegosztás fejlődése megköveteli a pénz minél gyorsabb forgási sebességét, ennek pedig akadálya a pénz anyagi megjelenési formája.
Érdekes a gondolata a pénznek az európai monarchiákkal, és a monarchista hagyománnyal való összefonódását illetően. Szerinte a kommunisták egyáltalán nem azért gyűlölik a pénzt, mert az a nagytőkések eszköze a munkások kizsákmányolására, hanem monarchizmus ellenességük miatt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Norbert Elias: A civilizáció folyamata című könyvét, amelyben azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki a nyugati társadalomban az a modern szokásrendszer, amit ma kulturált viselkedésnek, vagy más szóval civilizált viselkedéskultúrának hívunk, mint például, hogy társaságban zsebkendőbe fújom az orromat, vagy említhetnénk az étkezési illemszabályokat is.
Sokan ezt a higiénia szükségletével magyarázzák. Mások a keresztény vallásosságra hivatkoznak. A higiéniával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért csak a modern korban vált prioritássá, mikor minden korban ugyanilyen igény lehetne rá. A keresztény vallásossággal kapcsolatban pedig azt az ellenérvet hozhatjuk fel, hogy Európa legvallásosabb időszakában, vagyis a középkorban Európa területén egyáltalán nem volt jelen a mai civilizált viselkedéskultúra.
Az emberek lakásaikban tömegesen, összezsúfolva, egymás mellett aludtak, a családok ugyanabból a tálból, és puszta kézzel ettek. Tehát nem használtak kést és villát. A középkori köztereken gyakori volt a mezítelen emberek látványa, és még sorolhatnánk a példákat. Tehát önmagában a keresztény vallás sem civilizál.
Az igazi magyarázat Elias szerint az, hogy az újkor beköszöntével, az emberek nagyobb függőségbe kerültek egymástól, mint a régi korokban, és ez olyan viselkedési kényszereket alakított ki bennük, ami a civilizált viselkedéskultúra irányába terelte a nyugati civilizációt. Ennek a történelmi háttere az újkor kezdeteihez nyúlik vissza. A középkorban a hűbéri rendszer idején pénz még nem volt, a király földet adott hűbéreseinek, vagyis nemeseinek és lovagjainak a katonai szolgálatokért.
Ez csak kismértékű függést jelentett a hűbéresek szempontjából a királytól, csak hadi veszély esetén egyesítette a birodalmat, hogy meg tudják vívni a háborút. Béke idején mindig megindultak a királytól való függetlenedési törekvések a birodalomban. A Német-Római Császárság a középkor idején szét is bomlott kisebb tartományokra. Azonban mikor az újkor elején elindult a gazdasági fejlődés.
A földműves naturálgazdálkodás mellett elkezdődött az iparosodás, a kereskedelem kiépülése, megjelent az új társadalmi réteg, vagyis a polgárság, a gazdaság differenciáltabb működésének, a munkamegosztás minél szélesebb körben való elterjedésének következtében szükség lett egy értékmérő eszközre: a pénzre. A pénz megjelenése pedig kivette a hatalmat a nemesi és lovagi rendek kezéből, és a királyt ruházta fel minél nagyobb hatalommal.
Ugyanis már nem volt szükség arra, hogy a király földet adjon a nemeseknek és lovagoknak hadi szolgálataikért, hanem saját zsoldoshadsereget tarthatott fenn, hiszen rendelkezésére állt az új fizetőeszköz, vagyis a pénz, amivel meg tudta fizetni őket. Így a nemesség, és a lovagság elvesztette régi funkcióját, a pénzgazdálkodás megjelenésének következtében földjéből is nehezen tudott megélni. Új funkciója csakis az lehetett, hogy a király udvarában ellensúlyozza a feltörekvő polgári réteg hatalmát.
Így a nemesi rendek a király udvarába kerültek, ahol immár nem a király függött nemeseitől, hanem a nemesek, és az újonnan feltörekvő polgári réteg függött a királytól. A királyi udvarban a nemesség és a polgárság egyetlen érvényesülési lehetősége az volt, hogy elnyerje a király kegyeit, ehhez pedig csak egy út vezetett: az udvari etikett illemszabályainak betartása.
Ezek az illemszabályok az emberek egymástól való függősége által kialakított viselkedési kényszerek folytán lassan belsővé váltak, először csak a királyi udvarokban, majd később a kapitalizálódás előrehaladtával, a munkásság is hasonló függőségbe került munkaadóitól, és így az egész társadalomban elterjedtek ezek a viselkedési kényszerek.
Tehát a társadalomban a munkamegosztás terjedése, és ezzel együtt a pénz forgási sebességének növekedése együtt jár a központi hatalom megerősödésével. Ez a jelenség engem erősen emlékeztet a kínai taoizmus tanításaira. Vegyük szemügyre a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell, nagyon hasonlít a pénz mozgásának gondolatára a modern társadalomban.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az emberi szubjektum és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val. Az emberi szubjektum és az Istenség egysége pedig egyértelműen a despotikus Istenkirályság vallási alapja a keleti kultúrákban. A despotikus Istenkirályság csak olyan kultúrákban jut érvényre, ahol az emberi szubjektum egységet képez az Istenséggel, ez pedig egyértelműen az európai monarchiák társadalomszerkezetére utal.
Tehát a modern nyugati monarchiák társadalomszerkezete a pénz szempontjából a keleti sárga királyságok társadalomszerkezetével, és annak vallási alapjaival: a taoizmussal, buddhizmussal stb., mutat rokonságot. Simmel még ír a pénznek az individualizálódással való összefüggéséről is. A középkori feudális társadalmakban a jobbágyoknak még természetben kellett leróniuk adósságaikat a földesúr felé. Így például terményjáradékot kellett nekik adniuk, vagy el kellett szállásolniuk őket szükség esetén. Ugyanígy a földesúr is természetbeni szolgáltatásokkal tartozott a jobbágynak, mint például védelemmel.
Ez egyrészt személyesebb kapcsolatot jelentett a földesúr és a jobbágy között, másrészről viszont nagyobb kötöttséget is jelentett mindkét fél részéről. Amikor viszont a jobbágyoknak már pénzben kellett leróniuk tartozásukat a földesúr számára, kapcsolatuk elszemélytelenedett, hiszen már semmi más nem kötötte őket egymáshoz, mint a pénz. Ugyanakkor viszont ez nagyobb szabadságot is jelentett mindkét fél számára, hiszen a jobbágynak nem volt többé olyan sok plusz kötelezettsége, mint például az elszállásolás, és akár el is adhatta földjét.
Ez a jelenség a modern társadalomban teljesedett ki, amikor az embereket már semmi más nem köti össze, mint a pénz. Ez az emberi viszonyok végleges eldologiasodását jelenti, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként, és szabadságként értelmez, mert teljes egészében felszámolja az emberek közötti régi kötöttségeket, bár hangsúlyozza, hogy ez csak valamitől való szabadságot jelent, és nem valamire való szabadságot, mert felment ugyan sok embert a földművelő munka, és egyéb más régi kötöttségek nehézségei alól, de nem ad új célokat az ember számára.
Továbbá hangsúlyozza azt is, hogy a régi kötöttségek eltűnésével új kötöttségek is életbe lépnek. Példaként említhetnénk a modern vállalkozó esetét, akit ezer féle szál köt a társadalom többi tagjához, mint például a beszállítókhoz, vagy a bankokhoz, de ezek a kötöttségek nem olyan személyes kötöttségek, mint a régi feudális kötöttségek, hanem egyszerűen csak a pénz köti egymáshoz az embereket, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként értelmez. A könyv végén hivatkozik Herakleitosra, aki a görög filozófusok közül a leginkább kötődött a keleti filozófiákhoz, és tőle kölcsönzi a mozgás fogalmát, amely alapvető eleme a keleti buddhizmusnak és taoizmusnak is. Szerinte a pénz a mozgás megtestesítője.
Mivel a pénz értéke abban rejlik, hogy az ember hogyan tudja legyőzni a közte, és a világ javai közötti távolságot, amit hatalomként is értelmezhetünk, a pénz pedig a munkamegosztás kiszélesedésével egyre inkább elveszti anyagi megnyilvánulási formáit, vagys egyre inkább semmivé válik, ami a modern tőzsdében teljesedik ki véglegesen, és a tőzsde az ahol a pénz teljes egészében elválik az áruktól, és öncéllá válik. Mondhatjuk, hogy a modern tőzsdében a hatalom és a semmi egyé válik. Ez egybevág a buddhistáknak azzal a tanításával, hogy ők a nirvánát kereseik, a tárgyi világtól való teljes megszabadulást, ami teljes szabadságot, vagyis hatalmat is jelent egyben egyben, tehát a tőzsde modern nirvánának is tekinthető egyben.
Felhasznált irodalom:
Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat Kiadó, 2004.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus
Georg Simmel: A pénz filozófiája, OSIRIS KIADÓ KFT., 2004.
A pénz szubsztanciaelméletének, vagyis lényegének vizsgálatakor arra a következtetésre jut, hogy a pénz lényege nem más, mint annak a ténynek a megtestesülése, hogy egy összetett, munkamegosztásra épülő társadalomban az ember saját szükségleteit csak egy másik ember szükségleteinek a kielégítése által elégítheti ki. Mivel a pénz egy munkamegosztásra épülő társadalomban a cserekereskedelem megszűnésével éppen arra szolgál, hogy cseréjével az emberek tetszésük szerint bármilyen formában kielégíthessék szükségleteiket.
Leírja, hogy a társadalomban a munkamegosztás minél szélesebb körű elterjedésével a pénz egyre inkább elveszti anyagi megjelenési formáját, és csak funkcióértéke marad fenn. Kezdetben még megmunkálatlan fémrudakat használtak pénz gyanánt, majd megjelentek a pénzérmék, aztán a papírpénz. Korunkban pedig már a pénz nem más, mint egy elektromos jel. Simmel szerint erre azért van szükség, hogy a pénz a munkamegosztás fejlődésével minél gyorsabban tudjon forogni a társadalomban, mert a munkamegosztás fejlődése megköveteli a pénz minél gyorsabb forgási sebességét, ennek pedig akadálya a pénz anyagi megjelenési formája.
Érdekes a gondolata a pénznek az európai monarchiákkal, és a monarchista hagyománnyal való összefonódását illetően. Szerinte a kommunisták egyáltalán nem azért gyűlölik a pénzt, mert az a nagytőkések eszköze a munkások kizsákmányolására, hanem monarchizmus ellenességük miatt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Norbert Elias: A civilizáció folyamata című könyvét, amelyben azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki a nyugati társadalomban az a modern szokásrendszer, amit ma kulturált viselkedésnek, vagy más szóval civilizált viselkedéskultúrának hívunk, mint például, hogy társaságban zsebkendőbe fújom az orromat, vagy említhetnénk az étkezési illemszabályokat is.
Sokan ezt a higiénia szükségletével magyarázzák. Mások a keresztény vallásosságra hivatkoznak. A higiéniával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért csak a modern korban vált prioritássá, mikor minden korban ugyanilyen igény lehetne rá. A keresztény vallásossággal kapcsolatban pedig azt az ellenérvet hozhatjuk fel, hogy Európa legvallásosabb időszakában, vagyis a középkorban Európa területén egyáltalán nem volt jelen a mai civilizált viselkedéskultúra.
Az emberek lakásaikban tömegesen, összezsúfolva, egymás mellett aludtak, a családok ugyanabból a tálból, és puszta kézzel ettek. Tehát nem használtak kést és villát. A középkori köztereken gyakori volt a mezítelen emberek látványa, és még sorolhatnánk a példákat. Tehát önmagában a keresztény vallás sem civilizál.
Az igazi magyarázat Elias szerint az, hogy az újkor beköszöntével, az emberek nagyobb függőségbe kerültek egymástól, mint a régi korokban, és ez olyan viselkedési kényszereket alakított ki bennük, ami a civilizált viselkedéskultúra irányába terelte a nyugati civilizációt. Ennek a történelmi háttere az újkor kezdeteihez nyúlik vissza. A középkorban a hűbéri rendszer idején pénz még nem volt, a király földet adott hűbéreseinek, vagyis nemeseinek és lovagjainak a katonai szolgálatokért.
Ez csak kismértékű függést jelentett a hűbéresek szempontjából a királytól, csak hadi veszély esetén egyesítette a birodalmat, hogy meg tudják vívni a háborút. Béke idején mindig megindultak a királytól való függetlenedési törekvések a birodalomban. A Német-Római Császárság a középkor idején szét is bomlott kisebb tartományokra. Azonban mikor az újkor elején elindult a gazdasági fejlődés.
A földműves naturálgazdálkodás mellett elkezdődött az iparosodás, a kereskedelem kiépülése, megjelent az új társadalmi réteg, vagyis a polgárság, a gazdaság differenciáltabb működésének, a munkamegosztás minél szélesebb körben való elterjedésének következtében szükség lett egy értékmérő eszközre: a pénzre. A pénz megjelenése pedig kivette a hatalmat a nemesi és lovagi rendek kezéből, és a királyt ruházta fel minél nagyobb hatalommal.
Ugyanis már nem volt szükség arra, hogy a király földet adjon a nemeseknek és lovagoknak hadi szolgálataikért, hanem saját zsoldoshadsereget tarthatott fenn, hiszen rendelkezésére állt az új fizetőeszköz, vagyis a pénz, amivel meg tudta fizetni őket. Így a nemesség, és a lovagság elvesztette régi funkcióját, a pénzgazdálkodás megjelenésének következtében földjéből is nehezen tudott megélni. Új funkciója csakis az lehetett, hogy a király udvarában ellensúlyozza a feltörekvő polgári réteg hatalmát.
Így a nemesi rendek a király udvarába kerültek, ahol immár nem a király függött nemeseitől, hanem a nemesek, és az újonnan feltörekvő polgári réteg függött a királytól. A királyi udvarban a nemesség és a polgárság egyetlen érvényesülési lehetősége az volt, hogy elnyerje a király kegyeit, ehhez pedig csak egy út vezetett: az udvari etikett illemszabályainak betartása.
Ezek az illemszabályok az emberek egymástól való függősége által kialakított viselkedési kényszerek folytán lassan belsővé váltak, először csak a királyi udvarokban, majd később a kapitalizálódás előrehaladtával, a munkásság is hasonló függőségbe került munkaadóitól, és így az egész társadalomban elterjedtek ezek a viselkedési kényszerek.
Tehát a társadalomban a munkamegosztás terjedése, és ezzel együtt a pénz forgási sebességének növekedése együtt jár a központi hatalom megerősödésével. Ez a jelenség engem erősen emlékeztet a kínai taoizmus tanításaira. Vegyük szemügyre a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell, nagyon hasonlít a pénz mozgásának gondolatára a modern társadalomban.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az emberi szubjektum és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val. Az emberi szubjektum és az Istenség egysége pedig egyértelműen a despotikus Istenkirályság vallási alapja a keleti kultúrákban. A despotikus Istenkirályság csak olyan kultúrákban jut érvényre, ahol az emberi szubjektum egységet képez az Istenséggel, ez pedig egyértelműen az európai monarchiák társadalomszerkezetére utal.
Tehát a modern nyugati monarchiák társadalomszerkezete a pénz szempontjából a keleti sárga királyságok társadalomszerkezetével, és annak vallási alapjaival: a taoizmussal, buddhizmussal stb., mutat rokonságot. Simmel még ír a pénznek az individualizálódással való összefüggéséről is. A középkori feudális társadalmakban a jobbágyoknak még természetben kellett leróniuk adósságaikat a földesúr felé. Így például terményjáradékot kellett nekik adniuk, vagy el kellett szállásolniuk őket szükség esetén. Ugyanígy a földesúr is természetbeni szolgáltatásokkal tartozott a jobbágynak, mint például védelemmel.
Ez egyrészt személyesebb kapcsolatot jelentett a földesúr és a jobbágy között, másrészről viszont nagyobb kötöttséget is jelentett mindkét fél részéről. Amikor viszont a jobbágyoknak már pénzben kellett leróniuk tartozásukat a földesúr számára, kapcsolatuk elszemélytelenedett, hiszen már semmi más nem kötötte őket egymáshoz, mint a pénz. Ugyanakkor viszont ez nagyobb szabadságot is jelentett mindkét fél számára, hiszen a jobbágynak nem volt többé olyan sok plusz kötelezettsége, mint például az elszállásolás, és akár el is adhatta földjét.
Ez a jelenség a modern társadalomban teljesedett ki, amikor az embereket már semmi más nem köti össze, mint a pénz. Ez az emberi viszonyok végleges eldologiasodását jelenti, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként, és szabadságként értelmez, mert teljes egészében felszámolja az emberek közötti régi kötöttségeket, bár hangsúlyozza, hogy ez csak valamitől való szabadságot jelent, és nem valamire való szabadságot, mert felment ugyan sok embert a földművelő munka, és egyéb más régi kötöttségek nehézségei alól, de nem ad új célokat az ember számára.
Továbbá hangsúlyozza azt is, hogy a régi kötöttségek eltűnésével új kötöttségek is életbe lépnek. Példaként említhetnénk a modern vállalkozó esetét, akit ezer féle szál köt a társadalom többi tagjához, mint például a beszállítókhoz, vagy a bankokhoz, de ezek a kötöttségek nem olyan személyes kötöttségek, mint a régi feudális kötöttségek, hanem egyszerűen csak a pénz köti egymáshoz az embereket, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként értelmez. A könyv végén hivatkozik Herakleitosra, aki a görög filozófusok közül a leginkább kötődött a keleti filozófiákhoz, és tőle kölcsönzi a mozgás fogalmát, amely alapvető eleme a keleti buddhizmusnak és taoizmusnak is. Szerinte a pénz a mozgás megtestesítője.
Mivel a pénz értéke abban rejlik, hogy az ember hogyan tudja legyőzni a közte, és a világ javai közötti távolságot, amit hatalomként is értelmezhetünk, a pénz pedig a munkamegosztás kiszélesedésével egyre inkább elveszti anyagi megnyilvánulási formáit, vagys egyre inkább semmivé válik, ami a modern tőzsdében teljesedik ki véglegesen, és a tőzsde az ahol a pénz teljes egészében elválik az áruktól, és öncéllá válik. Mondhatjuk, hogy a modern tőzsdében a hatalom és a semmi egyé válik. Ez egybevág a buddhistáknak azzal a tanításával, hogy ők a nirvánát kereseik, a tárgyi világtól való teljes megszabadulást, ami teljes szabadságot, vagyis hatalmat is jelent egyben egyben, tehát a tőzsde modern nirvánának is tekinthető egyben.
Felhasznált irodalom:
Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat Kiadó, 2004.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus
Georg Simmel: A pénz filozófiája, OSIRIS KIADÓ KFT., 2004.
2012. január 22., vasárnap
A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései
A kultúra és a gazdaság, és főképp a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései kevésbé kutatott területnek számít a nemzetközi gazdasági szakirodalomban. Most arra teszek kísérletet, hogy valamennyit feltárjak a három terület egymáshoz való viszonyáról.
Sokan leírták már korunkban, hogy a modern technika fejlődése háttérbe szorítja a régi korok tradicionális művészetét, ami korunkban oda vezetett, hogy sokak szerint a művészet végét éljük. Ha ezt a jelenséget meg akarjuk érteni, akkor meg kell találnunk azt a belső jellegzetességet a modern technikában, ami ezt előidézi, vagyis ami a modern technikai eszközöket a technika rohamos fejlődésével minél inkább megfosztja a művészet organikus formáitól.
Ha összehasonlítjuk a régi korok művészeti alkotásait, és korunk modern technikai eszközeit, akkor azt látjuk, hogy a régi művészeti alkotások előállításához általában csak egy, vagy csak nagyon kevés természeti jelenséget használtak fel, és csak egy, vagy kevésféleképpen. Például a szobrok elkészítéséhez elég volt csak egy darab nyers kőtömböt felhasználni, amit csak vésni kellett. A festmények elkészítéséhez csak papír kellett és festék, és csak festeni kellett. A gótikus katedrálisok építéséhez is csak követ használtak fel, amit csak vésni kellett, és egymásra kellett rakni őket.
A modern technikai eszközök gyártásához viszont már nagyon sokféle természeti jelenséget kell felhasználni, és ezeket nagyon sokféleképpen kell megmunkálni bonyolult felépítésük miatt. Például egy számítógép gyártásánál sokféle fémet kell felhasználni az alkatrészek gyártásához, műagyagot a számítógép legyártásához, elektromosság kell a működéséhez. Továbbá ezeket a természeti jelenségeket sokféleképpen kell megmunkálni, hiszen a számítógépben minden alkatrészt másképp kell legyártani, ahogy a házat is. Ez pedig nyilvánvalóan az esztétikai jelleg rovására megy, mert egy olyan munkadarabot, ami csak egyféle természeti jelenségből áll, mint például egy kőtömb, könnyű esztétikusan megmunkálni.
De egy olyan munkadarabot, ami sok eltérő anyagból, és eltérő formájú alkotóelemből áll, már nehéz esztétikusan megmunkálni, hiszen egy számítógépben az alkatrészeket, és a vezetékeket nehéz esztétikusan elrendezni, továbbá a számítógép házát nehéz úgy esztétikusan megalkotni, hogy belül az alkatrészek elrendezése is hozzáigazítható legyen a számítógép működésének műszaki követelményeihez.
Tehát a technikai eszközök struktúrájának egyre bonyolultabbá válása az esztétikai követelmények rovására megy, vagy ahogy Nyikolaj Bergyajev írta: a technika fejlődése egyre inkább háttérbe szorítja a kultúra organikus alkotóelemeit. Mi lehet erre a megoldás? Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében helyteleníti a modern ipari rendszer automatizált tömegtermelését, amely megfosztja a munkást attól az élménytől, hogy alkotóképességét, kreativitását belevigye a munkájába, hiszen a gépek megjelenésével egyszerű mechanikus összeszerelővé, vagy gépkezelővé fokozza le, és a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést szorgalmazza úgy, hogy a régi kézműves munkamódszereket ötvözné a modern ipari technológiával.
Ő sem írja le részletesen, hogy azt hogyan képzelné el, csak mintegy utalást tesz arra, hogy a modern mérnöki kutatás már a kezdetektől fogva mindig az egyszerűtől halad a bonyolultabb felé, és szerinte ezt az irányt meg kellene fordítani úgy, hogy a modern mérnöki kutatás ezután a bonyolult felől haladjon az egyszerű felé. Ez valóban megoldaná a művészet válságának problémáját, hiszen mint ahogy az imént kifejtettük a modern technikai eszközöket éppen az egyre bonyolultabb struktúrák megjelenése fosztja meg a művészet organikus formáitól, azonban én ehhez hozzá tenném, hogy Schumacher gondolatát úgy kellene megvalósítani, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságénak a rovására, hiszen ez korunk modern társadalmában óriási problémákat okozna.
Tehát ez az egyik legnagyobb kihívása korunkban a mérnöki katatásnak, hogy egyszerűbb technikát hozzon létre úgy, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságának a rovására. Itt még érdemes megemlíteni, hogy a technika struktúráinak egyre komplexebbé válása az energetika fejlődésével párhuzamosan megy végbe. A régi gőzmozdonyok például, amelyek szénnel működtek, még műszakilag kevésbé voltak összetettek, ezért aránylag esztétikusak is voltak. Aztán az elektromosság megjelenésével az új technikai eszközök szinte teljesen elvesztették esztétikai jellegüket. Ezzel a technika és a kultúra összefüggését tisztáztuk, de még hátra van mindennek a gazdasággal való összefüggése. Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
Leírja, amit már az imént leírtam, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épül fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.
Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.
Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.
Tehát a kultúra organikus formái, vagyis a művészet egyértelmű összefüggésben van a modern technikai eszközök bonyolultságával, és lényegében a modern technikai eszközök bonyolultsága, vagyis a bennük megtestesülő természeti jelenségek száma, és az őket alkotó tulajdonságok száma és ezeknek az összefüggései határozzák meg az egész gazdasági rendszer felépítményét. Ezzel tehát bizonyítottuk a kultúra, a gazdaság és a technika szoros összefüggését. Ha pedig megvalósítanánk a Roób Gusztáv által javasolt áruhatározó kategóriarendszert, akkor a különféle áruk összefüggéseit átlátva talán még számszerűsíthetnénk is a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggéseit.
Felhasznált irodalom:
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
Karikó Sándor szerk.: Kultúra és/vagy gazdaság, Gondolat Kiadó, 2007. – Garaczi Imre: Gazdaság és kultúra a technika és a sebesség bűvöletében (tanulmány)
Sokan leírták már korunkban, hogy a modern technika fejlődése háttérbe szorítja a régi korok tradicionális művészetét, ami korunkban oda vezetett, hogy sokak szerint a művészet végét éljük. Ha ezt a jelenséget meg akarjuk érteni, akkor meg kell találnunk azt a belső jellegzetességet a modern technikában, ami ezt előidézi, vagyis ami a modern technikai eszközöket a technika rohamos fejlődésével minél inkább megfosztja a művészet organikus formáitól.
Ha összehasonlítjuk a régi korok művészeti alkotásait, és korunk modern technikai eszközeit, akkor azt látjuk, hogy a régi művészeti alkotások előállításához általában csak egy, vagy csak nagyon kevés természeti jelenséget használtak fel, és csak egy, vagy kevésféleképpen. Például a szobrok elkészítéséhez elég volt csak egy darab nyers kőtömböt felhasználni, amit csak vésni kellett. A festmények elkészítéséhez csak papír kellett és festék, és csak festeni kellett. A gótikus katedrálisok építéséhez is csak követ használtak fel, amit csak vésni kellett, és egymásra kellett rakni őket.
A modern technikai eszközök gyártásához viszont már nagyon sokféle természeti jelenséget kell felhasználni, és ezeket nagyon sokféleképpen kell megmunkálni bonyolult felépítésük miatt. Például egy számítógép gyártásánál sokféle fémet kell felhasználni az alkatrészek gyártásához, műagyagot a számítógép legyártásához, elektromosság kell a működéséhez. Továbbá ezeket a természeti jelenségeket sokféleképpen kell megmunkálni, hiszen a számítógépben minden alkatrészt másképp kell legyártani, ahogy a házat is. Ez pedig nyilvánvalóan az esztétikai jelleg rovására megy, mert egy olyan munkadarabot, ami csak egyféle természeti jelenségből áll, mint például egy kőtömb, könnyű esztétikusan megmunkálni.
De egy olyan munkadarabot, ami sok eltérő anyagból, és eltérő formájú alkotóelemből áll, már nehéz esztétikusan megmunkálni, hiszen egy számítógépben az alkatrészeket, és a vezetékeket nehéz esztétikusan elrendezni, továbbá a számítógép házát nehéz úgy esztétikusan megalkotni, hogy belül az alkatrészek elrendezése is hozzáigazítható legyen a számítógép működésének műszaki követelményeihez.
Tehát a technikai eszközök struktúrájának egyre bonyolultabbá válása az esztétikai követelmények rovására megy, vagy ahogy Nyikolaj Bergyajev írta: a technika fejlődése egyre inkább háttérbe szorítja a kultúra organikus alkotóelemeit. Mi lehet erre a megoldás? Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében helyteleníti a modern ipari rendszer automatizált tömegtermelését, amely megfosztja a munkást attól az élménytől, hogy alkotóképességét, kreativitását belevigye a munkájába, hiszen a gépek megjelenésével egyszerű mechanikus összeszerelővé, vagy gépkezelővé fokozza le, és a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést szorgalmazza úgy, hogy a régi kézműves munkamódszereket ötvözné a modern ipari technológiával.
Ő sem írja le részletesen, hogy azt hogyan képzelné el, csak mintegy utalást tesz arra, hogy a modern mérnöki kutatás már a kezdetektől fogva mindig az egyszerűtől halad a bonyolultabb felé, és szerinte ezt az irányt meg kellene fordítani úgy, hogy a modern mérnöki kutatás ezután a bonyolult felől haladjon az egyszerű felé. Ez valóban megoldaná a művészet válságának problémáját, hiszen mint ahogy az imént kifejtettük a modern technikai eszközöket éppen az egyre bonyolultabb struktúrák megjelenése fosztja meg a művészet organikus formáitól, azonban én ehhez hozzá tenném, hogy Schumacher gondolatát úgy kellene megvalósítani, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságénak a rovására, hiszen ez korunk modern társadalmában óriási problémákat okozna.
Tehát ez az egyik legnagyobb kihívása korunkban a mérnöki katatásnak, hogy egyszerűbb technikát hozzon létre úgy, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságának a rovására. Itt még érdemes megemlíteni, hogy a technika struktúráinak egyre komplexebbé válása az energetika fejlődésével párhuzamosan megy végbe. A régi gőzmozdonyok például, amelyek szénnel működtek, még műszakilag kevésbé voltak összetettek, ezért aránylag esztétikusak is voltak. Aztán az elektromosság megjelenésével az új technikai eszközök szinte teljesen elvesztették esztétikai jellegüket. Ezzel a technika és a kultúra összefüggését tisztáztuk, de még hátra van mindennek a gazdasággal való összefüggése. Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.
Leírja, amit már az imént leírtam, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épül fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.
Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.
Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.
Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.
Tehát a kultúra organikus formái, vagyis a művészet egyértelmű összefüggésben van a modern technikai eszközök bonyolultságával, és lényegében a modern technikai eszközök bonyolultsága, vagyis a bennük megtestesülő természeti jelenségek száma, és az őket alkotó tulajdonságok száma és ezeknek az összefüggései határozzák meg az egész gazdasági rendszer felépítményét. Ezzel tehát bizonyítottuk a kultúra, a gazdaság és a technika szoros összefüggését. Ha pedig megvalósítanánk a Roób Gusztáv által javasolt áruhatározó kategóriarendszert, akkor a különféle áruk összefüggéseit átlátva talán még számszerűsíthetnénk is a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggéseit.
Felhasznált irodalom:
Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.
Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.
Karikó Sándor szerk.: Kultúra és/vagy gazdaság, Gondolat Kiadó, 2007. – Garaczi Imre: Gazdaság és kultúra a technika és a sebesség bűvöletében (tanulmány)
John F. Kavanaugh: Krisztus követése a fogyasztói társadalomban (könyvelemzés)
John F. Kavanaugh jezsuita atya ebben a könyvében hazája, vagyis az Amerikai Egyesült Államok fogyasztói társadalmát bírálja, amelyben a legfőbb probléma az ő megfogalmazása szerint az árucikk létforma. Az árucikk létforma azt jelenti, hogy a modern fogyasztói társadalomban, amit a kereskedelmi szellem jellemez, nemcsak a modern ipari rendszer által előállított termékek, hanem maga az ember is eltárgyiasul, vagyis árucikké válik.
Ezt mutatják például a nyugati válási statisztikák, vagyis a válások számának növekedése, amely abból ered, hogy az emberek a házasság során nem köteleződnek el egymás számára igazán, vagyis nem személyként kezelik egymást, hanem árucikként, dologként, amit ha egyszer megunnak, akkor nyugodtan eldobhatnak. Ugyanerre vezethető vissza az abortuszok számának növekedése is, ahol az emberek szintén dologként viszonyulnak saját magzatukhoz, amit bármikor tetszés szerint elhajthatnak, ha terhükre van.
Az ember eltárgyiasításának, vagyis dologként, árucikként való kezelésének legfőbb megtestesítője a pornográfia. A gépies, belső elköteleződés nélküli szexualitás, ahol az aberrált, perverz férfiak örömöt találnak az alájuk vetett nők, vagy férfiak eltárgyiasításában, amely a szadizmusban ölt testet, az alájuk vetett mazoisták pedig saját maguk eltárgyiasításában lelnek örömöt.
Erre utal továbbá az anorexia, vagy a fiatalkori öngyilkosságok elszaporodása is, ami abból eredeztethető, hogy a fiatalok tisztán áruként tekintenek önmagukra, és csak azáltal tudják magukat értékesként elgondolni, ha a többiek szexuálisan vonzónak, vagy a tanulásban versenyképesnek, vagyis mint egy árucikket, hasznosnak találják őket. Ebben nagy szerepe van a modern médiának, a reklámoknak és a hirdetéseknek.
A szerző szerint a fogyasztói társadalom poklát csak az szüntetheti meg, ha az embert az árucikk létformából visszahelyezzük az őt megillető emberi személy létformájába. Vagyis, ha az ember visszaszerzi képmás mivoltát Isten hasonlatosságára vonatkoztatva. A katolikus dogmatika szerint ugyanis Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.
Csak az ember személy mivoltának visszanyerése vethet véget a fogyasztói társadalom uralmának, amelyet radikális formában segítenek elő Krisztus tanításai a szegénységről, az önmegtagadásról, amelyek mind a fogyasztói társadalom bálványainak megtagadását sugallják, amelyeket ha követünk, vagyis ha saját magunkat áruba bocsátjuk, akkor egyetlen jutalmunk az anyagi jólét. Krisztus tanításai a szegénységről, az önmegtagadásról, éppen azt sugallják, hogy ne bocsássuk magunkat áruba a gazdagságért, az anyagi jólétért cserébe, hanem mondjuk azt, hogy többek vagyunk, mint puszta áruk és tárgyak, hogy így az ember visszanyerje személy mivoltát Istennel való hasonlatosságában.
Kritikaként azt tudom megfogalmazni John F. Kavanaugh könyvével szemben, hogy csak és kizárólag az ember személy mivoltának visszanyerésére helyezi a hangsúlyt, és nem fordít elég figyelmet az emberi erkölcs heroizálására úgy, hogy az erkölcs emellett megőrizze önmegtagadó jellegét. Hiszen végeredményben az ember személy mivoltának visszanyerésében ő is a Krisztusi erkölcsiséget tartja leginkább mérvadónak. Szerintem csak így tehetjük a keresztény erkölcs gyakorlását újra örömtelivé, hogy igazán elejét vehessük a fogyasztói társadalom előretörésének. Erről írtam a
„Korunk erkölcsi válságának megoldása (egyben)”
http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=105702 és „A heroizmus fogalmának értelmezési lehetőségei Benedetto Croce könyve alapján”
http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=106082 című cikkemben.
Érdekesen hangzik a könyvben, hogy a puritanizmus őshazájában, ahol a puritán ősök minden örömforrást a sátán művének tekintettek, és ahol Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyvében éppen a puritanizmusból vezeti le az amerikai fogyasztói társadalmat, a keresztény önmegtagadás eszméjét hirdeti az ember személy mivoltának visszanyeréséhez.
Scitovsky Tibor könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
Ebből jól kiolvasható a katolikus és a puritán protestáns erkölcsiség, vagyis önmegtagadás, közötti különbség. Végül a keresztény kultúra ápolására is nagyobb hangsúlyt fektethetne a könyvében, hiszen a kultúra éppen a puritán szellem ellenében hat.
Érdemes megemlíteni a polgári konzervatív, és szerintem szintén a katolicizmushoz vonzódó, publicista: Molnár Attila Károly gondolatát, miszerint a fogyasztói társadalom ellenszere nem a szegénység és az aszkézis, hanem a jellem és az erény. Tehát az ember feladata nem az, hogy aszkéta szerzetes módjára megagadja az evilági életet a fogyasztói társadalomban, mint a gonosz megtestesítőjében, hanem hogy jellemével és erényességével önuralmat gyakoroljon magán, hogy jól tudjon gazdálkodni a társadalom által rá bízott javakkal, ellentétben a konzumemberrel, aki mértéktelenül pazarolja, és csak kicsinyes vágyainak kielégítésére használja azokat.
Tehát a szegénységről és az önmegtagadásáról vallott nézeteiről lehet vitatkozni a szerzőnek, de az mindenképpen érdeméül írható fel a könyvnek, hogy rámutatott az ember eldologiasodására a fogyasztói társadalomban, és ennek egyik legfőbb ellenszere az ember Istenképmás mivoltának visszanyerése.
Felhasznált irodalom:
Molnár Attila Károly: A jó rendről, Budapest, 2010.
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Budapest, 1990.
Ezt mutatják például a nyugati válási statisztikák, vagyis a válások számának növekedése, amely abból ered, hogy az emberek a házasság során nem köteleződnek el egymás számára igazán, vagyis nem személyként kezelik egymást, hanem árucikként, dologként, amit ha egyszer megunnak, akkor nyugodtan eldobhatnak. Ugyanerre vezethető vissza az abortuszok számának növekedése is, ahol az emberek szintén dologként viszonyulnak saját magzatukhoz, amit bármikor tetszés szerint elhajthatnak, ha terhükre van.
Az ember eltárgyiasításának, vagyis dologként, árucikként való kezelésének legfőbb megtestesítője a pornográfia. A gépies, belső elköteleződés nélküli szexualitás, ahol az aberrált, perverz férfiak örömöt találnak az alájuk vetett nők, vagy férfiak eltárgyiasításában, amely a szadizmusban ölt testet, az alájuk vetett mazoisták pedig saját maguk eltárgyiasításában lelnek örömöt.
Erre utal továbbá az anorexia, vagy a fiatalkori öngyilkosságok elszaporodása is, ami abból eredeztethető, hogy a fiatalok tisztán áruként tekintenek önmagukra, és csak azáltal tudják magukat értékesként elgondolni, ha a többiek szexuálisan vonzónak, vagy a tanulásban versenyképesnek, vagyis mint egy árucikket, hasznosnak találják őket. Ebben nagy szerepe van a modern médiának, a reklámoknak és a hirdetéseknek.
A szerző szerint a fogyasztói társadalom poklát csak az szüntetheti meg, ha az embert az árucikk létformából visszahelyezzük az őt megillető emberi személy létformájába. Vagyis, ha az ember visszaszerzi képmás mivoltát Isten hasonlatosságára vonatkoztatva. A katolikus dogmatika szerint ugyanis Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.
Csak az ember személy mivoltának visszanyerése vethet véget a fogyasztói társadalom uralmának, amelyet radikális formában segítenek elő Krisztus tanításai a szegénységről, az önmegtagadásról, amelyek mind a fogyasztói társadalom bálványainak megtagadását sugallják, amelyeket ha követünk, vagyis ha saját magunkat áruba bocsátjuk, akkor egyetlen jutalmunk az anyagi jólét. Krisztus tanításai a szegénységről, az önmegtagadásról, éppen azt sugallják, hogy ne bocsássuk magunkat áruba a gazdagságért, az anyagi jólétért cserébe, hanem mondjuk azt, hogy többek vagyunk, mint puszta áruk és tárgyak, hogy így az ember visszanyerje személy mivoltát Istennel való hasonlatosságában.
Kritikaként azt tudom megfogalmazni John F. Kavanaugh könyvével szemben, hogy csak és kizárólag az ember személy mivoltának visszanyerésére helyezi a hangsúlyt, és nem fordít elég figyelmet az emberi erkölcs heroizálására úgy, hogy az erkölcs emellett megőrizze önmegtagadó jellegét. Hiszen végeredményben az ember személy mivoltának visszanyerésében ő is a Krisztusi erkölcsiséget tartja leginkább mérvadónak. Szerintem csak így tehetjük a keresztény erkölcs gyakorlását újra örömtelivé, hogy igazán elejét vehessük a fogyasztói társadalom előretörésének. Erről írtam a
„Korunk erkölcsi válságának megoldása (egyben)”
http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=105702 és „A heroizmus fogalmának értelmezési lehetőségei Benedetto Croce könyve alapján”
http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=106082 című cikkemben.
Érdekesen hangzik a könyvben, hogy a puritanizmus őshazájában, ahol a puritán ősök minden örömforrást a sátán művének tekintettek, és ahol Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyvében éppen a puritanizmusból vezeti le az amerikai fogyasztói társadalmat, a keresztény önmegtagadás eszméjét hirdeti az ember személy mivoltának visszanyeréséhez.
Scitovsky Tibor könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
Ebből jól kiolvasható a katolikus és a puritán protestáns erkölcsiség, vagyis önmegtagadás, közötti különbség. Végül a keresztény kultúra ápolására is nagyobb hangsúlyt fektethetne a könyvében, hiszen a kultúra éppen a puritán szellem ellenében hat.
Érdemes megemlíteni a polgári konzervatív, és szerintem szintén a katolicizmushoz vonzódó, publicista: Molnár Attila Károly gondolatát, miszerint a fogyasztói társadalom ellenszere nem a szegénység és az aszkézis, hanem a jellem és az erény. Tehát az ember feladata nem az, hogy aszkéta szerzetes módjára megagadja az evilági életet a fogyasztói társadalomban, mint a gonosz megtestesítőjében, hanem hogy jellemével és erényességével önuralmat gyakoroljon magán, hogy jól tudjon gazdálkodni a társadalom által rá bízott javakkal, ellentétben a konzumemberrel, aki mértéktelenül pazarolja, és csak kicsinyes vágyainak kielégítésére használja azokat.
Tehát a szegénységről és az önmegtagadásáról vallott nézeteiről lehet vitatkozni a szerzőnek, de az mindenképpen érdeméül írható fel a könyvnek, hogy rámutatott az ember eldologiasodására a fogyasztói társadalomban, és ennek egyik legfőbb ellenszere az ember Istenképmás mivoltának visszanyerése.
Felhasznált irodalom:
Molnár Attila Károly: A jó rendről, Budapest, 2010.
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Budapest, 1990.
2012. január 1., vasárnap
A 70-es évekbeli szocialista közgazdaságtudományi irodalom utópiája mai szemmel
Mostanában, ha már végképp nem tudom, hogy mit olvassak, akkor a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 70-es években megjelent könyveit olvasom, amelyek általában szocalista közgazdászok gondolatait közlik. Ilyen például P. A. Ignatovszkij: Fejlett szocializmus című műve vagy Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai című könyve. A 70-es években az ipari korszakból az információs korba való átmenet derekán jártunk. Ekkor már egyértelműen érezhető volt a számítógépek megjelenésének hatása a társadalomra.
Ezért a szocialista írók a tudományos-technikai forradalom társadalmi hatásainak, és a szocializmus lehetséges jövőképeinek elemzésébe fogtak. Ezeket a könyveket a megbízott szakembereken kívül akkoriban sem olvasta senki, mert senkit nem érdekelt a hivatalos szocialista propaganda, manapság pedig már pláne nem olvassa őket senki, pedig bizonyos esetekben sokat okulhatunk belőlük. Néha többet is, mintha inkább a Drábik Jánosnak a hülyeségeit olvassuk.
Az emberek mindenáron a politikai események felszíni jelenségei mögé akarnak látni, és ilyenkor először mindig a Drábik Jánosnak a könyveihez nyúlnak, pedig a rendszert sok esetben akkor ismerhetjük meg a leginkább, ha a rendszer irányítóinak az írásait olvassuk, amitől idegenkednek az emberek, mert az biztos hazugság, meg ferdítés. Ez sok esetben valóban így van, viszont a hazugságok és ferdítések is sok mindent elárulhatnak a szerző személyiségéről, és valódi szándékairól, továbbá a rendszer képviselői is tudós emberek, ezért amit leírnak az nem feltétlenül jelent mindig hazugságot vagy ferdítést, mert a tudós emberek, még ha a rendszer kiszolgálói is, általában véve akkor is tárgyilagosságra törekszenek természetükből fakadóan.
A 70-es évek szocialista közgazdaságtudományi irodalmából többek között megtudhatjuk, hogy hogyan maradhatott volna fenn a Szovjetúnió korunkra is. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus végeredményben azért dőlt meg, mert a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.
A 70-es évekbeli szocialista közgazdasági irodalom a kezdődő tudományos-technikai és informatikai fejlődés utópiájaként olyan ipari rendszert vázolt fel, ahol a fokozott automatizálás következtében eltűnik a hagyományos ipar kétkezi munkása, mert nem lesz már rá szükség a továbbiakban, hiszen a fizikai munkát gépek végzik majd, és az ipari munkásság hasonlatossá lesz az ipari dolgozók mérnöki és technikusi rétegéhez. Tehát kétkezi munkások helyett szellemi munkások fogják alkotni az ipari munkásság krémjét, akik az automatizálás következtében létrejövő új ipari gépeket kezelve nem összeszerelnek, hanem terveznek és elemeznek akár az igazi mérnökök.
Érdekes utópia, azonban kérdés hogy megvalósulhatott e volna, hogy az ipar ennyi szellemi munkást tudjon alkalmazni, amikor korunkban a rengetek kétkezi munkás mellett az a kevés mérnök, aki jelen van a társadalomban, az sem talál munkát. Ha jól meggondoljuk ez csak úgy lett volna megvalósítható, hogy az ipari termelés olyan ágazatokban fejlődjön tovább, amelyekben folyamatosan és minél nagyobb számban lehet tudományos és műszaki újításokat életre hívni. A mai modern kapitalista innováció különféle fogyasztási cikkek előállítására szorítkozik, amelyek az emberek kényelmét szolgálják, de ezekre építve nem lehet folyamatosan és olyan nagy számban előállítani műszaki újításokat, hogy nagy tömegeket el tudjon látni szellemi munkával, hiszen a piac értelemszerűen előbb-utóbb telítődik, és akkor nincs tovább.
Ezt Kovács Géza is érezte „A jövő kritikus elágazási pontjai” című könyvében, és éppen ezért elkülönítette a kapitalista országok iparát, amely a posztindusztriális társadalom irányába halad, ami manapság az információs társadalom szinonimája. Továbbá a szocialista országok iparát, amelynek a jövőben szerinte a biológia tudományán kell alapulnia. Véleménye szerint azok lesznek a jövő tudósai, akik a biológia módszereivel az emberi intelligencia, vagy egyéb más emberi tulajdonságok színvonalának emelésén dolgoznak, vagy a lélek mérnökeivé válnak.
Tehát a biológiát foghatta fel olyan ágazatként, amely a jövőben tömegeknek tud majd szellemi munkát adni a szocializmusban. Ez kissé ijesztő elgondolás, mert Aldous Huxley: Szép új világ című antiutópiáját idézi, ahol az embereket különféle embergyárakban a biotechnológia eszközeivel előre megtervezett kasztokba gyártják. Érdekes, hogy Kovács Géza a könyvében leírtak szerint nem látta előre azt a jelenséget, hogy az információs társadalom korunkban nem csak a szocializmust bomlasztja szét, hanem a kapitalista világot is válságba sodorja. Lásd: napjaink gazdasági válsága.
Mivel azt írta, hogy a kapitalista országokban az automatizálás eredményeképp létrejövő magasabb termelékenység, és magasabb jövedelmeknek köszönhetően nemsokára a szegények jövedelemszintben utolérik a gazdagokat, és ennek következtében a kapitalizmus hasonlatossá válik a szocializmushoz, mert eltűnnek a jövedelmi különbségek.
Véleményem szerint az űrkutatás lehetett volna a másik ágazat, ami sok szellemi munkást felszívhatott volna, mert a világűr az ember számára szinte végtelenül nagy, ezért meghódítása folyamatos, és mindig új technológiai igényeket ébreszt, nagymennyiségű technikai eszközt igényel, mint például űrhajók, vagy műholdak. Talán nem véletlen, hogy az Amerikaiak a Holdra szállás után az űrprogram finanszírozását azonnal felfüggesztették, mert tudták, hogy ha az űrprogramot folytatják, azzal végeredményben a szocializmust támogatják. Ez kevésbé ijesztő alternatíva, mint a biotechnológia fejlesztése.
Kétség kívül állíthatjuk, hogy ha a 70-es évekbeli szocialista közgazdászok utópiája megvalósult volna, vagyis ha rövid időn belül sikerült volna olyan ágazatot találniuk, amely képes nagy számú szellemi munkást felszívni, akkor a Szovjetúnió fenntartható lett volna az információs társadalomban is. Mivel a teljes foglalkoztatás továbbra is biztosítható lett volna. Továbbá megszűnt volna az irányítás válsága is, hiszen mivel eltűnt volna a dolgozó kétkezi munkások és az irányító mérnökök közötti különbség, és így az ipari irányítás hierarchiaszintjei csökkentek volna, nem lett volna szükség sok vezetőre az iparban, és így nagyfokú hatalommegosztásra sem, hanem az irányító központ közvetlenül irányíthatta volna az ipart, vagyis a munkásértelmiséget.
A tömegtermelés megszüntetéséről, és az ipari munkásság alkotó értelmiséggé való átvedléséről a konzervatív közgazdászok, is írnak korunkban, de ők nem munkásokból lett tervezőmérnökökről álmodnak, hanem új kézműves rétegről. Cséfalvay Zoltán Helyünk a nap alatt című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a konzervatív közgazdászok munkásokból lett tervező réteg helyett új kézműves réteget akarnak, akiknek az alkotótevékenysége nem annyira a műszaki újításokban, hanem inkább a kézműves termékek művészi kivitelezésében ölt testet. Egy ilyen szellemi réteget értelemszerűen könnyebb életre hívni, mint a 70-es évekbeli szocialista utópiában szereplő munkásokból lett mérnök réteget, azonban a szocializmustól általában idegen a művészet. Akkor is volt uralkodó művészeti irányzat ugyan: a szocialista realizmus, de ez a komolyabb művészeti teoretikusok szerint nem nevezhető igazi művészetnek, hanem csak giccsnek.
A kommunizmusról azt mondják, hogy atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik. Véleményem szerint nemcsak azért atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik, mivel az egyenlőség még soha sehol nem valósult meg, hiszen a szocializmusban is van párttitkár, meg pártfőtitkár, aki irányítja a társadalmat, tehát nincs egyenlőség, bár nyilvánvalóan ez is szerepet játszik benne, hiszen a kommunizmusban a kultúrateremtő réteget, vagyis az arisztokráciát, aki kulturálisan felemelheti a nemzetet, elsőként irtják ki. Véleményem szerint a szocializmus főként azért atomizálja a társadalmat, mert megszűnteti a kultúrát.
Giesswein Sándor: Egyén és társadalom című könyvében arról ír, hogy a társadalom sohasem egyének összessége, hanem az egyéni szellemnek és a társadalmi közösség szellemének a kombinációja. Az egyén a társadalomhoz fűződő kapcsolatai során sajátítja el az adott társadalmi közösség kultúrájának szellemét, de ehhez a szellemiséghez belül mindig hozzáadja a sajátját is valamennyire, aminek eredménye különféle kulturális alkotásokban ölt testet: művészet, vallás, jog stb. Így illeszkedik bele az egyén a közösségbe, hogy egyéniségét hozzáadja a közösség közös kulturális alkotásához, és céljait hozzáigazítja a közös célhoz. Ebből pedig egyértelműen kitűnik, hogy a közösségi szellem mindig a közös kultúrában ölt testet. A szocializmusban viszont azért esik atomjaira a közösség, mert megszűntetik ezt a közös kultúrát, és az embernek nincs mihez hozzáadnia egyéni szellemét.
Ez jól látható a szocialista nagyüzemek ipari termelésében, ahol az előállítandó termék semmilyen kulturális értéket nem képvisel, csak használati értéket, amit a mérnöki réteg előre megtervez, és így a munkás nem alkotó, csak mechanikus összeszerelője az előre megtervezett terméknek. Így nem tudja az egyéniségét belevinni a munkájába, aminek következtében a közösségbe sem tud igazán beilleszkedni, így a társadalom csupán egyének összessége lesz ahelyett, hogy egyének kombinációja lenne.
A 70-es évek szocialista közgazdászainak utópiájában azonban a mechanikus összeszerelést végző munkás tervezőmérnökké lép elő, tehát szellemi munkájával hozzáadhatja egyéniségét a közös műhöz, azonban itt a konzervatív közgazdászok által megálmodott kézműves társadalom kézműveseinek kulturális és művészi tevékenységét a tudományos és műszaki racionalitás helyettesíti. Hiszen a 70-es évek szocialista utópiájának tervezőmérnöke nem művészi alkotást nem hoz létre, csak új műszaki megoldásokat tervez. A kérdés az, hogy felépülhet e az egyénekből egy alkotó közösség pusztán a tudományos és műszaki racionalitás talaján. Helyettesítheti e a kultúrát a tudományos és műszaki racionalitás egyén és közösség viszonylatában. Erről érdekes utópiát lehetne írni, akárcsak Orwell 1984-e, vagy Huxley: Szép új világa. Talán egyszer majd valaki e cikk elolvasása után megírja a fejlett szocializmus utópiáját, ami azt vizsgálja, hogy milyenné válhat a jövőben az az alkotóközösség, ami csupán a tudományos és műszaki racionalitás talaján épül fel az egyénekből.
Felhasznált Irodalom:
DR GIESSWEIN SÁNDOR: EGYÉN ÉS TÁRSADALOM, BUDAPEST, KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, 1915. http://mtdaportal.extra.hu/books/egyen_es_tarsadalom.pdf
Dr. Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt..., Budapest, 1999.
Aldous Huxley: Szép új világ, CARTAPHILUS KIADÓI KFT., 2008.
Ezért a szocialista írók a tudományos-technikai forradalom társadalmi hatásainak, és a szocializmus lehetséges jövőképeinek elemzésébe fogtak. Ezeket a könyveket a megbízott szakembereken kívül akkoriban sem olvasta senki, mert senkit nem érdekelt a hivatalos szocialista propaganda, manapság pedig már pláne nem olvassa őket senki, pedig bizonyos esetekben sokat okulhatunk belőlük. Néha többet is, mintha inkább a Drábik Jánosnak a hülyeségeit olvassuk.
Az emberek mindenáron a politikai események felszíni jelenségei mögé akarnak látni, és ilyenkor először mindig a Drábik Jánosnak a könyveihez nyúlnak, pedig a rendszert sok esetben akkor ismerhetjük meg a leginkább, ha a rendszer irányítóinak az írásait olvassuk, amitől idegenkednek az emberek, mert az biztos hazugság, meg ferdítés. Ez sok esetben valóban így van, viszont a hazugságok és ferdítések is sok mindent elárulhatnak a szerző személyiségéről, és valódi szándékairól, továbbá a rendszer képviselői is tudós emberek, ezért amit leírnak az nem feltétlenül jelent mindig hazugságot vagy ferdítést, mert a tudós emberek, még ha a rendszer kiszolgálói is, általában véve akkor is tárgyilagosságra törekszenek természetükből fakadóan.
A 70-es évek szocialista közgazdaságtudományi irodalmából többek között megtudhatjuk, hogy hogyan maradhatott volna fenn a Szovjetúnió korunkra is. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus végeredményben azért dőlt meg, mert a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.
A 70-es évekbeli szocialista közgazdasági irodalom a kezdődő tudományos-technikai és informatikai fejlődés utópiájaként olyan ipari rendszert vázolt fel, ahol a fokozott automatizálás következtében eltűnik a hagyományos ipar kétkezi munkása, mert nem lesz már rá szükség a továbbiakban, hiszen a fizikai munkát gépek végzik majd, és az ipari munkásság hasonlatossá lesz az ipari dolgozók mérnöki és technikusi rétegéhez. Tehát kétkezi munkások helyett szellemi munkások fogják alkotni az ipari munkásság krémjét, akik az automatizálás következtében létrejövő új ipari gépeket kezelve nem összeszerelnek, hanem terveznek és elemeznek akár az igazi mérnökök.
Érdekes utópia, azonban kérdés hogy megvalósulhatott e volna, hogy az ipar ennyi szellemi munkást tudjon alkalmazni, amikor korunkban a rengetek kétkezi munkás mellett az a kevés mérnök, aki jelen van a társadalomban, az sem talál munkát. Ha jól meggondoljuk ez csak úgy lett volna megvalósítható, hogy az ipari termelés olyan ágazatokban fejlődjön tovább, amelyekben folyamatosan és minél nagyobb számban lehet tudományos és műszaki újításokat életre hívni. A mai modern kapitalista innováció különféle fogyasztási cikkek előállítására szorítkozik, amelyek az emberek kényelmét szolgálják, de ezekre építve nem lehet folyamatosan és olyan nagy számban előállítani műszaki újításokat, hogy nagy tömegeket el tudjon látni szellemi munkával, hiszen a piac értelemszerűen előbb-utóbb telítődik, és akkor nincs tovább.
Ezt Kovács Géza is érezte „A jövő kritikus elágazási pontjai” című könyvében, és éppen ezért elkülönítette a kapitalista országok iparát, amely a posztindusztriális társadalom irányába halad, ami manapság az információs társadalom szinonimája. Továbbá a szocialista országok iparát, amelynek a jövőben szerinte a biológia tudományán kell alapulnia. Véleménye szerint azok lesznek a jövő tudósai, akik a biológia módszereivel az emberi intelligencia, vagy egyéb más emberi tulajdonságok színvonalának emelésén dolgoznak, vagy a lélek mérnökeivé válnak.
Tehát a biológiát foghatta fel olyan ágazatként, amely a jövőben tömegeknek tud majd szellemi munkát adni a szocializmusban. Ez kissé ijesztő elgondolás, mert Aldous Huxley: Szép új világ című antiutópiáját idézi, ahol az embereket különféle embergyárakban a biotechnológia eszközeivel előre megtervezett kasztokba gyártják. Érdekes, hogy Kovács Géza a könyvében leírtak szerint nem látta előre azt a jelenséget, hogy az információs társadalom korunkban nem csak a szocializmust bomlasztja szét, hanem a kapitalista világot is válságba sodorja. Lásd: napjaink gazdasági válsága.
Mivel azt írta, hogy a kapitalista országokban az automatizálás eredményeképp létrejövő magasabb termelékenység, és magasabb jövedelmeknek köszönhetően nemsokára a szegények jövedelemszintben utolérik a gazdagokat, és ennek következtében a kapitalizmus hasonlatossá válik a szocializmushoz, mert eltűnnek a jövedelmi különbségek.
Véleményem szerint az űrkutatás lehetett volna a másik ágazat, ami sok szellemi munkást felszívhatott volna, mert a világűr az ember számára szinte végtelenül nagy, ezért meghódítása folyamatos, és mindig új technológiai igényeket ébreszt, nagymennyiségű technikai eszközt igényel, mint például űrhajók, vagy műholdak. Talán nem véletlen, hogy az Amerikaiak a Holdra szállás után az űrprogram finanszírozását azonnal felfüggesztették, mert tudták, hogy ha az űrprogramot folytatják, azzal végeredményben a szocializmust támogatják. Ez kevésbé ijesztő alternatíva, mint a biotechnológia fejlesztése.
Kétség kívül állíthatjuk, hogy ha a 70-es évekbeli szocialista közgazdászok utópiája megvalósult volna, vagyis ha rövid időn belül sikerült volna olyan ágazatot találniuk, amely képes nagy számú szellemi munkást felszívni, akkor a Szovjetúnió fenntartható lett volna az információs társadalomban is. Mivel a teljes foglalkoztatás továbbra is biztosítható lett volna. Továbbá megszűnt volna az irányítás válsága is, hiszen mivel eltűnt volna a dolgozó kétkezi munkások és az irányító mérnökök közötti különbség, és így az ipari irányítás hierarchiaszintjei csökkentek volna, nem lett volna szükség sok vezetőre az iparban, és így nagyfokú hatalommegosztásra sem, hanem az irányító központ közvetlenül irányíthatta volna az ipart, vagyis a munkásértelmiséget.
A tömegtermelés megszüntetéséről, és az ipari munkásság alkotó értelmiséggé való átvedléséről a konzervatív közgazdászok, is írnak korunkban, de ők nem munkásokból lett tervezőmérnökökről álmodnak, hanem új kézműves rétegről. Cséfalvay Zoltán Helyünk a nap alatt című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a konzervatív közgazdászok munkásokból lett tervező réteg helyett új kézműves réteget akarnak, akiknek az alkotótevékenysége nem annyira a műszaki újításokban, hanem inkább a kézműves termékek művészi kivitelezésében ölt testet. Egy ilyen szellemi réteget értelemszerűen könnyebb életre hívni, mint a 70-es évekbeli szocialista utópiában szereplő munkásokból lett mérnök réteget, azonban a szocializmustól általában idegen a művészet. Akkor is volt uralkodó művészeti irányzat ugyan: a szocialista realizmus, de ez a komolyabb művészeti teoretikusok szerint nem nevezhető igazi művészetnek, hanem csak giccsnek.
A kommunizmusról azt mondják, hogy atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik. Véleményem szerint nemcsak azért atomizálja a társadalmat, mert egyenlőségre törekszik, mivel az egyenlőség még soha sehol nem valósult meg, hiszen a szocializmusban is van párttitkár, meg pártfőtitkár, aki irányítja a társadalmat, tehát nincs egyenlőség, bár nyilvánvalóan ez is szerepet játszik benne, hiszen a kommunizmusban a kultúrateremtő réteget, vagyis az arisztokráciát, aki kulturálisan felemelheti a nemzetet, elsőként irtják ki. Véleményem szerint a szocializmus főként azért atomizálja a társadalmat, mert megszűnteti a kultúrát.
Giesswein Sándor: Egyén és társadalom című könyvében arról ír, hogy a társadalom sohasem egyének összessége, hanem az egyéni szellemnek és a társadalmi közösség szellemének a kombinációja. Az egyén a társadalomhoz fűződő kapcsolatai során sajátítja el az adott társadalmi közösség kultúrájának szellemét, de ehhez a szellemiséghez belül mindig hozzáadja a sajátját is valamennyire, aminek eredménye különféle kulturális alkotásokban ölt testet: művészet, vallás, jog stb. Így illeszkedik bele az egyén a közösségbe, hogy egyéniségét hozzáadja a közösség közös kulturális alkotásához, és céljait hozzáigazítja a közös célhoz. Ebből pedig egyértelműen kitűnik, hogy a közösségi szellem mindig a közös kultúrában ölt testet. A szocializmusban viszont azért esik atomjaira a közösség, mert megszűntetik ezt a közös kultúrát, és az embernek nincs mihez hozzáadnia egyéni szellemét.
Ez jól látható a szocialista nagyüzemek ipari termelésében, ahol az előállítandó termék semmilyen kulturális értéket nem képvisel, csak használati értéket, amit a mérnöki réteg előre megtervez, és így a munkás nem alkotó, csak mechanikus összeszerelője az előre megtervezett terméknek. Így nem tudja az egyéniségét belevinni a munkájába, aminek következtében a közösségbe sem tud igazán beilleszkedni, így a társadalom csupán egyének összessége lesz ahelyett, hogy egyének kombinációja lenne.
A 70-es évek szocialista közgazdászainak utópiájában azonban a mechanikus összeszerelést végző munkás tervezőmérnökké lép elő, tehát szellemi munkájával hozzáadhatja egyéniségét a közös műhöz, azonban itt a konzervatív közgazdászok által megálmodott kézműves társadalom kézműveseinek kulturális és művészi tevékenységét a tudományos és műszaki racionalitás helyettesíti. Hiszen a 70-es évek szocialista utópiájának tervezőmérnöke nem művészi alkotást nem hoz létre, csak új műszaki megoldásokat tervez. A kérdés az, hogy felépülhet e az egyénekből egy alkotó közösség pusztán a tudományos és műszaki racionalitás talaján. Helyettesítheti e a kultúrát a tudományos és műszaki racionalitás egyén és közösség viszonylatában. Erről érdekes utópiát lehetne írni, akárcsak Orwell 1984-e, vagy Huxley: Szép új világa. Talán egyszer majd valaki e cikk elolvasása után megírja a fejlett szocializmus utópiáját, ami azt vizsgálja, hogy milyenné válhat a jövőben az az alkotóközösség, ami csupán a tudományos és műszaki racionalitás talaján épül fel az egyénekből.
Felhasznált Irodalom:
DR GIESSWEIN SÁNDOR: EGYÉN ÉS TÁRSADALOM, BUDAPEST, KIADJA A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, 1915. http://mtdaportal.extra.hu/books/egyen_es_tarsadalom.pdf
Dr. Kovács Géza: A jövő kritikus elágazási pontjai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt..., Budapest, 1999.
Aldous Huxley: Szép új világ, CARTAPHILUS KIADÓI KFT., 2008.
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló)
Brandenstein Béla magyar filozófus ebben a könyvében sajátos filozófiai rendszerét az ideálrealizmust fejti ki, ahol a mindenség metafizikai felépítését három részre osztja: tartalomra, formára és alakulatra. A tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
A formák nem mások, mint kategóriákba sorolható, egymástól elkülöníthető tárgyi valóságok, mint például az alma, vagy az asztal. Az alakulatok pedig egymáshoz rendelhető, de egymástól elkülönülő, tehát több részből álló, és így számszerűsíthető metafizikai objektumok, mint például maguk a számok, vagy a különféle geometriai objektumok. Ebből a három tulajdonságkategóriából épül fel tehát a mindenség Brandenstein szerint.
Erre a gondolatra építi fel az anyagi világ, az erkölcsi szféra, a művészetek, a természet stb. építményeit. Elveti a különféle panteista, és monista filozófiák elveit, miszerint a világ magából az Istenségből épülne fel, és az tárgyi világon kívül létező személyes teremtő Isten valóságát hangsúlyozza. Az Isten által teremtett világ az Isten által irányított fejlődésben a végtelen felé tart. Ebben a gondolatban erősen érződik a középkori filozófiai rendszerek, mint például a skolasztika hatása, akik Istent végtelen létezőnek fogták fel. Hivatkozik is rájuk.
Végül, ami számomra még nagyon érdekes volt a könyvben, hogy az anyagot térbeli létezőnek gondolja el, vagyis a tér tulajdonság nélküli, csak kiterjedésében megmutatkozó létmódjához hasonlítja. Érdemes összevetni a világ metafizikai felépítéséről, vagyis a tartalmakról, formákról és alakulatokról szőtt gondolatait egy másik magyar filozófus Ligeti Pál történetbölcseletével.
Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Ligeti Pál szerint tehát az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Idegenek ettől a korszaktól a konkrét formák, amelyek a szobrászatban jelennek meg. Ez analógiában áll azzal, amit Brandenstein írt a tartalmakról, ahol a tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
A szobrászat már konkrét, kategóriákba sorolható tárgyi valóságokat ábrázol, mint például embereket, vagy állatokat. Ez is egyértelmű analógiában azzal, amit Brandenstein a formákról írt. Végül a festészet már a természeti objektumokat ábrázolja, ahol a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságokból egyszerre több is van. Ilyenek az erdők, mezők stb., tehát a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságok megsokszorozódnak, számszerűsíthető alakot öltenek a festészet esetében, ami szintén analógiában áll azzal, amit Brandenstein az alakulatokról írt.
Érdemes még ehhez hozzávennünk azt is, hogy Brandenstein az anyagot térbeli létezőként gondolja el. „Intelligens tervezettség – evolúció – történelem – kereszténység” című cikkemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110306 részletesen írtam arról, hogy az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása korunkban is megismétlődött. A XX. század első fele az 1900-1950-ig tartó korszakot ipari korszaknak tekinthetjük. Jellemző volt rá, hogy a társadalom a XIX. századi individualizmusból, a fegyelmezett, hierarchikusan felépülő tekintélyelvű társadalmi fejlődés irányába tartott, hiszen ekkor jelentek meg a különféle kommunista és fasiszta diktatúrák, továbbá ekkor jelentek meg absztrakt formákra épülő avantgard művészeti irányzatok is.
Ez mindig is az építészeti korok sajátja volt. Ugyanakkor ezt a korszakot a középkori építészeti korszakkal ellentétben nem annyira a tér, hanem inkább az anyag eszméje uralta, hiszen ekkor tört előre a marxi történelmi materializmus eszméje, amely materialista volt, viszont Brandenstein szerint az anyagot magát is térbeli jellegűnek tekinthetjük, tehát a középkori építészeti kor térbeli szemlélete az ipari kor materialista szemléletében folytatódott. Az 1950-1990-ig tartó időszakot átmenetnek tekinthetjük az ipari és az információs kor között, ami analógiában áll azzal, amit Ligeti a szobrászati korokról írt, hogy azok átmenetet képeznek az építészeti és festészeti korok között.
Ahogy egyébként ez a kor külsőségeiben a reneszánszra hasonlított, amit szobrászati kornak tekinthetünk. Ez pedig analógiában áll az energia fogalmával, ami az anyag és az információ között képez átmenetet a fizikai világ háromdimenziós szemléletében, ahol a három dimenzió az anyagnak, energiának és az információnak felel meg. Napjainkban pedig eljött az információs kor, amit jellegében mindenki a számok korának tekint, hiszen maga az információ is nullákból és egyesekből épül fel. Ez pedig analógiában áll mind azzal, amit a festészeti korszakokról, mind pedig azzal, amit Brandenstein alakulatairól írtunk.
A tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ tehát háromszor hármas analógiában áll egymással, és így ha Ligeti Pál történetbölcseletét igaznak vesszük, akkor a történelem fejlődése a mindenség fizikai és metafizikai felépítményével áll analógiában.
Tehát lehetséges, hogy a modern korban a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat és így a tér, a tér és a felosztottság közötti átmenet, és a felosztottság ciklikus váltakozását az anyag, energia, információ, tehát az anyag és a szellem váltakozása váltja fel? Ezzel kapcsolatban érdemes tobább kutakodnunk.
B. M. Kedrov szovjet tudományfilozófus a természettudományos forradalmakat úgy jellemzi, mint átmeneteket a közvetlen tapasztalati szemléletből az absztrakt szemléletbe. Az első tudományos forradalom esetében például, amikor felfedezték, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, semmi más nem történt, mint hogy a tudomány túllépett azon a szemléleten, amely a közvetlen érzéki tapasztalatból ered, mert a látszat nyilvánvalóan azt mondta, hogy a Nap forog a Föld körül, és a látszat mögött meglátta az eddig láthatatlan valóságot.
Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe. Tehát a modern korban az építészet – szobrászat – festészet ciklikus váltakozása az anyag, az anyag és a szellem közötti átmenet, végül a szellem ciklikus váltakozásában folytatódott. Ebben a jelenségben jól megmutatkozik Brandenstein azon nézete miszerint az anyag téres objektum.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Báró Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Kapcsolódó cikkek:
Isten célja a történelemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=room&aid=106861
A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109696
A formák nem mások, mint kategóriákba sorolható, egymástól elkülöníthető tárgyi valóságok, mint például az alma, vagy az asztal. Az alakulatok pedig egymáshoz rendelhető, de egymástól elkülönülő, tehát több részből álló, és így számszerűsíthető metafizikai objektumok, mint például maguk a számok, vagy a különféle geometriai objektumok. Ebből a három tulajdonságkategóriából épül fel tehát a mindenség Brandenstein szerint.
Erre a gondolatra építi fel az anyagi világ, az erkölcsi szféra, a művészetek, a természet stb. építményeit. Elveti a különféle panteista, és monista filozófiák elveit, miszerint a világ magából az Istenségből épülne fel, és az tárgyi világon kívül létező személyes teremtő Isten valóságát hangsúlyozza. Az Isten által teremtett világ az Isten által irányított fejlődésben a végtelen felé tart. Ebben a gondolatban erősen érződik a középkori filozófiai rendszerek, mint például a skolasztika hatása, akik Istent végtelen létezőnek fogták fel. Hivatkozik is rájuk.
Végül, ami számomra még nagyon érdekes volt a könyvben, hogy az anyagot térbeli létezőnek gondolja el, vagyis a tér tulajdonság nélküli, csak kiterjedésében megmutatkozó létmódjához hasonlítja. Érdemes összevetni a világ metafizikai felépítéséről, vagyis a tartalmakról, formákról és alakulatokról szőtt gondolatait egy másik magyar filozófus Ligeti Pál történetbölcseletével.
Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Ligeti Pál szerint tehát az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Idegenek ettől a korszaktól a konkrét formák, amelyek a szobrászatban jelennek meg. Ez analógiában áll azzal, amit Brandenstein írt a tartalmakról, ahol a tartalmak nem mások, mint térbeli, vagyis jellegükben osztatlan, egynemű tulajdonságok, amelyek minden tárgyban jelen vannak, de nem tudunk rájuk külön tárgyi kategóriákat húzni, mint például az asztalra, vagy az almára. Ilyenek például a különféle színek, vagy illatok.
A szobrászat már konkrét, kategóriákba sorolható tárgyi valóságokat ábrázol, mint például embereket, vagy állatokat. Ez is egyértelmű analógiában azzal, amit Brandenstein a formákról írt. Végül a festészet már a természeti objektumokat ábrázolja, ahol a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságokból egyszerre több is van. Ilyenek az erdők, mezők stb., tehát a szobrászat által ábrázolt tárgyi valóságok megsokszorozódnak, számszerűsíthető alakot öltenek a festészet esetében, ami szintén analógiában áll azzal, amit Brandenstein az alakulatokról írt.
Érdemes még ehhez hozzávennünk azt is, hogy Brandenstein az anyagot térbeli létezőként gondolja el. „Intelligens tervezettség – evolúció – történelem – kereszténység” című cikkemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110306 részletesen írtam arról, hogy az építészeti, festészeti és szobrászati korok váltakozása korunkban is megismétlődött. A XX. század első fele az 1900-1950-ig tartó korszakot ipari korszaknak tekinthetjük. Jellemző volt rá, hogy a társadalom a XIX. századi individualizmusból, a fegyelmezett, hierarchikusan felépülő tekintélyelvű társadalmi fejlődés irányába tartott, hiszen ekkor jelentek meg a különféle kommunista és fasiszta diktatúrák, továbbá ekkor jelentek meg absztrakt formákra épülő avantgard művészeti irányzatok is.
Ez mindig is az építészeti korok sajátja volt. Ugyanakkor ezt a korszakot a középkori építészeti korszakkal ellentétben nem annyira a tér, hanem inkább az anyag eszméje uralta, hiszen ekkor tört előre a marxi történelmi materializmus eszméje, amely materialista volt, viszont Brandenstein szerint az anyagot magát is térbeli jellegűnek tekinthetjük, tehát a középkori építészeti kor térbeli szemlélete az ipari kor materialista szemléletében folytatódott. Az 1950-1990-ig tartó időszakot átmenetnek tekinthetjük az ipari és az információs kor között, ami analógiában áll azzal, amit Ligeti a szobrászati korokról írt, hogy azok átmenetet képeznek az építészeti és festészeti korok között.
Ahogy egyébként ez a kor külsőségeiben a reneszánszra hasonlított, amit szobrászati kornak tekinthetünk. Ez pedig analógiában áll az energia fogalmával, ami az anyag és az információ között képez átmenetet a fizikai világ háromdimenziós szemléletében, ahol a három dimenzió az anyagnak, energiának és az információnak felel meg. Napjainkban pedig eljött az információs kor, amit jellegében mindenki a számok korának tekint, hiszen maga az információ is nullákból és egyesekből épül fel. Ez pedig analógiában áll mind azzal, amit a festészeti korszakokról, mind pedig azzal, amit Brandenstein alakulatairól írtunk.
A tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ tehát háromszor hármas analógiában áll egymással, és így ha Ligeti Pál történetbölcseletét igaznak vesszük, akkor a történelem fejlődése a mindenség fizikai és metafizikai felépítményével áll analógiában.
Tehát lehetséges, hogy a modern korban a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat és így a tér, a tér és a felosztottság közötti átmenet, és a felosztottság ciklikus váltakozását az anyag, energia, információ, tehát az anyag és a szellem váltakozása váltja fel? Ezzel kapcsolatban érdemes tobább kutakodnunk.
B. M. Kedrov szovjet tudományfilozófus a természettudományos forradalmakat úgy jellemzi, mint átmeneteket a közvetlen tapasztalati szemléletből az absztrakt szemléletbe. Az első tudományos forradalom esetében például, amikor felfedezték, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, semmi más nem történt, mint hogy a tudomány túllépett azon a szemléleten, amely a közvetlen érzéki tapasztalatból ered, mert a látszat nyilvánvalóan azt mondta, hogy a Nap forog a Föld körül, és a látszat mögött meglátta az eddig láthatatlan valóságot.
Ez nagyon hasonlít a különféle gnosztikus irányzatok gondolkodásmódjára, akik a gonosz anyagi világ látszata mögött akarják meglátni a szellemi valóságot. Sokan utaltak már előttem a modern természettudományok gnosztikus gyökereire. Visszatérve Kedrov elméletére, leírja, hogy ez az első tudományos forradalom a csillagászat rohamos fejlődését vonta maga után, ahol az új tudományos eredmények a XIX. századra a Newton-i mechanikában, vagyis a klasszikus fizikában új látszatvalósággá szilárdultak, ahol a mikrovilág, vagyis az atomok világa ugyanolyan szerkezetű, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és bolygók világa.
Ezt az új látszatvalóságot törte meg a második tudományos forradalom, vagyis a kvantumfizika kialakulása, ahol az atomi világ már egész más szerkezetet ölt, mint a makrovilág, vagyis a csillagok és a bolygók világa. Tehát Kedrov szerint a tudományos forradalmak így haladnak előre. Egyes tudósok a látszatvalóság mögött meglátják az igazi valóságot, majd az így felszínre került tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak, hogy aztán egy új tudós ezek mögött megint meglássa az igazi valóságot, és így tovább.
Vegyük szemügyre most a technikában végbemenő forradalmakat. Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Tehát a technika fejlődésében az anyag és a szellem váltakozása figyelhető meg, ez láthatóan analógiában áll a Kedrov által felvázolt természettudományos forradalmakkal. Ahogy már utaltam a modern természettudományok gnosztikus gyökereire, ahol a tudományos forradalmaknál a látszat mögött meglátott valóság egybeesik a gnosztikusok azon törekvésével, hogy a gonosz anyagi világ látszata mögött meglássák a szellemi világot, és valóban az első technikai forradalom a textilipar, vagyis a szellem jegyében állt, ahogy azt más leírtam. Ezzel analógiában az első tudományos forradalom is a látszat mögött meglátott új valóságokra épült, ami analógiában áll a gnosztikusok szellemi világ utáni vágyával.
A második tudományos forradalomban az első tudományos forradalmak csillagászati eredményei új látszatvalósággá szilárdultak a Newton-i mechanikában. A mechanikai szemlélet pedig analógiában áll a második technikai forradalom szemléletével, amely szintén a mechanikára épül, és az anyag jegyében állt, hiszen a foszilis tüzelőanyagokra épült. A kvantummechanikai forradalom pedig a fent leírt gondolatokból levezetve megint csak egyértelműen a szellem jegyében állt, ahogy a vele párhuzamosan megvalósuló információs forradalom is a technikában. A következő anyagi jellegű technikai forradalom tehát valószínűleg a nanotechnológiában fog lejátszódni.
Ezzel párhuzamosan le kellene játszódnia egy újabb anyagi jellegű forradalomnak a természettudományokban is, ahol az eddig felhalmozódott tudományos eredmények új látszatvalósággá szilárdulnak. Ez látszólag eddig nem valósult meg, mert manapság a húrelmélet divatozik a fizikában, ami extra dimenziókról, párhuzamos univerzumokról, tehát a látszatvalóság mögött meglátott új valóságokról szól. Ez azonban csak a látszat, mert a húrelmélet hitelességét egyre többen kétségbe vonják manapság a fizikában, és sokan más utakat próbálnak keresni, de erről majd egy későbbi cikkemben fogok írni.
A természettudományokból a technikába áttevődő ciklikus forradalmaknak van egy mélyebb szintje is, amely a gazdaságban ölt testet. Erről Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev írt, aki a gazdaságban fellépő szokásos 8-10 éves ciklusok, vagyis a gazdasági recesszió és növekedés ciklusai mellett hosszabb ciklusokat is megállapított a gazdaságban, amelyek 40-80 évente jelentkeznek, és ezeket a technikában fellépő új forradalmakkal hozta kapcsolatba. Az egyes technikai találmányok termelésben betöltött szerepének kimerülése gazdasági recessziót idéz elő a világban, hogy azt az újabb találmányok megjelenése új gazdasági növekedést idézzenek elő. Bár Kondratyev több ilyen gazdasági ciklust feltételez, mint amit fent a technika és a tudomány területén felvázoltunk, az általa felvázolt technikai átalakulások szerintem illeszkednek az anyag és a szellem váltakozásának általános menetébe. Tehát a modern korban az építészet – szobrászat – festészet ciklikus váltakozása az anyag, az anyag és a szellem közötti átmenet, végül a szellem ciklikus váltakozásában folytatódott. Ebben a jelenségben jól megmutatkozik Brandenstein azon nézete miszerint az anyag téres objektum.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Wikipédia: Kondratyjev-ciklus http://hu.wikipedia.org/wiki/Kondratyjev-ciklus
B. M. Kedrov: Forradalmak a természettudományban, Kossuth Könyvkiadó, 1983.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
Báró Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés, Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, 1935.
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Kapcsolódó cikkek:
Isten célja a történelemben http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=room&aid=106861
A számok belső természetének tükröződése a tárgyi világban http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=109696
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)