Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.
A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.
A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.
Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.
Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.
Érdekes kérdés, hogy vajon miért tud szintézist teremteni Széchenyi féle polgári kultúra a gazdasági káosz vad forrongása, és a kultúrális élet lassú, fegyelmezett folyása között. Szerintem azért, mert a magyar történeti szellemben gyökeredzik, amely szintézist teremt a haladás és az állandóság, vagyis a történetiség és a plaszticitás között. A magyar történeti szellemről, és annak szintetizáló képességéről részletesen írtam "A történetiség és a plaszticitás egysége a magyar szellemben (egyben)" http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/a-tortenetiseg-es-a-plaszticitas-egysege-a-magyar-szellemben-_egyben_.html című cikkemben.
Lewis Mumford: A gép mítosza című könyvében arról ír, hogy a modern civilizáció technikai rendszerét az élő szervezetekhez kellene hasonlóvá tenni, mert azokban egységben van a változás és az állandóság, hiszen folyamatosan változnak, és mégis mindig jelen marad bennük valamiféle állandóság. Az "Erdőművelés – káoszelmélet – szociológia – teológia (Magyarság és infostruktúra)" http://ujkozepkor.blogspot.com/search?q=erd%C5%91m%C5%B1vel%C3%A9s+%E2%80%93+k%C3%A1oszelm%C3%A9let című cikkemben szintén kifejtettem, hogy a magyar történeti szellem hogyan tudja megfogni a gazdasági káoszt, és ezt az erdőművelés, vagyis az élő szervezetek rendszerének vizsgálatával tettem meg.
Dr. Pongrácz Sándor: Művészet, célszerűség, technika című írásában azt vizsgálja, hogy hogyan kapcsolódott össze a legősibb koroktól kezdve a művészet fejlődése a technika célszerűségégével. Például az európai technikai fejlődés kezdetén az égbetörő katedrálisok célszerűsége a keresztény művészettel, vagy a Leonardo da Vinci által tervezett gépek célszerűsége a reneszánsz művészettel. Itt a technika, mint célszerűség és a művészeti alkotás kapcsolatában megint csak a változás, és az állandóság szintézisét érhetjük tetten, ami a magyar történeti szellem sajátja, azonban ez a változásra való törekvés különbözik a mai gazdasági káosztól, amely az információs társadalom terméke.
Célszerűség, vagyis konkrét célra való törekvés csak a kemény technológiákban volt, mint például a nehéziparban, vagy a repülőgépgyártásban, illetve az égbe törő katedrálisokban, ahol a szabadságra törekvés, vagy a vallásos átélés volt a fő cél. A mai információs társadalomban a technológiai fejlődésének nincs önmagán túlmutató célja, csak az árutermelés és a fogyasztói igények minél olcsóbb kielégítése. Ezt mutatja az információs technológia sajátos jellege is, ahol az ipari automatizálásban a munkaerő és a tőkeköltség megtakarítása, továbbá az emberi munka feleslegessé tétele, és így minél nagyobb kényelem elérése a fő cél.
Lewis Mumford írta le a fent említett könyvében, hogy a piramisok építése is bizonyos mértékű technológiai fejlettséget igényelt, de ez nem iktatta ki az emberi erőfeszitést, és így a célszerűséget sem, hiszen a piramisépítés az egész közösség összefogott erejét igényelte még fejlett technológia mellett is. Így ami az információs társadalomban egyszerű gazdasági káoszként van jelen, az a kemény technológia korában konkrét cél felé való haladás volt, és úgy látszik a magyar történeti szellem ezt is szintetizálni tudja az állandósággal, ha egy magyar szerző írta meg a Művészet, célszerűség, technika című cikket.
Felhasznált Irodalom:
Pongrácz Sándor: Művészet, célszerűség, technika, Természettudományi közlöny , 1934. (66. évf.) 999-1000. sz. 170-175. old.
Lewis Mumford: A gép mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
Alvin Toffler: Hatalomváltás, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1993.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.
2012. április 8., vasárnap
Gyurcsány Ferenc globalizációellenes?
A magyar baloldal Gyurcsány Ferencel az élén mindmáig úgy él a köztudatban, mint a globalizáció és a nemzetközi nagytőke feltétel nélküli kiszolgálója, és ők tulajdonképpen fel is vállalják ezt, tehát lényegében soha nem mondták azt, hogy nem így van. Ezért ért meglepetésként, amikor a könyvtárban rábukkantam két könyvre, név szerint Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája, és Robert Went: Globalizáció című könyvére. Mind a két könyvet a Perfekt ZRT adta ki. Tehát az a cég, amely az interneten található források szerint Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe tartozik. Mindkét könyv erősen globalizációellenes elveket vall.
Az első könyv a globalizáció ellenes könyvek többségével ellentétben nem a globalizáció egyik jelképeként aposztrofált Európai Únió felbomlasztását, és a globalizáció részének tekintett liberális demokrácia megszüntetését akarja elérni, hanem éppen az európai demokratikus intézményeket félti a globalizációtól.
A könyv elején leginkább azt a jelenséget ostorozza, hogy a globalizáció következtében egyre több munkahely szűnik meg a világgazdaságban, amely afelé tendál, hogy a lakosságnak csak 20 százalékára lesz szükség a jövőben a munkaerőpiacon. Utána végigtárgyalja a globalizáció kísérőjelenségeit. Leírja, hogy a globalizáció alapját képező liberális gazdaságpolitika a 80-as évek elejére nyúlik vissza.
Amerikában a Reagen kormányzat hirdette meg a multinacionális cégek, és ezen keresztül az amerikai életforma térhódítását a világon, továbbá a piaci deregulációt. Előtte a II. világháborútól a 80-as évekig terjedő időszakban a nyugati országok gazdasági arculata sokban a kelet-európai szocialista országok gazdasági arculatára hasonlított abban, hogy piackorlátozó intézkedések voltak érvényben, és a nyugati országok is teljes foglalkoztatottságra törekedtek.
Részletesen leírja a modern információs társadalom térhódítása következtében fellépő pénzügyi kockázatokat a tőzsde és a bankok világában. Tehát, hogy a pénzügyi világnak az informatikai forradalom következtében megtörtént egységesülése milyen kockázatokat hordoz magában, ami a mai pénzügyi válságban mutatkozott meg leginkább. Leírja, hogy az informatikai forradalom következtében fellépő ipari automatizálódás mennyi munkahelyet takarít meg az iparban, de ugyanígy a bankszektort is, és szinte minden ágazatot érint az informatikai forradalom következtében létrejövő munkaerő felesleg jelensége.
Ő is ír arról a jelenségről, hogy a külföldre telepedő multinacionális cégek hogyan akarják kiszorítani a fogadó országok termékeit, hogy az ő termékeiket vegyék. Ezzel kapcsolatban érdekes az a megjegyzése, hogy a komparatív előnyök kihasználása, vagyis, hogy minden ország azokkal a termékekkel és szolgáltatásokkal jelenjen meg a világkereskedelemben, amelyeknek az előállítása szempontjából előnyös helyzetben van, a többi terméket és szolgáltatást pedig más országoktól szerezze be, csak addig működik jól, ameddig a tőke helyben van.
Amint a multinacionális vállalatok tevékenysége túlnyúlik az országhatárokon, a komparatív előnyök kihasználhatatlanná válnak. Tehát nem önmagában a komparatív előnyök közgazdasági eszméjével van a baj, hanem azzal, hogy a multinacionális cégek országokon átnyúló tevékenysége közben akarják alkalmazni azokat. Ezekben a kérdésekben nagyjából megegyezik a véleménye a többi globalizáció ellenes szerző véleményével, mint például David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvében leírtakkal, amit a magyarországi nemzeti radikális körök a globalizáció ellenes irodalom alapművének tartanak.
Azonban míg Korten könyve végén a globálisról a helyi gazdálkodásra való visszatérés gondolatát, és panteista vallási fordulatot hirdet, addig Martin és a könyv másik szerzője: Schumann egy 20 pontos reformprogramot ír le az európai gazdasági egység, és az európai demokratikus rend megőrzése érdekében.
Teljes demokráciát akar az Európai Unióban, ami nélkül szerinte kivitelezhetetlenek a további reformok. Azt akarja, hogy a Miniszterek Tanácsának minden ülése a nyilvánosság előtt folyjon le. Az Európai Unió bizottságát az Európai Parlament válassza meg, és az Európai Parlament minden törvényét a nemzeti országgyűlésekben is megvitassák.
Polgári összefogást akar kisközösségi, és regionális szinten az együtt cselekvés lehetőségének megvalósítása érdekében, amely szerinte elengedhetetlen a további reformokhoz.
Meg akarja valósítani a manapság egyre inkább széthulló valutauniót. Ez védelmet jelentene az amerikai és az ázsiai pénzügyi spekulánsokkal szemben. Így az európai termékek árát nem a pénzügyi spekuláció, hanem a tengerentúli partnerekkel folytatott tárgyalások határoznák meg, és elegendő gazdasági ereje lenne az uniónak, hogy az adóparadicsomokat megszüntesse, és a privát kamatnyereségeket ismét adókötelessé tegye.
A gazdasági fejlődés irányításának legjobb eszközének tekinti az adópolitikát. Ez kiküszöböli mind a bürokratikus, mind pedig a dirigista irányítási módszereket és az európai gazdaságok nagyfokú összefonódottsága miatt már csak európai szinten valósítható meg.
James Tobin amerikai közgazdász nézeteit említi, aki javasolta a devizakereskedelemre, és az európai bankoknak való euro-hitelekre kivetett forgalmi adót, amely védelmet jelentene a valutaárfolyam-ingadozások okozta népgazdasági károkkal szemben. Hiszen így az egyes valuták közötti kamatkülönbségekkel való üzérkedés már nem lenne kifizetődő, továbbá ez plusz bevételeket is jelentene.
Minimális szociális és ökológiai normák előírását követeli a világkereskedelemben az emberi és természeti erőforrásokkal folytatott rablógazdálkodás, gyermekmunka stb. visszaszorítása érdekében.
Meg akarja adóztatni a természeti erőforrások felhasználását, ami szerinte a munkaigényes iparágak felértékelődéséhez vezetne. Így lassulna a gépesítés mértéke, az emberi munkaerő felértékelődésével több munkahely teremtődne, további pénzforrásokhoz jutna a szociális állam, és az ökológiai válság is mérséklődne.
Luxusadót vetne ki a multinacionális vállalatok vezetői által igénybe vett fényűzést szolgáló luxuscikkekre.
Egész Európára kiterjedő szakszervezeti összefogást akar.
Újra akarja államosítani a távközlési szolgáltatásokat és az energiaszektort.
Robert Went könyve pedig a globalizációval kapcsolatos, korunkban divatos téveszméket akarja felszámolni, ezek közül is főképp azt a téveszmét, hogy a globalizáció technológiai jellegű folyamat. Sokan azt állítják ugyanis nyugaton, hogy a globalizáció végeredményben az információs forradalom terméke. Ezzel szemben viszont Went amellett kardoskodik, hogy a globalizáció igenis az újonnan fellépő nemzetközi liberális gazdasági ideológia terméke, amely kierőszakolta a kereskedelem és pénzügyi rendszer liberalizációját, az információs technológia pedig csak elősegítette ezt a folyamatot, mert ha a globalizáció a technológia terméke lenne, az azt jelentené, hogy nincs mit tenni ellene, ahogy írja.
Erre az egyik fő érve, hogy miért éppen a 80-as években kezdett előrenyomulni a globalizáció, ha a globalizáció a technológia terméke. Én erre tudnék mit válaszolni. Ennek fő oka a termelékenységnövekedés. A mai pénzügyi válság gyökerei is az információs társadalom előretörésében gyökeredznek. A modern informatika hálózatba kapcsolta a világ pénzügyi központjait, amely a pénzügyi műveletek nagyobb sebességét, és az ebből eredő további veszélyeket hozta magával.
Továbbá az ipari informatikai rendszerek megjelenése óriási termelékenységnövekedést okozott az iparban, ami egyrészt a pénz aranyfedezetének kényszerű megszűnését hozta magával, mert egyszerűen nincs annyi arany, amennyi újonnan megtermelt áru a gazdaságban forog, másrészt a sok új árútfélét értékesíteni kell valakiknek, ezért általánossá vált, hogy hitelt vetetnek fel az emberekkel, hogy el tudják adni nekik az árukat. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja is erre vezethető vissza, mert a multinacionális cégeknek más országokban is értékesíteniük kell azt a sok újonnan megtermelt árut, ha a saját országukban nem tudják. Feltételezem, hogy a 80-as évek végén kezdett óriási mértékeket ölteni a termelékenység növekedés, ezért kezdődött akkor a globalizáció előretörése.
Mivel pedig a pénzügyi válság is részben az iparban érvényre jutó termelékenység növekedésnek tudható be, az egyetlen megoldás a pénzügyi válságra a "kultúra". Így például a kézműves ipar fellendítése, ahol értelemszerűen nincs túltermelés, mert például kézműves termékek gyártásához nem gépi, hanem emberi szakértelemre van szükség, ahogy ezt részletesen leírtam a "A Fidesz és az MSZP harca, mint új osztályharc (a kapitalizmus igazi megdöntése)" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=113045 című cikkemben. A globalizáció szerintem tehát igenis technológiai folyamat, és így is van rá megoldás, ez pedig a kultúra.
Érdekes, hogy a Gyurcsány által kiadott könyv éppen a globalizáció technológiai magyarázata ellen szólal fel. A globalizációra való megoldásként pedig egyfajta osztályharcos ideológiát vonultat fel, ahol a dolgozók kiharcolják jogaikat a multinacionális nagytőkével szemben, Kondratyev hosszú ciklusok elméletére hivatkozva, ami egyébként azt mondja ki, hogy a technológiai változások nagy időközönként jelentkeznek a kapitalizmus történetében és ezek okozzák a kapitalizmus válságait.
Robert Went könyvéről egyébként az „Eszmélet” című marxista folyóiratban is olvasható egy könyvismertető, ami innen lehet letölteni: http://eszmelet.hu/index3.php?act=period&lang=hu&item=337&info=Eszm%C3%A9let%20foly%C3%B3irat,%2053.%20sz%C3%A1m%20(2002.%20tavasz)&auth=Robert%20Went :
Kérdésem lenne tehát az olvasóim között fellelhető baloldali érzelmű emberekhez, hogy ha a magyar baloldal a globalizáció legszorgalmasabb kiszolgálója, és ezt fel is vállalja, akkor hogy lehet, hogy éppen a Gyurcsány Ferenc által üzemeltetett kiadó adta ki ezt a két egyértelműen globalizációellenes könyvet? A válaszokat előre is köszönöm.
Felhasznált Irodalom:
Robert Went: Globalizáció, PERFEKT ZRT, 2002.
Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája, Budapest, 1998.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globalizáció néhány technológiai vonatkozása: http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Gyurcsány Ferenc "díszes" kompániája http://www.politaktika.hu/printerfriendly/hirek/gyurcsany_ferenc_50_embere
Az első könyv a globalizáció ellenes könyvek többségével ellentétben nem a globalizáció egyik jelképeként aposztrofált Európai Únió felbomlasztását, és a globalizáció részének tekintett liberális demokrácia megszüntetését akarja elérni, hanem éppen az európai demokratikus intézményeket félti a globalizációtól.
A könyv elején leginkább azt a jelenséget ostorozza, hogy a globalizáció következtében egyre több munkahely szűnik meg a világgazdaságban, amely afelé tendál, hogy a lakosságnak csak 20 százalékára lesz szükség a jövőben a munkaerőpiacon. Utána végigtárgyalja a globalizáció kísérőjelenségeit. Leírja, hogy a globalizáció alapját képező liberális gazdaságpolitika a 80-as évek elejére nyúlik vissza.
Amerikában a Reagen kormányzat hirdette meg a multinacionális cégek, és ezen keresztül az amerikai életforma térhódítását a világon, továbbá a piaci deregulációt. Előtte a II. világháborútól a 80-as évekig terjedő időszakban a nyugati országok gazdasági arculata sokban a kelet-európai szocialista országok gazdasági arculatára hasonlított abban, hogy piackorlátozó intézkedések voltak érvényben, és a nyugati országok is teljes foglalkoztatottságra törekedtek.
Részletesen leírja a modern információs társadalom térhódítása következtében fellépő pénzügyi kockázatokat a tőzsde és a bankok világában. Tehát, hogy a pénzügyi világnak az informatikai forradalom következtében megtörtént egységesülése milyen kockázatokat hordoz magában, ami a mai pénzügyi válságban mutatkozott meg leginkább. Leírja, hogy az informatikai forradalom következtében fellépő ipari automatizálódás mennyi munkahelyet takarít meg az iparban, de ugyanígy a bankszektort is, és szinte minden ágazatot érint az informatikai forradalom következtében létrejövő munkaerő felesleg jelensége.
Ő is ír arról a jelenségről, hogy a külföldre telepedő multinacionális cégek hogyan akarják kiszorítani a fogadó országok termékeit, hogy az ő termékeiket vegyék. Ezzel kapcsolatban érdekes az a megjegyzése, hogy a komparatív előnyök kihasználása, vagyis, hogy minden ország azokkal a termékekkel és szolgáltatásokkal jelenjen meg a világkereskedelemben, amelyeknek az előállítása szempontjából előnyös helyzetben van, a többi terméket és szolgáltatást pedig más országoktól szerezze be, csak addig működik jól, ameddig a tőke helyben van.
Amint a multinacionális vállalatok tevékenysége túlnyúlik az országhatárokon, a komparatív előnyök kihasználhatatlanná válnak. Tehát nem önmagában a komparatív előnyök közgazdasági eszméjével van a baj, hanem azzal, hogy a multinacionális cégek országokon átnyúló tevékenysége közben akarják alkalmazni azokat. Ezekben a kérdésekben nagyjából megegyezik a véleménye a többi globalizáció ellenes szerző véleményével, mint például David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvében leírtakkal, amit a magyarországi nemzeti radikális körök a globalizáció ellenes irodalom alapművének tartanak.
Azonban míg Korten könyve végén a globálisról a helyi gazdálkodásra való visszatérés gondolatát, és panteista vallási fordulatot hirdet, addig Martin és a könyv másik szerzője: Schumann egy 20 pontos reformprogramot ír le az európai gazdasági egység, és az európai demokratikus rend megőrzése érdekében.
Teljes demokráciát akar az Európai Unióban, ami nélkül szerinte kivitelezhetetlenek a további reformok. Azt akarja, hogy a Miniszterek Tanácsának minden ülése a nyilvánosság előtt folyjon le. Az Európai Unió bizottságát az Európai Parlament válassza meg, és az Európai Parlament minden törvényét a nemzeti országgyűlésekben is megvitassák.
Polgári összefogást akar kisközösségi, és regionális szinten az együtt cselekvés lehetőségének megvalósítása érdekében, amely szerinte elengedhetetlen a további reformokhoz.
Meg akarja valósítani a manapság egyre inkább széthulló valutauniót. Ez védelmet jelentene az amerikai és az ázsiai pénzügyi spekulánsokkal szemben. Így az európai termékek árát nem a pénzügyi spekuláció, hanem a tengerentúli partnerekkel folytatott tárgyalások határoznák meg, és elegendő gazdasági ereje lenne az uniónak, hogy az adóparadicsomokat megszüntesse, és a privát kamatnyereségeket ismét adókötelessé tegye.
A gazdasági fejlődés irányításának legjobb eszközének tekinti az adópolitikát. Ez kiküszöböli mind a bürokratikus, mind pedig a dirigista irányítási módszereket és az európai gazdaságok nagyfokú összefonódottsága miatt már csak európai szinten valósítható meg.
James Tobin amerikai közgazdász nézeteit említi, aki javasolta a devizakereskedelemre, és az európai bankoknak való euro-hitelekre kivetett forgalmi adót, amely védelmet jelentene a valutaárfolyam-ingadozások okozta népgazdasági károkkal szemben. Hiszen így az egyes valuták közötti kamatkülönbségekkel való üzérkedés már nem lenne kifizetődő, továbbá ez plusz bevételeket is jelentene.
Minimális szociális és ökológiai normák előírását követeli a világkereskedelemben az emberi és természeti erőforrásokkal folytatott rablógazdálkodás, gyermekmunka stb. visszaszorítása érdekében.
Meg akarja adóztatni a természeti erőforrások felhasználását, ami szerinte a munkaigényes iparágak felértékelődéséhez vezetne. Így lassulna a gépesítés mértéke, az emberi munkaerő felértékelődésével több munkahely teremtődne, további pénzforrásokhoz jutna a szociális állam, és az ökológiai válság is mérséklődne.
Luxusadót vetne ki a multinacionális vállalatok vezetői által igénybe vett fényűzést szolgáló luxuscikkekre.
Egész Európára kiterjedő szakszervezeti összefogást akar.
Újra akarja államosítani a távközlési szolgáltatásokat és az energiaszektort.
Robert Went könyve pedig a globalizációval kapcsolatos, korunkban divatos téveszméket akarja felszámolni, ezek közül is főképp azt a téveszmét, hogy a globalizáció technológiai jellegű folyamat. Sokan azt állítják ugyanis nyugaton, hogy a globalizáció végeredményben az információs forradalom terméke. Ezzel szemben viszont Went amellett kardoskodik, hogy a globalizáció igenis az újonnan fellépő nemzetközi liberális gazdasági ideológia terméke, amely kierőszakolta a kereskedelem és pénzügyi rendszer liberalizációját, az információs technológia pedig csak elősegítette ezt a folyamatot, mert ha a globalizáció a technológia terméke lenne, az azt jelentené, hogy nincs mit tenni ellene, ahogy írja.
Erre az egyik fő érve, hogy miért éppen a 80-as években kezdett előrenyomulni a globalizáció, ha a globalizáció a technológia terméke. Én erre tudnék mit válaszolni. Ennek fő oka a termelékenységnövekedés. A mai pénzügyi válság gyökerei is az információs társadalom előretörésében gyökeredznek. A modern informatika hálózatba kapcsolta a világ pénzügyi központjait, amely a pénzügyi műveletek nagyobb sebességét, és az ebből eredő további veszélyeket hozta magával.
Továbbá az ipari informatikai rendszerek megjelenése óriási termelékenységnövekedést okozott az iparban, ami egyrészt a pénz aranyfedezetének kényszerű megszűnését hozta magával, mert egyszerűen nincs annyi arany, amennyi újonnan megtermelt áru a gazdaságban forog, másrészt a sok új árútfélét értékesíteni kell valakiknek, ezért általánossá vált, hogy hitelt vetetnek fel az emberekkel, hogy el tudják adni nekik az árukat. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja is erre vezethető vissza, mert a multinacionális cégeknek más országokban is értékesíteniük kell azt a sok újonnan megtermelt árut, ha a saját országukban nem tudják. Feltételezem, hogy a 80-as évek végén kezdett óriási mértékeket ölteni a termelékenység növekedés, ezért kezdődött akkor a globalizáció előretörése.
Mivel pedig a pénzügyi válság is részben az iparban érvényre jutó termelékenység növekedésnek tudható be, az egyetlen megoldás a pénzügyi válságra a "kultúra". Így például a kézműves ipar fellendítése, ahol értelemszerűen nincs túltermelés, mert például kézműves termékek gyártásához nem gépi, hanem emberi szakértelemre van szükség, ahogy ezt részletesen leírtam a "A Fidesz és az MSZP harca, mint új osztályharc (a kapitalizmus igazi megdöntése)" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=113045 című cikkemben. A globalizáció szerintem tehát igenis technológiai folyamat, és így is van rá megoldás, ez pedig a kultúra.
Érdekes, hogy a Gyurcsány által kiadott könyv éppen a globalizáció technológiai magyarázata ellen szólal fel. A globalizációra való megoldásként pedig egyfajta osztályharcos ideológiát vonultat fel, ahol a dolgozók kiharcolják jogaikat a multinacionális nagytőkével szemben, Kondratyev hosszú ciklusok elméletére hivatkozva, ami egyébként azt mondja ki, hogy a technológiai változások nagy időközönként jelentkeznek a kapitalizmus történetében és ezek okozzák a kapitalizmus válságait.
Robert Went könyvéről egyébként az „Eszmélet” című marxista folyóiratban is olvasható egy könyvismertető, ami innen lehet letölteni: http://eszmelet.hu/index3.php?act=period&lang=hu&item=337&info=Eszm%C3%A9let%20foly%C3%B3irat,%2053.%20sz%C3%A1m%20(2002.%20tavasz)&auth=Robert%20Went :
Kérdésem lenne tehát az olvasóim között fellelhető baloldali érzelmű emberekhez, hogy ha a magyar baloldal a globalizáció legszorgalmasabb kiszolgálója, és ezt fel is vállalja, akkor hogy lehet, hogy éppen a Gyurcsány Ferenc által üzemeltetett kiadó adta ki ezt a két egyértelműen globalizációellenes könyvet? A válaszokat előre is köszönöm.
Felhasznált Irodalom:
Robert Went: Globalizáció, PERFEKT ZRT, 2002.
Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája, Budapest, 1998.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globalizáció néhány technológiai vonatkozása: http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Gyurcsány Ferenc "díszes" kompániája http://www.politaktika.hu/printerfriendly/hirek/gyurcsany_ferenc_50_embere
Fritjof Capra: A fizika taója (könyvismertető)
Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.
2012. március 21., szerda
A Fidesz és az MSZP harca, mint új osztályharc (a kapitalizmus igazi megdöntése)
Ebben a cikkemben a Fidesz és az MSZP harcát, mint marxi értelemben vett osztályharcot szeretném meghatározni. Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.
Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet. Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.
Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.
A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.
A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.
A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.
Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.
A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.
Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.
Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.
Akkor tehát hogyan értelmezhetjük az osztályharc fogalmát a kultúrális gazdaság kontextusában, és a Fidesz és az MSZP ellentétében? Itt a marxi munkásosztály fogalma kiszélesedik, vagy inkább azzal helyet cserél a kultúrosztály fogalma. A kultúrosztály a modern szociológia fogalomhasználatában nem annyira osztály, hanem inkább réteg, de én inkább had maradjak meg a marxi osztály fogalmánál, egyrészt mert tetszik, másrészt mert így jobban tudom szemléltetni a mondanivalómat.
Melyik párthoz köthető Magyarországon a kultúrosztály? Hát nyilvánvalóan a Fideszhez, hiszen e köré a párt köré csoportosul Magyarországon az igazi kultúra (hangsúlyozom az igazi kultúra, mert sokak szerint a kapitalista és a szocialista kultúra nem igazi kultúra) apraja, nagyja. Kézművesek, zenészek, művészek, tudósok stb., és ilyen értelemben csak a kultúrosztály döntheti meg a tőkésosztályt, nem pedig a munkásosztály, ahogy Marx írta. A munkásosztály a tőkésosztályhoz hasonlóan az nem kötődik az igazi kultúrához, amiben megegyezik a szocializmus és a kapitalizmus, tehát profitmaximalizáláshoz kötődő indusztriális kultúra képviselője, így a legtöbb esetben inkább szövetségese a tőkésosztálynak, mintsem ellenfele. A magyarországi baloldal, vagyis az MSZP szavazótábora, akiket a nagytőkéhez kötnek a topmenedzsreken kívül éppen a képzetlen betanított és segédmunkás rétegből, munkanélküliekből, és nyugdíjasokból áll össze, tehát a munkásosztályból.
Ebből kifolyólag, ha a munkásosztály, vagy pontosabban a kommunista párt, eddig a történelemben valamikor megdöntötte a tőkésosztályt, akkor mindig a párt vette át a tőkésosztály helyét, és a szocializmus helyett államkapitalizmussá vált a rendszer, éppen a hatalmat átvett munkásosztálynak a profitmaximalizáló, indusztriális kultúrához való kötődése miatt. Tehát a munkásosztály sohasem fogja megdönteni a tőkésosztályt, és ezáltal a kapitalizmust, a kapitalizmust csak a kultúrosztály döntheti meg, azáltal, hogy egyensúlyba hozza a munkaértéket és a szubjektív hasznosságértéket az áru összértékében.
Ha pedig a kultúrosztály veszi át a tőkésosztály helyét, akkor el fog tűnni a kapitalizmusból annak lényege, vagyis a mindenáron való profitmaximalizálás, hiszen tulajdonképpen ez a kapitalizmus lényege, mert a kapitalizmus többi eleme: tehát a pénzbefektetés, vagy a befektető uralma a dolgozók felett a történelem előző koraiban is létezett. Éppen a mindenáron való profitmaximalizálás sarkalja a tőkést a munkaérték minimalizálására, és a szubjektív hasznosságérték maximalizálására.
Ennek a programját ki is dolgozta Cséfalvay Zoltán a Fidesz egyik frontembere, aki „Helyünk a nap alatt” című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a Fidesz és az MSZP harca új osztályharcként is értelmezhető. A kultúrosztály, és a nagytőke harcaként, ahol az újjászülető kultúrosztály egyensúlyba igyekszik hozni a munkaértéket és a szubjektív hasznosságétéket az áru összértékében, és ezáltal immár valóban megdönteni igyekszik a kapitalizmust, ahogy azt Marx megálmodta.
Felhasznált irodalom:
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt... Kairosz Kiadó, 1999.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Báró Brandenstein Béla: Az Ember a mindenségben, Magyar Tudományos Akadémia, 1937.
Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.
Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet. Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.
Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.
Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.
A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.
A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.
A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.
A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.
Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.
A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.
Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.
Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.
Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.
Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.
Akkor tehát hogyan értelmezhetjük az osztályharc fogalmát a kultúrális gazdaság kontextusában, és a Fidesz és az MSZP ellentétében? Itt a marxi munkásosztály fogalma kiszélesedik, vagy inkább azzal helyet cserél a kultúrosztály fogalma. A kultúrosztály a modern szociológia fogalomhasználatában nem annyira osztály, hanem inkább réteg, de én inkább had maradjak meg a marxi osztály fogalmánál, egyrészt mert tetszik, másrészt mert így jobban tudom szemléltetni a mondanivalómat.
Melyik párthoz köthető Magyarországon a kultúrosztály? Hát nyilvánvalóan a Fideszhez, hiszen e köré a párt köré csoportosul Magyarországon az igazi kultúra (hangsúlyozom az igazi kultúra, mert sokak szerint a kapitalista és a szocialista kultúra nem igazi kultúra) apraja, nagyja. Kézművesek, zenészek, művészek, tudósok stb., és ilyen értelemben csak a kultúrosztály döntheti meg a tőkésosztályt, nem pedig a munkásosztály, ahogy Marx írta. A munkásosztály a tőkésosztályhoz hasonlóan az nem kötődik az igazi kultúrához, amiben megegyezik a szocializmus és a kapitalizmus, tehát profitmaximalizáláshoz kötődő indusztriális kultúra képviselője, így a legtöbb esetben inkább szövetségese a tőkésosztálynak, mintsem ellenfele. A magyarországi baloldal, vagyis az MSZP szavazótábora, akiket a nagytőkéhez kötnek a topmenedzsreken kívül éppen a képzetlen betanított és segédmunkás rétegből, munkanélküliekből, és nyugdíjasokból áll össze, tehát a munkásosztályból.
Ebből kifolyólag, ha a munkásosztály, vagy pontosabban a kommunista párt, eddig a történelemben valamikor megdöntötte a tőkésosztályt, akkor mindig a párt vette át a tőkésosztály helyét, és a szocializmus helyett államkapitalizmussá vált a rendszer, éppen a hatalmat átvett munkásosztálynak a profitmaximalizáló, indusztriális kultúrához való kötődése miatt. Tehát a munkásosztály sohasem fogja megdönteni a tőkésosztályt, és ezáltal a kapitalizmust, a kapitalizmust csak a kultúrosztály döntheti meg, azáltal, hogy egyensúlyba hozza a munkaértéket és a szubjektív hasznosságértéket az áru összértékében.
Ha pedig a kultúrosztály veszi át a tőkésosztály helyét, akkor el fog tűnni a kapitalizmusból annak lényege, vagyis a mindenáron való profitmaximalizálás, hiszen tulajdonképpen ez a kapitalizmus lényege, mert a kapitalizmus többi eleme: tehát a pénzbefektetés, vagy a befektető uralma a dolgozók felett a történelem előző koraiban is létezett. Éppen a mindenáron való profitmaximalizálás sarkalja a tőkést a munkaérték minimalizálására, és a szubjektív hasznosságérték maximalizálására.
Ennek a programját ki is dolgozta Cséfalvay Zoltán a Fidesz egyik frontembere, aki „Helyünk a nap alatt” című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.
A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.
Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.
Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.
A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.
Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.
Tehát a Fidesz és az MSZP harca új osztályharcként is értelmezhető. A kultúrosztály, és a nagytőke harcaként, ahol az újjászülető kultúrosztály egyensúlyba igyekszik hozni a munkaértéket és a szubjektív hasznosságétéket az áru összértékében, és ezáltal immár valóban megdönteni igyekszik a kapitalizmust, ahogy azt Marx megálmodta.
Felhasznált irodalom:
Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l
Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt... Kairosz Kiadó, 1999.
MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc
Báró Brandenstein Béla: Az Ember a mindenségben, Magyar Tudományos Akadémia, 1937.
Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.
A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Schütz Antal: Kezdet és vég a világfolyamatban (könyvajánló)
Ez a könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.
A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
A cikket beépítettem "Az idő kérdése a ciklusszemléletben" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=112515 című cikkembe
A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.
Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.
Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.
A cikket beépítettem "Az idő kérdése a ciklusszemléletben" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=112515 című cikkembe
2012. március 11., vasárnap
Az anyag és a szellem váltakozása a kapitalizmus fejlődésében
Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása
http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Az íráshoz ajánlott további cikkeim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223
Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.
Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.
A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.
A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.
Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.
A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.
A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.
Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.
A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.
Felhasznált Irodalom:
SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.
Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32
Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.
Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.
Dr. Erdélyi Ferenc: A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása
http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA
Az íráshoz ajánlott további cikkeim:
Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223
A gazdaság, a technika a kultúra és a káosz összefüggései
Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
A szerző szerint tehát a stimuláció orientált fogyasztás esetében, ami a kultúrához kötődik, a hasznosságérzet sohasem csökken, és ezeknek az áruknak a fogyasztása mindig biztosított marad, pedig túlnyomórészt ezek is azok közé a javak közé tartoznak, amelyek nem feltétlenül szükségesek az ember életben maradásához. Így tehát, ha az embereket rászoktatjuk a stimuláció orientált fogyasztásra, akkor a gazdaság kaotikus jellege megszűnik, mert a gazdaság által előállított termékek elfogyasztása biztosítottá válik. Csak a kultúra lehet tehát a megoldás erre a problémára.
Felhasznált Irodalom:
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111727
Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.
A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.
A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.
Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.
Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.
Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.
Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.
Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.
A szerző szerint tehát a stimuláció orientált fogyasztás esetében, ami a kultúrához kötődik, a hasznosságérzet sohasem csökken, és ezeknek az áruknak a fogyasztása mindig biztosított marad, pedig túlnyomórészt ezek is azok közé a javak közé tartoznak, amelyek nem feltétlenül szükségesek az ember életben maradásához. Így tehát, ha az embereket rászoktatjuk a stimuláció orientált fogyasztásra, akkor a gazdaság kaotikus jellege megszűnik, mert a gazdaság által előállított termékek elfogyasztása biztosítottá válik. Csak a kultúra lehet tehát a megoldás erre a problémára.
Felhasznált Irodalom:
Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.
A cikkhez ajánlott további írásaim:
A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111727
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)