Sok történelemfilozófiai, szociológiai és egyéb társadalomtudományi munka született már a nyugati társadalom válságáról, az ebből való kiútkeresésről. Ha most még egy ilyet írok, az valószínűleg egy lesz a sok között, mégis ezt fogom most tenni, mert a jelenlegi helyzetben nincs más lehetőség, mint szakadatlan keresni az ebből való kiutat, még ha ez reménytelen és kilátástalan feladatnak is tűnik. A remény hal meg utoljára.
A válság okainak, és a lehetséges kiútnak felvázolása előtt először is fel kell térképeznünk a különféle társadalomtípusokat, amelyek a nyugati és általában a keleti társadalmakat, kulturális közösségeket is leírják. Milyen típusú társadalmak alkotják, és alkották a nyugati és a keleti civilizációt a világtörténelemben? Ha valamennyire elmélyülünk a társadalomtudományi szakirodalomban, akkor láthatjuk, hogy a társadalomtípusok leírása leggyakrabban négy fogalompár köré csoportosul. Az individualista és kollektivista, és az organikus és mechanikus fogalompár köré.
Az organikus és mechanikus fogalompár nem igazán definiált sem a társadalomtudományokban sem a természettudományokban. Igazából annyi értelemben használják, ahány szerző csak van, és alapból is nehezen definiálható fogalmak. Viszont a leggyakrabban a következő jelenségpárokkal kapcsolatban használják őket: Organikus, mint a biológikumhoz kötődő, vagy másként biológiai, és mechanikus, mint a szervetlen anyagi világhoz kötődő, nem biológiai struktúrák a természettudományok területén. Organikus, mint a tradicionális falusi, vagy kisvárosi közösségi formákhoz kötődő társadalmi konglomerátumok, és mechanikus, mint a nagyvárosokban jelenlévő modern nagyipari struktúrákhoz kötődő társadalmi konglomerátumok a szociológia területén. Organikus, mint a lélek előre nem megtervezett, nem tudatos, spontán megnyilvánulásai, és mechanikus, mint a lélek tudatos és akaratlagos megnyilvánulásai a pszichológia területén. Organikus, mint a történelmi időben nem fejlődő, stagnáló, egy helyben álló társadalmak sora, és mechanikus, mint a történelmi időben fejlődő, előrehaladó társadalmak sora a történelem és társadalomfilozófia területén, továbbá az ezekhez tartozó jellegzetes társadalmi struktúrák, mint a kasztrendszer ahol az ember társadalmi helyzetét születési előjogai határozzák meg, illetve a polgári társadalom, ahol az ember társadalmi helyzetét tudása és munkateljesítménye határozza meg. Organikus, mint a művészet bonyolultabb szerkezetű, több díszítést és ornamentikát felmutatni tudó megnyilvánulásai, és mechanikus, mint a művészet geometrikus, puritán, díszítetlen és ornamens nélküli megnyilvánulásai a művészettudomány területén. Organikus, mint az érzéki, hedonisztikus vágyaknak engedő viselkedés és életvitel, illetve mechanikus mint a puritán, önmegtagadó, szorgalomra és fegyelmezett munkaerkölcsre építő viselkedés és életvitel az erkölcstan területén. Mechanikus, mint az önálló, egységes nemzetállamokból alló közösségek, és organikus, mint a több nemzetet egybefoglaló nemzetekfeletti birodalmak a nemzetközi politika területén. Végül a természettudományok területén van még egy mehatározása is az organikus fogalmának, amely egy új tudományon a kvantumbiológián alapszik. Ez a tudomány azt mondja ki, hogy a biológiai létformák nagyrészt a fizikai világ kis méretű létszféráinak jelenségein alapulnak, ahol a részecskék, atomok, hullámok, illetve kvantumok helyezkednek el. Ennek a létszférának a törvényszerűségeit nagyrészt a kvantummechanika tudománya magyarázza. Ezen alapul az organikus biológiai világ a legújabb kutatási eredmények szerint, ennek nyomán az organikus fogalmának van egy legújabb meghatározása is, mint a fizikai világ kisméretű létszférájához kötődő. Illetve ezzel ellentétesen a mechanikus fogalma jelentheti a fizikai világ nagy objektumainak, tehát makroszférájának törvényszerűségeihez kötődő jelenségeket. Mivel nincs egységes meghatározás a társadalomtudományokban az organikus és a mechanikus fogolmaira, a következőkben a fent felsorolt definíciók közül hol az egyiket hol a másikat fogom érteni organikus vagy mechanikus alatt, amikor használom az organikus vagy mechanikus kifejezéseket. Hogy mikor melyik definíciót értem organikus vagy mechanikus kifejezés alatt az a szövegkörnyezetből ki fog derülni. A másik fogalompár, amely leírja a különféle társadalomtípusokat már könyebben definiálható. A kollektivista közösségek olyan társadalomtípusokat jelölnek, ahol a társadalmat alkotó egyének eletkörülményeit, és cselekvési lehetőségeit megszabó jogi és társadalmi keretek egy közös célnak vagy akaratnak vannak alárendelve. Ezzel ellentétesen az individualista közösségek olyan társadalomtípusokat jelölnek, ahol a társadalmat alkotó egyének életkörülményeit és cselekvési lehetőségeit megszabó jogi és társadalmi keretek az egyének akaratához igazodnak. A modern közgazdaságtan hajlamos a fejlődő és haladó jellegű gazdasági rendszereket egyértelműen azonosítani a nyugati individualista berendezkedésű társadalmakkal, míg a stagnáló, fejlődésre képtelen gazdasági rendszereket a keleti kollektivista berendezkedésű társadalmakkal. Én úgy gondolom, hogy ez a megközelítés nem eléggé árnyalt. Amit bizonyítani látszik korunk azon legfőbb közgazdasági jelensége, hogy egyes keleti, kollektivista berendezkedésű társadalmak, azok között is legfőképp Kína egyre inkább kezdi behozni, sőt maga mögött hagyni gazdasági téren a szélsőségesen individualista nyugatot. Ha végignézünk a világ gazdaságtörténetén, akkor láthatjuk az önmagában soha nem determinálta egyértelműen egy gazdasági rendszer fejlődőképességét, hogy az a rendszer kollektivista, vagy individualista berendezkedésű e. Az első kapitalista útra lépő társadalom kétségkívül az angolszász világ volt Nagy Britanniában, majd annak gyarmatain, főként az Amerikai Egyesült Államokban. Ez a társadalom kétségkívül individualista volt. De amikor később az angolszász individualista kapitalizmus berendezkedését megpróbálták meghonosítani a spanyolajkú latin-amerikai országokban, akkor ott már egyáltalán nem bizonyult működőképesnek. Oroszországban viszont a gazdasági modernizációt sohasen az individualista egyéni kezdeményező kézség indította el, hanem erős kezű uralkodók, akik bottal és korbáccsal munkára és áldozatvállalásra kényszerítették alattvalóikat egy centralizált, kollektivista társadalom keretében. Nem kis mértékben csorbítva ezzel egyéni szabadságjogaikat. Gondolok itt Rettegett Ivánra, Nagy Péterre vagy éppen Sztálinra. Kína is egy Sztálinista uralkodó: Mao Ce Tung uralma alatt indult el az ipari fejlődés útján. Ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy azokban a társadalmakban ahol túlzott az individualizmus, ott az angolszász modellel ellentétben az individualizmus a gazdasági fejlődés rovására is terjeszkedhet, mint például a mai Európai Únió tagállamaiban, ahol az 1968-as diáklázadások óta bekövetkezett liberális, posztmodern váltás aláásta a hagyományos közösségi és családi kötelékeket, a munkaerkölcsöt, aminek következtében Európa egyre inkább lemarad a világ gazdasági versenyében. Ugyanakkor valóban vannak olyan kollektivista berendezkedésű keleti államalakulatok is, amelyek tényleg kívül rekedtek a nyugati típusú civilizációk gazdasági, technikai és társadalmi fejlődésének hatásrendszerén. Ilyenek az iszlám országok, amelyek kollektivista társadalmakként valóban elmaradottak és fejlődésképtelenek maradtak. Mindebből arra a megállapításra juthatunk, hogy annak megállapítása, hogy egy társadalomban az individualizmus, vagy a kollektivizmus vezet el a gazdasági fejlődéshez leginkább kultúrafüggő. Ahhoz, hogy egy társadalomban az individualizmus legyen a gazdasági fejlődés motorja jelen kell lennie a gazdasági életben való együttműködéshez nélkülözhetetlen egyéni és önkéntes szabálykövető magatartásnak, és magasszintű munkaerkölcsnek, szorgalomnak. A kapitalizmus az egyéni szabadság keretei között csak ott működhet jól, ahol az egyének szabadságukat önként arra használják fel, hogy eleget tegyenek a gazdasági fejlődés követelményeinek. A kapitalista fejlődés nem automatikusan a szabadságból következik, hanem a kapitalista fejlődés követelményeinek való önkéntes önalávetésből a szabadság keretei között. Ha egy olyan nép körében terjesztjük el az individualista szabadságot, amely nem akarja magát önként alávetni a fejlődés követelményeinek, akkor azon a területen nem fog végbemenni a kapitalista fejlődés. Lásd a latin-amerikai országokat. Ilyen társadalmak esetében csak az vezethet el a gazdasági fejlődéshez, ha egy erős kezű vezető fentről ráerőlteti az alattvalókra a gazdaság törvényeinek való megfelelést, és munkára, áldozatvállalásra kényszeríti őket. Lásd Oroszország példáját. Jó példa még erre a posztmodern korba ért Európa esete, ahol korunkban a szabadságot úgy értelmezik, mind a mindenfajta tekintéllyel szembeni feltétlen és öncélú kritikai attitűd felvételét a szélsőséges individualizmus jegyében. A minden ellen való öncélú lázadás filozófiája már túl van az angolszász individualizmus modelljén, ahol a szabadság kiteljesedését úgy értelmezik, mint az önkéntes gazdasági szabálykövetés és a szorgalom útján való anyagi és erkölcsi gyarapodás lehetőségét, és amint láthatjuk Európa le is maradt a gazdasági versenyben. Valamennyi kritikai attitűd mindenképpen kell a fejlődéshez, hiszen ha az újkor tudósai nem száltak volna szembe azzal a középkori dogmával hogy a nap a föld körül kering, akkor Európa tudományos technikai fejlődése soha nem indult volna el. A probléma azzal van, ha a kritikai attitűd öncélúvá válik, és mindenféle magasabb cél vagy értelem nélkül vesz semmibe minden valós, és pozitív tekintélyt, és intézményt is, mint például a hagyományos család intézményét, vagy a hazafiságot, a megcsontosodott, feleslegessé vált dogmákon kívül. Ekkor a kritikai attitűd túllép eredeti célján és fejlődésellenessé válik. A történelemben vannak olyan helyzetek, amikor túl kell lépni a feleslegessé vált, megcsontosodott dogmákon, hogy a fejlődés irányába tereljük a társadalmat, de nem minden helyzet ilyen. Olyan helyzetekben, amikor a kritika valós és pozitív tekintélyek ellen irányul, akkor valójában fejlődésellenes. A hagyományos család intézményének és a fehér ember szupremáciájának támadása például fejlődésellenes, még ha a posztmodern politikai erők ezt haladó gondolatnak is próbálják beállítani, mert a tudományos és gazdasági innovációk túlnyomó többsége fehér emberektől származik, és a hagyományos család intézménye a fehér ember reprodukciójának egyetlen kulcsa. Ha egy lusta, dolgozni nem akaró közösséget munkára kényszerítünk, egy kollektivista társadalmi rendszer keretében, akkor végeredményben gazdasági fejlődést fogunk elérni, mégha nem is az először kapitalista útra lépett angolszász individualista modellt követjük, ha viszont az individualizmust a minden tekintély ellen való lázadásként értelmezzünk a szorgalmas munlálkodásban való kiteljesedés helyett, akkor végeredményben fejlődésellenessé válunk, megha individualistábbak is vagyunk az először kapitalista útra lépett angolszászoknál. Azonban arra is van példa, a világtörténelemben, hogy valóban a társadalomra rátelepedő kollektivista szellem tesz egy közösséget fejlődésképtelenné. Erre példa az iszlám világ, ahol a társadalmat uraló teokratikus, papi elit nem munkára kényszeríti az alattvalókat, mint Oroszországban, vagy Kínában, hanem olyan evolúció és tudományellenes teológiai eszméket kényszerít a társadalomra, amelyek megakasztanak minden fejlődést. Tehát azt kell mondanunk, hogy a kollektivizmus is, és az individualizmus is egyaránt lehet fejlődésellenes, és fejlődésbarát is egy adott társadalomban, ez főként a közösség kultúrális sajátosságaitól függ. Ahogy fent a fejlődőképességet mechanikus, a fejlődésképtelenséget pedig organikus közösségi sajátosságként írtam le, megállapítható, hogy léteznek mechanikus módon kollektivista társadalmak, mint a kínai és az orosz társadalom. Léteznek mechanikus módon individualista társadalmak, mint az angolszász kúltúrkör. Léteznek organikus módon kollektivista társdadalmak mint az iszlám kultúrkör. Végül léteznek organikus módon individualista társadalmak, mint a mai posztmodern Nyugat-Európa. Nem állítom, hogy ezek a kategóriák minden különbséget leírnak a világ társadalmai között, nyilván vannak még olyan kisebb részletkülönbségek a világ társadalmait illetően, amelyek nem férnek bele ezekbe a kategóriákba, de úgy vélem, hogy ezek a kategóriák jó alapot adnak a világ közösségeinek tudományos leírására. A következő kérdés, hogy lehet e történelmi távlatba helyezni ezeket a társadalmi formációkat, létezik e valamilyen mintázat a történelmi idő folyamatában, ahogy ezek a társadalmi formációk elhelyezkednek egymás után, vagy egymás mellett a történelemben? Az organikus és mechanikus társadalmi formációkat elsőként Oswald Spengler helyezte történelmi távlatba A Nyugat Alkonya című könyvében, ahol felállította a kultúrkörök elméletét. Könyvében széles körben foglalkozik a világtörténelem nagy kultúráival kelettől nyugatig, de legrészletesebben a nyugati kultúrköröket, mégpedig az ókori görög, az ókori római, és a középkortól a jelenkorig fejlődő nyugati kultúrkört vizsgálja. Alapelmélete az, hogy a kultúrák életfolyamatai az élő szervezetek életfolyamataihoz hasonlatosak. Ugyanúgy ahogy az élőlényeknél is, a kultúráknál is van születés, érett felnőttkor, és hanyatló kor vagy öregkor. Az érett felnőttkorban a kultúrák Spengler szerint organikus jegyeket mutatnak, amit ő lényegében művészetelméleti kontextusban értelmez. Minden kultúrának van egy sajátos jegyekkel rendelkező művészeti stílusa, vagy az ő szavaival élve ősszimbóluma, ami az adott kúltúrkör érett korszakában virágzik. A görög kultúra esetében például a plasztikus testiség, ami a görög szobrászat legfőbb stílusjegye, a nyugati kultúrkör esetében pedig a végtelenbe törekvő dinamikus térbeli jelleg, ami a nyugati gótikus katedrálisok legfőbb stílusjegye. Ezek a művészeti stílusjegyek, vagy ősszimbólumuk adják a kultúrák organikus jellegét. A kultúrkörök hanyatló korszakaiban pedig ezek az ősszimbólumok elhalnak, és eltűnnek a kultúra jellemvonásaiból helyüket átveszik a racionális, geometrikus formák, amelyek már a kultúra hanyatló mechanikus formáit fémjelzik,elég csak összehasonlítani az Európa nagyvárosainak középpontjában található gótikus katedrálist, és a külvárosokban látható felhőkarcolókat és gyárakat, hogy össze tudjuk hasonlítani a kultúrák érett, organikus és hanyatló mechanikus korszakait Spengler szerint. A mechanikus korszakokban az adott kultúra ősszimbólumának eltűnése a kultúra jellemvonásaiból automatikusan együtt jár a többi válságjelenséggel, ami ilyenkor jelentkezik. A közösségek szétesésével, a családi élet hanyatlásával stb, hogy aztán az adott kultúra végleg eltűnjön és átadja a helyét új kultúráknak amelyek ugyanilyen fejlődési lépcsőfokokon fognak átmenni. Véleményem szerint Spengler koncepciójának az a legnagyobb hibája, hogy az organikus és a mechanikus ellentétpárját csak művészetelméleti kontextusban értelmezi, továbbá hogy nem veszi figyelembe a világ társadalmait jellemző másik két ellentétpárt a kollektivista és individualista társadalmak ellentétét. A hivatalos történelemtudomány nem két fő korszakra osztja a nyugati civilizációk történetét, esetünkben az ókori görög az ókori római, illetve a jelenkori nyugati civilizáció történetét, hanem háromra. A görög civilizáció esetében ez az archaikus kor, a klasszikus kor és a hellenizmus, A római civilizáció esetében a királyság kora, a köztársaság kora, végül a császárság kora, vagy másként a birodalom kora. A jelenkori nyugati civilizáció esetében pedig a középkor az újkor és a legújabb kor. Ez a tény pedig azt sugallja, hogy a nyugati civilizációk történetében nem csak egyszerűen az organikus és a mechanikus korszakok váltják egymást, hanem itt többről van szó. Ha megvizsgáljuk, hogy milyen tulajdonságok jellemzik a nyugati civilizációkat felépítő, hármas rendben egymást követő korszakokat, akkor azt látjuk, hogy az első korszakra mindig merev, archaikus társadalomszerkezet, és szigorú dogmatizmus jellemző a kasztrendszerek ismérveivel, és persze ebből következő fejlődésképtelenség, amelyek összességében az iszlám társadalmak jellemzői mai világunkban. Ez jellemezte mind a görög archaikus kort (Kréta, Mükéné), mind a római király kort, és a középkori Európa feudális társadalmát is. A második korszakokat a nyugati civilizációk történetében, így a görög klasszikus kort, a római köztársaság korát, és a felvilágosodás eszméire, illetve a XVII. századi angol ipari forradalom gazdasági és tudományos eredményeire épülő európai újkort puritán munkaerkölcs, felfokozott, egyéni kezdeményező készségre épülő munka és alkotókedv jellemzi. Ezekben az időszakokban érik el a nyugati kultúrák legfőbb tudományos és kulturális eredményeiket. Jelentős terjeszkedési potenciál jelenik meg ilyenkor ezekben a társadalmakban. A görög művészet és filozófiai gondolkodás ekkor érte fénykorát. A római birodalom ekkor érte el legnagyobb méretét, különösen a köztársaságkor végén Augustus uralkodása alatt. Európában ekkor született a legtöbb technikai vívmány, amelyek máig alapját képezik a nyugati technikai civilizációnak, és ekkor építette ki a nyugati világ az egész Földre kiterjedő gyarmatbirodalmát, ami alapjaiban átformálta a világ képét. Végül a harmadik korszakokat a nyugati civilizációk történetében, így a görög hellenizmust, a római császárkort, és az európai legújabb kort az jellemzi, hogy felfokozott munka és alkotókedv átfordul a mindenfajta tekintély elleni lázadásba. A puritán munkaerkölcs helyét lustaság, fogyasztói szemlélet és élvezethajhászás veszi át, felüti a fejét a lázadás az adott kultúra tradicionális vallása ellen és a helyét mindenfajta keleti kultuszok veszik át. A hedonizmus és élvezethajhászás miatt háttérbe szorul az áldozathozatalt kívánó család intézménye aminek következtében demográfiai zuhanás veszi kezdetét az adott kultúrában, és megjelennek a keleti barbár népek hogy átvegyék a helyét a demográfiailag visszahúzódó, őshonos nyugati népeknek. Eddig még minden nyugati civilizációban lezajlott ez a folyamat, amit ma posztmodernizmusnak neveznek, és gondolom már észrevette az olvasó, hogy melyik három fent leírt közösségi formának felel meg ez a három civilizációs fázis. Igen, az organikus módon kollektivista, a mechanikus módon individualista, és az organikus módon individualista közösségi formáknak. Ez a három közösségi forma váltakozik a nyugati civilizációk életfolyamataiban. Az organikus módon kollektivista közösségi forma jelenti a kezdetet, a mechanikus módon kollektivista közösségi forma a virágkort, és az organikus módon individualista közösségi forma a hanyatló kort. A mechanikus módon kollektivista közösségi forma pedig csak a keleti civilizációknál van jelen, az Oroszoknál és Kínaiaknál, és nem jelenik meg a nyugati civilizációk életfolyamataiban. Érdekes, hogy éppen az a kor jelenti a virágkort ezeknek a civilizációknak a történetében, amit Spengler hanyatló korként értelmez, hiszen melyik kor volt a nyugat igazi virágkora? Nyilván a XIX. század, a mechanikus, ipari technológiára és tudományos racionalizmusra épülő kapitalizmus időszaka. Európa ekkor alkotta meg technológiai vívmányainak jelentős részét, ekkor építette ki az egész világra koterjedő gyarmatbirodalmát, amivel alapjaiban átformálta a világot, ekkor volt demográfiai erejének tejében, ekkor volt a legmagasabb a születésszám, és a vallásosság sem szorult vissza olyan mértékben akkor, mint ma a posztmodern korban. A középkori egyetemes egyház ugyan felbomlott katolikus, és különféle protestáns egyházakra, de az emberek még a XIX. században is nagyrészt vallásosak és templomba járók maradtak saját keresztény egyházukban. A tudományos racionalizmus koránt sem mért akkora csapást a tradicionális vallásosságra, mint a posztmodern szellemiség. Az igazi hanyatló kor mindig egy új organikus kor volt a nyugati civilizációk történetében, ami a kezdettel ellentétben individualista módon volt organikus, és amit Spengler összemosott az általa mechanikusnak nevezett korral. Ami érdekességként elmondható az az, hogy ennek a három közösségi formának a képviselői minden korban egyaránt jelen vannak a nyugati társadalomban csak egyszer hol az egyik, hol a másik válik dominánsá az adott kornak megfelelően, és olykor az egyik szövetséget köthet a másikkal a harmadik ellenében. Erre jó példa a nyugati középkort képviselő katolikusok, vagy legalábbis egy részük szövetsége a posztmodern erőkkel, illetve a nyugati középkorhoz hasonló társadalmi struktúrával rendelkező iszlám szövetsége a posztmodern erőkkel. Vagyis az organikus módon kollektivista, és az organikus módon individualista erők szövetsége a mechanikus módon individualista erőkkel szemben. Ami a a mechanikus módon kollektivista erők ellen is irányul, csak rájuk nincs olyan nagy hatással, mert ők kívül élnek a nyugati kultúrkörön.
A posztmodern mozgalmak már a középkor óta jelen vannak a nyugati társadalomban. Elsőként különféle okkult titkos társaságok formájában működtek a középkorban, mint alkimisták, rózsakeresztesek. Amelyek lényegében különféle okkult, ezoterikus tevékenységekkel is foglalkozó anarchista szervezkedések voltak, amelyek a középkori egyház tekintélyuralmának a megdöntésére irányultak.
Majd az újkorban már a művészvilág keretei között jelentek meg újra, és akkor már a felvilágosodás és a belőle kinövő racionális tudomány tekintélye ellen lázadtak. Először a romantika szellemi mozgalmán belül a XVIII. század végén, akik elutasították az újkori racionális tudomány szerintük lelketlen, mechanikus formáit, és a régi világ természetközelisége után sóvárogtak, amit meg is jelenítettek művészetükben, amelyben a középkori formákhoz nyúltak vissza a természethez, a nőiséghez. Ezt jelenítették meg főként a festészet és a zene területén egyaránt.
Később főként francia nyelvterületen, a XIX. század végén, az irodalom világában, a szimbolisták, azol között is Paul Verlaine és Arthur Rimbaud színrelépésével kezdődött meg hasonló mozgolódás a művészvilágban. Rimbaud és Verlaine elutasították a polgári világ puritán erkölcseit, amiket ők nyárspolgárinak minősítettek, és a tiltott élvezeteknek kezdtek hódolni. Az abszintnak, az ópiumnak, a homoszexualításnak. Ezekről a dolgokról szerzett élményeiket jelenítették meg költeményeikben. Ők voltak az első ikonikus megtestesítői annak amit ma lázadó ifjúságnak nevezünk. A XX. század közepe táján pedig Amerikában ütötte fel a fejét egy ehhez hasonló művészmozgalom, amelyet a beat nemzedék névvel illet az irodalomtörténet. A főként Allen Ginsberg, Jack Kerouac és William Burruoghs nevével fémjelzett mozgalom tagjai fellázadtak szüleik nemzedékének "tisztes polgári" életmódja ellen, amely a mindennapos munkába járáson és a rendezett családi életen alapult. Mivel unalmasnak és lélektelennek találták azt, és Verlaine illetve Rimbaud példájához hasonlóan a tiltott élvezetekhez fordultak. A hasishoz, a whiskey-hez, az azonos neműekkel vagy épp színesbőrűekkel folytatott szexuális együttléthez, és elődeikhez hasonlón különféle irodalmi művekben örökítették meg erről szerzett élményeiket. A politika színpadára a 68-as párizsi diáklázadásokkal lépett először a posztmodern a nyugati társadalomban, amelyet egyes nyugati baloldali irányzatok készítettek elő. Főként azután, hogy kezdtek eltávolodni a Szovjetúnió ortodox marxista irányvonalától, amely a fokozódó osztályharc ideológiájának erőltetése mellett központosított, tekintélyelvű iparfejlesztésen is alapult. Egyes nyugati baloldali körök egyre inkább ferde szemmel néztek a Szovjetúnió központosított, mechanikus ipari társadalmára, szerintük terméketlen munkásosztályával. A kapitalizmus egy új megjelenési formáját kezdték látni benne, ahol a nyugati tőkésosztály szerepét az uralkodó párt adminisztratív hivatalnokrétege vette át. Bennük látták az új tőkésosztályt, aki uralkodik a nekik alávetet ipari munkásságon a Szovjetúnió mechanikus ipari társadalmában. Ezért elkezdték átdolgozni a marxizmus tanításait, amely a marxizmus organikus alapokra helyezését jelentette egyben. Elvetették Marx azon tanításait, hogy a nyugati ipari, technikai civilizáció által megfertőzött terméketlen mechanikus munkásosztály lenne az, amely majd egykor megdönti a kapitalizmust, és olyan társadalmi csoportokat tettek a helyükre, amelyek megítélésük szerint tiszták a nyugati mechanikus ipari civilizáció szennyétől. Elsősorban a nőket, mivel a nyugati ipari civilizáció fenntartói és működtetői főként férfiak. A színesbőrű bevándorlókat, mert a nyugati ipari civilizáció működtetői és fenntartói főként fehérek. A szexuális kisebbségeket, melegeket, leszbikusokat, mert ha kiiktatjuk a hagyományos családmodellt a nyugati társadalom életéből az megakasztja a fehér férfiak szaporodási rátáját, amely a nyugati ipari civilizáció és vele a kapitalizmus összeomlásához vezet. Illetve a fiatalokat, akik hajlamosak a kritikai gondolkodásra, a minden tekintély ellen való lázadásra, ami ahogy azt fent megállapítottuk szintén fejlődésellenes, rombolja a hagyományos polgári társadalom és vele a kapitalizmus intézményeit. Ezek a társadalmi csoportok lettek ezután a marxista osztályharc zászlóvivői a nyugati társadalomban. Az új tőkésosztály akiknek a hatalmát meg kell dönteni pedig a fehér, heteroszexuális, keresztény férfiak lettek, hiszen ők a nyugati mechanikus ipari civilizáció fő működtetői és fenntartói. Elkezdték népszerűsíteni, az iszlám bevándorlást, a homoszexualitást, a feminizmust és a parttalan kritikai gondolkodást a nyugati társadalomban. Korunkban pedig azt láthatjuk, hogy ha nem is az egész katolikus egyház, de a katolikusok egy része, mint a nyugati civilizáció egykori organikus módon kollektivista korszakának maradványai szövetségre látszanak lépni az organikus módon individualista, vagyis a posztmodern politikai erőkkel. Joe Biden az amerikai posztmodern politikai erők vezéralakja katolikusnak vallja magát. A magyar posztmodern politikai erők vezéralakja Márky Zaj Péter katolikusnak vallja magát. A katolikus világ vezetője I. Ferenc Pápa katolikus vezetőként posztmodern politikai elveket vall. Úgy tűnik tehát, hogy az organikus módon individualista és organikus módon kollektivista erők a közöttük lévő látszólagos ellentéteket nagyon is hajlandóak félre tenni olyan dolgok miatt amiben viszont közösek. Mi lehet ez a közös ügy ami miatt készek félre tenni minden más ellentétet egymás között? Véleményem szerint a fejlődésellenesség. Nem látok lehetségesnek más okot e torz szövetség létrejöttéhez, mint hogy mind a két erő fejlődésellenes, és szemben áll az európai felvilágosodás alapelveivel. A legnagyobb látszólagos ellentét a katolikusok és a posztmodern politikai erők között a család kérdése, A hagyományos családmodell támogatása a katolikusok részéről, illetve annak elvetése a posztmodern politikai erők részéről. Viszont a fejlődésellenesség szempontjából nézve még ez a látszólagos ellentét is inkább kiegészíti egymást, mint hogy egymást elvetné. Hiszen míg a hagyományos családmodell az iszlám világban azoknak a népcsoportoknak a szaporodását segíti, akik nincsenek megfertőzve a nyugati mechanikus ipari civilizáció által, addig a nem hagyományos családmodell itt nyugaton azoknak a népcsoportoknak, konkrétan a fehér népeknek a szaporodását gátolja, akik a felvilágosodás alapelveinek és a belőle kinövő mechanikus ipari civilizációnak a legfontosabb zászlóvivői. Tehát ha a liberális katolikusok azon torz logikáját követjük, hogy ha a felvilágosodás korát életrehívó fehér faj eltűnik a Föld színéről, akkor újjáéled az általuk áhított középkor, akkor a hagyományos, és nem hagyományos családmodell tulajdonképpen inkább kiegészíti egymást, minthogy egymás ellen lenne. Az organikus módon kollektivista és organikus módon individualista erők tehát képesek minden látszólagos ellentétüket félretenni a fejlődés megállításának közös ügyéért. A posztmodern éppúgy képes szövetségre lépni a katolicizmussal mint az iszlámmal, mint ahogy a mechanikus módon kollektivista és mechanikus módon individualista erők is képesek a szövetségkötésre a másik két erő ellen, amire a legjobb példa az Orbán Viktor vezette magyar polgári konzervatív erők szövetsége Oroszországgal, ami a nyugati, és magyar posztmodern politikai erők erős kereszttüzében áll. Az eddig tárgyaltak értelmében tehát a nyugati civilizációk története a fejlődésközpontú mechanikus és fejlődésellenes organikus erők küzdelméből áll. Azonban a görög és római civilizáció után következő nyugati civilizáció esetében már kicsit bonyolultabb a helyzet ennél. A nyugati civilizáció hanyatló korszakát már több szemszögből is vizsgálat alá kell vennünk véleményem szerint, hogy reális képet kapjunk a mai valóságról. Mint mondtam a posztmodern erők a középkor óta jelen vannak a nyugati társadalomban. Más és más megjelenési formákban. Voltak olyan szervezeteik amelyek a művészet, mások a politikai akció területén tevékenykedtek, és voltak olyanok is amelyek különféle filozófiai spekulációkat terjesztettek. Ilyen volt a XIX. század derekán megjelenő teozófia mozgalma Helena Blavatsky vezetésével, majd az abból kinövő antropozófia Rudolf Steiner vezetésével. Ezek egyfajta okkult, ezoterikus irányzatok voltak amelyek olyan a filozófia és a tudomány határterületén lebegő gondolatokat, elméleteket terjesztettek, amelyekkel a felvilágosodás korában született tudományos gondolkodás szerintük hideg, racionális és mechanikus formáit szerették volna organizálni, vagy természetesebbé, emberközelibbé tenni. Tehát egy erősen tudomány és technikakritikus mozgalomról van szó, aminek az esetében az az érdekes, hogy nézeteik bár tudománykritikusak voltak, egy idő után mégis részeivé váltak a tudományos gondolkodásnak. Ezeknek a mozgalmaknak az okkult, ezoterikus spekulációiból fejlődtek ki aztán a fizikai világ mikro méretű részeit vizsgáló tudományok. A részecskéket, atomokat, kvantumokat, hullámokat vizsgáló tudományágak, mint a kvantummechanika. Ezek az új tudományágak pedig hihetetlen technikai fejlődést produkáltak a nyugati világban a felvilágosodás után immár a posztmodern korban. Mondhatni második tudományos forradalmat hívtak életre a felvilágosodás korának mechanikus személetű tudományos forradalma után. Ebből a tudományos forradalomból nőtt ki az informatika tudománya is, amely hihetetlen mód átalakította világunkat. A modern számítógépek mind kivétel nélkül kvantummechanikai alapon működnek, amely mint tudomány a XIX. századi ezoterikus mozgalmak okkult spekulációiból nőtt ki. Ennek a tudományos forradalomnak a legfőbb képviselői korunkban a techcégek. Mint például a Google, a Facebook, az Apple, a SpaceX.
Ezeknek a cégeknek a vezetői szinte mind kivétel nélkül elkötelezettek a posztmodern politikai mozgalmak iránt, de a posztmodern politikai mozgalmak fanyalogva, vagy olykor ellenségesen tekintenek rájuk.
Megintcsak a kapitalizmus új megjelenési formáját látják bennük, mint egykor a szovjet állami vállalatok bürokratikus vezetőrétegében is. Ez régi hagyomány a baloldali mozgalmak esetében, hogy válvetve harcolnak a szocializmus megvalósulásáért, majd amikor valahol az megvalósul, akkor a megvalósult szocialista társadalom vezető rétegét kezdik támadni, mint a kapitalizmus új megjelenési formájának képviselőit.
Tehát hogy a posztmodern teljes egészében fejlődésellenes lenne ma már ez is csak részben igaz, mert a maga módján olykor, ha akaratlanul, vagy félig akarva is, de szintén hozzá tud járulni a technikai fejlődéshez, amit az is jelez, hogy a posztmodern erők képviselői olykor saját gyermekeik ellen fordulnak. Esetünkben a posztmodern politikai erők a techcégek ellen.
A posztmodern korunkban egyrészt szétzilálta a nyugati társadalom szerkezetét, ugyanakkor hihetetlen technikai fejlődést produkált, és ha viszonya a fejlődéshez ma már ennyire felemás az azt jelzi nekünk, hogy nem szabad teljesen elvetnünk ezt sem, ha a nyugati társadalom megmentésén gondolkodunk. Hanem meg kell szelidíteni, kirostálni belőle a káros elemeket, és megfelelően kell integrálni a nyugati kapitalista társadalom életébe. Hogyan csináljuk ezt?
Ennek elemzéséhez először is azt kell észrevennünk, hogy a mai nyugati társadalomban a posztmodernből kinövő információs forradalom következtében egyre inkább eltűnnek a technológiai akadályai egy úgynevezett techno anarchista társadalom létrejöttének. A techno anarchista társadalom lényege az, hogy a társadalom tagjai szabadon és önállóan rendezhetik be saját életüket, viszonylag függetlenül az őket körülvevő társadalmi rendszertől úgy, hogy ezzel nem veszélyeztetik az őket körülvevő társadalom tudományos, technikai, kulturális és gazdasági fejlődését, haladását.
Ezt a társadalmi folyamatot két technológiai trend hajtja előre az információs korban. Az első ahhoz a jelenséghez kapcsolódik, hogy egyre inkább terjed a számítógéppel, interneten keresztül végezhető távmunka és távoktatás. Főként az intellektuális, szellemi erőfeszítést igénylő munkafolyamatok, mint például programozás, mérnöki és művészeti tevékenységek területén, amelyek egyre inkább elvégezhetők a munkahely földrajzi helyétől távol, távmunkában. Ez függetleníti a munkavállalót a hagyományos munkahelyek kollektív közösségi szabályainak kényszereitől, aminek minden munkavállaló alá van vetve az ipari forradalom óta, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy ilyen körülmények között is tovább dolgozzon, biztosítva ezzel a gazdaság további működését. Ehhez hasonlóan a munkavállaláshoz szükséges készségek elsajátításának folyamata, vagyis az oktatás is egyre inkább elszakad az oktatási intézmények földrajzi helyétől, egyre inkább terjed az internetes távoktatás.
A második technológiai trend arról szól, hogy egyre inkább képessé válunk az ember biológiai képességeinek és tulajdonságainak átalakítására a genetikával, genomikával, illetve az agy-számítógép interfésszel kapcsolatos kutatásoknak köszönhetően. A genomikai kutatásoknak köszönhetően egyre inkább képessé válunk arra, hogy szuperembereket szerkesszünk, az emberi DNS manipulációjával, akik rendelkeznek azokkal a szellemi és fizikai képességekkel, amelyek a jövő technológiájának használatához és fejlesztéséhez szükségesek. De akár azt is megtehetjük, hogy minden jövőben születendő magzat bőrszínét fehérré alakítjuk, ami véleményem szerint az egyetlen lehetséges megoldás a színesbőrű népek teljeskörű integrációjára a főként fehérek uralta modern civilizációba. Már azoknak a színesbőrűeknek akik csatlakozni akarnak a fehér közösségekhez. Az agy-számítógép interfésszel kapcsolatos kutatások pedig azt ígérik, hogy az ember szellemi képességei összekapcsolhatóak lesznek a számítógépes mesterséges intelligencia alkalmazások képességeivel, ami a genomikai kutatásokon túl méginkább megsokszorozza az ember szellemi képességeit.
Egy technoanarchista társadalomban, ahol az emberek túlnyomó többsége szellemi munkát fog végezni távmunkában, elengedhetetlen, hogy mindenki rendelkezzen a modern technológia fejlesztéséhez szükséges képességekkel, ezt pedig csak a genomika, és az agy-számítógép interfész technológiája biztosíthatja, mint ahogy a színes bőrű népek végleges integrációját is a fehér társadalomba, azáltal, hogy minden jövőben születendő magzat bőrszínét fehérré változtatjuk, ami a posztmodern politikai erők szemszögéből valószínűleg rasszizmusnak minősülne, mert ők a fejlődéspártiságot tekintik rasszizmusnak, számukra minden rasszizmus, ami fejlődéspárti, pedig ez valójában antirasszista gondolat, mert minden népet és fajt integrálni akar a fejlődés egyetemes történelmi folyamatába.
Ezzel három, illetve négy legyet ütünk egy csapásra. Azzal, hogy a posztmodern embert szellemi munkát végző távmunkásként függetlenítjük az őt körülvevő társadalom kényszereitől, kielégítjük ennek az embertípusnak a minden tekintélytől és intézménytől való függetlenedési szükségletét, biztosítjuk a civilizáció további technológiai, gazdasági és kulturális fejlődését. Kiküszöböljük a fehér ember ellen folytatott osztályharcot.
Továbbá megoldjuk hogy a jövőben ne csak a technika, hanem vele együtt az ember is fejlődjön, a maga biológiai valóságában. Az evolúció nagy tudósai között vannak akik kifogásolják, hogy az utóbbi évezredekben csak a technika fejlődött és az ember biológiai evolúciója leállt.
Friedrich Nietzsche volt az a filozófus, aki sok kortársához hasonlóan averzióval viseltetett a felvilágosodás szerinte lelketlen és mechanikus tudományos és technikai vívmányaival szemben, ugyanakkor nem akart szakítani az evolúció gondolatával, és úgy gondolta, hogy a fejlődés gondolatát az ember biológiai valóságába helyezi át elintézve, hogy ezután az ember fejlődjön ne a technika, azáltal, hogy megszabadítja a keresztény erkölcstől, ami szerinte a felsőbbrendű ember létrejöttének legfőbb akadálya, aki nem más, mint az emberi evolúció magassabb szintje.
A felsőbbrendű ember megalkotásának véleményem szerint nem a keresztény erkölcs elvetése a legjobb módszere, hanem éppen a tudomány és a technika, a genomika és az agy-számítógép interfész. Az ember és a technika fejlődése a jövőben sem szakadhat el egymástól, azoknak párhuzamosan kell fejlődniük. A technoanarchista társadalom biológiai reprodukcióját pedig úgy biztosíthatjuk megfelelően, hogy a távmunka terjesztését összekapcsoljuk a magyarországi Orbán kormány jövőbarát családpolitikájával. Az Orbán kormánnyal nem kell mindenben egyet érteni, de a családpolitikájuk kétség kívül jó. A jövő technoanarchista társadalma tehát egyesíti magában a posztmodernt, a tudományos racionalizmust, és a nietzschei felsőbbrendű ember tant.
Míg a régi felvilágosodás megszüntette a születésből származó előjogokat és különbségeket a társadalomban, a jővőbeli technoanarchista társadalomban megszűnnek a képességekből és adottságokból származó különbségek és előjogok, mert mindenkinek lehetősége lesz megszerezni ezeket a képességeket és adottságokat. Ezt nevezem én új felvilágosodásnak.
A középkor egyenlőtlenül és vérségi alapon volt arisztokratikus a születési előjogok miatt. A felvilágosodás egyenlőtlenül volt polgári a képességekben, adottságokban való különbségek miatt, az új felvilágosodás egyelőségben és vérségi alapon lesz polgári, mert a polgári képességeket, adottságokat, mindenki a vérében, vagy a génjeiben fogja hordozni.
A jövő útja egyértelműen a szocializmus, de egy elitista szocializmus. Nem a társadalom alján élő proletárok szocializmusa. A szocializmus célja csak az lehet, hogy a felső polgári osztályban egyesítse az emberiséget, nem a proletariátusban, ahogy azt a kommunisták elképzelték. A cél az kell, hogy legyen, hogy mindenkit kapitalistává tegyünk, nem az, hogy elvágjuk a kapitalisták torkát, hogy ezután mindenki proletár legyen.
A jövő társadalma organikus társadalom lesz, de egy fejlődőképes organikus társadalom, amely integrálja magába a felvilágosodás eredményeit is, aminek folytán mint organikus társadalom, talán jobban elfogadható lesz a katolikus egyház számára is, amely az újkor folyamán véleményem szerint még sokáig megőrizhette volna politikai hatalmát ha befogadta volna magába a felvilágosodás intézményeit, most itt az alkalom, hogy az új felvilágosodás élharcosává váljon. Nekik is előnyükre lesz, ha nem a posztmodernel próbálnak szövetkezni, mint a liberális katolikusok, illetve nem a középkort próbálják visszahozni, mint a katolikusok másik csoportja: a tradicionalista katolikusok, hanem az új felvilágosodást választják vezérlőelvüknek.
Viták kereszttüzében áll ma Európában a kérdés, hogy az Európai Únió egyfajta nemzetek Európája legyen, vagy valamilyen nemzetek feletti képződmény. Ha a távmunka terjedésével a nemzetet alkotó sokféle foglalkozási csoport és réteg beleolvad a számítógépükkel otthon dolgozó távmunkások egységesnek mondható osztályába, illetve mindenki fehér bőrű lesz, vagy legalábbis azok akik csatlakozni akarnak a fehérek közösségéhez akkor valószínűleg valamifajta nemzetek feletti Európa fog kialakulni, de ez olyan nemzetek feletti Európa lesz amely figyelembe veszi a fehér faj érdekeit, és a modern civilizáció fejlődésének és haladásának szükségleteit.
Végül ha az új felvilágosodás egyesíti a posztmodernt, a felvilágosodást, és a Nietzschei felsőbbrendű ember tant, vagyis az individualista módon organikus korok lázadásra, függetlenedésre való hajlamát, az individualista módon mechanikus korok tudományos racionalizmusát és a kollektivista módon organikus korok kasztszerű, feudális társadalmának arisztokratizmusát, tehát a nyugati történelem organikus és mechanikus vonulatait, akkor most jött el az a korszak ahol a nyugati kultúrkörök ciklikus felemelkedése és hanyatlása megáll, és a fejlődés valamilyen új, másfajta korszaka köszönt be a nyugati civilizáció történetében, amelyről még nem tudjuk pontosan, hogy miben is fog állni.
Míg én az új felvilágosodásról beszélek, van aki az új középkor eljövelét jósolta. Nyikolaj Bergyajev volt az a filozófus, aki úgy képzelte, hogy az orosz kommunista forradalom alapjain fog majd létrejönni valamifajta új organikus társadalom nyugaton. Ha megnézzük a mai, egykor a marxista ideológiából kinőtt nyugati posztmodern társadalmat, valóban mintha a középkort látnánk újjáéledni. A minden tekintély ellen való lázadás ideológiája ma merev dogmatizmusba fordult át, az elhajlókat a középkori inkvizíció szigorával bűntetik, és populistának titulálják. Ami lényegében azt jelenti, hogy a populista figyelembe veszi a társadalom alsóbb rétegeit alkotó nép akaratát. Ez a Nietzschei felsőbbrendű ember gőgjét mutatja az alsóbbrendű ember iránt a nyugati vezetők részéről és az arisztokratikus feudalizmus újjáéledését jelzi nyugaton. A nyugati vezetők önmegtartóztatásra, aszkézisre kötelezik alattvalóikat, mint a középkori egyház. Kevesebbet fűts, kevesebbet fürödj, kevesebbet fogyassz, hogy megmentsük a bolygót és megállítsuk Putyint. Míg a felvilágosodás mechanikus ipari technológiája a nemzetek egyesítését segítette elő az újkorban, addig a posztmodern technológia: az internet nemzetközi hálózatban működik, és olyan nemzetekfeletti gazdasági egységet teremt ami a nemzetek feletti birodalmak középkori, európai megfelelőihez hasonlatos. Végül a nyugat még új választott népet és szentföldet is talált magának az Ukránok és Ukrajna személyében, akikért a nyugati fiatalok válvetve mennek önkéntesen harcolni a gonosz Putyin ellen, mint a középkori templomos lovagok. A nyugati vezetők lényegében azt a középkort hívták életre nyugaton, amitől szellemi elődjeik valláskritikai megnyilatkozásaikban oly élesen elhatárolódtak egykor. Inkvizícióval, a nép zsírján élő arrogáns arisztokráciával, a Szent Földre (értsd: Ukrajna) tartó fanatikus lovagokkal. Európa jövőjének nagy kérdése véleményem szerint az, hogy visszazuhan e a középkorba, vagy pedig az új felvilágosodás győzedelmeskedik, amely egységesíti a nyugati történelem organikus és mechanikus vonulatait.
Felhasznált Irodalom:
Körmendy Lajos: A közösség nélküli ember, Ad Librum, 2020.
Oswald Spengler: A nyugat alkonya, I-II., Noran Libro Kiadó, 2021.
Nyikolaj Bergyajev: Az új középkor, Szemlélődések Oroszország és Európa sorsán Bp. 1935. Pro Christo Diákszöv. 122 l. 2 sztl. lev. Kiadói kartonálásban.
The Problems of a Gnostic Science: The Case of Theosophy’s Occult Chemistry
https://brill.com/view/book/9789004254947/B9789004254947_013.xml
Jim Al-Khalili, Johnjoe McFadden: Az élet kódja, Libri Könyvkiadó, 2017.
Görög Művészet: http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.muveszet/index.asp_id=28.html
A római művészet korszakai:
https://docplayer.hu/16627892-A-romai-muveszet-korszakai.html
Amartya Sen: A fejlődés mint szabadság, Európa Kiadó, 2003.