Látom magam előtt az olvasó embert. Ki mély nyugalomban, lángoló kandalló és pattogó szikrák mellett ül öreg hintaszékén egy mesebeli kastély öreg szobájában. Régi borítású könyvel kezében. Akár egy régi vágású arisztokrata. Aki a kastélyán kívüli világot a sasok magasságából szemléli. Ő a nyugati ember, a Fausti ember, ahogy Oswald Spengler nevezte a Nyugat Alkonya című művében. Ahol azt is leírta, hogy a nyugati ember létszemlélete a végtelen tér utáni vágyban és az meghódíthatatlannak látszó, különös erőfeszítést kívánó célok felé törő akaratban nyer értelmet. Gondolkodtam egykor sokáig az olvasás lényegén, mely az olvasó ember arisztokratikus nyugalmában és az olvasást mellőző, műveltség nélküli ember ideges izgágaságában ölt számomra testet. Nem ismerhetek minden olvasó embert, de a legnagyobb olvasók, akiket ismerek, mindent olvasnak egész életükben. Még azokat a könyveket is végig olvassák, amelyek nem igazán a kedvenceik. Szépirodalmat, vagy éppen ponyvát, a természet és társadalomtudományok minden ágát.
Mivel csak így válhatnak a körülöttünk lévő világot egészében átlátó egyéniséggé, akik így fölébe tudnak emelkedni a világnak, hogy a magasból szemlélhessék azt. Aki viszont nem látja át egészében a nagyvilágot, és nem tud fölébe emelkedni, az része marad a világ folyásának, amely folytonos mozgásával mindig magával sodorja az erőtlen, magát uralni nem tudó embert. Ezzel magyarázható az olvasást mellőző ember ideges izgágasága. Spengler mellett Szmodis Jenő volt a másik kedvenc szerzőm, aki Spengler nyomán azt írta, hogy a Fausti szellemű nyugati világot az különbözteti meg a kelettől, hogy a nyugati szemlélet tagolt és dualista. Szakadékot feltételez Isten és a világ között. Míg keleten minden egy. Isten és a világ panteisztikus módon egy, a kultúra minden szempontból egy.
Való igaz, keleten nem látunk a kandalló mellett olvasgató, átszellemült arisztokratákat. Ez csak a nyugat kiváltsága. Talán éppen a mindent egységbe vonó, panteisztikus keleti szemlélet a ludas ebben. Hiszen ahol minden egy, ott az emberek is örök részei maradnak a nagy egységnek és nem tudnak úgy felül emelkedni a világon, mint a nyugati ember. Az olvasó ember tehát nem más, mint a Fausti ember végtelen felé törő ideáljának jelképe. Ahogy a régi nyugati ember égbe törő katedrálisokat épített, vagy keresztes hadjáratokat szervezett a végtelen messzeségben lévő keletre, úgy a modern nyugati ember, az olvasó ember új arisztokrataként próbál felülemelkedni a világon. Az égbe, a sasok magasságába. Akár egy meditáló buddhista szerzetes, hiszen Buddha volt az régen, aki egy kis nyugati szellemet vitt keletre azzal, hogy széttörte az indiai kasztrendszert.
Ő az új Übermensch, Nietzsche felsőbbrendű embere, aki mindent átlátó műveltségével új értéket próbál teremteni a tömegek felett. Vagy Pál Apostol új arisztokratikus keresztény embere, aki nem lázad a fennálló társadalmi rend ellen, mert ő egy transzcendens üdvösségben várja a megváltást, a művelődés modern üdvösségében. Viszont aki mégsem mindig csak passzív szemlélődő, hanem lehet akár aktív, tevékeny lángelme is, mint Széchenyi István, aki olvasott emberként szintén majdnem egyetemes műveltséggel rendelkezett az ő korában. Ebben a nyugodt, műveltségben szemlélődő, mégis aktív, életben azonban talán mégis átalakítja egyszer a földi világot, mint ahogy az ókori keresztény aszkéták is átvették az uralmat végül Róma felett, vagy ahogy Széchenyi is átalakította magyar hazánkat a fennálló rend ellen nem erőszakosan lázadó, hanem öntudatosan tevékeny életével.
Igen, ha a Pál Apostol vezette kereszténység volt a bomló ókori Róma új reménysége, akkor talán az olvasó ember a mai bomló és válságokkal szabdalt modern nyugati világ új reménysége. Aki új Fausti emberként, új arisztokrataként egykor majd új utat mutat a nyugati embernek. Aki most erőtlenül, a nagy egység részeként sodródik a világ folyásában, és csak az új Fausti emberben találhat új szellemi és erkölcsi vezetőre, az olvasó emberben, aki a világ felett állva várja a jövő fényeinek kigyúlását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése