Az előadó szerint a klímaváltozás, vagyis az éghajlat globális felmelegedése ezt fogja magával hozni Magyarországon is a közeljövőben. A magyarországi erdőket alkotó fajok többsége ki fog pusztulni, és ezek csak olyan új fajokkal pótolhatók, amelyek bírják a megváltozott környezeti körülményeket. Így pedig a jövő erdészei sem tehetnek mást, mint hogy alkalmazkodnak ehhez a megváltozott helyzethez, és olyan új fafajokat és egyéb növényfajokat telepítenek át a mi országunkba, amelyek életképesebbek a felmelegedés körülményei között a ma itt élő növényfajoknál.
Ezt a gondolatot mintegy kapcsolatba is hozta a jól ismert emberi migráció jelenségével, ahol manapság embertömegek áramolnak főként az iszlám területekről Európába. Az új növények telepítését az emberi migrációhoz hasonlítva növényi migrációként aposztrofálta, amely rémületes gondolatokat ébresztett fel bennem, miszerint Európa iszlamizációja lehet, hogy mégsem elkerülhető. Ha ugyanis Európa és az egész nyugati világ földrajzi képe a mediterráneumhoz, vagy a Közel-Kelethez válik hasonlóvá, az magával hozhatja, hogy a fehér embernek távoznia kell a világból, legalábbis ideiglenesen, és helyüket olyan emberfajoknak kell átvenniük, akiknek lelki és testi felépítése jobban megfelel az új földrajzi környezetnek. Ha Európa tájképe olyan maradna, mint most, akkor a táj kivetné magából az idegen elemet, de egy táj, bár ez tudományosan nincs bizonyítva, egyedül az én véleményem, csak belegyökeredzett fajokat tűr meg magában, még az emberek között is.
Ez tudományosan is aggályos a darwini evolúcióra visszatérve, mert tulajdonképpen azt jelenti, hogy a kölcsönös együttműködés nőies rendszere, ha az emberi beavatkozásnak köszönhetően is, de kiválasztódik a versenyben a természetes kiválasztódás férfias, versenyszerű rendszerével szemben. A nyugat egyik domináns földrajzi formája az erdő, mint ahogy azt az előadó is kifejtette a darwini természetes kiválasztódás terepe. Ha egy területre telepítenek 3000 csemetét, akkor azokból csak mintegy 500 fa fejlődik erdővé. A többiek elpusztulnak az életben maradásért folytatott versenyben. Az erdő így a férfias versenyszerűség megtestesítője. A kert viszont, ami mint kulturális és vallási szimbólum, ami inkább a mediterráneumhoz és a Közel-Kelethez kötődik, a kölcsönös együttműködés nőies világának a megtestesítője. A kertben mindig úgy telepítik a növényeket, hogy azok egymás életfolyamatait kölcsönösen támogassák. Ha pedig a globális felmelegedés következtében tölgyek helyett cédrusokat és pisztáciafákat telepítenek Európába, akkor Magyarország erdei is inkább kertekhez válnak hasonlatossá. Ez szomorúsággal tölt el engem, ha valóban így lesz, de ha Istennek ez az akarata, akkor az ellen nem sokat tehetünk.
Azonban, mint keresztény, kétlem, hogy Isten még ha megengedné is Európa iszlamizációját, jóvá hagyná e azt, hogy a történelmi fejlődés kereke megálljon, hiszen az nem más, mint az Isteni üdvtörténet velejárója. Ennek nyomán nemrég került a kezembe egy könyv a baha’i (baháj) hitról, amely egy még a XIX. század iráni társadalmában kialakult új világvallás, méghozzá az iszlám vallásból fejlődött ki, és hívei az iszlámhoz való viszonyát úgy írják le, mint a kereszténység viszonyát az egykori zsidó valláshoz.
A baha’i hit abban a XIX. századi Iránban alakult ki, ahol a különféle vallások, így az iszlám, a kereszténység és a többi ott regnáló kisebb hit kölcsönös elzárkózásban és ellenségeskedésben élt együtt. Az ország gazdasági és technikai fejlődését az ország korrupt, feudális muszlim vezetői akadályozták. Ebben a helyzetben pedig a vallás alapítói, akik eredetileg muszlimok voltak úgy látták, hogy egy olyan vallásra van szükség, amely békében egyesíteni tudja nemcsak az ország vallásait és fajait, hanem az egész emberiség összes vallását és faját, és ugyanakkor támogatja a technikai és a gazdasági fejlődést. Ennek nyomán ez a vallás egyetemes vallásként definiálja önmagát. A vallásokra úgy tekint, mint amelyek az emberi történelem különféle korszakaiban mindig az adott problémákra adott válaszokként jöttek létre, amik így történeti küldetésüket betöltve hanyatlásnak indultak. Mint ilyenek pedig mind kivétel nélkül igazaknak tekinthetőek, mint a történelmi fejlődés egy-egy fokozatai, amelyek ugyanannak a transzcendens Istennek az üzeneteit közvetítik, és a történelmi fejlődés célja ezeknek a vallásoknak és az emberiségnek az egyetemes egysége.
Az iszlámmal ellentétben hisznek az evolúció elméletében, hogy a körülöttünk lévő élővilág és a szervetlen természet hosszú és fokozatos fejlődés útján jött létre. Támogatják a gazdasági és technikai fejlődést, mert az szerintük az egyetemes jólétet, és a vallások és népek ebből következő egymáshoz közeledését segíti elő. Az általuk elképzelt világrend szimbólumai a legismertebb formájukban az izraeli Haifa-ban látható baha’i kertek amelyek művészi szempontból sikeresen ötvözik a természetességet a mesterkéltséggel, és amelyekben a különféle növények úgy támogatják egymást kölcsönösen, mint ahogy szerintük egyszer majd az emberiség népei és vallásai is fogják támogatni egymást.
A baha’i hit tehát, ahogy a kereszténység egykoron kivált a törvényeibe zárkózó és passzívvá vált zsidó vallásból, hogy egyetemessé, fejlődésképessé és történetivé tegye azt, ugyanúgy vált ki a többi vallástól elzárkózó, azokkal fanatikus harcot vívó és minden fejlődéstől elzárkózó muszlim vallásból, hogy szintén egyetemességet hirdessen, és támogassa a társadalmi fejlődést. Ebből következően pedig lehet, hogy a baha’i hit egyfajta új kereszténység, amely a világ fölötti uralmat majd egykor átvevő muszlim vallás evangelizálására, és a történelmi fejlődés útjára terelése céljából jött létre? Lehet, hogy nemsokára megismétlődik majd az, ami az ókorban is, hogy az Európába betörő muszlimok megdöntik a fehér ember uralmát. Mint ahogy az ókorban a római birodalom területére betörő barbár germánok is megdöntötték Róma hatalmát.
Majd a betörő iszlám és a fehérek maradékainak körében virágzó vallások köréből kiemelkedik majd a baha’i hit, amely újra megalapítja a római katolikus egyházat, vagy valami ahhoz hasonlót, amely az új római birodalom egységét fogja ismét helyreállítani az immár újra krisztanizált muszlimok lakta Európában? Ez manapság még valamiféle tudományos fantasztikus rémképnek tűnik, de a hanyatló Róma korában a kereszténység jövőbeli hatalomra kerülésének gondolata is úgy hangzott volna az akkori ember fülében, mintha ma azt mondanák valakinek, hogy a krisna hit lesz a jövő vallása.
A baha’i hit a muszlim vallásba próbálja beleojtani a fejlődés gondolatát, ezt pedig csak úgy tudja megtenni, hogy a fejlődés elvét nem a természetes kiválasztás versenyszellemű gondolatára alapozza, amely a nyugati kapitalizmus alapja, hanem a kölcsönös segítségnyújtás elvére. Lehet e egyáltalán fejlődést teremteni így? Érdekes módon pontosan ezt a kérdést feszegeti a mi Széchenyi Istvánunk gazdaságfilozófiája is.
Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása című könyvében Széchenyi ideológiájának, gondolatvilágának megszilárdulásáig követi nyomon a legnagyobb magyar életútját. Hogy mit kapott útravalóul a művelt, királyhű arisztokrata családi környezetből, hogyan hatottak rá katonaévei, ahol megtapasztalta kora problémáit, vagyis Európa népeinek, és társadalmi osztályainak szétesettségét, szétzilálódását. Majd később hogyan hatottak rá olvasmányai, szerelmi csalódásai és keleti-nyugati irányba tett utazásai. Végül eljut Széchenyi fő művének a Hitel-Világ-Stádiumnak az elemzéséhez.
Széchenyi: Hitel című munkájának tartalma kevéssé ismert a magyar olvasó előtt, sokakban csak annyi él e mű tartalmáról, hogy a magyar gazdaság kapitalizálásához hitelre van szükség, pedig ha csak ennyi lenne a könyv mondanivalója, akkor nem lehetne sokra értékelni, mert azt a kisiskolás is tudja, hogy a kapitalista fejlődéshez hitelre van szükség. Miről szól valójában ez a könyv? A mű központi kérdése, hogy a magyar földesúr, gazda és egyéb más gazdálkodók miért nem tudnak úgy gazdálkodni a földjükön, vagy egyéb más jószágaikon, hogy azt maximálisan tudják hasznosítani, és maximális hasznuk legyen belőle. Széchenyi sok okot felsorol, amelyeket mindig körkörösen visszavezet egy problémára: a Hitel hiányára, a könyvnek mégsem a Hitel hiánya a fő mondanivalója, hanem ezeknek az okoknak az elemzése. Az egyik legfontosabb ok, hogy a gazdálkodóknak nincs elég információjuk és tudásuk arról, hogy hogyan hasznosíthatnák birtokukat, vagy a környezetükben felmerülő egyéb gazdasági lehetőségeket, hogy a körülöttük lévő kis világot maximálisan használatba vegyék, és maximális hasznot sajtoljanak ki belőle.
A megoldás Széchenyi szerint erre is a Hitel, hiszen a magyar gazdálkodó csak pénz segítségével tudja kiművelni önmagát és fejleszteni képességeit, hogy minden a környezetében felmerülő gazdasági lehetőséget meglásson, és hogy tudjon belőlük hasznot hajtani magának. A fő mondanivaló mégsem a Hitel hiánya, hanem ennek a problémának a felvetése, mert ez elvezet ahhoz, hogy az általános gazdasági fejlődéshez közértelmességre, a szellemi képességek maximális kifejlesztésére, van szükség, hogy mindenki minden gazdasági lehetőséget meglásson, és tudja azt hasznosítani. Beszél természetesen a magyar gazdálkodók erkölcsi hiányosságairól is, így a felfuvalkodottságról, a bárdolatlanságról, amiről mások is sokat írtak már Széchenyi eszmerendszerével kapcsolatban, és amit megint csak hitellel lehet orvosolni, hiszen a magyar ember csak pénz segítségével tanulhat jó modort, polgári kultúrát és erényt.
A fő mondanivalója Széchenyinek azonban mégsem a magyarság erkölcsi vagy értelmi nemesítésének szükségessége, vagy, hogy ehhez hitel szükségeltetik, hanem hogy minderre azért van szükség, hogy a magyar gazdálkodó maximálisan ki tudja használni birtokait, és minden gazdasági lehetőséget, ami az útjába kerül. De vajon miért olyan fontos ez Széchenyi szerint? Egyrészt azért, mert csak ez szavatolja a jövőbeni kapitalista fejlődés maximális kiteljesedését, másrészt pedig azért, mert ennek közösségteremtő ereje van. Csak ez az alapelv tudja összekovácsolni Magyarország és Európa széttagolt nemzeteit és osztályait, amelyeknek szétziláltságát Széchenyi katonáskodása alatt tapasztalta meg. Ha például egy iparos meglátja, hogy hogyan húzhat hasznot egy a környezetében tevékenykedő földműves munkájából, akkor az iparos és a földművelő osztály nem fog többé háborúzni egymással.
Ha a földbirtokosok meglátják, hogy milyen haszon származik abból, hogy a jobbágy saját hasznára is dolgozhat, aminek hála többet termel, és így a földesúrnak is több terményadót tud beszolgáltatni, akkor a földesúri elnyomás a jobbágy felett megszűnik, és így beindul a kapitalista fejlődés, és egyesülnek Európa széttagolt nemzetei és osztályai a polgárosodás által. Az egyes gazdasági teoretikusok gondolatai ellenében, tehát akik szerint a haszonra való törekvés, vagyis az önzés széttagolja a társadalmat, Széchenyi éppen a haszonra való törekvésben látja a közösség összetartó erejét. Csakhogy nem a passzív haszonra való törekvésben, ahol az ember alkalmanként felmerülő kicsinyes vágyait követi, hanem az aktív haszonra való törekvésben, ahol a gazdálkodó folyamatosan keresi, és kutatja, hogy milyen úton, módon tudna nyereséget sajtolni a környezetében felmerülő gazdasági lehetőségekből, és ennek okán folyamatosan fejleszti és tökéletesíti önmagát.
Széchenyi számára a legjobb közösségi forma, amit el tud képzelni nemzete és Európa számára az a polgári egyesület, ahol a tagok folyamatosan művelik, fejlesztik egymást, közvetítik egymásnak a különféle információkat művelődési, gazdasági lehetőségekről. Tehát egyfajta közösségi polgárosodást kíván életbe léptetni, ahol minden ember megtalálja annak útját-módját, hogy hogyan húzhat hasznot polgártársa tevékenységéből, képességeiből, és így a polgári fejlődés a közösségi együttműködésben valósul meg. Ennek nyomán Széchenyi tételei közé tartozik a különféle közösségi javak, mint például a nemzeti nyelv, vagy a nemzeti művészet hasznossá tétele is, ahol hasznosságon nem feltétlenül közvetlen anyagi hasznot ért, hanem konkrétan használhatóságot, mint például hogy a magyar nyelv használható legyen a különféle tudományok művelésére, mert ha ennek nyomán a magyar hasznot tud hajtani a polgártársaival való anyanyelvi kommunikációból az csak a nemzeti összetartást erősíti.
A másik legfőbb ok Széchenyi számára a haszonra épülő közösségi polgárosodás elősegítése szempontjából nem más, mint szubjektivizmusa. Csak akkor nyerheti el az ember külső és belső függetlenséget, ha közösségben fejtheti ki képességeinek legjavát. Hiszen az anarchisták ideálja, ahol az ember teljesen függetleníti magát a körülötte lévő társadalomi környezettől, hogy minden szempontból maga rendezze be saját életmódját az nem feltétlenül belső függetlenséget, hanem teljes magányt és visszafejlődést szül. Az a társadalmi rend pedig ahol az emberek önkiteljesedése másoktól radikálisan függ és az emberek ebben egymást akadályozzák, természetesen rabságot szül.
Csak az aktív, egyéni haszonra épülő közösségi polgárosodás segítheti elő az ember teljes belső függetlenségét. A következő kérdés, hogy mi a mondanivalója ennek az eszmerendszernek korunk számára, és hogy milyen gazdasági program feleltethető meg ma ennek az eszmerendszernek? Korunk nem más, mint az információs társadalom kora, amit egy új technológiai és gazdasági paradigmának tekintenek a gazdasági és műszaki tudományokban. A hagyományos XX. századi ipari struktúrák radikális átalakulását hozza magával a műszaki tudományok terén, illetve nagyfokú individualizálódást hoz magával a társadalmi életben. Ezt a folyamatot Alvin Toffler: Harmadik hullám című könyvében követhetjük nyomon a legplasztikusabban, amely az információs társadalom egyik alapművének tekinthető.
Alvin Toffler, a modern információs társadalom legfőbb kutatója szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.
A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Toffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Toffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.
Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.
Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Toffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparosítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.
A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Toffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kis család, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.
Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.
A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A fosszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.
Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Továbbá magával hozta ez az individuum felértékelődését is, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak. Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.
Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Toffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.
Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló, más bőrszínű emberek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Toffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Ennek a jele például, hogy az egészségügyben megszűnt az orvosi tekintély mindenhatósága, és egyre inkább terjed az öngyógyítás gyakorlata. Egyes cégek, késztermékek gyártása helyett, egyre többször olyan gépeket és eljárásokat ajánlanak a vásárlóknak, amelyekkel saját maguk készíthetik el a kívánt fogyasztási cikket, és így tovább.
Az új technológiai paradigma tehát nagyon sok negatívnak ítélhető következménnyel is együtt jár, mint például a családok szétesése, vagy a multikulturalizmus megjelenése. A könyv végszava utal az önálló, vagy önellátó gazdálkodás térnyerésére, amely az információs kor előrehaladásával napjainkban kezd kiteljesedni leginkább. A hagyományos munkahelyek ahol bejárunk egy gyári, vagy irodai munkaközösségbe, ledolgozzuk a napi 8 óránkat, és haza megyünk, egyre inkább kezd eltűnni és helyüket kezdik átvenni a kreatív iparágak, amelyeket önálló vállalkozás formájában lehet csak űzni. Start-Up vállalkozásoknak nevezik ezeket az új gazdálkodási formákat, ahol az egyén előáll valamilyen új üzleti ötlettel az információ technológia világában. Egy új webes, vagy mobilszolgáltatással, szoftverrel; vagy technikai szerkezettel, speciális tudású digitális fényképezőgéppel és nyomtatóval, és az új, már olcsóbb, információs technológiákra épülő gyártási eszközökkel vállalkozásban kezdi el a gyártását és értékesítését annak a piaci szegmensnek, akik ezután érdeklődnek.
Korunkban a magyar politika világában óriási viták vannak akörül, hogy a hagyományos iparágakban teremtsünk új munkahelyeket állami eszközökkel, ahol a bérből és fizetésből élő alkalmazottak táborát szaporítjuk, vagy inkább az önálló egzisztenciával rendelkező Start-Up vállalkozók táborát gyarapítsuk e. Tehát hogy a régi technológiai paradigmát, vagy az újat támogassuk e, és akörül is viták vannak, hogy ezt hogyan tegyük. A hagyományos munkahelyek teremtésével való gazdaságfejlesztésnek a jobboldali Fidesz-KDNP pártszövetség a legfőbb híve. Az önálló egzisztenciára épülő Start-Up vállalkozások gyarapításának, vagyis az új technológiai paradigmának a baloldal a legfőbb híve, de olyan formában, hogy a hagyományos munkahelyeket és szociális szolgáltatásokat teljes egészében le kell építeni, és az állampolgárokat gazdasági értelemben magukra kell hagyni. Tehát teljes egészében utat kell engedni a szabadpiaci folyamatoknak a hagyományos ipari struktúrák leépítésével, mert akkor a gazdaságilag magukra hagyott állampolgárok rákényszerülnek, hogy önállóan alkossanak maguknak egzisztenciát új Start-Up vállalkozások formájában.
Továbbá volt régen egy centrumpártinak nevezhető irányzat is a magyar politikai életben Antall József vezetésével, akik elfogadták a baloldal azon tételét, hogy a hagyományos munkahelyeket le kell építeni. Ebben részt is vállaltak, és ezért bírálták is Antall Józsefet a jobboldalon. Viszont úgy gondolták, hogy az embereket mégsem kellene teljesen magára hagynia az államnak, hanem állami segítséggel támogatni kellene őket abban, hogy az új technológiai paradigmát művelő Start-Up vállalkozóvá váljanak. Például minden személynek alanyi jogon járó kamatmentes vállalkozói hitelekkel, vagy azzal az oktatási stratégiával, amely azt irányozza elő, hogy minden a közoktatásból kikerülő érettségizett állampolgárnak legyen már egy a Start-Up világban kamatoztatható üzleti ötlete.
Hol helyezhető el Széchenyi eszmerendszere ezekben a különféle gazdaságfilozófiai irányzatokban? A baloldal területén egyértelmű, hogy nem, egész egyszerűen azért, mert a baloldal koncepció nem felel meg a polgárosodást elősegítő ideának, hiszen a gazdaságilag magára hagyott állampolgárok többsége szegénységbe süllyed, a szegénység pedig a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem motivál arra, hogy gazdaságilag önállósodjunk. Ezt már a különféle gazdaságpszichológiai kutatások rég kimutatták, hogy téves az az álláspont, miszerint az anyagi és szellemi javak hiánya arra ösztökéli az embert, hogy dolgozzon, és kiemelkedjen a szegénységből, mert ezeknek a hiánya inkább még jobban leépíti az emberi személyiséget és képességeket.
Véleményem szerint leginkább a jobboldali Fidesz-KDNP, és a centrumpárti MDF elképzeléseinek ötvözetében találhatjuk meg Széchenyi eszmerendszerének mai helyét. Ami véleményem szerint megvalósítható lehetne, hiszen miért ne adhatnánk alanyi jogon járó, kamatmentes vállalkozói hiteleket minden emberi személynek, és miért ne köthetnénk az érettségihez egy saját Start-Up ötlet kidolgozását amellett, hogy támogatjuk a hagyományos munkahelyek teremtését is. Azért gondolom ezt, mert Széchenyi kategorikusan kijelentette, hogy az embernek mindenben meg kell látnia saját hasznát ez pedig a mai körülmények között, éppen úgy vonatkozik egy hagyományos munkahelyre, mint egy Start-Up vállalkozásra.
A hagyományos munkahely megléte nem feltétlenül gátolja egy Start-Up vállalkozás meglétét, hanem alapjául is szolgálhat annak azzal, hogy biztos jövedelmet, rendszeres életmódot biztosít, ami előfeltétele lehet például annak, hogy egy üzleti ötletet nyugodt, magányos információgyűjtéssel és elmélkedéssel összeállítsunk, szemben a tiszta vállalkozói életmód állandó bizonytalanságával és gyorsaságával. Továbbá a hagyományos munkavégzés mindig közösségben zajlik, ami pedig mindenképpen egyfajta keretet ad Széchenyi közösségi polgárosodásáról szóló gondolatának. Tehát leginkább ez felel meg annak a gondolatnak, hogy mindenben meg kell látnunk a saját hasznunkat, és hogy közösségben kell polgárosodnunk. Megjegyezném továbbá, hogy éppen az új technológiai paradigmában kap nagy jelentőséget Széchenyi azon gondolata, hogy mindenki más ember tevékenységeiben és képességeiben meg kell látnunk azt a lehetőséget, hogy hogyan csináljunk belőle hasznot.
Ugyanis éppen az információs technológia fejlesztése, egy új webes, vagy mobilszolgáltatás, vagy technikai kütyü létrehozása az, amely a leginkább megköveteli a különféle régi, már meglévő technológiai újítások, művészi, és egyéb más mintázatok rendszeres gyűjtését és egymással való kombinálását, mert a mai kor felduzzadt információmennyisége, és az információs technológia követelményei erre különösen nagy alapot adnak. Ez pedig különösen jó alapot ad polgártársaink szakmai munkásságára és tevékenységeire való állandó és fokozott odafigyelésre, és az abból való okulásra. Továbbá a hagyományos munkahelyek teremtése által létrejövő közösségi térben ez különösen jó alapot ad a közösségi polgárosodásnak.
Széchenyi eszmerendszere, és annak a mai korra alkalmazása, vagyis a jobboldali és centrumpárti gazdasági elképzelések ötvözete az, amely által kiküszöbölhetnénk az új technológiai paradigma káros, közösségromboló hatásait, amelyekre Alvin Toffler utalt, mint például a családok szétesését, vagy a multikulturalizmus megjelenését ahol Európát ellepik a délről és keletről jött bevándorlók. Hogy az új technológiai paradigmát közösség összetartó és közösségfejlesztő erővé tegyük, mert ha az információs korban végbemenő polgárosodás közösségi formát ölt, akkor a társadalom védve lesz az információs korral együtt járó fokozott individualizálódási tendenciáktól, úgy, hogy emellett mégis megőrizheti belső függetlenségét. Ez lenne véleményem szerint Széchenyi eszmerendszerének legfőbb mondanivalója korunk számára.
Végül rá kell térnünk a Széchenyi eszmerendszere mögött meghúzódó filozófiai alapelvekre, amelyeket én egyfajta korrigált dialektikus materializmusként gondolok el Karl Marx szóhasználatával élve. A Wikipédia összefoglalása a dialektikus materializmusról: „A dialektikus materializmus alapgondolatait Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.”
Tehát a dialektikus materializmus szerint az anyagban meglévő belső ellentmondások folyamatos fejlődésre késztetik az anyagot, és így jönnek létre a mindenség egyre magasabb rendű létformái a fizikai létformáktól a biológiai és társadalmi létformákig. Ezt egészen a társadalmi létformáig elméletben igaznak fogadhatjuk el, azonban a társadalmi létformák esetében a marxizmus szerint a termelőerők fejlődése alakítja a társadalmat, vagyis a technika, így tehát a dialektikus materializmus szerint az anyag ellentmondásokra épülő önfejlődése a technika fejlődésében folytatódik, ami viszont, a józan ész megfontolásai szerint, már nem nevezhető önfejlődésnek, mert a technika nem maga fejlődik, hanem az emberi tevékenység fejleszti.
Az ember, mint tudjuk biológiai lény, amelynek kémiai összetevői vannak. Természeti környezete pedig, amit a termelőerők fejlesztése során megmunkál a fizikai kölcsönhatások törvényeinek van alávetve, tehát a fizikum birodalmába tartozik. Tóth Imre a Soproni Múzeum igazgatója minapi beszédében Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, tevékenységében fizikusként emlegette, mert meg akarta őrizni a Habsburg birodalom kereteit, csak ezeket a kereteket a környezetével való surlódásokkal, ütközésekkel akarta átalakítani, amelyek a fizikai kölcsönhatásokra jellemzőek. Kossuthot pedig kémikusnak nevezte, mert ő forradalmi úton fel akarta felrobbantani a Habsburg birodalom kereteit, az pedig csak a kémiára jellemző, hogy ha egy anyagfajtához valamilyen kémiai reakció útján egy új anyagfajtát adunk hozzá, akkor az egész gyökeresen átalakul, tehát a régi anyagfajta keretei szétrobbannak. Vegyük most sorra a kémikum, és az arra épülő biologikum, illetve a fizikum, mint a valóság létszintjeinek tulajdonságait. Ehhez először is az idő és az erő összefüggéseit kell megvizsgálnunk.
Először is azt kell kifejtenünk ezzel kapcsolatban, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság mikrovilágában megjelenése a makro világ terében. Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelensége: a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulása.
A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek, hasonlóan a keleti miszticizmushoz, de ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.
E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol meg nem is, illetve létezhet is meg nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is a szerzőnek, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak az emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon.9 A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.
Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket. Ezek közül a gondolatok közül, most nekünk az a legfontosabb, hogy a kvantummechanikai valóság az a lét és a nemlét valamiféle egységeként értelmezhető, mert, ahogy a következőekben ki fog derülni, a lét és a nemlét egysége a fizika makro világában is jelen van, méghozzá az idő folyamatában.
Posch Jenő: Az idő elmélete című könyvében az idő természetét vizsgálja és felteszi a kérdést, hogy mivel az időt legtöbben a sebességgel rendelkező folyamnak képzelik el, amely az eseményeket magával sodorja, lehet e sebessége egy olyan dolognak, amely maga is minden esemény sebességének az alapja. A három időkategória: a múlt, a jelen és a jövő lehet e csupán három ereszték, amelyeken az események keresztül folynak, vagy miféle viszonyban áll egymással ez a három időkategória? Végül nem ellentmondás e azt mondani, hogy események múlnak el, másrészt pedig a jelen válik múlttá?
Vagy lehet, hogy az idő nem folyam és nem is anyag? Egyáltalán hogyan tulajdonítsunk neki nagyságot vagy kiterjedést? Létezik e egyáltalán az idő olyan értelemben, mint egy asztal, vagy egy szék? Végül azt kezdi el vizsgálni, hogy hogyan lehet elképzelni az időt. Egy lassan folyó, és egyszer véget érő időt nehezen, de mindenki el tud képzelni, de olyan időt, amelyben nincs múlt, jelen, jövő, vagy másként, nincs egymásután, senki nem tud elképzelni. Az idő tehát maga sem lehet más, mint az egymásután, tehát az a jelenség, hogy a dolgok egymásután következnek.
Az egymásután természetéről pedig azt mondhatjuk el, hogy mindig csak a három időkategória: múlt, jelen, jövő keretében tudunk beszélni róla, ahol a jelen mindig múlttá válik, így egymásután csak ott képzelhető el, ahol van múlás, így lényege sem más, mint maga a múlás. Múlás pedig csak ott van, ahol valamiféle változás van, tehát ahol valami egyszer már volt, aztán megszűnt létezni. Mint például egy szikla esetében, ami ha az egyszer létezett, majd darabokra tört, akkor eredeti formájában megszűnt létezni és új forma lépett a helyébe, tehát eredeti formája a nemlétbe süllyedt. Így elmondhatjuk, hogy a múlás nem más, mint a létből a nemlétbe való folyamatos vándorlás.
Az idő Posch megfogalmazásában tehát nem más, mint a múlás, vagyis a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, a kvantummechanikai valóságnak pedig, ami véleményem szerint azonos az idővel Capra megfogalmazásában egyik jellemzője, hogy jellegében a lét és a nemlét egyszerre van jelen, a kettő folyamatos vibráció során keveredik egymással. Ha pedig a kvantummechanikai valóságnak ezek a tulajdonságai, akkor ezek a tulajdonságok a makro világ terében is jelen vannak, még hozzá az idő folyamatában, ahogy az Posch könyvéből kiderül, mert az maga sem más, mint a dolgoknak a létből a nemlétbe való folyamatos átvándorlása, vagyis a lét és a nemlét egymást átható folyamatos vibrálása. Ennek nyomán pedig kimondhatjuk, hogy az idő nem más, mint a kvantummechanikai valóság megnyilvánulása a makro világ terében.
Végül rá kell térnünk az erő fogalmára is. Az erő a testeket gyorsulásra késztető pillanatnyi ráhatás, míg az energia a testek változtató képessége. Itt érezhető, hogy az erő és az energia közötti fő különbséget időbeli jellegük adja. Az energia a változás maga, amely egy hosszú távú, sőt egyesek szerint végtelen, folyamatot alkot, hiszen az energia megmaradás törvénye szerint energia nem szűnhet meg, csak átalakulhat, tehát ha egy test energiát veszít, akkor egy másik testnek szükségszerűen energiát kell felvennie.
Az erő pedig egy testnek a pillanatnyi ráhatása, ami egy másik testet változásra késztet. Tehát az energia egy folyamat, az erő pedig egy pillanat, ahogy a jelen is egy pillanat alatt válik múlttá, és a kvantumvilág vibrációit is pillanatok alkotják. Továbbá elmondhatjuk, hogy a világegyetemben minden változást, vagy Posch szavaival múlást erőhatás okoz. Ha egy szikla széttörik, tehát ha eredeti formájában megszűnik létezni, és új formát kap, vagy másként, ha eredeti formája a létből a nemlétbe vándorol, az csak erő hatására történhet. Mivel pedig a múlás maga az idő, tehát a kvantummechanikai valóság, akkor az erő nem lehet más, mint a kvantummechanikai valóság, vagy másként az idő megnyilvánulása a makro világ terében, vagyis az idő hajtómotorja a térben, amely a makro világ dolgait a létből a nemlétbe hajtja, ahogy az atomi szinteken is a lét és a nemlét keveredik egymással sajátos vibráció folyamatában.
A makro világ tere, amelyben az anyagi testek egymással való kölcsönhatásai a kvantummechanikai valóság létszintjeinek tulajdonságait veszik magukra, Tóth Imre megfogalmazásában megfeleltethető a valóság fizikai létszintjének, hiszen benne a valóság törvényei az ütközések és súrlódások által való irányváltások formájában valósul meg a valóság kereteinek a megtartásával, ami azzal magyarázható, hogy a fizikai valóságban a testek elkülönülnek egymástól, nem alkotnak egy egységes egészet. Viszont, hogy határozhatjuk meg a biológiai és kémiai létszinteket? A kémia világáról Tóth Imre azt mondta, hogy ott a különféle kémiai kölcsönhatások a rendszer egészére vannak hatással, és az egészet átalakítják. Ez csak azért lehetséges, mert a kémiai létformák, és a rájuk épülő biológiai létformák maguk is egy egységes egészet alkotnak. Tehát a kémiai kötések, amelyek az atomokat a kvantummechanika törvényei által egymáshoz ragasztják egy molekulában, amely az anyagfajták alapja, egy egységes egésszé teszik az anyagot, amiben minden külső behatás eleve az egész rendszerre hatással van.
Ha pedig az atomokat egymástól elkülönülő fizikai valóságoknak tekintjük, a molekulákat pedig a kvantummechanika törvényei által atomokból összerendezett egységes egésznek, illetve ha elfogadjuk Capra azon tételét, hogy a kvantummechanikai valóság maga is egy panteisztikus egységnek tekinthető, akkor kimondhatjuk, hogy a kémiai és a biológiai létszintek legfőbb tulajdonsága az, hogy bennük a fizikai létszintet, mintegy áthatja, és egységes egésszé teszi a kvantummechanikai valóság, vagyis az idő létszintje. Tehát ennyiben téved a dialektikus materializmus tudománya. Az anyag, nem egységes törvények szerint fejlődik a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszinteken, a fizikai, illetve a kémiai és a biológiai létszintek az anyag egészen eltérő megnyilvánulási formáját képviselik. Míg a fizikai világ mozgásformáiba a kvantummechanikai valóság csak egyszeresen hatol be, azáltal, hogy a fizikai világ kölcsönhatásait a kvantummechanikai valóság létszintjeihez teszi hasonlatossá, a kémiai és biológiai létformákba kétszeresen hatol be azáltal, hogy bennük a fizikai világ létformáit egyben panteisztikus egységgé is teszi.
Ennek nyomán Posch tételeiből kiindulva a fizikai létszint az erőnek feleltethető meg, mert benne a kölcsönhatások erőhatás pillanatok formájában mennek végbe, míg a kémiai és biológiai mozgásformák az energiának feleltethetőek meg, mert bennük ezek az erőhatás pillanatok egy egységes, egész folyamatba rendeződnek. Mi a helyzet a társadalommal? Marx szerint az embert a munka, vagyis a természeti környezet folyamatos megmunkálása, tette társadalmi lénnyé, mert csak a munka által léptek az emberek szorosabb és rendezettebb kapcsolatba egymással a munkamegosztás által előálló gazdasági kölcsönhatások által. A munka pedig a fizikában, bizonyos értelemben, az energia szinonimája. A munka mennyiségének kiszámítási képlete a fizikában erő x elmozdulás, mint ahogy társadalomban is minden munkafajta hatóerejét is e képlet segítségével számíthatjuk ki.
Ez a képlet pedig önmagában is jelzi, hogy a munka az energiához hasonlóan nem más, mint az erőhatás pillanatok egységes egésszé rendeződése egy folyamatban, vagyis a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival van analógiában. Mivel pedig egy társadalomban minden fajta munka a minket körülvevő fizikai világ megmunkálását jelenti, és a társadalom a munkavégzés által jött létre, ahogy azt Marx mondta, a társadalmiasodás nem jelent mást, mint a fizikai világ kémizálását, illetve biologizálását, ahol a két egymástól teljesen eltérő anyagi létszint, a fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint kölcsönösen áthatja egymást. Így oldódik fel tehát a marxizmus ellentmondása az anyag önfejlődéséről a társadalomban. A termelőerőket a társadalomban nem az anyag önfejlődése hozza létre, hanem a két egymástól teljesen eltérő anyagi létforma, vagyis a az önfejlődő fizikai, illetve a kémiai és biológiai létszint egymásra hatása.
Ha pedig az emberi társadalom kialakulása, amely a földművelés kialakulásával vette kezdetét a fizika valóságszintjének kémizálását, illetve biologizálását jelenti, akkor felmerül a kérdés, hogy nem ismétlődött e meg ez a folyamat, az emberi társadalom kialakulását követő technológiai fejlődésben, amit Alvin Toffler a három hullám kifejezésével illet. Tudjuk, hogy a régi XX. századi ipari struktúrák technológiája, amit Alvin Toffler második hullámnak nevez, lényegében a mechanika alapelvei szerint működött, ahol az egyik alkatrész, vagy fogaskerék meglöki a másikat, és az így előálló együttmozgás működteti a gépeket. Ez lényegében a fizikai mozgásforma tulajdonságainak feleltethető meg, ahol az egymást követő erőhatás pillanatok egymásutánja biztosítja a mozgást.
A modern információtechnológia viszont már az elektronika és a kvantummechanika alapelvei szerint működik, ahol az elektrotechnika tudománya által előállított szerkezetek a mechanikus szerkezeteknél sokkal bonyolultabbak, összetettebbek. Olyannyira, hogy egyre inkább kezdenek hasonlítani a különféle élő szervezetekhez. Az információ technológia tudományából nőtt ki például a mesterséges intelligencia kutatás, amely már az emberi organizmusokhoz, konkrétan az emberi agyhoz hasonló szerkezeteket próbál létrehozni. Így pedig egyértelmű, hogy míg a hagyományos ipari struktúrák a fizikai mozgásformával állnak analógiában, addig az információs technológiák a kémiai és biológiai mozgásformák tulajdonságaival állnak analógiában. Tehát ahogy a valóság létszintjeinél a kémiai, illetve biológiai mozgásformák a fizikai mozgásformák kémizálását, illetve biologizálását jelentette, úgy a műszaki tudományok területén az információs tudományok megszületése a műszaki tudományok kémizálását, illetve biologizálását jelenti.
Ebből kifolyóan pedig észrevehető a történelemben egyfajta ciklikusan visszatérő hullámzás. Hogy a biológiai és kémiai mozgásformák ciklikusan megszületnek a fizikai mozgásformákból, majd egyfajta párhuzamos fejlődés után a kétfajta mozgásforma szintézisbe kerül egymással. Majd a kémiai és biológiai mozgásforma ismét megszületik a fizikai mozgásformából, immár más formában (esetünkben a műszaki tudományok területén, ahol az információ technika születik a hagyományos technológiából), majd újra szintézisbe kerül vele, és így tovább a végtelenségig. Egy új történelemfilozófiai koncepciót is építhetnénk erre, ahol az új szintézist az információs technológia és a hagyományos technológia között Széchenyi eszmerendszere jelentené, ahogy azt a cikk első felében kifejtettem. A közösségi polgárosodás, ahol hagyományos munkahelyekre épülő közösségekben, közösségi módon műveljük az információs technológia iparágait, hogy aztán a jövőben újra megszülessen a fizikai, majd belőle a kémiai és biológiai mozgásforma valamilyen más formában, és újra szintézisre jussanak abban a más formában.
Ez a filozófiai mondanivaló húzódik meg tehát szerintem Széchenyi eszmerendszere mögött, a fizikai mozgásformák, és a kémiai, illetve biológiai mozgásformák folyamatos szintézise egyfajta korrigált dialektikus materializmusként. Nekem a számok közül a nulla jut eszembe a filozófiai mondanivaló nyomán. A nulla, amely a pozitív és a negatív számok, tehát a lét és nemlét határán helyezkedik el, ahogy az általunk ismert fizikai létszint is egyfajta köztes állapot a kvantummechanikai valóság, és a makro világ végtelen sötétje között, mert mind a kettő belehatol valamiképpen. Így a nulla egyértelműen megfeleltethető a fizikai mozgásforma világának. Ugyanakkor a nulla alakjában, amely egyértelműen az ellipszis, tetten érhető egyfajta ciklikusság is, hiszen az ellipszis hosszában való haladáskor mindig érezhetünk valamiféle nyújtott lendületet, amely aztán a fordulatnál mindig visszacsap önmagába, mint valamiféle nyújtott inga.
Az általam vázolt történelmi jelenségeknél is ez észlelhető, ahol a fizikai mozgásforma önmagát meghaladva, és felülmúlva kémiai, majd biológiai mozgásformává alakul, hogy aztán önmagával szintézisbe kerülve újra visszahasson önmagára. Van erre példa a matematika világában, méghozzá az úgynevezett Fibonacci számok területén, amelyeket úgy képzünk, hogy az első számok a nulla és az egy, és a sorozat összes többi számát az előző kettő összegeként kapjuk. A Fibbonaci számok jól analógiába állíthatók a kémiai és a biológiai mozgásformákkal, hiszen bennük az erőhatás pillanat, amely a kvantumhatás analógiájára a lét és nemlét egységként gondolható el, mindig egy energiafolyamat, energiafolyam egységében haladja meg önmagát, mint ahogy a Fibonacci számok is a nulla és egy (nemlét és lét) számaival kezdődnek, amelyek egymással összegződve egy matematikai sorozat végtelenjében haladják meg önmagukat.
A Fibonacci számok valóban helyet is kaptak a biológia tudományában, így a virágszirmok számának meghatározásában éppúgy, mint a genetikában. Ezeknek a kutatásáról mindenki tájékozódhat az internetről és a természettudományos folyóiratokból. A példát, amit említettem mégsem a Fibonacci számok jelentik, hanem az általuk felfedezett Pisano periódus. Ennek megismeréséhez alul felsorolom egymás után a Fibonacci számok első néhány példányát, majd a számok között az első olyan számnál, ami nagyobb, mint hét, vagyis a nyolcnál a hetet kivonom az adott Fibonacci számból, és a rákövetkezőekből is, majd alájuk írom a maradékot.
0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55
0, 1, 1, 2, 3, 5, 1, 6, 0, 6, 6
Láthatjuk, hogy 21-nél nullát kaptunk, vagyis azt a számot, amit előbb megfeleltettünk a fizikai mozgásformákkal, amiből a kémiai és a biológiai mozgásformák is megszületnek, ahogy a matematikával való analógiában a nullából születnek meg a Fibonacci számok. Ezt a kísérletet folytatva egy idő után mindig periódikusan nullát kaptunk volna, mint ahogy, ha más olyan számmal kísérleteztünk volna, amely valamelyik Fibonacci számnál egyel kisebb, akkor is ezt az eredményt kaptuk volna. Te hát a Fibonacci számok mindig periódikusan visszatérnek a nullához, mint ahogyan a kémiai és biológiai mozgásformák is mindig periódikusan újra szintézisbe kerülnek a fizikai mozgásformákkal, amelyekből megszülettek. Ez véleményem szerint az a filozófiai mondanivaló, ami az alapját képezi Széchenyi eszmerendszerének, és ami korunk számára is jelentős mondanivalóval bír.
Széchenyi gazdaságfilozófiájában tehát a fejlődésre irányuló gazdasági aktivitás nem a versengés általi legyőzetés, hanem a folyamatos együttműködés irányába hat. Széchenyire nagyban hatott az újkori angolszász mechanikus világkép, ahol az égi mechanika törvényei szerint a bolygók és csillagok vonzzák, egymást tehát egymás felé törekednek, de ez a vonzódás nem passzív, hanem aktív és dinamikus formában zajlik, hiszen a bolygók és csillagok folyamatosan forognak, keringenek egymás körül. Ugyanígy dinamikus a Széchenyi által elképzelt gazdasági rendszerben a különböző egyének és népek egymás felé való közeledése is, hiszen aktív gazdasági tevékenység által megy végbe. Ez pedig érdekes módon megfelel a baha’i hit fejlődésfelfogásának. Ebben a rendszerben az evolúció során a létrejött dolgok mindig milliónyi egyedre esnek szét. Így az ősrobbanás után keletkező anyagtömeg csillagokká, illetve naprendszerekké, a növények és állatok fajokká, az ember nemzetekké és ezeknek az újonnan keletkező dolgoknak a fejlődése szintén mindig a nulla ellipszisének mozgásához hasonló módon megy végbe az organikus és mechanikus mozgásformák fent leírt váltakozásának és önmagába való visszacsapásának keretében. Ez az egész fejlődés pedig egy nagy egység felé konvergál. Széchenyi technikai elképzelései, így a vasút, a gőzhajózás, vagy a hídépítés szinte mind a közlekedéshez és a mobilitáshoz kötődtek, amelyek így azt segítették elő, hogy az emberek és népek egymás felé közeledjenek a gazdasági fejlődés folyamatában. A fizika mai állása szerint a világegyetem egy ősi szingularitásból jött létre ősrobbanás által ahol az általunk látható összes anyag, illetve a tér és az idő egy végtelenül kicsi pontba volt összezsugorodva. A nagyon kicsi világa pedig köztudomásúlag a kvantummechanika birodalmába tartozik, vagyis ekkor az általunk ismert világ a kvantummechanikai valóságba volt belepréselve.
Illetve köztudomásúlag az ősrobbanás után szétágazó és újonnan létrejövő dolgok hátterében is mindenhol van egy ilyen szingularitás, hiszen a csillagok életük végén fekete lyukká omolhatnak össze, amely ugyanolyan végtelen sűrűségű szingularitásnak tekinthető, mint ami az ősrobbanás előtt is létezett. Tehát a nulla, amely annak a létezőnek a szimbóluma, amelyből az egész világegyetem, és minden újonnan létrejövő dolog fejlődése is kiindul, tulajdonképpen a végtelen sűrűségű szingularitás szimbóluma lehet, ahol a látható világ egy végtelenül kicsi pontba sűrűsödik össze, és amely minden fejlődésnek az alapja és irányítója.
A baha’i hit amelynek a kölcsönös segítségnyújtásról szóló nőies elve most paradox módon kiválasztódni látszik a természetes kiválasztódás versenyszerű, férfias elvével szemben a fajok összekeveredését is hirdeti, mint végcélt a teljes egység nevében. Ennek jegyében pedig érdemes megvizsgálnunk, hogy összeegyeztethető e a darwini evolúció elméletével, és a fejlődés ebből következő elvével a faji keveredés. Az állatvilágban a különféle fajok határait a biológusok úgy húzzák meg, legalábbis az ivaros szaporodású fajok körében, hogy két eltérő fajhoz tartozó egyed már nem hozhat létre termékeny utódot egymás között. Tehát az állatvilágban az evolúció, vagyis a fejlődés elve nem engedi meg, hogy eltérő fajok keveredjenek, valószínűleg éppen a fejlődés biztosítása érdekében, legalábbis szerintem.
Az emberi rasszok között ez az elhatárolás nyilvánvalóan nem értelmezhető, hiszen minden emberi egyed képes egymással termékeny utódot létrehozni rassztól függetlenül. Ezért utasítják el egyesek a rasszizmust, vagyis a faji megkülönböztetést. Azonban az ember minőségileg magasabb szintet jelent az állatvilágnál, így a rasszizmus ilyenképp való elvetése nem teljes mértékben tekinthető tudományosnak, hiszen az embernél a fejlődést is másképp kell értelmezni, mint az állatoknál. Az embernél nem úgy kell feltenni a kérdést, hogy a fajok keveredése termékeny utódot hozhat e létre, hanem, hogy a különféle emberfajták keveredése szolgálhatja e a technikai és gazdasági fejlődést. Ebből a szempontból pedig korántsem biztos, hogy a rasszizmus gondolata elvethető. Egyes genetikusok abból a jelenségből, hogy az embereknél a rokonházasságokból gyakran fogyatékos utódok születnek, arra következtetnek, hogy a másik végletnek pedig ahol genetikailag távoli emberfajták keverednek egymással, szükségszerűen zseniális utódokat kell létrehoznia. Azonban én nem tudok róla, hogy erre bármilyen tudományos bizonyíték lenne.
Inkább azon az állásponton vagyok, hogy mind a genetikailag túlságosan közeli, mind pedig a genetikailag túlságosan távoli embercsoportok keveredése káros a fejlődésre nézve. Mint ahogy az állatvilágban is úgy intézte a természet, hogy az állatok irtóznak a testvérházasságtól, ugyanakkor pedig a különféle fajok keveredése nem tud termékeny utódot létrehozni. Mindennek az oka pedig véleményem szerint éppen a darwini evolúció mechanizmusaira vezethető vissza, bár ez csak az én véleményem. A darwini evolúció elméletének ma érvényben lévő formája azt mondja ki, hogy a szülők génjeinek keveredéséből, illetve a véletlen genetikai mutációkból létrejövő új tulajdonságok választódnak ki a fejlődés során úgy, hogy a természeti körülményeknek legjobban megfelelő egyedek életben maradnak, a többiek pedig kihalnak.
A fejlődés pedig mindig lassan megy végbe. Ez pedig nagyon fontos dolog ebből a szempontból, hogy a fejlődés csak lassan mehet végbe. A földön a környezeti körülmények lassan változnak, ezért a genetikai mutációknak és a természetes kiválasztódásnak is mindig lassan kel végbemenniük, hogy megfelelően kövessék a földi környezet változásainak a körülményeit. A természet véleményem szerint éppen ezért nem engedi meg, hogy egymástól túlságosan eltérő genetikai állományú egyedek, vagyis eltérő fajok keveredjenek egymással, mert túlságosan nagy és gyors változást idézne elő a genetikai állományban, amely nem felelne meg a lassú evolúció követelményeinek.
A rokonházasságokat pedig nyílván azért nem támogatja a természet, mert ott túl közeli génállományú egyedek génjei keverednek, ami ennek folytán nem hoz magával eléggé sok új tulajdonságot az utódok génjeiben, így még az a természet által preferált lassú fejlődés is megakadna, ha ezt a természet engedélyezné. Csak az egymáshoz képest sem nem túlságosan közeli, sem nem túlságosan távoli gének keveredése szolgálhatja a fejlődést. Így az ember szempontjából egy német és egy lengyel, vagy egy német és egy svéd férfi és nő házassága még szolgálhatja a fejlődést, de egy német és egy néger személy házassága már valószínűleg semmiképpen sem. Ezt a gondolatmenetemet némileg tudományosabbá teszi Richard Dawkins tudományos berkekben is elfogadott neodarwinizmusa, aki szerint közvetlenül a gének irányítják az evolúciót, ha pedig ez valóban így van, akkor valószínűleg a géneknek köszönhetjük azt is, hogy a természet mind a túl közeli, mind pedig a túl távoli gének keveredését blokkolja. Erre mondhatná valaki azt is, hogy az állatvilággal szemben az evolúció fejlődése az emberi társadalomban hihetetlenül gyors, így az embernél mégiscsak a nagyon távoli gének keveredése segítheti csak elő a fejlődést.
Erre pedig azt válaszolhatom, hogy az állatvilágban és az emberi világban egész más nagyságrendek érvényesülnek az idő gyorsaságát illetően. A természetben a fejlődés évmilliárdos nagyságrendekben mérhető, és nyilvánvalóan ennek az évmilliárdos nagyságrendnek a keretein belül a természet fejlődése is gyorsult azóta mióta az élőlények kijöttek a tengerekből. De a természetben mégsem látjuk azt ma sem, hogy az eltérő fajba tartozó egyedek termékeny utódot hoznának létre egymás között. Az emberi civilizáció pedig csak pár ezer éves, aminek a gyorsulását így másként kell mérni, mert hiszen az emberi civilizáció fejlődése is sokat gyorsult története során, de mint ahogy a természetben sem, úgy az embernél sem tudjuk megmondani, hogy a fejlődés mekkora gyorsasága szükségeltetik ahhoz, hogy a fajkeveredés előnyössé váljon a fejlődés szempontjából.
A baha’i hit így véleményem szerint soha nem fogja egységesíteni a vallásokat és az emberiséget. Ha van is küldetése a történelemben csak az iszlám evangelizálására, és a fejlődésben való elindítására terjed ki. Amit én ismételten szomorúan vennék tudomásul, hogy nyugati világunkból eltűnnének majd egyszer a férfias versenyszellemet megtestesítő erdők, és helyüket a baha’i kertek vennék át a muszlim embertípussal egyetemben, de ha ez Isten akarata azon nem nagyon tudunk változtatni.
Felhasznált irodalom:
Mary Perkins: A Bahá'í hit, Gondolat Könyvkiadó (Budapest), 1992.
Richard Dawkins: Az önző gén, Kossuth Kiadó, 2011.
Charles Darwin: A fajok eredete, Typotex Kiadó, 2015.
Dr. Fónagy Zoltán: Széchenyi a modern ember című előadása a 225 éve született a legnagyobb magyar, Széchenyi István tudományos konferencián elhangzott konferencián, 2016 november 3.-án Budapesten az Országgyűlés Felsőházi Termében.
Mátyás Csaba akadémikus klímaváltozásról szóló előadása az NYME nyugdíjas szabadegyetemén Sopronban.
Fibonacci számok a természetben http://www.nigro.hu/2011/08/08/fibonacci-szamok-a-termeszetben/
Alvin Toffler: A harmadik hullám, Typotex Kiadó, 2004.
Gergely András: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, Akadémiai Kiadó (Budapest) , 1972.
Posch Jenő: Az idő elmélete I., Budapest, 1896.
Fibonacci Mystery – Numberphile https://www.youtube.com/watch?v=Nu-lW-Ifyec
Wikipédia: Mechanikai munka https://hu.wikipedia.org/wiki/Mechanikai_munka
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.
Wikipédia: Materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Dr. Szilvási Lajos: Az engelsi mozgásformák osztályozásának továbbfejlesztési kísérletei http://library.hungaricana.hu/hu/view/EKTFK_Az_Egri_TF_Tud_Kozl_16/?pg=30&layout=s
Wikipédia: Dialektikus materializmus https://hu.wikipedia.org/wiki/Materializmus
Tóth Imre történész, Tisztelgő beszélgetés a Széchenyi Emlékév alkalmából, című 2016. június. 15.-én lezajlott nyilvános beszélgetésen elhangzott beszéde a Bánfalvi Könyvtári Esték sorozatában.
Csutak Magda: A nulla megközelítése, Budapest, 2011.
Jólét és szabadság demokrata közösség (program) http://jesz.hu/ujpolgarimagyarorszag2014
Horváth Sándor életmód-tanácsadó, ny. főkertész, Sopron: Izraeli élménybeszámoló a szentföldi zarándokútról című előadása a TIT soproni szabadegyetemén.
