Az igazi felsőbbrendű ember, avagy a technika fejlődése, mint új evolúciós lépcsőfok az ember fejlődésében

Friedrich Nietzschéről a közismert német filozófusról „A hatalom akarása” című műve alapján elmondhatjuk, hogy filozófiája egyértelműen keresztényellenes volt. Szerinte a keresztény erkölcs, amely önmegtagadást hirdet a gyengék és a középszerű emberek ideológiája. Így akadályozza, a természet törvényeinek kibontakozását az emberi társadalomban, vagyis hogy a felsőbbrendű emberek, tehát a legerősebbek kerüljenek hatalomra. Ezért gyökerestül ki kell irtani a keresztény morált az emberi társadalomból. Felsőbbrendű ember alatt nem valamiféle magasabb rendű eszme, vagy cél hordozóit érti, hanem az erőseket, akiket a darwini kiválasztódás szent törvényei alapján feltétlen hatalom illet meg a gyengék felett. Ebből is látszik, hogy aki bármiféle szellemiséget képzel Nietzsche rendszerébe az nagyon téved, mivel ez nem más mint tiszta alkalmazott biológia, a legnyersebb érzékiség.
Nietzsche még a nemi vágyak féktelen kiélését is elfogadhatónak tartja, és az ezt megregulázó keresztény erkölcsöt elutasítja, mert az ellentmond a természet törvényeinek, vagyis hogy az emberek kiéljék nemi vágyaikat, amit a természet adott nekik. Ennél a gondolatnál pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy a Nietzschei felsőbbrendű ember nem alsóbbrendű embert jelent e inkább, aki a keresztény erkölcsöt sutba dobva, ami az emberi civilizációt a jelenlegi szintjére emelte, visszatért az állati létszintre, ahol a legvadabb állati ösztönök uralkodnak.
Ha pedig a Nietzschei felsőbbrendű ember valójában alsóbbrendű ember, akkor ki az igazi felsőbbrendű ember? Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmje a technika pontosabban az űrkutatás dicséretének tekinthető. Az ember és a világűr, vagy másként az ember és a végtelen kapcsolatát mutatja be érzékletes képekkel, és a rendező a film egyik legfőbb zenei aláfestőjéül Richard Straus: Imigyen szóla Zarathustra című művét választotta, amely azonos című Nietzsche egyik alapművével, és mint ilyen Nietzsche felsőbbrendű emberére utal, mint ha azt sugallná, hogy a technika fejlődése fogja egyszer majd megteremteni a felsőbbrendű embert.
Nekünk is ezen az úton kell továbbhaladnunk. Ha a keresztény erkölcsök elvetése az alsóbbrendű emberhez, tehát az evolúció visszafejlődéséhez vezet, akkor talán a technika fejlődése fog elvezetni az evolúció magasabb lépcsőfokáig, vagyis a felsőbbrendű ember megjelenéséig. A következőkben azt kell megvizsgálnunk, hogy miért jelent előrelépést az ember számára az evolúciós létrán az űrkutatás, mint tudományág megjelenése.
Hronszky Imre kockázat és innováció című könyvében arról ír, hogy az emberi történelemben életre kelt minden technológiai ágazat lényegében nem más, mint az emberben már eredetileg is meglévő szellemi vagy fizikai képességek meghosszabbításai, illetve megtöbbszörözései, tehát magasabb rendű formában való megjelenési formái. Így a vasúti, illetve közúti közlekedés a két lábon járás képességének megtöbbszörözései, ahol az ember gyorsabban tud helyet változtatni a földön, mintha csak a két lábát használná. A hajózás az úszás képességének megtöbbszörözése. A média technológia az írástól a televízióig a beszéd segítségével való kommunikáció képességének megtöbbszörözése. A számítógép tudomány az emberi gondolkodás képességének megtöbbszörözése, és így tovább.
A következőkben kérdés az, hogy mit jelent az evolúció létráján való továbbhaladás az élővilágban. Azt jelenti e az evolúciós fejlődés, hogy az élőlényekben már eredetileg is meglévő képességek, adottságok megtöbbszöröződnek? Nyilvánvalóan nem, mert az élő fajok egyedei között mindig vannak olyan különálló egyedek, akikben az eredetileg már meglévő képességek különbözőek, mint például akkor, amikor az egyik faj gyorsabban fut a másik pedig lassabban. Ha az azonos fajú egyedekben meglévő képességek már eleve, természetüktől fogva, különbözőek, akkor ezeknek a növelése, vagy csökkentése nem jelent ugrást az evolúciós ranglétrán, hiszen a különböző képességnívón álló egyedek is egy fajba tartoznak, tehát egy evolúciós szinten állnak a biológia törvényei szerint, ha az a képességfajta amiben különböznek mindegyikükben megvan valamennyire. Csak az jelent ugrást az evolúció fejlődésében, ha valamilyen új képességfajta jelenik meg az adott fajban.
Tehát ha az ember által létrehozott technika csak az ember amúgy is meglévő képességeinek meghosszabbítása, akkor kimondhatjuk, hogy a technika fejlődése nem emelte feljebb az embert az evolúció létráján. De valóban így van e ez, valóban az összes technológiai ágazat csak az emberi képességek meghosszabbításait jelentik e? Véleményem szerint nem, mert van egy technológia, amely olyan új képességet adott az embernek, ami sohasem volt meg benne, ez pedig a repülés. Repülni soha sem tudott az ember, és a repülőgépek megjelenésével az ember elsajátította az evolúció más agán lévő madarak képességeit, majd az űrhajózás megjelenésével olyan új képességre tett szert, amivel egyik másik faj sem rendelkezik az élővilágban, vagyis képessé vált a földi légkörön kívül történő repülésre, és ezzel valóban mondhatjuk, hogy az ember az általa létrehozott technológia által magasabbra lépett az evolúciós ranglétrán, még ha nem is szokványos módon, a biológia törvényei szerint úgy, hogy testére valamilyen új szervet növesztett, mint ahogy a madarak szárnyat növesztettek, hanem az általa létrehozott technológia segítségével tette meg.
A következő kérdés az, hogy annak ellenére, hogy az ember itt a biológia törvényeit megkerülve lépett előre az evolúciós ranglétrán, észrevehető e valamilyen analógia az embert az evolúciós ranglétrán feljebb emelő űrhajózás fejlődésének törvényei és a biológiai evolúció törvényei között? A biológiai evolúció lépcsőfokait szemlélve azt vehetjük észre, hogy a magasabb evolúciós ranglétrán álló fajok szervezetei mindig magukba integrálják az alacsonyabb evolúciós ranglétrán lévő fajok szerveit, és azoknak működését saját magasabb rendű szervezeteikben koordináció alá veszik. Így például az egysejtűek után következnek a többsejtűek, akik magasabb szinten magukba integrálják az egyes sejtek életfolyamatait, és magasabb szinten koordinálják is azokat. Vagy vehetnénk erre példának az agy és a gondolkodás megjelenését is, amelyek magukba integrálják az alacsonyabb rendű idegi folyamatokat, mint például amelyek a végtagok mozgásáért felelősek, és azokat magasabb szinten koordinálják.
Tehát megállapíthatjuk, hogy a magasabb evolúciós létszinteken a fajok mindig magukba integrálják, és magasabb szinten koordinálják az alacsonyabb létszinten lévő fajok életfolyamatait. Vajon így van e ez az űrkutatás esetében is? Hronszky Imre a fent már említett könyvében írt az úgynevezett technológiai paradigmáról, ami azt jelenti, hogy a műszaki fejlesztés területei szervesen összefüggenek egymással és az egyes területeken elért eredmények mindig nagy hatást gyakorolnak más területekre is. Így például az gázturbinás repülőgép hajtóművek megjelenése nagy hatást gyakorolt bizonyos ipari kerámiák gyártásának a fejlődésére is, és azt látjuk, hogy a technika fejlődésének az előrehaladásával az egyes műszaki területek egyre inkább összefüggenek egymással, fejlődésük egye nagyobb hatást gyakorol más műszaki területek fejlődésére.
Az űrkutatásról pedig azt mondhatjuk, hogy az szinte az összes többi műszaki ágazatot magába foglalja, a számítástechnikát éppúgy, mint gépészetet, a kémiát, az orvostudományt, vagy a bányászatot. Hiszen űregészségügyről, és más bolygókra irányuló bányászati tevékenységről is beszélhetünk az űrkutatás területén, és ezek az ágazatok az űrkutatásban folyamatosan áthatják egymást, fejlődésük folyamatos hatással van egymásra, tehát mondhatjuk, hogy az űrkutatás korunkban magába integrálta, és magasabb szinten koordinálja a többi műszaki ágazat fejlődési folyamatait, amelyek az emberi képességek meghosszabbításai.
Mutatja ezt az is, hogy az űrkutatás technológiai, gazdasági hasznát sokan vitatták és vitatják ma is. Azt állítják, hogy az űrkutatás szinte semmilyen gazdasági hasznot nem hajt az emberiség számára, és ennek a tudományágnak a művelése puszta pénzkidobás. Ezek a nézetek korunkban már egyértelműen megcáfolhatóak, hiszen a valóság az, hogy szinte nincs olyan területe a modern technikának, amire ne lennének hatással az űrkutatásban alkalmazott és kidolgozott technológiák. Ha csak a legfontosabbakat említjük, akkor is rájöhetünk, hogy a mai modern technológiák elképzelhetetlenek lennének az űrkutatás eredményei nélkül.
Így például a mobiltelefonok megléte és a mobilkommunikációs technológia létezése egyedül annak köszönhető, hogy sikerült műholdakat küldenünk a világűrbe, de ennek köszönhető a modern időjárás előrejelzés technológiája is. Ahogy a környezetbarát energiatermelés technológiai fejlesztése is az űrkutatás eredményei nyomán kelt életre. Gondolok itt a napelemekre, amelyek képesek megcsapolni a napsugárzás energiáját. Napelemeket is először a föld körüli pályára állított műholdak energiaellátásának céljából használtak.
Ezek csak a legfontosabb technológiai alkalmazások, amelyek az űrkutatásból erednek, de említhetnénk még rengeteg olyan apróbb technológiai újítást is, melyek ma már elengedhetetlen részei a hétköznapjainknak, mint például a tépőzár, amelyet szintén az űrruhákon használtak először. Az űrkutatás fejlődésének törvényei tehát analógiában állnak az biológiai evolúció fejlődésének törvényeivel abban is, hogy magába integrálják és magasabb szinten koordinálják a nála alacsonyabb evolúciós létszint fejlődési folyamatait, ami esetünkben az emberi képességek meghosszabbításai, de ilyen formán mégis szervesen hozzátartoznak az emberhez akárcsak a gepárdhoz a futás, és így mondhatjuk, hogy az ember az űrkutatás megteremtésével magasabb evolúciós létszintre emelt saját képességeit, még ha a biológia törvényeit megkerülve is, és a 2001 Űrodüsszeia című film zenei és képi motívumaihoz hasonlóan valóban nem a keresztény erkölcsök elvetése, hanem az űrkutatás fejlődése az, ami feljebb emelheti az embert az evolúció létráján és megteremtheti az igazi felsőbbrendű embert.

Felhasznált Irodalom:

Hronszky Imre: Kockázat és innováció, 2002.

Wikipédia: Imigyen szóla Zarathustra (Richard Strauss) http://hu.wikipedia.org/wiki/Imigyen_sz%C3%B3la_Zarathustra_(Richard_Strauss)

Wikipédia: 2001: Űrodüsszeia, http://hu.wikipedia.org/wiki/2001:_%C5%B0rod%C3%BCsszeia

Freidrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus Kiadó, 2007.

Bosszúálló e az ószövetség Istene?

Bizonyos újpogány és gnosztikus körök, akik magukat kereszténynek nevezik szembeállítják egymással az ószövetséget és az újszövetséget, és azt állítják, hogy az ószövetségben a zsidóság törzsi Istene szólal meg, amely bosszúálló, mert a zsidóságnak adott parancsolatai folytán népirtásoknak lett az előidézője. Különösen az Eszter könyvében leírt Perzsák ellen elkövetett népirtásokra hivatkoznak, és azt állítják, hogy csak az újszövetség tekinthető kereszténynek, csak a Jézusi tanítások a kereszténység igazi letéteményesei.

Lényegében nem is azzal van a baj, hogy azt állítják: az ószövetség Istene bosszúálló, mert ez tulajdonképpen igaz. Az ószövetség tanúsága szerint annak Istene valóban eléggé szigorú, és bár nem szeretem ezt a szót, de ha úgy tetszik bosszúálló Istennek tekinthető, ahogyan az újszövetség Istene is, mert a két könyv Istene ugyanaz. A probléma azzal van, hogy ezt úgy állítják be, mintha az ószövetségben Isten egyfajta zsidó törzsi Istenség lenne, amely mindenben a zsidók kedvére próbál tenni más népek ellenében, pedig ez nem igaz.

Ennek kifejtéséhez először is az ószövetségi vallásosság természetét kell megvizsgálnunk, majd össze kell vetnünk azt ellentétével a gnózissal. Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban Berdjajev szerint.

 Reimer Roukema: Gnózis és hit a korai kereszténységben című könyvében az ókori gnosztikus mitológiákat elemezve arra keresi a választ, hogy melyek a gnoszticizmus alapjellegzetességei, amelyek alapján elkülöníthető más vallási rendszerektől, és ezek alapján milyen vallási mozgalmak tekinthetőek ténylegesen gnosztikusnak azok közül, amelyeket manapság a hivatalos tudomány szerint a gnosztikus vallási rendszerek közé sorolnak.

Elemzése főként a Nag Hammadi könyvtár irataiban vázolt gnosztikus mitológiai rendszerekre és Platon filozófiájára terjed ki. A Nag Hammadi könyvtár iratai közül a lélek exegézise és a János evangéliuma című iratok is egyfajta köztes teremtőt feltételeznek Isten és ember között, ami Istennel, vagy az Atyával ellentétben nőnemű.

A lélek exegézise című irat szerint az emberi lélek egykor még az atyával volt az égben, aki az ember számára felfoghatatlan, mert minden emberi fogalmat, és az ember minden megismerőképességét túlhaladja, és ekkor még az emberi lélek kétnemű, azaz androgűn volt. Majd sajnálatos bukás eredményeként került bele a földi nő testébe, ahol prostituálódott, minden férfinak odaadta magát.

Később bűneit megbánta, de bűnös életvitelét nem hagyta abba, ezért az Atya megszánta, és elküldte hozzá a megváltót, vagyis Krisztust, akinek az a feladata, hogy házassági frigyben egyesüljön vele, amit nem testi házasságként, hanem misztikus szellemi házasságként kell érteni, hogy a lélek visszanyerhesse ezzel androgűn formáját, és visszatérhessen az Atyához ahonnan alábukott.

János Evangéliumában pedig egy összetett mitológiai rendszert fedezhetünk fel, ahol az Atyaisten a mennyei világ felfoghatatlan Istene önnemzéssel hozta létre az ég és föld közötti köztes teremtő Istenséget, vagy másképpen az Anyát, akit Barbelonak hívnak. Tehát itt is egy nőnemű köztes teremtőröl van szó. Barbelo ezután továbbra is izgatottságot érzett az Atya iránt és ezért szikra pattant ki belőle, amiből létrejött Krisztus az Atya fia, továbbá a különféle eonok, mint például a tudás eonja, majd ezek az eonok teremtették az anyagi világot és az embert, ahova az emberi lélek majd alábukott.

Platon filozófiájában is létezik egy legfőbb teremtő Isten, akinek a gondolatai alkotják az ideák világát, ami teljességgel mozdulatlan és statikus, és az anyagi világ formái nem mások, mint az ideák világában meglévő formák tökéletlen hasonmásai, amelyek az ideák tökéletesebb formáinak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulásai. Az a gondolat, hogy az ideák világa mozdulatlan és statikus, mondanom sem kell erősen emlékeztet minket a spinozai panteizmus sajátos jellegzetességeire, ahol a spinozai panteista ősszubsztancia szintén mozdulatlan és statikus, hiszen az nem más, mint maga a természet, és mivel a nő az embernek a természethez közelebb álló része, mondhatjuk, hogy a platoni ideák világa megfeleltethető a gnosztikus mitológiák köztes teremtő Istenségének, ami általában nő nemű.

Tehát a szerző szerint a gnosztikus mitológiák lényege az, hogy mindig van bennük egy a keresztény teológiában is jelen lévő személyes teremtő Istenség, aki a keresztény teológiával ellentétben nem közvetlenül teremti az anyagi világot, hanem ő csak egy köztes teremtő lényt, vagy szubsztanciát teremt, aki vagy nő nemű, vagy a női természethez hasonlóan mozdulatlan, statikus természetű, és az anyagi világot már ez a köztes teremtő szubsztancia teremti, ahova az emberi lélek majd alábukik, és az emberi léleknek önmegváltással, vagy a legfőbb teremtő Istenség által küldött megváltó segítségével kell visszatalálnia mennyei atyához, vagyis a legfőbb Istenséghez.

Ebből következően a szerző szerint sok olyan vallási irányzat, amelyet manapság gnosztikusnak tekintenek a hivatalos tudományban valójában nem tartozik a szűkebb értelemben vett gnoszticizmushoz. Így például a manicheizmus sem, mert a manicheizmus dualisztikus rendszerében, amely azt vallja, hogy létezik a fény világa, vagyis a szellemi világ, és a sötétség világa, tehát az anyagi világ, és a két világ állandó harcot folytat egymással, a két egymás mellett létező szubsztancia: a sötétség és a fény, öröktől fogva van, tehát egyik sem teremtette időben előbb a másikat, mint a gnosztikus mitológiákban, ahol a legfőbb teremtő Istenség időben előbb létezett, mint a köztes teremtő szubsztancia, hiszen azt ő teremtette. Ebből kifolyólag a szerző szerint csak a Platon filozófiai rendszeréhez hasonló vallási rendszerek tekinthetők gnosztikusnak, és a gnoszticizmus nem más, mint platonizált kereszténység.

Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.

   Ez ellentétes a nyugati görög, római, mezopotámiai stb. kultúrák természetével, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.

   Ezután vázlatosan ismerteti a később majd részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.

   Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyek az állandóság jegyeit hordják magukon, egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egységében érhetők tetten. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális szubsztancia képében van jelen, addig az Iszlámban Allah ugyan személyes Istenként áll a vallás központjában, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Mivel az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük.

   Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei általában az állandóság lovagjai voltak, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállnak egymástól. Jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.

   Továbbá az a jelenség is jelene van ezekben a kultúrákban, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.

   Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.

   Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrák ciklikus jellegét, hanem Nietzsche filozófiáját hívja segítségül és az apollói illetve a dionüszoszi szellem ellentétét alkalmazza. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.

   Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet is, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.

   Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”

Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli.

Szmodis szerint tehát léteznek a keleti kultúrkörök, amelyek mozdulatlanok és történetietlenek, és léteznek a nyugati kultúrkörök, amelyek pedig folyamatosan változóak és történeti értelemben aktívak, tehát haladóak. Ha pedig figyelmesen olvastuk a Reimer Ruokema könyvéről szóló részt, akkor rájöhetünk, hogy az ókori görög gnózisban mind a keleti kultúrák mozdulatlan jellege, mind pedig a nyugati kultúrák aktív jellege jelen van, hiszen a gnosztikus filozófiai rendszerben létezik egyrészt egy a földi világtól különálló személyes teremtő Istenség, ami a nyugati kultúrák jellemvonása, a nyugati dualisztikus világkép megtestesítője, ami Szmodis szerint a nyugati kultúra aktív, történeti értelemben haladó jellemvonásainak az alapja. Ugyanakkor jelen van a személyes Isten és a földi világ között egy köztes teremtő szubsztancia is a gnosztikus rendszerben, ami nőnemű. A női princípium a filozófiai és vallási rendszerekben általában a passzív szubsztancia, és ilyen értelemben a keleti vallások megtestesítője. A keleti passzív kultúrákat szokták nőiesnek, az aktív nyugati kultúrákat pedig férfiasnak mondani. Az ókori görög gnózisban tehát jelen van egy aktív, férfias, nyugati és egy passzív, nőies, keleti princípium, mint ahogy a gnosztikus platonizmusban is jelen van egy atyai, személyes teremtő Istenség és a passzív platoni ideák világa, ami változatlan és mozdulatlan.

A biblia kezdő részeiben ahol az első emberpár még a paradicsomban volt, érdekes összecsengéseket találhatunk a gnosztikus gondolatvilággal. Ádámot párja Éva, vagyis egy nő csábította a tiltott fa gyümölcséből való evésre, ami miatt kitagadtatott a paradicsomból a nő pedig mint ahogy azt fent leírtuk az embernek a természethez közelebb álló része, tehát a változatlan és mozdulatlan panteista ősszubsztancia, vagy másként a gnózis megtestesítője, hiszen a gnózishoz is hozzátartozik a női princípium. A tiltott fát a tudás fájának nevezte Isten, és a gnosztikusok mindig is azt állították magukról, hogy a tudás által szabadulnak ki a test börtönéből és egyesülnek a felsőbb régiókban székelő köztes teremtő szubsztanciával, vagyis a női princípiummal. Az ősbűn tehát, amit Ádám elkövetett nem más volt, mint a női principiummal, vagy másként a gnózissal és a pogánysággal való kollaboráció.

A paradicsomból való kiűzetés után az első emberpár gyermekei közül Káin a földművelő megöli Ábelt az állatenyésztőt, mert Isten nem fogadja el az ő áldozatát, míg Ábelét elfogadja. Itt is érdekes összecsengések érhetőek tetten. Mint tudjuk a földművelés a letelepedett, egy helyben maradó és történelem nélküli népek foglalkozása, akiknek a történelmében semmilyen haladás nincs. A mozdulatlanság és egy helyben állás pedig a gnózis sajátossága, mint ahogy azt fent kifejtettük, ahogy a női termékenységistenségek és a matriarchátus is főként a földművelő népeknél volt jelen. Az állattenyésztés viszont a haladó népek foglalkozása, amelyeknél már elkezdődik a történelem, hiszen az osztálytagozódás, a népek mozgása, vándorlása az állatenyésztés megjelenésével kezdődött el. Tehát itt is láthatjuk, hogy amiként Isten kitiltotta Ádámot a paradicsomból a női principiummal való kollaboráció miatt, úgy Káin és Ábel esetében is a történeti szellemet részesíti előnyben azáltal, hogy Ábel áldozatát fogadja el és nem Káinét. Ábel megölése után Káin utódai élnek tovább a földön, és nagymértékben elharapódzik közöttük a pogányság és a paráznaság, ezért Isten özönvízzel semmisíti meg az emberiséget, és csak Noét és családját hagyja életben, akik egyedüliként követik Istent. Noéval pedig szövetséget köt, hogy többé nem bocsát özönvizet az emberiségre.

Azonban Noé utódaiban is elharapódzik a pogányság, amit az a bibliai rész mutat a legjobban, amikor az emberek meg akarják építeni Bábel tornyát, hogy Isten trónusát ostromolják. Ez az Isten elleni újabb lázadás, tehát a pogányság, vagy másként a gnózis elharapózásának új kezdete. Ekkor Isten úgy dönt, hogy kiválaszt egy népet, akik majd a történeti szellem, tehát a mozgás és változás szellemének terjesztői lesznek a világban, ami ellentétes a változatlan és mozdulatlan panteista gnózissal, hogy így tisztítsa meg a világot a gnózistól és a pogányságtól. Ez volt a zsidó nép, amely kezdetben maga is pogányságban élt, hiszen a Baál nevű természeti Istenséget imádta, mint ahogy tulajdonképpen a mai napig sem vetette le pogány természetét ahogy az a későbbiekben ki fog derülni.

A biblia Ábrahámtól Mózesig tartó része a zsidó nép megszületésének történetét meséli el. Mózesnek adta Isten azt a feladatot, hogy kivezesse a zsidókat Egyiptomból, és hogy megismertesse őket a tízparancsolattal, és a többi tisztasági törvényel, mint például a ma is élő zsidó étkezési szokásokkal. Isten Mózesen keresztül megparancsolta a zsidóknak, hogy nagyon szigorúan tartsák be ezeket a törvényeket, hogy féljék őt minden cselekedetükben, és hogy hagyjanak fel minden teszészetimádással, bálványimádással és bűbájoskodással, és ha ezt betartják akkor nagy néppé teszi őket, amely minden más bálványimádó és pogány népet legyőzhet, és amely akár minden más nép felett is átveheti az uralmat. Ha viszont megszegik ezeket a törvényeket és visszatérnek a pogánysághoz, akkor Isten megvonja támogatását a zsidó néptől, odadobja őket prédának a többi pogány népnek, akik háborúkban fogják legyőzni és megtizedelni őket, hogy megtudják ki az igaz Isten.

Ez az esemény volt a zsidó nép történeti néppé válásának kezdete, vagy legalábbis kísérlet arra, hogy Isten a zsidó népet történeti néppé tegye. Azzal, hogy törvényeket adott nekik és megparancsolta nekik, hogy féljék őt, kimutatva nekik hatalmát, mintegy távolságot képezett közte és népe között, ami a történeti mozgás alapja, ahogy azt Berdjajevnél is olvashatjuk. A zsidó nép küldetése az isteni szándék szerint ezentúl az lesz, hogy Isten törvényeit követve vigye uralma alá a föld bálványimádó népeit is terjessze a világban a történeti szellemet megtisztítva ezzel a világot a természetimádástól és a bálványimádástól mutatva mindenkinek Isten hatalmát. Azonban a zsidó nép történeti néppé válása nagyon nehézkesen ment.

Már Mózes idejében is, amikor a pusztában vándorolt a zsidó nép az igéret földjére a zsidók egy része vissza akart térni a bálványimádáshoz, aminek jegyében aranyborjút faragtak maguknak és azt imádták, és emiatt Mózes kénytelen volt a zsidók ezen részét legyilkoltatni az Istenhez még hű zsidók által, és az ószövetség egész további része sem szól másról tulajdonképpen, mint hogy a zsidók egymást követő történeti időszakokban mindig újra és újra eltávolodtak Istentől és visszazuhantak a bálványimádásba és a természetimádásba, hogy aztán Isten bűntetésképp megtizedelje őket a többi bálványimádó nép háborús csapásai által, hogy megismerjék ezáltal Isten hatalmát és újból visszatérjenek az igaz hithez.

Mindebből egyértelműen kitűnik, hogy Isten szigorú is bosszúálló volt ugyan, de semmiképpen nem volt részrehajló törzsi Istenség. Bosszúállása ugyanis nem konkrétan a nemzsidók ellen irányult a zsidóság javára, hanem a pogányság ellen, a bálványimádás és természetimádás ellen, és ennek folytán ha egy zsidó esett a pogányság bűnébe azt éppúgy legyilkoltatta mint a többi bálványimádó nép tagjait. Ebben nem tett különbséget zsidó és nemzsidó között, sőt választott népével kapcsolatban még szigorúbb volt ebben a tekintetben, mert a zsidóságra biztos szenvedés várt, ha megszegte Isten törvényeit. Isten valóban megígérte, hogy uralmat ad választott népének a többi nép felett, de ennek az volt a feltétele, hogy a zsidó nép szent néppé váljon a törvények betartása által, hogy így jogossá váljon a történeti szellem terjesztésére a világban. Tehát nem ingyen jótétemény volt ez Isten részéről a zsidó nép javára, mert a választottság, amit Isten a zsidó népnek adott nem ajándék volt, hanem küldetés.

Annak ellenére, hogy a zsidó nép mindig újra és újra visszazuhant a pogányság bűnébe, voltak olyan időszakok is az ószövetség történetében, amikor a zsidók megtartották Isten törvényeit és tényleg sikerült olyan birodalmat felépíteniük, amely a történeti szellem terjesztőjévé vált a világban. Ez volt Dávid király korszaka, amely az ószövetségi történelemvallás csúcspontjának tekinthető a zsidó nép történetében, és amit a bálványimádó népek ellen viselt szent háborúk, és mindent elsöprő történelmi drámák tarkítottak. Azonban Dávid kora is elmúlt, és a zsidó nép ismét visszazuhant a pogányságba, és Isten újra és újra ismédtlődő bűntetései nyomán, amelyek a zsidók visszatérítését célozták meg az ószövetségi történelemvalláshoz a zsidó nép végül taktikát változtatott, ami Ezdrás könyvében követhető nyomon.

A zsidó főpapok úgy gondolták, hogy ezután betartják ugyan az Isten által rendelt a törvényeket, de ezek által a törvények által ezután mintegy bezárkóznak saját közösségeikbe, semmilyen formában nem érintkeznek ezentúl a külvilág népeivel, és csak saját közösségeik ügyeivel foglalkoznak, amit az is jelez, hogy Ezdrás könyvében a zsidók falat építettek városuk köré, hogy senkivel ne kelljen közvetlenül érintkezniük. Tehát betartják Isten parancsolatait, hogy ne egyél disznóhúst vagy, hogy ne állíts faragott képeket és azt ne imádd, de ezeket a törvényeket  a saját közösségi életükbe való bezárkózásban, és a mindennapi élet ritmusának aprólékos lerögzítésében élik meg, és ezzel a történeti szellem világban való terjesztéséről lényegében lemondanak, hiszen egy önmagába zárkózó nép soha többé nem épít olyan birodalmat, mint amilyen Dávidé volt, ami a pogányok ellen vívott szent háborúkban és mindent elsöprő történelmi drámákban mutatta Isten hatalmát a világnak. és a mindennapi élet ritmusának törvények által való mechanikus lerögzítése ismét mozdulatlanná, időtlenné teszi a zsidó közösséget, ahogy a nőies panteista szemléletre épülő indiai kasztrendszer időtlen és mozdulatlan.

Tehát ez tulajdonképpen ismét a pogányság visszatérésének korszaka volt a zsidók történetében csak olyan formában, hogy a pogányságnak, vágy másként a történeti szellem tagadásának alapelvét megpróbálták összeegyeztetni az isteni törvények betartásának alapelvével, hogy így kerüljék el Isten haragját. Ezzel a zsidó nép már csak külsőségekben maradt Isten népe, mert valójában ismét eltávolodott az ószövetség Istenétől. Ezdrás könyve után következik Eszter könyve, amely a perzsák ellen elkövetett zsidó népirtásról ad hírt. Érdekes, hogy a gnosztikusok és az újpogányok legtöbbször erre a népirtásra hivatkoznak amikor azt mondják, hogy az ószövetség Istene bosszúálló, pedig ez már nem az ószövetség Istenének korszaka volt a zsidó nép történetében, hanem egy új fajta pogányság korszaka volt, amit a gnózissal is azonosíthatunk. A perzsák ellen elkövetett népirtást már nem a történeti szellem terjesztése motiválta, hanem a pogány nacionalizmus.

Ezt a zsidók reményeivel ellentétben nem is hagyja annyiban Isten, és az ószövetség hátralévő részében nagyrészt olyan próféták beszédeit olvashatjuk, akik a zsidó népet ócsárolják, hogy nem szívből, hanem képmutató, Istennek nem tetsző módon gyakorolják Isten törvényeit, és hogy ezért Isten meg fogja bűntetni őket. Ezek közül Ézsaiás megjövendöli a messiás eljövetelét, aki majd megváltja a zsidó népet, ami azt jelenti, hogy ismét visszatereli őket Isten útjára, hogy folytassák a küldetésüket, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban.

Ezzel elérkeztünk az újszövetséghez, ahol megszületik a megváltó Jézus Krisztus, és ami így szerves folytatása az ószövetségnek, hiszen még mindig a zsidó nép Isten választott népe és Jézus is azért jött a földre, amivel Isten már időtlen idők óta próbálkozik, hogy a zsidó népet végre letérítse a pogányság útjáról, hogy betölthesse a választott nép küldetését, vagyis a történeti szellem terjesztését a világban. Ezt pedig Jézus azzal kezdi, hogy betölti a törvényeket. Ő mondta, hogy nem azért jött, hogy a törvényeket eltörölje, hanem hogy azokat betöltse. Míg a törvények eddig többek között azt mondták, hogy bűn házas embernek idegen nővel házzaságtörést elkövetnie, ő azt mondja, hogy ha házas emberként idegen nőre nézel és gonosz gondolataid támadnak már megszegted a törvényt és bűnt követtél el. Tehát a törvények betöltése valójában a törvények belsővé tételét jelenti. Ne csak betartsd a törvényt, hanem meggyőződésből tartsd be, mert hiszel annak az igazságában.

Csak azáltal lehet megakadályozni, hogy a törvényeket gonosz célokra használják fel, mint ahogy azt a zsidók tették, hogy belsővé tesszük őket, hogy a meggyőződést tesszük az alapjukká. Csak így lehet megakadályozni, hogy a törvények a zsidó népnél a bezárkózást szolgálják, és csak így lehet újra történeti néppé tenni a zsidó népet, hogy a zsidók a törvények betartása által Isten szellemét terjesszék a világban. Jézus többször is elmondta, hogy ha az ő nevében akarsz cselekedni, akkor ott kell hagynod szüleidet: apádat, anyádat és követned kell őt, sőt egyenesen azt mondja, hogy gyűlölnöd kell apádat, anyádat és fivéredet, ha követni akarod őt. A gnózisról és a keleti vallásokról sokan azt mondják, hogy azokban valamiféle világtagadó aszkézis van jelen, ami erősen vitatható, mert a keleti vallásokban a keleti papság és szerzetesség aszkétikus gyakorlatai mellett a köznép életvitelében talán éppen a legvilágiasabb képet mutatják. A pantesita szemléletnek az indiai kasztrendszer a társadalmi leképeződése, ami éppen azon az alapelven működik, hogy mindenkinek élete végéig meg kell maradnia a saját kasztjában, közösségében és családi környezetében, onnan el nem szabad mozdulnia, hiszen a mozdulatlanság és a változatlanság a panteista létszemlélet alapja és ehhez szervesen hozzátartozik a társadalmi rend mozdulatlansága és változatlansága is.

Jézus pedig azt mondja, hogy hagyd ott és gyűlöld saját családodat, közösségedet, ami másként azt jelenti, hogy törd szét a természet hierarchiáját, a pantesta szemlélet mozdulatlanságát és változatlanságát, hogy ismét beinduljon a történelmi mozgás, és a zsidó nép is akiknek ez az üzenet szól, és akik az indiai kasztrendszer módjára mozdulatlanná tették magukat, újra történeti néppé váljanak. Ez egy alapvetően férfias tanítás, mert a férfiak azok akik gyakran otthagyják közösségüket, míg a nők általában megmaradnak abban a közösségben amibe beleszülettek. Furcsa, hogy a gnosztikusok szinte mindig Jézusra hivatkoznak, és próbálják szembeállítani őt az ószövetséggel. Valójában Jézus tanításai az ószövetségi tanítások szerves folytatása és semmiféle kapcsolatban nem állnak a gnózissal és a keleti vallásokkal. Érdemes elemeznünk a következő biblial idézetet is, amit szintén gyakran félreértelmeznek.

Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. 

Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: "Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek." 

De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: "Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk." 

Ezt felelte: "Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól." 

Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: "Uram, segíts rajtam!" 

De visszautasította: "Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak." 

Az asszony ellentmondott: "Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról." 

Erre így szólt Jézus: "Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint." Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Máté 15: 21-28.

Ezt sokan úgy értelmezik, hogy Jézus szerint a zsidók felsőbbrendűek a többi népnél, de azon nemzsidók akik ezt elísmerik azok az alsóbbrendű állatok módjára szintén részesülhetnek a kegyelemből, ami csak a felsőbbrendő zsidó nép előjoga. Itt szó sincs erről. Itt arról van szó, hogy akkor még mindig a zsidó a nép volt a választott nép, akinek a küldetése a világ megtisztítása és a történeti szellem terjesztése a világban, és Jézus küldetése csak arról szólt, hogy a zsidó népet tegye történetivé, csak őket térítse vissza küldetésükhöz, és ilyen értelemben nem alázta meg azt az asszonyt és vele együtt a nemzsidókat, mert a választottság mint már mondtam nem valamiféle faji felsőbbrendűséget jelent hanem küldetést. Az viszont, hogy Jézus végül a pogány asszony lányát is meggyógyítja, mintegy előre vetíti a későbbi eseményeket, amikor Isten végül megvonja a zsidó néptől a választottságot és azt átadja azt a keresztényeknek akik közé már bármilyen fajú ember beletartozhat.

Hiszen ezt történt, mivel a zsidók nem fogadták el Krisztus tanításait Isten megvonta tőlük a választott nép státusát, és Jézus utolsó szavaival már arra utasította tanítványait, hogy tegyetek tanítványommá minden népet. Így a választott nép státusza átszált a keresztény közösségekre, amelyek közé bármilyen nép beletartozhat. Manapság pedig a keresztényeknél tapasztalhatjuk azt, amit Isten az ószövetségben a zsidóknak ígért, hogy ha megtartjátok parancsolataimat a világ urává teszlek titeket, ha azonban eltávolodtok tőlem, akkor a pogányoknak adlak benneteket martalékul, mert Európa elhagyta keresztény gyökereit és ennek lett a következménye az Európát elborító iszlám bevándorlás. Az ószövetség és vele együtt az újszövetség is, tehát véget nem érő kíméletlen harc a természet ellen, a nőiség ellen, az ember önnön természete ellen, amely a pogányságban ölt testet, és ez napjainkban is tart.

Felhasznált Irodalom:

Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum -Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért, Typotex Kiadó, 2011.

Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.

Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.

RIEMER ROUKEMA: GNÓZIS ÉS HIT A KORAI KERESZTÉNYSÉGBEN, 2009.

Szent Biblia, ford.: Károli Gáspár.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT, 1994.

Oppenheimer: Az állam, Révai Kiadás, 1912.

A lutheránus etika és a faipari kultúra illetve az információs kor szelleme

Az információtörténészek öt nagy forradalmi korszakot különböztetnek meg az információtermelés fejlődésének terén. Az első volt a beszéd forradalma, amely lehetővé tette az információ továbbadását és kicserélését két emberi személy között. A második volt az írás forradalma, amely lehetővé tette az információ írott szimbólumok segítségével való rögzítését, és így az információ nagyobb távolságokra való eljuttatását. A harmadik a nyomtatás forradalma, amely lehetővé tette az írott információ korlátlan sokszorozását és terjesztését nyomdai eljárások segítségével. A negyedik a távközlés forradalma volt, amely a televízió és a rádió segítségével lehetővé tette az információ mozgóképek és hangok formájában való továbbítását és terjesztését. Az ötödik pedig korunk számítógépes forradalma, az internet megjelenése, amely sokrétű eszközöket adott az emberek kezébe az információ írott, képi, mozgóképi és hangok formájában való termelésének, sokszorozásának és terjesztésének területén, tehát egyesítette és ötvözte a korábbi információs forradalmak eredményeit.

Az első információs forradalom, vagyis a beszéd forradalmának esetében rá kell mutatnunk, hogy az szorosan összefonódik a tűz felfedezésével az emberi társadalomban. A tűz tette lehetővé az élelmiszerek megfőzését és tartósítását, ahol a hosszabb ideig elálló élelmiszereknek köszönhetően az embereknek nem kellett állandóan az élelmiszer felkutatásával foglalkozniuk. A tűz tette lehetővé az ember számára a ragadozó állatok elkergetését aminek következtében nem kellett állandóan a ragadozó állatoktól félniük. A több szabadidő pedig lehetővé tette az ember számára a gondolkodást új technikai eszközök létrehozásán. Továbbá az ember első művészeti alkotásai és vallási hiedelmei és a tűzhöz kötődnek, hiszen a növényi festékanyagok kioldását, és így az első barlangrajzok létrehozását is a tűz felfedezése tette lehetővé. Tehát a tűz felfedezése tette az embert információtermelő lénnyé, az információ termelés pedig szorosan összefonódik a beszéd kialakulásával is, hiszen beszélni is csak ott kell, ahol van miről. Ahol vannak olyan információk, amelyeket tovább lehet adni, mint például: technikai, művészeti vagy vallási információk.

Mi az, amit az összes információs forradalom esetén megfigyelhetünk, mint közös jegyet? Ez egyértelműen az a jelenség, hogy az összes információs forradalom erősen kötődik a fához, amely minden információs forradalom esetében az információ termelő eszköz tárolásának a szerepét töltötte be valamilyen formában. A beszéd forradalmának esetében a tűz volt az információ termelő eszköz, aminek a létrehozásához és életben tartásához elengedhetetlen volt a faanyag megléte. Az írás forradalmának esetében, ha eleinte nem is, de a forradalom csúcsán már a papír volt az eszköz amin az írott szimbólumokat tárolták, ami szintén fából készül. A nyomtatás forradalmának esetében szintén ugyanez mondható el. A távközlés és az internet forradalmának esetében is egyértelműen jelen van egy faipari termék, amelyen az információ termelő eszközt tároljuk ez pedig nem más, mint a bútor. A televíziót mindenki úgy nézi, hogy közben fotelban ül, a televízió pedig egy asztalon hever. A számítógép használathoz is elengedhetetlen az íróasztal és a szék megléte. Bútorgyártás nélkül lehetetlen lett volna a távközlés, vagy az internet forradalma. Mintha valamiféle misztikus kapcsolat lenne a fa anyaga és az információ termelése között. Miben állhat ez a kapcsolat?

Ennek a megválaszolásához meg kell vizsgálnunk azokat az európai országokat, amelyeket hátrányosabban, illetve amelyeket kevésbé hátrányosan ért az utolsó információs forradalom, vagyis a számítógépek forradalma. Tudvalévő, hogy az utolsó információs forradalom nagy hatással volt a világ gazdaságára és pénzügyi rendszerére, amely hatásokat itt most nincs módomban részletesen kifejteni. Egyes országokat nagyon hátrányosan értek ezek a hatások, másokat kevésbé, vagy egyáltalán nem értek. Európában számos ország van, mint például a mediterrán országok, így: Olaszország, Spanyolország, Görögország illetve a kelet-európai térségben Oroszország vagy Észak-Nyugat-Európában Nagy-Britannia, amelyeket nagyon hátrányosan érintett gazdaságilag és társadalmilag az információs forradalom. Ezekben az országokban azt figyelhetjük meg, hogy létezik ugyan faipar, de az csak az egyik iparág a sok közül, továbbá ezek az országok túlnyomórészt katolikus, kálvinista illetve görög-keleti vallásúak. Az egyik ország, amelynek gazdasága az információs kor viszonyai között is viszonylag erős maradt, bár érték, és jelenleg is érik megrázkódtatások az Németország. Ez az ország hagyományosan lutheránus vallású és nagy múltú faipari kultúrával rendelkezik. Azok az európai országok pedig, amelyeknek gazdaságát a legkevésbé rongálta meg az információs társadalom a Skandináv országok (Svédország, Norvégia, Finnország), amelyek mind kivétel nélkül lutheránus vallásúak és gazdaságukban mindenhol vezető helyen áll a faipar.

Norvégia és Svédország gazdasága kezdetben megérezte az információs forradalom szelét, de ezeken a kisebb válságokon gyorsan túljutott, és ma már változatlanul az európai gazdaságok élvonalában vannak. Ezekben az országokban az információs forradalom előtt vezető helyen állt a faipar, de jelen volt emellett a viszonylag erős mezőgazdaság is: állattenyésztés, halászat stb. Finnországban pedig, amely egyáltalán meg sem érezte az információs forradalom szelét, az információs kor előtt szinte egyedüli ágazat volt a faipar, hiszen a rossz éghajlati körülmények miatt a mezőgazdaság is csak néhány alapvető termék megtermelésére szorítkozik, és az ország ásványi kincsekben is nagyon szegény. Ebben az országban ma is szinte csak két ágazat létezik a gazdaságban: faipar és informatikai ipar. Azt láthatjuk tehát, hogy azokban az európai országokban, amelyeket kevésbé, vagy egyáltalán nem rengetett meg a gazdasági válság, két tendencia látszik érvényesülni: egyrészt a lutheránus vallás egyre hangsúlyosabb jelenléte, másrészt a faipar egyre erőteljesebb dominanciája a gazdaságban.

A következőekben a lutheranizmus helyét kell megvizsgálnunk a vallások rendszerében. Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében, ahol a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.

  Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejöttét ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.

  Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszünteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.

  A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.

  Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.

  Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

  Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

  Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

  Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.

  Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.

  Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.

  Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.

A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.

  Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.
A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.

  A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.

  Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

  A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.

  Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.

… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.

  A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.

  Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.
  Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.
A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivitását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.
Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, aki elsőként ötvözte egymással a zsidó lineáris történelemszemléletet, ami a szabadkőművességnek az alapja, és az iszlám ciklikus történelemszemléletét, ami viszont a rózsakeresztességnek az alapja. Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.
 A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.
 Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:

 a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:

akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:

 Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe. A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.
 Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivitása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.
 Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amelynek belső mozdulatlan részét, mint a természet által determinált panteista ősszubsztanciát, akár a Freudi tudattalannak is megfeleltethetjük, és amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.
 A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.
 A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.
 Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte.
Ha jobban utánaolvasunk a szakirodalomban, akkor rájöhetünk, hogy Khaldun, Leibniz és Herbart filozófiai rendszerének gyökerei már régebb óta éltek az emberiség kultúrtörténetében mégpedig az úgynevezett hermetizmusban illetve az alkímiában. Az alkímia misztikus kémiát, vagy anyagtudományokat jelent, ahol az alkimista célja olyan elixír kifejlesztése amely által eléri a halhatatlanságot a vegyészkedés által, vagy másként a világ alsóbb szférájába tartotó anyagi természetet a magasabb rendű szellemi világba emeli, ami egyenlő a halhatatlanság elérésével. Az alkimista misztikának is alapvető eleme volt a ciklicítás, vagyis a ciklikus meghalás és újra feltámadás gondolata, akárcsak Ibn Khaldun történetfilozófiájának. Az alkimistának többször kell meghalnia, vagyis alámerülnie a naturalista természeti determinációba, majd újra feltámadnia, vagyis felszállnia a zsidó történeti misztika által uralt puritán szellemi világába, mire végleg eléri a hallhatatlanságot. Az alkimisták az embert mechanikus szervezetnek tekintették, akár csak a felvilágosodás alkimista filozófusai, amit kedvük szerint alakíthatnak, hogy létrehozzák a halhatatlan embert. Ezért is származik az alkimista gondolkodásból a homunculus legendája, ami vegyi úton előállítható embert jelent, amely létre hozható tisztán férfi spermiumból, nemzés nélkül. Az alkimisták éppen ezért Farkas Atilla Márton szerint őseinek tekinthetők a mai genetikus kísérletezőknek, akik klónozással, meg egyéb más veszélyes és sokak szerint etikátlan genetikai műveletekkel foglalkoznak. Az alkímia a hermetizmus ókori filozófiai rendszeréből ered, ami egyiptomi eredetű és szintén mágikus eszközökkel akarta elérni az ember halhatatlanságát vagy másként megszabadulását az alsóbb természeti szféráktól úgy, hogy a halálozások és újjászületések ciklikus váltakozásán átküldve a személy végül végleg kiszabaduljon ebből a körforgásból és végleg a szellemi világban ragadjon.
E hosszú kitérő után végül szeretnék rátérni a lutheri reformáció elemzésére. Luther Márton volt az európai reformáció első hírnöke, aki véglegessé tette a nyugati kereszténység szakadását. Szakított a római katolikus egyházzal, annak dogmáival és hierarchikus uralmi rendjével, és létrehozta saját egyházát, aminek teológiája magában foglalta az isteni kegyelem hangsúlyozását az emberi üdvözülés folyamatában. Az ember eszerint nem üdvözülhet sem a gyónás szentsége, sem pedig jó cselekedetek gyakorlása által, hanem csak Isten kegyelme által, viszont meghagyott annyit az embernek, hogy ha hisz Istenben és az isteni kegyelemben, akkor a hit által felismerheti Isten jövőbeni üdvözítő szándékát.

Ebben a teológiai rendszerben egyrészt megvan az ember és az Isten távolsága, ami az ószövetségi zsidó történeti szellem és ezzel együtt a szabadkőműves gondolkodás alapja is, továbbá megvan benne a hit, amit tovább kell elemeznünk, hogy minek is az alapja. Ahogy fent azt már kifejtettük az iszlám vallásra a természet által determinált, fatalista történeti szellem a jellemző, ennek egykori őse és alapja pedig a manicheizmus volt, amely szélsőségesen dualista szemléletet hirdetett. Azt mondta, hogy a világban két egymással ellentétes, és egymással folyamatosan küzdő szubsztancia létezik. Az anyag és a szellem, a fény és a sötétség, és ezek között kibékíthetetlen ellentét van. Az emberi lélek a fény világából bukott alá egykor a sötét anyagi világ rabságába és folyamatos harcot kell vívnia, hogy hogy kiszabaduljon onnan, és visszajusson a fény világába. Ez az alapja az iszlám determinált történeti szellemének. Az iszlám vallásban a manicheus fény és sötétség ellentét az igaz hitűek és a hitetlenek ellentétére lett lefordítva. Az iszlám hitűek számára a világ két részre van osztva: őrájuk az igaz hitűekre és a hitetlenekre és nekik, mint a fény képviselőinek folyamatosan harcot kell vívniuk a hitetlenekkel, vagyis a sötétség képviselőivel. Akárcsak a manicheusoknál.

Ahhoz pedig hogy ez a harc teljes erőbedobással menjen a Mohamed által megparancsolt kizárólagos hit biztosítja az alapot, mert azok számára, akik csak egy dologban hisznek a világ két részre osztódik arra amiben hisznek, és az ezen kívül álló dolgokra, amelyekben nem hisznek. Az iszlám által megparancsolt feltétlen vakhit tehát a manicheus dualizmus szemléletét eredményezi azzal, hogy két részre osztja a világot, ahol az egyik a fényt a másik pedig a sötétséget képviseli, a manicheus dualizmus pedig a determinált történeti szellemnek az alapja ahogy azt fent kifejtettük. Luther pedig pontosan azt parancsolta meg követőinek, amit Mohamed is: a hitet. A vakhitet soha sem a katolicizmus, de nem is a kálvinizmus, hanem a lutheranizmus és az iszlám parancsolta meg követőinek.Tehát a lutheranizmus teológiájában két fő elem érhető tetten, egyrészt a zsidó történeti szellemiség, aminek az ember és az Isten távolsága az alapja, másrészt pedig a természet által determinált iszlám történeti szellem, aminek pedig a feltétlen hit az alapja.

Ahogy pedig azt fent már kifejtettük a hermetizmusban is, és az alkímiában is, illetve Khaldun, Leibniz és Herbart filozófiai nézeteiben is ez a két szellemiség van összegyúrva: a zsidó történeti szellemre épülő szabadkőműves szellemiség, és az iszlám determinált történeti szelleme. Tehát a lutheranizmus teológiája tiszta hermetizmus és alkímia.

Visszatérve Finnországhoz, tehát Finnország képezi azt a világot, amelyet semmilyen formában nem rengetett meg az információs kor szele, lutheránus hitű, és az információs kor előtt gazdaságát szinte teljes egészében a faipar uralta. Viszont meg kell néznünk, hogy a mai társadalomtudományok mivel magyarázza azt, hogy Finnország kimaradt az információs kor válságából. Ezt általában a kimagasló innovációs teljesítményével magyarázzák, amit az informatika terén hajt végre. A finn innovációs rendszer érdekes területe az innováció tudományának. Finnországban van nagyipar, de egyetlen nagyvállalat uralja a Finn piacot: ez a Nokia, amely mobilkommunikációs technológiák gyártásával foglalkozik. Ugyanakkor rengeteg kisebb IT vállalkozás van Finnországban, amelyek túlnyomórészt informatikával foglalkoznak. A finn mobilkommunikációs és informatikai technológiák világhírűek. Finn találmány például a Linux, vagy a chatprogramok alapját képező protokoll az IRC. A Finn innovációs teljesítményt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy Finnországban jól együtt tudnak működni az innovációk gyártóiként működő egyetemek és kutatóintézetek, és az innováció megrendelőiként működő vállalatok.
  Mások viszont a Finn kultúra sajátosságaival magyarázzák a Finn innovációs teljesítményt, mégpedig az úgynevezett hacker etikával. Ez a leírások szerint éppen ellentéte a Weber által leírt kálvinista munkaetikának, ahol a munka semmi mást nem jelent, mint kötelességet a haszon eléréséhez. Max Weber szerint a kapitalizmus létrejöttéért a kálvinisták predesztinációról szóló tanítása a felelős.A predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket. A predesztináció azon tanítása, hogy az ember élete teljes egészében Isten hatalmában van az ember és az Isten távolságát is jelenti egyben, tehát a kálvinizmust az ószövetségi tanokkal rokonítja ez a tanítás a fentiek értelmében.
A Finneknél éppen ellenkezőleg, a munka az ember szenvedélyét jelenti, amit nem kötelességből a haszon megszerzéséért, vagy túlvilági jutalomért csinál, hanem szenvedélyből, a munka szeretetéből, hogy önmagát fejlessze vele. A hasszon az csak másodlagos tényező, amire szükség van, de csak azért, hogy a munkához szükséges dolgokat meg tudja vásárolni belőle. A cél nem a haszon, hanem a munka által való önfejlesztés, amit az is jelez, hogy a Finn szakemberek kötelességüknek tekintik, hogy munkájuk gyümölcsét közzétegyék az emberek számára, ahogy a Linux is egy nyílt forráskódú program, amit bárki továbbfejleszthet.
Mivel a közgazdaság-tudomány mai állása szerint semmilyen számszerűsíthető közgazdasági kapcsolat nincs az informatikai ipar és a faipar között, nekünk is ezen a vonalon kell továbbhaladnunk, tehát a finn kultúrát kell szemügyre vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy mi kapcsolaja össze a finn kultúrában a faipart, az informatikai ipart, a lutheranizmust, a finn gazdaság sajátos helyzetét az információs korban, és ha valóban ez a felelős a finn innovációs szellem sajátosságaiért, akkor a hacker etikát.
Csernátoni Vajda Sámuel erdélyi magyar filozófus Az emberi értelemnek természeti históriája című könyvében Leibniz filozófiájának hatására arról ír, hogy az ember szellemének fejlődése két összetevőből áll az örökletes szellemi képességekből, adottságokból, amit az ember genetikailag magával hoz a szülői házból, illetve az őt körülvevő közösség és társadalom erkölcseiből, amelyek jó esetben elősegítik ezeknek a képességeknek és tulajdonságoknak a kifejlődését, és a társadalomban való objektiválódását, vagy másként kulturális, tudományos illetve művészeti produktumokká való átalakulását.
Ha a Csernátoni által említett erkölcsöket felcseréljük a társadalomban jelen lévő információval, akkor érdekes dolgokra juthatunk. Az információtermelés az emberi történelemben valóban úgy működött mindig is, hogy az emberben léteztek bizonyos alapképességek, és adottságok, amelyek genetikailag rögzítettek tehát nem megváltoztathatóak, és ezek úgy változtak át információvá, hogy az ember saját képességeit a társadalomban már jelen lévő információkkal tanulás által kombinálta, mintegy belevitte saját képességeit, adottságait a társadalomban már jelenlévő információba, tehát művészeti, tudományos vagy egyéb más alkotásokba, hogy így újabb információt hozzon létre. Majd az így létrejött újabb információ a következő nemzedékeknél szintén alapjául szolgál annak, hogy majd azok ismét belevigyék saját képességeiket adottságaikat, hogy megint újabb információ jöjjön létre, és így tovább a végtelenségig. Ezzel megint visszatértünk a leibnizi filozófiához, ahol a monászok esetében egy belső időtlen és mozdulatlan magot a mozgás és változás burkol be. Esetünkben itt a belső mozdulatlan mag az emberi képességek és adottságok, amelyek genetikusan rögzítettek, a külső mozgó és változó rész pedig a társadalomban jelen lévő információ, amely folyamatosan és az emberi generációkon átívelően ciklikusan önmagába alakítja át az emberi képességeket és adottságokat azáltal, hogy az ember önként hozzáadja őket a társadalomban már jelenlévő információhoz. Tehát a ciklicítás is jelen van ebben a folyamatban, akárcsak Khaldun történetfilozófiájában, illetve az alkímiában és a hermetizmusban és ezen keresztül a lutheránus teológiában is, ahogy azt fent már kifejtettük.

Tehát az emberi információtermelés folyamata végeredményben alkímiai folyamat és mint ilyen a lutheránus teológiához köthető. A finneknél jelen lévő heacker etika pedig éppen az emberek által megtermelt információ térítés nélküli közzétételének kötelességéről szól, vagyis arról, hogy az emberek által már megtermelt információhoz bárki szabadon hozzáadhassa saját képességeit adottságait új információt létrehozva, és hogy így ez a sajátos alkímiai folyamat, tehát az emberi képességek és adottságok ciklikusan történő információvá alakítása zavartalanul folytatódhasson a hermetizmus és a lutheránus teológia elveinek megfelelően. Tehát ha a hagyományos kapitalista etika a kálvinizmushoz köthető, akkor a hacker etika egyértelműen a lutheranizmushoz köthető, de úgy látszik hogy a hacker etika is csak abban a lutheránus országban tudott teljes valójában kifejlődni, ahol a faipar régen maximálisan uralta a gazdaságot. Vajon miért? Nem lehet erre más magyarázat, mint hogy a fa szimbolikusan az emberi információtermelés szülőatyja, hiszen minden korban az információtermelő eszköz tárolóedénye volt a tűztől egészen a számítógépekig, és ez nyilvánvalóan otthagyta a nyomát az emberi kultúrában is.

Az a kultúra, amelynek a mindennapi munkája ilyen mértékben kötődik a fához, amely elindította az embert az információtermelés útján nyilvánvalóan más munkaterületeken az információtermelés alkímiai folyamatának logikáját követi, amely a hacker etikában ölt testet. Ahogy a régi alkimisták az emberiség első információtermelő eszközének, vagyis a tűznek segítségével végezték az elemátalakításokat úgy a mai Finnek a legmodernebb információtermelő eszköz, vagyis a számítógép segítségével végzik saját képességeik és adottságaik átalakítását információvá. Az erdészetet, a faipart és a bányászatot rokon szakmáknak tartják, hiszen a régi erdészek egyszerre voltak faiparosok is, és a bányamunkákat is ők végezték, csak később vált szét ez a három szakma. A bányászat pedig, mint a különféle anyagok földből való előhozatalának tudománya mindig is erősen kötődött az alkímiához, és így közvetetten az erdészet és a faipar is.

A többi lutheránus országban is nyilván jelen van valamennyire a hacker etika, és a fokozott innovációra való hajlam, hiszen például Németország is sokak szerint annak köszönheti azt, hogy gazdaságát nem olyan mértékben rengette meg az információs kor szele, hogy sok iparágban remekel az újítások terén, mint például autógyártás, elektronikai ipar vagy vegyipar, de nem olyan mértékben van ez jelen, mint Finnországban, ahol a faipar teljes dominanciára tett szert a gazdaságban az információs kor előtt.

Felhasznált Irodalom:

Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (tanulmány) http://www.ccg.hu/pub/szoc/tarsvalt.iii-5/Weber%20-%20Protestans%20Etika.doc

Smaragdina, Hermész, Triszmegisztosz Tabula: A titkos csodaszer - A hermetikus tan titkos műve - Esoteria Sacra, Hermit Könyvkiadó Bt., 2008.

 Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
 Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II. Európa Könyvkiadó, 1995.
 Arnold J. Toynbee: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1971.

Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.
Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.
Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.
 Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia, Typotex Kiadó, 2003.
Farkas Attila Márton: Az alkímia eredete és misztériuma, Balassi Kiadó, 2001.

Wikipédia: Evangélikus kereszténység http://hu.wikipedia.org/wiki/Evang%C3%A9likus_kereszt%C3%A9nys%C3%A9g

A Korán, EPL KIADÓ, 2014.

Goldziher Ignác: Az iszlám, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980.

Johan Goudsblom: Tűz és civilizáció, Osiris Kiadó, 2002.

Szabadbölcsészet: Információs forradalmak http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=541&tip=0

Wikipédia: Oroszország http://hu.wikipedia.org/wiki/Oroszorsz%C3%A1g

Wikipédia: Finnország http://hu.wikipedia.org/wiki/Finnorsz%C3%A1g

Wikipédia: Svédország http://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A9dorsz%C3%A1g

Wikipédia: Norvégia http://hu.wikipedia.org/wiki/Norv%C3%A9gia

Wikipédia: Németország http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9metorsz%C3%A1g

Wikipédia: Olaszország http://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszorsz%C3%A1g

Keller Tamás: A HACKER-ETIKA
Gondolatok Pekka Himanen: The Hacker Ethic and the Spirit
of Information Age címû könyvérõl, Szociológiai Szemle 2006/2, 135–141. http://www.mtapti.hu/mszt/20062/008.pdf

Csernátoni Vajda Sámuel: Az emberi értelemnek természeti históriája, Kolozsvár, 1795.

Miért van szükség a katolikusok részéről az egyházadó befizetésére, és miért van szükség gazdag egyházra?

Manapság I. Ferenc pápa trónra kerülésével a szegény egyház lett a jelszó katolikus egyházban, amit sokak szerint üdvös dolognak kellene tartanunk, de vajon valóban így van e ez? Tényleg üdvös dolog e a szegény egyház hirdetése? Kétségtelen, hogy Krisztus beszédeiben, és főként a hegyi beszédben sokat olvashatunk a szegénység követelményéről, van azonban egy hely a bibliában, ami ha nem is mond ellent ennek a gondolatnak, de kicsit árnyalja a jelentését.

„Mert épen úgy van ez, mint az az ember, aki útra akarván kelni, előhivatá az ő szolgáit, és amije volt, átadá nékik. És ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest; és azonnal útra kele. Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta vala, kereskedjék azokkal, és szerze más öt tálentomot. Azonképen akié a kettő vala, az is más kettőt nyere. Aki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét. Sok idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velök. És előjövén aki az öt tálentomot kapta vala, hoza más öt tálentomot, mondván: Uram, öt tálentomot adtál vala nékem; ímé más öt tálentomot nyertem azokon. Az ő ura pedig monda néki: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, aki a két tálentomot kapta vala, monda: Uram, két tálentomot adtál volt nékem; ímé más két tálentomot nyertem azokon. Monda néki az ő ura: Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe. Előjövén pedig az is, aki az egy tálentomot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz, ahol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan ami a tied. Az ő ura pedig felelvén, monda néki: Gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és ott is takarok, ahol nem vetettem; El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál; és én, megjövén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el azért tőle a tálentomot, és adjátok annak, akinek tíz tálentoma van. Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van. És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”

Ebből az idézetből jól kiolvasható, hogy Jézus nem azt érti szegénység alatt, ha valaki egyáltalán nem szerez magának pénzt, sőt éppen, hogy szorgalmazza a pénz szerzését és megsokszorozását. Amit ellenez és elvet az nem más, mint a pénz megtartása, tehát ha valaki nem forgatja és nem sokszorozza az általa megszerzett pénzt. De vajon miért szorgalmazza Jézus a pénz forgatását és sokszorozását? Régi dogma a modern közgazdaságtudományban, hogy a gazdasági és technikai fejlődés motorja a pénz forgása a gazdaságban, hiszen minden vállalkozás és újítás pénzbefektetéssel kezdődik, és a vállalkozás megtérülése is csak úgy történhet, hogy valamilyen vásárló kifizeti a vállalkozás által megalkotott jószág ellenértékét, hogy a vállalkozó az így megszerzett pénzből aztán újabb jószágokat alkosson, amiket ismét értékesít és így tovább.

Így halad mindig előrébb a gazdaság fejlődése. Az pedig tudható, hogy a gazdasági és technikai fejlődés, vagy másképpen a civilizálódás emeli ki mindjobban az emberiséget a primitív törzsek természeti állapotából, ahol még a bálványimádó természetimádat uralkodik létező vallásként. A kereszténység egyik legfőbb hivatása pedig éppen az, hogy megszabadítsa az emberiséget a bálványimádás förtelmétől, a természetimádattól, a természet démonaitól. Így tehát a pénz forgása és sokszorosítása egyértelműen a kereszténység céljait segíti elő, és így a pénz sokszorozása Jézusnak is üdvös kellett, hogy legyen. Kérdés azonban, hogy ez ellentmond e Jézus más bibliai kinyilatkoztatásainak, amelyek szegénységre szólítják fel az embert.

Manapság és régen is sokan állították, hogy a katolikus egyházszervezet nem követi Jézus szegénységről szóló tanításait, mert a papok gazdagon díszített templomokban és palotákban laknak, gazdagon díszített miseruhákat hordanak. Pénzben fizetendő egyházadót követelnek az emberektől. Én megkérdezném ezektől az emberektől akik ezeket állítják, hogy cserélnének e a papokkal, kellene e nekik olyasfajta gazdagság, ami a papoknak van? Ugyanis az egyház emberei a hozzájuk befolyt jövedelem semmilyen hányadával nem maguk rendelkeznek. A miseruhákat, amiket egyesek túldíszítettnek mondanak nem ők döntik el, hogy hogyan díszítsék, hanem csak úgy díszíthetik ahogyan azt az egyház liturgikus előírásai jóváhagyják, és ezeket a ruhákat is csak olyan alkalmakkor viselhetik, amikor az egyházi liturgia ezt előírja.

A templomot vagy a palotát is csak olyan formában és alkalmakkor díszíthetik, ahogy azt az egyház szükségletei előírják. Az egyházi épületek pompája csakis az egyház nagyságának és világi hivatásának közvetítője lehet az emberek felé, és a papok saját fényűzésükre semmit sem költhetnek. Azt a pénzt is, amit nem miseruhákra, vagy épületfelújításra költenek csak olyan célokra költhetik, ami az egyház javát szolgálja. Jótékonykodásra, vallásoktatásra, stb. A kérdés tehát hogy cserélnének e a papokkal azok az emberek, akik az egyház gazdagságát ellenzik, és kellene e nekik olyasfajta gazdagság, ahol semmivel sem maguk rendelkeznek amijük van. Nem maguk döntik el hol laknak, hogyan öltözködnek, nem nősülhetnek, egy fillérjüket sem arra költhetik amire akarják, és ennek a teljes függést magával vonó egyházi pozíciójuknak a megléte is csak a híveik jóindulatától függ, hogy azok befizetik e az egyházadót, illetve a feletteseik jóindulatától, akik bármikor utcára tehetik őket, ha nem felelnek meg az egyház elvárásainak.

Mindebből már jól látható, hogy a papok állítólagos gazdagsága valójában szegénység, és egyáltalán nincs ellenére Krisztus tanításainak amiben így nincs ellentmondás. Krisztus ugyanis, mint már mondtam, nem azt tekintette gazdagságnak, ha valaki pénzt szerez, hanem ha azt a pénzt megtartja magának, vagy olyan dolgokra költi, amelyek nem segítik elő a pénz sokszorosítását, és a körülötte lévő világ fejlődését és kiszabadulását a pogány természeti állapotból, mint például: élvezeti cikkekre. Ha viszont azt a pénzt forgatja és sokszorozza, vagyis jótékonykodásra, építkezésekre, technikai fejlesztésekre költi, akkor az illető nem tekinthető gazdagnak, hanem szegénynek tekinthető, hiszen azt a pénzt nem magára költötte. Minden fillér, ami az egyházhoz befolyik nem a papok tulajdona, hanem az egyházszervezeté, amit szolgálnak, és régen az egyház volt Európában a pénz forgásának és a gazdaság fejlődésének legfőbb elősegítője jótékonykodásával, építkezéseivel stb. A pénz forgását elősegítő bankok létrejöttét a templomos lovagrend, tehát egy egyházi szervezet segítette elő, így a tulajdonába került pénzt az egyház minden korban forgatta és sokszorosította a fejlődést szolgálva papjainak anyagi helyzetétől függetlenül.

Így pedig mondhatjuk, hogy a papok a közhiedelemmel ellentétben nem gazdagok, az egyház papjai egyenként a plébánosoktól a pápáig, illetve a templomos lovagrend tagjai egyenként a fegyverhordozótól a nagymesterig mind szegények, a szervezet amit szolgálnak, tehát az egyház, ellenben gazdag. Ennek azonban így is kell lennie a krisztusi tanítások szerint is, mert az egyház csak így töltheti be küldetését, vagyis a körülötte lévő világ fejlesztését, és kiemelését a pogány, bálványimádó természeti állapotból, ha pénz folyik be hozzá, és azt tudja forgatni és sokszorozni fejlesztve ezzel a gazdaságot és a technikát. Nem véletlen, hogy az európai politikát manapság uraló, a frankfurti iskolához kötődő neomarxista körök, akik az ázsiai és afrikai földrészről Európába irányuló színes bőrű bevándorlást elősegítik azzal a céllal, hogy Európa népességét a gazdasági és technikai fejlődés által nem érintett népek beáramlása folytán felhigítsák, hogy így fogják vissza a gazdasági és technikai fejlődést a világban, egyik legfőbb céljuknak tekintik Karl Marx: Tőke című művére hivatkozva a pénz forgásának megtörését a nyugati gazdaságban, hogy ezzel lehetetlenítsék el a fejlődést és a kereszténység céljait.

Gyakran állítják, hogy a kereszténység elősegítette a pénzgazdálkodás létrejöttét, ami mondhatjuk, hogy igaz is, hiszen a biblia tanításai tele vannak pénzügyi metaforákkal, amelyek az adósságról és a fizetségről szólnak. Ádám mintegy deficitet teremtett az édenkertben azzal, hogy vétkezett, és ezért az egész emberiségnek fizetnie kell azzal, hogy pokol tüzén kell égnie. Krisztus kereszthalálával mintegy kifizette ezt az adósságot, és megváltó halálát a keresztények mintegy alapnak tekinthetik, hogy adósságukat visszafizessék Istennek. Krisztus áldozatának hasonlatát az is élénkíti, hogy Júdás az ő egykori apostola, (mint áldozati szolgálatának kincstárnoka) elárulta őt 30 ezüstért. Krisztus kereszthalála azonban csak az alapját szolgáltatta annak, hogy az ember visszafizesse adósságát, az adósság törlesztéséhez magának az embernek is hozzá kell járulnia gyónással, jócselekedetekkel, imákkal a katolikus tanítás szerint.

A hagyományos katolicizismusnak a purgatóriumról szóló tanítása is ilyen pénzügyi metaforának tekinthető, ami arról szól, hogy ha az ember halála előtt megbánta és meggyónta bűneit, akkor az örök kárhozat lángját elkerülte, de a bűneiből keletkezett adósság még fennmaradt halála után is, amit a tisztítótűz lángjaiban kell törlesztenie, mielőtt bejut az örök világosság fényébe, ahogy a purgatóriumban eltöltött idő is megrövidíthető, ha itt a földön jócselekedeteket hajtunk végre, vagy önmegtagadást gyakorlunk, ami egyfajta mennyei könyvelést feltételez ahol Isten egy mennyei lajstromon mindig nyilvántartja a bűneinkből keletkezett adósságot és annak törlesztését gyónással és jócselekedetekkel, valamint önmegtagadással.

A katolicizmusban tehát nyilvánvalóan jelen vannak a világ pénzügyi rendszerének előképei, de enélkül nem fejlődhetett volna ki az európai civilizáció, az európai kultúra, gazdaság és technika. Ebből kifolyólag, ha valaki a gazdag egyházat kárhoztatja, és megtagadja az éves egyházadó befizetését az nem Krisztus szegénységre való elhívását teljesíti, hanem az emberi fejlődés és haladás ügyét gátolja, és éppen hogy ellene tesz a krisztusi tanításoknak. Ezért visszás kicsit, és ezért hajlik nagyban az eretnekség felé, hogy I. Ferenc pápa szegény egyházról beszél, mert az egyháznak gazdagnak kell lennie. Ez így van rendjén. Legfeljebb a papok szegénységéről beszélhetünk, amit azzal érhetünk el, hogy a papok ne éljenek vissza a hozzájuk befolyt jövedelemmel. Az én részemről azt mondhatom, hogy minden évben befizetem a szükséges egyházadót.

Felhasznált irodalom:

Tracy R. Twyman: Salamon kincse Az amerikai. pénz mágikus és titokzatos története, DANVANTARA KFT., 2008.

Mészáros István: A tőkén túl Közelítések az átmenet elméletéhez - Első rész - Az ellenőrizhetetlenség árnya, L' HARMATTAN KFT., 2008.