A téma kifejtéséhez először is az ókori gnózis lényegét kell kifejtenünk. Reimer Roukema: Gnózis és hit a korai kereszténységben című könyvében az ókori gnosztikus mitológiákat elemezve arra keresi a választ, hogy melyek a gnoszticizmus alapjellegzetességei, amelyek alapján elkülöníthető más vallási rendszerektől, és ezek alapján milyen vallási mozgalmak tekinthetőek ténylegesen gnosztikusnak azok közül, amelyeket manapság a hivatalos tudomány szerint a gnosztikus vallási rendszerek közé sorolnak.
Elemzése főként a Nag Hammadi könyvtár irataiban vázolt gnosztikus mitológiai rendszerekre és Platon filozófiájára terjed ki. A Nag Hammadi könyvtár iratai közül a lélek exegézise és a János evangéliuma című iratok is egyfajta köztes teremtőt feltételeznek Isten és ember között, ami Istennel, vagy az Atyával ellentétben nőnemű.
A lélek exegézise című irat szerint az emberi lélek egykor még az atyával volt az égben, aki az ember számára felfoghatatlan, mert minden emberi fogalmat, és az ember minden megismerőképességét túlhaladja, és ekkor még az emberi lélek kétnemű, azaz androgűn volt. Majd sajnálatos bukás eredményeként került bele a földi nő testébe, ahol prostituálódott, minden férfinak odaadta magát.
Később bűneit megbánta, de bűnös életvitelét nem hagyta abba, ezért az Atya megszánta, és elküldte hozzá a megváltót, vagyis Krisztust, akinek az a feladata, hogy házassági frigyben egyesüljön vele, amit nem testi házasságként, hanem misztikus szellemi házasságként kell érteni, hogy a lélek visszanyerhesse ezzel androgűn formáját, és visszatérhessen az Atyához ahonnan alábukott.
János Evangéliumában pedig egy összetett mitológiai rendszert fedezhetünk fel, ahol az Atyaisten a mennyei világ felfoghatatlan Istene önnemzéssel hozta létre az ég és föld közötti köztes teremtő Istenséget, vagy másképpen az Anyát, akit Barbelonak hívnak. Tehát itt is egy nőnemű köztes teremtőröl van szó. Barbelo ezután továbbra is izgatottságot érzett az Atya iránt és ezért szikra pattant ki belőle, amiből létrejött Krisztus az Atya fia, továbbá a különféle eonok, mint például a tudás eonja, majd ezek az eonok teremtették az anyagi világot és az embert, ahova az emberi lélek majd alábukott.
Platon filozófiájában is létezik egy legfőbb teremtő Isten, akinek a gondolatai alkotják az ideák világát, ami teljességgel mozdulatlan és statikus, és az anyagi világ formái nem mások, mint az ideák világában meglévő formák tökéletlen hasonmásai, amelyek az ideák tökéletesebb formáinak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulásai. Az a gondolat, hogy az ideák világa mozdulatlan és statikus, mondanom sem kell erősen emlékeztet minket a spinozai panteizmus sajátos jellegzetességeire, ahol a spinozai panteista ősszubsztancia szintén mozdulatlan és statikus, hiszen az nem más, mint maga a természet, és mivel a nő az embernek a természethez közelebb álló része, mondhatjuk, hogy a platoni ideák világa megfeleltethető a gnosztikus mitológiák köztes teremtő Istenségének, ami általában nő nemű.
Tehát a szerző szerint a gnosztikus mitológiák lényege az, hogy mindig van bennük egy a keresztény teológiában is jelen lévő személyes teremtő Istenség, aki a keresztény teológiával ellentétben nem közvetlenül teremti az anyagi világot, hanem ő csak egy köztes teremtő lényt, vagy szubsztanciát teremt, aki vagy nő nemű, vagy a női természethez hasonlóan mozdulatlan, statikus természetű, és az anyagi világot már ez a köztes teremtő szubsztancia teremti, ahova az emberi lélek majd alábukik, és az emberi léleknek önmegváltással, vagy a legfőbb teremtő Istenség által küldött megváltó segítségével kell visszatalálnia mennyei atyához, vagyis a legfőbb Istenséghez.
Ebből következően a szerző szerint sok olyan vallási irányzat, amelyet manapság gnosztikusnak tekintenek a hivatalos tudományban valójában nem tartozik a szűkebb értelemben vett gnoszticizmushoz. Így például a manicheizmus sem, mert a manicheizmus dualisztikus rendszerében, amely azt vallja, hogy létezik a fény világa, vagyis a szellemi világ, és a sötétség világa, tehát az anyagi világ, és a két világ állandó harcot folytat egymással, a két egymás mellett létező szubsztancia: a sötétség és a fény, öröktől fogva van, tehát egyik sem teremtette időben előbb a másikat, mint a gnosztikus mitológiákban, ahol a legfőbb teremtő Istenség időben előbb létezett, mint a köztes teremtő szubsztancia, hiszen azt ő teremtette. Ebből kifolyólag a szerző szerint csak a Platon filozófiai rendszeréhez hasonló vallási rendszerek tekinthetők gnosztikusnak, és a gnoszticizmus nem más, mint platonizált kereszténység.
Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.
Ez ellentétes a nyugati görög, római, mezopotámiai stb. kultúrák természetével, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.
Ezután vázlatosan ismerteti a később majd részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.
Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyek az állandóság jegyeit hordják magukon, egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egységében érhetők tetten. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális szubsztancia képében van jelen, addig az Iszlámban Allah ugyan személyes Istenként áll a vallás központjában, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Mivel az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük.
Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei általában az állandóság lovagjai voltak, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállnak egymástól. Jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.
Továbbá az a jelenség is jelene van ezekben a kultúrákban, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.
Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.
Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrák ciklikus jellegét, hanem Nietzsche filozófiáját hívja segítségül és az apollói illetve a dionüszoszi szellem ellentétét alkalmazza. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.
Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet is, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.
Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”
Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli.
Szmodis szerint tehát léteznek a keleti kultúrkörök, amelyek mozdulatlanok és történetietlenek, és léteznek a nyugati kultúrkörök, amelyek pedig folyamatosan változóak és történeti értelemben aktívak, tehát haladóak. Ha pedig figyelmesen olvastuk a Reimer Ruokema könyvéről szóló részt, akkor rájöhetünk, hogy az ókori görög gnózisban mind a keleti kultúrák mozdulatlan jellege, mind pedig a nyugati kultúrák aktív jellege jelen van, hiszen a gnosztikus filozófiai rendszerben létezik egyrészt egy a földi világtól különálló személyes teremtő Istenség, ami a nyugati kultúrák jellemvonása, a nyugati dualisztikus világkép megtestesítője, ami Szmodis szerint a nyugati kultúra aktív, történeti értelemben haladó jellemvonásainak az alapja. Ugyanakkor jelen van a személyes Isten és a földi világ között egy köztes teremtő szubsztancia is a gnosztikus rendszerben, ami nőnemű. A női princípium a filozófiai és vallási rendszerekben általában a passzív szubsztancia, és ilyen értelemben a keleti vallások megtestesítője. A keleti passzív kultúrákat szokták nőiesnek, az aktív nyugati kultúrákat pedig férfiasnak mondani. Az ókori görög gnózisban tehát jelen van egy aktív, férfias, nyugati és egy passzív, nőies, keleti princípium, mint ahogy a gnosztikus platonizmusban is jelen van egy atyai, személyes teremtő Istenség és a passzív platoni ideák világa, ami változatlan és mozdulatlan.
Mivel a gnózis is, és az intézményes sport is görög eredetű az ókori görög olimpiák nyomán, feltehetjük a kérdést, hogy nincs e valami kapcsolat a gnózis és a sport között? Azt mondhatjuk, hogy a sportban jelen van értelemszerűen a mozgás, az aktivitás egyrészt, ami nyugati kultúrkörök jellemvonása. Ugyanakkor a sportban mindig jelen van egy merev szabályrendszer is, így: edzési, táplálkozási szabályok stb., ami azzal jár, hogy a sportoló csak magát ezeknek a merev szabályrendszereknek alávetve tud az aktivitásban, a mozgásban kiteljesedni, tehát sportolóvá válni.
Ez a merev szabályrendszer viszont merevsége és mozdulatlansága miatt a passzív, panteista és nőies keleti kultúrkörök jellemvonásaival rokonítható. Tehát a sportban éppen úgy, mint a gnózisban szintén jelen van az aktív férfi és a passzív női princípium. A sport így alapvetően a gnosztikus filozófiai rendszerekhez köthető.
A következő kérdés, hogy ez minden sportágra egyaránt érvényes e? Rózsa András: Fociológia című könyvének utolsó fejezetében arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi is az a foci. Röviden azt mondhatjuk, hogy a foci játékjellegét hangsúlyozza ebben a kérdésben. Különféle szerzők gondolatait idézi ezzel kapcsolatban. Így például Allen Wade angol labdarúgó-szakember véleménye szerint: „A labdarúgást többek között a mozgás szabadsága teszi vonzóvá a játékosok és a nézők számára. A támadás és védekezés állandóan változik, s a játékosok szinte korlátlanul mozoghatnak a játéktéren. A labdarúgás tehát alapjában véve szabad játék, s mint minden sportjátékban, ebben is a csapat célja, hogy megnyerje a mérkőzést.”
Nilo J. Suburú szerint: „A labdarúgás a világ szenvedélye. Ezen kívül a „legnagyszerűbb szórakozás”, a „modern építészet egyik serkentője” , „látványosság”, „jelentős gazdasági tényező”, „politikai jelentőséggel” bír, művészetek ihletője stb.”
Geoffrey Green költőien fogalmaz, szerinte: „a labdarúgás „a nép játéka”..., „nyugtalanító áradat. Olyan, mint maga az élet. A csúcsra tör és a mélybe hull. Drámai.”
Arnold Gehlen szerint pedig: „a labdarúgás „többszólamú” játék, márpedig „a >> többszólamú << játékok a legszebbek: leginkább azok, amelyekben szerepet játszik a támadás, a menekülés, az üldözés, a meglepetés, a bizalom, a véletlen stb., s amelyek a harc >> előgyakorlataiként << igazán célszerűtlenek volnának, mert kivétel nélkül csakis önkényes játékszabályok közepette szereznek élvezetet”.
A foci lényegének leírásánál tehát kiemelhetünk olyan jellemvonásokat, mint: szabad játék, szabad mozgás, korlátlanság, változás, csúcsratörés, drámaiság, többszólamúság, vagyis véletlen és szükségszerűség ritmikus váltakozása. Ezek mind arra utalnak, hogy a foci játékos jellegéből adódóan mindig valamiképp túlhaladja a többi sportágnak a gnosztikus szemléletből eredő merev szabályszerűségeit, amelyeknek a sportoló alá kell, hogy vesse magát, hogy aktivitásában kiteljesítse önmagát, és valóban sportolóvá váljon. Ez egyértelmű, hiszen a játék mindig valamiféle kötetlenséget, a merev szabályok túlhaladását jelenti. Így a foci játékos jellegéből adódóan antignosztikus sportágnak tekinthető.
Rózsa ír még a könyvében arról, hogy a foci a nemzetközi sportéletben egyre inkább kezdi elveszteni játékos jellegét. Egyre inkább nem játék, hanem erő és dinamika, mint a többi sportágak túlnyomó része. A mai sztárfocisták már egyáltalán nem hasonlítanak azokra a régi játékosokra, akik például a magyar Aranycsapatban foglaltak helyet. Látszik rajtuk, hogy edzéseik túlnyomó részét nem a labdarúgójáték teszi ki, hanem a gyúrás, az izom edzése, a mai játékosok célja már nem annyira az, hogy játékosan kicselezzék egymást, hanem hogy az erő eszközével mintegy földbe döngöljék a másik csapatot.
Ezt a jelenséget pedig nagyon megsínyli a magyar foci a szerző szerint, mert a magyar játékos nem szereti az erőre épülő focit. Ezt a játékosok maguk is elmondják a könyvben, hogy nem szeretik az izom edzését, a súlyzózást és futást. Ők a játékot szeretik a futballban, és a magyar foci is csak akkoriban lehetett még sikeres, amikor a foci nem erőre és dinamikára épülő sport volt, hanem hangsúlyosabb volt a a sportág játék jellege. Az a jelenség, hogy a foci már nem játék, hanem erő és dinamika, a játék gnosztikus jellegének erősödését jelenti. Hiszen ezáltal hangsúlyozottabb szerepet kap benne az erőlét és az izmok edzése, amelyek merev szabályokra épülnek, tehát a keleti, nőies kultúrák mozdulatlan, passzív világát testesítik meg és így hangsúlyosabbá válik a sportág gnosztikus jellege. A szerző szerint ennek tudható be a magyar foci újkori sikertelensége. Megoldásként pedig azt javasolja, hogy a magyarországi edzésmódszereket úgy kellene módosítani, hogy az erőlét fokozására irányuló edzésmódszereket kombinálni kellene a játéktudás fejlesztésére irányuló edzésmódszerekkel. Az én javaslatom az lenne ezzel kapcsolatban, hogy érdemes lenne edzésmódszereket átvenni az amerikai futballból. Az amerikai futball az a játék véleményem szerint ahol keveredik egymással az erő és dinamika, illetve a játékosság. Az amerikai futball nagyon bonyolult játék nincs mód itt az ismertetésére, ha valaki érdeklődik iránta, akkor Pat Kirwan - David Seigerman: Ne csak a labdát nézd! Amerikai football szakértő szemmel című könyvét ajánlom. http://www.libri.hu/konyv/pat_kirwan.ne-csak-a-labdat-nezd.html
Felhasznált irodalom:
Rózsa András: Fociológia, Budapest, 1981.
David Seigerman: Ne csak a labdát nézd! Amerikai football szakértő szemmel, CANDOVER KFT., 2013.
Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, KAIROSZ KÖNYVKIADÓ KFT., 2000.
RIEMER ROUKEMA: GNÓZIS ÉS HIT A KORAI KERESZTÉNYSÉGBEN, 2009.
Papp Gábor, Vass Miklós, Soós István: Sportszociológia szöveggyűjtemény, Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése