IV. László király és Sopron

Megszentülnek
Komor férfiarcod
Barázdái által
Vad, pogány néped
Bűnei, ahogy
A rét földjén
Imádkozó öregassszony
Göcsörtös tagjai,
Amelyek, mint a
Feszületfa gyökerei
Omlanak össze
Szürke kősíremlékké
A sejtelmes, szélsúgta
Napsütésben.
Komor aranykor
Lengi be e tájat
Hol a csöndes
Napfényben
Komoran áll
Fenyvesek közt
Taródi vára.
Komor aranykor
Szenteli meg
A pogány természetet
Mely vad tiltakozásod
Okán halálod tragédiáját
Okozta, hogy végül
Székesegyház
Fogadjon magába
Akácsak városom
Régi, ódon kövei,
Melyek átszentelik
A sötét természet
Durva üszkét,
Mint a szent
Koporsó fája.
Hol elfelejtett
Kősíremlékek
Domborulnak
Az elmúlt magyar
Aranykor homályában
Hol szélsúgta,
Sejtelmes csönd
Emlékezik vissza rád,
Ott mindez tovább él,
Mint komor magyar.

A vers Tóth Zoltán: IV. László király című képének hatására készült.