Egy tudományos hír margójára miszerint a a madarak a dinoszauruszoktól származnak

Nemrég olvastam egy tudományos hírt az interneten, miszerint kiderítették, hogy a madarak a dinoszauruszoktól származnak. Ennek kapcsán érdekes gondolatok fogalmazódtam meg bennem, de mielőtt ezekre rátérnék, két régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Verne Gyulát a sci-fi irodalom atyaként tartják számon, műveinek nagy kultusza volt a volt szocialista országok területén, és sokak szerint Verne műveinek marxista filozófiai alapjait okolhatjuk ezért, de mondták már Verne Gyulát anarchistának is amiatt, hogy több művében vannak olyan utalások, amelyek az angol gyarmati rendszer elleni lázadást sugallnak.

Műveire az író saját bevallása szerint is nagy hatást gyakorolt a földrajz szemlélete. Regényeiben általában nagymérvű utazásokat mutat be a tenger mélyére, a föld közepe felé, a holdba, vagy éppen léggömbbel a levegőben távoli kontinensek felett. Sokakra éppen ezzel tett nagy hatást, mert fel tudta kelteni az emberek érdeklődését a távoli messzeségek hívó szava iránt. Mivel legtöbben regényeinek szellemét a marxizmussal hozzák kapcsolatba a tudományos-technikai, tehát materialista fejlődés hirdetése miatt, először is a marxizmus szülőatyát kell vizsgálat alá vennünk, vagyis a lutheránus vallást, és ki kell elemeznünk, hogy miben is áll a lutheranizmus lényege.

Mircea Eliade az Az örök visszatérés mítosza című könyvében, ahol a judaizmus és a kereszténység megjelenése előtti archaikus kultúrákat és vallásokat elemzi a történelem fogalmának szempontjából. Elemzésének középpontjában áll az archetípusok fogalma, amelyet nem Carl Gustav Jung mélylélektani értelmezésében használ, mélylélektannal nem foglalkozik a könyvben, hanem olyan ősi cselekedetekként, vagy történésekként értelmezi az archetípusokat, amelyeket Istenek, hősök vagy egyéb más személyek vittek végbe egy múltbéli időpontban az adott vallási közösség emlékezetében, és amelyek emellett mitikus értelmet is nyertek a közösség kollektív tudatában.

Ezek az archetípusok, vagyis tettek és történések általában beépülnek az adott vallási közösség rítusaiba, szertartásaiba, és bizonyos időközönként a rítusok, szertartások gyakorlásával mintegy megismétlik, és felelevenítik őket. Mint ahogy például az egyes indiai teremtésünnepek alkalmakor a mindenségnek a káoszból való létrejöttét ismétlik, és elevenítik fel, és ilyenkor a szerző szerint a közösség tudatában szó szerint megismétlődik a teremtés, a mindenség állapota visszatér a kezdeti állapotokhoz, ennek következtében pedig ezekben a kultúrákban megszűnik létezni a történelem.

Tehát a szerző szerint az archaikus kultúrákban az örökké ismétlődő rítusok gyakorlása megszünteti a történelmi idő múlását, és ezért nincs meg náluk az a modern haladáseszmény, ami modern európai kultúrkörben megvan. A történelem eszméje Eliade szerint először a judaizmusban jelent meg, a zsidó eszkatalógiában, amely a történelmi jövőben megvalósuló megváltás gondolatát hívta életre az eljövendő új Izrael gondolatában továbbá a jövőbeni messiásvárás zsidó jellegzetességében. Ebben a gondolkodásmódban megszűnik a történelem ciklikus ismétlődése, és a történelem egyenes vonalú lineáris szemlélete lép a helyébe, hiszen a zsidó hitben a történelmi jelenből egyenes vonalú fejlődés vezet az új Izrael megszületéséig, vagy a messiás eljöveteléig.

A történeti szemléletet Eliade szerint a kereszténység is átvette Szent Pál illetve Szent Ágoston tanításában, akiknél a keresztény eszkatalógia szerint a történelem a végítéletet felé halad, ahol a földi világ megszűnik létezni, és Isten ítélkezik élők és holtak felett. Eliade láthatóan erősen ellene van könyvében a történelem eszméje által áthatott modern civilizációnak, ahol a történeti eszme a kereszténységben is jelen van, mégsem vált keresztényellenessé, mégsem állt az újpogányság pártjára, egyrészt azért, mert szerinte korunkban csak a személyes Isten jelenléte védheti meg az embert a történelem rémületétől, ez pedig csak a kereszténységben van jelen.

Másrészt azért, mert Eliade szerint a kereszténységnek a lineáris történeti szemlélet mellett egy sajátosan ciklikus történeti szemlélete is volt. A középkorban például a Szent Ágostoni lineáris történeti szemlélet mellett jelen volt a ciklikus történeti szemlélet is, Aquinói Szent Tamás és más középkori szerzők gondolkodásában is. Sőt Eliade szerint a kereszténység egyenesen meghaladta az archaikus pogány vallások ciklikus történeti szemléletét azáltal, hogy a teremtés ciklikus megújításának helyébe az ember ciklikus újjászületését tette, ami Krisztus kereszthalálában, és feltámadásában ölt testet, amit a keresztények minden évben megünnepelnek a pogány teremtésünnepek mintájára. A könyv végén tehát éppen arra a megállapításra jut, hogy egyedül a kereszténység az, amely megmentheti a modern embert a történelem rémületétől.

Érdekes összevetni Eliade nézeteit Nikolaj Berdjajev: A történelem értelme című művében kifejtett nézeteivel. Berdjajev ebben a könyvében arról ír, hogy a zsidóság történelmi hivatása nem más, mint a történelmi szellem terjesztése a világban. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.

Érdemes megjegyezni, hogy az ember és az Isten távolságának van egy tükörképe a vallásos irodalomban ez pedig a gnoszticizmus. A gnosztikusok azt vallották, hogy az ember sajnálatos bukás eredményeképpen került a jó szellemi világból a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csakis az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon az anyagi világból, és a szellemi világba kerüljön. Tehát az anyagi és a szellemi világ ellentétét vallották. Az anyagi és a szellemi világ ellentétének a zsidó vallásban az ember és az Isten távolsága feleltethető meg.

Berdjajev tehát a történeti szemléletet az Isten és az ember távolságának függvényévé teszi, annak hiányát pedig az ember és az Isten egységének függvényévé, míg Eliade a történeti szemléletet a ciklikus szemlélet függvényévé teszi, annak hiányát pedig a ciklikus szemlélet hiányának függvényévé teszi. Kinek van igaza. Ez véleményem szerint abból a szempontból érdekes, hogy a különféle keleti kultúrák korunkban milyen mértékben tudták átvenni a nyugati történeti szemléletet, vagyis a haladás gondolatát és az ebből kinövő kapitalista intézményeket.

Az kell először is észrevennünk, hogy mihez is kapcsolódik az úgynevezett ciklikus szemlélet. Nyilvánvalóan a természethez. Egyedül a természetre jellemző az örök ciklikusság és visszatérés, mint például a tavasz, nyár, ősz és a tél örök váltakozása. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról című könyvében az ókori perzsa kultúrát, amelyen később felépült az iszlám, és a zsidó kultúrát egyaránt dualista jellegű kultúráknak tartja. Tehát olyan kultúráknak, amelyek szembehelyezik egymással az anyagot és a szellemet, tehát a gnoszticizmus alapelvein épülnek fel, amiről mint ahogy már leírtam Berdjajev szerint kedvez a történeti szellemnek, azonban a Perzsa vallásban szerinte a szellemet a természet hatja át, hiszen a perzsa ősvallás természetvallásnak tekinthető.

A zsidó vallásban pedig Isten tiszta szellem, ahol a szellemet nem szennyezi be a természet. Ehhez hasonló módon vélekedik a keletebbre lévő kínai és indiai vallásokról is. Mind a kettő olyan vallás, ahol az emberi lélek, és a világ egységet képez az Istenséggel, az anyag lényegében a létrendileg magasabb fokon álló szellem létrendileg alacsonyabb fokú megnyilvánulása a panteista gondolkodás értelmében, amiről Berdjajev azt állította, hogy ellene dolgozik a történeti szellemnek. Azonban míg Indiában a szellemet az iszlámhoz hasonlóan a természet hatja át, addig Kínában ez nem látható. Ez egyébként azonnal észrevehető a kínai művészeten is, hiszen az sokkal puritánabb, mint az indiai.

Ez érdekes, mivel valóban az iszlám vallás is, amely a perzsa kultúra területein jött létre, az ember és az Isten távolságára épül, mint a zsidó vallás, de nem fejlődött ki benne a lineáris történelmi szemlélet, mint ahogy a zsidó vallásban. Ez pedig azt sugallja, hogy a lineáris történeti szemléletnek nem csak az ember és az Isten távolsága a feltétele, hanem csak ott alakulhat ki, ahol egyrészt jelen van az Isten és az ember távolsága, másrészt ahol a vallást a tiszta szellemi jelleg uralja, amit nem szennyez be a természet. Max Weber: Gazdaság és társadalom című könyvében leírja, hogy az iszlámban a protestantizmushoz hasonlóan az ember és az Isten távolsága az eleve elrendelésen alapul, ahol az ember sorsa teljes egészében Isten kezében van, és az ember önerejéből nem változtathat saját sorsán, csak az Isteni kegyelem által, de míg a protestantizmusban az eleve elrendelés a túlvilági üdvözülésre irányul, Isten csak azt rendeli el előre, hogy a hívő a mennybe vagy a pokolba kerül, addig az iszlámban az eleve elrendelés az evilági történelemre irányul. Isten az iszlámban az evilági élet menetét rendeli el előre. Tehát az iszlámban a történelmi mozgást burkolja be a természet, a determináció. Márpedig Weber szerint csak a túlvilágra irányuló eleve elrendelés indukálja a fokozott aktivitást, vagyis a történelmi mozgást.

A túlvilágra irányuló eleve elrendelés, vagyis a predesztináció azt tanította, hogy Isten eleve elrendeli az embereket mennyre vagy pokolra, de az ember evilági életének minősége mintegy jelzi, hogy ő van e kiválasztva az üdvözülésre, ennek következtében a protestánsok folyamatosan jeleket kerestek saját életükben, hogy ők vannak e kiválasztva az üdvözülésre, amit az evilági munkavégzésben elért sikereikben véltek megtalálni. Így vallásos életük állandó, és minél sikeresebb munkára késztette őket, tehát életre hívta a történelmi mozgást. Az iszlámban a tiszta szellem természet által való áthatottsága tehát az evilági történelemre irányuló eleve elrendelésben, vagy más néven a fatalizmusban ölt testet, ami lefékezi a történelmi mozgást.

A kínai és az indiai vallás egyaránt az ember és az Isten egységére épül, általában azt mondják, hogy nem is jellemző egyikre sem a történeti szellem és a haladás gondolata, azonban korunkban azt látjuk, hogy Kína hihetetlen gyorsasággal veszi át az európai haladás gondolatát, és folyományát a kapitalista gazdasági rendszert. India pedig kevésbé gyorsan, és India vallása az, amit fokozottabban hat át a természet, vagy másként a determináció. Ha jobban megnézzük a távol-keleti sárga népek vallásait, akkor azt látjuk, hogy azok nem csak egyszerűen az ember és az Isten egységére épülnek, hanem mintegy szintézisét alkotják az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemnek, és az ember és az Isten egységére alapuló történetietlen szellemnek.

Vegyük szemügyre például a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell nagyon hasonlít az ember és az Isten távolságára épülő zsidó történeti szellemre, hiszen az is egyenes vonalú haladást, mozgást jelent.

Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.

… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az ember és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindenáron egyesülni akar a tao-val.

A Kínai taoizmusban tehát a Berdjajevi értelemben vett történeti és történetietlen szellem egyaránt jelen van, ami azt sugallja, hogy a természet által való áthatottság hiánya óhatatlanul a történeti szellem irányába viszi az adott vallást, még ha az alapvetően történetietlen szellemű is. Berdjajev a fent idézett könyvében arról is írt, hogy a kereszténység küldetése nem más, minthogy megszabadítsa az emberiséget a természet démonaitól. A keresztény ember és általában a nyugati ember fél a természettől. Eliade szerint a görög kultúrában, amely a nyugati kultúrkörhöz tartozik, jelen volt a ciklikus szemlélet, a történelmet ciklikusan ismétlődő aranykorra, ezüstkorra, részkorra, és vaskorra osztotta. A görög kultúra természettel való áthatottságán azonban lehet vitatkozni. Hegel szerint az ókori görögök Istenei emberszerűek voltak, ennek következtében jelen volt az adott vallásban az érzékiség, ez azonban mégis szellemi volt, a görögök valamiképp az érzékiséget tették szellemivé.

Molnár Tamás írta le Pogány kísértés című könyvében a különbséget a görög művészet „józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”. Ez pedig a hindu művészet esetében egyértelműen a természet vad burjánzásaként fogható fel, ami a görög művészetben nincs jelen.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a görög kultúra ciklikus jellege is a természethez kötődik e, akkor véleményem szerint azt kell mondjuk, hogy igen, de én megkülönböztetném egymástól a földi természetet, és a világűrt, ahol nincs az az ésszerűtlen burjánzás, mint ami a földi természetben, hanem a világűr a végtelen tér hazája. A görög kultúra ciklikussága pedig a világűr ciklusaihoz igazodik, ezért van a görög művészetnek olyan ésszerű, geometrikus jellege, mert a világűr a végtelen tér hazája. A görög, és általában a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a végtelen tér, vagy a plasztikus testiség, ahogy azt Oswald Spengler leírta. Ez azért van, mert a nyugati kultúrák köztes helyet foglalnak el az ember és az Isten egységére épülő indiai, és és az Isten és az ember végletes távolságára épülő zsidó kultúrák között. A görög kultúrában van távolság az Isten és az ember között, de ez a távolság nem olyan végletes, mint a zsidó kultúrkörben.

A fentiek értelmében tehát a bibliai zsidó vallás testesíti meg a lineáris történeti szellemet, vagy másként a férfiúi dinamizmust, mozgást. Az indiai és az iszlám vallás pedig a természet passzivitását, mozdulatlanságát. Az indiai vallás áll a legközelebb a spinozai panteizmushoz, ahol a természet egyenlő Istennel, és minden része mozdulatlan, akárcsak az indiai kasztrendszer. Az iszlám viszont a zsidó valláshoz hasonlóan eszkatalógikus, történeti jellegű vallás, de ott az emberiség történelmének menete eleve el van rendelve, hiszen a korán szerint Allahban eleve meg van írva, hogy mi és hogyan fog végbemenni az emberi történelemben, ezért a történelmi mozgást mégis a természet determinációja, mozdulatlansága burkolja be, így az iszlám mégis sokban hasonlatos az indiai vallási rendszerekhez. Úgy is mondhatnánk, hogy az indiai vallásosságban a természet alárendelő jelleggel determinálja a világot, az iszlámban pedig mellérendelő jelleggel. Az indiai vallásosságban a mozdulatlan természet, vagy a panteista ősszubsztancia, vertikálisan, fentről lefelé emanálva determinálja a világot, az iszlámban pedig az előrefelé haladó lineáris történeti szellemet horizontálisan burkolja be a természet determinációja. A dinamikus, zsidó kultúrkörnek ebből kifolyólag a lineáris történeti szellem feleltethető meg, a természet által determinált indiai és iszlám kultúrkörnek pedig a ciklikus történeti szellem.

Az iszlám kultúrkörben született meg az a történelemfilozófus, aki elsőként ötvözte egymással a zsidó lineáris történelemszemléletet, és az iszlám ciklikus történelemszemléletét. Ibn Khaldun írja le „Bevezetés a történelembe” című könyvében, hogy a keleti beduin arabok törzsszövetségét a csoportszolidaritás elve építi ki, és tartja fenn. A csoportszolidaritás az, amely a beduin arab törzsszövetséget egységbe kovácsolja, majd az egység fenntartójaként, és irányítójaként kitermeli magából a vezetőt. Az arabok körében élesen elkülöníti a nomád életmódot folytató beduinokat, a városban élő araboktól. A nomád beduinok élete a nomád életforma miatt nagyon kemény, sok nélkülözést kell elszenvedniük, és sok nehéz munkát kell elvégezniük. Ez a harcban bátorrá és erőssé, ellenállóvá teszi őket, és ez teszi őket alkalmassá a birodalomépítésre.

A harcedzett beduin harcosok könnyen meghódítják a fényűzésben elpuhult városi népeket, de ezután általában ők is letelepednek és a városiasodás útjára lépnek. A városiasodás magával hozza az ipari mesterségek és a tudományok, továbbá a fényűzés megjelenését. Ennek következtében a harcos, nomád beduin arabok, vezérükkel együtt elpuhulnak, továbbá erkölcseik megromlanak. Néhány generáció múltán az elpuhult, és erkölcseiben megromlott vezetőréteg egyre több vagyont és fényűzést követel magának, ez pedig meglazítja a csoportszolidaritást. Az alattvalók fellázadnak ellenük, ez pedig a birodalom bukását vonja maga után.

Khaldun szerint minden birodalom ezeken a fejlődési szakaszokon megy keresztül, amely az iszlám területén valaha is keletkezik és elpusztul, és minden újonnan megszülető, majd elpusztuló birodalom magasabb rendű tudománnyal és kultúrával rendelkezik, mint az előző. Tehát Khaldun szerint a történelem nem mozdulatlan, és fejlődés nélküli, hanem tulajdonképpen lineárisan halad előre a fejlődés útján, de ez a lineáris fejlődés mégis a különféle birodalmak ciklikus bukása és újjászületése közepette halad előre. A történelem menete így egyszerre ciklikus és lineáris. Ha a lineáris történelemszemléletet a következő ábra szemlélteti:

a ciklikus történelemszemléletet pedig a következő:

akkor Ibn Khaldun történelemszemléletét ez az ábra mutatja be a legjobban:

Tehát Ibn Khaldun volt az első tudós, aki a filozófia történetében mozgást vitt a természeti szükségszerűség által determinált ciklikus történelemszemléletbe.

A nyugati filozófia történetében pedig Gottfried Wilhelm Leibniz volt az első, aki kidolgozta a mondalogia elméletét. Leibniz Spinozához hasonlóan panteista volt, ő is azt vallotta, hogy a természet egységet képez Istennel, de ő azt is vallotta, hogy a természet nagy egységében további panteisztikus ősszubsztanciák, egységelemek rejtőznek, amelyek mind tükörképei az első nagy természeti egységnek, ősszubsztanciának, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különölnek attól, meg egységet is képeznek vele. Ezeket nevezte monászoknak, és azt hirdette, hogy a látható valóságban minden létező, így az emberek az állatok, vagy a tárgyak ilyen monászoknak tekinthetők, amelyek mind tükörképei a nagy egységnek, és mivel tükörképei annak tehát nagyban hasonlítanak rá, egyszerre el is különülnek tőle és egységet is képeznek vele.

Tehát egyfelől meg is őrizte a természet egységét, másfelől meg tagoltságot is vitt bele, és mivel a tagoltság, a dualizmus, az egymástól való elválasztottság, ahogy azt a dualista bibliai zsidó vallás esetében is láthattuk a dinamizmus és a mozgás megtestesítője, a természet mozdulatlansága és passzivitása nála is dinamizmussal és mozgással vegyül, akárcsak Ibn Khaldunnál. Leibniz filozófiai rendszerét először Johann Friedrich Herbart német pedagógus használta fel a pedagógia területén.

Tanítása szerint a külvilág látható objektumai nem mutatnak teljes képet arról, hogy hogyan is épül fel a valóság, hanem csak utalnak a valóság igazi természetére. A valóság igazi belső természete nem más, egyfajta mozdulatlan, és változásoktól mentes, örökkévaló létező, amit ő reálénak nevez. Az érzékeink által felfogható valóság mozgó és változó jellege pedig csak ennek mozdulatlan reálénak a belső viszonyait tükrözi. Itt már jól látható Herbart reáléinak a rokonsága Leibniz monászaival. A természet mozdulatlansága, amit mozgás és változás burkol be. Mivel Herbart szerint az érzékeinkkel felfogható valóság mutat meg mindent a valóság igazi természetéből, a valóság igazi természete nem is ismerhető meg teljes mértékben. Viszont mindig folyamatosan közelíthetünk annak megismeréséhez. Ez Herbart szerint úgy történik, hogy az emberi lélek maga sem más, mint egyfajta reálé, amelynek belső mozdulatlan részét, mint a természet által determinált panteista ősszubsztanciát, akár a Freudi tudattalannak is megfeleltethetjük, és amely más reálékkal áll kapcsolatban. Az emberi elmében megjelenő változások pedig, mint a tanulás vagy az alkotás nem mások, mint a lélekreálé kapcsolatba lépése és védekezése a tárgyi világ más reáléinak behatásaival szemben, amely arra irányul, hogy a lélekreálé fenntartsa saját létformáját.

A lélekreálé más reálék behatásaival való kapcsolatait Herbart egyszerűen képzeteknek nevezi. Leszögezi továbbá, hogy a képzetek nem mások, mint a lélekreálé külső mozgó és változó része, a belső mozdulatlan résszel szemben, úgy ahogy a külvilág reáléinak is van mozgó és változó része a belső mozdulatlan résszel szemben. A képzetek működésének sajátosságait Herbart a hegeli dialektikából kölcsönzi. Jellemző rájuk a változás és az egyensúly vagy az egyensúlytalanság. A külvilág behatásainak köszönhetően jönnek létre a képzetek, amelyek olykor egymással ellentétesek, mint például amikor valaki nem érti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is és nem létező is, ilyenkor létrejön egyfajta egyensúlytalanság, ahol csak egy új képzet állíthatja helyre az egyensúlyt, esetünkben amikor az illető magáévá teszi a kvantummechanika matematikai apparátusának új képzetét, és megérti, hogy hogyan lehet a kvantummechanikában valami egyszerre létező is, meg nem létező is.

A tanulás folyamán Herbart szerint így közelítünk folyamatosan a valóság mozdulatlan mélyrétegeinek a megértéséhez, hogy ellentétes képzeteink egyensúlytalanságokat hínak életre az elmében, majd az új képzetek behatásai újra helyreállítják az egyensúlyt. Leibniz mellett Herbart filozófiai nézetei is sok rokonságot mutatnak Khaldun történelemszemléletével, hiszen ott is nagy hangsúlyt kap az egyensúly fogalma. Az iszlám hitű ember számára, mivel a történelem menetét a természeti szükségszerűség determinációja burkolja be, szinte semmi lehetősége nincs arra, hogy a történelemben szabadságra leljen, vagyis hogy a történelem menetét maga alakítsa. Csak egyetlen egy, mégpedig az, hogy hozzáigazodik a történelem menetének determinált jellege által életre hívott ciklikus menetrendhez.

Mivel a természet által determinált történelem szükségszerűen ciklikus jellegű, az iszlám hitű csak azáltal tud a jelenleginél magasabb szintre emelkedni a történelem menete során, hogy a történelmi ciklusok leszálló ágaiban megfelelően visszafogja, és ezáltal tartalékolja erőit, hogy aztán a felszálló ágban teljes erőbedobással lovagolja meg az újjászületés adta lehetőségeket, így kamatoztatva azt az erőt, amit a leszálló ágban tartalékolt, tehát egyensúlyt tart fent a leszálló és felszálló ágak időszakai között, hogy így a végén magasabb szintre kerüljön, mint előtte.

E hosszú kitérő után végül szeretnék rátérni a lutheri reformáció elemzésére. Luther Márton volt az európai reformáció első hírnöke, aki véglegessé tette a nyugati kereszténység szakadását. Szakított a római katolikus egyházzal, annak dogmáival és hierarchikus uralmi rendjével, és létrehozta saját egyházát, aminek teológiája magában foglalta az isteni kegyelem hangsúlyozását az emberi üdvözülés folyamatában. Az ember eszerint nem üdvözülhet sem a gyónás szentsége, sem pedig jó cselekedetek gyakorlása által, hanem csak Isten kegyelme által, viszont meghagyott annyit az embernek, hogy ha hisz Istenben és az isteni kegyelemben, akkor a hit által felismerheti Isten jövőbeni üdvözítő szándékát.

Ebben a teológiai rendszerben egyrészt megvan az ember és az Isten távolsága, ami az ószövetségi zsidó történeti szellem alapja is, továbbá megvan benne a hit, amit tovább kell elemeznünk, hogy minek is az alapja. Ahogy fent azt már kifejtettük az iszlám vallásra a természet által determinált, fatalista történeti szellem a jellemző, ennek egykori őse és alapja pedig a manicheizmus volt, amely szélsőségesen dualista szemléletet hirdetett. Azt mondta, hogy a világban két egymással ellentétes, és egymással folyamatosan küzdő szubsztancia létezik. Az anyag és a szellem, a fény és a sötétség, és ezek között kibékíthetetlen ellentét van. Az emberi lélek a fény világából bukott alá egykor a sötét anyagi világ rabságába és folyamatos harcot kell vívnia, hogy hogy kiszabaduljon onnan, és visszajusson a fény világába. Ez az alapja az iszlám determinált történeti szellemének. Az iszlám vallásban a manicheus fény és sötétség ellentét az igaz hitűek és a hitetlenek ellentétére lett lefordítva. Az iszlám hitűek számára a világ két részre van osztva: őrájuk az igaz hitűekre és a hitetlenekre és nekik, mint a fény képviselőinek folyamatosan harcot kell vívniuk a hitetlenekkel, vagyis a sötétség képviselőivel. Akárcsak a manicheusoknál.

Ahhoz pedig hogy ez a harc teljes erőbedobással menjen a Mohamed által megparancsolt kizárólagos hit biztosítja az alapot, mert azok számára, akik csak egy dologban hisznek a világ két részre osztódik arra amiben hisznek, és az ezen kívül álló dolgokra, amelyekben nem hisznek. Az iszlám által megparancsolt feltétlen vakhit tehát a manicheus dualizmus szemléletét eredményezi azzal, hogy két részre osztja a világot, ahol az egyik a fényt a másik pedig a sötétséget képviseli, a manicheus dualizmus pedig a determinált történeti szellemnek az alapja ahogy azt fent kifejtettük. Luther pedig pontosan azt parancsolta meg követőinek, amit Mohamed is: a hitet. A vakhitet soha sem a katolicizmus, de nem is a kálvinizmus, hanem a lutheranizmus és az iszlám parancsolta meg követőinek.Tehát a lutheranizmus teológiájában két fő elem érhető tetten, egyrészt a zsidó történeti szellemiség, aminek az ember és az Isten távolsága az alapja, másrészt pedig a természet által determinált iszlám történeti szellem, aminek pedig a feltétlen hit az alapja.

Ahogy pedig azt fent már kifejtettük Ibn Khaldun filozófiájában, tehát az iszlám történeti szellemben is ez a két tényező van összegyúrva: a zsidó történeti szellem, és az iszlám determinált történeti szelleme. Tehát a lutheranizmus teológiája tiszta iszlám misztika, ahogyan Luthernek is a rózsa a jelképe, amit a muszlim misztikusok használnak. Ennek megfelelően a lutherizmusnak sok mindenben rokonságot kell mutatnia az iszlámmal, és ez így is van. Az újkorban, amikor az oszmán-török birodalom előretört a Balkánon és Ausztriát fenyegette a Habsburgokat a nyugat felől érkező lutheránus fejedelemségek háborús fenyegetése akadályozta meg abban, hogy erőit teljes mértékben kelet felé fordítsa és kiűzze a törököt a Balkánról. Tehát a török balkáni térhódítását nyugaton még csak nem is a kálvinizmus, hanem elsősorban a lutheranizmus segítette elő.

A reformátorok között elsősorban Lutherre volt jellemző a zsidóellenesség és a kamat határozott ellenzése, ami erősen az iszlámmal rokonítja a lutheranizmust. A kálvinisták is harcoltak több helyen a katolikus egyház ellen, de azok a harcok inkább gazdasági jellegűek voltak. Egyedül Luther indított háborút a hit nevében a katolikus egyház ellen, ahol Rómát mindenféle babiloni szajhának nevezte, amit el kell pusztítani. Ez is az iszlámmal rokonítja a Lutherianzmust. A kapitalizmus főként a kálvinista területeken alakult ki, nem a lutheranus területeken, ez is összekapcsolható az iszlám hagyományos kapitalizmusellenességével.

A lutheranizmushoz hasonlían a marxizmus tanítása is két filozófiai elméletből áll össze. A dialektikus materializmusból és a történelmi materializmusból. „A dialektikus materializmus alapgondolatait Friedrich Engels foglalta össze "Anti-Dühring" c. munkájában: Az anyag különböző mozgásformái (fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi) egymásra épülnek, az anyagi világ jelenségei ellentmondásosak, állandó változásban és fejlődésben vannak. A különböző szintek az alsóbb szintekből keletkeznek történetileg, és törvényszerűségeik logikailag azokból magyarázhatók. A dialektikus materializmus fogalomrendszerében a minőségi szintváltás jelenti a dialektikus tagadást, amelynek során az alsóbb szint bizonyos sajátosságai módosulva ugyan, de megőrződnek a felsőbb szinten. Az ismételt szintváltás újra megjeleníti az eredeti minőséget, de más mennyiségi meghatározottsággal.” Tehát az anyag mozgását, fejlődését és történelmi előrehaladását nem mechanikusan a véletlen segíti elő, ahogyan azt a mechanikus materialisták állították, hanem a benne rejlő ellentmondások segítségével halad előre, amelyek belső feszültséget okoznak az anyagban, hogy aztán ezeknek az ellentmondásoknak a feloldásával és szintézisbe hozásával mindig magasabb szintre jusson az anyag fejlődése. Így jönnek létre a részecskékből a magasabb rendű anyagformák, a holt anyagból a biológiai létformák, a biológiai létformából az ember, hogy aztán az emberi társadalomban már a technika fejlődésében folytatódjon az anyag önmozgása.

Az anyag tehát a marxizmus szerint nem passzív, hanem dinamikus, önmozgó képződmény, ami jó gondolat, és a keresztény szemlélettel is összeegyeztethető, hiszen a lineáris zsidó-keresztény történeti szellem is erre a gondolatra épül, hogy a történelemben egyenesvonalú az előrehaladás, és Marx ezt a gondolatot az anyag fejlődésére vitte át, az anyag fejlődését tette történetivé.

A történelmi materializmus gondolata arra épül, hogy amikor az anyag fejlődése az emberi társadalom történetének színpadára lép, tehát elkezdődik a technikai fejlődés, akkor a technikai fejlődés a tulajdonviszonyokon keresztül különféle ellentmondásokat hoz felszínre a társadalomban. Így például, amikor a technikai fejlődés következtében lehetővé válik a mezőgazdasági termelés, akkor a termelőerők fejlődésének jelenlegi szintjénnek alapjain egy sajátos társadalmi formáció jön létre, név szerint a feudalizmus, ahol a hűbéri osztály és a jobbágyság áll egymással szemben, mint kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok, és ezek között az osztályok között folyamatos az osztályharc, majd a technika további fejlődésével ez az ellentmondás feloldódik a felszínre kerülő kapitalista polgárság és a hűbéri osztály osztályharcának következtében és egy újabb ellentmondás kerül felszínre az új társadalmi formációban a kapitalizmusban ahol már a kapitalista tőkésosztály és a munkásosztály áll egymással szemben. Egészen a kommunizmusig, ahol a munkásosztály megsemmisíti a tőkésosztályt, az ellentmondások feloldódnak és létrejön az osztálynélküli társadalom a kommunizmus.

Tehát a történelmi materializmus szerint az anyag dinamikus fejlődése egymással harcoló osztályokat szül az emberi társadalomban, akik akárcsak a manicheusok esetében a sötétség és a fény, dualisztikus módon állnak szemben egymással, és folyamatos harcot vívnak egymással. Nem lehet nem észrevenni itt a manicheus és ezen keresztül az iszlám szemlélet felszínre kerülését már csak abban is, hogy ez akárcsak az iszlámban úgy a történelmi materializmusban is egyfajta fatalizmust, eleve elrendeltséget, hív életre a történelem menetében, hiszen Marx szerint teljesen szükségszerű a történelemben, hogy az osztályharcok története ebben a formában és nem másként menjen végbe és ezen senki és semmi nem változtathat. Tehát itt is akárcsak az iszlámban az emberi történelem fejlődése determinált, a természet szükségszerűsége burkolja be, és ez Marx legnagyobb tévedése is egyben, mert a történelem nem osztályharcok története. Ezt már nagyon sokan és nagyon sokféleképpen megcáfolták.

Az, hogy ez a tétel téves abból is látszik, hogy Marx itt rosszul alkalmazta az evolúció törvényeit, mert a történelmi materializmus lényegében azt mondja ki, hogy a dinamikus anyag méhéből lépett a felszínre a manicheus alapelv, vagyis az osztályok, vagy manicheus nyelven a sötötség és a fény harca, tehát a passzív természeti szükségszerűség. Az evolúció törvényei pedig azt mondják ki, hogy aktívabb képződményből nem fejlődhet ki passzívabb képződmény, A gondolkodni tudó emberből nem fejlődhet ki gondolkodni nem tudó állat, a mozogni tudó állatból nem fejlődhet ki mozogni nem tudó növény. Tehát ez a tétel mindenképpen téves. Marx egy jó gondolatra, hogy az anyag nem passzív, hanem dinamikus, egy rossz gondolatot épített rá, hogy a történelem osztályharcok története. Mindebből pedig jól látható a marxizmus lutheránus jellege, hiszen itt is, akárcsak a lutheránizmusban a keresztény lineáris és az iszlám ciklikus történetszemlélet összegyúrásáról van szó a dialektikus materializmusban, illetve a történelmi materializmusban.

Ha Verne Gyulát marxistának tekintjük, akkor azt kell mondanunk, hogy Verne marxizmzsa fordított marxizmus. Verne műveiben a természet, amely az embert a messzeségekbe hívja monumentális jelleget ölt. A hegyek, a barlangok óriáscseppkövei a tengerek mélye úgy jelennek meg Verne műveiben, mint a középkori gótikus katedrálisok. Ugyanazt a messzeségekbe törő monumentalítást viselik magukon, és természet messzeségekbe hívó monumentális jellege hívja életre az emberekben a technika fejlesztésére irányuló igényt. Hogy le tudjanak merülni a tenger mélyére, hogy le tudjanak fúrni a föld közepéig, hogy el tudjanak utazni a holdba. Tehát itt éppen fordítva történik, mint Marxnál. Nem a dinamikus anyag méhéből születik a természet, hanem a természet méhéből születik életre a dinamikus anyag, vagyis a technika fejlődése.

Ez pedig sokkal jobban megfelel az evolúció fejlődéstörvényeinek, hiszen itt egy passzívabb képződményből születik egy aktívabb képződmény és így Verne adekvátabb, és humanisztikusabb marxizmust hozott létre, mert ebben a rendszerben nincs osztályharc és proletárnemzetköziség, hanem csak technikai univerzalizmus. Vernét sokan anarchistának gondolják, mert szemben állt az angol gyarmatbirodalommal ami nem teljesen igaz, ugyanis annak ellenélre, hogy elutasította a brit birodalom politikai imperializmusát, messzemenőkig támogatta az európai tudomány és technika világimperializmusát. Azt vallotta, hogy a világ népeit az európai tudomány és technika fejlődése és elterjedése hozhatja közelebb egymáshoz. Ez pedig egy egész más univerzalizmus, mint Marx univerzalizmusa aki az osztályharcra építette univerzalizmusát, ahol a proletárok nemzetközileg egyesülnek a tőke ellen.

Verne tehát nem volt a mai értelemben vett anarchista, mert a mai anarchisták a technikai fejlődést is elutsítják, hiszen az hívta életre a modern gazdaságban a munkamegosztást, vagyis azt a jelenséget, hogy az emberek gazdaságilag egymástól függnek, ami kerékbe töri az anarchisták ideálját: a teljesen önellátó és független, saját törvényei szerint élő embert. Verne Gyula a sci-fi atyja volt tehát az ember, aki műveinek filozófiai tanításival emberivé tette a marxizmust, a cikkben feltett kérdésre pedig azt a választ adhatjuk, hogy Marxnak igaza volt a dialektikus materializmus kérdésében, de tévedett a történelmi materializmus kérdésében.

Friedrich Nietzschéről a közismert német filozófusról „A hatalom akarása” című műve alapján elmondhatjuk, hogy filozófiája egyértelműen keresztényellenes volt. Szerinte a keresztény erkölcs, amely önmegtagadást hirdet a gyengék és a középszerű emberek ideológiája. Így akadályozza, a természet törvényeinek kibontakozását az emberi társadalomban, vagyis hogy a felsőbbrendű emberek, tehát a legerősebbek kerüljenek hatalomra. Ezért gyökerestül ki kell irtani a keresztény morált az emberi társadalomból. Felsőbbrendű ember alatt nem valamiféle magasabb rendű eszme, vagy cél hordozóit érti, hanem az erőseket, akiket a darwini kiválasztódás szent törvényei alapján feltétlen hatalom illet meg a gyengék felett. Ebből is látszik, hogy aki bármiféle szellemiséget képzel Nietzsche rendszerébe az nagyon téved, mivel ez nem más mint tiszta alkalmazott biológia, a legnyersebb érzékiség.

Nietzsche még a nemi vágyak féktelen kiélését is elfogadhatónak tartja, és az ezt megregulázó keresztény erkölcsöt elutasítja, mert az ellentmond a természet törvényeinek, vagyis hogy az emberek kiéljék nemi vágyaikat, amit a természet adott nekik. Ennél a gondolatnál pedig fel kell tennünk a kérdést, hogy a Nietzschei felsőbbrendű ember nem alsóbbrendű embert jelent e inkább, aki a keresztény erkölcsöt sutba dobva, ami az emberi civilizációt a jelenlegi szintjére emelte, visszatért az állati létszintre, ahol a legvadabb állati ösztönök uralkodnak.

Ha pedig a Nietzschei felsőbbrendű ember valójában alsóbbrendű ember, akkor ki az igazi felsőbbrendű ember? Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmje a technika pontosabban az űrkutatás dicséretének tekinthető. Az ember és a világűr, vagy másként az ember és a végtelen kapcsolatát mutatja be érzékletes képekkel, és a rendező a film egyik legfőbb zenei aláfestőjéül Richard Straus: Imigyen szóla Zarathustra című művét választotta, amely azonos című Nietzsche egyik alapművével, és mint ilyen Nietzsche felsőbbrendű emberére utal, mint ha azt sugallná, hogy a technika fejlődése fogja egyszer majd megteremteni a felsőbbrendű embert.

Nekünk is ezen az úton kell továbbhaladnunk. Ha a keresztény erkölcsök elvetése az alsóbbrendű emberhez, tehát az evolúció visszafejlődéséhez vezet, akkor talán a technika fejlődése fog elvezetni az evolúció magasabb lépcsőfokáig, vagyis a felsőbbrendű ember megjelenéséig. A következőkben azt kell megvizsgálnunk, hogy miért jelent előrelépést az ember számára az evolúciós létrán az űrkutatás, mint tudományág megjelenése.

Hronszky Imre kockázat és innováció című könyvében arról ír, hogy az emberi történelemben életre kelt minden technológiai ágazat lényegében nem más, mint az emberben már eredetileg is meglévő szellemi vagy fizikai képességek meghosszabbításai, illetve megtöbbszörözései, tehát magasabb rendű formában való megjelenési formái. Így a vasúti, illetve közúti közlekedés a két lábon járás képességének megtöbbszörözései, ahol az ember gyorsabban tud helyet változtatni a földön, mintha csak a két lábát használná. A hajózás az úszás képességének megtöbbszörözése. A média technológia az írástól a televízióig a beszéd segítségével való kommunikáció képességének megtöbbszörözése. A számítógép tudomány az emberi gondolkodás képességének megtöbbszörözése, és így tovább.

A következőkben kérdés az, hogy mit jelent az evolúció létráján való továbbhaladás az élővilágban. Azt jelenti e az evolúciós fejlődés, hogy az élőlényekben már eredetileg is meglévő képességek, adottságok megtöbbszöröződnek? Nyilvánvalóan nem, mert az élő fajok egyedei között mindig vannak olyan különálló egyedek, akikben az eredetileg már meglévő képességek különbözőek, mint például akkor, amikor az egyik faj gyorsabban fut a másik pedig lassabban. Ha az azonos fajú egyedekben meglévő képességek már eleve, természetüktől fogva, különbözőek, akkor ezeknek a növelése, vagy csökkentése nem jelent ugrást az evolúciós ranglétrán, hiszen a különböző képességnívón álló egyedek is egy fajba tartoznak, tehát egy evolúciós szinten állnak a biológia törvényei szerint, ha az a képességfajta amiben különböznek mindegyikükben megvan valamennyire. Csak az jelent ugrást az evolúció fejlődésében, ha valamilyen új képességfajta jelenik meg az adott fajban.

Tehát ha az ember által létrehozott technika csak az ember amúgy is meglévő képességeinek meghosszabbítása, akkor kimondhatjuk, hogy a technika fejlődése nem emelte feljebb az embert az evolúció létráján. De valóban így van e ez, valóban az összes technológiai ágazat csak az emberi képességek meghosszabbításait jelentik e? Véleményem szerint nem, mert van egy technológia, amely olyan új képességet adott az embernek, ami sohasem volt meg benne, ez pedig a repülés. Repülni soha sem tudott az ember, és a repülőgépek megjelenésével az ember elsajátította az evolúció más agán lévő madarak képességeit, majd az űrhajózás megjelenésével olyan új képességre tett szert, amivel egyik másik faj sem rendelkezik az élővilágban, vagyis képessé vált a földi légkörön kívül történő repülésre, és ezzel valóban mondhatjuk, hogy az ember az általa létrehozott technológia által magasabbra lépett az evolúciós ranglétrán, még ha nem is szokványos módon, a biológia törvényei szerint úgy, hogy testére valamilyen új szervet növesztett, mint ahogy a madarak szárnyat növesztettek, hanem az általa létrehozott technológia segítségével tette meg.

A következő kérdés az, hogy annak ellenére, hogy az ember itt a biológia törvényeit megkerülve lépett előre az evolúciós ranglétrán, észrevehető e valamilyen analógia az embert az evolúciós ranglétrán feljebb emelő űrhajózás fejlődésének törvényei és a biológiai evolúció törvényei között? A biológiai evolúció lépcsőfokait szemlélve azt vehetjük észre, hogy a magasabb evolúciós ranglétrán álló fajok szervezetei mindig magukba integrálják az alacsonyabb evolúciós ranglétrán lévő fajok szerveit, és azoknak működését saját magasabb rendű szervezeteikben koordináció alá veszik. Így például az egysejtűek után következnek a többsejtűek, akik magasabb szinten magukba integrálják az egyes sejtek életfolyamatait, és magasabb szinten koordinálják is azokat. Vagy vehetnénk erre példának az agy és a gondolkodás megjelenését is, amelyek magukba integrálják az alacsonyabb rendű idegi folyamatokat, mint például amelyek a végtagok mozgásáért felelősek, és azokat magasabb szinten koordinálják.

Tehát megállapíthatjuk, hogy a magasabb evolúciós létszinteken a fajok mindig magukba integrálják, és magasabb szinten koordinálják az alacsonyabb létszinten lévő fajok életfolyamatait. Vajon így van e ez az űrkutatás esetében is? Hronszky Imre a fent már említett könyvében írt az úgynevezett technológiai paradigmáról, ami azt jelenti, hogy a műszaki fejlesztés területei szervesen összefüggenek egymással és az egyes területeken elért eredmények mindig nagy hatást gyakorolnak más területekre is. Így például az gázturbinás repülőgép hajtóművek megjelenése nagy hatást gyakorolt bizonyos ipari kerámiák gyártásának a fejlődésére is, és azt látjuk, hogy a technika fejlődésének az előrehaladásával az egyes műszaki területek egyre inkább összefüggenek egymással, fejlődésük egye nagyobb hatást gyakorol más műszaki területek fejlődésére.

Az űrkutatásról pedig azt mondhatjuk, hogy az szinte az összes többi műszaki ágazatot magába foglalja, a számítástechnikát éppúgy, mint gépészetet, a kémiát, az orvostudományt, vagy a bányászatot. Hiszen űregészségügyről, és más bolygókra irányuló bányászati tevékenységről is beszélhetünk az űrkutatás területén, és ezek az ágazatok az űrkutatásban folyamatosan áthatják egymást, fejlődésük folyamatos hatással van egymásra, tehát mondhatjuk, hogy az űrkutatás korunkban magába integrálta, és magasabb szinten koordinálja a többi műszaki ágazat fejlődési folyamatait, amelyek az emberi képességek meghosszabbításai.

Mutatja ezt az is, hogy az űrkutatás technológiai, gazdasági hasznát sokan vitatták és vitatják ma is. Azt állítják, hogy az űrkutatás szinte semmilyen gazdasági hasznot nem hajt az emberiség számára, és ennek a tudományágnak a művelése puszta pénzkidobás. Ezek a nézetek korunkban már egyértelműen megcáfolhatóak, hiszen a valóság az, hogy szinte nincs olyan területe a modern technikának, amire ne lennének hatással az űrkutatásban alkalmazott és kidolgozott technológiák. Ha csak a legfontosabbakat említjük, akkor is rájöhetünk, hogy a mai modern technológiák elképzelhetetlenek lennének az űrkutatás eredményei nélkül.

Így például a mobiltelefonok megléte és a mobilkommunikációs technológia létezése egyedül annak köszönhető, hogy sikerült műholdakat küldenünk a világűrbe, de ennek köszönhető a modern időjárás előrejelzés technológiája is. Ahogy a környezetbarát energiatermelés technológiai fejlesztése is az űrkutatás eredményei nyomán kelt életre. Gondolok itt a napelemekre, amelyek képesek megcsapolni a napsugárzás energiáját. Napelemeket is először a föld körüli pályára állított műholdak energiaellátásának céljából használtak.

Ezek csak a legfontosabb technológiai alkalmazások, amelyek az űrkutatásból erednek, de említhetnénk még rengeteg olyan apróbb technológiai újítást is, melyek ma már elengedhetetlen részei a hétköznapjainknak, mint például a tépőzár, amelyet szintén az űrruhákon használtak először. Az űrkutatás fejlődésének törvényei tehát analógiában állnak az biológiai evolúció fejlődésének törvényeivel abban is, hogy magába integrálják és magasabb szinten koordinálják a nála alacsonyabb evolúciós létszint fejlődési folyamatait, ami esetünkben az emberi képességek meghosszabbításai, de ilyen formán mégis szervesen hozzátartoznak az emberhez akárcsak a gepárdhoz a futás, és így mondhatjuk, hogy az ember az űrkutatás megteremtésével magasabb evolúciós létszintre emelt saját képességeit, még ha a biológia törvényeit megkerülve is, és a 2001 Űrodüsszeia című film zenei és képi motívumaihoz hasonlóan valóban nem a keresztény erkölcsök elvetése, hanem az űrkutatás fejlődése az, ami feljebb emelheti az embert az evolúció létráján és megteremtheti az igazi felsőbbrendű embert.

Verne Gyulát tehát a földrajzi és geológiai képződmények: hegyek tengerek monumentális jellege ihlette a végtelen messziségekbe való utazásokról, illetve a repülésről szóló művei megírására, a dinoszauruszok, tehát a madarak ősei, pedig egy földrajzi és geológiai értelemben mozgalmas korban éltek, hiszen az ő korukban, az akkor létezett sűrű esőerdők anyagából, jött létre a föld szénhidrogénkészletének nagy része, ami ma a modern ipar egyik legfőbb hajtóanyagát adja a bányászat segítségével. A Vernéhez hasonlóan szintén természettudományos érdeklődésű Jókai Mór: Fekete Gyémántok című regényét, amely egy feltörekvő bányamérnökről szól, egy a dinoszauruszok ősi világáról szóló elbeszéléssel vezeti be. A repülésre pedig, amely az emberiség számára egy magasabb evolúciós szintet jelöl, ahogy azt fent kifejtettük, az élővilágban szinte csak a dinoszauruszok utódai, tehát a madarak képesek egyedül néhány repülő rovarfajt és a repülő emlősöket leszámítva. Mintha csak valamilyen szimbolikus összefüggés lenne a szerves természet tudománya, tehát a biológia, a szervetlen természet tudománya, tehát a geológia, illetve az emberi társadalom fejlődése és azt azt tükröző irodalom között.

A geológia összefügg az irodalommal és ezen keresztül a repüléssel Verne regényein keresztül, továbbá a repüléssel még azáltal is, hogy a repülőket hajtó üzemagyag, és a repülőgépgyárakat fűtő nyersanyag geológiai eredetű, a dinoszauruszok összefüggenek a geológiával a föld szénhidrogénkészletének kialakulásán keresztül, illetve a repüléssel a madarakon keresztül, a repülés pedig az emberiség evolúciójának egy magasabb szintje. Mindemellett pedig a biológia tudománya gyakran hangoztatja azt a vélemény, hogy ha a dinoszauruszok nem pusztultak volna ki, akkor lehet, hogy ők fejlődtek volna az ember helyett civilizációteremtő lényekké.

Erről ma is vita folyik a biológia tudományában, ami nincs eldöntve, mindenesetre rámutat arra, hogy a dinoszauruszokat és a madarakat tudományosan is könnyű kapcsolatba hozni az emberrel, mint civilizáció teremtő lénnyel. Ez alapján az a gondolat ötlött fel bennem, hogy a dinoszauruszok ha nem is vehették volna át az ember helyét a civilizációteremtő lények sorában, de a két faj evolúciója lehet, hogy valamilyen formában kiegészíti egymást az egyetemes evolúció folyamatában. A dinoszauruszok, mint a föld geológiailag mozgalmas korát megtestesítő faj tettek szert később madarakként a repülés képességére, amely az evolúció egy olyan magasabb szintje amivel kiemelkedik az állatvilág többi lénye közül. Az ember pedig, aki értelmével már kiemelkedett az állatvilágból Verne földrajzi és geológiai képzeletvilága és a geológia által feltárt ásványkincsek segítségével kezdett el szert tenni a dinoszauruszok utódainak evolúciós szinten magasabbrendű képességeire, mintegy ráépítve saját értelmi képességeire, amelyekkel előzőleg már kiemelkedett az állatvilágból.

A dinoszauruszok ugyan nem rendelkeztek az ember értelmével, de megvolt bennük a monumentalitás, a végtelen felé való törekvés, hiszen a föld legnagyobb méretű élőlényei voltak, ez a végtelen felő való törekvés pedig a madarak repülni tudásában csúcsosodott ki a későbbi korokban. Az emberben pedig nem volt ilyen szintű monumentalitás, mint a dinoszauruszokban, de megvolt az értelem, ami által egyszer esetleg ilyenné fejleszthetik magukat. A két faj evolúciós sajátosságai pedig, amelyek sajátos módon kiegészítik egymást, és amelyekkel mindketten az evolúció egy olyan magasabb szintjére jutottak, ahova más élőlények nem, csak más formában, korunkban kezdenek összeérni és egyesülni, amikor az ember elkezd repülni, és ezek a szimbolikus kapcsolatok és összefüggések a két faj között arra utalnak, hogy talán van valamiféle nem véletlen szükségszerűség az egyetemes evolúció folyamatában, amely előírta, hogy a két faj képességei, amelyek az evolúció szintjén csúcsteljesítményeknek számítanak egyszer egyesüljenek egymással.

Felhasznált Irodalom:

Energiaforrások http://www.energiakaland.hu/energiaotthon/energiaforrasok/szen

Jókai Mór: Fekete gyémántok, Fapadoskönyv Kiadó, 2010.

Wikipédia: Dinoszaurusz–madár kapcsolat http://hu.wikipedia.org/wiki/Dinoszaurusz%E2%80%93mad%C3%A1r_kapcsolat

Hronszky Imre: Kockázat és innováció, 2002.

Wikipédia: Imigyen szóla Zarathustra (Richard Strauss) http://hu.wikipedia.org/wiki/Imigyen_sz%C3%B3la_Zarathustra_(Richard_Strauss)

Wikipédia: 2001: Űrodüsszeia, http://hu.wikipedia.org/wiki/2001:_%C5%B0rod%C3%BCsszeia

Freidrich Nietzsche: A hatalom akarása - Minden érték átértékelésének kísérlete, Cartaphilus Kiadó, 2007.

Wikipédia: Marxizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Marxizmus

Rudolf Abraham: A modern szocializmus elmélete, Világosság Könyvkiadó Részvénytársaság, Budapest.

A rejtélyes Verne Gyula, Kozmosz Kiadó, Budapest, 1978.

Wikipédia: Evangélikus kereszténység http://hu.wikipedia.org/wiki/Evang%C3%A9likus_kereszt%C3%A9nys%C3%A9g

A Korán, EPL KIADÓ, 2014.

Dr. Dénes Magda: Johann Friedrich Herbart pedagógiája, Budapest, 1979.

Michael-Thomas Liske: Leibniz, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., 2013.

Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, 1995.

Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 2006.

Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.

Goldziher Ignác: Az iszlám, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme, AULA KIADÓ KFT, 1994.

Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus