Nem találtam ezidáig olyan cikket a magyar szakirodalomban, amely Pázmány Péter és Arany János munkássága között vonna párhuzamot, pedig nem nehéz ilyet találni életrajzi adataik alapján. Mind a ketten protestáns családi háttérből jöttek, Pázmány később Habsburgpárti katolikus főpappá vált, Arany pedig ugyan élete végéig megőrizte Habsburgellenes elveit, de ennek ellenére élete végén a Habsburg kormányzat mégiscsak Szent István díjat adományozott neki, ami mintegy jelzésértékkel bír arra nézve, hogy a Habsburgok is valamennyire magukénak mondták életművét.
Mindkettőjük hozzájárult a magyar irodalmi nyelv fejlődéséhez. Pázmány prédikációival, Arany pedig költészetével. Ezenkívül mindkettőjüknél felfedezhető még a magyar felvidék szelleméhez való kötődés is. Pázmányt a felvidéken temették el, legsikeresebb térítő munkásságát is a felvidék városaiban végezte, továbbá az általa alapított egyetem első székhelye is Nagyszombatban, azaz a felvidéken volt. Arany költészete pedig Petőfi munkásságából nőtt ki, akinek ereiben nagy valószínűséggel szlovák vér is csörgedezett.
Éppen ezért most először is a felvidéki szellemről szeretnék írni, amit én a következőkben egyszerűen csehszlovák szellemknek fogok hívni a cseh, a morva és a szlovák népek kulturális összetartozásának jegyében. A szlovákok köztudottan erős ellenérzéseket táplálnak a magyarokkal szemben annak ellenére, hogy újkori nemzeti ébredésük sok tekintetben a magyar kultúrából táplálkozott. Ahogy Magyarországon, úgy a szlovákoknál is a nyelv és az irodalom kérdése állt a nemzeti függetlenedés gondolatának fókuszában. Náluk is főként a nyelvművelők, továbbá az írók és költők kezdték el hirdetni a nemzeti függetlenség gondolatát, és irodalmuk, továbbá nyelvészetük erőteljesen táplálkozott az akkori magyar irodalmi törekvésekből, hiszen a korabeli szlovák területeken rendszeresen olvasták a magyar írókat és költőket. A magyar és szlovák irodalmi kapcsolatok egyik legfőbb megtestesítője pedig Petőfi Sándor, aki nagy valószínűséggel szlovák származású volt és versei nagyon hasonlítanak az egyik legismertebb szlovák költő: Janko Kral műveire.
Ha viszont a felvidéki nemzetek szellemének filozófiai alapjait akarjuk kutatni, akkor az egyik legismertebb cseh filozófus fő művéhez, Karel Kosik: A Konkrét dialektikája című írásához kell fordulnunk. Ez a könyv írja le véleményem szerint a legjobban a felvidéki népek szellemének lényegét. Kosik abból indul ki, hogy az átlagembereknek az őket körülvevő világról csak hiányos és hozzávetőleges ismereteik vannak, csak egyfajta sajátos felszínét ismerik a társadalmi jelenségeknek, ami nem mutatja meg a belső lényegét a társadalmi folyamatoknak, csak mintegy homályosan utal azokra. Ezeket a felszínes ismereteket nevezi Kosik köznapiságnak, vagy álkonkrétságnak. Ez az álkonkrétság nehezen változik, hiszen az átlagemberek köznapi nézeteit és meggyőződéseit nehéz megváltoztatni, viszont az a sajátos belső lényeg, amely a társadalmi folyamatok magját képezi, és amire az álkonkrétság homályosan utal, folyamatosan és gyorsan változik a történelem sajátos természetének megfelelően.
Így tehát Kosik filozófiájában egyfajta fordított Platonizmusssal találkozhatunk, hiszen míg Platonnál az általunk látható dinamikus és állandóan változó világ objektumai utalnak egy változatlan és időtlen transzcendens lényegre, addig Kosiknál az időtlen, nem váltózó álkonkrétság utal a folyamatosan változásban lévő, dinamikus belső lényegre, ami a társadalmi folyamatok történeti lényegét képezi. A felvidéki nemzetek szellemének lényege tehát egyfajta fordított Platonizmusra vezethető vissza, ahol egyfajta időtlen és változatlan burok tükrözi vissza a folyamatosan változásban és mozgásban lévő belső lényeget.
Ha rátekintünk arra a kérdésre, hogy mi is volt a voltaképpeni célja Arany költészetének abban a korban, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a nyers népi hagyományok ötvözési a műköltészet kifinomultságával, és ezáltal a nyers, faragatlan népi hagyományok megnemesítése. Tudvalévő, hogy a középkori keresztény hagyomány, mint olyan, erősen idegenkedett a paraszti létformától, mert mint az egyetlen igazán természetfeletti szakralitást hordozó vallás megtestesítője a természettel való érintkezés szennyét vélte felfedezni a mezőgazdasági foglalkozásokban, és így az ősi pogány természetkultuszok melegágyát látta a mezőgazdaságban. A paraszt szó jelentésárnyalatai is egyfajta faragatlansághoz, vagy bárdolatlansághoz kötődtek régen, tehát a megműveletlen természet képét tükrözték vissza.
Ezeket a nyers, pogány népi hagyományokat és az arra épülő költészetet nevezték régen pórias költészetnek, amely gyakran használt obszcén szavakat, gyakran írt a táplálkozás, vagy éppen az ürítés orgiáiról, a test válldékairól stb. A pórias költészetet a korabeli szépirodalmi szakirodalomban, így Kölcsey vagy Bajza cikkeiben is, erősen elhatárolták a népköltészettől, amire úgy tekintettek, mint a nyers, pórias költészet megnemesített változatára, ahol a nemesítést úgy végezték el, hogy beleoltották a műköltészet és az egyetemes műveltség kifinomultságát és szépségét, vagyis a sárból aranyat próbáltak csinálni, a népi hagyományokat fel akarták emelni a magasabb műveltség tartományaiba, és ilyen formán azt is mondhatjuk, hogy keresztényesíteni is akarták egyben. Ez volt akkoriban a népköltészet programja a vezető irodalmi körök szemében. Ez a tendencia pedig Arany János költészetében csúcsosodott ki leginkább, hiszen Petőfinél még sok esetben a pórias keveredett a népivel, de Aranynál ez már kevésbé mutatkozott meg, ő egészében véve sikerrel ötvözte a műköltészetet a népi hagyományokkal.
Azt hiszen rögtön észrevehetjük, hogy mennyire a Csehszlovák szellemhez kötődik ez a folyamat, amely Petőfi és Arany színrelépésével végbement a magyar irodalomban. Ahogy Kosiknál az időtlen és mozdulatlan álkonkrétság leple alatt folyamatosan a felszínre törnek a társadalom hiteles és lényegi belső folyamatai a történelemben, amelyek folyamatosan változóak és dinamikusak, úgy Petőfi majd Arany munkásságán keresztül a pogány, nyers és természeti, tehát változatlan és időtlen pórias, költészet formái mögül fokozatosan felszínre kerülnek a népköltészet virágai, amelyek a történelmi haladás folyamán kialakult műköltészethez és egyetemes műveltséghez kapcsolódnak, tehát dinamikusak és történetiek.
Kosik filozófiai rendszerének mintái azonban Arany életében, továbbá Petőfi és Arany kapcsolatában is tetten érhetőek. Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama című könyvében leírja, hogy kevesen tudják, de Arany élete végén sokfajta testi nyavajával küszködött, mint például máj és epebetegségek, de ezt családja és baráti köre igyekezett eltitkolni, mert Aranyról az irodalmi hagyomány az egészséges, kiegyensúlyozott és nyugodt, mondhatni sztoikus népi karakter képét akarta kialakítani a nagyközönség számára aki teljes megelégedettségben él falusi, zsupfedeles házában, és napjait nyugodt pipázással tölti családjával. Hiszen Arany karaktere a nemzet egészségét szimbolizálta akkoriban ezt pedig csakis a teljesen kiegyensúlyozott és nyugodt népi karakter képe testesíthette meg abban a korban. Arany betegsége viszont ezt a képet lerombolta volna, ezért Arany betegségét igyekeztek eltitkolni a hivataloss sajtóközleményekben is, és Aranyról az akkori sajtó által kialakított kép maradt meg az utókorban is.
Láthatjuk, hogy ez a történet is mennyire kosiki, hiszen itt a nemzet költőjéről kialakult köznapi hidelemek mögött felsejlik annak igazi karaktere, amely a többi ember életéhez hasonlóan folyamatosan változik, hiszen szenvedések, betegségek törnek rá stb. Vagy megvizsgálhatjuk még Arany és Petőfi barátságának történetét is, amely a felszínen harmónikusnak tűnt, de csak azért, mert Arany, mint az a levelezésükből kiderül teljes mértékben igyekezett alávetni magát Petőfi akaratának, hogy elkerülje a vele való konfliktust. Teljes mértékben elfogadta a másodhegedűs szerepét a magyar költészetben, amit Petőfi kirótt rá, de még így is fel-fel bukkant levelezésükben némi rejtett ellenségeskedés, még ha az nem is vezetett teljes szakításhoz, Petőfi Aranynak sok cselekedetét helytelenítette, ahogy az a levelezésből kiderül és ez a szembenállás csak azért nem vezetett nyílt vitához és teljes szakításhoz közöttük, mert Arany mindig elébe ment a vitának egy-egy Petőfi haragját csillapítani igyekvő levéllel.
Tehát Petőfi és Arany barátsága is jellegzetesen Kosiki, azaz csehszlovák képet mutat, a látszólag harmonikus külső kép mögött rejtett vetélkedés folyik. Pázmány Péter pedig jezsuita szerzetesként lett Habsburg párti magyar főpap, a jezsuiták szellemiségével kapcsolatban érdemes elolvasni Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek című könyvét. Nagy Töhötöm volt jezsuita szerzetes és egykori szabadkőműves ebben a könyvében sajátos élettörténetét tárja fel az olvasó előtt. Még fiatalkorában lépett be a jezsuita rendbe. Éveken keresztül a jezsuita rend keretei között szolgálta a katolikus egyház ügyét. Később a rendben elszenvedett sérelmek miatt kilépett onnan, de az egyházat és a rend szellemiségét nem tagadta meg, továbbra is szolgálni akarta a katolikus egyház ügyét, ezért úgy döntött, múltját elhallgatva belép a katolikus egyház és a jezsuita rend legnagyobb ellenségei, tehát a szabadkőművesek közé, hogy kifürkéssze titkaikat. Itt fedezte fel, hogy a két ősellenség, tehát a jezsuita rend és a szabadkőművesek között meglepő hasonlóságok figyelhetőek meg.
Ahogy leírja, a jezsuita rendben az újoncokat kezdetben mindig kemény lelkigyakorlatoknak vetik alá, ahol le kell vetniük régi énjüket, és új emberré kell válniuk, hogy teljes mértékben azonosulni tudjanak a rend ügyével. Ez nagyon hasonlít a szabadkőművesség, és a többi gnosztikus beavatási szervezet gyakorlatára, ahol a beavatási rítusokat újjászületésként, új emberré válásként értelmezik. Leírja a jezsuita rend köztudottan katonás fegyelmét, amit elmondása szerint a szabadkőművesek között is megtapasztalt a rend szertartásain. A jezsuita rendben nagyon fontosnak számított a személyiség önálló fejlesztése, az erkölcsi és szellemi javakban való folyamatos gyarapodás, amit a szabadkőművességben is megtapasztalt, ott is szakadatlanul sulykolták belé, hogy legyen minél erényesebb, gyarapodjon az erkölcsökben, amit meglepően vett tudomásul, mert úgy hallotta, hogy a szabadkőművesség köreiben tombolnak az erkölcstelenségek.
Végül mind a két szervezetre jellemző volt a haladás eszméje iránti elkötelezettség. A szabadkőművességre értelemszerűen, a jezsuitákra pedig azért, mert ők a reformációra, vagyis a modernitás megjelenésére való válaszként jöttek létre, hogy megindítság az ellenreformációt, ami lényegében az egyháznak a reformációhoz, tehát a modernitáshoz való sajátos alkalmazkodását jelenti, és a jezsuita rend hagyományai azóta is mindig abba az irányba mutatnak, hogy mindenkor előkészítsék az egyháznak az újhoz, a haladóhoz való alkalmazkodását, és innen eredeztethető a rend haladó irányvonala, amiből következően a ők az egyház szabadkőműveseinek is nevezhetők, ellentétben a domonkos renddel, akiket a régihez való állandó ragaszkoddás jellemez.
A legérdekesebb gondolatai viszont a szabadkőművesség felépítésére vonatkoznak. Ezek szerint a szabadkőművességnek az ellenkező híreszteléssel szemben nincs központi vezetősége, ahonnan parancsokat kap, amiket kötelező végrehajtania. A különböző páholyok csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz. Egyáltalán nincs is semmiféle dogmája a szabadkőművességnek, ami a tagokra kötelező érvényű lenne. Bármilyen vallású, politikai meggyőződésű ember tagja lehet a szabadkőművességnek, az egyetlen dogma éppen a prularitás, vagyis az egymástól eltérő nézetek tiszteletben tartása a renden belül.
A rend összejövetelei úgy működnek, hogy a napi közös szertartások végrehajtása után a tagok közül, aki fel akar szólalni, kilép a pódiumra, és előadást tart arról, ami éppen az ő sajátos szakterülete. Ha irodalmár, akkor irodalomról, ha fizikus, akkor a saját legújabb tudományos eredményeiről, hogy így segítse elő a haladást, ami a szabadkőművesség legfőbb vesszőparipája. A szerző leírja, hogy sok ismert költő és tudós a szabadkőművesek között művelte ki magát, úgy hogy halgatta a páholyok előadásait, illetve maga is előadott. Tehát a szerző szerint mindaz, amit a rend magáról állít az igaz. A szabadkőművességnek éppen az a legnagyobb titka, hogy nincsen titka, ők egyszerűen egy arisztokratikus tudós társaság, akik az emberiség haladásán munkálkodnak.
Azonban az, hogy a rendnek nincsen központi vezetése, ahonnan a tagok parancsokat kapnak, és nincsenek dogmái, mint azt sokan állítják, nem jelenti azt, hogy a szabadkőművesség ne lenne semmilyen hatással sem tagjaira, és ezzel a világ menetére. Nagy Töhötöm beszél a szabadkőművesség rítusairól és szimbólumairól, így például a körzőről, vagy a mérőónról, amelyek nagy hatásal vannak minden tagra, mert sajátos szellemiséget közvetítenek a tagok felé, amiket tudatosan, vagy tudattalanul magukévá tesznek, és így valamiképp mind azonosulnak vele. Továbbá már azáltal, hogy hallgatják a páholyokban elhangzó előadásokat, és maguk előadnak, mind magukévá tesznek egyfajta szellemiséget, amit a szabadkőművesség közvetít.
Ebből következően mégsem véletlen, hogy a világtörténelem alakítói között sok volt a szabadkőműves, mert ők mind magukává tettek egyfajta szabadkőműves szellemiséget a rend szimbólumai és rítusai által, még ha konkrét parancsokat nem is kaptak a szabadkőművesektől. Így a szabadkőművesség tudatosan nem irányít senkit sem például az amerikai elnöki posztra, de szimbólumaival kinevelhet olyan embereket, akik végül amerikai elnökök lesznek. Aki tehát a szabadkőművesség világtörténelmi szerepének titkát akarja megfejteni, az ne összeesküvéselméleteket olvasson, hanem tanulmányozza a szabadkőművesek szimbólumait a szerző tanácsa szerint.
Tehát ahogy Arany költészetével igyekezett erkölcsökben és szellemiekben nemesíteni a népi hagyományokat, úgy Pázmány választott szerzetesrendje is az erkölcsi és szellemi nemesedést és fejlődést tekintette szemlélete alapjának, és ahogy Arany költészete, úgy a magyar jezsuita szellem is erősen kötődik a magyar felvidékhez ahogy azt fent kifejtettük. A XX. században a magyar jezsuita rendnek is voltak olyan törekvései, hogy a magyar paraszti hagyományokat nemesítsék. Ez volt „A KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete), teljes nevén KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom Közhasznú Egyesület egy olyan magyar alapítású katolikus lelkiségi mozgalom, mely a római katolikus egyház tanítását vallva az erkölcsi és szociális alapon nyugvó demokratikus magyar társadalom építését kívánja elősegíteni keresztény erkölcsi magatartásra nevelő, valamint kulturális tevékenységgel, és ifjúsági vezetőképzéssel.” Ennek a mozgalomnak Nagy Töhötöm is tagja volt. A paraszti hagyományok nemesítése pedig ahogy azt Arany költészetének történeti körülményei is mutatják a kosiki, azaz a csehszlovák filozófiai alapokhoz köthető. Tehát a Habsburgok valószínűleg okkal adtak kitüntetést Aranynak mivel ő költészetében a pázmányi jezsuita hagyományok folytatója volt.
Érdekességként pedig szeretném megemlíteni, hogy a Pázmány által alapított Nagyszombati Egyetem mai utódján a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen van egy szak, ez pedig a bionika. A bionika tudománya arról szól, hogy a természetben fellelhető szervezetek, mint például emberi, állati vagy növényi szervezetek mintáit próbálják felhasználni új műszaki alkotások, tehát gépek, technikai eszközök megalkotásához. Ez pedig ismét csak a kosiki filozófiához köthető, hiszen itt is a természet mozdulatlan és időtlen formái mögül emelkedik ki egy folyamatosan és dinamikusan változó jelenség az emberi technika.
Felhasznált Irodalom:
Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek, Universum Kiadó, 1990.
Milbacher Róbert: …Földben állasz mély gyököddel…, Osiris, Budapest, 2000.
Wikipédia: KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom http://hu.wikipedia.org/wiki/KALOT_Katolikus_N%C3%A9pf%C5%91iskolai_Mozgalom
Milbacher Róbert: Arany János és az emlékezet balzsama, Ráció Kiadó, 2009.
Rudolf Chmel: Jelen és történelem Az etnokráciától a .demokráciáig és vissza, PESTI KALLIGRAM KFT., 2014
Karel Kosík: A konkrét dialektikája, Gondolat Kiadó, 1967.
Wikipédia: Pázmány Péter http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1zm%C3%A1ny_P%C3%A9ter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése