2014. május 24., szombat

Gnózis és nemzetiszocializmus

Ebben a cikkemben a német nemzetiszocializmus körül kialakult híreszteléseket, mendemondákat szeretném elemezni, miszerint a nemzetiszocialisták között sok homoszexuális, illetve zsidó volt, vagy hogy Hitler maga is zsidó lett volna, hogy a nemzetiszocializmus azonos e a kommunizmussal, illetve az akörüli vitát is górcső alá veszem, hogy Hitler pogány volt e vagy keresztény. Ezeket a mendemondákat igyekszem ezúttal elfogulatlanul csak a rendelkezésre álló hiteles dokumentumok, Hitler írásai alapján, továbbá a nemzetiszocializmus és a gnózis kapcsolatán keresztül elemezni.

A gnózis és a nemzetiszocializmus kapcsolatát először Eric Voegelin német filozófus elemezte. Eric Voegelin német filozófus politikai filozófiája a nemrég megjelent G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom című könyvében olvasható magyarul. Voegelin filozófiájával kevesen foglalkoznak, mint magyar, mint pedig nemzetközi tekintetben. Lényege, hogy a politikai rend csak a transzcendens Isteni, vagy kompakt kozmikus létrend mintájára építhető fel és mielőtt felépítjük ezt a létrendet meg kell ismernünk. Ennek egyetlen eszköze pedig csak a kontempláció (meditatív elmélyedés) és az evokáció (szellemi teremtés) lehet.

Csak a kontempláció által nyílhatunk meg a transzcendens isteni létalapok felé, és teremthetjük meg azt (evokáció) szellemi szimbólumok leírása által. Ezt nevezi Voegelin noetikus megismerésnek. (Noetika: belső, intuitív megismerés.) A szimbólumokat nem véletlenül említettem, hiszen az evilági hierarchia csak szimbólumai által mintázhatja meg hitelesen a transzcendens hierarchia világát. A modern ideológiákkal (kommunizmus, nemzetiszocializmus) Voegelin szerint éppen az a probléma, hogy nem a noetikus megismerés, hanem a természettudományos megismerés eszközeit használják fel a társadalom átalakítására.

A modern pozitivista természettudományos megismerés pedig köztudottan száműzte magából a szellemi megismerés minden formáját, ami oda vezetett, hogy a modern ideológiák, amelyek csak ezt a megismerési formát követik, egyoldalúan közelítik meg az embert és a társadalmat. A marxizmus például csak a gazdaság, a nemzetiszocializmus pedig csak a fajiság szempontjából, pedig az ember rendkívül összetett lény, ezért nem lehet csak egy szempontból megközelíteni.

Éppen ezért Voegelin oda jut, hogy a modern ideológiák és filozófiák megteremtői nem is megismerni akarják az embert és a társadalmat, hanem egyszerűen birtokba venni és átalakítani, hogy az eszkatalógikus megvalósításban felépítsék az új világot. Ezért mondja Voegelin a modernitás karakterét gnosztikusnak. Ahogy az ókori gnosztikus szekták számára létezett a gonosz anyagi és a jó szellemi világ, és az egyetlen lehetséges céljuk az volt, hogy a gonosz anyagi világból a jó szellemi világba kerüljenek, úgy a modern gnosztikusok számára létezik a gonosz jelen, és a boldog jövő, ahova csak a gonosz jelen lerombolása által kerülhetünk.

Erre a gondolatmenetre egy egész történelemfilozófiát is felépít, amely szerint az ókorban és a középkor elején még a noetikus megismerés dominált. Az Egyiptomiak noetikus technikáját kompaktnak nevezi Voegelin, hiszen ők egyszerűen a kozmosz mintájára építették fel politikai rendjüket, majd a görög filozófia és a kereszténység megjelenésével az ember mindjobban nyitottá vált a transzcendens létalapok felé, így a kereszténység megjelenésével a történelem le is zárult, hiszen a noetikus megismerés kiteljesedett.

A modern kor pedig a hanyatlás kora ahol a szellem beteg, hiszen az ember elvesztette noetikus megismerő képességét. Az ókori noetikus megismerés mintaképének Platon, Arisztotelész és Szent Ágoston hármasát tartja. Különösen Platon Állam című művét, amiből egyértelműen kiolvashatók a transzcendens létalappal való egyezés szimbólumai. A modernitás válságának megoldását pedig egyedül abban látja, ha az ember visszatér politikai filozófia eredeti módszereihez, vagyis a noetikus módszerekhez: a kontempláció, evokáció technikájához.

A kereszténység végén Aquinói Szent Tamás filozófiájának megjelenését már a hanyatlás jelének tartja, mert ő metafizikai síkra terelte Arisztotelész eszméit és szimbólumait, amivel szerinte gátat vetett a noetikus megismerésnek, és a létrend szimbolikus felépítésének. Ezért nem is a középkori kereszténység újjáélesztését tartja a megoldásnak, hanem az angolszász, és az egyesült államokbeli politikai rendszert idealizálja.

Nem azért, mert az valamiféle paradicsomi állapotokat idézne, hanem mert az a rendszer felel meg leginkább a noetikus megismerés követelményeinek, vagyis a transzcendens létalappal való egyezésnek, ami megmutatkozik stabilitásukban is, vagyis hogy ezeket a rendszereket tudták legkevésbé felforgatni a modern gnosztikus forradalmi eszmék (kommunizmus, nemzetiszocializmus) annak ellenére, hogy ezeknek a politikai rendszereknek a megalapítói között felülreprezentáltak a modern felvilágosodás hívei.

Voegelin nézeteit ma már sokan kétségbe vonják, és azt mondják, hogy félreértette a gnózist, és az amit ő gnózisként a nemzetiszocializmussal és a kommunizmussal azonosít az valójában a keresztény apokaliptika. Az ókori keresztény egyházak hirdették a történelem végén megvalósuló végítéletet vagy megváltást eszkatalógikus formában, amikor az újonann feltámadott megváltó eljön majd ítélni élőket és holtakat, és ez sokak szerint, mint messianizmus tovább élt a marxista eszmerendszerben, amely a történelem végén megvalósuló földi mennyországot: a kommunizmust hirdette, ami szekularizált megváltást jelent, tehát sokban rokonítható a keresztény megváltással, csak abban különbözik tőle, hogy a megváltás nem a mennyben való feltámadás által, hanem itt a földön fog megvalósulni.

A keresztény apokaliptika azonban sokak szerint nem azonosítható a gnózissal, mert a gnózisnak valójában egy összetett mitológiai rendszer az alapja, amiben nincs jelen az eszkathalógia, vagyis a történelem végén megvalósuló megváltás. Hogy mi valójában a gnózis, azt most én sem fogom itt végigelemezni, mert az egy külön cikk témája lehetne. Itt most csak az ókori gnosztikus mozgalmakra fogok egy pillantást vetni, akiknek a nézetei az összes eddig létezett gnosztikus szervezet tanításainak az alapját képezi.

Reimer Roukema: Gnózis és hit a korai kereszténységben című könyvében az ókori gnosztikus mitológiákat elemezve arra keresi a választ, hogy melyek a gnoszticizmus alapjellegzetességei, amelyek alapján elkülöníthető más vallási rendszerektől, és ezek alapján milyen vallási mozgalmak tekinthetőek ténylegesen gnosztikusnak azok közül, amelyeket manapság a hivatalos tudomány szerint a gnosztikus vallási rendszerek közé sorolnak.

Elemzése főként a Nag Hammadi könyvtár irataiban vázolt gnosztikus mitológiai rendszerekre és Platon filozófiájára terjed ki. A Nag Hammadi könyvtár iratai közül a lélek exegézise és a János evangéliuma című iratok is egyfajta köztes teremtőt feltételeznek Isten és ember között, ami Istennel, vagy az Atyával ellentétben nőnemű.

A lélek exegézise című irat szerint az emberi lélek egykor még az atyával volt az égben, aki az ember számára felfoghatatlan, mert minden emberi fogalmat, és az ember minden megismerőképességét túlhaladja, és ekkor még az emberi lélek kétnemű, azaz androgűn volt. Majd sajnálatos bukás eredményeként került bele a földi nő testébe, ahol prostituálódott, minden férfinak odaadta magát.

Később bűneit megbánta, de bűnös életvitelét nem hagyta abba, ezért az Atya megszánta, és elküldte hozzá a megváltót, vagyis Krisztust, akinek az a feladata, hogy házassági frigyben egyesüljön vele, amit nem testi házasságként, hanem misztikus szellemi házasságként kell érteni, hogy a lélek visszanyerhesse ezzel androgűn formáját, és visszatérhessen az Atyához ahonnan alábukott.

János Evangéliumában pedig egy összetett mitológiai rendszert fedezhetünk fel, ahol az Atyaisten a mennyei világ felfoghatatlan Istene önnemzéssel hozta létre az ég és föld közötti köztes teremtő Istenséget, vagy másképpen az Anyát, akit Barbelonak hívnak. Tehát itt is egy nőnemű köztes teremtőröl van szó. Barbelo ezután továbbra is izgatottságot érzett az Atya iránt és ezért szikra pattant ki belőle, amiből létrejött Krisztus az Atya fia, továbbá a különféle eonok, mint például a tudás eonja, majd ezek az eonok teremtették az anyagi világot és az embert, ahova az emberi lélek majd alábukott.

Platon filozófiájában is létezik egy legfőbb teremtő Isten, akinek a gondolatai alkotják az ideák világát, ami teljességgel mozdulatlan és statikus, és az anyagi világ formái nem mások, mint az ideák világában meglévő formák tökéletlen hasonmásai, amelyek az ideák tökéletesebb formáinak létrendileg alacsonyabbrendű megnyilvánulásai. Az a gondolat, hogy az ideák világa mozdulatlan és statikus, mondanom sem kell erősen emlékeztet minket a spinozai panteizmus sajátos jellegzetességeire, ahol a spinozai panteista ősszubsztancia szintén mozdulatlan és statikus, hiszen az nem más, mint maga a természet, és mivel a nő az embernek a természethez közelebb álló része, mondhatjuk, hogy a platoni ideák világa megfeleltethető a gnosztikus mitológiák köztes teremtő Istenségének, ami általában nő nemű.

Tehát a szerző szerint a gnosztikus mitológiák lényege az, hogy mindig van bennük egy a keresztény teológiában is jelen lévő személyes teremtő Istenség, aki a keresztény teológiával ellentétben nem közvetlenül teremti az anyagi világot, hanem ő csak egy köztes teremtő lényt, vagy szubsztanciát teremt, aki vagy nő nemű, vagy a női természethez hasonlóan mozdulatlan, statikus természetű, és az anyagi világot már ez a köztes teremtő szubsztancia teremti, ahova az emberi lélek majd alábukik, és az emberi léleknek önmegváltással, vagy a legfőbb teremtő Istenség által küldött megváltó segítségével kell visszatalálnia mennyei atyához, vagyis a legfőbb Istenséghez.

Ebből következően a szerző szerint sok olyan vallási irányzat, amelyet manapság gnosztikusnak tekintenek a hivatalos tudományban valójában nem tartozik a szűkebb értelemben vett gnoszticizmushoz. Így például a manicheizmus sem, mert a manicheizmus dualisztikus rendszerében, amely azt vallja, hogy létezik a fény világa, vagyis a szellemi világ, és a sötétség világa, tehát az anyagi világ, és a két világ állandó harcot folytat egymással, a két egymás mellett létező szubsztancia: a sötétség és a fény, öröktől fogva van, tehát egyik sem teremtette időben előbb a másikat, mint a gnosztikus mitológiákban, ahol a legfőbb teremtő Istenség időben előbb létezett, mint a köztes teremtő szubsztancia, hiszen azt ő teremtette. Ebből kifolyólag a szerző szerint csak a Platon filozófiai rendszeréhez hasonló vallási rendszerek tekinthetők gnosztikusnak, és a gnoszticizmus nem más, mint platonizált kereszténység.

Szmodis Jenő, aki Kultúra és sors című könyvében megpróbálja egymással összeegyeztetni Oswald Spengler ciklikus történelemszemléletét azzal a régebbi meglátással, hogy a keleti társadalmak és kultúrák: (India, Kína, az Iszlám) valamiféle állandóságot képviselnek történelmi folyamataikban.
   Ez ellentétes a nyugati görög, római, mezopotámiai stb. kultúrák természetével, amelyek folyamatosan fejlődnek, majd lehanyatlanak, vagyis történelmi folyamataikban ciklikus természetűek, és ennek következtében a keleti kultúrák sokkal hosszabb életűek. A könyv első részeiben a szerző igyekszik definiálni azt, hogy mit is jelent maga a kultúra, és igyekszik górcső alá venni a történelemfilozófia eddigi megállapításait, többek között Spengler, Nietzsche, Toynbee, Huizinga nézetei alapján.
   Ezután vázlatosan ismerteti a később majd részletesen kifejtendő történelemfilozófiai nézeteit, amelyben azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit próbálja számba venni, amelyekre a ciklikus történelmi folyamatok, vagyis a kezdet, fejlődés, virágkor és a lehanyatlás jellemzőek. Ezekhez a kultúrákhoz tartozik a mezopotámiai sumer, a görög, a római és a nyugati kultúra. Majd megpróbálja számba venni azoknak a kultúráknak a közös jellemzőit is, amelyekre az állandóság jellemző, ezek: India, Kína és az Iszlám.
   Azoknak a kultúráknak a közös jellemzői, amelyek az állandóság jegyeit hordják magukon, egyfelől a kultúra elemeinek: művészet, tudomány, vallás teljes egységében érhetők tetten. Másfelől ez az egység megmutatkozik a vallás terén is, hiszen a hinduizmusban, vagy a Kínai vallásban a földi világ lényegében egy az Istenséggel, csak annak fokozatilag alacsonyabb rendű megnyilvánulása. Ez az egység az Iszlámban is megmutatkozik, egyfelől a kultúra terén, másfelől a vallás terén is, igaz másképp, mint Indiában és Kínában. Míg a hinduizmusban a világ lényegében egy az Istenséggel, és az Istenség csak egy személytelen spirituális szubsztancia képében van jelen, addig az Iszlámban Allah ugyan személyes Istenként áll a vallás központjában, aki nem képez egységet a világgal, viszont ha megnézzük az Iszlám túlvilágképét, akkor azt látjuk, hogy ott az egység úgy valósul meg, hogy az evilági materialitás mintegy átáramlik a túlvilágba. Mivel az iszlám paradicsomban az üdvözülteknek földi gyönyörökben van részük.
   Továbbá jellemző még ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam hiánya. A keleti kultúrák uralkodói, és nagy történelmi személyiségei általában az állandóság lovagjai voltak, és nem lázadók. A nyugati kultúrákra viszont az jellemző, hogy a kultúra egyes elemei a tudomány, művészet, vallás különállnak egymástól. Jellemző továbbá a vallás dualizmusa is. Az ég és föld különállása. Jellemző még ezen kívül ezekre a kultúrákra a lázadásra való hajlam, a kultúra belső ellentéteinek megléte, amelyek a kultúra hanyatlásába mennek át és, amiket Nietzsche a görög kultúra esetében az Apollói és Dionüszoszi formák ellentéteként aposztrofált.
   Továbbá az a jelenség is jelene van ezekben a kultúrákban, hogy az adott kultúra hanyatlásának kezdetén a kultúra központja áthelyeződik egy másik földrajzi területre, mint például a nyugati kultúra esetében Európából Amerikába, vagy a görög kultúra esetében Görögországból Alexandriába. Ennek a szerző szerint az lehet az oka, hogy ezek a kultúrák hanyatlásukkor a bennük megjelenő új kulturális formáktól általában megriadnak, igyekszenek kivetni magukból azokat, és ezek más földrajzi területen indulnak virágzásba.
   Ilyen eset volt például az, amikor a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméje a tradicionális Európából átköltözött Amerikába, mert Európában nem tudott eléggé gyökeret verni. Az utolsó fejezetben Mezopotámia történelmét elemzi a szerző részletesen, amely az első kultúra volt, amiben jelen voltak a ciklikusan fejlődő kultúrák jellemzői. A római, a görög, és a nyugati kultúra részletes elemzésére majd a második kötetben kerül sor.
   Szmodis ebben a könyvében nem a kultúrák Spengler által leírt ősszimbóluma, vagyis az antik kultúra esetében a lehatárolt plasztikus testiség, a nyugati kultúra esetében pedig a végtelen tér, által elemzi a különféle kultúrák ciklikus jellegét, hanem Nietzsche filozófiáját hívja segítségül és az apollói illetve a dionüszoszi szellem ellentétét alkalmazza. Elgondolkodtam azon, hogy hogyan egyeztethető össze Szmodis történelemszemlélete Spenglernek a kultúrák ősszimbólumáról alkotott elképzelésével. Nekem az a véleményem, hogy a nyugati kultúrák, amelyek Spengler és Szmodis szavaival élve ciklikusak, vagyis születnek, virágzanak és lehanyatlanak mind az antik, mind pedig a nyugati kultúra esetében egyaránt a tér formáiban testesülnek meg.
   Az antik kultúra esetében is, hiszen a lehatárolt plasztikus testiség, ami a görög szobrászat sajátja is a tér szabályosságát, ésszerűségét és fenségességét hordozza magán. A tér a nyugati kultúrába vetítve az én szemléletemben nem csak kiterjedést jelent, hanem külső szimbolikájában egyfajta szabályosságot, ésszerűséget és ebből eredő fenségességet is, ami mind az apollói plaszticitásban, mind pedig a végtelen tér Fausti szimbolikájában megmutatkozik.
   Ezzel szemben azokban a kultúrákban, amelyek egyfajta állandóságot képviselnek, gondolok itt a keleti Indiai, Kínai stb. kultúrákra egész egyszerűen nincs jelen a tér szimbolikája. Ahogy Molnár Tamás írta: „Lásd például a különbséget a görög és egyiptomi művészet józansága, ésszerű arányai és illeszkedései s a hindu művészet – és mitológia – pompája között, amelyben a fantáziának mintha semmi nem szabna határt, az anyagok, színek és az elbeszélés pedig nem hajlandók alávetni magukat az ésszerűségnek és mértéktartásnak.”
Tehát az indiai művészet túláradó színeiben, díszítményeinek túlburjánzásában nincs meg az ésszerűség, szabályosság és fenségesség, ami a nyugati művészetben megvan, és ezért nem a tér szimbolikáját képviseli. Azt csak a nyugati kultúra képviseli.
A Szmodis által is elemzett keleti kulturkörökkel kapcsolatban érdemes írni Heller Ágnes: Érték és történelem című könyvéről, ahol Heller kifejti, hogy Spinoza panteizmusa eltér a többi európai filozófus, mint például Giordano Bruno panteizmusától, mert Giordano is az Isten és a természet egységét vallotta Spinozához hasonlóan, de Giordano rendszerében a természet, ami egy az Istennel rendelkezik a mozgás képességével. A bolygók, a csillagok, az ember mind mozognak Giordano rendszerében.
Spinozánál, viszont egész egyszerűen nincs jelen az idő, vagyis a mozgás. Spinoza rendszerében az ember és a társadalom is egy a természettel, nem rendelkezik szabad akarattal, amely az önálló tevékenységet, tehát a mozgást lehetővé tenné számára. Teljesen a természet szükségszerűsége alá van rendelve. Mégis jelen van nála a szabadság, de nem a szabad akarat, hanem a szabad szükségszerűség formájában, ami első hallásra paradoxonnak tűnik, és azt jelenti, hogy az ember csak annyiban lehet szabad, amennyiben aláveti magát a természet szükségszerűségének, mert csak így van lehetősége kibontakoztatni az egyéniségét, ha elfogadja azt a szerepet és életutat, amelyet a társadalom, illetve az azt magában foglaló természet kijelölt neki.
Így az ember úgy mozog, hogy az őt magában foglaló természet mozdulatlan marad, belső szerkezete nem változik, mert az ő része, tehát az ember azt a haaladási irányt követi mozgása során, amit természet szerkezete eleve meghagy neki, és így a Spinozai panteizmusban valóban nincs idő.

Sokan állítják be úgy Hitler ideológiáját, mint ami olyan értelemben szocialista, mint Marx ideológiája, csak abban különbözik tőle, hogy Hitler a nacionalizmust is belevette. Ez óriási tévedés, ha a szocializmus alatt annak hagyományos értelmét, vagyis egyenlőséget, és nem egységet értünk, akkor a német nemzetiszocializmus egyáltalán nem szocialista, hanem éppen hogy egy mereven hierarchikus rendszer, akárcsak az indiai kasztrendszer. Nemcsak az egyes fajok és etnikumok, hanem a fajokon belül az egyes egyének között is megkülönböztet alsóbb és felsőbbrendű egyedeket, attól függően, hogy kit milyen fizikai és szellemi képességekkel áldott meg a természet.
Minden egyénnek a képességei szerint kell betagozódni a társadalmi hierarchiába, ahogy az állatoknak és a növényeknek a természet hierarchiájába, és kötelezően el kell fogadnia mindenkinek azt a szerepet a társadalomban, amit a természet kiosztott neki. Csak a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely elfogadásával lelheti meg az egyén a szabadságot, vagyis a nemzetiszocialista közösség elismerésének, és kegyeinek elnyerését. Mondanom sem kell, ez nagyon emlékeztet Spinoza gondolataira, hiszen csak az indiai kasztrendszerben van ilyen merev hierarchia, és az indiai vallásosság az egyedüli, ahol a panteista ősszubsztancia a természettel kerül egységbe. Spinoza filozófiája pedig az indiai panteista teermészetvallás, és a zsidó történetiség szintézise.
Hitlernél is ugyanaz elv van jelen, amit Heller írt le Spinoza filozófiájának elemzésekor, tehát a szabad akarat helyett a szabad szükségszerűség, hogy csak a természeti hierarchiában elfoglalt hely elfogadása által válhat szabaddá az ember. Ennek felel meg Hitler történetfilozófiája is. Az emberiség népei és fajai hosszú történeti fejlődés útján alakultak ki a fajok közötti harc, vagyis a Darwini kiválasztódás törvényei szerint, míg a fejlődés el nem jutott mai csúcsára, vagyis a felsőbbrendű árja faj megjelenéséig. Érdekes az is, hogy Hitler miért gyűlöli annyira a marxizmust a saját bevallása szerint. „A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erõ, és akarat örökös elõjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentõségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat.”
Tehát azért, mert egy alapvetően mechanisztikus képződmény, ami megbontja a természet organikus és hierarchikus rendjét, aminek az emberi társadalom is a része. Megakadályozza, hogy az egyének és fajok legerősebbjei és legjobbjai az őket megillető helyre kerüljenek a természet és a társadalom hierarchikus rendjében. Ebből is látszik, hogy a nemzetiszocializmus nem marxista értelemben szocialisztikus, hanem éppen hogy egy mereven hierarchikus képződmény. Marx filozófiai rendszerének hatása sehol nem fedezhető fel Hitler ideológiájában. Ahogy azt a Mein Kampf-ban le is írja, Marx művei közül csak a Tőke tetszett neki, mert a kapitalizmus mechanisztikus rendszerének látképét látja viszont benne, vagyis saját gondolatait, ugyanis a marxiszmushoz hasonlóan a kapitalizmust is éppen azért tartja elfogadhatatlannak, amiért a kommunizmust. Mert egy mechanisztikus rendszer, ami nem engedi kibontakozni a társadalom természetes rendjét, ahol az legerősebbek kerülnek legfelülre a hierarchikus rendben.
Ezt a rendszert egyértelműen india szelleme ihlette, ahol a panteista ősszubsztancia mozgását a természet merevíti le a kasztrendszer formájában. Hitler rendszere egyáltalán nem Marx rendszerével, hanem nagyon is Spinoza rendszerével mutat rokonságot. Sokan Hitlert egyenesen újpogánynak mondják. Ez a Mein Kampf-ból nem derül ki egyértelműen. Azt ugyan felrójja a katolikus egyháznak, hogy támogatta Ausztriában a Habsburg monarchiát, és ezzel akadályozta Ausztria csatlakozását Németországhoz, de saját bevallása szerint nem akar vallásháborút indítani a katolikusok ellen, mert az veszélyezteti a németek egységét, ami a legfontosabb a számára.
A német protestáns egyházzal kapcsolatos nézetei is felemásak. Azt írja, hogy a protestánsok támogatják a nemzeti érdekeket ugyan, amikor a katolikus egyháztól és minden más uralomtól való függetlenségre, tehát a szabadságra törekszenek a németek, de amikor a zsidókérdésről van szó, abban dogmatikus álláspontot képviselnek a protestánsok. A zsidókat dogmatikusan támogatják. Továbbá leírja, hogy nem akarja kiírtani a vallást, míg nincs nála jobb, mert idealisztikus eszményeket ad az embereknek. Az egyik mondatából az derül ki, hogy rajong a német középkor kulturális teljesítményei iránt, különösen a gótikus építészet fogja meg. Tehát ha a kereszténység vallásos tartalma hidegen hagyja is, a kulturális teljesítményei iránt feltétlen vonzalmat érez, akárcsak az antik görög római művészet alkotásai iránt. Tudjuk, hogy Hitler művészi ambíciókat dédelgetett.
Nem derül ki egyértelműen a könyvéből, hogy új pogány vallást akart volna alapítani, de a társadalmi rendről alkotott nézeteiről egyértelműen látszik Spinoza pogány panteizmusának hatása. A fentiekből tehát kiderül, hogy Hitler eszmevilágának két ihletője volt, egyrészt a spinozai panteizmus, amely az indiai kultúrkörhöz, tehát a keleti világhoz köthető. Illetve az antik görög-római építészet esztétikája, ami a nyugati világhoz köthető, és amihez festőművészként rendkívül vonzódott, és amiből a mindent felülműló erő és akarat eszményét is merítette részint. Így egyaránt jelen voltak benne a keleti kultúrkör, és a nyugati kultúrkör elemei is, és ahogy azt Szmodis Jenő is leírta: a keleti kultúrák vallási alapja a világ és Isten egységére épülő panteizmus, míg a nyugati kultúrák vallási alapja az Isten és világ különállássára épülő dualizmus.
Ha még egyszer szemügyre vesszük a a gnosztikus mitológia fent felvázolt rendszerét, akkor láthatjuk hogy ott is jelen van egy a földi világtól különálló személyes teremtő istenség, tehát ott is jelen van a nyugati kulturkör vallási alapja a dualizmus. Ugyanakkor jelen van a személyes teremtő istenség és a földi világ között egy panteisztikus köztes teremtő szubsztancia, ami nő nemű és így megfeleltethető a spinozai panteizmusnak, vagy az indiai vallásosságnak, tehát a keletnek, aminek az Isten és a világ panteisztikus egységtana a vallási alapja. Tehát akárcsak a nemzetiszocialista eszmerendszerre, úgy a gnosztikus mitológia rendszerére vagy a platonizmusra is éppúgy jellemző az, hogy a keleti indiai és a nyugati antik kultúkör vallási alapjai egyaránt jelen vannak benne. Tehát ezzel kielemeztük a gnózis és a nemzetiszocializmus kapcsolatát, mindkettőben egyaránt jelen vannak a keleti és a nyugati kultúrkör elemei is. Így most rátérhetünk a nemzetiszocializmust övező mendemondák elemzésére.

Homoszexuális volt e Hitler?

Mint ahogy azt fent kielemeztük a nemzetiszocializmusban egyaránt jelen voltak a keleti és a nyugati kultúrkör elemei is. Az interneten is megtalálható történelmi adatok alapján kétségtelennek tűnik, hogy a nemzetiszocialisták között jelen volt a homoszexualitás, a kérdés az, hogy milyen formában. A fent említett két kultúrkör közül a keleti kultúrkört szokták nőiesnek nevezni, a nyugati kultúrkört pedig férfiasnak. Mivel pedig a homoszexualitást általában a nőies férfiak sajátosságának szokták nevezni, tehát a női principium sajátjának, a náci eszmerendszerben viszont a női és a férfi principium egyaránt jelen volt, azt mondhatjuk, hogy a nácik homoszexualitása férfias homoszexualitás volt, hiszen a homoszexualitás, mint a női principium sajátja férfias elemekkel keveredett benne.

Ezt a jelenséget legjobban görög kultúrában jelen lévő homoszexualitás belső jellegzetességeinek elemzésén keresztül érthetjük meg. Tudjuk, hogy Platon a gnózis atya görög volt és mellette homoszexuális. Tehát mind a gnoszticizmus, mind pedig a homoszexualitás erősen kötődik a görög kultúrához, a gnózis és így Platon filozófiája pedig a nemzetiszocializmusssal is összekapcssolható ahogy azt fent felvázoltuk. A homoszexualitás görög jellegzetességeit legjobban az internetről vett alábbi idézet szemlélteti:

„Kr. e. 416 januárjában – ha hihetünk Platónnak – Agathón, a fiatal és jóképű drámaíró házában összegyűlt Athén szellemi életének színe-java, hogy megünnepelje a házigazda első győzelmét a tragédiák versenyén. A lakomán, szakítva az évszázados hagyományokkal, nem pusztán ettek-ittak, mulatoztak, énekeltek és fuvoláslányokkal szórakoztak a meghívottak, hanem elhatározták, hogy valamennyien tartanak egy-egy magasztaló szónoklatot a szerelemről. A platóni írásban megörökített hat szónoklat közül mindegyik foglalkozik a fiúszerelemmel, s ez annál is meglepőbb, mivel a férfiak és nők közötti szerelmet mindössze hárman említik. A komédiaíró Arisztophanész kis meséjében egyenrangúként ábrázolta a férfiak és nők, férfiak és férfiak, valamint nők és nők kapcsolatát. A többiek pedig, ha egyáltalán megemlékeztek a heteroszexualitásról, azt a Közönséges Aphrodité (Aphrodité Pandémosz) művének tartották, míg a fiúszerelmet az Égi Aphrodité (Aphrodité Urania) adományaként dicsérték. Érvelésükben az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy a homoszexualitás nem pusztán a nemi vágy kiélésére szolgáló testi kapcsolat, hanem egy-egy felnőtt férfi (erasztész) és egy serdülő fiú (erómenosz) lelki vonzódása, összefonódása, amelynek révén az ifjú az általa csodált férfitól apránként megtanulja, mi a helyes viselkedés felnőtt férfiak társaságában, milyen erényeket kell elérnie, hogy az állam megbecsült polgára lehessen, s a műveltség megszerzésének útján is megteszi a legfontosabb lépéseket. A kérdés mármost az, hogy vajon ezek a szempontok milyen szerepet játszottak, ha játszottak egyáltalán, a férfiak és nők kapcsolatában?”

Azt olvashatjuk ki ebből az idézetből, hogy a homoszexualitás, annak ellenére, hogy a nőies férfiak sajátosságának tartják, az ókori Görögországban alapvetően férfias szerepkört töltött be. Azt a társadalmi funkciót szolgálta, hogy az idősebb férfiak mintegy bevezessék az ifjabb férfiakat a férfiassággal együtt járó társadalmi szerepkörökbe. Tehát tulajdonképpen a férfiasság átadását jelentette az ifjúságnak idősebb férfiak által. Így azt mondhatjuk, hogy a görög homoszexualitás mai nyugati szemmel ellentmondásos jellegű volt, tényszerű, hogy jelen volt a görögöknél az intézményesített homoszexualitás, de a női principiumot a homoszexuális kapcsolatból száműzték. A homoszexuális kapcsolat kizárólag férfias jelleget ölthetett, ez a gnosztikus szemléletből fakad, ahol a férfi és a női elem kizárólag egymással keveredve lehet jelen.

Nagyjából ugyanez lehetett a helyzet a német nemzetiszocialisták esetében is, ahol valószínűleg szintén jelen volt a homoszexualitás, de ez nem akadályozta ugyanakkor a homoszexualitás intézményes üldözését sem, hiszen a nácik féltek is egyben saját homoszexualitásuktól, mert azt a  nőiség megnyilvánulásának tekinthetjük, a nácik pedig nagy hangsúlyt fektettek a férfierényekre: a bátorságra, az erőre, így a homoszexualitás is csak férfias formában lehetett jelen náluk a gnosztikus szemléletből adódóan. Tehát a nácik homoszexualitáshoz való viszonya a görögökéhez hasonlóan ellentmondásos volt. Volt náluk homoszexualitás, de nem olyan formában, ahogy azt korunkban látjuk magunk körül.

Pogány, vagy keresztény volt e Hitler?

Véleményem szerint a nácik kereszténységhez való viszonya, akárcsak a homoszexualitás esetében is inkább ellentmondásos volt, mint egyértelműen pogány vagy keresztény. Hitler ahogy az a Mein Kampf-ból is kiderül nem határolódott el egyértelműen a katolicizmustól, arról sem írt, hogy önálló pogány vallást akar teremteni. Ahogy már leírtuk a nemzetiszocializmusban az indiai és a nyugati vallás elemei egyaránt jelen voltak. Hitler és a nácik egyértelműen rajongtak a természet hierarchikus rendjéért, amit Hitler maga arisztokratikusnak nevezett, és amit a társadalomban a spinozai panteizmus és az indiai kasztrendszer testesített meg, ugyanakkor az indiai vallásosság nőiessége, szentimentális békeszeretete idegen volt tőlük, mivel ők az erőt és végtelenbe törő emberi akaratot is dicsőítették egyben, ami a férfias nyugati kultúra sajátja, és aminek megtestesítőjeként nem találtak mást maguk körül, mint a középkorból itt maradt katolicizmust, az égbe törő katedrálisokat, és a középkori lovagi eszményt.

Ezért nem határolódtak el egyértelműen a katolicizmustól, mint ahogy az ókori gnosztikus keresztények sem akartak kilépni az egyházból. Az egyházból való kiátkozásukat akkoriban is az egyház kezdeményezte és nem ők. A nemzetiszocializmus életben tartotta a katolicizmussal, mint a nyugati kultúra egyetlen megtestesítőjével való kapcsolátát még ha az egyház politikájával sokmindenben nem is értettek egyet. A kereszténységgel való kapcsolata sem nem egyértelműen elutasító, sem nem egyértelműen igenlő, inkább ellentmondásos volt.

Zsidó volt e Hitler?

Ebben a kérdésben én nem végeztem mélyreható kutatásokat. Egyes történészek azt állítják, hogy egyértelműen zsidó volt, mások ezt cáfolják, én egyértelmű adatok és bizonyítékok híján ebben nem tudok állást foglalni. Csak azt tudom mondani, hogy a hitleri ideológia egyértelműen merített a spinozai tanokból, és mivel spinoza köztudottan zsidó filozófus volt, még pedig olyan zsidó filozófus aki szakított saját zsidó közösségével, megtagadta zsidóságát, bár a zsidóság napjainkban hivatalosan is visszafogadta őt maga közé, és nem egy példa volt már a történelemben, hogy zsidók saját gyökereiket megtagadva a zsidóság ellenségeivé válnak, elképzelhetőnek tartom, hogy Hitler is ebben a cipőben járt, elképzelhetőnek tartom, hogy Hitler is egy saját gyökereit megtagadó zsidó volt, bár erre bizonyítékom nincs ahogy mondtam. Ha a jövőben esetleg egyértelműen bebizonyosodna Hitler zsidósága, akkor a mai zsidó közösségek véleményem szerint szintén fontolóra vehetnék Hitler visszafogadását kulturális emlékezetükbe, ha Spinozával kapcsolatban ezt egyszer már megtették.

Azonos e a nemzetiszocializmus a kommunizmussal?

Ezt sokan állítják, hogy így van, de a Mein Kampf-ból ez egyáltalán nem derül ki. A könyvből éppen hogy Hitler zsigeri gyűlölete árad a marxizmus és a kommunizmus iránt, és véleményem szerint valóban nemleges választ is adhatunk erre a kérdésre. A marxizmus sokkal inkább a keresztény apokaliptika terméke, mint a gnoszticizmusé, ahogy azt fent már kifejtettük, és egészen Leninig a marxista ideológia fejlődése meg is felelt ezeknek a hagyományoknak. Sztálinnal viszont más a helyzet. Sztálinnál a marxista ideológia addigi fejlődése megtört, és egy egészen új irányvonal kezdődött el, ami már valóban azonosítható a gnoszticizmussal és a nemzetiszocializmussal. Most a sztálini ideológiát kell elemzés alá vennünk. Korom Gyula: Az anyagtól Istenig című könyvében sajátos filozófiai rendszerét fejti ki, amit kvartizmusnak nevez. Filozófiai rendszerét a sztálini filozófia továbbfejlesztésének, vagy inkább kiteljesedésének tekinti. Rendszerét azért nevezi kvartizmusnak, ahol a kvart latinul négyet jelent, mert a valóságot négy elem összetételének tekinti. Így az anyag, a lélek, illetve a tér és az idő összetételének. Ezek építik fel szerinte az általunk ismert világegyetemet.
Az anyag a marxi dialektikus materializmus tételei alapján állandó mozgásban van. Ez a mozgás lényegében fejlődést jelent, ahol az anyag egyre komplexebb formákat ölt az evolúció előrehaladtával. Így a fejlődés értelemszerűen nem jelent egyebet, mint kombinálódást, amit a lélek, vagyis a tudatosság visz az anyagba, ami korom szerint az anyag evolúciójának minden szintjén jelen van, az atomoktól az élő szervezetekig, de legfejlettebb formában az emberben.
Az ember tudja a legmagasabb szinten kombinálni az anyagi világ létezőit a tudomány a technika, illetve a kultúra eszközeivel, és az anyagi világ kombinálásának lehetőségei határtalanok, ahol az emberi lélek kombináló képessége is határtalan. Ahhoz, hogy az anyagi világ létezőit a világegyetemben jelen lévő tudatosság kombinálni tudja szükség van még térre, amely helyet ad az anyagi világ létezőinek, hogy a kombináció megvalósulhasson, továbbá időre is, ami nagyon fontos tényező a kombináció létrejöttében. Így például nem mindegy, hogy egy óráig, vagy két óráig főz egy szakács egy ételt. Mivel mind a két esetben másképp kombinálódnak egymásssal az étel összetevői.
Ugyanígy nem mindegy, hogy mennyi ideig gondolkodik egy feltaláló egy találmányon, mert ha hosszabb ideig gondolkodik rajta, akkor nyilván precízebben ki tudja dolgozni a találmányt. A világ létezői tehát anyagból, lélekből, térből és időből állnak. Ez a négy összetevő teszi lehetővé az anyagi világ folyamatos fejlődését, kombinálódását. Ez a fejlődés, kombinálódás pedig lényegében Isten, vagy az abszolútum felé halad, akiben a négy alkotórész a legtökéletesebb formában van jelen, és aki ebből kifolyólag végtelen, hiszen az anyag kombinációinak lehetőségei kimeríthetetlenek, ahogy a tudat kombináló képessége is kimeríthetetlen, tehát a tudat is végtelen, bár ez nem az emberi egyének tudatára vonatkozik, hiszen egy ember csak véges mennyiségű tudást sajátíthat el élete során, ez általában a világban jelen lévő tudatosságra vonatkozik.
Tehát itt a panteizmus egy sajátos értelmezéséről van szó. Isten, vagy az abszolútum nem más, mint a lélek, anyag, tér, idő legtökéletesebb egysége, ahol az ő teremtményeiben, pontosabban emanációiban ez a négy elem tökéletlen formában van jelen, de az ő emanációi az evolóciós fejlődés végtelen folyamatában folyamatosan törekszenek arra, hogy elérjék az az abszolútum tökéletességét az anyag kombinációja által. Korom szerint az általa kidolgozott rendszernek a jövő szocialista társadalmának vallásává kell válnia. Szerinte ki kell iktatni a marxizmusból azt a tételt, hogy nincs Isten, és be kell vezetni az általa kidolgozott Istenképet, mert csak így lehet mozgósítani a tömegeket a szocializmus építésére, ha tudatosítjuk bennük, hogy a szocializmus építése valójában Isten felé való törekvés.
Mint ahogy írtam Korom Sztálin műveire hivatkozik könyvében, mégpedig konkrétan a „Dialektikus és történelmi materializmus” című művére, ami látszólag semmiféle újszerű intellektuális teljesítményt nem tartalmaz, csak Marx és Engels gondolatainak rendszerezése. Valójában ez egyáltalán nem így van. Ebben a műben már teljes egészében benne van a Korom által felvázolt kvartista filozófiai rendszer. Korom Gyula lényegében csak nevet adott ennek a filozófiai rendszernek. A mű kezdetén Sztálin különválasztja egymástól a metafizikát és a dialektikát. Leírja, hogy míg a metafizika statikus, tehát mozdulatlan, és tagolt, tehát egymástól elkülönülő dolgokkal foglalkozik, addig a dialektikában a létezők mozgó, dinamikus formában vannak jelen, és ezeknek a létezőknek a szintjén minden összefügg minden mással.
Ezzel elkülönítette egymástól a teret és az időt, amelyek a metafizika tárgykörébe tartoznak, illetve az anyagot és a tudatot, amelyek a marxi dialektikus materializmus meghatározása szerint a dialektika tárgykörébe tartoznak. A dialektikus materializmus elmélete szerint az anyag fejlődése egyrészt az anyag belső ellentmondásainak felszinre kerülésével, majd ezen ellentmondások magasabb szintézisben való feloldódásával (tézis, antitézis, szintézis) megy végbe. Másrészt a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával megy végbe. Ilyen folyamatok következtében jönnek létre az evolúció folyamán például az atomokból az anyagi rendszerek, majd az anyagból az élő rendszerek.
A dialektikus materializmus szerves folytatása a történelmi materializmus, amely a társadalom fejlődését is az anyag belső ellentmondásainak kiéleződésével, majd magasabb szintézisben való feloldódásával magyarázza. Illetve a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásával. Anyag alatt a társadalmi fejlődés esetében a termelőerőket kell értenünk, ami a termeléshez felhasznált eszközöket: szerszámokat, gépeket, földet stb. jelenti. A termelőerők változásai hozzák létre a termelési viszonyokat, amelyek azt jelölik, hogy az adott termelőerők jelenléte esetén milyen társadalmi osztályok vannak jelen a termelésben. Így például az eke, mint új termelőerő megjelenése hozta felszínre a mezőgazdasági forradalmat, ami életre hívta a feudális társadalmi rendszert, ahol a földműves és földbirtokos osztály van jelen a termelésben.
A gépek megjelenése pedig életre hívta a kapitalista társadalmi rendszert ahol pedig a munkásosztály és a tőkés osztály áll egymással szemben. A termelési viszonyok mindig belső ellentmondásokat hordoznak magukban. Így például a feudalizmusban a földműves és a földbirtokos osztály áll egymással szemben, a kapitalizmusban pedig a tőkés osztály és a proletariátus. Ezek a belső ellentmondások hozzás létre az osztályharcot, amelyek mindig társadalmi változásokhoz vezetnek, ahol az egyik társadalmi formáció átmegy a másikba, így a például a feudalizmus a kapitalizmusba. A történelmi materializmus egyik legfőbb tétele, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
Így az egyének szintjén az anyag hozza létre a tudatot és nem fordítva. Hiszen az emberi tudat az agyműködés, vagyis az anyag terméke, másrészt a társadalom szintjén a történelmi fejlődés során az anyag, vagyis a termelőerők, és az ebből következő termelési viszonyok változásai hozzák létre az új eszméket és gondolatokat, és nem fordítva. Példaként a gépek megjelenésével, amikor a történelmi fejlődés megérett arra, hogy létrejöjjön a kapitalizmus, ezzel párhuzamosan felszínre kerültek azok az eszmék és gondolatok, amelyek a kapitalizmus fejlődését segítették elő.
Azonban a marxizmus tételei szerint annak ellenére, hogy a tudat alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben az új eszmék és gondolatok szerepe nem elhanyagolható, mert a termelőerők fejlődése hozza létre ugyan az új eszméket és gondolatokat, de ezek az új eszmék és gondolatok mindig vissza is hatnak az anyagra úgy, hogy elősegítik a társadalmi változásokat és forradalmakat, amelyek átvezetnek az új társadalmi formációkba, így a tudat végeredményben maga is elősegíti az anyag fejlődését, annak ellenére, hogy alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben.
Sztálin hangsúlyozza, hogy a történelmi fejlődés előrehaladásával mindig azokat az osztályokat kell támogatni, akik az új társadalmi formáció létrejöttének letéteményesei. Így a kapitalizmus létrejöttekor a polgári osztályokat, a szocializmus létrejöttekor pedig a proletariátust, és ezt az elvet kell érvényesíteni a szovjet politikában is. Továbbá hangsúlyozza, hogy a társadalmi fejlődésre is érvényesek a mennyiségi változások minőségi változásokba való hirtelen átcsapásanak feltételei, és mivel ezek az átcsapások hirtelen mennek végbe, a változásoknak mindig gyorsaknak és forradalmiaknak kell lenniük.
Sztálin gondolatmenetében tehát mindaz benne van, amit Korom filozófiai rendszerként definiált, egyrészt elhatárolta egymástól a metafizika tárgykörébe tartozó teret és időt, másrészt pedig a dialektika tárgykörébe tartozó anyagot és tudatot, mint a valóságot felépítő alapelemeket. Másrészt pedig az anyag dialektikus fejlődésének leírásakor hangsúlyozta, hogy a tudat ugyan alárendelt viszonyban van az anyaggal szemben, mégis nagy hatással van az anyag fejlődésére, ami mint Koromnál is kombinálódásként definiálható. Tehát az anyag fejlődése, kombinálódása ahogy Koromnál úgy Sztálinnál is a tudat és a tőle elkülönített tér és idő segítségével halad előre az őket magában foglaló abszolútum felé. Így Sztálin műve nem csak a marxi gondolatok rendszerezésének, hanem sajátos filozófiai rendszernek tekinthető.
Miben áll ennek a filozófiai rendszernek az újdonsága? Ahogy láthatjuk itt is egy panteista filozófiai rendszerről van szó, ahol a spinozai gondolathoz hasonlóan az abszolútum, vagy Isten egyenlő a természettel, hiszen az abszolútum nem más, mint a természet négy alkotóelemének legtökéletesebb megjelenési formája. A természet fejlődése pedig a marxi dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint megy végbe, ahol a tudatnak a természet és a történelem fejlődésének minden szintjén az adott történelmi feltételeknek megfelelő feladatot, küldetést kell végrehajtania, mert csak így nyerheti el szabadságát, Mást nem is tehet, hiszen ahogy Korom kifejti az egyén tudatának megismerő képessége véges, és így csak azt a feladatot képes végrehajtani, ami egyéni élete során ki van szabva neki.
Tehát ebben is hasonlít ez a rendszer Spinoza filozófiájára. A természet hierarchiájának minden szintjén, ahol a fejlődési szinteket az anyag dialektikus fejlődése hívja életre csak a rá osztott szerep elfogadása nyújthat a  tudat számára szabadságot. Tehát itt is előtérbe kerül a szabad akarattal szemben a szabad szükségszerűség eszméje. Ezzel megfejtettük, hogy miben áll Sztálin, illetve Korom Gyula filozófiai rendszerének újszerűsége. Abban áll, hogy ötvözték a marxizmust a spinozizmusal, vagyis a kommunista ideológia filozófiai alapvetéseit a hitleri nemzetiszocializmus filozófiai alapvetéseivel. Sztálin rendszerét nagyon gyakran Hitler rendszerével hasonlítják össze. A sztálini rendszert azzal vádolják gyakran, hogy terrorisztikus rendszer volt, ahol az alattvalók állandó félelemben éltek. Mindenki fenyegetett a veszély a szovjet rendszerben, hogy munkatáborokba, illetve börtönbe küldik, vagy kivégzik. Továbbá azzal is vádolják a sztálini rendszert, hogy félredobta a marxi proletárinternacionalizmus eszméit, és Sztálin orosz nacionalistává vált.
Hogyan vezethetők vissza a sztálini politikai rendszer ezen jellegzetességei a sztálini filozófiai rendszerre? Ahogy Hitler rendszerénél láthattuk ő a spinozai természet hierarchiáját lényegében az élővilágra szűkítette le, ahol csupán a különféle fajok küzdenek egymással a túlélésért. A fajok rendszerében pedig azok a tulajdonságok és képességek, amelyeket a természet a különféle fajoknak adott, lényegében előre predesztinálják ezeket a fajokat, és ezzel analógiában az emberi társadalomban a nemzeteket és azon belül az egyéneket, arra a helyre és szerepre a természet és a társadalom hierarchiájában, amire a természet és a társadalom rendje kijelölte őket, és erről a helyről azok el nem mozdíthatók. Így ha valaki a hitleri Németországban nem volt zsidó, vagy idegen etnikumú, és elfogadta azt a helyet a társadalmi hierarchiában, amit a rendszer kijelölt neki, akkor nem volt kitéve további zaklatásoknak a rendszer részéről.
A sztálini filozófiai rendszerben viszont a spinozai természeti hirarchia a dialektikus és történelmi materializmus törvényei szerint épül fel, ahol az embernek a hierarchia minden szintjén be kell teljesítenie történelmi feladatát és küldetését munkája által, ami a termelőerők fejlesztésében, új eszmék és gondolatok kitalálásában, és a társadalmi forradalmakban való részvételben ölthet testet. Így a sztálini rendszerben a spinozai természet hierarchiájába való beilleszkedés lényegében az adott történelmi kor által az emberre rótt feladat és küldetés teljesítését jelenti, aminek ő vagy megfelel, vagy nem. Tehát senki nincs előre predesztinálva arra a helyre a természet hierarchiájában ahol éppen van, ellentétben a hitleri rendszerrel. Ebből pedig egyenesen következik, hogy ha az illető nem felel meg annak a feladatnak, amit a történelem kijelölt neki, akkor el kell távolítani onnan, és ki kell iktatni a rendszerből akár úgy, hogy munkatáborba küldjük, vagy kivégezzük, ami meg is történt a sztálini rendszerben.
Mint ahogy már leírtam sztálin hitt abban a marxi gondolatban, hogy a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapása hirtelen kell, hogy megtörténjen a társadalom fejlődésben, és ebből következően a társadalmi változásoknak gyorsaknak és forradalmiak nak kell lenniük. Ebből a filozófiai alapelvből következik a sztálini rendszer erőltetett jellege. Az erőltetett iparosítás, az erőltetett szövetkezesítés a mezőgazdaságban stb. Továbbá említettem, hogy sztálin hitt abban az eszmében is, hogy mindig a haladó osztályokat kell támogatni az idejétmúlt társadalmi rétegekkel szemben. Ebből erednek azok az intézkedések, amelyek a parasztok kulákká nyilvánításával és üldözésével állnak összefüggésben, és az erőltetett ipari proletarizációt szorgalmazzák.
Tehát a sztálini rendszer terrorisztikus jellege egyenesen következik a sztálini filozófiai rendszer alapelveiből. Egy dologról még nem beszéltünk, mégpedig arról, hogy hogyan következik a sztálini filozófiai rendszerből az orosz nacionalista gondolat felvállalása sztálin részéről. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához el kell olvasnunk Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés című művét. Ebben a művében Sztálin elsőként azt elemzi, hogy mit is kell értenünk nemzet alatt. Végig elemzi, hogy milyen tényezők tartoznak szervesen a nemzeti léthez. A faj tisztasága semmiképpen sem, mert minden nemzet különféle, egymástól eltérő fajokból áll össze. Hozzátartozik a közös nyelv, de nemcsak ez, mert nem minden azonos nyelvű népcsoport alkot nemzetet. Hozzátartozik a közös terület is, de ez sem minden, mert azonos földrajzi területen és azonos állami fennhatóság alatt is élnek külön nemzetek. Hozzátartozik a közös gazdaság megléte, de ez sem minden, mert egymástól eltérő nemzeteknek is lehet közös gazdasági rendszerük. Hozzátartozik végül a közös kultúra is, de ez sem lehet egyetlen sajátossága a nemzetnek, mert azonos kultúrájú nemzetek is élhetnek külön területen, aminek következtében már nem alkotnak egységes nemzetet.
Csak ezeknek a jellemzőknek: így a közös nyelv, a közös terület, a közös gazdaság és a közös kultúra együttes megléte alkotja a nemzeti jelleg teljességét Sztálin szerint. Sztálinnál a nemzeti kultúra az a tényező, amely a nemzeten belül szövetségbe kovácsolja az adott nemzet munkásosztályát és tőkésosztáját. Így történt az Osztrák-Magyar Monarchia területén is Sztálin szerint, ahol az Osztrákok és a Magyarok elnyomására a többi nemzetiség vezető rétege, vagyis burzsuáziája a nemzeti kultúra ápolásával kezdett el reagálni, amiben szövetségre talált a nemzetiségek parasztságában és munkásságában. Tehát a monarchia nemzetiségei a nemzeti kultúra vonalán egységesítették tőkés és munkásosztályukat. A tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetsége pedig hátráltatja a különféle nemzetiségek munkásosztályainak nemzetközi egységesülését, vagyis a szocialista forradalom eljövetelét. Éppen ezért amellett, hogy elismeri minden nemzet egyenlőségét, elveti a nemzetek kulturális autonomiáját, mert az a tőkés és munkásosztály nemzeteken belüli szövetségét, a munkásosztály nemzetközi egyesülésének elodázását, és ezzel együtt a nemzetközi munkásosztály szétforgácsolódását vonja maga után.
Sztálin szerint az igazi kultúra a szocialista kultúra, amely a dialektikus és történelmi materializmus törvényeiből adódóan a termelőerők fejlődése, és a termelőerők fejlődéséből létrejövő új eszmék és gondolatok fejlődése következtében jött létre, és ebből következően egyetemes és felette áll a nemzeti kultúráknak, amelyek csak úgy hasonulhatnak az egyetemes szocialista kultúrához, ha levetik és meghaladják saját nemzeti kultúrájukat. Ez az egyetemes szocialista kultúra pedig elsőként és legfejlettebb formájában Oroszországban jött létre úgy, hogy a bolsevik forradalom során maga az orosz nép is levetette saját nemzeti kultúráját. Ennek következtében egyetlen nemzetnek sem szabad kulturális autonómiát adni, hanem minden nemzetnek az egyetemes és legmagasabb rendű orosz kultúrához kell hasonulnia, nem elsősorban az orosz nép hanem saját maga érdekében, mert csak így csatlakozhat a világ egyetemes fejlődéséhez. Ebből is látszik, hogy Sztálin orosz nacionalizmusa egyáltalán nem az orosz nemzeti kultúra, vagy az orosz faj szeretetéből eredt, hanem ideológiai megfontolások vezérelték.
Ha ugyanis úgy látta volna, hogy az egyetemes szocialista kultúra Lengyelországban, vagy Magyarországon jött létre legtisztább formájában, akkor lengyel vagy magyar nacionalistává vált volna. Ezt az is jelzi, amit a fent említett művében is leír, hogy a régi időkben még egyetlen marxista sem ellenezte volna Lengyelország függetleenedését Oroszországtól, mert Lengyelország kultúrája volt a fejlettebb. Hogy nem az orosz nemzeti kultúra iránti szimpátiájából lett orosz nacionalistává azt az is jelzi, hogy rengeteg orosz értelmiségit küldött a gulágra. A nemzeti kultúrák mind idegenek voltak a számára, mert a munkásosztály és a burzsuázia szövetségét segítették elő. Ugyanígy nem érdekelték a faji kérdések sem, mert szerinte az egyetemes szocialista kultúra világméretű elterjedésével, ami az azt magában hordozó orosz kultúrához való világméretű hasonulással fog végbe menni, és ennek folyamán a proletárnemzetköziség megvalósulásával az emberi fajok össze-vissza fognak keveredni egymással. Tehát lényegében úgy vált orosz nacionalistává, hogy egyáltalán nem adta fel a proletárnemzetköziség eszméjét.
Észre kell vennünk még valamit ezzel kapcsolatban. Sztálin orosz nacionalizmusa nem volt faji alapú, mint Hitleré, mégis hasonlóságot mutat Hitler nacionalizmusával, mégpedig az evolúció szemléletében. Ahogy Hitler a német népet a faji evolúció csúcsának tekintette, úgy Sztálin az orosz kultúrát az osztályharcok evolúciójának csúcsaként szemlélte, ahol a dialektikus és történelmi materializmus törvényeinek megfelelően a termelőerők fejlődésének, és az ebből fakadó új eszmék és gondolatok kibontakozásának történelmi csúcsán létrejött az egyetemes szocialista kultúra, amely az orosz népben öltött testet.
Tehát azt mondhatjuk, hogy Sztálin rendszere nem volt kommunista rendszer. Kommunista rendszer egyedül Lenin rendszere volt a történelemben. Sztálin rendszere egy marxista alapokon felépített nemzetiszocialista rendszer volt. Minden különbsége a német nemzetiszocializmustól abból eredt, hogy míg Hitler a spinozai rendszert annak tiszta formájában alkalmazta, addig Sztálin a marxizmussal ötvözte azt. Az amerikai neokonzervatívok a hitleri és sztálini rendszer hasonlóságát általában arra a gondolaatra vezetik vissza, hogy a kommunizmus és a nemzetiszocializmus egy és ugyanaz. Ez óriási tévedés, és nagyon felületes megközelítése a dolgoknak. Hitler és Sztálin rendszerének hasonlóságai abból eredtek, hogy egyik sem volt kommunista, hanem mind a kettő nemzetiszocialista rendszer volt, míg Hitler az antik görög-római eszménnyel ötvözte a spinozizmust, addig Sztálin a marxista dialektikus materializmussal. Ahogy Hitler eszméiben is együtt van az antik görög-római kultúrára jellemző nagységeszme és gigantománia, továbbá a spinozizmus, úgy a sztálini eszményekben is keveredik egymással a marxi dialektikus materializmus szellemét megtestesítő gigantikus gyárak és vaskohók világa, amely a római kultúra gigantomániájára emlékeztet, és a spinozai panteizmus a gnosztikus szemléletnek megfelelően.
Tehát a német nemzetiszocializmus nem a kommunizmus egészével rokonítható, hanem csak annak egy irányzatával: a sztálinizmussal, és a hitlerizmus, illetve a sztálinizmus nem azért rokoníthatók egymással, mert a nemzetiszocializmus azonos a kommunizmussal, hanem mert Sztálin rendszere nem kommunista volt, hanem nemzetiszocialista.
A nemzetiszocializmus és a szélsőjobboldaliság nem teljesen ugyanaz, mint ahogyan azt már sokan kifeejtették. Sok szélsőjobboldali irányzat létezik, a nemzetiszocializmus pedig egy külön ágazatot képvisel a szélsőjobboldali mozgalmakon belül. Nemzetiszocializmus volt eddig Németországban, a Szovjetúnióban Sztálin uralma alatt, és Japánban. A Japán nemzetiszocialista rendszert most külön nem elemzem. A nemzetiszocializmus alapvető jellegzetessége, hogy mindig együtt van benne jelen  valamilyen formában a nyugati szellemiség (Hitler esetében az antik görög-római esztétika, Sztálin esetében pedig a dialektikus materializmust megtestesítő ipari gigantománia.), továbbá az indiai vallásosságra épülő panteizmus.

Felhasznált Irodalom:

Heller Ágnes: Érték és történelem, Magvető Könyvkiadó, 1969.
Sztálin: Marxizmus és nemzeti kérdés, Szikra Kiadás, Budapest, 1948.
Sztálin: A dialektikus és a történelmi materializmus, Szikra Kiadás, 1949.
Korom Gyula: Az anyagtól istenig, Debrecen, 1945.
Adolf Hitler: Harcom http://www.radioislam.org/historia/hitler/mkampf/hun/
Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.
Jonah Goldberg: Liberálfasizmus, XX. SZÁZAD INTÉZET, 2012.
Molnár Tamás: A pogány kísértés, Kairosz Kiadó, 2000.
Szmodis Jenő: Kultúra és sors, Bíbor Kiadó, 2007.
G. Fodor Gábor: Kérdéstilalom - Eric Voegelin politikai fiozófiája, L'Harmattan Kiadó, 2005.
Richard Smoley: Tiltott hit - A gnoszticizmus öröksége - Az evangéliumoktól a Da Vinci kódig, Gold Book, 2008.
RIEMER ROUKEMA: GNÓZIS ÉS HIT A KORAI KERESZTÉNYSÉGBEN, 2009.
Németh György: Ganümédész nyomában http://www.otkenyer.hu/ganumedesz.php
Jonah Goldberg: Liberálfasizmus, XX. SZÁZAD INTÉZET, 2012.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése