Péchy Henrik két könyvben a „Neokapitalizmus (Új kapitalizmus) Megsemmisülés vagy új élet?” és a „Neokapitalista világrend képe” című könyveiben fejti ki gazdaságpolitikai nézeteit, amelyek szerinte megoldást kínálnak a XX. század elején, vagyis az ő korában regnáló kapitalista világrend válságára. A kapitalista világrend válságának szerinte a legfőbb oka az, hogy a gazdasági termelést működtető három tényező: az eszme, a munka és a tőke közül a tőke szerepe kezd túlburjánzani a termelésben, amely sajátos banditizmust hoz létre a kapitalista rendszerben.
Novikov orosz közgazdász írta le ezt a három termelési tényezőt, amelyek a termelés alapjait képezik. Az eszme a termelés irányításáért felelős értelmiségi réteget jelenti így: a vállalkozót, vagy a tervezőmérnököt. A tőke a termeléshez szükséges eszközöket jelenti: a szerszámokat, gépeket stb. A munka pedig a termeléshez szükséges emberi munkaerőt jelenti. A tőke szerepe azért kezdett aránytalanul túlburjánzani a termelésben, mert a tőke tulajdonosai, tehát a tőkések a termelésből befolyó tőkét nem az emberi szükségletek minél jobb kielégítésére, és ezzel együtt a tárgyi világnak az emberi szükségletekhez való áthasonítására használják fel, ami a termelés célja, és a szükségletek kielégítésének legfőbb eszköze, hanem felhalmozzák, ráülnek, hogy saját kicsinyez fényűző igényeiket elégítsék ki vele.
Sokan a gazdasági válságot a gépek megjelenésével magyarázzák, amelyek egyre többet tudnak termelni, és ezért túltermelés alakul ki a gazdaságban. Ezt Péchy csak részben tartja igaznak. A gazdaságban szerinte nincs túltermelés, csak árutorlódás, ami azt jelenti, hogy az áru nem oda kerül, ahol szükség lenne rá. A tőke felhalmozása tehát akadályozza a tárgyi világ áthasonítását az emberi szükségletek mintájára, mint például, hogy az arra alkalmas növényekből megfelelő ruhát készítsenek, hogy az emberek ne fázzanak, és ezt nevezi Péchy banditizmusnak. Ennek ellenére Péchy szerint nem szabad a tőkét kiiktatni a termelésből, ahogy azt a kommunisták állítják, mert tőke nélkül nincs termelés. A tőkét csak arányba kell hozni a termelésben részt vevő többi tényező: az eszme és a munka szerepével.
A banditizmus, vagyis a tárgyi világ áthasonításának akadályozása több jelenségben is megnyilvánul a modern gazdaságban. Egyrészt a modern védvámrendszerben. Ez akadályozza az országok közti árumozgást, és az embereknek az olcsó árukhoz való hozzájutását azzal az indokkal, hogy a belföldi termelést kell védeni. Ezzel azonban a belföldi lakosságnak csak egy kis részét juttatják előnyhöz, és a többi szereplő kárt szenved, mert drágábban kapja meg ugyanazt a terméket. Ráadásul ez a tárgyi világ áthasonításának egyértelmű akadályozása.
Az adórendszer szintén ésszerűtlen, mert a jelenlegi rendszerben az fizet több adót, aki többet termel, vagyis fokozottabb mértékben hozzájárul a közjóhoz, a tárgyi világ áthasonításához. A kereskedelemnek az lenne a feladata, hogy a termelőtől a fogyasztóhoz minél közvetlenebb módon, és minél rövidebb úton eljuttassa az árut, és hogy minél olcsóbban elossza nekik. Ehelyett viszont többfázisú közvetítőkereskedelem, lánckereskedelem, továbbá kartellek, trösztök és egyéb visszaélések jöttek létre a modern kapitalizmusban.
A tőzsde igazi rendeltetése lenne „A környező világ áthasonításával kitermelt javak kicserélését és elosztását, nemzetközi viszonylatban a tényleges termelés és készletek reális arányában és értékében lebonyolítani. Ezzel szemben nem létező vagy csak még kitermelendő készletekkel űzött formális szerencsejáték folyik azok csarnokaiban (pl. papírosbúza!) miáltal a termékek természetszerű reális árait meghamisítják és ezzel a tömeg – még pedig úgy a termelő, mint a fogyasztótömeg – kizsákmányolását, kijátszását teszik lehetővé.”
Ez a jelenség aztán mesterséges munkanélküliséget, gazdasági válságokat és nyomorúságot okoz. A részvénytársaságok rendeltetése az lenne a világ áthasonításában, hogy mivel a termelésnek mindenképpen szüksége van a tőkére, ami az emberek szorgalma által megtakarított pénzből áll össze, de mivel egy ember sohasem tud annyit megtakarítani, amennyi elegendő lenne a nagyvállalkozás létrehozásához, sok embernek kell egyesítenie tőkéjét egy részvénytársaságban, hogy nagyobb termelési eredményt érjünk el.
Ennek megfelelően a tőkéjüket a vállalkozásba beadó részvényeseknek feltétlenül meg kellene kapniuk a vállalat nyereségéből a vállalatba beadott tőkéjük ellenértékét, vagyis az osztalékot. Ezzel szemben nem nyújtanak méltányos osztalékot a részvényeseknek, hanem a részvénytöbbség megszerzésével és különféle fondorlatokkal, visszaélésekkel a termelésben semmilyen formában részt nem vevő vezetőség: politikusok, díszigazgatók stb. szerzik meg az osztalék túlnyomó többségét.
A társadalombiztosítás rendszerében is sok banditisztikus elem van. Egyrészt a vállalkozó által kötelezően kifizetett társadalombiztosítási illeték megdrágítja a termelési költségeket, amit a vállalkozás a fogyasztókra hárít át. Illetve ez nagyban oka a munkanélküliség növekedésének is, hiszen a bérköltség megnövekedett terhei elbocsátásra késztetik a vállalkozókat.
Péchy szerint a védvámrendszer problémáinak megoldásához minden olyan termékre exporttilalmat kell kiterjeszteni, amit nem tudunk nyereséggel termelni és exportálni. Ezeknek a termékeknek a termelőit rá kell kényszeríteni, hogy termékeiket belföldön hozzák forgalomba. Szabadon, vámmentesen kell importálni minden olyan terméket, ami hiánycikként szerepel az országunkban. Exportálni pedig csak olyan terméket szabad, amit nyereséggel tudunk termelni és exportra kivinni.
Az adórendszert úgy kellene átalakítani, hogy a legkevesebbet termelő, tehát munkakerülő munkásokat és vállalkozókat intézményes munkakényszerrel kellene jobb teljesítményre kényszeríteni, de őket nem kellene adóztatni. A nagyobb mennyiségben termelő munkásokat és vállalkozókat sem kellene adóztatni, viszont a termelési normájuk, és rendes magánrendelési munkájuk feletti termelésük után prémiumot kellene fizetni. Az így keletkezett termelési többletet pedig át kellene adni a többfázisú közvetítő, és lánckereskedelem helyébe lépő állami elosztókereskedelem részére, ahol csak 10% polgári haszonszázalékkal terheli meg azt az állam. Így egyrészt a többfázisú közvetítőkereskedelem kiiktatásával, olcsóbb lesz az áru, másrészt pedig nagyarányú közvetlen haszonhoz jut általuk az állam anélkül, hogy adóterhet rótt volna a vállalkozókra, és egycsapással megoldottuk a kereskedelem modernkori problémáját is.
A részvénytársaságoknál meg kellene szüntetni a felső vezetés részvénytöbbségét. A részvények egy részét szét kellene osztani a szellemi és testi dolgozók között, hogy ezáltal proletárból burzsullyá váljanak az értelmetlen osztályharc helyett. A részvényeket három osztályba kellene sorolni, egyik részét kapja a vezetőség, a második részét a szellemi és testi munkások, harmadik részét pedig a kisrészvényesek. A részvények után fizetendő osztalékszázalékot államilag szabályozni kellene. A részvénytársaságokat a legszigorúbb könyvviteli ellenőrzés alá kell vonni. Mivel a munkások ezentúl osztalékot is kapnának részvényeik után munkabérük mellé jövedelmük tetemesen megnövekedne, és mivel kevesebb munkával is magas jövedelemre lehetne szert tenni, lehetőség nyílna a részmunkaidő bevezetésére, vagyis a munkaidő lerövidítésére, amely által több szabadidő állna a munkások rendelkezésére, és lehetőség nyílna az önművelésre.
A tőzsderendszerben törvényileg rögzíteni kell, hogy csak már ténylegesen kitermelt, illetve legyártott termék képezheti a tőzsdei forgalom tárgyát. A nem létező, fiktív termékekkel űzött tőzsdei szerencsejáték szigorúan bűntetendő. Az értékpapírkereskedelemben pedig csak az előbb felvázolt törvényileg három csoportba sorolt részvénytípusok képezhetik a tőzsdei kereskedelem tárgyát.
A társadalombiztosításban vagyonlaprendszert kellene bevezetni. Minden munkást pályája kezdetén vagyonlappal kellene ellátni, méghozzá hárommal, ami közül kettő a munkást foglalkoztató vállalatnál, illetve az illetékes pénztárnál maradna. Erre a vagyonlapra rá lennének jegyezve a munkás befizetései, amelyek magas összegűek lennének abból kifolyólag, hogy a munkás osztalékot is kapna részvényei után a munkabére mellé. Az állam kamatot fizetne a munkás befizetései után, mondjuk 5%-ot, amelyet felosztanának oly módon, hogy mondjuk 1%-ot a megrokkanásakor felmerülő rokkantsági nyugdíj igénylésére használhatna fel, 1% pedig hosszan tartó betegség esetén stb. Az állampénztárba befolyó összegek belső tőkekölcsönt képeznének az állam részére, amivel kiválthatnánk a külföldi kölcsön igénybevételének kényszerét. Továbbá a munkás teljes egészében saját befizetéseit venné igénybe, és nem terhelné az államot.
„Az így összegyűlt összeg, a részvénytársaságok „B” csoport részvényeibe, továbbá a földbirtok 1/3 eszmei részére, jelzálogilag bekebelezett, állami (üzemi) tőkekölcsönökbe és a ház, valamint a telekbirtok 1/3 eszmei részére folyósítandó, állami (építő) kölcsönökbe fektetendő kamatozóan, így az előbbiekben jelenleg fennálló kölcsönök egyöntetű konvertálást és kiegyenlítést nyernének.”
Második könyvében ír arról is, hogy az aranyfedezetű pénzrendszer már nem működik a világban, mert aranyból csak korlátozott mennyiség áll rendelkezésre a földön. Ez pedig krónikus tőkehiányt okoz a gazdaságban, ezért Novikov elméletét követve az országban rendelkezésre álló összes testi és szellemi munkaerőt, és az összes állótőkét, szerszámokat, gépeket kellene a pénz fedezetéül megtenni. Ami egy folyamatosan növekvő készlet, és így a pénzügyi rendszerben is helyreállna az eszme a munka és a tőke egysége a gazdaságban, és folyamatosan megfelelő mennyiségű tőke állna rendelkezésre a gazdaság számára. Ezek tehát Péchy nézetei a gazdasági válságot illetően. Kérdés, hogy hogyan alkalmazhatóak ezek a nézetek a mai információs korban, amikor szintén válságban van a gazdaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése