Georg Simmel: A pénz filozófiája című könyvében a pénz, mint társadalmi jelenség filozófiai elemzését írja le. A pénz értékelméletének elemzésekor arra a következtetésre jut, hogy a pénz értékét az ember és az általa megszerezni kívánt anyagi javak közötti távolság adja. Ha ugyanis az ember számára az őt körülvevő világ anyagi javai közvetlenül, és minden akadály nélkül elérhetőek lennének, akkor a pénznek semmi értéke sem lenne.
A pénz szubsztanciaelméletének, vagyis lényegének vizsgálatakor arra a következtetésre jut, hogy a pénz lényege nem más, mint annak a ténynek a megtestesülése, hogy egy összetett, munkamegosztásra épülő társadalomban az ember saját szükségleteit csak egy másik ember szükségleteinek a kielégítése által elégítheti ki. Mivel a pénz egy munkamegosztásra épülő társadalomban a cserekereskedelem megszűnésével éppen arra szolgál, hogy cseréjével az emberek tetszésük szerint bármilyen formában kielégíthessék szükségleteiket.
Leírja, hogy a társadalomban a munkamegosztás minél szélesebb körű elterjedésével a pénz egyre inkább elveszti anyagi megjelenési formáját, és csak funkcióértéke marad fenn. Kezdetben még megmunkálatlan fémrudakat használtak pénz gyanánt, majd megjelentek a pénzérmék, aztán a papírpénz. Korunkban pedig már a pénz nem más, mint egy elektromos jel. Simmel szerint erre azért van szükség, hogy a pénz a munkamegosztás fejlődésével minél gyorsabban tudjon forogni a társadalomban, mert a munkamegosztás fejlődése megköveteli a pénz minél gyorsabb forgási sebességét, ennek pedig akadálya a pénz anyagi megjelenési formája.
Érdekes a gondolata a pénznek az európai monarchiákkal, és a monarchista hagyománnyal való összefonódását illetően. Szerinte a kommunisták egyáltalán nem azért gyűlölik a pénzt, mert az a nagytőkések eszköze a munkások kizsákmányolására, hanem monarchizmus ellenességük miatt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Norbert Elias: A civilizáció folyamata című könyvét, amelyben azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki a nyugati társadalomban az a modern szokásrendszer, amit ma kulturált viselkedésnek, vagy más szóval civilizált viselkedéskultúrának hívunk, mint például, hogy társaságban zsebkendőbe fújom az orromat, vagy említhetnénk az étkezési illemszabályokat is.
Sokan ezt a higiénia szükségletével magyarázzák. Mások a keresztény vallásosságra hivatkoznak. A higiéniával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért csak a modern korban vált prioritássá, mikor minden korban ugyanilyen igény lehetne rá. A keresztény vallásossággal kapcsolatban pedig azt az ellenérvet hozhatjuk fel, hogy Európa legvallásosabb időszakában, vagyis a középkorban Európa területén egyáltalán nem volt jelen a mai civilizált viselkedéskultúra.
Az emberek lakásaikban tömegesen, összezsúfolva, egymás mellett aludtak, a családok ugyanabból a tálból, és puszta kézzel ettek. Tehát nem használtak kést és villát. A középkori köztereken gyakori volt a mezítelen emberek látványa, és még sorolhatnánk a példákat. Tehát önmagában a keresztény vallás sem civilizál.
Az igazi magyarázat Elias szerint az, hogy az újkor beköszöntével, az emberek nagyobb függőségbe kerültek egymástól, mint a régi korokban, és ez olyan viselkedési kényszereket alakított ki bennük, ami a civilizált viselkedéskultúra irányába terelte a nyugati civilizációt. Ennek a történelmi háttere az újkor kezdeteihez nyúlik vissza. A középkorban a hűbéri rendszer idején pénz még nem volt, a király földet adott hűbéreseinek, vagyis nemeseinek és lovagjainak a katonai szolgálatokért.
Ez csak kismértékű függést jelentett a hűbéresek szempontjából a királytól, csak hadi veszély esetén egyesítette a birodalmat, hogy meg tudják vívni a háborút. Béke idején mindig megindultak a királytól való függetlenedési törekvések a birodalomban. A Német-Római Császárság a középkor idején szét is bomlott kisebb tartományokra. Azonban mikor az újkor elején elindult a gazdasági fejlődés.
A földműves naturálgazdálkodás mellett elkezdődött az iparosodás, a kereskedelem kiépülése, megjelent az új társadalmi réteg, vagyis a polgárság, a gazdaság differenciáltabb működésének, a munkamegosztás minél szélesebb körben való elterjedésének következtében szükség lett egy értékmérő eszközre: a pénzre. A pénz megjelenése pedig kivette a hatalmat a nemesi és lovagi rendek kezéből, és a királyt ruházta fel minél nagyobb hatalommal.
Ugyanis már nem volt szükség arra, hogy a király földet adjon a nemeseknek és lovagoknak hadi szolgálataikért, hanem saját zsoldoshadsereget tarthatott fenn, hiszen rendelkezésére állt az új fizetőeszköz, vagyis a pénz, amivel meg tudta fizetni őket. Így a nemesség, és a lovagság elvesztette régi funkcióját, a pénzgazdálkodás megjelenésének következtében földjéből is nehezen tudott megélni. Új funkciója csakis az lehetett, hogy a király udvarában ellensúlyozza a feltörekvő polgári réteg hatalmát.
Így a nemesi rendek a király udvarába kerültek, ahol immár nem a király függött nemeseitől, hanem a nemesek, és az újonnan feltörekvő polgári réteg függött a királytól. A királyi udvarban a nemesség és a polgárság egyetlen érvényesülési lehetősége az volt, hogy elnyerje a király kegyeit, ehhez pedig csak egy út vezetett: az udvari etikett illemszabályainak betartása.
Ezek az illemszabályok az emberek egymástól való függősége által kialakított viselkedési kényszerek folytán lassan belsővé váltak, először csak a királyi udvarokban, majd később a kapitalizálódás előrehaladtával, a munkásság is hasonló függőségbe került munkaadóitól, és így az egész társadalomban elterjedtek ezek a viselkedési kényszerek.
Tehát a társadalomban a munkamegosztás terjedése, és ezzel együtt a pénz forgási sebességének növekedése együtt jár a központi hatalom megerősödésével. Ez a jelenség engem erősen emlékeztet a kínai taoizmus tanításaira. Vegyük szemügyre a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell, nagyon hasonlít a pénz mozgásának gondolatára a modern társadalomban.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az emberi szubjektum és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val. Az emberi szubjektum és az Istenség egysége pedig egyértelműen a despotikus Istenkirályság vallási alapja a keleti kultúrákban. A despotikus Istenkirályság csak olyan kultúrákban jut érvényre, ahol az emberi szubjektum egységet képez az Istenséggel, ez pedig egyértelműen az európai monarchiák társadalomszerkezetére utal.
Tehát a modern nyugati monarchiák társadalomszerkezete a pénz szempontjából a keleti sárga királyságok társadalomszerkezetével, és annak vallási alapjaival: a taoizmussal, buddhizmussal stb., mutat rokonságot. Simmel még ír a pénznek az individualizálódással való összefüggéséről is. A középkori feudális társadalmakban a jobbágyoknak még természetben kellett leróniuk adósságaikat a földesúr felé. Így például terményjáradékot kellett nekik adniuk, vagy el kellett szállásolniuk őket szükség esetén. Ugyanígy a földesúr is természetbeni szolgáltatásokkal tartozott a jobbágynak, mint például védelemmel.
Ez egyrészt személyesebb kapcsolatot jelentett a földesúr és a jobbágy között, másrészről viszont nagyobb kötöttséget is jelentett mindkét fél részéről. Amikor viszont a jobbágyoknak már pénzben kellett leróniuk tartozásukat a földesúr számára, kapcsolatuk elszemélytelenedett, hiszen már semmi más nem kötötte őket egymáshoz, mint a pénz. Ugyanakkor viszont ez nagyobb szabadságot is jelentett mindkét fél számára, hiszen a jobbágynak nem volt többé olyan sok plusz kötelezettsége, mint például az elszállásolás, és akár el is adhatta földjét.
Ez a jelenség a modern társadalomban teljesedett ki, amikor az embereket már semmi más nem köti össze, mint a pénz. Ez az emberi viszonyok végleges eldologiasodását jelenti, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként, és szabadságként értelmez, mert teljes egészében felszámolja az emberek közötti régi kötöttségeket, bár hangsúlyozza, hogy ez csak valamitől való szabadságot jelent, és nem valamire való szabadságot, mert felment ugyan sok embert a földművelő munka, és egyéb más régi kötöttségek nehézségei alól, de nem ad új célokat az ember számára.
Továbbá hangsúlyozza azt is, hogy a régi kötöttségek eltűnésével új kötöttségek is életbe lépnek. Példaként említhetnénk a modern vállalkozó esetét, akit ezer féle szál köt a társadalom többi tagjához, mint például a beszállítókhoz, vagy a bankokhoz, de ezek a kötöttségek nem olyan személyes kötöttségek, mint a régi feudális kötöttségek, hanem egyszerűen csak a pénz köti egymáshoz az embereket, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként értelmez. A könyv végén hivatkozik Herakleitosra, aki a görög filozófusok közül a leginkább kötődött a keleti filozófiákhoz, és tőle kölcsönzi a mozgás fogalmát, amely alapvető eleme a keleti buddhizmusnak és taoizmusnak is. Szerinte a pénz a mozgás megtestesítője.
Mivel a pénz értéke abban rejlik, hogy az ember hogyan tudja legyőzni a közte, és a világ javai közötti távolságot, amit hatalomként is értelmezhetünk, a pénz pedig a munkamegosztás kiszélesedésével egyre inkább elveszti anyagi megnyilvánulási formáit, vagys egyre inkább semmivé válik, ami a modern tőzsdében teljesedik ki véglegesen, és a tőzsde az ahol a pénz teljes egészében elválik az áruktól, és öncéllá válik. Mondhatjuk, hogy a modern tőzsdében a hatalom és a semmi egyé válik. Ez egybevág a buddhistáknak azzal a tanításával, hogy ők a nirvánát kereseik, a tárgyi világtól való teljes megszabadulást, ami teljes szabadságot, vagyis hatalmat is jelent egyben egyben, tehát a tőzsde modern nirvánának is tekinthető egyben.
Felhasznált irodalom:
Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat Kiadó, 2004.
Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus
Georg Simmel: A pénz filozófiája, OSIRIS KIADÓ KFT., 2004.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése