Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása című cikkében. Végigelemzi Nietzsche kultúrakritikáját, majd a modern polgári liberális társadalmat elemzi, és keresztényellenességét leszámítva helyesnek találja Nietsche következtetéseit. A modern polgári társadalmat elemezve arra a megállapításra jut, hogy a modern társadalom rengeteg sok eszközt adott az ember kezébe, mind például: hihetetlenül fejlett technikát, demokráciát, szabadságjogokat.
Célokat viszont nem adott az ember kezébe, hogy ezeket az eszközöket mire használja. Pontosabban adott, de azok olyan célok, amelyek sohasem elégíthetik ki az embert. A modern liberális ideológia szószólói szerint például a haladás egyetlen célja az emberek jólétének, és kényelmének a lehető legmagasabb szintre való növelése. A kényelem, és az anyagi javak bősége, vagyis a jólét sohasem lehet cél, csak eszköz, mert az ember, ha dúskál is az anyagi javakban, de nincs cél, amelynek az érdekében használja őket, akkor csak a csömör és az unalom lesz az osztályrésze.
Immanuel Kant, azt írta, hogy az erkölcs gyakorlásának egyetlen értelme a kötelesség teljesítése, ami Brandenstein szerint olyan, mintha azt mondanánk, hogy a munka értelme egyedül maga a munka. Milyen cél elérésére használja tehát az ember az általa felhalmozott modern vívmányokat? Brandenstein szerint az európai ember sajátossága a végtelen felé való törekvés. A végtelen felé való törekvésnek pedig a folyamatos kultúrmunkában, a szépségnek, nagyságnak, erkölcsi erőnek folyamatos alakításában és alkotásában kell kiteljesednie.
Tehát követi Nietzsche-nek az emberfeletti ember eljövetelére vonatkozó nézeteit, a modern kapitalista polgárság sivár és konformista életével szemben, amely az ő értelmezésében a kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelenbe törekvő ember megtestesítője. Azzal a megkötéssel, hogy elveti Nietzsche-nek azokat a nézeteit, miszerint az emberfeletti ember világát a görög emberideál életre hívásával kellene megvalósítani. Ő ehelyett a keresztény kultúra és értékteremtő eszmény talaján áll. Ennek megfelelően elutasítja mind a liberalizmust, amely az egyén túlzott szabadságát hangsúlyozza, megengedve, hogy minden emberi egyén külön utakon járjon ahelyett, hogy Európa nemzetei a közös célban egyesülnének.
Továbbá elutasítja az európai nacionalizmusokat, és nemzetiszocializmusokat, mint például Adolf Hitler rendszerét, amelyek a nemzeti és faji kollektívum alá akarják rendelni az embert, szintén elvetve a nemzetek és egyének közös célra irányultságát, és közös célban való egyesülését. Ugyanígy elutasítja természetesen a kommunista kollektivizmust is, amely pedig a munkaközösség alá akarja rendelni az embert. A kultúra és értékteremtő ember világának megvalósítását egymás mellett élő hivatásrendek, hivatáskörök életre hívásával akarja elérni Európa és a világ területén, amelyeknek mind küldetésük van a saját területükön a kultúra és értékteremtés terén. A hivatáskörök létesítése által pedig minden nemzet és faj bevonható, és a közös célban egyesíthető, a középkori keresztény Impérium Romanum mintájára. Ebben pedig Hitler, vagy Sztálin sivár szocialista rendszerei helyett Benito Mussolini fasiszta államát tekinti mintaképnek.
Tehát így adhatnánk célt azoknak az eszközöknek, amelyeket a modern kor létrehozott, ezek közül az eszközök közül pedig Brandenstein nagyon fontos szerepet tulajdonít a technikának. Technika és erkölcs című cikkében megjegyzi, hogy manapság a technikát sokan kárhoztatják, hiszen az iparban a gépek megjelenése kiiktatta az ember alkotó tevékenységét a munkafolyamatból, amely a régi kézműves korokban még megvolt, hiszen a modern iparban lényegében a gép dolgozik az ember helyett, és a gépsor puszta alkatrészévé tette az embert, örömtelenné téve ezzel a munkát. A technikai fejlődés pártolói pedig azt hangoztatják, hogy a technika egyre kényelmesebbé teszi az életünket, és az anyagi javak bőségével halmoz el minket. Mindkét nézet azt tükrözi, hogy az ember még szellemileg nem nőtt fel ahhoz, hogy a technikát a maga teljességében tudja hasznosítani.
Azok, akik csak a munkafolyamat elembertelenítőjét látják a technikában nem tudják, akik meg csak a kényelmes élet elhozóját látják a technikában nem akarják meglátni a technikában azt a szellemi erőt, amely az eljövendő új kultúrkorszakok kultúrateremtő eszközévé tehetné a technikát. Ehhez az kellene, hogy az ember szellemileg felnőjjön az általa létrehozott technikához. Mivel a technika és erkölcs viszonylatában meg kell jegyezni, hogy a technika a modern munkafolyamatokban az utilitaristák nézeteivel ellentétben, akik csak a kényelemteremtés eszközét látják benne, rendkívüli fegyelmező erővel bír. A modern gépek kezelése és felügyelete, erősen igénybe veszi az ember figyelmét, és testi erejét, ami jól mutatja a technika fegyelmező erejét.
Ez pedig arra utal, hogy a technikában meg van az a lehetőség, hogy a modern gazdag léhűtők kényelemnövelő eszköze, vagy a modern elzüllött proletariátus munkájának elembertelenítő eszköze helyett a jövendő kultúrkorszakok fegyelmezett és öntudatos kultúra és értékteremtő, továbbá kultúra és értékteremtésében a végtelen felé törekvő emberének eszköze legyen. Itt jön a képbe Stanley Kubrick 2001 Űrodüsszeia című filmje, amit ha valaki már végig nézett, akkor láthatta, hogy szinte teljes egészében a Brandensteini elveket tükrözi. A film elejétől a végéig a technika dicséretét zengi, ahol az ember a modern technika által törekszik a végtelen felé, tükrözve Benito Mussolini fasiszta ideáljait: többek között „a testi fájdalom és a halál minden körülmények között történő elfogadását”, vagy „az elérhetetlennek látszó, különös erőfeszítést kívánó célok felé törő akaratot.”
Felhasznált irodalom:
Győri Zsolt: Kubrick és a gondolkodás anti/poszthumanista képei, Doktori (PhD) értekezés, Debreceni Egyetem BTK, 2007. http://dea.unideb.hu/dea/bitstream/2437/3260/7/phd_dolgozat.pdf
Brandenstein Béla: Technika és Erkölcs, Atheneum, 1939.
Brandenstein Béla: Nietzsche kultúrakritikája és kultúránk jövő alakulása, Magyar kultúra, 1933.
2011. november 27., vasárnap
2011. november 22., kedd
Intelligens tervezettség – evolúció – történelem – kereszténység
William A. Dembski: Intelligens tervezettség című művében korunk egyik új elméletét az intelligens tervezettséget mutatja be, amely a Darwini evolúció elmélet egyik legfőbb kihívója korunkban. Az intelligens tervezettség elmélete a Darwini elmélettel szemben, amely azt állítja, hogy a természetben semmiféle célszerűség és tervezettség nincs, hanem csak a természeti törvényekből fakadó okok és okozatok mechanikus és véletlenszerű egymásra épülése, mint például a természetes szelekció hatásmechanizmusában, azt mondja, hogy a természetben igenis tervezettség és célszerűség van, és ez a tervezettség azokból a jelekből deríthető ki, amelyeket a természet magán hordoz. Ezeknek a jeleknek a kutatásával foglalkozik az intelligens tervezettség elmélete.
Vajon milyen jellegzetességeket kell magukon hordozniuk ezeknek a jeleknek, hogy azt mondhassuk, hogy tervezettségre utalnak? A szerző válasza szerint a specifikusság és a komplexitás kettős tulajdonságát. A specifikusság fogalmát a Simpson-család című rajzfilmsorozat egyik epizódjával világítja meg, ahol Homer Simpson arra kéri Istent, hogy adjon valamiféle jelet, ha azt akarja, hogy ne egye meg az előtte lévő tejet és süteményt, de nem mondja meg, hogy milyen jelet adjon, vagyis nem specifikálja a jelet, és így bármilyen jelet ad Isten, azt el tudja racionalizálni. Például, ha kint besötétedik, és elkezd dörögni az ég, azt azzal, hogy rossz időjárást jósoltak ma a televízióban, ha pedig személyesen megjelenik neki Isten, azt azzal, hogy már fiatalkorában is voltak misztikus látomásai és hallucinációi, így ez is biztos csak hallucináció.
A jelet tehát mindig specifikálni kell, ha értelmet akarunk tulajdonítani neki. A komplexitás pedig együtt jár a valószínűtlenség fogalmával. Egy az ABC-ből vett betű specifikus, de nem komplex. Egy több betűből összeálló értelmes mondat viszont komplex is és specifikus is, ahol a komplexitása abból adódik, hogy valószínűtlen, hogy azokból a betűkből a véletlen folytán álljon össze egy értelmes mondat. Ebből pedig értelemszerűen következik az is, hogy valaki szándékosan tervezte meg, és állította össze a betűkből a mondatot. Tehát a tervezettség egyértelmű jele a specifikusság és a komplexitás együttese. A könyvben a tervezettséget az információelmélet szempontjából is tárgyalja, ahol matematikai eszközökkel bizonyítja, hogy a darwini evolúció, vagyis a természet törvényeiből fakadó okok és okozatok mechanikus és véletlenszerű egymásra épülése nem hozhat létre egyszerre komplex és specifikus jeleket, amelyeket a természet a tudományos tapasztalatok szerint magán hordoz.
A szerző élesen elválasztja az intelligens tervezettség elméletét a tudományos kreacionizmus elméletétől. A kreacionizmus egyértelműen a keresztény teremtésteológia talaján áll. Egyértelműen azt állítja, hogy a világot Isten teremtette a semmiből. Ezzel szemben az intelligens tervezettség elmélete nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy a világot milyen intelligencia tervezte és teremtette, a biblia Istene e, vagy más értelmes teremtő intelligencia, csak a tervezettség jeleit akarja tudományos szempontból vizsgálni. Ezért az intelligens tervezettség elmélete, a krecionizmussal szemben, amely mint vallási gondolat sokszor elhatárolja magát a tudománytól, jogot vindikál magának a tudományos elmélet címére. Tehát nem azonosul egyértelműen a keresztény teremtéselmélet gondolatával, de ennek ellenére erősen kötődik a keresztény dogmatikához annyiban, hogy szemben áll a panteizmussal, ami a Darwini evolúcióelmélet sajátja, és a világon kívül álló személyes teremtő intelligencia meglétét feltételezi.
A panteizmus, mint tudjuk: azt mondja, hogy Isten nem a világon kívüli személyes teremtő, hanem mintegy benne foglaltatik magában a természetben, ez a gondolat pedig azért rokon az Darwinizmussal, mert a Darwinizmus szerint a természet mintegy saját magát irányítja személytelen törvényei által, amelyek mechanikusan és véletlenszerűen épülnek egymásra az evolúció folyamatában, mint ahogy a természetes szelekció elmélete is állítja. A természet pedig csak akkor írányíthatja saját magát, ha ő maga Isten. Ezzel szemben az intelligens tervezettség elméletének igényt kell tartania a világon kívüli személyes teremtő intelligencia elméletére, amely a keresztény dogmatikának is sajátja, mert egy tervezett és céllal felruházott univerzumot csak egy olyan intelligencia hozhatott létre, amely a világegyetemen kívül létezik. A panteizmus gondolata erősen rokon a keleti vallások tanaival, nem véletlen, hogy a tudomány manapság a keleti tanok egyik legfőbb hirdetője. Az intelligens tervezettség szószólói azt mondják, hogy szakítani kell a panteista naturalizmussal, ami manapság a végletekig uralja a tudományos intézményeket és az intelligens tervezettséget kell a helyébe állítani, hogy megújítsa a tudományt.
Az intelligens tervezettség elméletét manapság a Darwini evolúció hívein kívül a katolikus egyház is tudománytalannak tartja. Tudományos köntösbe bújtatott kreacionizmusnak tartja, amely manapság az eredeti kreacionizmust igyekszik felváltani. Az eredeti kreacionizmus szerint a természetben semmiféle fejlődés nem volt az isteni teremtés után, hanem a világot Isten pontosan úgy teremtette, ahogy a bibliában le van írva. Ezt a gondolatot ma már a keresztény egyházak túlnyomó többsége is elfogadhatatlannak tartja. Az intelligens tervezettség elmélete pedig a katolikus egyház megfogalmazása szerint szintén elutasítja azt, hogy a természetben bármiféle fejlődés lenne, vagyis, hogy a fajok egymásból alakulnának ki, ehelyett azt vallja, hogy az embert, és a különféle természeti objektumokat, egy meghatározatlan kilétű felsőbb lény teremtette. Az elmélet tételei pedig tudományos szempontból egyre több aggályt vetnek fel.
A katolikus egyház az intelligens tervezettséggel szemben hajlik elfogadni az evolúció, vagyis a természet teremtés utáni fejlődésének elméletét, azzal a megkötéssel, hogy az evolúciót nem személytelen természeti törvények, hanem Isten irányítja. Isten segítségével jutott el a természet arra a fokra, hogy megjelenjen az ember. Az intelligens tervezettség elmélete tudományos szempontból valóban sok aggályt vet fel, azonban, amit a komplexitásról, és a specifikációról mond az továbbgondolásra érdemes. Azt a gondolatot nyugodtan elvethetjük, hogy az evolúció nem tud specifikus és komplex objektumokat létrehozni. Ehelyett azt kell mondanunk, hogy az evolúció Isten irányításával tud csak specifikus és komplex formákat létrehozni, és ebben az irányban kell tovább gondolkodni.
Paul Virilio: Információs bomba című művében arról ír, hogy az információ nem más, mint a természet harmadik dimenziója, aminek a térhez hasonlóan három dimenziója van az anyag, az energia és az információ. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvét.
Ligeti Pál ebben a könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Ha jobban meggondoljuk, a Ligeti Pál elméletében leírt építészeti, szobrászati és festészeti korok egymásutánja megfelel az anyag, energia, információ egymásutánjának. Nézzük először is az anyag fogalmát. Trikál József szerint a legfőbb kérdés ugyanis magának az anyagnak a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.
Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?
Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.
A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.
Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, formanélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.
Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.
Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.
Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!
Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.
Anyag tehát önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek.
Az anyag, pontosabban a tiszta anyag tehát Trikál József szerint tulajdonképpen semmilyen tulajdonsággal nem rendelkezik. Ez egybecseng Ligeti Pálnak azzal a gondolatával, hogy az építészeti korok stílusai nélkülözik a naturalisztikus jelleget, vagyis a természet objektumainak komplexitását és sokszínűségét. Ligeti Pál elméletében a szobrászati korszakok átmenetet képeznek az építészeti korok egyneműsége, és a festői korok naturalizmusból fakadó sokszínűsége és komplexitása között.
Ez tulajdonképpen az energiáról is elmondható, hogy átmenetet képez az anyag és az információ között. A festői korok stílusai pedig naturalizmusukból adódóan mindig sokszínűek és komplexek, mint ahogy az intelligens tervezettséggel kapcsolatban is elmondtuk, hogy a természet jeleinek sajátosságai, amiket Dembski az információelmélet szempontjából vizsgált, nem más, mint a specifikáció és a komplexitás. Vagyis az információ, csak akkor bír értelemmel, ha a specifikáció és a komplexitás jellegzetességeivel bír.
Mindebből tehát egyértelműen kitűnik, hogy a Ligeti Pál könyvében leírt építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása egyértelműen megfeleltethető az anyag, energia és információ hármasságának. Ez legfőképpen a XX. századnak és korunk történelmének fényében látható. Ligeti Pál kora, vagyis a XX. század eleje, a körül-belül 1900-1950-ig tartó időszak Ligeti Pál elmondása szerint is építészeti korszak volt, hiszen erősen jellemző volt rá a vallásos szellemiség illetve a tekintélyelvűség, vagyis a fasiszta és kommunista ideológiák megjelenése.
Az akkori avantgard művészeti irányzatok nem voltak naturalisztikusak. Ez a korszak volt tehát az építészeti korokkal analógiában az anyag korszaka. Az 50-es évektől a 90-es évekig tartó korszak átmenet volt az információs korszak, és az imént építészeti korszakként megjelölt ipari korszak, vagyis az anyag korszaka között. Ekkor kezdett kibontakozni az információs társadalom. A 90-es évektől napjainkig tartó időszak pedig egyértelműen az információs korszaknak feleltethető meg a modern szociológia megfogalmazása szerint is, amit az imént a festői korszakokkal hoztunk párhuzamba.
Így tehát Ligeti Pál elméletén keresztül kapcsolatot hoztunk létre az intelligens tervezettség elmélete és a társadalomtudományok között, és felvetődik a kérdés, hogy hogyan lehet majd alkalmazni a jövőben az intelligens tervezettség elméletét a társadalomtudományokban, a történelemtudományban és történetbölcseletben, majd azokból visszavetítve a természettudományokban az anyag, energia és az információ kapcsolatának vizsgálatában? Ennek továbbgondolásához nálam okosabb emberekre van szükség. Csak még egy szerző gondolatmenetét említeném meg ezzel kapcsolatban. James R. Beniger: Az irányítás forradalma című könyvében a modern információs társadalom kialakulását az irányítás válságával hozza kapcsolatba, amely régen az ipari társadalomban bontakozott ki.
Az ipari forradalom beköszöntével, és az ipari technológia fejlődésével, az egyre komplexebbé váló gazdaság irányításához, a termelés, elosztás stb. koordinálásához egyre több információt kellett tárolni, rendszerezni és feldolgozni, ami kikényszerítette a modern információs technológia, vagyis a számítógépek létrejöttét. Tehát a technológiai fejlődés újfajta technológiai fejlődést szült. Ebben a konstrukcióban is észrevehető az anyag, energia, információ hármassága. A gazdaság az anyagból gyártja termékeit, a létrehozáshoz energiára van szükség, mindennek a koordinálásához, vagyis az irányításhoz pedig információra. Ha az intelligens tervezettség elméletében a természet komplexitását, vagyis az Isteni tervezés jeleit az információelmélettel hoztuk kapcsolatba, akkor, mint ahogy a gazdaság, és a társadalom irányítása is az információ segítségével megy végbe, úgy talán a természet felépítésének specifikussága és komplexitása sem csak az isteni tervezéssel, hanem Isten irányító tevékenységével is kapcsolatba hozható.
Az evolúció tehát a természetben is, és a társadalomban is az egyre komplexebb formák felé halad. A katolikus egyház dogmatikája szerint Isten irányításával, hiszen mind a természet fejlődése, mind pedig a történelem menete Isten irányítása alatt áll. A komplexitás fogalma pedig szoros kapcsolatban van az információ fogalmával és az információs korral, az információ pedig a társadalomtudományokban szoros kapcsolatban áll az irányítással, amely Isten irányító tevékenységével állítható analógiába. Az intelligens tervezettség csak az egyes élőlények strukturális felépítése szempontjából vizsgálja a komplexitást, mint például az emberi szem felépítése szempontjából. Azonban a specifikusságot, és a komplexitást felfedezhetjük a természet egységességének puszta szépségében is, amit a festészet örökít meg. José Ortega y Gassett a festészetről, amely általában a természet szépségeit mutatja be, azt írja, hogy az nem más, mint struktúrák megjelenítője. Az igazi festményben minden összefügg, és mint egységes egész mutat meg valamit a valóságból. Ez sokat elmond a történelemben váltakozó festészeti korokról.
Ha megismerjük az információ szerepét a történelemben, a természeti evolúcióban, és ezáltal Isten üdvtervében, azzal talán hozzásegíthetjük az kereszténységet az információs korban való megtestesüléséhez. Jean Danileou írta le „A történelem misztériuma” című könyvében, hogy az egyház a történelem folyamán minden korban más társadalmi formációban testesült meg. A középkor után a polgári világban. Ez volt a polgári kereszténység kora, vagyis a barokk kor. Saját korában pedig a munkás kereszténység létrejöttét tartotta szükségesnek, tehát a munkásosztály körében kellett volna, hogy meggyökerezzen a katolicizmus. Korunkban pedig az információs társadalomban kell, hogy meggyökerezzen a kereszténység, hiszen az információs társadalom korát éljük.
Felhasznált Irodalom:
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Dr. Trikál József: A lélek rejtett élete, Szent István Társulat, Budapest, 1931.
James R. Beniger: Az irányítás forradalma, Gondolat – Infonia, 2004.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
William A. Dembski: Intelligens tervezettség, Laurus Kiadó, 2007.
Evangélikus.hu: Katolikus evolúció http://www.evangelikus.hu/nagyvilag_2009-2011/katolikus-evolucio
Jean Danileou: A történelem misztériuma, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.
Ortega Y Gasset, Jose: Don Quijote nyomában, Új Mandátum Könyvkiadó.
Ward, Keith: Isten, véletlen és szükségszerűség, Ecclesia-Kairosz, 1998. http://www.ppek.hu/k56.htm
Vajon milyen jellegzetességeket kell magukon hordozniuk ezeknek a jeleknek, hogy azt mondhassuk, hogy tervezettségre utalnak? A szerző válasza szerint a specifikusság és a komplexitás kettős tulajdonságát. A specifikusság fogalmát a Simpson-család című rajzfilmsorozat egyik epizódjával világítja meg, ahol Homer Simpson arra kéri Istent, hogy adjon valamiféle jelet, ha azt akarja, hogy ne egye meg az előtte lévő tejet és süteményt, de nem mondja meg, hogy milyen jelet adjon, vagyis nem specifikálja a jelet, és így bármilyen jelet ad Isten, azt el tudja racionalizálni. Például, ha kint besötétedik, és elkezd dörögni az ég, azt azzal, hogy rossz időjárást jósoltak ma a televízióban, ha pedig személyesen megjelenik neki Isten, azt azzal, hogy már fiatalkorában is voltak misztikus látomásai és hallucinációi, így ez is biztos csak hallucináció.
A jelet tehát mindig specifikálni kell, ha értelmet akarunk tulajdonítani neki. A komplexitás pedig együtt jár a valószínűtlenség fogalmával. Egy az ABC-ből vett betű specifikus, de nem komplex. Egy több betűből összeálló értelmes mondat viszont komplex is és specifikus is, ahol a komplexitása abból adódik, hogy valószínűtlen, hogy azokból a betűkből a véletlen folytán álljon össze egy értelmes mondat. Ebből pedig értelemszerűen következik az is, hogy valaki szándékosan tervezte meg, és állította össze a betűkből a mondatot. Tehát a tervezettség egyértelmű jele a specifikusság és a komplexitás együttese. A könyvben a tervezettséget az információelmélet szempontjából is tárgyalja, ahol matematikai eszközökkel bizonyítja, hogy a darwini evolúció, vagyis a természet törvényeiből fakadó okok és okozatok mechanikus és véletlenszerű egymásra épülése nem hozhat létre egyszerre komplex és specifikus jeleket, amelyeket a természet a tudományos tapasztalatok szerint magán hordoz.
A szerző élesen elválasztja az intelligens tervezettség elméletét a tudományos kreacionizmus elméletétől. A kreacionizmus egyértelműen a keresztény teremtésteológia talaján áll. Egyértelműen azt állítja, hogy a világot Isten teremtette a semmiből. Ezzel szemben az intelligens tervezettség elmélete nem akar állást foglalni abban a kérdésben, hogy a világot milyen intelligencia tervezte és teremtette, a biblia Istene e, vagy más értelmes teremtő intelligencia, csak a tervezettség jeleit akarja tudományos szempontból vizsgálni. Ezért az intelligens tervezettség elmélete, a krecionizmussal szemben, amely mint vallási gondolat sokszor elhatárolja magát a tudománytól, jogot vindikál magának a tudományos elmélet címére. Tehát nem azonosul egyértelműen a keresztény teremtéselmélet gondolatával, de ennek ellenére erősen kötődik a keresztény dogmatikához annyiban, hogy szemben áll a panteizmussal, ami a Darwini evolúcióelmélet sajátja, és a világon kívül álló személyes teremtő intelligencia meglétét feltételezi.
A panteizmus, mint tudjuk: azt mondja, hogy Isten nem a világon kívüli személyes teremtő, hanem mintegy benne foglaltatik magában a természetben, ez a gondolat pedig azért rokon az Darwinizmussal, mert a Darwinizmus szerint a természet mintegy saját magát irányítja személytelen törvényei által, amelyek mechanikusan és véletlenszerűen épülnek egymásra az evolúció folyamatában, mint ahogy a természetes szelekció elmélete is állítja. A természet pedig csak akkor írányíthatja saját magát, ha ő maga Isten. Ezzel szemben az intelligens tervezettség elméletének igényt kell tartania a világon kívüli személyes teremtő intelligencia elméletére, amely a keresztény dogmatikának is sajátja, mert egy tervezett és céllal felruházott univerzumot csak egy olyan intelligencia hozhatott létre, amely a világegyetemen kívül létezik. A panteizmus gondolata erősen rokon a keleti vallások tanaival, nem véletlen, hogy a tudomány manapság a keleti tanok egyik legfőbb hirdetője. Az intelligens tervezettség szószólói azt mondják, hogy szakítani kell a panteista naturalizmussal, ami manapság a végletekig uralja a tudományos intézményeket és az intelligens tervezettséget kell a helyébe állítani, hogy megújítsa a tudományt.
Az intelligens tervezettség elméletét manapság a Darwini evolúció hívein kívül a katolikus egyház is tudománytalannak tartja. Tudományos köntösbe bújtatott kreacionizmusnak tartja, amely manapság az eredeti kreacionizmust igyekszik felváltani. Az eredeti kreacionizmus szerint a természetben semmiféle fejlődés nem volt az isteni teremtés után, hanem a világot Isten pontosan úgy teremtette, ahogy a bibliában le van írva. Ezt a gondolatot ma már a keresztény egyházak túlnyomó többsége is elfogadhatatlannak tartja. Az intelligens tervezettség elmélete pedig a katolikus egyház megfogalmazása szerint szintén elutasítja azt, hogy a természetben bármiféle fejlődés lenne, vagyis, hogy a fajok egymásból alakulnának ki, ehelyett azt vallja, hogy az embert, és a különféle természeti objektumokat, egy meghatározatlan kilétű felsőbb lény teremtette. Az elmélet tételei pedig tudományos szempontból egyre több aggályt vetnek fel.
A katolikus egyház az intelligens tervezettséggel szemben hajlik elfogadni az evolúció, vagyis a természet teremtés utáni fejlődésének elméletét, azzal a megkötéssel, hogy az evolúciót nem személytelen természeti törvények, hanem Isten irányítja. Isten segítségével jutott el a természet arra a fokra, hogy megjelenjen az ember. Az intelligens tervezettség elmélete tudományos szempontból valóban sok aggályt vet fel, azonban, amit a komplexitásról, és a specifikációról mond az továbbgondolásra érdemes. Azt a gondolatot nyugodtan elvethetjük, hogy az evolúció nem tud specifikus és komplex objektumokat létrehozni. Ehelyett azt kell mondanunk, hogy az evolúció Isten irányításával tud csak specifikus és komplex formákat létrehozni, és ebben az irányban kell tovább gondolkodni.
Paul Virilio: Információs bomba című művében arról ír, hogy az információ nem más, mint a természet harmadik dimenziója, aminek a térhez hasonlóan három dimenziója van az anyag, az energia és az információ. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni Ligeti Pál: Új pantheon felé című könyvét.
Ligeti Pál ebben a könyvében új történetbölcseleti elméletet dolgoz ki a művészettörténet területén Oswald Spengler: A nyugat alkonya című művét alapul véve. Elmélete szerint az európai keresztény kultúra művészettörténetileg három nagy korszakra osztható: az építészeti, a szobrászati és a festészeti korszakokra. Építészeti korszak volt a középkor, vagyis az égbetörő katedrálisok kora. Szobrászati korszak volt a reneszánsz és a barokk, vagyis az antik hagyományok újjáéledésének kora. Végül festészeti korszak volt az impresszionizmus kora. Ezeknek a koroknak olyan sajátos jellemzőik vannak, amelyek nem csak a művészet területén, hanem az adott kor társadalmának képében is megjelennek.
Az építészeti korszak legfőbb jellemzője a térbeliség, és az absztrakt, vagyis elvont jelleg. Az építészet mindig a térbeli szemléletet mutatja fel nekünk, továbbá idegen tőle a természet objektumainak ábrázolása, vagyis a naturalisztikus jelleg. Ebben mutatkozik meg absztrakt jellege. A szobrászatban az építészethez hasonlóan valamennyire még jelen van térbeli szemlélet, hiszen a plasztikus testiséget reprezentálja, ugyanakkor megjelenik benne a naturalisztikus jelleg is, hiszen a természetben megtalálható formákat: embereket, állatokat ábrázolja.
A festészetben pedig már teljes egészében a naturalisztikus jelleg dominál, hiszen nincs benne térbeliség, mert két dimenzióban láttat, és teljes egészében a természet objektumait ábrázolja. Az építészeti korok a társadalom fejlődésében a kezdeti vallásos korszakot reprezentálják, amikor a társadalom szeme teljes egészében a túlvilág felé irányul, és a közösség egésze egy magasabb célnak van alárendelve. Ilyen volt az európai történelemben a középkor. A szobrászati korszakban a művészet naturalista tendenciáinak megjelenésével párhuzamosan az emberek szeme kezd az evilági lét felé fordulni, továbbá a közösség kezd felbomlani, hogy megjelenjen az individualizmus, ugyanakkor még a vallás is hatást gyakorol valamennyire az emberek gondolkodására. Ilyen volt Európa történetében a reneszánsz és a barokk. A festői kort pedig már teljes egészében a vallás nélküli szekularizáció, és az individualizmus uralja.
Végül a kultúra végleg felbomlik, újrakezdődik az építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása. A szerző az európai keresztény kultúrkörön kívül a keleti kultúrák történetében is ezeket a korszakokat véli megkülönböztetni. Továbbá nemcsak a kultúrkörökön belül, hanem a kultúrkörök között is felfedezni véli ezeknek a korstílusoknak a váltakozását. Ennek fényében az egyiptomi kultúrkör volt az, ahol az építészet dominált leginkább, ami megmutatkozik a piramisok monumentális jellegében. Az antik görög kultúra volt a szobrászat civilizációja, hiszen ott a szobrászat dominált leginkább. Végül a keresztény kultúra a festői kor, hiszen még egyik kultúrában sem dominált ennyire a festőiség.
Már a középkori templomok is tele voltak festett freskókkal, és ez az egyedüli kultúrkör, ahol önálló művészetté vált a festészet az impresszionizmus korában. Spenglerrel ellentétben nem állítja, hogy a XIX. században, vagyis a festői korszak letűntével semmilyen fejlődés ne lett volna a művészet területén. Ebben a korban is volt, romantika, ami a középkorhoz nyúlt vissza, vagy neobarokk, neoreneszánsz stb., tehát tulajdonképpen az egész európai fejlődés megismétlődött a XIX. században a művészet területén, csak gyengébb formákban.
Elmélete szerint tehát nem egyenes vonalú fejlődés, hanem folyamatos hullámzás kíséri a művészet történetét, viszont az alapjellegzetesség ennek ellenére mindig ugyanaz marad, vagyis az építészeti, szobrászati, és a festészeti korszakok váltják egymást. A szerző saját korából pedig azt olvassa ki, hogy az új építészeti kor felé, tehát új pantheon felé halad, hiszen az ő korában jelent meg az avantgard az absztrakt festészettel, amely ugyanúgy absztrakt, vagyis nélkülözi a naturalista, természet közeli formákat, mint a középkori építészet. Az ő korábban kezdett újra fellendülni a vallásos szellemiség, ami az építészeti korok sajátja, és még sorolhatnánk korának jellegzetességeit, amelyekből nyilvánvalóan az olvasható ki, hogy új pantheon felé haladunk.
Ha jobban meggondoljuk, a Ligeti Pál elméletében leírt építészeti, szobrászati és festészeti korok egymásutánja megfelel az anyag, energia, információ egymásutánjának. Nézzük először is az anyag fogalmát. Trikál József szerint a legfőbb kérdés ugyanis magának az anyagnak a kérdése: létezik e maga az anyag? Amíg a szellemi létezőt nem tagadjuk, ezt el lehet fogadni. De ha tagadjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs anyag.
Hát lehet az anyag létét tagadni? Kérdezheti a materialista, anyagelvű gondolkodó, és válaszol rá a filozófus: lehet egyáltalán az anyag létét állítani?
Anyagot önmagában még senki nem látott, nem ízlelt, nem szagolt, nem tapintott. Az anyag az értelemből ered; észbeli leszűrés és elvonás útján jön létre. Az anyag nem valóságos dolog, hanem csak az ész alkotta dolog. Az anyag tehát metafizikai, vagyis a fizika keretein túl lévő valóság. Az anyag fogalma a filozófiához és nem a szaktudományokhoz tartozik és a filozófia állapítja meg azt is, hogy mi ennek az észből eredő fogalomnak az értéke a valóságos világban.
A természettudományok nem anyaggal, hanem testekkel foglalkoznak. Pl. levegő, gázok, só, vas, réz, fű, ibolya, nárcisz, kutya, ló, végül az ember. Ezek a testek lehetnek légneműek, folyékonyak vagy szilárdak. Lehetnek elemek vagy vegyületek. Savak vagy aljak stb. Ezek azonban mind külön-külön egyes dolgok. Mindegyiküknek van nevük, jellegük, belső alkatuk stb. Ezek mind egymással szemben mások, azaz térben és időben egymástól elkülönülő valóságok. Sem érzéki megismerés, sem a gondolkodás számára nem azonosak, hanem mások, tehát különféle tulajdonságaik vannak. Sőt, ha ezeknek igazán a legmélyébe nézünk, akkor azt látjuk, hogy egyik a másikból nem is származhat. Az egyik később sem válhat mássá, mert a dolgok benső lényegei szükségszerűek, változtathatatlanok és örökök. Amint a golyóból nem lesz kocka, éppúgy semmi szükségszerű dolog nem válhat lényegében mássá. Ezt az azonosság törvénye mondja ki.
Az anyag tehát nem természeti lény. Ha az anyag természeti valóság lenne, akkor ismernünk is kellene azt. De ki ismeri, és milyennek kellene lennie ennek az anyagnak? Olyannak, ami még ugyan semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, de amiből mégis minden áll, és valóban most nemcsak a filozófusok, hanem a fizikusok is kezdik keresni ezt a tiszta, formanélküli, ősi alomot, amelyből mégis az egész természet egészen az emberi testig felépül. Mert amit mi a természetből ismerünk, az mind a szellemmel, formával van megpecsételve. Mindent, élettelent vagy élőt, szerkezetében, felépülésében és működésében számokkal, törvényekkel tudunk kifejezni. Mindent súly, mérték és szám útján tudunk elgondolni. Szóval: minden dolog mélyén olyan tulajdonságok vannak, amelyek a mi szellemünkével egyeznek. Az anyagi jelenségeket mindenkor és mindenütt a mi értelmünkhöz hasonló erők jellemzik, mozgatják és alkotják.
Azért igyekeznek az anyagelvű materialisták az anyagot felbontani és az anyagban megtalálni a tiszta anyagot, vagyis azt az utolsó anyagi valóságot, amely bár semmilyen formával, tulajdonsággal nem rendelkezik, mégis képes arra, hogy mindazokat az ésszerű működéseket, amelyeket mi a szellemnek tulajdonítunk, tehát amelyek formával, tulajdonsággal rendelkeznek, mintegy önmagából kitermelje.
Ámde ez a törekvés mindeddig nem sikerült. Hiába bontották fel az anyagot. Az atomban az elektronokra, az elektronokban a subelektronokra bukkantak. Majd az elektronokat erőkre választották szét, de hiába. Amit mi megismerünk, az mind további tulajdonságokkal bír, és több mind puszta anyag.
Az ésszerűség, vagyis a tulajdonság pedig nem az anyag okozata. Az okozat ugyanis mindig arányos az okkal. Csak annyi lehet az okozatban, amennyi az okban is van. Ami pedig nincs az okban, az nem lehet az okozatban sem. Honnan ered tehát az ésszerűség az anyagban? Erre a kérdésre két választ adhatunk!
Vagy maga az anyag ősi mivoltában már ésszel. formával, tulajdonsággal van telítve, vagy pedig ezt az ésszerűséget, formát, tulajdonságot az anyagba az anyagot létrehozó erő később oltja bele.
Anyag tehát önmagában nem létezik, vagy legalábbis a tudomány még nem fedezte fel. Csak formák és tulajdonságok léteznek.
Az anyag, pontosabban a tiszta anyag tehát Trikál József szerint tulajdonképpen semmilyen tulajdonsággal nem rendelkezik. Ez egybecseng Ligeti Pálnak azzal a gondolatával, hogy az építészeti korok stílusai nélkülözik a naturalisztikus jelleget, vagyis a természet objektumainak komplexitását és sokszínűségét. Ligeti Pál elméletében a szobrászati korszakok átmenetet képeznek az építészeti korok egyneműsége, és a festői korok naturalizmusból fakadó sokszínűsége és komplexitása között.
Ez tulajdonképpen az energiáról is elmondható, hogy átmenetet képez az anyag és az információ között. A festői korok stílusai pedig naturalizmusukból adódóan mindig sokszínűek és komplexek, mint ahogy az intelligens tervezettséggel kapcsolatban is elmondtuk, hogy a természet jeleinek sajátosságai, amiket Dembski az információelmélet szempontjából vizsgált, nem más, mint a specifikáció és a komplexitás. Vagyis az információ, csak akkor bír értelemmel, ha a specifikáció és a komplexitás jellegzetességeivel bír.
Mindebből tehát egyértelműen kitűnik, hogy a Ligeti Pál könyvében leírt építészeti, szobrászati és festészeti korok váltakozása egyértelműen megfeleltethető az anyag, energia és információ hármasságának. Ez legfőképpen a XX. századnak és korunk történelmének fényében látható. Ligeti Pál kora, vagyis a XX. század eleje, a körül-belül 1900-1950-ig tartó időszak Ligeti Pál elmondása szerint is építészeti korszak volt, hiszen erősen jellemző volt rá a vallásos szellemiség illetve a tekintélyelvűség, vagyis a fasiszta és kommunista ideológiák megjelenése.
Az akkori avantgard művészeti irányzatok nem voltak naturalisztikusak. Ez a korszak volt tehát az építészeti korokkal analógiában az anyag korszaka. Az 50-es évektől a 90-es évekig tartó korszak átmenet volt az információs korszak, és az imént építészeti korszakként megjelölt ipari korszak, vagyis az anyag korszaka között. Ekkor kezdett kibontakozni az információs társadalom. A 90-es évektől napjainkig tartó időszak pedig egyértelműen az információs korszaknak feleltethető meg a modern szociológia megfogalmazása szerint is, amit az imént a festői korszakokkal hoztunk párhuzamba.
Így tehát Ligeti Pál elméletén keresztül kapcsolatot hoztunk létre az intelligens tervezettség elmélete és a társadalomtudományok között, és felvetődik a kérdés, hogy hogyan lehet majd alkalmazni a jövőben az intelligens tervezettség elméletét a társadalomtudományokban, a történelemtudományban és történetbölcseletben, majd azokból visszavetítve a természettudományokban az anyag, energia és az információ kapcsolatának vizsgálatában? Ennek továbbgondolásához nálam okosabb emberekre van szükség. Csak még egy szerző gondolatmenetét említeném meg ezzel kapcsolatban. James R. Beniger: Az irányítás forradalma című könyvében a modern információs társadalom kialakulását az irányítás válságával hozza kapcsolatba, amely régen az ipari társadalomban bontakozott ki.
Az ipari forradalom beköszöntével, és az ipari technológia fejlődésével, az egyre komplexebbé váló gazdaság irányításához, a termelés, elosztás stb. koordinálásához egyre több információt kellett tárolni, rendszerezni és feldolgozni, ami kikényszerítette a modern információs technológia, vagyis a számítógépek létrejöttét. Tehát a technológiai fejlődés újfajta technológiai fejlődést szült. Ebben a konstrukcióban is észrevehető az anyag, energia, információ hármassága. A gazdaság az anyagból gyártja termékeit, a létrehozáshoz energiára van szükség, mindennek a koordinálásához, vagyis az irányításhoz pedig információra. Ha az intelligens tervezettség elméletében a természet komplexitását, vagyis az Isteni tervezés jeleit az információelmélettel hoztuk kapcsolatba, akkor, mint ahogy a gazdaság, és a társadalom irányítása is az információ segítségével megy végbe, úgy talán a természet felépítésének specifikussága és komplexitása sem csak az isteni tervezéssel, hanem Isten irányító tevékenységével is kapcsolatba hozható.
Az evolúció tehát a természetben is, és a társadalomban is az egyre komplexebb formák felé halad. A katolikus egyház dogmatikája szerint Isten irányításával, hiszen mind a természet fejlődése, mind pedig a történelem menete Isten irányítása alatt áll. A komplexitás fogalma pedig szoros kapcsolatban van az információ fogalmával és az információs korral, az információ pedig a társadalomtudományokban szoros kapcsolatban áll az irányítással, amely Isten irányító tevékenységével állítható analógiába. Az intelligens tervezettség csak az egyes élőlények strukturális felépítése szempontjából vizsgálja a komplexitást, mint például az emberi szem felépítése szempontjából. Azonban a specifikusságot, és a komplexitást felfedezhetjük a természet egységességének puszta szépségében is, amit a festészet örökít meg. José Ortega y Gassett a festészetről, amely általában a természet szépségeit mutatja be, azt írja, hogy az nem más, mint struktúrák megjelenítője. Az igazi festményben minden összefügg, és mint egységes egész mutat meg valamit a valóságból. Ez sokat elmond a történelemben váltakozó festészeti korokról.
Ha megismerjük az információ szerepét a történelemben, a természeti evolúcióban, és ezáltal Isten üdvtervében, azzal talán hozzásegíthetjük az kereszténységet az információs korban való megtestesüléséhez. Jean Danileou írta le „A történelem misztériuma” című könyvében, hogy az egyház a történelem folyamán minden korban más társadalmi formációban testesült meg. A középkor után a polgári világban. Ez volt a polgári kereszténység kora, vagyis a barokk kor. Saját korában pedig a munkás kereszténység létrejöttét tartotta szükségesnek, tehát a munkásosztály körében kellett volna, hogy meggyökerezzen a katolicizmus. Korunkban pedig az információs társadalomban kell, hogy meggyökerezzen a kereszténység, hiszen az információs társadalom korát éljük.
Felhasznált Irodalom:
Paul Virilio: Az információs bomba, Mágus Design Stúdió Kft, 2002.
Dr. Trikál József: A lélek rejtett élete, Szent István Társulat, Budapest, 1931.
James R. Beniger: Az irányítás forradalma, Gondolat – Infonia, 2004.
Ligeti Pál: Új Pantheon felé, A kultúrák élete a művészet tükrében, Budapest, é. n., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt.
William A. Dembski: Intelligens tervezettség, Laurus Kiadó, 2007.
Evangélikus.hu: Katolikus evolúció http://www.evangelikus.hu/nagyvilag_2009-2011/katolikus-evolucio
Jean Danileou: A történelem misztériuma, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.
Ortega Y Gasset, Jose: Don Quijote nyomában, Új Mandátum Könyvkiadó.
Ward, Keith: Isten, véletlen és szükségszerűség, Ecclesia-Kairosz, 1998. http://www.ppek.hu/k56.htm
2011. november 12., szombat
Molnár Tamás: Keresztény humanizmus (könyvismertető)
Molnár Tamás katolikus filozófus ebben a könyvében kifejti, hogy a humanizmus fogalmát sokan félreértik napjainkban, mert eredeti jelentését, és történetét már kevesen ismerik. Egyesek összekeverik a humanizmust a „humánus” fogalmával, és pozitív értelmet tulajdonítanak neki. Valamiféle emberbarátságot, szociális érzékenységet, igazságosságot, és hasonló fogalmakat gondolnak bele, pedig ha a humanizmust ilyen értelemben használjuk, akkor egyedül a kereszténységet tekinthetjük a humanizmus megtestesítőjének.
A humanizmus gyökerei a középkor végéig, illetve az ókori neoplatonikus tanok megjelenéséig nyúlik vissza, és semmi mást nem jelent, mint az ember Istenítését. Az ókori neoplatonikusok vallották azt a nézetet, hogy a világ és az Istenség egységet képez. Az Istenséget náluk a személytelen ősszubsztancia: az „egy” testesíti meg, amiből emanáció (kiáradás) következtében jött létre az anyagi világ, amely az emanáció következtében alacsonyabb létszintre került, így továbbra is egységet alkot a személytelen egyel, csak annak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulását képezi.
Ezt a gondolatot a középkor végén a reneszánsz gondolkodói vitték tovább, közöttük a rajnai misztikusok: Eckhardt mester, Johannes Tauler vagy Giovanni Pico de Mirandola, Nicolaus Cusanus stb., akik az emberi szubjektum, és az istenség egységét hirdették. Ennek következtében pedig az embert, aki az Istenség megtestesítője, fel akarták szabadítani minden tekintély alól, és végtelen hatalommal akarták felruházni. Ebből a gondolatból fakad a mai liberális ideológia is, amely végletesen túlhangsúlyozza az ember jogait, megengedve az abortuszt, vagy a házasságtörést is.
Ez a gondolat később a protestantizmusban folytatódott, ami antihumanista volt ugyan annyiban, hogy Isten végtelen hatalmát hangsúlyozta az ember alacsonyrendűségével szemben, viszont hasonlított is a humanizmusra annyiban, hogy a teljes lelkiismereti szabadságot hirdette a katolikus egyház tekintélyével szemben. A protestantizmus eszmerendszeréből nőtt ki aztán Hegel filozófiája, akinél az ember Istenítése összekapcsolódott a történeti szemlélettel, ami viszont a túlvilágról az evilági létre irányított vallásosságnak az alapja.
Hegel szerint Isten nem a világon kívül létező személyes teremtő, ahogy a katolikus egyház állítja, hanem magában a történelemben immanensen működő világszellem, aki a történelem végén a teljes emberi szabadság megvalósulásában teljesedik ki. Tehát itt egyrészt egyfajta evilági, a történelemben megvalósuló megváltásról van szó, amely az ember és a túlvilág, vagy más szóval az Istenség végletes távolságát feltételezi, másrészt pedig itt is feltűnik a neoplatonikus gondolkodás humanista motívuma, vagyis hogy az Istenség egységet képez a világgal, hiszen itt Isten a történelemben működő világszellem. Ez a filozófia később az evilági megváltást ígérő totalitárius diktatúrák kommunizmus, nemzetiszocializmus, liberalizmus alapjává vált, hiszen Marx is merített ebből a nézetrendszerből.
Molnár szerint a humanizmustól, csak a tradicionális katolikus dogmatika válhatja meg az embert, ahol az ember nem képez egységet az Istenséggel, de nem is valósít meg radikálisan evilágra irányuló vallásosságot. A katolikus ember a túlvilágra, vagyis az üdvözülésre szögezi tekintetét, ahol Istennel közösségben, de nem egységben fog élni, viszont ameddig a Földön él, addig ezen a világon kell munkálkodnia a jelenre koncentrálva, nem követve a jövőre irányuló utópiákat. Ezt szimbolizálja a katolikus dogmatikában Jézus kettős isteni és emberi természete, ami azt jelzi, hogy a katolikus ember a túlvilágra irányítja ugyan tekintetét, de míg itt él a Földön, addig a jelenben munkálkodik.
Ezt a dogmát támadták az ókorban az áriánus eretnekek, akik a neoplatonikusokhoz hasonló nézeteket vallottak. Molnár szerint csak a katolikus dogmatika lehet az alapja az igazi humanista, pontosabban humánus gondolkodásnak, mert csak ez biztosíthatja a társadalom rendezett, harmonikus életét, ahol nincsenek utópikus eszmékre épülő totalitárius diktatúrák, de nincsenek az ember Istenítésére, vagyis az ember számára mindenféle jogot biztosítani akaró liberális ideológiák sem.
A humanizmus gyökerei a középkor végéig, illetve az ókori neoplatonikus tanok megjelenéséig nyúlik vissza, és semmi mást nem jelent, mint az ember Istenítését. Az ókori neoplatonikusok vallották azt a nézetet, hogy a világ és az Istenség egységet képez. Az Istenséget náluk a személytelen ősszubsztancia: az „egy” testesíti meg, amiből emanáció (kiáradás) következtében jött létre az anyagi világ, amely az emanáció következtében alacsonyabb létszintre került, így továbbra is egységet alkot a személytelen egyel, csak annak létrendileg alacsonyabb rendű megnyilvánulását képezi.
Ezt a gondolatot a középkor végén a reneszánsz gondolkodói vitték tovább, közöttük a rajnai misztikusok: Eckhardt mester, Johannes Tauler vagy Giovanni Pico de Mirandola, Nicolaus Cusanus stb., akik az emberi szubjektum, és az istenség egységét hirdették. Ennek következtében pedig az embert, aki az Istenség megtestesítője, fel akarták szabadítani minden tekintély alól, és végtelen hatalommal akarták felruházni. Ebből a gondolatból fakad a mai liberális ideológia is, amely végletesen túlhangsúlyozza az ember jogait, megengedve az abortuszt, vagy a házasságtörést is.
Ez a gondolat később a protestantizmusban folytatódott, ami antihumanista volt ugyan annyiban, hogy Isten végtelen hatalmát hangsúlyozta az ember alacsonyrendűségével szemben, viszont hasonlított is a humanizmusra annyiban, hogy a teljes lelkiismereti szabadságot hirdette a katolikus egyház tekintélyével szemben. A protestantizmus eszmerendszeréből nőtt ki aztán Hegel filozófiája, akinél az ember Istenítése összekapcsolódott a történeti szemlélettel, ami viszont a túlvilágról az evilági létre irányított vallásosságnak az alapja.
Hegel szerint Isten nem a világon kívül létező személyes teremtő, ahogy a katolikus egyház állítja, hanem magában a történelemben immanensen működő világszellem, aki a történelem végén a teljes emberi szabadság megvalósulásában teljesedik ki. Tehát itt egyrészt egyfajta evilági, a történelemben megvalósuló megváltásról van szó, amely az ember és a túlvilág, vagy más szóval az Istenség végletes távolságát feltételezi, másrészt pedig itt is feltűnik a neoplatonikus gondolkodás humanista motívuma, vagyis hogy az Istenség egységet képez a világgal, hiszen itt Isten a történelemben működő világszellem. Ez a filozófia később az evilági megváltást ígérő totalitárius diktatúrák kommunizmus, nemzetiszocializmus, liberalizmus alapjává vált, hiszen Marx is merített ebből a nézetrendszerből.
Molnár szerint a humanizmustól, csak a tradicionális katolikus dogmatika válhatja meg az embert, ahol az ember nem képez egységet az Istenséggel, de nem is valósít meg radikálisan evilágra irányuló vallásosságot. A katolikus ember a túlvilágra, vagyis az üdvözülésre szögezi tekintetét, ahol Istennel közösségben, de nem egységben fog élni, viszont ameddig a Földön él, addig ezen a világon kell munkálkodnia a jelenre koncentrálva, nem követve a jövőre irányuló utópiákat. Ezt szimbolizálja a katolikus dogmatikában Jézus kettős isteni és emberi természete, ami azt jelzi, hogy a katolikus ember a túlvilágra irányítja ugyan tekintetét, de míg itt él a Földön, addig a jelenben munkálkodik.
Ezt a dogmát támadták az ókorban az áriánus eretnekek, akik a neoplatonikusokhoz hasonló nézeteket vallottak. Molnár szerint csak a katolikus dogmatika lehet az alapja az igazi humanista, pontosabban humánus gondolkodásnak, mert csak ez biztosíthatja a társadalom rendezett, harmonikus életét, ahol nincsenek utópikus eszmékre épülő totalitárius diktatúrák, de nincsenek az ember Istenítésére, vagyis az ember számára mindenféle jogot biztosítani akaró liberális ideológiák sem.
Dr. Sármándi Sándor: Dollfuss Ausztria mártírkancellárja (könyvajánló)
A könyv Engelbert Dollfuss egykori osztrák kancellár életét és munkásságát mutatja be. Dollfuss az úgynevezett ausztrofasizmus vezéralakja volt, amely a fasizmus jellegzetesen osztrák megjelenési formája volt. Dollfuss osztrák paraszti családban született, erősen vallásos, katolikus környezetben. A vallásosság és a paraszti életformához való kötődés egész életét végigkísérte.
Már gyermekkorában kitűnt kiváló szellemi képességeivel és munkabírásával. Ennek köszönheti, hogy szülei tanítatni kezdték. Szívóssága, bátorsága és heroikus küldetéstudata az I. világháborúban is megmutatkozott, ahol mindig az első sorban harcolt. Papnak készült, de később arra az elhatározásra jutott, hogy világi emberként jobban szolgálhatná Istent, így a háború után politikai pályára lépett.
A szerző kifejti, hogy politikusként puritán életmódot folytatott, nem gyűjtött földi kincseket, és ez hihetetlen szorgalommal és munkabírással párosult, ami szimpatikus külsejével együtt nagy rokonszenvet ébresztett iránta az emberekben. Csak küldetésének élt, amit, ha már elvégzett, akkor hajlandó lett volna akár rögtön félre is állni a politikai életből.
Eszmerendszere legfőképpen a katolicizmuson alapult. Kancellárként betiltotta mind a kommunista, mind pedig a Hitler nevéhez köthető nemzetiszocialista mozgalmat. A kommunisták osztályharcos elméletét társadalomrombolónak, a nemzetiszocialisták fajelméletét pedig pogánynak és barbárnak tartotta.
Ugyanígy elutasította a liberálisok és a szociáldemokraták eszméit is. Az európai politikai mozgalmak közül leginkább az olasz fasisztákkal szimpatizált. Keresztény hivatásrendi társadalmat akart felépíteni, ami középúton áll a szélsőségesen individualista liberalizmus, amely túl sok jogot ad az egyénnek és a szélsőségesen kommunista kollektivizmus között, amely teljesen a közösségi érdek alá gyűri az egyént, és hagyja, hogy az emberek a hivatásrendi testületek keretei között kiteljesíthessék önmagukat, de csak az alkotmányos törvények és a keresztény erkölcsi normák keretei között.
Ebben Antonio Oliveira de Salazar Portugál fasiszta államférfi hivatásrendi társadalmához hasonlítható. A hivatásrendi testületek, mint a legtöbb fasiszta államban, így nála is az osztályharc kiküszöbölését szolgálták. Visszaállította az iskolákban a hitoktatást, és arra törekedett, hogy mind a hivatásrendeket, mind pedig a paraszti társadalmat a mély vallásosság hassa át. Az imádkozó, rózsafüzért hordó paraszt volt az ideálja. Beszédeiben nyíltan támogatta a középkort, amit a modern társadalom sötétnek, és barbárnak nevez. Szerinte a középkor a germán kultúra fénykora volt.
Osztrák eszméjében is a középkori germán történelmi tradíciók felélesztését hangsúlyozta, amit Ausztria küldetésének tekint. Szerinte a középkorban a még katolikus német-római birodalom a protestantizmus felvételével megtagadta keresztény tradícióit, és ennek lett eredménye a protestáns alapokra építkező porosz nacionalizmus, a porosz felsőbbség eszméje, ami aztán a pogány és barbár hitleri fajelméletben folytatódott. Így Ausztria küldetése maradt a germán keresztény szellem, a germánság és a kereszténység szintézisének, vagyis az igazi kereszténységnek képviselete, amely Ausztriának, mint nemzetnek sajátos küldetése.
Ebben a spanyol falangizmushoz hasonlít, amely szintén hangsúlyozta a nemzetnek, mint egésznek küldetését, azzal kiegészítve, hogy Dollfuss tovább ment ennél, hiszen konkrétan meg is fogalmazta, hogy miben áll nemzetének sajátos küldetése. Európa eszméjében elutasította mind a pogány nacionalizmust, mind pedig a kommunista nemzetköziséget, és a nemzetek feletti Európa eszméjét hirdette, ahol az európai államok egy magasabb eszmében egyesülnek. Kancellársága rövid ideig tartott. Egy nemzetiszocialista merénylő pisztolygolyója vetett véget életének.
Már gyermekkorában kitűnt kiváló szellemi képességeivel és munkabírásával. Ennek köszönheti, hogy szülei tanítatni kezdték. Szívóssága, bátorsága és heroikus küldetéstudata az I. világháborúban is megmutatkozott, ahol mindig az első sorban harcolt. Papnak készült, de később arra az elhatározásra jutott, hogy világi emberként jobban szolgálhatná Istent, így a háború után politikai pályára lépett.
A szerző kifejti, hogy politikusként puritán életmódot folytatott, nem gyűjtött földi kincseket, és ez hihetetlen szorgalommal és munkabírással párosult, ami szimpatikus külsejével együtt nagy rokonszenvet ébresztett iránta az emberekben. Csak küldetésének élt, amit, ha már elvégzett, akkor hajlandó lett volna akár rögtön félre is állni a politikai életből.
Eszmerendszere legfőképpen a katolicizmuson alapult. Kancellárként betiltotta mind a kommunista, mind pedig a Hitler nevéhez köthető nemzetiszocialista mozgalmat. A kommunisták osztályharcos elméletét társadalomrombolónak, a nemzetiszocialisták fajelméletét pedig pogánynak és barbárnak tartotta.
Ugyanígy elutasította a liberálisok és a szociáldemokraták eszméit is. Az európai politikai mozgalmak közül leginkább az olasz fasisztákkal szimpatizált. Keresztény hivatásrendi társadalmat akart felépíteni, ami középúton áll a szélsőségesen individualista liberalizmus, amely túl sok jogot ad az egyénnek és a szélsőségesen kommunista kollektivizmus között, amely teljesen a közösségi érdek alá gyűri az egyént, és hagyja, hogy az emberek a hivatásrendi testületek keretei között kiteljesíthessék önmagukat, de csak az alkotmányos törvények és a keresztény erkölcsi normák keretei között.
Ebben Antonio Oliveira de Salazar Portugál fasiszta államférfi hivatásrendi társadalmához hasonlítható. A hivatásrendi testületek, mint a legtöbb fasiszta államban, így nála is az osztályharc kiküszöbölését szolgálták. Visszaállította az iskolákban a hitoktatást, és arra törekedett, hogy mind a hivatásrendeket, mind pedig a paraszti társadalmat a mély vallásosság hassa át. Az imádkozó, rózsafüzért hordó paraszt volt az ideálja. Beszédeiben nyíltan támogatta a középkort, amit a modern társadalom sötétnek, és barbárnak nevez. Szerinte a középkor a germán kultúra fénykora volt.
Osztrák eszméjében is a középkori germán történelmi tradíciók felélesztését hangsúlyozta, amit Ausztria küldetésének tekint. Szerinte a középkorban a még katolikus német-római birodalom a protestantizmus felvételével megtagadta keresztény tradícióit, és ennek lett eredménye a protestáns alapokra építkező porosz nacionalizmus, a porosz felsőbbség eszméje, ami aztán a pogány és barbár hitleri fajelméletben folytatódott. Így Ausztria küldetése maradt a germán keresztény szellem, a germánság és a kereszténység szintézisének, vagyis az igazi kereszténységnek képviselete, amely Ausztriának, mint nemzetnek sajátos küldetése.
Ebben a spanyol falangizmushoz hasonlít, amely szintén hangsúlyozta a nemzetnek, mint egésznek küldetését, azzal kiegészítve, hogy Dollfuss tovább ment ennél, hiszen konkrétan meg is fogalmazta, hogy miben áll nemzetének sajátos küldetése. Európa eszméjében elutasította mind a pogány nacionalizmust, mind pedig a kommunista nemzetköziséget, és a nemzetek feletti Európa eszméjét hirdette, ahol az európai államok egy magasabb eszmében egyesülnek. Kancellársága rövid ideig tartott. Egy nemzetiszocialista merénylő pisztolygolyója vetett véget életének.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)